Borbély András versei

2016. március 22. kedd Borbély András Hozzászólás most!

BESZÉD

Fogak hamuja, szavak,
gégefő-csipke, nyelvcsont és nyál:
hübrisz a beszéd,
csak magad érintenéd,
míg szétzárul a szóban
születés, halál.

A beszéd teste szálkás
szárított hús és szóheg,
de se szavam, se a salak,
se a víz, se a haszon, se a halál –
semmi sincs, mi adható volna,
minden a másé,
egészen kívül,
magam adom-veszem
el vagy talán vissza,
ki téved, megtalál.

ÉJSZAKA

Vertarany köd,
egy fülkében veszteg,
kutya néz,
nézése rám tapad, mint egy kéz.
Az állomáson
mindegyikünk vesztes,
templomi csend zizeg,
kéregfény tépi
az aljnövényzetet,
kövek lángolnak a hamu alól elő.

Felhabzik a por,
hidegszag reszket,
az éjszaka madár, tátva van a csőre,
az éjszaka fegyver, benne csőre töltve
alusznak a lecsukott szemgolyók.

kép: Martin Vlach

Bejegyzések

Juss

2016. március 20. vasárnap Bene Zoltán Hozzászólás most!

Nagyapámat 1956 után „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésével elkövetett bűntett”-ben marasztalták el és börtönbüntetésre ítélték. Helyettesítő postamester volt, akkoriban épp egy dél-dunántúli határfaluban, ahol a forradalmi bizottság elnökhelyettesévé választották. Bűnéül rótták föl továbbá, hogy azon az őszön többször, de egy alkalommal bizonyíthatóan is a következő kijelentésre ragadtatta magát: itt már nincsenek elvtársak, itt már csak urak vannak. 1990 után néha mesélt ötvenhatról és az utána következő két-három évről. Azt az esetet például nem egyszer emlegette, amikor többségében ismeretlen, ám szintén letartóztatott társaival együtt elsötétített buszban utaztatták keresztül-kasul az országban. Egy helyütt megálltak, mindannyiukat kiterelték a járműből (valahol a pusztán, bárki joggal hihette akár sztyeppnek is), fölhajtották őket az ott parkoló terepjárók platóira. Ott feküdtek egymás hegyén-hátán végenincs órákig, olyik összevizelte magát, valamelyik férfinak az egyik orosz tiszt bajonettel megvágta a kezét, a vére eleinte ömlött, majd folyt, végül csöndesen csörgedezett a többiekre. Aztán egyszerre talpra rángatták az egész társaságot, visszaszállhattak a buszba, s folytatódott a keringés. Nagyapám mellett egy tizenhat éves lány szipogott mindvégig, míg be nem gurultak a börtön udvarára.

Azt sem hallgatta el, hogy többször csak úgy, kedvtelésből taposták meg azokkal a nehéz, vasalt sarkú csizmákkal. A kihallgatásokon többnyire alaposan összerugdosták. Arról már nem mesélt, anélkül is tudom, hogy sosem helyezkedhetett el többé a postán. Szeretett volna – nem engedték. Távolról sem számított nagy halnak, mégsem engedték vissza a szakmájába. Csakis akkor tették volna, ha együttműködik. Nem működött együtt. Pedig volt mitől félnie.

Hogy mást ne mondjak, egy túlbuzgó elvtárs miatt édesapámat kénytelenek voltak a keresztanyjához küldeni Szegedre; tízévesen el kellett szakítani a családtól, nehogy állami gondozásba helyezzék, hiszen, tette föl a kérdést az éber funkcionárius, egy börtönbüntetését töltő ellenforradalmár fia vajon miféle nevelést kaphat? Apám jó, ha kéthavonta hazajárhatott. Szabadulása után nagyapám, az efféle események dacára, inkább vállalta a kispénzű, alja munkákat, de nem írta alá a beszervezési papírt.

Nem gondolom, hogy ezért különb lett volna azoknál, akik aláírták. (Makacsabb talán.) A nagyapám kisember volt, akire valószínűleg nem pazaroltak akkora erőket, mint a nagyhalakra. Inkább azokat zsarolták, szorongatták erősebben, gondolom én, akik jelentősebb pozíciókat töltöttek be, akiktől fontosabb információkat remélhettek. Művészeket, újságírókat, tanárokat, tudósokat, sportolókat. Az úgynevezett kisemberekre, föltételezem, kevesebb energiát fecséreltek. Próbálkoztak egyszer-kétszer-párszor, aztán hagyták őket. Nem ritkán, persze, még így, kisebb gőzzel is sikerrel jártak, hiszen az ember olyan könnyen megfélemlíthető lény. Túl erős benne az életösztön.

Azt is mesélte a nagyapám, hogy amikor az előzetes letartóztatásból hazajött, egy megrakott szekér állt az udvaron. Akadtak, akik előkészítették a família menekülését. Nagyapám köszönte, nem kért belőle. Lepakoltatta azt a szekeret, maradt itthon, kisvártatva bevonult a börtönbe, majd évek múltán, amnesztiával szabadulva, élte az életet másodrendű állampolgárként, megalázottként és megnyomorítottként, a szívében egyre halványuló reménnyel aziránt, hogy változhat még valami, mielőtt meghal. (Legalább megérhette, hogy valami változott.)

Miután ezt a szekér-históriát hallottam, talán tizennyolc-húsz évesen, sokat tűnődtem azon, mi történik, ha a nagyszüleim elhagyják az országot 1957 elején. Milyen nyelven beszélnék? Hol élnék, mely táján a földgolyónak? Számos válasz lehetséges. Rengeteget játszottam végig magamban. Köztük azt is, hogy meg se születek.

Azonban megszülettem. S nem másutt, hanem (nagyapám döntése folytán) ott, ahol. Az a döntés alapvetően határozta, határozza meg a sorsom. Bennem él tovább – ha nem is konkrétan, kézzel foghatóan az elhatározás maga, ám mindaz, ami nagyapámat odáig vezette, nagyon is. A ragaszkodás. Az ösztönös, erős, akár ésszerűtlennek is nevezhető kötődés. Amiből, osztályrészül, nekem is jutott. És én szeretem ezt az örökséget. Talán ez az örökség az oka, hogy – bár kíváncsi vagyok a világra – a maximum, amit más országban nyűglődés, fejfájás és ingerültség nélkül képes vagyok eltölteni, az szűk két hét.

Senki sem azért szereti a hazáját, mert nagy, hanem mert az övé – jut eszembe ezen a ponton (talán indokolatlanul) Seneca.

