Ferenc már három éve hajléktalan. Volt egy kis zug az egyik ház sarkában, ahol szerényen meghúzódott és berendezkedett. Márta egy ötven éves munkásasszony mindig hozott neki egy kis ennivalót vagy italt. Kiflit, vagy netán fánkot, szóval amit éppen vásárolt innen nem messze, s még ennek a szerencsétlennek is hagyni tudott.
Egyszer, mikor éppen felkelt, megint éhes lett. De most volt mit ennie. Persze a segélyéből, nem Márta jóvoltából. Majd sétára indult. A környéken hemzsegtek a koldusok, hajléktalanok, de mások is. Cigány kereskedők és így tovább…
Ferit ismerték már ezek, tudták, hogy nem vesz semmit. De Feri nem volt alkoholista, az élet egészen más okok miatt juttatta ebbe a helyzetbe. Sokat volt munkanélküli. Nem az iszákosságáról volt ismert. Állítólag lopni is szokott, de ezt ő szégyellte. Nem akart éhen dögleni.
Napjai monoton teltek, de ez volt benne a jó. Amikor Márta megint bevásárolt, összefutott Ferivel s köszöntötte az asszonyt:
–Szép jó napot!
–Önnek is!
–Hozott valamit?
–Nagyon kell?
–Ha nem ad semmit, azzal is beérem.
Márta mosolygott, aztán elővett a szatyrából valamit. A hajléktalan kíváncsian nézte. Egy csokis buktát vett elő, amit a hajléktalan elfogadott, de azt mondta:
–Mindig ezt adja?
–Ha akarja, visszaveszem!
–Jól van, na, csak vicc volt!
–Jól érzi magát?
–Igen. Most tényleg jól.
–Na viszlát, én sietek tudja. Nem érek rá úgy, mint maga!
–Én sem érek rá! – mondta halkan Feri.
Márta hazaballagott.
Feri ahogy megette a buktát, kis szokásos sétájára indult. Egy sortársat látott feküdni a ház előtt, a földön. Odament hozzá. Megpiszkálta.
–Hagyjon már!
Feri csak örült, hogy nincs baja ennek a szerencsétlennek.
–Örülök, hogy jól van!
–Olyan jól nem! – s megigazította a szakállát.
–Fura alak maga! – mondta Feri.
–Melyik hajléktalan nem? – válaszolt vissza a fedél nélküli.
Feri elgondolkodott ezen a válaszon. Volt nála most elemózsia, úgy gondolta, megkínálja egy falat kolbásszal.
–Nem kér egy kis kolbászt kenyérrel?
–Hát.. Nem vagyok valami jól lakott…
Elővette a kolbászt és a kenyeret, majd egy kis bicskát is, de azt visszautasította, mert az neki is volt.
–Hogy került maga az utcára? Valahogy nem úgy néz ki, mint egy hajléktalan.
–Kíváncsi rá?
–Igen, nagyon.
–Nem tudtam a lakást fizetni s képzelje el, pedig én zsidó vagyok!
–Azok nem is szoktak az utcára kerülni!
–Hát azért mondom, hogy „képzelje” el!
–Zsidó.. – gondolkodott el Feri
–De ön szerint van új a nap alatt?
–Úgy látszik van, de tulajdonképpen nem!
–Á! Apám-anyám szegény emberek voltak, mi nem vagyunk azok a zsidók, akiknek folyton a pénz jár az eszükben!
–Igen. Ebben bizonyos voltam.
Közben a zsidó falatozott. Farkaséhes lehetett.
–És mióta hajléktalan? – kérdezte Feri
–Egy hónapja.
–Gondoltam, hogy nemrég.
–Mert nem látott errefelé?
–Nem csak azért!
–Nemrég jöttem ide, erre a környékre.
–Majd talán barátok leszünk!
–Nem tudom. Talán. De ne hogy azt higgye, hogy én az utcán fagyoskodom. Bemegyek a szállóba és kész.
Ahogy befejezte az evést már igyekezett is oda.
–Itt hagy engem?
–Majd találkozunk még!
Kezet fogtak, aztán a zsidó ment is a szállóba.
–Majd maga is jöjjön be!
–Persze!
Feri aztán magára maradt s elgondolkodott, hogy zsidó ember hogy is válhat hajléktalanná? Csak nézett maga elé némán és réveteg, de hát még sincs új a nap alatt…
Hiszen manapság az igazgató is kerülhet az utcára.
Majd visszament a szokásos kis kuckójába.
(Illusztráció: hmlss)
Eltűnik minden
…Kafka óta…
Megkérem őket, hadd nyomhassam a fejemet a víz alá. Huzat van, nem fordítottam el a kulcsot, épphogy benyilall a fény, a lépcsőházban lassan elalszanak a lámpák. Remegek, megfulladnék. Szégyellem, ha látják a kifacsart szemgolyóimat, remélem az se baj, ha a halántékommal megkoppantom a kád alját és kifújom az összes buborékot. Azt akarom, hogy elmenjenek. Jó innen nézni az elsötétedő csempéket és hallgatni, ahogyan a víz csobogásától eltompul a külvilág. Mintha kilónyi törmeléket öntenének a lefolyóba. Felszívom a szappanos folyadékot, lenyelem a magamról lesikált mocskot, elképzelem ahogyan felettem mosolyognak. Nem bírom a víz alatt, újra felnézek és még jobban megengedem a forró vizet. Hagyom, hogy égjen a segglyukam, zsibbadjanak a golyóim. Szédülve csúszok vissza, mint aki elengedi az összes gondját. Egy ideig mellettem ülnek, majd felállnak a sámlikról. Kattognak a villanykörték, becsukják az ajtót. Míg a víz alatt összeroppanni készül a tüdőm, addig fokozatosan duzzad a farkam, (bárcsak tudnám miért). Erősen megmarkolom, rángatni kezdem, le akarom tépni magamról, mielőtt megfulladnék. Ebben a pillanatban nem tudom, hogy mi fáj jobban, csak azt teszem, ami éppen jól esik. Nem is olyan rossz, ha fáj. Elkeveredik a nehézkes vér a piszkos folyadékkal, amit már nem tudott a légcsövem befogadni. Az ajtóm nyitva van, bár az összes lakó becsapta a rácsot, a zárban otthagyják a kulcsokat.
A földszinten állok. Semmit sem látok, négykézláb mászok vissza a lépcsőkön, érzem ahogyan simogatja a tenyeremet a csordogáló víz, ami minden emeletnél csak élénkül és melegszik. Átnedvesednek a lábtörlők, felpúposodnak a parketták, mintha szükségszerűen fulladozna velem együtt a ház. Megpihenek a másodikon. Keresem a villanykapcsolót, kitapogatom és rácsapok. A fehér falat bámulom és hozzásimulok csupasz testemmel, mert jó olyasvalamivel érintkezni, ami még száraz és makulátlan. A hátam mögött nyílik egy ajtó, nehezen fordulok meg, nehezen emelem a lábaimat, de mégis megteszem. Nézem a meztelen testet, ami mozdulatlanul áll előttem. Az arca ismerős, de nem tudom megnevezni, pedig emlékszem a melleire, a rövid karjaira, a fényes bőrére, kedves arcára. Most azonban tükröződik mindenhol, kopaszon vesztegel, egy szót sem szól hozzám. Egyszercsak hajcsomókat szorongat a markaiban, hirtelen elém dobja, és azt elsodorja a langyos víz, majd váratlanul a földre ül, kinyújtja a nyelvét és a plafonra mutat. Hallgatunk, némán feltekintünk oda, ahol valaki nem zárta el a csapokat. Mire ismét a meztelen testre pillantanék becsapódik az ajtó, megint csak csordogálás, mintha édeskés és sűrű verejték nyaldosná a múlt időket, a piszkos lépcsőfokokat. Egy fiú nevetését hallom, fentről jöhet. Átmelegszik a lábfejem, ismét érzem az ujjaimat… feljebb és feljebb. A fordulóba érek, innen már látnom kéne a nyitott lakást, az áradó vizet, de valaki elzárja azt és mikorra már minden érzéketlenné válik, automatikusan elalszanak a lámpák. A fejem fölött visszhangzik a nevetgélés, összezsugorodok, a hajszálerek elpattannak az orromban. A testem önuralmát veszti, egy szánalmas, kiszolgáltatott senki leszek az ismeretlen, nyirkos sötétségben. És ami a legrosszabb, hogy semminek nincs vége, semmi sem akar véget érni akkor, amikor mindennek el kéne pusztulnia. Az ujjperceimmel simítom végig a korlátot, eltaposom a szétcsúszott molekulákat, a megmerevedett cseppeket, amik minden fényüket és csillogásukat elvesztették. Felérek. A bőrömön patakzó vért finoman szárítgatja a lakásból kisurranó légáramlat. Repedezik rajtam az, ami eddig éltetett. Valaki megérinti a vállamat, Ő az. Ő az. Most miért nem nevetsz…?
