Prológus

 

Évekkel ezelőtt megérett már bennem az emigráció gondolata. Baráti körömből, illetve családom maradékából ilyenkor sokan felhördültek. Jellemző, hogy a megindulás előtt meg is álltam. Azt hiszem, ezt háromszor játszottam el. Kényszerpályaszerű életemből és nyughatatlan, lázadó természetemből a mostani alkalomra már nem maradt semmim, csak a sokat emlegetett „szellemi tőkém”. Óbudán éltem akkoriban egy volt gondnoki lakásban. Keményen dolgoztam és égtem a létben. Két éve nem volt kiszellőztetve. Együtt fürödtem a muslicákkal a patkányszagú konyhámban, majd elaludtam a 750 forintos, felfújható úszómatracomon, ami aztán kilyukadt. Olykor kemény hátú bogarak másztak ki a cipőmből reggelente. Más alkalommal elkéredzkedtem a munkahelyemről, az irodából, tudniillik, két napja nem ettem.

4,5 hónapig bírtam így. Ez a fantasztikus időszak egy idegösszeomlással zárult. Félreértés ne essék, nem volt ez romboló hatású. Inkább új emberként keltem ki saját roncsaimból. Belül viszont forrt a szívem a feleslegesnek tűnő szélmalomharcomtól. Aztán szétnéztem a szobában. Mi van itt? Hangszerek. Tehát a zene, meg én. A gondolatokkal. E nyugalmas időpontban született meg bennem az a hivatástudat, amely egyszerre emel fel az égbe, lök be röhögve a poklok kapuján, és tesz másoknak csodabogárrá, vagy javíthatatlan hülyévé. 3 hónappal ezelőtt kitaláltam, hogy külföldre viszem a tőkém. Szerda reggel átléptem a határt.

 

1.

Bécsi csók

 

I.

 

Szombaton indultam Enyingről, Pétfürdőre. Meglátogattam kedves régi jó földijeimet, és a nővéremet. Az igen aktív hétvége után kedden indultam útnak Szombathelyre. Hogy elüssem az időt, bementem a régi egyetemi idők kedvéért egy kávézóba. 1,5 órát tölthettem ott, mire a

pincér a már óidőkből is ismert „uramÖnmárkifizetteakávéjátamitmegisivottéselégrégótaittülmárahhozhogymostmárelhúzzon” arccal nézett rám, szóval nekiiramodtam a pályaudvarnak.

Sopronkövesden szálltam meg kedden este, egy nagyon kedves családnál, akiket a barátaimnak tudhatok.

Keveset aludtam az éjjel. Remegett a belem, és szerelmes álmaim voltak egy számomra kedves hölggyel. Pici szívem majd megszakadt érte. Reggel elment az orrom előtt a vonat. Így aztán az egyik vendéglátómhoz mentem az óvodába. Ott dolgozik. A bölcsődések sírtak. Vagy megijesztettem őket, vagy előre megsirattak. A középső csoportos Rákóczi Ferenc, úgy ötéves forma, fejedelmien köszönt az ajtó előtt, éretlen, csengő hangján: Jó napot!

Egy másik a csontvázam után érdeklődött.

A második vonattal már Sopronba értem. Mi legyen? Stopp vagy vonat? Az út messzire van! – mondják.

Összesen 20 euro jött ki a váltás után, a maradékot igazságosan szétosztottam a csövesek között. A jegy Bécsbe 15 euro. Az út 70 perc. Magyarul itt már nem beszél a vonat automatája. A magyar szót megette a külföld.

Bécs. Nem rossz hely, de hol vagyok? És mi, merre? 5 euróm van. 2,20 a kávé, és cserébe van wi-fim. Súlyom alatt nyög Bécs büszke vára. Bejárom a várost. Elcsesztem a szállást. Egy barátom a földijéhez küld, aki itt él és dolgozik. 3 óra séta után betévedek a munkahelyére. Az éterben értekezünk, de sajnos nem tud segíteni. Megértem. Vetek egy húgyot és az utolsó 2,20 eurómból földalatti jegyet veszek. Ez lényegében olyan, mint nálunk a HÉV, csak a „untergrund”. Ellenőr az nincs. Az ok igen egyszerű: Az osztrákok megbíznak egymásban.

