BEOWULF (részlet)

BEOWULF

(részlet)

II.

115      Árnyak leple alatt lopakodott Grendel

a gyűrűs scyldingekhez, kik sörtől nehezülten,

csendben pihentek a csarnok ölén.

Mulatozás után mind mélyen aludtak

a büszke ethelingek. Bajjal nem gondoltak,

120      bánat nem zavarta békés álmukat.

A védtelen alvókra váratlan csapott le

a hívatlan vendég, helyéről felragadott

harminc harcost. Hazatért azután

portyájának örvendve, prédáját hurcolva,

125      mészárlás-ittasan a mocsár rejtekébe.

Heorotba a hajnal halállal érkezett,

véres pusztításra virradt a reggel.

Fájdalom szava szállt az égre,

a férfiak sírtak. Fényes trónján

130      az ősz öregember örömtelen ült:

Hrothgar gyászolta harcosai vesztét.

Engesztelhetetlen volt az ellenség gyűlölete.

Hosszantartó viszály vette kezdetét,

véres háborúság. Nem váratott magára –

135      mikor az éj leszállt, a látogató ismét

felkereste őket, mert ölni vágyott.

Nem bánta meg bűnét, új bűnnel tetézte.

A dánok között könnyű volt ezután

olyat találni, ki távolabb keresett

140      félreeső fekhelyet: félelem lett úrrá

a harcosok lelkén, mikor látták a bitorló

vérszomjának nyomait; védettebb helyre

rejtőztek éjjel az életben maradtak.

Így nyert hatalmat Heorot fölött

145      egy mindenki ellen, mígnem üresen állt

a hősök csarnoka. Hosszú ideig,

tizenkét télen át tűrte balsorsát

a scyldingek barátja, bánatba merülve,

mélységes gyászba. Messze szállt a hír,

150      mindenütt elterjedt az emberek földjén,

hogy háborút visel Hrothgar ellen Grendel.

Sok ének született a szomorú harcról,

a véget nem érő viszályról, a vad gyűlölségről.

Éveken át tombolt a támadó haragja,

155      nem akart békét, a bűnt nem tette jóvá,

gazdag fizetséget a gonosz kezéből

hiába reméltek Heorot bölcsei,

fényes váltságot a férfiak életéért.

A Pusztító lesből lecsapott, a halál

160     fekete árnya fiatalra, öregre

könyörtelenül lesújtott. A láp köde takarta,

elnyelte az éjszaka. Ember nem tudhatja,

merre kóborolnak a kárhozott lelkek.

A magányos gyilkos gyalázatot hozott

165      az emberek népére: erőszakkal vált

Heorot urává, hatalmába vette

a kincsek termét a tintaszín éjeken.

Ám nem közelíthetett a királyi székhez,

a dánok trónját a Teremtő védte.

170      A scyldingek barátját bánat emésztette,

szívbéli fájdalom. Számtalanszor gyűltek

tanácsba az urak terveket szőni,

határozni arról, harcosaik vajon

mit tehetnének a támadó ellen.

175      Szentélyeikben kerestek kiutat a bajból,

bálványoknak hódoltak, hangos szóval kérték

a lelkek megrontóját, hogy mentse meg őket

a rettegés karmaiból – így rendelte hitük,

a pogányok reménye. A pokol sötétségét

180      hordozták szívükben, hatalmát nem ismerték

a Tettek Bírájának, Teremtő Urunknak,

magasztalni nem tudták a Mennyek Királyát.

Bánat vár arra, ki bálványokat szolgál,

halhatatlan lelkét lángok ölelik,

185      semmilyen változást, vigaszt nem remélhet.

Öröm vár arra és örök élet,

ki halála óráján igaz oltalmat lel,

és keblére öleli a Kegyelem Atyja.

III.

Healfdene fia hosszú évekig

190      hordozta bánatát. A bölcs öreg nem tudta,

hogyan védje meg népét a veszély idején,

nem volt menekvés, minden éjjelen

reggelig tartott a rémület uralma.

Hallotta hírét Hygelac egy thánja,

195      egy geat harcos, Grendel dúlásának.

Nemes és hatalmas nemzetség sarja volt,

erősebb, mint bárki más ember a földön.

Habokat hasító hajót építtetett,

a hattyúúton túli híres uralkodót,

200      a dán királyt keresni fel vele,

hogy a scyldingek urának segítséget nyújtson.

A bölcs férfiak, bár féltették életét,

útra buzdították, bíztak a tervében,

a jeleket vizsgálták, várták az időt.

205      A geatok közül kísérőnek a legjobb

harcosokat választotta, hogy vele tartsanak.

Tizennégy társával a tengerhez indult,

hol véget ért a föld; vezetőjük jól ismerte

a hullámok titkait. A hegyfok alatt

210      ringott horgonyán a habok vándora.

A háborgó áramlat a homoknak szegült:

elérkezett az óra. Az orrba sereglettek

mind a kalandra készülő harcosok,

fénylő kincseket, fegyverek sokaságát

215      vitték a fedélzetre. A vízre taszították

az erős bordázatút, elindult útjára,

széltől űzve szántotta a tengert,

sebesen repült a rohanó habok közt,

mígnem másnapra a madárhoz hasonló,

220      hajló nyakú hajó hátáról meglátták

feltűnni a távolban a túlföld peremét,

meredek szirteket, széles hegyfokokat.