Valahogy így, igen.

Bár közhellyé koptatták a kijelentést, az igazság nem mállott le róla, érvényes ma is: nem választhatjuk a hazánkat. Lakhelyet, állampolgárságot igen – hazát soha. Azt vagy kapjuk, vagy (nem fizikai értelemben) megszerezzük, kiküzdjük magunknak. Utóbbi esetben ad abszurdum az is lehetséges, hogy a szülőföld és a haza nem egy földrajzi egység. (Jóllehet ez, úgy hiszem, ritkaság.) Mikes Kelemen próbálkozott ilyesmivel, mikor úgy szerette már Rodostót, hogy soha nem feledhette Zágont. Kudarcra ítéltetett, naná. Rodostó sosem válhatott Zágonná, Zágon-pótlékká is csupán tűnő pillanatokra, önáltató, kába percekre.

Seneca azt is vallotta, ha nem is írta le, hogy nem azért szeretjük a hazánkat, mert ott jól lehet élni, vagy éppen könnyen. Nem azért, mert általa szert tehetünk valamire, ami kell nekünk, vagy a segítségével megkapunk bármit, amire vágyunk. Aki ott érzi jól magát, ahol a legtöbbet kapja, netán a legkönnyebben, annak más fogalmai vannak otthonról, otthonosságról, hazáról, mint Senecának. Mint Senecának az én értelmezésemben. Az én Senecám inkább szűkölködik Rómában, semmint dőzsöljön Rómán kívül. Ő nem Caesar, aki szívesebben válik első emberré bárhol, mint lesz másodikká az Örök Városban. Az én Senecám, amint a valóságos, hús-vér Seneca is, hűséges marad Rómájához, mindenkor.

A nagyapám, azt hiszem, nemigen olvasta Senecát. S nem tudom, mennyit mélázott azon, miért maradt itthon azon a szürke, kilátástalan napon, miért küldte el azt a szekeret. Néha azért nyilván eszébe jutott. Ha máskor nem is, a börtönben, az elhagyatottság, a magány, a vágyakozás kínjában minden bizonnyal. Nem mondta soha, hogy egyetlen pillanatra sem bánta meg a választását. Egyetlen egyszer sem állította, hogy fölülni arra a bakra végzetes hiba lett volna. Ha ilyesmit beszélt volna, kétségeim lennének. Így nincsenek. Van viszont egy örökségem. Ez az én jussom. Több nem is kell.

(Illusztráció: sphere)

Bejegyzések

Li Ho költeményei

2016. március 17. csütörtök Herczeg Ferenc Hozzászólás most!

Csjü Csjüangnak és Jang Csing-Csinnek írtam, mikor elhagytam a várost

Lázas fű és sötétlő ég,
tízezer mérföld tavasz.
Búcsúzom s egy jelre várok,
csodára, mely ittmaraszt.
Hanok kardja, nem repülsz el?
Mért hagysz cserben engemet?
Nem vagyok szikla, csak homok,
mi a szélben elpereg…

Adjátok át öcsémnek a verset

Majd három éve hagytam el öcsémet,
de tíz nap múlva otthon voltam megint.
Ma éjjel jó bort tölthetünk kupánkba
és várnak itthon megsárgult könyveink.
Sok kínt és bajt átvészeltem, de élek,
az szentigaz, hogy csőstül jön a végzet,
ezért ne jósoltass, ne vesd a kockát,
üres mindegyik lapja bárhogy nézed…

Amikor először foglaltam el a szertartásfelügyelői posztot, otthonomra gondoltam, a hegyekben, Csang-Kuban

Lovak nyoma már nem látszik a porban,
a hivatalban nincs egy szolgám sem.
A rizs magában fő a serpenyőben,
a jujubavirág tavaszt üzen.
Családi címerem a falon, szemben,
turbán kígyózik körbe fejemen.
Levélhordó kutyám küldöm futárként.
Beteg vándormadár most megpihen.
Lezárt agyagkorsómban gyógytea,
és bambuszháncs takar egy korsó bort.
Nincs jobb, mint csónakázni holdvilágnál…
De ki tud felhőn átevezni, mondd?!

Herczeg Ferenc fordításai

Bejegyzések

Ungvár az 1914-15. évi tanévben

2016. március 16. szerda Kovács Eleonóra Hozzászólás most!

A háborús helyzet és az oktatási folyamat kölcsönhatása Ungváron az 1914-15. évi tanévben

Ez a tanulmány két görög katolikus oktatási intézmény működésének részleteit taglalja. A téma egyik sajátossága, hogy az 1914-15. évi iskolai tanévről van szó. Ungváron az adott időszakban működött egy görög katolikus tanítónőképző, valamint görög katolikus kántor-tanítóképző intézmény. Működésükről, a növendékek és oktatók névjegyzékéről, a tanév végén kiadott iskolai értesítő tájékoztat.

A tanulmányban nyomatékosítom azokat a jelenségeket, melyek az oktatási intézmények munkarendjét tekintve a háború következtében végbementek. Mérlegelem a két intézmény esetében bekövetkezett változásokat, összegzem az eredményeket. A dolgozat elején röviden ismertetem az iskolai értesítő megjelenésének szerepét. Áttekintem a témára és a kárpátaljai magyar nyelvű oktatásra vonatkozó korábbi kutatások eredményeit. Ezt követően rátérek a kutatás valódi céljára: mindkét intézmény esetében ismertetem az adott tanévben bekövetkezett változásokat, melyeket a háború folyamata idézett elő. A két intézmény: az Ungvári Görög Katolikus Tanítónőképző, valamint az Ungvári Görög Katolikus Kántor-tanítóképző. A következtetéseket a két intézmény értesítője alapján összegzem.

