A baldóver kevéssé használt szó manapság, a regény egyik kulcsszava, az Eldorádóból jólismert nagyapa szóregiszteréhez tartozik. Bereményi Sándor szerint az a legfőbb útravaló az életre, hogy Géza éljen úgy, hogy ne legyen baldóver.  Nagyapa az egész regényben rosszul használja a baldóver szót, talán a balekkel, balfékkel keveri, ugyanis lúzer értelemben használja, ám a szó eredeti jelentése ennek éppen az ellenkezője. A Teleki téri árus figurája maga testesíti meg leginkább a baldóverséget a szó eredeti jelentésében, a nagyapa maga egy igazi baldóver, vagyis élelmes, ember, olyan, aki érti a csíziót, akiben megvan özvegy Varsányiné talpraesettsége és élni akarása. De miért használja a regény következetesen rossz jelentéssel a szót? Nem arról van szó, hogy a főhős – tudatosan vagy véletlenül – éppen azt akarja bemutatni, hogy hogyan lehet itt Kelet-Európában érvényesülni, ami nem megy baldóverség nélkül? És hogy az a bizonyos életre szóló tanács valójában éppen az ellenkezőjét akarja mondani, mint amit szó szerint jelent? Hogy ebben a világban különös érzék kell a talpraesettséghez, a szemfülességhez, ha az ember boldogulni akar?
És ha már itt tartunk, akkor kijelenthetjük, hogy Bereményinek személy szerint bejött a baldóverség a szó eredeti értelmében. Bereményi Géza sokoldalú művész lett, mondhatni talán, hogy a körülmények ellenére, íróként, dalszövegíróként, filmes és színházi szakemberként lenyűgöző életművet tudhat maga mögött. A Magyar Copperfield című regénye egy több mint hatszáz oldalon keresztül tartó önvizsgálat, hogy hogyan lett művész, mi volt ennek a fejlődésmenete; hogy hogyan fejlődött ki az elbeszélő személyisége, vagyis hogyan lesz az egyszerű lehetőségből válaszokat kereső felnőtt.

A címben megidézett Copperfield is többrétegű utalás. A név nyilvánvalóan párhuzamot von David és Géza között, bár a hasonlóság kicsit csalóka, Géza minden nehézség ellenére kedvezőbb helyzetben van angol „kollegájánál”. Talán érdekesebb egy másik párhuzam, nevezetesen az a viszony, ami a két írót elbeszélésük hőséhez köti. Talán nem annyira közismert nálunk, hogy Dickens több önéletrajzi elemet is felhasznált a Copperfieldben. Az angol regényben különleges a viszonyrendszer az író, az elbeszélő és a történet között. Mintha Bereményi regényét is hasonlóképpen kellene olvasnunk. A Magyar Copperfield alapvetően életrajzi indíttatású, de nyilvánvalóan nem egyszerű visszaemlékezés vagy önéletírás, hanem valódi énregény; amelyben az események interpretálásának, a történtek értékelésének legalább olyan fontos, vagy időnként fontosabb szerepe is van, mint magának a felidézett epizódnak. A hasonlóságoknál meg kell említeni a mindkét regényre jellemző kiemelkedően találó karakterábrázolást, Bereményi talán abban is Dickenst követi, hogy tűpontosan rajzolja meg az egyes mellékszereplők portréját.

Az elbeszélő a főhős, Géza, aki egyes szám első személyben meséli a történetet. A narrátor időnként csak belső nézőpontot képvisel, mintegy belépünk a főszereplő korabeli énjének a fejébe, és azt és csak azt látjuk és gondoljuk, amit ő akkor; időnként az elbeszélő a regény írásának idejéből visszatekintve kommentálja a főhős érzéseit vagy tetteit, esetleg a körülményeket. Előrevetít történéseket, vagy olyan információkat oszt meg, amelyről a főhősnek a történet idején nem lehetett tudomása. Időnként, ha a történet megkívánja, külső nézőpontra vált. Ez a váltogatott szempontú történetmesélés, vagyis a történet és a történet értékelésének együttes előadása teszi a szöveget valójában irodalmivá.

A regény szövegfolyama voltaképpen egymással lazán összefüggő, kisebb vagy terjedelmesebb történetek halmaza, amelyeket a főszereplő elbeszélő személye kapcsol össze. Az elbeszélés ritmusát, az egyes történetek hosszát, az önelemzés mélységét egyedül az szabja meg, hogy az adott epizód mennyire tekinthető fontosnak a szerző íróvá és emberré válásának folyamatát tekintve. Ez a technika olykor filmszerűvé teszi a könyvet, de ezen, Bereményi életművét ismerve, nem lehet csodálkozni. Ki is jelenti egyébként maga az elbeszélő, hogy csak azt írja le, ami erősen megmaradt benne. Maga a regény tehát a szerző első 18 évének felidézése abból a sajátos nézőpontból, hogy az érett művész mit és hogyan tartott jelentősnek életének ebben a kezdeti szakaszában saját későbbi fejlődése szempontjából. A szerző ezt az emlék-előhívási szempontot a lehető legradikálisabban alkalmazza, csak azt meséli el, ami az én fejlődése szempontjából fontos, és csak olyan terjedelemben, amennyit az epizód fontossága indokol. Ebbe a technikába bőven belefér, hogy egész évek kimaradjanak, hogy meghatározó fontosságú emberek megjelenjenek, majd további említés nélkül eltűnjenek. Cserébe látszólagos apróságok hosszú leírást kapnak, ha különlegesen fontos fordulatról van szó. A cél a személyiségfejlődés egyes mozzanatainak a feltárása, hogy mi formálta Gézát önmagává, és milyen stációi voltak ennek az önismereti folyamatnak. Az elbeszélőben van egyfajta szemérmetlen kíváncsiság, nem mentséget keres önmaga számára, nem megmagyarázni szeretne gyengeségeket és ballépéseket, hanem szeretné megismerni a folyamatot, hogy hogyan vált önmagává.

