„Similiter in iure canonico exponendo (…) respiciatur ad Mysterium Ecclesiae, secundum Constitutionem dogmaticam «De Ecclesia» ab hac Sancta Synodo promulgatam.”¹ Az imént felolvasott II. Vatikáni Zsinat Optatam totius kezdetű dekrétumának 16. pontja arról rendelkezik, hogy az egyházjogot, más néven kánoni jogot az Egyház teológiai lényegéről szóló Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúció alapján kell tanítani, illetve előadni.

Referátumom elején azonban nem szeretnék túlzottan előre szaladni a témában, így előadásom két alappillérének – az egyházjognak és a II. Vatikáni Zsinatnak – a fogalmát szükséges tisztázni. Ennek fényében tehát beszámolóm a következőképpen szeretném felépíteni: elsőként egy hosszabb bevezetés gyanánt bemutatom az előbb említett két teológiai fogalmat, majd második pontban felvázolnám a témában releváns kérdésfelvetést. Végezetül kitérek a nyelvi értelmezés és a II. János Pál pápa által használt „utolsó dokumentum” kijelentés tartalmi kritikájára.

Elsőként vizsgáljuk meg az egyházjog fogalmát. „Ubi homo ibi societas; ubi societas, ibi jus” – mondja Ulipanus. Bár elvétenénk az egyház teológiai lényegét, ha azt csupán csak egy természetes ember kezdeményezésből létrejövő társaságnak tekintenénk, azonban kétségtelen, hogy láthatatlan isteni valósága mellett, emberi-szervezett-intézményes és fejlődő szerkezete is van. Erdő Péter az Egyházjog teológiája című könyvében kimutatta, hogy a Krisztusi kinyilatkoztatásból is levezethető az egyház jogi szabályozásának igénye. Természetesen itt elkerülhetetlen, hogy ne vonjunk párhuzamot a világi, más néven civil joggal. Amennyiben a világi jog legfőbb céljának a közjó megteremtését tekintjük, úgy az egyházi jogrend esetében ez a salus animarum suprema lex elv kell, hogy legyen. A kánoni jogrend legfőbb célja a lelkek üdvössége (vö. 1752. kánon).

A fenti példa után tehát a következőképpen definiálhatjuk az egyházjog fogalmát. A kánonjog a törvényes egyházi hatóság által alkotott, kifejezésre juttatott, vagy jóváhagyott jogi normákat őrzi, amely az Egyházhoz tartozó minden személy jogait és kötelességeit úgy határozza meg és rendezi, hogy az az egyházi közösséget megőrizze, és közelebb vigye az Egyház saját céljának eléréséhez. A kodifikált – tehát rendszerezett, kihirdetett – joganyagot az 1983-ban kiadott Egyházi Törvénykönyv tartalmazza.

Most pedig röviden össze szeretném foglalni előadásom második fontos témáját, a II. Vatikáni Zsinatot. A katolikus egyház történetéből 21 olyan főpapi zsinatot ismerünk, melyek során a különböző helyeken összegyűlő püspökök a pápával való (kisebb vagy nagyobb) egységben kötelező érvényű döntéseket hoztak az egész egyházra nézve. Ezek sorában a legutolsó és a legnagyobb befolyással is bíró, az 1962-től 1965-ig Rómában megrendezésre kerülő II. Vatikáni Zsinat, melynek egyik dokumentumából előadásom elején már idéztem is. Ennek az egyetemes – tehát ökumenikus – zsinatnak a jelentősége abban áll, hogy a történelemben először, nem valamivel szemben (tévtanítás, eretnekségek) hívták össze, hanem pont ellenkezőleg. XXIII. János pápa 1959. január 25-én a falakon kívüli Szent Pál bazilikában azért jelentette be a zsinat meghirdetését, hogy az majd őszintén szembe nézzen az egyház valódi teológiai lényegével, azt az idők követelményei szerint újrafogalmazza és így kinyissa – az addig egyre jobban bezáródó – kapuit a világ előtt. Ezt a zsinati célt legjobban két fogalom tudja meghatározni: aggiornamento és ressourcement. Míg első az olasz kifejezés (naprakésszé tétel) kifejezi azt az újító szándékot, mely a szentatyát vezette, addig a francia ressourcement megadja ennek az „újításnak” a módját: nem az addigi katolikus tanítással szeretett volna szakítani a zsinat, hanem az eredeti ókeresztény forrásokhoz való visszatérés fontosságát hangsúlyozta.