A Hauptbahnhofnál (Főpályaudvar) újra elmélázok a Linz feliraton. Az úgyis a második a állomás! Autó nem vesz fel, és pénzem sincs. Végül is, Pál apostol is gyalogszerrel járta be Európát. 3-4 óra séta után elfogy a járda. Menni kéne, de milyen úton?

Előtte azért megcsodálom az osztrák szellem igazi esszenciáját, a két bútorbolt közé helyezett szex shopot. A külvárosban csak ez van. Útközben magamhoz vettem némi ételt, ha úgy tetszik, megvacsoráztam az út mellett.

Két másodgenerációs török lányka jön felém, két huskyval. A kutyák rárohannak a házi kolbászra és a margarinra.

–  ARCHTUS! NEIN! – kiált a gazda.

Reflexszerűen majdnem felordítok:

– Vidd má’ a francba azt a dögöt a rohadt életbe!

Racionális részem csendre int:

– De gazdám!

– Igen?

– Ezek nem tudnak magyarul.

– És valóban.

Rám esteledik. Kint állok a város szélén. Nem vesznek fel. Linz mára elúszott. Vissza nem gyalogolhatok. Beledögölnék. A sínek és töltések közül egy sátra csöves nő ki. Méreget, aztán magamra hagy. Azon a közúton tűnik el, amire én nem mertem rálépni, és úgy, ahogy jött: A semmiből a semmibe.

Keserűen veszem tudomásul, hogy úgy tűnik, egy városszéli buszmegálló fagyos kereszthuzatában töltöm az éjjelt. Utolsó rohamra indulok irányba mutató hüvelykemmel, mire egy busz áll be elém.

Mutatom is neki, hogy pénzem az nincs, csak az ujjam. Vállat von és int.

– Kommen sie!

Fel is ugrok egyből. Volendörfig sétáltam. A busz Mödlingbe ment.

– Merre mész? (német)

– Nem tudom, Berlinbe, csak ki a városból. (angol)

Erre barátságosan elneveti magát. Végre gurulok, és meleg is van.

– Amúgy Mödling, Ausztria keleti vagy nyugati részén van? (angol)

– Kelet. (német)

– Az nem jó. Onnan jövök. Visszafelé dolgozom. (angol)

– Jó, akkor elviszlek Bécsbe. (német-angol)

– Köszönöm. És van itt valami hely, ahol kihúzhatom az éjjelt? (angol)

– Ilyenkor mindent bezárnak. (német)

– Veled szerencsém van, de mi van, ha reggel nem visznek Bécsbe? (angol)

 

A terv az volt, hogy a mödlingi váróban maradok az éjjelre. Fél füllel rájövök, hogy az osztrák buszsofőr-mecénásom szállást akar intézni nekem, de győz az asszonyi akarás. A feleség nem enged. A kezembe nyom 5 eurót és egy tábla csokit.

 

– Egyél valamit a reggel! Hallottam, hogy elég rossz most nálatok a helyzet. Két magyar kollégám is ezért jött ide. Vigyázz magadra! Sok szerencsét barátom! (angol-német)

– Danke.

Tipp gyanánt kapom, hogy egy bizonyos Wien Mittében meghúzhatom magam. Ezt az üres, háromszintes plázát sosem zárják be. Most is itt ülök, és írok, miközben egy török faszi pörög körülöttem a takarítógépével. Nyugati életszínvonal! A WC tiszta vér. Remélem, nem alszom el.

 

II.

Éjjel egykor, két fogatlan török zavar meg írás közben.

– Zárunk! Hagyja el az épületet! (német)

–  I can’t speak german.

Készséges angolsággal kísérnek az ajtóig. Tanultam történelmet. Nem ütközöm meg a túlerőben lévő törökkel Bécsnél. Alszik a város. Csukott szem az egész. Egy utcával feljebb egy pubra bukkanok. Reggel négyig nyitva van, és mindenki cigizhet. Ez a csoda. Veszek egy kávét, hogy maradásom indokolt legyen. A két fogatlan szpáhi ellensúlyozásaképpen csinos török lányka segít tájékozódnom. Aztán négyig beszélgetek egy osztrákkal, aki következetesen Sir-nek hív, és beiszik rendesen. Becsülte a misszióm.

– Végre egy ember, aki megkerüli a pénz és a hivatalok világát, pusztán elvi okokból. (angol)

– That’s my private revolution.

Tőle tudom meg, hogy Hütteldorf a kilépés kapuja. Irány hát az U4 jelzésű osztrák hév, irány a Nyugat!