Lentről elnyújtott, éles kiáltást hallok, ami ebben a homályban egyre szilárdabb és elviselhetetlenebb. Mintha könyörögnének, visszahívnának és elengednének. Értelmetlen figyelni a hangokra, mert azok folyton csak magukhoz szólítanak, de ott tartani már képtelenek. Nem törődöm velük, berohanok a lakásba és magamra csapom az ajtót, mindent felkapcsolok. A tükör előtt vagyok. Behunyom a szemem, érzem, ahogyan közeledik felém, lépked a felázott padlón. Újra a tükörbe nézek, mellettem álldogál, elsimul a víz alattunk. Jól ismerjük egymást. A letépett péniszemet a markában szorongatja, felém fordul és óvatosan a tenyeremre helyezi, majd átölel. A fürdőszoba felé mutat és elneveti magát. Mielőtt mindenestül ott lennék, észreveszem, hogy az összes kép el van fordítva és minden sarokból valaki a nevemen szólít. Ez a lakás nem volt ilyen üres, a szobákra nem így emlékszem. Az emlékek képesek olykor érvénytelenül, és gyerekes felelőtlenséggel lebegni körülöttünk. Hasznavehetetlenek, akár ez a kiszáradt szerv a tenyeremben. Csak a nevemen tudnak szólítani, de azzal nem segítenek. A hangfoszlányok végigfutnak a víz felszínén, végigsimogatják még a bokámat is. Reszketni kezd a lábam. Amikor a fürdőszoba felé fordulok, borostás férfit látok. Lassan lehajtja a fejét, próbálom ellopni a tekintetét, de a szemhéjai álmosan elernyednek, elsárgulnak a körmei, aprócska szemfogai kipottyannak a szájából és elsüllyednek a sekély, álló pocsolyában. Meleg érzés ragad el, szeretném átkarolni, de attól tartok, hogy egy ismeretlent ölelnék át. Elhaladok mellette és belépek a fürdőszobába. Nem érdemes itt körbenéznem, a megtelt kád felé óvakodok, kikerülöm a sámlikat és csukott szemmel a langyos vízbe nyúlok, amit az ujjaimmal félve fésülgetek, és mikorra már ráncosra ázik a tenyerem és az elhalt bőrdarabjaim elválnak a testemtől, megnyitom a forró vizet, belemártom a többi részemet is, végül elsüppedek. Forrósodó örvények simogatják lapockáimat, idővel teljesen elnyelnek engem, felnyitják a szemhéjamat, láttatni akarják velem, ami éppen felettem történik. Felettem állnak, őket hallom újra, az eltompult nevetésüket. Talán magukon vagy rajtam mosolyoghatnak. Egyre csak szűkül a horizontom, szétszakadnak a végtagjaim anélkül, hogy magamhoz nyúlnék. Jó érzés, ha nem fáj. Nem tépek le semmit magamról, apró szemcsék kavarognak és táncolják körbe a vízsugártól pezsgő buborékokat, míg azok ki nem folydogálnak a kád peremén. Senki nem zárja el a csapokat, senkit nem láthatok többé. Akiket kerestem, akiket elengedtem, már nincsenek itt. Az emlékek komolytalanok. Bárcsak újra fájna, mert mégiscsak jobb, ha fáj. Ne zárjátok el a csapokat, csak nyaldossuk a múlt időket, a piszkos lépcsőfokokat. Hiányoztok.
(Illusztráció: drb)
(L’éthique, essai sur la conscience du mal, NOUS, MMXI.)
ELŐSZÓ A GÖRÖG KIADÁSHOZ
Mint oly sok filozófiai beavatkozás, ez a könyv is elsősorban elméleti haragból született. Mindenekelőtt, vajon Platón életműve javarészt nem a szofisták iránti haragból született meg? Ki nem állhattam mindazok gőgjét, akik – a hatvanas évek gondolkodásának (Foucault, Althusser, Lacan) tabula rasájára tartva igényt – egy bizonyos teljesen nevetséges akadémikus moralizálást nagy újdonságként mutattak fel. Ebben a televízióban, a sajtóban, és végső soron az összes politikusnál megjelenő műveletben csak visszatérést láttam a tökéletesen visszahúzó régi kacatokhoz: az erkölcs elsőbbségéhez a politikához képest, a polgári Nyugat magasabbrendűségének bizonyosságához minden mással szemben; az úgynevezett „emberi természet” és a hozzá kapcsolt „jogok” létezéséhez; a vulgáris antikommunizmushoz; a kapitalizmus, és ennek bevett politikai formája, a parlamentarizmus valóban totalitárius nyilvánvalóságához. És végül a filozófia alárendeltségéhez, mely lemondott minden kritikai funkciójáról a megszilárdult világrend tekintetében.
Tehát először megpróbáltam rámutatni arra, hogy ez a berendezkedés mit sem ér, valamint hogy a filozófiai kritikát az általunk elviselt rend meghatározó „értékeinek” csupasz és egyszerű propagandájával cserélték fel. Frontálisan bíráltam a humanitárius ideológiát, a behódolás politikáját és azt a vértelen akadémizmust, amely a média „filozófiáját” pótolja számunkra.
De nem akartam megrekedni itt. Veszélyesnek tűnik számomra, ha odadobjuk a szép „etika” szót a kapitalo-parlamentarizmus őrkutyáinak. Tehát e szó egy teljesen más értelmét vázoltam fel, kitéptem az ál-kantiánus moralizálásból, és visszavezettem valódi gyökerére: az igazság eseményeire.
Természetesen csak rövid bevezetőről van szó. Az igazságok etikájának teljes kibontása csak az igazság ama új elméletének továbbviteleként történhet meg, amelyet alapozó könyvemben, A lét és az esemény (L’être et l’événement) címűben megnyitottam. Mindenesetre, amennyire lehetséges, törekszem a teljessé tételre, legalábbis ami az általam védelmezendő, sőt rám nézve kötelező valódi etika főbb tájékozódási irányait illeti, a gondolkodásban az alkotás, a kitalálás, az emancipációs politika, az avantgárd művészet jogait. Olyan etika ez, amely ragaszkodik a helyes távolsághoz minden ostoba humanizmustól.
Örülök annak, hogy a görögök megítélhetik vállalkozásomat. Nem azok leszármazottai-e ők, akik – miután feltalálták a filozófiát, s miután szembehelyezkedtek minden szolgai vagy szofisztikus gondolkodással – kikovácsolták az „etika” szót? Csak köszönetet mondhatok a fordítónak és a kiadónak, hogy elolvasásra és ellenvetésekre kínálta fel ezt az egyszerre tömény és nyitott kísérletet.