Az évkönyv és iskolai értesítő megjelenése, formai és tartalmi változása

Az iskolai értesítők formai és tartalmi fejlődésének első szakasza az osztályzatok év végi összegzése és nyomtatásban való megjelentetése volt. A 19. század közepétől a középszintű oktatási intézmények számára kötelezővé vált minden évben az értesítő, évkönyv megjelentetése. Az értesítő tartalmilag a következő egységekkel rendelkezett: a tanterv, a könyvtár és szertár gyarapodására vonatkozó adatok, a tanárok és tanulók névsora, utóbbiak érdemjegyei, statisztikák, valamint egy programértekezés, tanulmány is helyet kapott a kiadványban.¹ 1948-1980 között Magyarországon megszakadt az iskolai értesítők kiadása. Az 1990-es évektől rendszeresen jelennek meg ezek a kiadványok Magyarországon.²

A magyar iskolai értesítők bibliográfiáját 1996-2006 között Gráberné Bősze Klára és Léces Károly jelentette meg tizennégy kötetben. Tartalmazta a történelmi Magyarország területén működött iskolák értesítőit. Az 1918-ban elcsatolt területekre vonatkozó adatok sajnos nem kerültek a bibliográfiába.³

A kárpátaljai magyar nyelvű oktatás történetével kapcsolatban több tanulmány és disszertáció született. Az időhatárt tekintve elsősorban a 20. század második felére és a 21. század elejére vonatkozó kutatási eredményekkel szembesülhetünk. Szűkebb témánkat, az iskolai értesítőket tekintve, az 1938-39-es tanévre vonatkozó középiskolai értesítők említésével is találkozhatunk.⁴ A szerző iskolavárosként nevezi meg Ungvárt és Munkácsot.⁵

Szamborovszkyné Nagy Ibolya kutatása esetében az 1945-2010 közötti időszak kerül előtérbe az oktatáspolitika, valamint a történelemtanítás gyakorlati megvalósítása tekintetében. Utóbbi vonatkozásában többek között a „Magyar nép története” című tantárgy oktatásának sajátosságait tekinti át az 1988-2014 közötti időszakban.⁶

Azért volt szükséges a fenti kitérő, hogy hangsúlyozzuk: zajlottak a kárpátaljai magyar nyelvű oktatás történetére vonatkozó kutatások a múltban. Ezen tanulmány keretei azonban nem teszik lehetővé a kutatások eredményeinek bővebb ismertetését.

Témánkhoz illeszkedik a következő tény: Balogh Lívia gyűjtötte össze az Országos Széchényi Könyvtár, valamint a Kárpátaljai Területi Állami Levéltár értesítőállományát. Az adatbázis települések szerint csoportosítva tartalmazza az értesítő címét, jelzetét és az évszámokat, amelyekre vonatkozik.⁷

Az 1939 előtti időszak kárpátaljai magyar oktatására vonatkozó iskolai értesítők tartalmi ismertetése és elemzése szükséges, mivel jelenlegi ismereteink szerint ez nem történt meg. Indokolt áttekinteni, hogy a háborús helyzet miképpen hatott az iskolák működésére. Ez alkalommal a görög katolikus oktatási intézmények kerülnek előtérbe.

Ungváron az 1902-03-as tanévben kezdte meg működését a görög katolikus tanítónőképző. Az igazgatói tisztséget Kaminszky Géza töltötte be, aki 1892-1917 között a kántortanító-képző igazgatója volt.⁸

Az Ungvári Görög Katolikus Tanítónőképző működése az 1914-15. évi tanévben

Tekintsük át, miképpen működött az ungvári görög katolikus tanítónőképző az 1914-15. évi tanévben, az adott intézményre vonatkozó értesítő alapján.

A tanítónőképző mindennapi életére vonatkozó tényeket többek között a tanév végén kiadott értesítő Adatok a tanintézet 1914-15. évi történetéhez című tematikus egysége alapján lehet összegezni.

Az egyházmegyei hatóság rendeletének értelmében növendékek beiratkozása a tanítónőképző, a polgári és az elemi iskola esetében 1914. szeptember 7-19. között zajlott.⁹ A helyi tanulók beiratkozása személyes jelentkezés, a vidékiek esetében postai úton történt. Ez a döntés a közlekedési nehézségek miatt született meg. Ungvár összes iskolája október 15-ig, majd november 15-ig kolerajárvány miatt zárva maradt. A tanítónőképző IV. osztályában 1914. november 23-án kezdődött az oktatás. A tanulók csaknem kizárólag helyben laktak. A többi osztályt 1915. január 25-én nyitották meg. Ekkor szabadult fel az intézet a katonai lefoglalás alól.¹⁰

A rövidített tanév tényén kívül 1915-ben is a tantermek hiányával küszködtek: 1915. február 12-én a tantestület helyiségeit, az igazgatói irodát és a szertárakat katonai célok miatt lefoglalták.¹¹ Ennek következtében a tantestület az internátus épületébe költözött, ahol öt helyiséget használhatott. Délelőtt a képzőintézeti és elemi iskolai növendékek, délután a polgári iskolai diákok számára tartottak előadásokat.¹²

A háborús helyzet a növendékek mindennapi életére még egy tekintetben hatott: a IV. – V. osztályos képző- és elemi iskola növendékei 25 koronát gyűjtöttek a katonák karácsonyfájára. Az összeget a Hadsegélyező Hivatalhoz továbbították. Az értesítő szövege hangsúlyozza, hogy a diákok is nehéz anyagi körülmények között élnek, ugyanakkor az intézmény szellemiségével összefügg a jótékonyságra nevelés folyamata. A képzőintézeti és polgári iskolai tanulók 98 darab hósapkát, 70 pár csuklóvédőt és 35 pár térdmelegítőt készítettek a hadban lévő katonák részére. Ide kapcsolódik, hogy az adott tanévben a női kézimunka tervszerű tanítása megszűnt, helyette a katonák számára hasznos ruhadarabok és felszerelési tárgyak készítése lett engedélyezve a polgári iskolákban.¹³ A ruhadarabok Hadsegélyező Hivatalhoz továbbításáról nem szól az értesítő.¹⁴

Az 1914-15-ös tanévben óralátogatás céljából a tanítónőképző vendége volt Matyaczkó Tivadar kanonok, egyházmegyei felügyelő. Istvánffy Gyula polgáriskolai iskolalátogató és Dr. Siegescu József képzőművészeti szakfelügyelő a vasúti közlekedés nehézségei miatt nem jutott el Ungvárra.¹⁵

A háborús helyzethez kapcsolódik, hogy tanulmányi kirándulást a rendkívüli állapotokra való tekintettel nem szerveztek ebben a tanévben. A diákok egészségét tekintve három esetben tífusz, egy diáknál pedig vöröshimlő tünetei jelentkeztek. Az értesítő tudósítása alapján az érintettek befejezték a tanévet.¹⁶

Az Ungvári Görög Katolikus Tanítónőképző növendékeinek és tanárainak mindennapi életében a háború a következő tekintetben hozott változást:
 több alkalommal elhalasztották a tanév kezdetének dátumát;
 a beiratkozás a vidéki tanulók esetében postai úton is megvalósulhatott;
 1915 februárjában ismét katonákat szállásoltak el az intézetben, emiatt délelőtt és délután zajlott az oktatás;
 tífusz- és koleraveszély volt a tanév első félévében;
 közlekedési nehézségek miatt két tanfelügyelő nem jutott el az intézménybe;
 a diákok mindennapjaira rátelepedhetett a távolabb zajló háború gondolata: egy tantárgyat megszüntettek, és karácsonyra a katonáknak készítettek használati tárgyakat;
 mindezek ellenére a növendékeknek úgy kellett megélni a mindennapokat, hogy a júniusban esedékes vizsgákat eredményesen teljesítsék.