Körülbelül 50 percet alszom a föld alatt. Perces kómáim olyan mélyre szállítanak, hogy el is felejtem, voltaképp idegen földön bolyongok Európában, csövesként.

Hol 15 perc a várakozási idő, hol 10, majd 22. Úgy tűnik, oda-vissza alszom az időben.

Meditációm a szlovák gammák takarítóegysége zavarja meg. Melegszívű álmokat szövök egy fűtött váróteremből. Díjam a szertefoszlás. Dőlök és remegek. Hiába, nem fűt az Isten hidege. 26 órája vagyok ébren. Na, megyek stoppolni!

 

2.

Filc zu Linz

(Hütteldorf-Linz-Nürnberg közelében)

 

Most stoppolok először életemben. Karton és filc: TO LINZ. Nagyon szuggerálom az autókat. A helyiek nem ismerik a településüket.

– Melyik irányban van Linz?

– Az utca vagy a város?

– A város.

– Nem tudom.

A második alanyom, kár hogy nem az aranyom. Csinos, nyitott hölgy, hullámos fürtökkel, germánkék szemekkel. Ilyen fáradtan elfeküdnék a méhében 9 hónapra. Az első, aki megáll, amolyan olvasott vadásznak tűnik. Igazi terepjárós hegyi osztrák.

De nem visz el Linzbe, mert ő csak átmegy rajta, nem oda. A logikáját nem értem.

– Execuse me, I’m busy.

– Okay, then.

És azzal el is hajt.

Újabb 15 perc után egy óriási fehér kamion áll elém. Fekete kéz nyúl le értem.

– Come on!

– Thanks!

Román a kolléga. Életerőtől duzzadó embertünemény. Reggelire fagyival kínál. Miközben a magnumot szopogatjuk népzenét, műzenét és flamencot hallgatunk a jutúbon. Egyik kezével a kormányt fogja, a másikkal egy ordenáré méretű szájharmonikát, amin fúj egy dallamot, majd énekel. A faszi egy zseni. Végre boldog vagyok.

Linznél kitesz a pusztában, ő az olaszokhoz megy. Javasolja, járjak körbe a parkolóban. Az útról a nemzetközi egyujjas jelzést is a szemem közé kapom.

– A rossebbe. Inkább vetek egy sárga tócsát a benzinkúton. Véletlenül magyarokba botlom.

– Elvinnénk, de nem férsz be. – klasszikus mondat.

A másik oldalról egy almádi autómentő segédkezik. Nürnberg mellé megy.

– Elviszlek szívesen. Gyere!

– Fú! Hát nagyon köszönöm!

Jól esik a magyar szó. Horpasztok egy kicsit az autóban. Álmomban megfulladtam. Öklendezve ébredek szétmállott, Naptól megkapott arcomra.

– Ki ez az ember? – mérem fel magam a tükörben.

Úti célunk egy váró, azaz Rastplatz. Este érünk oda. Némi dohányt, ételt, és jókívánságot kapok útravalóul. Rám rohad a Nap a pusztában. Mégsem alhatok itt!

Bekönyörgöm magam kínos németséggel egy szlovák furgonba. Szegényem semmilyen nyelven sem beszél. Mikor megtudja, hogy magyar vagyok, majdnem leállítja a motort, de valami megszállja. Azt viszont nem értette, hogy mi magyarok, hogyhogy nem beszélünk szlovákul, mert aki magyarul tud, az szlovákul is. Ez volt a gondolatmenete.

Ő is kitett a pusztában 100 kilométerrel arrébb, de itt még WC sem volt. Egy osztrák vitt el a következőig. Bárcsak sose tudtam volna meg mi az a Rastplatz…

 

 

3.

Rastplatz vagy Rattplatz?

 

Azt tudni kell, hogy a Rastplatz pihenőhelyet jelent. A másik dolog, hogy a sötétség beálltával senki sem fog felvenni. Das ist sicher!

Az éjszakát tehát az erdő mellett töltöttem. A hideg elől a mozgássérült női budiba menekültem. Magamra zártam, és összekuporodtam. A kérdés jogos! Miért a nőibe? Először is a férfiba többen járnak. Másodszor az eldugult kagylóban már volt elfekvőben és úszóban egy tekintélyes méretű kuladarab, mely tehetetlenül bűzlött, és nem szerettem volna, ha összeolvadunk, mármint kipárolgás-ügyileg.