(1997. december)
ELŐSZÓ AZ ANGOL KIADÁSHOZ
E könyv sorsa különös. Voltaképpen egy felkérésről volt szó, iskolai és egyetemi sorozatba szánva. Barátságból fogadtam el az írásra történt felszólítást, az iránt – Benoît Chantre -, akitől a gondolat eredt, és aki ma a ritka könyvkiadók egyike. Vidéken írtam meg, 1993 nyarán, két hét alatt, ugyanennek a Benoît Chantre-nak az állandó telefonhívásaitól nógatva. Szubjektivitásom tehát azé a gyakorlaté, melynek meg lettek szabva a szabályai: rögzített karakterszám, nem szakmai közönség által olvasható szöveg szükségessége, az aktualitásra történő utalás kötelezősége, stb. Ugyanakkor az igazi nehézség nem ebben állt. Hanem egy ellentmondásos szellemi állapotban. Egyrészt valóságos őrjöngés mozgatott. A világban teljes erővel dühöngött az „etika”. Mindenki álságos módon egyesítette a politikát egy hülye katekizmussal. Az intellektuális ellenforradalom az erkölcsi terrorizmus alakjában egyetemes mintaként erőltette a nyugati kapitalizmus aljasságait. Az úgynevezett „emberi jogok” mindenütt arra szolgáltak, hogy megsemmisítsék a szabadgondolkodás összes leleményét. E tényből kiindulva könyvem hajlott arra, hogy pamflet legyen. Kiadómnak és barátomnak hányszor fel kellett hívnia a figyelmemet arra, hogy mérsékeljem szidalmaimat. Ám másrészt a felvetődött kérdések egy kifinomult és új gondolkodásbeli fegyelmet hívtak elő bennem. Még nem vontam le a vázolt igazságok ontológiájának, az öt évvel korábbi A lét és az eseménynek az összes gyakorlati (és éppenséggel etikai) következményeit. Úgyhogy szép számmal voltak számomra új és kockázatos kibontanivalók.
Így feszültem a pamfletek leegyszerűsítő kísértése és a fogalmi rátalálások szükségessége között. A megoldás, ha van megoldás, az lett, hogy feloldottam az ideológiai őrjöngést a filozófiai konstrukcióban. Ily módon a könyv úgy kezdődik, mint egy politikai támadás az emberi jogok ideológiája ellen, valamint a hatvanas évek antihumanizmusának a rehabilitálásával. Az igazságok egyfajta etikájával fejeződik be. Az emberállattal, melynek semmiféle „jogai” nincsenek, szembeállítom a tulajdonképpeni alanyt, az igazságfolyamat helyi töredékét és egy esemény hallatlan megalkotását.
A legbámulatosabb az, hogy az ideológiai ellenáramlat (a moralizálás, minden dolog feláldozása consensust teremt) és a fogalmi sematizmus e kissé bizarr elegye sikeres volt, ide számítva a gimnáziumokat is. Ettől fogva, a Filozófiai kiáltvány c. szöveggel együtt e könyvem a legkeresettebb. Amint néha előfordul velem, sok ember hálás volt azért, hogy szabadon kimondhatta azt, amit kényelmetlen volt kimondani. És ugyanők, vagy mások, azt is tudják, hogy e kockázatot valóságos filozófiai alkotás alapján vállalom, tehát mély okokból, és nem a feltűnés kedvéért. Egyébként az igazság az, hogy túlságosan bátortalan vagyok ahhoz, hogy kedveljem a feltűnést.
Ma ezt a mintegy hét évvel ezelőtt megjelent könyvet két vonatkozásban tudom szemlélni: az ideológiai vita és az elméleti konstrukció felől.
Az első pontot tekintve nincs semmi bánnivalóm. Megvolt a nyugati bombázógépek beavatkozása Szerbiában, Irak tűrhetetlen blokádja, vagy a fenyegetések Kuba ellenében. Mindezt moralizáló prédikációk hihetetlen áradata jogszerűsítette. A nemzetközi Bíróság nyilvánvalóan előterjesztésre és ítélethozatalra készül „az emberi jogok” nevében, mindenki beéri azzal a világrenddel, melynek a NATO – vagyis az amerikaiak – a fegyveres őre. A”demokratikus” totalitarizmus nem tesz mást, mint még jobban berendezkedik. Annál inkább, mert soha nem volt szükségesebb, hogy a szabad szellemek fellázadjanak e szolgai gondolkodás, e nyomorult moralizálás ellen, melynek nevében ránk kényszerítik, hogy elfogadjuk a világ folyását és abszolút igazságtalanságát. Legfeljebb az vehető észre, hogy a consensus lassan gyengül. Volt egy vita a Szerbia elleni beavatkozásról, vita, amely igazából nem Bosznia vagy Irak ügyében zajlott. Az amerikai imperializmus, az európai szolgalelkűség még árulkodóbb, mint néhány évvel ezelőtt. Persze az ellenség, a tekintélyelvű szocializmus összeomlásának betudhatóan, mindenütt meghatározó. De az is igaz, hogy belépünk az emancipatorikus politikai gondolkodás és az ehhez kötődő tényleges erők újrateremtődésének hosszú időszakába. Ennek az újrateremtődésnek a kiegészítő jelszavaként két kijelentés kínálkozik: a NATO felbomlása és a nemzetközi büntetőbíróság feloszlatása.
Ami az elméleti konstrukciót illeti, ki kell jelenteni, hogy e rövid könyv eszméi – legyenek bármennyire orientálók – csak egy vázlatot alkotnak. Folyamatosan dolgozok rajtuk, és olykor megváltoztattam őket, legalábbis négy ponton.
Látható, hogy a jelen könyv elméleti háttere mozgásban van. A szememben nem kevésbé szilárd a lényegről szóló rész, és ráadásul felkínál egy egyszerre heves és szilárd bevezetőt azokba a széleskörű vállalkozásokba, melyekkel megpróbálom áthelyezni a mai filozófia tétjeit.
Nem akarom a nélkül lezárni, hogy egyszerre ne mondjak köszönetet a Verso kiadónak intellektuális és harcos bizalmukért, és Peter Hallwardnak, egy igazi barátnak, annál inkább, mivel gyakran nem értett egyet elméleteimmel.
[2000. április]
BEVEZETŐ
Bizonyos tudósi, hosszú ideje a szótárakba és az akadémikus beszédekbe zárt szavaknak megvan az a jó- vagy balszerencséjük – kicsit úgy, mint ahogyan egy vénlány, anélkül, hogy tudná, miért, egy szalon gyámolítottjává válik -, hogy gyakran belépnek az idő széljárásába, a plebszé és a közönségé lesznek a sajtóban, a televízióban, egészen az emlegetésekig a kormányzati beszédmódban. Az etika szó, mely oly erősen érezteti görögösségét, vagy filozófiai pályafutását, melyet Arisztotelész indított el (a Nikomakhoszi etika nevezetes bestseller!), ma a lépcsőfeljáró lámpavilága alatt áll.
A görögben az etika a helyes „létmód”-nak vagy a cselekvés bölcsességének a keresésében áll. Az etika e jogcímen része a filozófiának, mint amely gyakorlati létezést rendel a Jó megjelenítéséhez.
Kétségkívül a sztoikusok művelték a legkitartóbban az etikát, nem csak mint a filozófiai bölcsesség egy részét, hanem mint a legbensőjét. Bölcs az, aki – meg tudván különböztetni azokat a dolgokat, amelyek tőle függenek, azoktól, amelyek nem függenek tőle – akaratát az előbbiek köré szervezi, és érzéketlenül viseli el az utóbbiakat. Egyébként magától értetődő, hogy a sztoikusok szokás szerint a filozófiát egy olyan tojáshoz hasonlították, melynek a héja a Logika, a fehérje a Fizika, és a sárgája az Etika.
A modernek, akik számára Descartes óta az alany kérdése központi kérdés, az etika mintegy szinonímája az erkölcsiségnek, vagy – mondaná Kant – a gyakorlati észnek (elválasztva a tiszta vagy elméleti észtől). A szubjektív cselekvés és az általa képviselt intenciói viszonyáról van szó egy egyetemes Törvényhez. Az etika egy Alany gyakorlatainak a megítélési elve, legyen ez az alany egyéni vagy kollektív.