Az Ungvári Kir. Görög Katholikus Kántortanítóképző-Intézet működésének sajátosságai az 1914-15. évi tanévet tekintve

Az iskolai értesítő alapján az adott tanévet tekintve az alábbi jelenségek figyelhetők meg:
 1914 augusztusától 1914. november közepéig az átvonuló katonaság elszállásolására használták a kántor-tanítóképző termeit is. Ennek következtében: „a kár 2700 korona. 24 iskolapadot, 8 asztalt, széket, lócát felégettek. A villanyvezetéket tönkretették”¹⁷ .
 Az egyházmegyei hatóság 1914. szeptember 3-i, 7084. sz. rendeletének értelmében a beiratkozás szeptember 7-19. között zajlott; a helybeli tanulók személyesen, a vidékiek esetében postai úton vált lehetővé ez a folyamat.
 1914. november 10-én a tanári testület értekezletet tartott: a tanév megkezdésével kapcsolatban határozatot hozott, melyet az egyházi főhatósággal közölt. Utóbbi 1914. november 20-án, a 8620. sz. rendelet értelmében a tanév megkezdését 1914. december 15-re rendelte el.
 1914. december 14-én javító és pótvizsgálatok zajlottak.
 1915. december 16-án kezdődött a tanítás.
 A miniszter a tanév végét május végére tette (1915. május 4-én kelt. 47169. sz. rendelet).
 Nem volt tömeges megbetegedés. Ugyanakkor Maczkó György képzőintézeti III. osztályos tanuló 1915. április 27-én elhunyt.
 Gazdasági szakoktatás és gyakorlat tekintetében az Ungvártól északra fekvő Kadlubecz-dűlőben két holdas terület állt rendelkezésre gyümölcsfa-szaporítás, nemesítés, nevelés céljából.
 A gazdasági előadások megszűntek, tekintettel a háborúra, valamint arra, hogy Csanády Béla bevonult; a tárgy megszűnését az 1914. szeptember 18-án kelt 8424. sz. rendelet jelezte.¹⁸

A tanítónőképző és a kántor-tanítóképző működésére, belső életére és mindennapjaira hatást gyakorolt a háborús helyzet. Mindkét intézményben később kezdődött és rövidebb lett a tanév, a termeket az átvonuló katonaság elszállásolására használták, egy-egy tantárgy oktatása megszűnt, nem volt lehetőség tanulmányi kirándulás szervezésére. Ennek ellenére a tananyagot közvetíteni kellett a diákok felé, és a vizsgák sem maradtak el, mint ahogyan a tanügyi ellenőrzés sem.

A két értesítő szövege alapján kijelenthető, hogy az intézmények növendékeinek és oktatóinak mindennapjait tekintve az eltérések elsősorban a tantestületben bekövetkezett változásokban nyilvánultak meg. Ezek a háborús helyzet miatt következtek be.

Csanády Béla népfelkelő hadnagyként, Kaminszky László 65. ezredbeli tartalékos hadnagyként vonult be. Helyettesítésük megoldódott: a természetrajzot Bánó József és Szkiba Teofán, a kémiát Volsin Ágoston, a földrajzot Dudinszky István, a német nyelvet Hrabár Bazil és Zseltvay Győző tanította.

Az értesítő közli a növendékek névsorát, akik bevonultak 1914. szeptember 1-jén:
Csóbán Mihály, Harajda István, Markovics János, Mucsicska Gyula, Nyisztor László, Orosz György, Pogány Béla, Rozgonyi János, Scheffer János, Szanics Mihály, Dorogi János, Bodnár István, Helmeczi Mihály, Czizey János.¹⁹

Az 1915. május 15-én az 1891., 1895., 1896. évben születettek közül bevonultak a következő tanulók:
 Chajász András, Darabánt Sándor, Haszinec Sándor, Hrács Mihály, Hugecz Gyula, Ihnát Gyula, Juhász Sándor, Koczka András, Lichtej Győző, Marina István, Miron György, Pauló János, Szentipál István, Szvitelszky Szilárd, Tomcsik György 4. évfolyamos hallgatók.
 Bradács Mihály, Gólya Elek, Manajló Mihály, Popovics Endre, Vajdics Mihály, Bascsák Miklós, Bogáthy Imre, Szabagyuk Miklós 3. évfolyamos növendékek.
 Petreczky Emil, Szabó Tivadar 1. évfolyamos diákok.
Összesen: 25 személy.²⁰

Az értesítők tanulmányozása azért is indokolt, mert az oktatás történetét a háború perspektívájából mutathatjuk be, ezen kívül információt szerezhetünk az első világháborúban részt vett hajdani növendékek névsoráról is.

Az 1914-15. évi iskolai tanévet tekintve az Ungvári Görög Katolikus Tanítónőképző, valamint az Ungvári Görög Katolikus Kántor-tanítóképző intézet működésére egyaránt hatott a háborús helyzet. Utóbbi intézmény esetében oktató és növendék egyaránt (szó szerint idézve) „hadbavonult”. Az értesítő jelentőségét növeli, hogy mindkét esetben statisztikai adatokat közöl a növendékek létszámára vonatkozóan, a további éveket tekintve. Ez a kutatás folytatását sugalmazza. A jövőben érdemes hangsúlyt helyezni a háttérben maradt tényekre (az oktatás során használt tankönyvek, a nehéz sorsú növendékek helyzetének javítására tett kísérletek, vallási és kulturális élet a két intézményben). Ezen kívül mindenképpen szükséges az 1914-15. évi tanévtől az 1917-18. évi tanévig áttekinteni a két intézmény értesítőjének szövegét, összehasonlítani az eltéréseket, levonni a következtetéseket. Az eredmény által a múlt eddig fel nem tárt darabja kerülhet előtérbe.