A maradék 6 órát önmagamba görnyedve töltöttem a szabad ég alatt a wc mellett.

A pólóm alá lihegtem, hogy ne remegjek. Reggelre a lábam, a gerincem, és a nyakam idősebb gyermekbénulássá lett. Sokan csövidinkának nézhettek, mert ahogy kiléptem a fák sötétjéből el is hajtottak.

Az egyiküket láttam, ahogy lábujjhegyen illan a kocsijához. Helyén félig elfogyasztott áldozati üdítő és füstölgő cigaretta maradt. A gondolattól, hogy áldozatot mutattak be, engem megnyugtatandó, egészen gonosz lettem. Nem a sötéttől és a hidegtől remegtem úgy, és vert ki a hideg veríték, hanem magamtól.

 

II.

 

Reggel igen undorító látvány lehettem, mert még egy busznyi, ordibálós, köpködős, igazi takonyszívó melós románhorda is végigmért. Mindegyikük.

 

 

 

4.

Mannheimet mutatok Grünstadt lesz belőle

 

Remegve repültem rá az első széthúzódó függönyre. A csehek nagyon segítőkész emberek, de mivel más nyelvekkel csehül állnak, simán nem azt csinálják, amit nagy nehezen megbeszél velük az ember.

– Beszélsz angolul? (angol)

– Nein.

– Hmm… Zu Mannheim?

– Abba az irányba. (német)

Térképen is kibulizzuk a dolgot. 70 kilométerrel arrébb egy csúcs Rastplatzon találom magam. Kút, Mekkdonálc, motel, fapadok, és rengeteg kamion, ami rengeteg lehetőség is.

Úgy 30 kamionon lehettem túl angol, német, és a nemzetközileg hivatalosan el nem ismert angol-német nyelveken mire rá kellett jönnöm, hogy zsákutcába kerültem, mivel erről az oldalról mindenki a másik irányba indul. Még egy öreg németet is megkörnyékezek, aki személyautóval mászkál a környéken. Egy románnal kaszinózik a kút mögött.

– Gegen sie Mannheim?

Délután jövök rá, hogy voltaképp azt kérdeztem tőle:

– Nem vonul véletlenül Mannheim ellen?

Ezután mindig gehent mondok.

Elmúlt dél, elmúlt egy, és kettő is. Az nem lehet, hogy itt ragadok, és megint átremegek egy éjszakát. Napközben rájövök, hogy az ajándék staroprament azért kaptam, mert cseh cimborám rájött, hogy javíthatatlanul téves helyen tett ki.

Az egyik padnál tűnődöm. Cigarettázom. Minden slukkom filozofikus sóhaj. A lányra gondolok az álmomból. Bekapcsolom a telefonom, ott legalább a képe megvan. Hirtelen összeáll bennem minden. Haza kell mennem, ott a helyem. A dolgom a sorsom, a sorsom a dolgom. Tagadom, hogy ez a nyomor megidealizálásnak fantáziarekonstrukciója lenne.

A német nem ad telefont nemzetközi hívásra. Sokba kerül. A német következetesen „geld”-nek, azaz aranynak hívja a pénzt. Most már értem miért.

A benzinkúton kértem telefonos segítséget, de ott kinevettek. Tudtam, hogy rólam beszélnek, és azt is, hogy mit.

– Mit akar ez az ember?

– Nem tudom. Reggel óta itt bolyong.

Felém se néztek többet.

Aztán egy nyelvi analfabétával, foglalkozására nézve kurvával tárgyaltam, aki igen vagy nem helyett beszélgetésünk közben arrébb ült, és ugyanolyan sután meredt a pusztára, mint ahogy rám is.

Utolsó próbálkozásképp a Mekkdonálcba vetettem a hitem. Délelőtt kaptam volna wi-fit, ha a kis „hándim” kezelte volna. Készülékem böszmeségének köszönhetően elzáródtak a kommunikációs csatornáim is. Tipikus élethelyzeteim újabb jeleneteként kértem tehát őket, hadd telefonáljak haza.