Megjegyzendő, hogy Hegel különbséget vezet be “etika”(Sittlichkeit) és “erkölcsiség” (Moalität) között. Az etikai elvet a közvetlen cselekvésnek tartja fenn, míg az erkölcsiség a reflektált cselekvésre vonatkozik. Például azt mondja, hogy “az etikai rend a lényegénél fogva a közvetlen döntésben lakozik”.[1]
A mostani “visszatérés az etikához” a szót érthető módon elmosódott értelemben veszi, ám bizonyosan közelebb Kanthoz (ítéletetika), mint Hegelhez (döntésetika).
Igazából ma az etika a “megtörténttel” kapcsolatos elvet jelöl meg, a történelmi helyzetekre (az emberi jogok etikája), a technikai-tudományos helyzetekre (az élőlények joga, a bioetika), a “társadalmi” helyzetekre (az együttlét etikája), a média-helyzetekre (a kommunikáció etikája), stb. adott kommentárjaink bizonytalan körvonalú szabályozója.
Az etikával történő társadalmiasult infláció tekintetében a jelen kísérlet célja kettős.
– Egy kezdeti időszakban e jelenség pontos természetének a vizsgálatáról lesz szó, amely a közvélekedésben és az intézményekben a jelen pillanat fő “filozófiai” tendenciája. Megkísérli megmutatni azt, hogy igazából valódi nihilizmusról van szó, és az egész gondolkodást fenyegető tagadásról.
– A második időszakban megvitatjuk az etika szó ilyen irányultságát, egy teljesen más értelmet adva neki. Ahelyett, hogy elvont kategóriákhoz (az Ember, a Jog, a Másik…) kötnénk őket, helyzetekhez kapcsoljuk. Ahelyett, hogy az áldozatok iránti könyörületesség dimenzióját nyitnánk meg, az egyedi eljárások tartós maximáját hozzuk létre. Ahelyett, hogy csak a helyes megőrző lelkiismeretet hoznánk játékba, megindulunk az igazságok rendeltetésének útján.
LÉTEZIK-E AZ EMBER?
Az “etika” a szó manapság bevett felfogásában kitüntetett módon “az emberi jogok”-ra vonatkozik – vagy, kiegészítő módon, az élőlények jogaira.
Felteszik, hogy létezik egy mindenütt felismerhető emberi alany, s hogy ez bizonyos fajta természeti “jogokkal” rendelkezik: a bántalmazás tiltásával, a túlélés jogával, az “alapvető” szabadságokkal (vélemény- és szólásszabadsággal, a kormányok demokratikus kinevezésével, tb.). E jogokat evidens módon tételezzük, és széles konszenzus tárgyát képezik. Az “etika” e jogokkal foglalkozik, betartatván őket.
E visszatérés az ember természeti jogainak e régi tanához érthető módon összekapcsolódott a forradalmi marxizmus összeomlásával, és ennek következtében a haladó elkötelezettségű személyek megritkulásával. Miután minden közösségi jelzéstől meg lettek fosztva, miután nincs birtokukban “a történelem értelmének /vagy irányának – a ford./” eszméje, miután már nem reménykedhetnek egy társadalmi forradalomban, számos értelmiségi, valamint a közvélemény széles tábora a politikában csatlakozott a tőkés típusú gazdasághoz és a parlamenti demokráciához. A”filozófiában” újra felfedezték a tegnapi ellenfelek változatlan ideológiájának erényeit: a humanitárius individualizmust és a jogok liberális védelmezését a szervezett pártosság minden kényszere ellenében. Ahelyett, hogy egy új kollektív emancipációs politika fogalmait keresték volna, voltaképp magukévá tették a berendezkedett “nyugati” rend maximáit.
Miközben ezt tették, egy erőszakos, reakciós mozgalmat rajzoltak föl, mindannak a tekintetében, amit a hatvanas években gondoltak és javasoltak.
Tehát Michel Foucault botrányt kavart volt azzal a kijelenésével, hogy az alanyként felfogott Ember egy történelmi és kiagyalt fogalom volt, mely hozzátartozott egy bizonyos beszédmód uralmához, és nem olyan időtlen evidencia, amely képes egyetemes jogok vagy egy egyetemes etika megalapozására. Meghirdette e fogalom helytállóságának a végét, mióta az a beszédtípus, mely egyedül adott értelmet neki, elavult.
Sőt, Louis Althusser kijelentette, hogy a történelem nem volt, miként Hegel gondolta, az abszolút Szellem kifejlése, vagy egy alany-szubsztancia eljövetele, hanem egy észszerű, szabályozott folyamat volt, melyet”alany nélküli folyamat”-nak nevezett, és amelybe csak egy sajátos tudománynak, a történelmi materializmusnak volt bejárása. Ez azt eredményezte, hogy a jogok és az elvont etika humanizmusa csak képzeletbeli – és ideológikus – konstrukció volt, és amelynek arra az útra kellett tévednie, melyet így nevezünk: “elméleti antihumanizmus”.
Ugyanekkor Jacques Lacan arra vállalkozott, hogy a pszichoanalízist kivonja minden normatív és pszichológiai irány alól. Megmutatta, hogy teljesen el kellene választani az Ént, e képzeletben egységes alakzatot, az Alanytól. Hogy az alanynak nem volna semmilyen lényegisége, semmilyen “természete”! Hogy a nyelvnek és a történelemnek, a vágy tárgyainak mindig esetleges törvényeitől függ! Ebből az következik, hogy az analitikus gyógymódnak mint egy “normális” vágy helyreállításának az egész víziója csalás volt, és – még általánosabban – nincs semmilyen norma, mellyel alá lehetne támasztani egy “emberi alany” eszméjét, melynek előszámlálni a kötelességeit vagy a jogait a filozófia feladata lenne.
Így vált vitathatóvá az Ember természeti vagy spirituális önazonosságának az eszméje, és ennél fogva egy “etikai” tan megalapozhatósága, abban az értelemben, ahogyan ez manapság hallható: ami az általában vett emberekre, szükségleteikre, életükre és halálukra vonatkozó közmegegyezéses törvényhozás. Vagy még inkább: annak evidens és egyetemes körülhatárolása, hogy ami gonosz, az nem felel meg az emberi lényegnek.
Mondható-e, hogy Foucault, Althusser, Lacan leckét adott arról, hogy létezik az emberek sorsa iránti közömbösség, a cinizmus? Egy paradoxonnal az elkövetkezőkben azt fogjuk megvilágítani, hogy épp az ellenkezője áll fönn: a maguk módján valamennyien egy ügy éber és bátor harcosai voltak ők, jóval túl az “etika” és a “jogok” mai védelmezőin. Például Michel Foucault különösen szigorúan kötelezte el magát a bebörtönzöttek kérdése mellett, és – határtalan agitátori és szervezőtehetségről téve bizonyságot – ideje nagy részét e kérdésnek szentelte. Althusser nem tett mást, mint egy valódi emancipációs politikát tárt szem elé. Maga Lacan, túl azon, hogy totális “klinikai eset” volt, az embereket meghallgató életén a legegyértelműbben túl akarván lépni, harcát az amerikai pszichoanalízis “normatív” irányultságai és az american way of life elgondolásának lealacsonyító alacsonysága ellenében elfoglalt álláspontját döntő elkötelezettségként fogta fel. Így a szervezeti és a vitakérdések az ő szemében mindig is egyneműek voltak az elméleti kérdésekkel.
Amikor a mai “etikai” ideológia hívei meghirdetik, hogy a visszatérés az Emberhez és a jogaihoz megszabadít bennünket az „ideológiák” szülte „halott absztrakcióktól”, ez valóságos kihívás. Manapság boldogan láthatjuk a konkrét helyzetek állandó gondját, a valóra nyitott és türelmes figyelmet, a legkülönbözőbb és látszatra az értelmiségiek szokványos közegében egymástól oly eltávolodott emberek cselekvő vitáit, melyek tanúja voltam 1965 és 1980 között.