_{Ez a tanulmány egy nagyobb kutatás részeredménye, mely teljes egészében később kerül publikálásra.}

Jegyzetek

¹ Ispánovics Csapó Julianna, A magyar iskolai értesítők kialakulása és feltárása, Létünk, 2011/3, 94-97.
² Ispánovics Csapó Julianna, A magyar iskolai értesítők kialakulása és feltárása, Létünk, 2011/3, 97.
³ Uo., 99.
⁴ Fedinec Csilla, Fejezetek a kárpátaljai magyar közoktatás történetéből (1938-1991), Bp., Nemzetközi Hungarológiai Központ, 1999, 13.
⁵ Fedinec Csilla, Nemzetiségi iskolahálózat és magyaroktatás Kárpátalján, Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2001/1.
Internetes elérés: http://epa.oszk.hu/00000/00033/00006/fedinec.htm
⁶ Szamborovszkyné Nagy Ibolya, Tantárgy a periférián: Nemzeti történelmünk tanításának negyedszázada Kárpátalján (1988/89 – 2013/14), Acta Academiae Beregsasiensis, 2014/1, 47-63.
⁷ Balogh Lívia, Kárpátaljai magyar iskolai értesítők adatbázisa, Acta Beregsasiensis, 2009/1, 161-170.
⁸ Fedinec Csilla, Az ungvári görög katolikus tanítóképző kultúrmissziója az észak-keleti Felvidéken, 1817. Internetes elérés: http://real.mtak.hu/13174/1/FedinecCs_keresztenyseg3.pdf
⁹ Ért., 14/15, 13.
¹⁰ Melles Gyula, Az Ungvári görög katholikus tanítónőképző, polgári és elemi leányiskolák s az ezekkel kapcsolatos nevelőintézetek értesítője az 1914-1915-ik iskolai évről, Ungvár, Unió Részvénytársaság Könyvnyomdája, 1915, 13.
¹¹ Ért., 14/15, 15.
¹² Ért., 14/15, 15.
¹³ Melles Gyula, Az Ungvári görög katholikus tanítónőképző, polgári és elemi leányiskolák és az ezekkel kapcsolatos nevelőintézetek értesítője az 1914-1915-ik iskolai évről, Ungvár, Unió Részvénytársaság Könyvnyomdája, 1915, 21.
¹⁴ Ért., 14/15, 18.
¹⁵ Ért., 14/15, 17.
¹⁶ Ért., 14/15, 18.
¹⁷ Kaminszky Géza, Az Ungvári Kir. Görög Katholikus Kántortanítóképző-Intézet értesítője az 1914-1915. tanévről, Ungvár, Unio Könyvnyomda Részvény-Társaság, 1915, 13-14.
¹⁸ Kaminszky Géza, Az Ungvári Kir. Görög Katholikus Kántortanítóképző-Intézet értesítője az 1914-1915. tanévről, Ungvár, Unio Könyvnyomda Részvény-Társaság, 1915, 12.
¹⁹ Kaminszky Géza, Az Ungvári Kir. Görög Katholikus Kántortanítóképző-Intézet értesítője az 1914-1915. tanévről, Ungvár, Unio Könyvnyomda Részvény-Társaság, 1915, 30.
²⁰ Kaminszky Géza, Az Ungvári Kir. Görög Katholikus Kántortanítóképző-Intézet értesítője az 1914-1915. tanévről, Ungvár, Unio Könyvnyomda Részvény-Társaság, 1915, 30.

Bibliográfia

Fedinec Csilla, Fejezetek a kárpátaljai magyar közoktatás történetéből (1938-1991), Bp., Nemzetközi Hungarológiai Központ, 1999, 128.
Kaminszky Géza, Az Ungvári Kir. Görög Katholikus Kántortanítóképző-Intézet értesítője az 1914-1915. tanévről, Ungvár, Unio Könyvnyomda Részvény-Társaság, 1915, 61.
Melles Gyula, Az Ungvári görög katholikus tanítónőképző, polgári és elemi leányiskolák s az ezekkel kapcsolatos nevelőintézetek értesítője az 1914-1915-ik iskolai évről, Ungvár, Unió Részvénytársaság Könyvnyomdája, 1915, 63.
Balogh Lívia, Kárpátaljai magyar iskolai értesítők adatbázisa, Acta Beregsasiensis, 2009/1, 161-170.
Fedinec Csilla, Az ungvári görög katolikus tanítóképző kultúrmissziója az észak-keleti Felvidéken, 1817. Internetes elérés: http://real.mtak.hu/13174/1/FedinecCs_keresztenyseg3.pdf
Fedinec Csilla, Nemzetiségi iskolahálózat és magyaroktatás Kárpátalján, Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2001/1. Internetes elérés: http://epa.oszk.hu/00000/00033/00006/fedinec.htm
Ispánovics Csapó Julianna, A magyar iskolai értesítők kialakulása és feltárása, Létünk, 2011/3, 94-103.
Szamborovszkyné Nagy Ibolya, Tantárgy a periférián: Nemzeti történelmünk tanításának negyedszázada Kárpátalján (1988/89 – 2013/14), Acta Academiae Bergensiensis, 2014/1, 47-63.

Bejegyzések

Michal Habaj: Levél az építtetőnek

2016. március 15. kedd Merva Attila Hozzászólás most!

(List developerovi)

tisztelt beruházó,
amint épp észrevetted,
ez a boríték
egy levelet rejt,
nem pedig töltényhüvelyt.

mivel nincs fegyvertartásim,
az ehhez hasonló gesztusok
úgyis csak szimbolikus jelleggel bírnának.
én viszont az akció híve vagyok,
a közvetett beavatkozásé, ha lehet,
akárcsak te magad,
aki megkeseríted az én,

a polgártársaim és az egész városunk életét.

felszólítalak ezért,
a Koliba¹ Rezidencia projekt
építési munkálatainak
azonnali leállítására.

ellenkező esetben
számíts a legrosszabbra:

az egészen konkrét fogalmak
és tények értelmezésének
finom eltolódásaira:

béke, fájdalom, élet, halál.

az én költészeti projektem
pirkadatkor veszi kezdetét,
az első madárcsicsergéssel,
még a darugépek első mozdulatai,
a kalapácsütések, gyaluk és fúrógépek
felmorajlása előtt.

kérlek keresd ki az alábbi neveket a google-n:
Villon, Byron, Baudelaire, Rimbaud, Lautrémont,
Whitman, Marinetti, Majakovszkij, Tzara, Breton,

Habaj

most már érted, hogy mire gondolok, amikor
a jó és a rossz
a szeretet és a gyűlölet
az élet és a halál
relativitásáról beszélek.