A mannheimi szállástervező akcióm mindenkin kívül álló okok miatt megbukott. Fújtam egyet. Megpróbáltam összekaparni agyam maradékát. A thai kisfőnök kaját küldött, kávét, és azt mondta, ha bármi kell, szóljak. Még egy 40 eurós hotelben is megpróbált elszállásolni. Az a nő egy tündér volt. Közben kiderül, hogy dolgozik itt egy magyar lány, a Lilla. Lilla készségesen fordít, telefonál, továbbá átadja a dolgozók által számomra összedobott 12 eurót, amit további 5 gelddel egészít ki a thai nép jóakarata.

Azt tanácsolják, egyedül ne menjek Mannheimbe, különben megesznek a törökök, cigányok, és négerek.

– Van ott minden! Kés, pisztoly, sokkoló, akármi. Simán meg is ölnek, ha meglátják nálad a gitárt.

Elszállásolni maguknál nem tudtak, mivel családosan élnek, és szűk helyeken.

A másik kisfőnököt, egy német csókát viszont folyamatosan ostromolnak, hogy tegyen le a saját lakóhelyén.

Folyamatosan érvelt, hogy nála is kicsi a lakás. Angolul pedig azt mondta, hogy segít bármiben, de ebben nem, mert nem ismer. Egyenes beszéd.

– Hol van ilyenkor az emberi jóság és a segítőkészség? (német) – kérdezte a kis thai tündér.

Végül szereznek nekem egy sátrat, az étterem mögött felállítandó, ha itt éjszakáznék. Nem engedik, hogy a padoknál csövezzek. Aggódnak értem. Akkor már 72 órája nem aludtam normálisan. Emésztésem gyakorlatilag most sincs. Mindent elégetek. Táncoló kézzel iszom a 3 deci feketét.

Igazi türhő német fiatalok jönnek be és hallom, tanakodnak:

– Oder ungarischn, oder englisch.

Ez a bizonyítéka annak, hogy zavarba ejtően széles skálájú antropológiai és stílusjegyekkel rendelkezem.

Telefonon át Lilla üzen, hogy most nézzek szét a parkolóban. Kirohanok, és látom, itt egy török. Gondoltam, rajtunk keresztül mennek ezek haza úgyis.

– Bist du gehen zu Ungarn?

– Ungarn? Ja. Madzsar?

– Igen, magyar.

30 perc múlva gurulunk, akár az álom. Gyorsan, mint a gondolat. Akkor még nem tudtam, hogy életem leggroteszkebb szexuális élményében lesz részem.

 

5.

Halten sie bitte! Nekem Mohács nem kell! – avagy a Közvetlen népek szeretete

 

Kevesen mondhatják el magukról, hogy szó szerint testközelből ismerik a közel-keleti kultúrát. A kamion belül kárpitozott. Cipőnek és zokninak itt helye nincs. Sajnos a végnapja felé közeledő janicsár nem tudott angolul, én pedig nem tudtam németül. Sokszor értettem mit mond, de közöltem is vele, hogy IK FÁSTÉHÁNZÍ, But I can’t answer. Szóval tiszta kárpit az egész. Mindenhol családi képek, miközben a háttérben bömböl a negyedhangos, kilenc nyolcados török zene. Hát mi ez, ha nem a néplélek egy guruló dobozba zárva?

Azt ígéri, Nürbergben fújunk egyet, és reggel jöhet a jó kis Ungarn. Szétárad a testemben az öröm, pedig mocskos vagyok, fáradt, és elcsigázott. Mindezek ellenére sem alszik ki belőlem a rám jellemző forradalmi láng. Nürnbergben a hiper-technokrata pihenő helyett az út szélén állunk meg.

Viszkivel kínál a Janicsár. Nálam volt még két sör, gondoltam bedobom a közösbe. A jóságos muszlim, félhold alakú vákuumként szlopálta magába a nedvet. Jókat böfögött, majd jelezte, hogy mehetünk aludni. Jó értelemben meglepődtem, mikor szólt, hogy megosztja velem az ágyát.

– Közvetlen népek! – vélem én.

Előtte még megveregette a vállam, megölelt, és kicsit meg is masszírozta a vállam. Bevallom ez jól esett, de kezdtem úgy érezni, húsként tekint rám.

Levetkőzött egy szál fecskére, és megértette velem, hogy tőlem is ezt várja. Úgy el akartam neki mondani, hogy idegen helyen sosem veszem le a gatyám, de nem lehetett. Közénk állt a nyelv. Nem a szájunkbéli.

– Nincs rajtad alsó? (német)

Megmutattam neki, hogy de, azért az van.