XXIII. János pápa azonban január 25-én nemcsak egyetemes zsinat összehívását jelentette be, hanem annak igényét is, hogy ezzel együtt az egyetemes egyházjog revideálást is megkezdjék. „Esse condurranno felicemente all’auspicato aggiornamento del Codice di Diritto Canonico”². Az aggiornamento fogalmát tehát megtaláljuk egy zsinati célkitűzésként is, de ugyancsak megjelenik az új egyházi törvénykönyv reformjának viszonylatában is. Amikor pedig ezt a megállapítást tesszük, már a téma közepében járunk.

De miért is volt szükség az egyházjog reformjára? Már az apostoli kortól kezdve megjelentek egyházi jogszabályok, melyeket kánonnak hívunk (a zsinórmérték görög szó alapján). Ez a joganyag egészen napjainkig folyamatosan bővül, és a 20. század elejére már kisebb könyvtárat töltött meg. Ezt azonban a gyakorlati életben vajmi kevéssé lehetett használni. Ezt a problémát felismerve X. Piusz pápa 1904-ben elrendelte e joganyag első kodifikálását, mely eredményeként 1917. május 27-én XV. Benedek kihirdette a Codex Iuris Canonici-t (Egyházi Törvénykönyv).

A ’17-es törvénykönyv egészen 1983. november 27-ig, az akkori advent első vasárnapjáig érvényben is volt. Az 1962 és 1965 között tartó II. Vatikáni Zsinaton a katolikus egyház igyekezett a saját magáról alkotott teológiai tartalmat kritikusan megvizsgálni, és azt a kinyilatkoztatás fényében mind jobban újrafogalmazni. Így a klerikusok és laikusok elválasztása helyett, a societas perfecta-elv vagy a nulla salus extra ecclesiam tanok helyett inkább a Szentírásból vett képekkel szerette volna leírni az Egyházat, mint Isten népét, új Izraelt, illetve mint közösséget/communiot. Így tehát joggal vetődik fel az igénye annak, hogy az új formában előadott, de a mindenkori katolikus tanítással kontinuitásban lévő teológiai tartalmakhoz alakítsák az eddigi jogszabályokat, zsinati communio teológia fényében. Természetesen e helyütt is hangsúlyozni kell, ahogyan azt VI. Pál pápa is tette 1965. november 20-i beszédében: az új 1983-as törvénykönyv elődjétől nem szakad el, és nem is akar elszakadni. Az új törvénykönyv sem anyagában, sem pedig formájában nem jelent törést az egyházi jogi örökségben, hanem a korszerű egyháztanilag elfogadott továbbfejlődés eredménye, és így lép az egyházi jogfejlődés egy következő fokára. Előadásomban tehát az előbbiekben bevezetett témával kívánok foglalkozni és Ludger Müller és Sabine Demel egyházjogászokkal együtt feltenni a kérdést: Krönung oder Entwertung des Konzils?³ Magyarul és kicsit kibővítve így fogalmazhatnánk meg a fentieket: az új egyházi törvénykönyv vajon a zsinati teológia megkoronázása lett, tehát sikerrel ültette át a teológiai tartalmakat a jog nyelvezetére a törvényhozó, és így megőrizte a hűségét az új egyháztanhoz a kódex, vagy inkább annak leértékeléseként kell értelmezzük az új törvénykönyvet?