szeretném látni szemeidben
az igazság tudatának kitágulását.
ez csak egy pillanat, de örökre szól.

ez a költészet előjoga:

a te betonépítményedtől eltérően
sosem veszíti el az érdeklődést,
éber, mint a ragadozó madár,
míg meg nem szerzi zsákmányát.

sosem leszel többé biztonságban
a verstől
mely neked íródott.

nem éled túl ezt a verset,
az építményeid sem élik túl,
neved a porba vész.

ez a vers megtalál,
élve vagy holtan,
a Bahamákon vagy a Cipruson,
csőddel vagy anélkül.

de ne félj,
a jóslat és az ítélet
ideje csak jóval azután jön el,
hogy a darugépek hosszú nyaka utolsót fordul,
a földgyaluk rekviemet énekelnek,
a kalapácsok pedig beütik az utolsó szeget a koporsóba.
a billentyűzettel játszom
míg te keményen dolgozol.

az elején volt a szó: szarházi,
a végén pedig a vers,
köszönöm az inspirációt,
ó beruházó, ó építtető, múzsa.

az isten útjai kifürkészhetetlenek,
mondtam neked:
a jó és a rossz relatív.

és ez a vers?
ez csak az isteni tudatnak,
az egyetemes bölcsességének,
és világűr központi intelligenciájának megnyilvánulása.
ma az én dühöm útját kövezi,
holnap a te alázatodét, amikor majd

reggel felkelsz, szétosztod vagyonodat,
beállsz egy kolostorba, s imával ajkadon
zenged majd az öröklét dicsőségét.

most már tudod, hogy csak óvni akartalak:

ugyanolyan Buddha vagy, mint én.

na látod:
beruházó vagy,
múzsa vagy,
buddha vagy,

s mindezt a versemnek köszönheted.

most viszont már halott vagy
és nincs más hátra,
újra kell születned.

a reménytelenség bárdjaként kísérlek,
óvakodj a rezidenciák festményeitől,
a gyönyörű nőktől, drága italoktól,
épp ellenkezőleg,
figyelmedet irányítsd erre a
költeményre.
a kapui előtted nyitva állnak,
elég csak belépni
és a legfelső emeletről leugrani.

gyere,
fehér lepellel takarlak le,
fehér papírlappal,
s rajta a verssel,
mely idáig elvezetett.

ez egy véres beruházás volt,
rászolgált a megváltásra.

¹ A kolibai parkerdő a Kis-Kárpátok pozsonyi részét képezi, a lakók egyik kedvelt turisztikai célpontja, bár az utóbbi évtizedek offenzív urbanizációjának köszönhetően egyre inkább az újgazdagok lakóparkjává alakul át.

Bejegyzések

A II. Vatikáni Zsinat jelentősége a katolikus egyházjog tükrében

2016. március 15. kedd Kiss Gábor Hozzászólás most!

„Similiter in iure canonico exponendo (…) respiciatur ad Mysterium Ecclesiae, secundum Constitutionem dogmaticam «De Ecclesia» ab hac Sancta Synodo promulgatam.”¹ Az imént felolvasott II. Vatikáni Zsinat Optatam totius kezdetű dekrétumának 16. pontja arról rendelkezik, hogy az egyházjogot, más néven kánoni jogot az Egyház teológiai lényegéről szóló Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúció alapján kell tanítani, illetve előadni.

Referátumom elején azonban nem szeretnék túlzottan előre szaladni a témában, így előadásom két alappillérének – az egyházjognak és a II. Vatikáni Zsinatnak – a fogalmát szükséges tisztázni. Ennek fényében tehát beszámolóm a következőképpen szeretném felépíteni: elsőként egy hosszabb bevezetés gyanánt bemutatom az előbb említett két teológiai fogalmat, majd második pontban felvázolnám a témában releváns kérdésfelvetést. Végezetül kitérek a nyelvi értelmezés és a II. János Pál pápa által használt „utolsó dokumentum” kijelentés tartalmi kritikájára.

Elsőként vizsgáljuk meg az egyházjog fogalmát. „Ubi homo ibi societas; ubi societas, ibi jus” – mondja Ulipanus. Bár elvétenénk az egyház teológiai lényegét, ha azt csupán csak egy természetes ember kezdeményezésből létrejövő társaságnak tekintenénk, azonban kétségtelen, hogy láthatatlan isteni valósága mellett, emberi-szervezett-intézményes és fejlődő szerkezete is van. Erdő Péter az Egyházjog teológiája című könyvében kimutatta, hogy a Krisztusi kinyilatkoztatásból is levezethető az egyház jogi szabályozásának igénye. Természetesen itt elkerülhetetlen, hogy ne vonjunk párhuzamot a világi, más néven civil joggal. Amennyiben a világi jog legfőbb céljának a közjó megteremtését tekintjük, úgy az egyházi jogrend esetében ez a salus animarum suprema lex elv kell, hogy legyen. A kánoni jogrend legfőbb célja a lelkek üdvössége (vö. 1752. kánon).

A fenti példa után tehát a következőképpen definiálhatjuk az egyházjog fogalmát. A kánonjog a törvényes egyházi hatóság által alkotott, kifejezésre juttatott, vagy jóváhagyott jogi normákat őrzi, amely az Egyházhoz tartozó minden személy jogait és kötelességeit úgy határozza meg és rendezi, hogy az az egyházi közösséget megőrizze, és közelebb vigye az Egyház saját céljának eléréséhez. A kodifikált – tehát rendszerezett, kihirdetett – joganyagot az 1983-ban kiadott Egyházi Törvénykönyv tartalmazza.