Valójában a bizonyítékot az adta, hogy „az Ember halála” témakör összehangzik a lázadással, a radikális kielégületlenséggel a berendezkedett rendekkel szemben, valamint a helyzetek valóságosságában teljessé lett elkötelezettségekkel, miközben az etika és az emberi jogok témája összehangzik a nyugati ellátással elégedett egoizmussal, a hatalmak és a nyilvánosság szolgáltatásaival. Ilyenek a tények.
E tények megvilágítása ara kötelez, hogy térjünk át az „etikai” irányultság alapjainak vizsgálatára!
A nyílt hivatkozás erre az irányultságra a klasszikus filozófiai korpuszban Kant.[2] A jelen pillanat egy „vissza Kanthoz” pillanata, melynek részletei és különfélesége, őszintén szólva, labirintusszerű. Itt csak az „átlagos” tant veszem szemügyre.
Ami a lényegénél fogva visszatért Kanttal (vagy egy Kant-képpel, vagy inkább „a természeti jog” elméletíróival), az, hogy léteznek formálisan képviselhető felszólító kötelességek, melyek nincsenek alárendelve tapasztalati vagy helyzeti vizsgálatokból eredő megfontolásoknak; ezek az imperativusok a bántalmazás, a bűn, a Gonosz eseteit érintik; hozzáteszik, hogy ezeket nemzeti vagy nemzetközi jognak kell szankcionálniuk; s hogy ennél fogva a kormányzásokba be kell építeni ezeket az imperativusokat, és meg kell nekik adni mindazt a valóságosságot, melyet megkövetelnek; mert máskülönben kikényszerítik ezeket (a humanitárius beavatkozás jogát, vagy a jog beavatkozásának a jogát).
Az etikát itt egyszerre tekintik úgy, mint a priori képességet a Gonosz megkülönböztetésére (hiszen az etika modern szokványában a Gonosz vagy a negatív – elsődleges: feltesznek egy közmegegyezést arról, ami a barbár), és mint az ítélkezés végső elvét, különös tekintettel a politikai megítélésre: jó az, ami látható módon fellép egy a priori beazonosítható Gonosz ellenében. Maga a jog először is jog a Gonosz „ellen”. Ha a „jogállam” fennáll, egyedül neki áll felhatalmazásában a Gonosz beazonosítása (az etikai vízióban elsősorban a Gonosz megjelölésének a szabadsága), és eszközöket ad a bíráskodáshoz, ha a dolog nem világos (a jogi óvintézkedések apparátusát).
A meggyőződések magvának előfeltevései világosak:
E tan ereje elsősorban a nyilvánvalóságában áll. Tapasztalatból tudjuk, hogy a szenvedés látható. A könyörületesség már a XVIII. századi elméletíróknál – azonosulás az élőlény szenvedésével – a másikhoz való viszony hatókörébe tartozott. Azt, hogy a politikai vezetők közömbössége vagy kegyetlensége a legfőbb oka lehet hitelvesztésüknek, már a zsarnokság görög elméletírói feljegyezték. Azt, hogy könnyebb konszenzusra jutni arról, mi gonosz, mint arról, mi jó, az egyházak megtapasztalták: hogy mindig könnyebb megállapítani azt, hogy mit kellene tenni, vagy beérni az önmegfékezéssel, mint kifejteni, hogy mit kellett volna tenni. Ráadásul bizonyos, hogy a nevére méltó politika megtalálja a maga kiindulópontját abban az ábrázolásban, melyet az emberek készítenek életükről és jogaikról.
Tehát elmondható: itt van egy evidenciákból álló korpusz, mely képes bebetonozni egy planetáris konszenzust és erőt adni a kikényszerítésének.
És mégis azt kell hangsúlyozni, hogy ebből semmi nincs meg, s hogy ez az „etika” nem szilárd, hogy a tökéletesen látható valóság az egoizmusok tombolása, az emancipációs politikák eltűnése vagy szélsősége, elbizonytalanodása, az „etnikai” erőszaktétel és a vad versengés egyetemességének a megsokszorozódása.
A kérdés mélyén egy egyetemes emberi Alany előfeltételezése áll, mely képes etikát rendelni az emberi jogokhoz és a humanitárius akciókhoz.
Láttuk, hogy az etika alárendeli ennek az alanynak az identifikálását a gonosz egyetemes elismerésének. Tehát az etika az embert mint áldozatot határozza meg. Mondhatnánk: „De nem! Megfeledkeztek a cselekvő alanyról, aki fellép a barbárság ellen!” Valójában legyünk pontosak: az ember az, aki képes mint áldozatra ismerni magára. E hirdetett definíció elfogadhatatlan. Aminek három fő oka van.
lesoványodott haldokló állapota hasonlóvá teszi az embert a maga állati szub-sztanciájához, az élőlény tiszta és egyszerű önazonosságához (az élet, mint Bichat[3] mondja, csak „olyan funkciók együttes, melyek ellenállnak a halálnak”). Persze, az emberiség egy állatfaj. Halandó és ragadozó. De e szerepek egyike sem teheti különlegessé őt az élőlények világában. Hóhérként az ember egy állatias alávalóság, de bátran ki kell mondani, hogy áldozatként sem ér általában többet. A kínzások[4] és a megmenekülések valamennyi elbeszélése fölerősíti: bár a zárkák és a táborok hóhérai és bürokratái úgy kezelik áldozataikat, mint vágóhídra váró állatokat, semmi közösségi nincs bennük, egyszerűen ilyen állatokból lettek az áldozatok. Azt tették, amit ezért meg kellett tenniük. Hogy mégis néhányan megmaradtak közülük és tanúskodtak, igaznak bizonyult tény. De éppen mindig is hallatlan erőfeszítéssel e tanúkban – akik szertesugárzó felismerést ébresztenek -, majdnem érthetetlen ellenállásként van bennük az, ami nem vág egybe áldozati identitásukkal. Itt az Ember, elgondolandóként: abban, amit tesz, miként Varlam Chalamov A táborélet elbeszéléseiben,[5] egy másként ellenálló állatról van szó, mint a lovak, nem törékeny testén keresztül, hanem makacs megmaradásával abban, ami, vagyis éppen hogy ő más, mint egy áldozat, más, mint egy halál-felé-való-lét, tehát: más, mint egy halandó.
Egy halandó: íme, a legrosszabb helyzetek, melyek kiróhatók rá, mutatják meg, hogy mi
az Ember, már amennyire különössé teszi magát az élet ragadozó és sokalakú hullámzásában. Bármit gondoljunk is az Emberre vonatkozóan, innen kell elindulni. Úgyhogy ha léteznek emberi jogok, ezek bizonyosan nem az élet jogai a halál ellenében, vagy a túlélés jogai a nyomorúság ellenében. Ezek a Halhatatlanság jogai, önmaguk számára kinyilvánított jogok, vagy a Végtelen jogai, megjelenítve szuverenitásukat a szenvedés és a halál fölött. Hogy a végén meghalunk, és csak por marad utánunk, mit sem változtat az ember mint halhatatlan lény önazonosságán, s amikor leszögezi, hogy épp fordítva van, ő egy állati-létező, ki van téve a körülményeknek. És minden egyes ember, tudjuk, előre nem látható módon képes erre a halhatatlanságra, aligha fontos, hogy nagy vagy kisszerű körülmények közepette, egy jelentős vagy másodlagos igazság miatt. Mindenesetre a szubjektiváció halhatatlan, és ez teszi az Embert. Amin kívül létezik a biológiai fajta, a „tollatlan kétlábú”, akinek a varázslatossága nem evidens.