Természetesen ezen előadás keretei inkább csak a fontosabb kérdések felvetését engedik, hiszen a téma mára szinte önálló részdiszciplínává vált a kánonjogon belül. „Ezért az új törvénykönyvnek, (…) szükségképpeni előfeltétele volt a zsinat tevékenysége. Bár a zsinattal egyidejűleg jelentették be, időben mégis a zsinat után következik mivel az előkészítését szolgáló munkálatoknak szükségképpen a zsinatra kellett támaszkodniuk, és így csupán annak lezárása után kezdődhettek meg” (II. János Pál: Sacrae disciplinae leges). Ezekkel a szavakkal ismerteti II. János Pál Sacrae disciplinae leges kezdetű dokumentumában azt a tényt, hogy a törvénykönyv elkészítésével megbízott Kódex Revíziós Bizottság (Pontificia Comissio Codici Iuris Canonici Recognoscendo) első ülésén 1963. november 12-én felfüggesztette munkáját, egészen a Zsinat lezárultjáig. Ebből a tényből is látjuk, hogy az egyházjog revízióját teljes mértékben a zsinat eredményeire kívánták építeni. „(…) a munkálatok kiemelkedően kollegiális szellemben folytak. Ez nemcsak a mű külső összeállítására vonatkozik, hanem mélyen érinti maguknak a hozott törvényeknek a lényegét is. A kollegialitásnak ez az ismertetőjegye, amely ennek a törvénykönyvnek a kialakulását különösképpen jellemzi, teljességgel megfelel a II. Vatikáni Zsinat tanítóhivatalának és jellegének. Ezért a törvénykönyv nem csupán tartalmánál fogva, hanem már keletkezése tekintetében is ennek a zsinatnak a szellemét hordozza.” (II. János Pál: Sacrae disciplinae leges) Az előbbi idézettel azonban pont a fent vázolt kérdés gyújtópontjába jutottunk. Nevezetesen, hogy a legtöbb kritikát a zsinati nyelvezet joganyaggá történő formálása kapja jelenleg a témával foglalkozó kutatóktól. Ez a kérdés pedig szükségképpen összefügg a zsinati teológia általános hermeneutikai (értelmezési) problémájával, melyet szükségszerű látnunk a téma megértéséhez.

A következő tény, melyre fel kell hívni a figyelmet, az a kodifikáció nyelvi nehézségei. A II. Vatikáni Zsinat egy olyan lelkipásztori jellegű zsinat volt, mely szakítani szeretett volna az addigi egyházi megnyilatkozások dialektikájával. Az eddigi skolasztikus, jogi, a párbeszédre kevésbé alkalmas terminológia helyett dialogikus módon próbáltak szólni a zsinati atyák az egyházhoz és magához a világhoz. Az új zsinati nyelvezet jobban megfelel a modern teológia kihívásainak, azonban ezt a jog nyelvére lefordítani sok esetben igen problémás volt. Ezt támasztja alá az 1967-es püspöki szinóduson elfogadott első kodifikációs alapelv is, mely nyomatékosan hangsúlyozza, hogy „a jog megújítása során az új törvénykönyv jogi jellegét, melyet maga az egyház társasági jellege kíván meg, feltétlenül meg kell őrizni. Ezért a törvénykönyv feladata szabályokat adni”. Magyarul: törvényeket, és nem pedig erkölcsi alapelveket, vagy „olvasókönyvet” kell kiadni.

Előadásom utolsó pontjaként pedig vizsgáljuk meg II. János Pál következő kijelentését: 1983. november 21-én a Pápai Gergely Egyetemen tartott beszédében az új egyházi törvénykönyvet, mint a II. Vatikáni Zsinat utolsó dokumentumát illeti. A szentatya szándéka alapvetően érthető: ki szerette volna fejezni azt a szoros egybetartozást, amely véleménye szerint a zsinati dokumentumok és a kódex között fennáll. Azonban ha Sthephan Haeringgel együtt közelebbről is megvizsgáljuk a kijelentés értelmét, felfigyelhetünk néhány szembetűnő különbségre. Értelemszerűen a Szentatya itt egy hasonlattal akart élni, és nem azt akarta kifejezni, hogy a 17 évvel korábban befejeződő zsinat adta volna ki magát a törvénykönyvet. Ettől izgalmasabb, ha a törvényhozó tekintélye, illetve a törvényt kiadó hatóság alapján vizsgáljuk meg a kérdést. Míg a zsinati dokumentumok mögött az egész egyházból összegyűlő pápával egységében lévő püspökök tekintélye áll, addig az Egyházjogi Törvénykönyv csupán a pápa joghatósági primátusára támaszkodik. Természetesen nem felejthető itt el az a széleskörű konzultáció a püspökök körében, amely megelőzte a kiadást, és már mi is említettük ezen előadásban. Felmerül tehát a kérdés, vajon az új törvénykönyv teológiai, illetve pasztorális tekintélyét a zsinati dokumentumok többé-kevésbé pontos recepciója adja vagy inkább a pápai kihirdetés tekintélye? A kérdésre rögtön meg is szeretném adni a választ a félreértések elkerülése érdekében: míg tartalmi autencitását a zsinattal meglévő, előbb említett szoros kapcsolat biztosítja, addig természetesen jogi legitimációját a pápai kihirdető aktusból nyerte.