A mélység birodalmát maguk mögött hagyták,

a szoroson túli szárazföldre értek.

225      A wederek fiai a fövenyre ugrottak,

kiléptek a partra. Páncélingük a szélben

harci dalt zengett. Hálát adtak az Úrnak,

köszönték Istennek a könnyű átkelést.

A scyldingek őre, ki a sós határt

230      kémlelte a falról, mint feladata volt,

látta, hogyan hordják le a pallón

a halált hozó fegyvert, a fénylő pajzsokat.

Kíváncsiságtól vezetve közéjük lovagolt

nevüket kérdezni, kilétüket megtudni.

235      Magasba lendítette lándzsáját, keményen

megrázta, s így szólt, a szokást követve:

„Honnan hozott ide a hullámok ösvényein

magas hajótok, messzeföld fiai,

láncingbe öltözött lándzsás harcosok?

240      Régóta őrzöm rajtaütés ellen

a dánok földjét, hogy fosztogatók hada

ártó szándékkal ne szállhasson partra.

Nem volt még senki, ki nálatok nyíltabban

mert volna pengét és pajzsot emelve

245      jönni e vidékre, míg vezéreink tanácsától

engedélyt nem kapott. De köztetek van

egy harcos, akihez hasonlót nem láttam

kerek e világon. Nem közönséges férfi,

ki csak díszként hordja drága fegyvereit

250      a csarnokban pihenve – ha nem csal meg szemem,

és nem vezet félre félelmetes külseje.

Most hallani akarom, honnan származtok,

ki fiai vagytok, hogy földünkre nehogy

könnyelműen ellenséget engedjek lépni.

255      Ti távolról érkezett tengeri utazók,

feleljetek nekem: fedjétek fel mielőbb,

merről jöttetek, és mi a szándékotok.”

IIII.

A harcosok feje így felelt az őrnek,

szavai kincsesházát kitárta előtte:

260     „A geatok királyának követői vagyunk,

Hygelac társai, tűzhelye őrzői.

Idegen népek közt is ismerték atyámat,

Ecgtheow volt a neve a nemes vezérnek.

Sok telet megért, míg termeit elhagyta,

265      hogy őseihez  térjen. Őrzik még hírét,

emléke fennmaradt az emberek között.

Hazádnak királyát, Healfdene fiát

jöttünk felkeresni. Jóakarat hozott.

Igazíts útba, hogy udvarába jussunk.

270      A dánok földjére feladat szólít:

nem titkoljuk előtted, tudod te magad is

– ha igaz a hír, mi hazánkba eljutott –,

hogy a scyldingek a sötét éjszakát

rettegéssel várják, s egy rejtélyes gonosztevő

275      gyalázatot hoz Heorot lakóira,

öldököl és pusztít. Parancsosztó uradnak

őszinte szívből szolgálnánk tanáccsal,

hogyan győzheti le gyűlölt ellenségét,

hogyan vethet véget a viszály uralmának,

280      hogy megtisztuljon a mézsör magas terme,

és Scyld népének sorsa megforduljon.

Vagy viselnie kell vesztesége kínját,

keserves szüksége nem szűnhet mindaddig,

míg helyén áll a hősök csarnoka.”

285      Beszédét hallva a hullámok őre

félelem nélkül felelt nyergéből:

„Mind a szavakat, mind a tetteket

vegye fontolóra a férfi, ha bölcsen

kívánja megítélni a mások szándékát.

290      Hallom és elhiszem, hűségesek vagytok

Heorot királyához. Hazám földjére

szabad az utatok, urunkhoz vezetlek.

Harcosaim addig szépen hajló nyakú

hajótokat, mely most a homokon pihen,

295      fosztogatók ellen fegyverrel vigyázzák,

míg zúgó vizeken Wedervég felé

fordíthatja újból faragott orrát.

Aki jót cselekszik, a csaták viharán

sértetlen viszi át a Seregek Ura.”

300      Útnak indultak újból. Szélesöblű

hajójuk a vízen horgonyának feszült,

visszatértükre várt. Vadkan aranylott

sisakjuk tetején, tűz lángjában edzett

védelmező szellem vigyázta életük.

305      Vezetőjét követte a wederek csapata,

míg eléjük magasult a mézsör terme,

az arannyal fedett, fából emelt csarnok,

melynél híresebbről nem hallott még senki.

A hatalom házának, hősök lakhelyének

310      fénye ragyogott a felhők alatt.

Hozzájuk fordult a hullámok őre,

a büszke hajlék felé, a bátrak csarnokához

irányította léptük. Lova hátáról

búcsúzóul így buzdította őket:

315     „Magatokra hagylak. A Mindenható Atya

kegyelme kísérjen a küldetés során,

vezesse kardotok. Ő vigyázzon rátok,

tartson meg épségben. A tengerhez kell mennem,

vésztől, pusztítástól védeni a földet.”

Miklós
Ágnes Kata és Nagy Andrea fordítása

Vélemény, hozzászólás?