Ha nem ebből indulunk ki (ami egész egyszerűen azt jelenti: az Ember gondolkodik, az Ember néhány igazságból van szőve), ha az Embert azonosítjuk az élőlény puszta valóságával, akkor kikerülhetetlenül az ellentétéhez jutunk annak, amit az elv megjelöl. Mivel ez az „élőlény” a valóságban megvetésre méltó, és meg is vetik. Ki ne látná a humanitárius expedíciókban, a közbeavatkozásokban, a karitatív légionáriusok kihajózásában a feltételezett egyetemes Alanyt meghasadni? Az áldozatok oldalán a rémült emberállat, akit kirakunk a képernyőre. A jótevők oldalán a lelkiismeret és az imperativus. És e meghasadás miért mindig ugyanazokkal jár ugyanazokban a szerepekben? Ki nem érzi, hogy ez a világ nyomorúságára aggatott áldozat-Ember mögé rejtőző fehér-Embert rejti? Minthogy a helyzet barbársága csak „emberi jogi” terminusokkal adható vissza – tehát mindig egy politikai helyzetről van szó, mindig politikai gyakorlati-gondolkodásnak nevezve, melynek terén mindig hiteles szereplők lépnek fel -, látszólagos civil békénk magasából nem civilizáltságként fogható fel, ami a civilizáltat civilizáló beavatkozásra kötelezi. És az „etika” azért mai, évtizedekkel a gyarmatosítás és az imperializmus bátor kritikái után, a „Nyugatiak” rút önkielégítése után, ama kiagyalt tézis után, mely szerint a harmadik világ nyomora a saját ügyetlenségének, a saját hiábavalóságának, röviden, a saját emberiség-alattiságának a következménye.
elismerésén alapszik, ebből az következik, hogy az emberek minden összegyűjtési kísérlete a Jó valamely pozitív eszméje köré, és még inkább az ember azonosítása egy ilyen tervvel – valójában magának a gonosznak a forrása. Ez vésődött belénk az elmúlt tizenöt évben: minden „utópikus”-nak minősített forradalmi terv – mondják nekünk – totalitárius rémálomba fordul. Minden akarat arra, hogy bevéssük az igazságosság vagy az egyenlőség eszméjét, a legrosszabbra fordul. A Jóra való minden kollektív törekvés a Gonoszt teszi.[6]
Csakhogy ez a szofisztika pusztító. Mivel csak az a priori elismert Gonosz ellenében
érvényesített etikai elkötelezettségről van szó, s innen ered, hogy tekintetbe vesszük-e annak bármilyen transzformációját, ami van? Honnan lehet ereje az embernek , hogy az a halhatatlan legyen, aki ő? Mi lesz a gondolkodás rendeltetése, melyről jól tudjuk, hogy affirmatív invenció, vagy nem az? Valójában az etika által fizetett díj egy vaskos konzervativizmus. Az ember etikai felfogása – azonkívül, hogy végeredményben vagy biológiai (az áldozatok képei), vagy „nyugati” (a fegyveres jótevő elégedettsége) – megtiltja a lehetségességek minden tágas vízióját. Ami itt minket dicsér, a jogszerű etika valójában az állítólagos „Nyugaton” konzerválása annak, amit birtokol. Annak birtoklására ül rá (anyagi birtoklás, de létének birtoklása is), hogy az etika úgy határozza meg a Gonoszt, mint bizonyos módon azt, ami nem az, amit játszik. Csakhogy az Ember mint halhatatlan a kiszámíthatatlanságnak és a birtokolhatatlanságnak tartja magát. A nem-lévőnek tartja magát. Igényli annak tiltását, hogy maga jelenítse meg a Jót, hogy kollektív hatalmakkal rendelkezzen, hogy nem sejtett lehetőségek eljövetelén dolgozzon, hogy elgondolja azt, aki lehet, radikális szakításban azzal, aki ő, vagyis egész egyszerűen a humanitás tiltott az számára.
letiltja a helyzetek egyediségének elgondolását, azt, ami a kötelező kezdete minden tulajdonképpeni emberi cselekvésnek. az „etikai” ideológiához csatlakozó orvos gyűlések és bizottságban elmélkedik bizonyos megfontolásokról a „betegségeket” illetően, pontosan úgy tekintve ezeket, amint vannak, az emberi jogok élharcosaként mint az áldozatok megkülönbözetlen tömegét: a valóságos ember-alatti”emberi” totalitását. De ugyanez az orvos semmi kényelmetlenséget nem lát abban, hogy ezt az embert nem ápolják kórházban és minden szükséges eszközzel, mert nincsenek iratai, vagy nem jegyzi a társadalombiztosítás. Ismétlem, a „kollektív” felelősség kötelez! Ami itt töröl, nem más, mint csak egyetlen helyzet létezik: a klinikai helyzet[7], és nincs szükség semmiféle „etikára” (csupán e helyzet világos belátására) ahhoz, hogy tudjuk, e körülmény miatt az orvos akkor orvos, ha a lehető maximálisan kezeli a helyzetet: ápolnia kell ezt a személyt, egészen a végsőkig, ha ezt kéri tőle (itt semmi erőszakos beavatkozás!), mindazzal, amit tud, minden eszközzel, melyeket ismer, és semmi tekintettel semmi másra. És ha meg akarják szakítani az ápolást az államháztartásra, a halálozási statisztikára vagy a migrációs hullám törvényeire hivatkozva, ám küldjék rá a csendőrséget! A maga hippokratészi kötelessége alól sem húzhatja ki magát. Az „etikai bizottságok” és egyéb, az „egészségügyi kiadásokon” és az „ügyviteli felelősségen” kérődző intézmények, mivel radikálisan külsődlegesek az egyetlen tulajdonképpeni helyzethez képest, csupán csak megtilthatják az orvosnak, hogy hű legyen esküjéhez. Vagy, ha úgy tetszik, megtilthatják, hogy a lehető mértékig eljusson oda, amit e helyzet az affirmatív emberiesség elé állít: hogy e helyzetben megpróbáljon halhatatlan lenni.
Voltaképpen a bürokratikus orvoslásnak az etikai ideológia szerint szüksége van „betegekre” mint megkülönbözetlen és statisztikai áldozatokra, de ezt gyorsan megakadályozza a kérés egyedi és tényleges helyzete. Ebből fakad, hogy az „ügykezelő”, „felelős” orvoslás ezt az etikát leszűkíti arra az alávaló döntésre, hogy mely betegeket ápolhat „a francia egészségügyi rendszer”, és kiket kell elutasítani, miután az államháztartás és a közvélekedés arra kényszeríti őket, hogy Kinshasza külvárosaiban haljanak meg.
El kell utasítani az „etika” ideologikus rendelkezését, semmit nem szabad engedni az ember negatív és áldozati definíciójának. Ez a rendelkezés az embert egy egyszerű halandó állattal azonosítja, egyfajta nyugtalanító konzervativizmus tünete, és absztrakt és statisztikai általánossága miatt letiltja a helyzetek egyediségének elgondolását.
Ezzel három állítást szegezhetünk szembe:
De ekkor megelevenedik az etika kitanult embere, amint ezt mormolja: „Értelmetlenség! Értelmetlenség az etika kezdete óta. Az etika egyáltalán nem az Alany önazonosságán alapszik, sőt nem az elismert áldozatként történő önazonosításán. Elvszerűen, az etika a másik etikája, alapvető nyitány a másikhoz, mely alárendeli az önazonosságot a különbözőségnek.’
Vizsgáljuk meg ezt a nyomvonalat! Mérjük fel újdonságát!
(folyt. köv.)
fordította Szigeti Csaba
[1] Hegel: Phénménologie de l’Esprit, Aubier, 2. kötet, 32. p. A Szellem fenomenológiájának ez az egysége nehéz, de rendkívül szuggesztív.
[2] Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapjai
[3] XVIII. Századi orvos, anatómus és pszichológus.
[4] Henri Alleg: A Kérdés, 1958. Nem rossz hivatkozás kínzásos epizódokra, melyeket a francia hadsereg rendszeresen megrendezett 1954 és 1962 között.
[5] Varlam Chalamov: Kolyma. Récits de la vie des camps, Maspero – La Découverte, 1980. Ez az igazán csodás könyv művészi formát ad az igazi etikának.