Most pedig röviden össze szeretném foglalni előadásom második fontos témáját, a II. Vatikáni Zsinatot. A katolikus egyház történetéből 21 olyan főpapi zsinatot ismerünk, melyek során a különböző helyeken összegyűlő püspökök a pápával való (kisebb vagy nagyobb) egységben kötelező érvényű döntéseket hoztak az egész egyházra nézve. Ezek sorában a legutolsó és a legnagyobb befolyással is bíró, az 1962-től 1965-ig Rómában megrendezésre kerülő II. Vatikáni Zsinat, melynek egyik dokumentumából előadásom elején már idéztem is. Ennek az egyetemes – tehát ökumenikus – zsinatnak a jelentősége abban áll, hogy a történelemben először, nem valamivel szemben (tévtanítás, eretnekségek) hívták össze, hanem pont ellenkezőleg. XXIII. János pápa 1959. január 25-én a falakon kívüli Szent Pál bazilikában azért jelentette be a zsinat meghirdetését, hogy az majd őszintén szembe nézzen az egyház valódi teológiai lényegével, azt az idők követelményei szerint újrafogalmazza és így kinyissa – az addig egyre jobban bezáródó – kapuit a világ előtt. Ezt a zsinati célt legjobban két fogalom tudja meghatározni: aggiornamento és ressourcement. Míg első az olasz kifejezés (naprakésszé tétel) kifejezi azt az újító szándékot, mely a szentatyát vezette, addig a francia ressourcement megadja ennek az „újításnak” a módját: nem az addigi katolikus tanítással szeretett volna szakítani a zsinat, hanem az eredeti ókeresztény forrásokhoz való visszatérés fontosságát hangsúlyozta.

XXIII. János pápa azonban január 25-én nemcsak egyetemes zsinat összehívását jelentette be, hanem annak igényét is, hogy ezzel együtt az egyetemes egyházjog revideálást is megkezdjék. „Esse condurranno felicemente all’auspicato aggiornamento del Codice di Diritto Canonico”². Az aggiornamento fogalmát tehát megtaláljuk egy zsinati célkitűzésként is, de ugyancsak megjelenik az új egyházi törvénykönyv reformjának viszonylatában is. Amikor pedig ezt a megállapítást tesszük, már a téma közepében járunk.

De miért is volt szükség az egyházjog reformjára? Már az apostoli kortól kezdve megjelentek egyházi jogszabályok, melyeket kánonnak hívunk (a zsinórmérték görög szó alapján). Ez a joganyag egészen napjainkig folyamatosan bővül, és a 20. század elejére már kisebb könyvtárat töltött meg. Ezt azonban a gyakorlati életben vajmi kevéssé lehetett használni. Ezt a problémát felismerve X. Piusz pápa 1904-ben elrendelte e joganyag első kodifikálását, mely eredményeként 1917. május 27-én XV. Benedek kihirdette a Codex Iuris Canonici-t (Egyházi Törvénykönyv).

A ’17-es törvénykönyv egészen 1983. november 27-ig, az akkori advent első vasárnapjáig érvényben is volt. Az 1962 és 1965 között tartó II. Vatikáni Zsinaton a katolikus egyház igyekezett a saját magáról alkotott teológiai tartalmat kritikusan megvizsgálni, és azt a kinyilatkoztatás fényében mind jobban újrafogalmazni. Így a klerikusok és laikusok elválasztása helyett, a societas perfecta-elv vagy a nulla salus extra ecclesiam tanok helyett inkább a Szentírásból vett képekkel szerette volna leírni az Egyházat, mint Isten népét, új Izraelt, illetve mint közösséget/communiot. Így tehát joggal vetődik fel az igénye annak, hogy az új formában előadott, de a mindenkori katolikus tanítással kontinuitásban lévő teológiai tartalmakhoz alakítsák az eddigi jogszabályokat, zsinati communio teológia fényében. Természetesen e helyütt is hangsúlyozni kell, ahogyan azt VI. Pál pápa is tette 1965. november 20-i beszédében: az új 1983-as törvénykönyv elődjétől nem szakad el, és nem is akar elszakadni. Az új törvénykönyv sem anyagában, sem pedig formájában nem jelent törést az egyházi jogi örökségben, hanem a korszerű egyháztanilag elfogadott továbbfejlődés eredménye, és így lép az egyházi jogfejlődés egy következő fokára. Előadásomban tehát az előbbiekben bevezetett témával kívánok foglalkozni és Ludger Müller és Sabine Demel egyházjogászokkal együtt feltenni a kérdést: Krönung oder Entwertung des Konzils?³ Magyarul és kicsit kibővítve így fogalmazhatnánk meg a fentieket: az új egyházi törvénykönyv vajon a zsinati teológia megkoronázása lett, tehát sikerrel ültette át a teológiai tartalmakat a jog nyelvezetére a törvényhozó, és így megőrizte a hűségét az új egyháztanhoz a kódex, vagy inkább annak leértékeléseként kell értelmezzük az új törvénykönyvet?

Természetesen ezen előadás keretei inkább csak a fontosabb kérdések felvetését engedik, hiszen a téma mára szinte önálló részdiszciplínává vált a kánonjogon belül. „Ezért az új törvénykönyvnek, (…) szükségképpeni előfeltétele volt a zsinat tevékenysége. Bár a zsinattal egyidejűleg jelentették be, időben mégis a zsinat után következik mivel az előkészítését szolgáló munkálatoknak szükségképpen a zsinatra kellett támaszkodniuk, és így csupán annak lezárása után kezdődhettek meg” (II. János Pál: Sacrae disciplinae leges). Ezekkel a szavakkal ismerteti II. János Pál Sacrae disciplinae leges kezdetű dokumentumában azt a tényt, hogy a törvénykönyv elkészítésével megbízott Kódex Revíziós Bizottság (Pontificia Comissio Codici Iuris Canonici Recognoscendo) első ülésén 1963. november 12-én felfüggesztette munkáját, egészen a Zsinat lezárultjáig. Ebből a tényből is látjuk, hogy az egyházjog revízióját teljes mértékben a zsinat eredményeire kívánták építeni. „(…) a munkálatok kiemelkedően kollegiális szellemben folytak. Ez nemcsak a mű külső összeállítására vonatkozik, hanem mélyen érinti maguknak a hozott törvényeknek a lényegét is. A kollegialitásnak ez az ismertetőjegye, amely ennek a törvénykönyvnek a kialakulását különösképpen jellemzi, teljességgel megfelel a II. Vatikáni Zsinat tanítóhivatalának és jellegének. Ezért a törvénykönyv nem csupán tartalmánál fogva, hanem már keletkezése tekintetében is ennek a zsinatnak a szellemét hordozza.” (II. János Pál: Sacrae disciplinae leges) Az előbbi idézettel azonban pont a fent vázolt kérdés gyújtópontjába jutottunk. Nevezetesen, hogy a legtöbb kritikát a zsinati nyelvezet joganyaggá történő formálása kapja jelenleg a témával foglalkozó kutatóktól. Ez a kérdés pedig szükségképpen összefügg a zsinati teológia általános hermeneutikai (értelmezési) problémájával, melyet szükségszerű látnunk a téma megértéséhez.