Nosza, akkor aludjunk. Mélyeket szippantott több napos testpácom sűrűjéből, én meg magamba szívhattam a jellegzetes török kísérőillat-felhőt.

A komponensek a következők:

– Kávé

– Cigi

– Testszag

– Továbbá furcsa szagú folyékony illatszerek

Aztán kéjeseket nyögött, majd átdobta a kezét a mellemen.

– Kein problem?

– Keine. – hiszen így kényelmesebb, meg mint tudjuk, ezek közvetlen népek.

Következő lépésként a lábát a tökömre tette, mint a félénk kiscsajok alkalmi szexkor. Levakartam magamról kényelmi okokból. Már éppen bealudtam, mikor a hasamra csapott:

– Nem vagy éhes? Van pénzed? (német)

– Ma már ettem köszönöm, és van még egy kicsi. (német)

Erre elkezd simogatni. Elhárítottam a dolgot. Sértődötten megfordult és majdnem lelökött alkalmi nászágyunkról, mint a durcás háziasszonyok, akik ma megint nem kaptak az arcukba egy kis kéjt. Naivan azt hittem, ezzel vége, de mint tapasztaltuk, a kangörcs nem irányítható. Átölel újra, ugyanúgy még egyszer (ákosi utalás), és megfogja a kezem. Kövéreket nyög, és elkezd csöcsörészni. Végül az ingem alá nyúl.

– Halten sie!

– Kein problem – kéjes dohányos hang.

– Halten sie, bitte!

– Kein problem!

– Ich liebe only freaulines!

Aztán felültem. Akkorra már rájöttem, hogy ez nem szőranyának nézett, hanem be akarta nekem itt zavarni a korpásba. Út széle? Viszki? Masszírozás? Kaja? Pénz? Szőranya? Melegszex!

Jó hír viszont, hogy nem erőszakosak. Folyamatosan a bocsánatomért esdekelt. 15 perc alatt megnyugtattam, hogy semmi gond, csak ez nem én vagyok. Erre azt mondja: Du bist so süss!

Az est további részét az anyósülésen ülve vészeltem át. Egyik szememmel aludtam, a másikkal figyeltem, nehogy a képembe nyomja az étert. Lehet, hogy rólam beszélt a telefonban, mikor egy mondatban szerepeltek a következő kifejezések: Ungarn, Budapest, kurtizanischen?

Ha igen, úgy náluk a punk attitűd még mindig a homoszexualitást juttatatja az emberek eszébe. Segglyuk nélkül = Keine Ungarn, kleine ungarsichen hat grosses problem!

 

 

II.

 

Egy Laller művésznéven futó magyar kamionos ma elhozott Csehországon át Szlovákiába. A határ állítólag 80 kilométer.

 

III.

 

Csehország olyan, mint egy szocialista Ausztria.

 

IV.

 

Kútyban döglök. Kamionstop van vasárnap éjjelig. Következésképp a határon ülök. Falu, vagy városkép az itt nincs. Szlovákia sárga földje viszont olcsó.

3 euró egy üdítő-cigi kombó.

Jelenleg a váróban ülök. Ott írtam meg ezt az egészet. 4 napja nem aludtam. Ma nem is ettem. Nem hiányzik. Ami fontosabb, hogy találkoztam egy Sanyi nevű kamionossal, és elvitt volna haza, ha nem lenne a törvényesített megállás. Holnap megkörnyékezem. Székelyföldi kollégájával várnak majd a parkolóban. Sanyi, még nem ismerlek igazán, de hiszem, hogy te vagy a kulcs az otthonom kapujában. Álmodj szépeket!

 

6.

 

Sanyi volt a kulcs a hazajutásomban. Ez az ember és egy székelyföldi kollegája Laci, a hónuk alá vettek és két napig patronáltak a határon. Egészen megszoktam már ezt az életet. Olyan volt a pihenőhely, mint egy nemzetközi lakótelep. Itt laknak a bolgárok, itt a szerbek, amott a románok. Az etnikai negyedek szépen elkülönültek. Reggelente úgy éreztem magam, mintha én volnék ennek az internacionális lakóövezetnek a házmestere és közös képviselője.

Este még söröztünk is kicsit. Ebédre pácolt húst kaptam, egyenesen a platóról, hiszen ott sütöttük meg egy kis rezsón. A sligovica édesen marta végig a gigám.