Izgalmasabb és érdekesebb azonban a következő kérdésfelvetés. Az egyház jogrendjében – pont sajátos célja okán – megkülönböztetett szerepet játszik a jogi szabályok értelmezésénél a jogalkotó szándékának figyelembevétele. Az egyes jogszabályokkal milyen célt szeretett volna szolgálni a törvényhozó? Itt pedig komoly szerepet kaphat a II. Vatikáni Zsinatnak teológiája, amely a kódex mögött áll. Felvetődik tehát a kérdés: vajon a Kódexet kell-e a Zsinati kijelentéseinek fényében értelmeznünk, vagy pedig a Zsinati dokumentumok hermeneutikai korlátjává maga a kódex lesz? Véleményem szerint amennyiben a II. Vatikáni Zsinat teológiájához hűségesek akarunk maradni, csakis az első értelmezés lehetséges.

Összefoglalva előadásomat elmondhatjuk, hogy a kánonjogban is érvényes a két római jogelv: ius sequitur vitam, ius sequitur doctrinam. Esetünkben 1983-ban a jog valóban követte a tanítást, nevezetesen a II. Vatikáni Zsinat teológiáját. Ezzel egy komoly feladatot oldott meg a Kódex Revíziós Bizottság, nevezetesen át kellett ültetnie a zsinati tanítást a jog olyan nyelvére, mely azt nem változtatja meg, nem fosztja meg eredeti tartalmától vagy épp dinamikájától. Éppen ezért az új törvénykönyv kánonjainak forrásmegjelölései a legtöbb esetben a II. Vatikáni Zsinat egyes dokumentumaira utalnak. Így a törvénykönyv minden eddiginél jobban épít a teológiai tartalmakra, példának hozhatnánk a minden fejezet elején található úgynevezett teológiai kánonokat.

Azonban vigyázni kell az „utolsó dokumentum” kifejezéssel. Amennyiben a Kódexet, mint a zsinati teológia lezárultát értelmezzük, úgy elvétjük a kódex eredeti célját. Éppen ezért a törvénykönyvet sokkal inkább kell egy új kezdetként szemlélnünk. Ebből kifolyólag pedig alapos, rendszeres és tudományos munkával kutatni kell lényegét és teológiáját, azt folyamatosan összevetni a Zsinati alapokkal és nem félni az esetleges kevésbé sikeres értelmezésekre való rámutatástól, ezek javításától. E ponton jutunk vissza előadásom kezdő mondatához. Hasonlóképpen a kánonjog előadásában is tekintettel kell lenni az Egyház misztériumára, a Szent Zsinat Egyházról szóló konstitúciójának tanítása alapján. E kijelentés alapján pedig újra és újra felvetni a kérdést: vajon az adott kérdésben a zsinati teológia megkoronázásával vagy leértékelésével állunk szemben?

JEGYZETEK

Elhangzott 2016. március 4-én a Debreceni Egyetemen megrendezett, a Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégiuma által szervezett PhD-konferencián.

1 Optatam totius 16.

2 AAS 61 (1959) 68–69.

3 Sabine Demel, Ludger Müller (Hrsg.): Krönung oder Entwertung des Konzils, Paulinus, 2007.

Prezentáció: https://prezi.com/pumia1obkuca/asdasd/