A következő tény, melyre fel kell hívni a figyelmet, az a kodifikáció nyelvi nehézségei. A II. Vatikáni Zsinat egy olyan lelkipásztori jellegű zsinat volt, mely szakítani szeretett volna az addigi egyházi megnyilatkozások dialektikájával. Az eddigi skolasztikus, jogi, a párbeszédre kevésbé alkalmas terminológia helyett dialogikus módon próbáltak szólni a zsinati atyák az egyházhoz és magához a világhoz. Az új zsinati nyelvezet jobban megfelel a modern teológia kihívásainak, azonban ezt a jog nyelvére lefordítani sok esetben igen problémás volt. Ezt támasztja alá az 1967-es püspöki szinóduson elfogadott első kodifikációs alapelv is, mely nyomatékosan hangsúlyozza, hogy „a jog megújítása során az új törvénykönyv jogi jellegét, melyet maga az egyház társasági jellege kíván meg, feltétlenül meg kell őrizni. Ezért a törvénykönyv feladata szabályokat adni”. Magyarul: törvényeket, és nem pedig erkölcsi alapelveket, vagy „olvasókönyvet” kell kiadni.

Előadásom utolsó pontjaként pedig vizsgáljuk meg II. János Pál következő kijelentését: 1983. november 21-én a Pápai Gergely Egyetemen tartott beszédében az új egyházi törvénykönyvet, mint a II. Vatikáni Zsinat utolsó dokumentumát illeti. A szentatya szándéka alapvetően érthető: ki szerette volna fejezni azt a szoros egybetartozást, amely véleménye szerint a zsinati dokumentumok és a kódex között fennáll. Azonban ha Sthephan Haeringgel együtt közelebbről is megvizsgáljuk a kijelentés értelmét, felfigyelhetünk néhány szembetűnő különbségre. Értelemszerűen a Szentatya itt egy hasonlattal akart élni, és nem azt akarta kifejezni, hogy a 17 évvel korábban befejeződő zsinat adta volna ki magát a törvénykönyvet. Ettől izgalmasabb, ha a törvényhozó tekintélye, illetve a törvényt kiadó hatóság alapján vizsgáljuk meg a kérdést. Míg a zsinati dokumentumok mögött az egész egyházból összegyűlő pápával egységében lévő püspökök tekintélye áll, addig az Egyházjogi Törvénykönyv csupán a pápa joghatósági primátusára támaszkodik. Természetesen nem felejthető itt el az a széleskörű konzultáció a püspökök körében, amely megelőzte a kiadást, és már mi is említettük ezen előadásban. Felmerül tehát a kérdés, vajon az új törvénykönyv teológiai, illetve pasztorális tekintélyét a zsinati dokumentumok többé-kevésbé pontos recepciója adja vagy inkább a pápai kihirdetés tekintélye? A kérdésre rögtön meg is szeretném adni a választ a félreértések elkerülése érdekében: míg tartalmi autencitását a zsinattal meglévő, előbb említett szoros kapcsolat biztosítja, addig természetesen jogi legitimációját a pápai kihirdető aktusból nyerte.

Izgalmasabb és érdekesebb azonban a következő kérdésfelvetés. Az egyház jogrendjében – pont sajátos célja okán – megkülönböztetett szerepet játszik a jogi szabályok értelmezésénél a jogalkotó szándékának figyelembevétele. Az egyes jogszabályokkal milyen célt szeretett volna szolgálni a törvényhozó? Itt pedig komoly szerepet kaphat a II. Vatikáni Zsinatnak teológiája, amely a kódex mögött áll. Felvetődik tehát a kérdés: vajon a Kódexet kell-e a Zsinati kijelentéseinek fényében értelmeznünk, vagy pedig a Zsinati dokumentumok hermeneutikai korlátjává maga a kódex lesz? Véleményem szerint amennyiben a II. Vatikáni Zsinat teológiájához hűségesek akarunk maradni, csakis az első értelmezés lehetséges.

Összefoglalva előadásomat elmondhatjuk, hogy a kánonjogban is érvényes a két római jogelv: ius sequitur vitam, ius sequitur doctrinam. Esetünkben 1983-ban a jog valóban követte a tanítást, nevezetesen a II. Vatikáni Zsinat teológiáját. Ezzel egy komoly feladatot oldott meg a Kódex Revíziós Bizottság, nevezetesen át kellett ültetnie a zsinati tanítást a jog olyan nyelvére, mely azt nem változtatja meg, nem fosztja meg eredeti tartalmától vagy épp dinamikájától. Éppen ezért az új törvénykönyv kánonjainak forrásmegjelölései a legtöbb esetben a II. Vatikáni Zsinat egyes dokumentumaira utalnak. Így a törvénykönyv minden eddiginél jobban épít a teológiai tartalmakra, példának hozhatnánk a minden fejezet elején található úgynevezett teológiai kánonokat.

Azonban vigyázni kell az „utolsó dokumentum” kifejezéssel. Amennyiben a Kódexet, mint a zsinati teológia lezárultát értelmezzük, úgy elvétjük a kódex eredeti célját. Éppen ezért a törvénykönyvet sokkal inkább kell egy új kezdetként szemlélnünk. Ebből kifolyólag pedig alapos, rendszeres és tudományos munkával kutatni kell lényegét és teológiáját, azt folyamatosan összevetni a Zsinati alapokkal és nem félni az esetleges kevésbé sikeres értelmezésekre való rámutatástól, ezek javításától. E ponton jutunk vissza előadásom kezdő mondatához. Hasonlóképpen a kánonjog előadásában is tekintettel kell lenni az Egyház misztériumára, a Szent Zsinat Egyházról szóló konstitúciójának tanítása alapján. E kijelentés alapján pedig újra és újra felvetni a kérdést: vajon az adott kérdésben a zsinati teológia megkoronázásával vagy leértékelésével állunk szemben?

JEGYZETEK

Elhangzott 2016. március 4-én a Debreceni Egyetemen megrendezett, a Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégiuma által szervezett PhD-konferencián.

1 Optatam totius 16.

2 AAS 61 (1959) 68–69.

3 Sabine Demel, Ludger Müller (Hrsg.): Krönung oder Entwertung des Konzils, Paulinus, 2007.

Prezentáció: https://prezi.com/pumia1obkuca/asdasd/

ÚjNautilus

Borbély András versei

Juss

Li Ho költeményei

Ungvár az 1914-15. évi tanévben

Michal Habaj: Levél az építtetőnek

A II. Vatikáni Zsinat jelentősége a katolikus egyházjog tükrében

Irodalmi és Társadalmi Portál