No, már csak 10 óra, és elindulunk haza.

–  Jó lesz neked ülve, Tibi?

–  Tökéletes lesz Sanyi, nagyon köszönöm. A lényeg, hogy meleg van, és csend.

–  Mondanám, hogy feküdj ide, de hát nem vagyok török, tudod.

 

II.

 

Komárom-Esztergom megyében vagyok. Déjvidoff barátom a falujában vár rám. Táton a lábam alatt tudhatom újra, ezt a langymeleg, koszos kis ólat. Épphogy nem csókolom a zöldellő fűcsomókat. Majd összezuhanok fáradtságomban, de a lelkem örül. Itthon vagyok, ahol lennem kell.

 

Záradék

 

Kísérleti exodusom kész anyagi, és testi csőd, nem beszélve az ember kevéske felszínes méltóságán esett csorbáról. Ugyanakkor nem csak technikai szempontból volt tanulságos.

Egy biztos, kevesebb nem lettem. A másik, a bizonyság. Megszűnt bennem a HA. Ugyanakkor most már tudom mi a szabadság, és kibírtam ezt a felelősségteljes brutális terhet. Otthon ne játszatok vele. Önveszélyes állapot. Megtaláltam azt is, amit kerestem.

Aki emiatt hülyének tart, csak egyet tudok tanácsolni:

Lépjen ki a fotelének bársonyos karfái közül, és megroppanás nélkül csinálja utánam.

Így pedig a kritikát elhárítom. Nem beszélve arról a tényről, hogy nem voltam másokra kárral. Egyedül én sebezhettem meg magamat. A szabadságnak pedig az is része, hogy nincs mit veszítened. Kivéve egy dolgot, önmagadat. Így teljesül ki ez, a Hiányból.

 

————————————————————————————

 

Zarándokutam végén sok dolgot értettem meg, továbbá megjelent bennem a szkepszis. Megfigyeltem, hogy a nyugat-európai ember élete alapvetően a kényelemre épül. Ezért cserébe teljesen beáldozták magukat. Az euroeső, a hatalmas autók, a parfüm, az iphone4 és a többi, olyan, mint nálunk a háromhatvanas kenyér volt egykoron. Nem keres feszültséget, mivel az életében nincs is. Nem tudja, milyen az, amikor üres a hűtő, amikor szédelegsz a flaszteron éhezve, lelkedben összetörve, saját szégyenedben égve. Ez a kényelem üressé teszi az életét, amely csak úgy eltelik. Az ő hétvégi cuháréik csak az alkohol- és drogmámoros kiütésre építkeznek, nem a hétköznapi csatákat koronázzák meg fényes nyomorban. A nyugat-európai ember zárkózott. Mikrokozmoszát féltve őrzi, és oda nem enged be senkit. Mint az a figura, aki nyíltan megmondta, hogy bár szívesen segítene, de nála nem alhatok, mert nem ismer, de szívesen kitesz az erdő szélén egy mozgássérült női wc-ben, ahol egy egész estét töltöttem.

Süt rólunk, hogy keletről jöttünk. Az osztrák fiatalember is megmondta. „So eastern”, hogy idézzem. Leszakadtunk mi arról a világról.

A kelet-európai ember több, mint száz éve köpköd a másikra. Szőrős talpú román, büdös tót, rohadt magyar, és még sorolhatnám. Nálunk jó ideje sajnos hagyománya van ennek. Az igazi kárpát-medencei szellemiség, tehát az egymás mellett élés békés útja, ahol a cél voltaképp ennek a földrajzi egységnek az egységben tartása, és nem a káros nacionalista, önző elvekben szaporított érdekérvényesítés, nyugaton jelenik meg. Nyugaton testvérként bújunk össze a bajban. Nem nézünk nyelvet, arcot, bőrszínt vagy vallást, mert ez a közös tő köt minket össze. Eggyé olvaszt ebben a szomorú sorsban. A keleti éleslátás, sajátos belső viszonyainkból és a nyomorból hajt ki, ami végső soron az ittlévő problémákat óhajtja megoldani, több-kevesebb sikerrel. Ezért volt tehát, hogy a szlovák furgonista mégsem állította le az autót, és ezért történhetett úgy, hogy nyugati emberrel gyakorlatilag nem is utaztam.