[6] André Gluksman: Les Maîtres Penseurs, Grasset, 1977. Gluksman az, aki a leginkább hangsúlyozta a Gonosz lelkiismeretének abszolút elsőségét, és ama eszmét, amely szerint a Jó katasztrofális primátusa filozófiai kreálmány volt. Az „etikai” ideológia gyökereinek egy része is megvan a hetvenes évek vége „új filozófusai”-nál.
[7] Cécile Winter: Qu’en est-il l’historicité actuelle de la clinique? (elmélkedés Foucault-ról) Megjelenés előtt. E szöveg, amennyire csak lehet, szigorúan újrafogalmazza a klinikai kötelesség elgondolt akaratát az orvoslás jelen feltételei között, mint egyedüli vonatkozást.
7.
Ha jobban belegondolok, tényleg nem tudom, mi a csudát műveltem az elmúlt három esztendőben. Olvasgattam apám iratait. Képzelegtem. Nyalogattam lelki sebeimet. Jegyzeteket készítettem egy, az egyre távolabbi jövőben megírandó kulturális koncepcióhoz. Ebben az egyelőre még pusztán imaginárius dolgozatban − egyre erőtlenebb szándékaim szerint – elképzeléseket, javaslatokat fogalmazok majd meg, amelyek által a Monarchia avas művelődéspolitikája korszerűbbé, jobbá, hasznosabbá válhat. Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy sosem váltom valóra ezt a tervemet sem, s ha netán mégis megtenném, akkor sem érnék el semmit, maradhatna a fiókban az idők végezetéig, vagy addig, míg el nem égeti valaki, aki leginkább én lehetnék. (Nem mellesleg a koncepció értékei felől is erős kételyeim támadtak az utóbbi időben.)
Mit csináltam még?
Egy nyáron fókára vadásztam.
Más nyarakon kirándulgattam, fényképeztem a madarakat, a természetet.
Télen olvastam (hála Istennek, a telepen egészen jól összeállított és viszonylag gazdag könyvtár működik).
Olykor elmentem a moziba, havonta egy-két alkalommal berúgtam a bárban, két éve rövid viszonyt folytattam az egyik kutató asszisztensével, aki azóta hazautazott.
Hébe-hóba meglátogatom az istentiszteletet a kápolnahelyiségben…
Ennyi, s nem több, amiről számot tudnék adni, ha valaki azt firtatná, mi a csudát végeztem a telepen ezidáig. (Senki nem kéri számon.)
Nem sokkal az ideérkezésem után nagyon nehéz időszakon mentem keresztül. A tél örökös éjszakája köszöntött ránk, odakint farkasordító hideg, idebenn mesterséges meleg és vibráló, elektromos fény uralkodott. Naphosszat csak lustálkodtam, olvasgattam. Egy este (vagy inkább reggel volt?) letettem azt az aprócska könyvet, amit éppen bújtam, és fennhangon elszavaltam az utoljára olvasott sorokat: „Mindnyájan egyazon szinten vagyunk. Nem vagyunk különbek, mint odakünn egy hangyaboly. Nem vagyunk különbek náluk, és ők sem különbek nálunk. Hálát kell adnunk… Ha nem adunk hálát, elveszi tőlünk a Teremtő, amink van.” Amint elharaptam az utolsó szót, nyomban valami furcsát éreztem a lapockám tájékán. Mintha feszítette volna belülről egy… egy akármi. Mintha szárnyaim nőnének, türemkednének elő a bőröm alól. Azon tűnődtem, vajon ilyen hatással volnának a lelkemre és azon keresztül a testemre egy egyszerű indián asszony fennhangon kimondott szavai? Végső soron nem mondanak ezek a szavak semmit. Semmi újdonat újat, semmi különlegeset. Mindössze annyit, hogy nem vagyunk különbek, mint a teremtésben velünk egyenlően osztozó társaink: az állatok, növények, egysejtűek, többsejtűek, értelmesek és értelem nélkül valók. Megráztam a fejem, a lapockám sajgott. Szinte biztosan éreztem, hogy szárnyaim nőnek. Növekednek, kicsíráznak a sejtjeimből. Azt kérdeztem magamtól meg a szobám falaitól: hát ilyen, amikor szárnyai nőnek az embernek? Vizsgáltam a fájdalmam, s rá kellett jönnöm, hogy igazából nem is fájdalom az, hanem valamiféle szokatlan, feszítő érzés. Fordultam egyet balra, majd jobbra, megmozgattam a hátizmaimat, felvontam, majd leejtettem a vállamat. Határozottan olyan érzésem támadt, mintha éppen át akarná szúrni valami a bőrömet – belülről! Szárnyak! Csak és kizárólag szárnyak lehetnek! Szárnyak, ahogyan növekednek, akár a zöld fű a réten… Lehunytam a szemem, elképzeltem, ahogy a levegőbe emelkedem, elrepülök innen messzire, délre, az én városomba, a háztetők fölött körözök, egy halom csokit potyogtatok a kéményekbe, körbelebegem a gólyafészkeket és letörölgetem a port a tojásokról. Sőt, még a rászikkadt madárszart is! Röpködök a folyó fölött, hanyatt ráfekszem a levegőre, a szellőre, nyelvemet kiöltöm a Napra, versenyt száguldok a fecskékkel és megcirógatom a bárányfellegeket, beletúrok selymes gyapjukba, aztán odébb lebbenve megráncigálom a viharfelhők szakállát. És ha elfáradok, templomtornyok villámhárítóján pihenek kicsikét… Mindeközben a hátamban éreztem azt a különös érzést! Bizonyos voltam benne, hogy rövidesen repülni fogok. Az első ember leszek a Földön, aki saját tehetségéből repül, segédeszköz nélkül. Lehunytam a szemem, pár pillanatig boldog voltam. Boldogságomat, úgy tűnt, semmi nem zavarta – egészen addig, míg egy légy az orrom hegyére nem szemtelenkedett. Ingerülten elhajtottam. A légy azonban hamar visszatért és a kezem fejére ereszkedett. Agyoncsaptam. A csattanás visszhangot vetett az egész nyomorult sarkvidéken, talán az egész végtelen világegyetemben is. A légy teteme elkenődött a bőrömön. Undorodva kimentem a fürdőszobába, hogy lemossam a légy hulláját, ezt a ragacsos gusztustalanságot magamról. S ha már ott voltam, hát megnéztem a tükörben a hátam: miként is nőnek azok a szárnyak? Felhúztam az ingem, hátat fordítottam a tükörnek, s a fejemet izgalmamban annyira hátracsavartam, hogy kis híján kitekertem a saját nyakam.
− A szárnyaim! Növekedjetek, erősödjetek, drága szárnyacskáim − suttogtam.
A következő pillanatban azonban elakadt a lélegzetem. Iszonyatos látvány tárult elém: jobb és bal lapockámon egy-egy érett pattanás vöröslött…
Tisztán él bennem az eset ma is. Gyakorta eszembe jut. Szégyenkezem miatta, röstellem, hogy ennyire megviselt a száműzetés, hogy a józan ítélőképességem ilyen galádul cserbenhagyott.
Mindazonáltal nem csak a pironkodás miatt ötlik föl bennem az eset időről időre.
Errefelé a tél közepén még véletlenül sincsenek legyek. Nyáron ugyan hemzsegnek, akárcsak a szúnyogok, mivel azonban kéthavonta alaposan sterilizálják a főépületet, így, ha be is fészkeli magát a szobámba egy szokatlanul életrevaló példány, óhatatlanul el kell pusztulnia. Képtelenség, hogy a tél közepéig életben maradjon a lakásomban bármiféle rovar. Tehát lázálom volt ez az egész légy-história.
Ami tulajdonképpen megnyugtató.