Személyes részről, azt kell mondjam, hogy ez a sajátos belső viszony az Anyám, és ez a föld az Apám. Ebből fejlődtem ki, ez tutujgatott, alázott meg, és emelt fel. Nevel engem, és gyilkos módon nyomja üresedő emlőit a fogatlan számba. Az Ugar nem ereszt, és nem is akar.

Nem a magam fajta ideje van. Dokumentaristák vagyunk, akik a jelenről jelentenek, és a jövőnek írnak. Sok mindent nem hagyott rám. Romokon élek, mint a patkányok, és imádkozom egy szebb holnapért. Rohadt idők járnak.

A szkepszisem alapja a meg nem értés. Ezek után nyilvánvalóak a kérdések: Ki vagyok én? Hová tartok? Mi az értelmem? Mi a célja az életemnek? És egyáltalán, minek létezem? Bizonyos pillanatokban mindent feleslegesnek látok. A tagadás szelleme fel akarja zabálni a lelkem. Kocsonyás szemű alkoholisták acélos keménységű lemondása és túlfejlett közönye vesz körül. Holtlelkek, egy holt vidék, perifériára csúszott munkástelepén. A szkepszis természetesen arra való, hogy meg- és feloldjam. Nehéz most. Haragszom a világra, és olykor a teremtőjére is. Igyekszem békében lenni. Sokan mégis igyekeznek, hogy megszűnjön a kiszolgáltatottságom végre, ami erőszakosan próbál a fejemre nőni, mint egy ótvaros szemölcs. Ezért hálás vagyok nekik.

Legnagyobb hibám az volt, hogy filozófiai köntösbe bújtattam a siker utáni vágyam. A fejemet tettem volna erre az egészre, és elvehette volna az életemet is, ha úgy akarja. Mégsem tette. Ez törvény, ha tetszik, ha nem. Hiába utazok több ezer kilométert ott is csak ebbe fogok botlani. Nem hiába megy nyugaton annyira a rock and roll, ami a sörről, cigiről, és punciról szól. Elemi ösztönökről, hedonizmusról, céltalan részrehajlás nélkül. A belső igényeinket lecseréltük. Nincs többé tartalom, csak forma.  Elfogadtam, hogy ebben a korszakban a generációm albérletekben fogja tölteni a napjait, váltott munkahelyeken, szűk lakásokban, egymás nyakába lihegve, tét nélkül, egyetlen céllal; a napi megmaradással. A legfontosabb viszont, hogy e mérhetetlen különbségek miatt miért is érdekelné ezt az elkényelmesedett óriás csecsemő világot a mi kis kelet-európai szenvedéstörténetünk? Ez az olykor cinikus, de a legmesszemenőbbekig életigenlő őserő? Ezek a csavargó bolondok? Vándorfilozófusok, és átkozott próféták?

Hivatásom és hivatásunk karitatív jellegű, de fontosságából mit sem veszített. Don Kióték vagyunk, Don Kióte vagyok, egy modernkori Twist Olivér. Egyedül nem lehet meghágni a világot. Régen az egyének csinálták a forradalmakat a tömeg segítségével, ma a hullámzó tömeg brutális egyformasága elnyel és bedarál. Arctalan húskupacot akar csinálni belőled, belőlem, és belőlünk. A hőssé válás romantikus képzet csupán. Nincsenek ma hősök. Be van tömve a pofánk kenyérrel, vagy közönnyel. Feladni természetesen nem fogom, és nem fogjuk. Van-e lehetőség úgy gyomlálni ezt a rohadó kertet, hogy az ember egyenes hátú kertész maradhasson? Ha igen, mi az ára? Szabadság vagy lavírozó megalkuvás? Veszélyeztethetjük-e akár a testi és lelki épségünket érte? Morális válságban szenved az egész környezetünk, és néha úgy látom, itt csak a mindenható krízis segíthet majd.

Aztán eszembe jutnak Sanyi bácsi szavai: – Nem veled van a baj, hanem a világgal.

Nézem a koncerten, ahogy játszik, és iszonyatosan élvezi. Árad a teremtő erő a színpadról. Békéje és öröme van az egészben. Nem tört meg a létezés súlya alatt, mégis alázatosan és olthatatlan lánggal végzi a rábízott munkát.

– KisBencze! Belehalni azért nem szabad. – és milyen igaza van.

 

 

 

 

 

(Illusztráció: Debussy Cello Sonata, painting: Trampert)