Másfelől viszont nyugtalanító, hogy mostanában ennyit álmodom. Régen kevesebb álomképet láttam. Otthon inkább az álmatlanság gyötört, amikor pedig mégis aludtam, öntudatlanságba zuhantam, egyfajta semmibe, mintha gép lennék és kikapcsoltak volna. Nem ritkán fölkerekedtem az éjszaka közepén, lementem a Tiszához. A régi híd lábánál őgyelegtem, vagy az új, különösen szép ívű gyaloghídon átkeltem Újszegedre, ahonnan a legészakibb hídon tértem vissza, bebarangoltam Fölsőváros folyóparti utcáit, megittam egy spriccert valamelyik késdobálóban és már pirkadt fölöttem a hajnal, mire hazatértem, kisvártatva indulhattam a hivatalba. Szerettem az éjjeli bóklászásaimat. A nappaliakat is, persze. Gyerekkorom óta rengeteget sétáltam a városomban, élveztem, hogy minden szegletét ismerem, s minden szeglete ismer engem. Ha lehunyom a szemem, bármikor bármely részletét magam elé tudom idézni. S mikor kinyitom, letaglóz a honvágy…
További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.
(Illusztráció: Payer-térkép)
Elgondolkodtató, aktuális korproblémákat kifigurázó, humoros utópisztikus műként lép be a szórakoztató irodalomba Danien Reeves Idegenek című kisregénye.
Az otthontalanság és idegenség kérdéskörének alapfonalát felvevő hiánypótló olvasmány a transz állapotokig fokozódó migrációs tömegkultúra és élettér, a társadalom-szerepek és emberi kapcsolatok kontextusán keresztül ígér kritikus, gunyoros kirohanást a valóságtól elrugaszkodni vágyóknak.
A műben a társadalmi egyént és a szabadság kérdésének problematikáját középpontba helyezve élhetjük át a hova-tartozás bizonytalanságának, a világ- és életidegenséggel szembeni ösztönös őrület megnyilvánulásának, az értelmetlenségben fulladozó karrierizmus, s a meggondolatlan döntéseken alapuló sorskövetkezmények abszurd és kiszámíthatatlan játékát. Mindezt egy olyan sokszínű cselekménysorozaton és karakterábrázoláson keresztül, mellyel a tisztán kaotikus, emellett groteszk módon demokratikus világrendből egyértelműen kiviláglik a felelősség elhárítására fennhangon működésbe lépő, tudattalanul nyíltan individuál egoisztikus, ezzel párhuzamban kollektív csordaszellemi, pszichológiai, és szociálmoralista területeket is aktiváló torz, mechanisztikus önkép és az azt objektiváló társadalomrajz.
A könyv főhőse, Sam, ki a társadalmi rendszer káoszából fakadó idegenségérzetén túllépni nem tudván keres magyarázatot a külső körülmények alakulására, az emlékektől való elzártságára, és jobbára a világban betöltött valódi szerepére. Mély elbizonytalanodottságában biztonságot, vagyis kapaszkodót, e gőzhenger-típusú társadalmi berendezkedéssel szembe helyezkedő kontrollt és „önirányítást” egyedül a valósnak vélt szerelemben talál, mely a történetben többnyire bonyolító eszközként funkcionál.
Az önkényuralom öngerjesztő valóságára véletlenszerűségből bekövetkező sorsfordulatából eszmél rá; ezen fantasztikumra hajló, komikus társadalmi és politikai színtéren belül kerül úgymond megmagyarázhatatlan, rendszerellenes „állapotba”, s jut el rengeteg ismeretlenségi faktoron, elhomályosított, üresen hagyott, és sürgetett folyományon át az egyén és a tömeg ellentmondásos viszonyában burjánzó feszültség, az értelmetlen ko-reaktiviást gerjesztő erő felismeréséig.
A regény térbelisége állandó változó, egy sugárutakkal szabdalt monoton téglarengeteg és az apokaliptikus színképet felmutató romváros közötti ingadozás jellemzi. A város egyértelműen a benne élő „elmebajos” társadalom lelki állapotát igyekszik tükrözni, nem kevés sikerrel. Dinamikus és jól megrajzolt szinkronjelenségek vetítik elénk gyors párhuzamban a közösség és a környezet egységben, már-már organikus módon történő korrelatív létezését. Ezáltal hű tükröt bocsájt szemünk elé a szélsőséges tömeg-megnyilvánulások erejéről és lehetséges formáiról, nagy mozgásteret biztosítva ezzel a képzelet játékának.
Az ismeretlenség, idegenség és bizonytalanság fókuszában Sam sorsának alakulásán és furcsa „baráti” körének életén keresztül láthatunk bele a társadalmi és hatalmi rendek sokrétű metamorfózisába. Már kezdetektől különösen paradoxikus, realitást mellőző eseményekre figyelhetünk fel, hiszen az elbeszélésben minden egyes szereplő napról napra más életet kell, hogy éljen, más társadalmi szerepet kell betöltsön és mindezt a szabadság, a demokrácia, és legfőképp az egyenlőség nevében. Ebben a bár groteszk módon életszerűnek tűnő, mégis rendjén kifordított világban, a töménytelen értelmetlenség halmazában történhet meg az is, hogy egy hajléktalanon kívül a regényben voltaképpen egyetlen egyén sem talál haza. S bár a regény meghökkentő komolysággal indul, a cselekmény fonalán haladva azonban mégis hamar kiderült, hogy merő szarkazmussal állunk szemben.
A történetben sok az elvarratlanság, a hiányok jelenléte mégis a mérleg pozitív oldalán áll, sokkhatást előidézendő, amellett kérdőjelezésre is okot, lehetőséget adván. Aktív strukturális szövegelemmé válik, mely többnyire az olvasót szolgálja: így vonja be őt voltaképpen saját ismerős-ismeretlen játékterei közé, ezzel együtt pedig a szöveg dinamikáját is jelentősen támogatja.
Ha képesek volnánk összetömöríteni ezt a történetet, akkor gyakorlatilag a migráció, az újonnan készülő, születő vagy inkább megszületni vágyó társadalom és a hatalmi rend illeszkedésének provokációjával találjuk szemben magunkat és tekinthetünk bele egy olyan utópisztikusan objektivizált valóságba, mely valahol Orwell 1984-e és Vonnegut vágóhídja között, korunk szenvedélyrohamával megfűszerezve értekezik lehetséges kiutakról.
Nem nehéz feltennünk a kérdéseket, melyek a társadalomszerkezeten belül kényszeresen megélendő be- és elfogadhatóságot, az integráció problematikáját tárgyalják, az integritás megőrzésének lehetetlenségét vetik fel, vagy éppen a társadalmi rend harmóniájának mibenlétét feszegetik… A megoldáskeresés, és megtalálásának ellehetetlenítettsége, a népakarat és folyton falbaütköző, amortizálódó törekvése az általa generált hatalommal szemben, a nemes eszmék játékként való dobálgatása és elhagyogatása, a családi kötelékek, az emlékezet gúnyos, kreatív gyurmajátékká tétele, de az ősközösség és a hagyományok is mind-mind a kifigurázhatóság tárgyaivá lesznek a könyvben. S mindez úgy fest, mély és eltökélt szándékkal, erősen felhívva a figyelmet arra a korcs és torzult világképre, illetve értékekre, melyet az ember a kezdetektől fogva maga köré, és önmaga felé tudattalanul, de akarattal, megteremtett. Ezzel együtt azonban – abszurd humorisztikus hangvételét leszámítva – valóban érdekes és paradox módon komoly megközelítéssel találkozunk, s szerencsére a megoldás sem rejtőzik el véglegesen előlünk.
Danien Reeves első kötetével ígéretes írónak tűnik. Az íróról magáról nem sokat tudunk, de talán egyszer majd felfedi magát, ha akarja. Addig is maradjon egy idegen…
Rövid biográfia itt olvasható.
Megjelent 2017-ben, nyomtatott és e-könyv formátumban is elérhető, a Publio Kiadó jóvoltából.
(Illusztráció: borítórészlet)