Különös kifejezőereje van a történetben a helyszíneknek. Ilyen fontos helyszín a Teleki tér 9., itt nemcsak a lakást ismerjük meg, ahol a nagyszülők élnek, hanem a ház lakóit is. További helyszín Géza édesanyjának különböző lakásai, Géza vér szerinti apjának lakása, majd a pápai kollégium és egy-egy epizód erejéig a Balaton, illetve Orosháza.

A legérdekesebb a híres, vagy inkább hírhedt Teleki piac közelében álló Teleki téri ház. Ez igazi gangos bérház volt, komfort nélküli lakásokkal. Nagyon is megértjük Géza édesanyját, Évit, hogy innen szabadulni akar. Hogy pontosan mitől is akar szabadulni, azt nem mondja el a szerző szavakkal, csak leírja a házat, a lakást és benne az embereket. A ház lakói a környezet durvasága ellenére igazi lélekvezetők, mint maguk a nagyszülők vagy éppen a hadirokkant szomszéd, aki a temetőben tart magyarságórát Gézának; vagy gyerekkori szerelmek, mint a két Vali. A későbbiekben majd tanárok, barátok és diáktársak lesznek a vezetők a ház lakói helyett.

A főhős magára találásának egyes állomásait jelzi az a név, amelyen éppen szólítják. Kiskorában Lulikám, aztán vér szerinti apja után Vetró Géza, majd Rozner Géza a nevelőapja után, de íróként Bereményi Géza lett saját választása szerint a nagyapja után. Az említett névhasználat mindig tükrözi, hogy az adott életszakaszban, mi határozza meg Géza életét. A kisgyermeket első éveiben a nagyszülők nevelik, akkor Lulikám, de hivatalosan Vetró Géza, ám senki nem tudja, ő maga sem, ki az a Vetró, akinek a nevét viseli. Szóval a kezdeti önmeghatározást az a furcsa léthelyzet határozza meg, hogy minden józan ész szerint Bereményinek kellene lennie, hiszen az őt nevelő nagyapját így hívják, a nagyapa ráadásul rendkívül erős karakter, mindenki ismeri, a piac egyik közismert alakja. Géza gyerekkori identitáskeresésének egyik oka ez a különös helyzet, hogy az a személy, aki apja helyett apja, az voltaképpen a nagyapja, míg a vér szerinti apjának kilétét teljes homály fedi, érezhetően valamilyen különös titok lappang az elhallgatás mögött. Feltűnő, hogy a nagyszülőket és az édesanyját is keresztnéven szólítja kisfiúként. Nagyon bonyolult egyébként a kapcsolat a nagyszülők és Géza mamája, Évi között is. Mindenki másfajta viselkedést vár el Gézától, a kisfiú pedig szeretne minden elvárásnak megfelelni. Erősen kötődik a nagyszülőkhöz, akiket Évi (a grófnő), lesajnál, lenéz; szeretne társadalmilag felemelkedni, és más értékek szerint élni. Ez a helyzet önmagában eredményezi azt, hogy Géza kitaszítottnak, kívülállónak érzi magát, mint aki valójában nem tartozik sehová. Ezért lesz boldog, amikor megismerheti vér szerinti apját, először egy rejtegetett, majd valahogy elkallódó fotóról, utóbb személyesen is, még kapcsolatot is kiépít vele, de mindez már egy olyan életszakaszban történik, amikor egyszerűen csak érdekes, hogy ki a vér szerinti apa, és jó őt megismerni, de már talán nem életbevágó kérdés. Évi második házasságának köszönhetően Géza elkerül a nagyszülőktől, és szert tesz egy kívülről jött apára, ez Rozner doktor, aki, szép kifejezéssel élve, a nevére is veszi a kis Gézát, és mindenáron az apja szeretne lenni. Géza élete Roznerként arról szól, hogy miként tudna megszabadulni ettől a gyámkodástól, amit elviselhetetlennek tart. Rozner talán a saját gyermekkora, talán rosszul értelmezett minták miatt úgy gondolja, hogy veréssel kell a fiút betörnie, és durva brutalitással kényszeríti rá az akaratát az éppen fejlődésben lévő fiúra. Géza valójában akkor válik felnőtté, vagyis önálló emberré, amikor kilép ebből a kapcsolatból. A regény leghosszabb szakaszát éppen ez a szabadulni akarás, ez a függetlenedés teszi ki. Géza a saját személyiségét Rozner ellenében határozza meg, ami azért különös, mert Rozner valóban az apja akart lenni, csak a bántalmazással és a brutalitással mindent elrontott. Az írói, művészi létezés egyúttal pedig a Bereményi név megtalálását is jelenti. Ez az állandó változás érzékelteti talán a legjobban a főszereplő és az alkotó (író) kettősségét.

Végig ott lappang a történelem az elbeszélés hátterében. A regény a főhős születésével kezdődik (1946) és a 18 (1964) éves korában fejeződik be azzal, hogy Géza elkezdi a sorkatonai szolgálatát. Ez az állítás csak az elsődleges történetre igaz, mert a visszatekintő elbeszélő horizontja jóval tágabb, voltaképpen egészen a regény írásának idejéig tart, hiszen egyes szórványosan előforduló történeti utalások jóval későbbiek, például a Vetró Géza halálának ideje a csernobili katasztrófa idejéhez (1986) kötve jelenik meg. A nagy történelmi események meghúzódnak a magántörténelem, a magánmítoszok eseményei mögött – különös módon mindenféle kommentár vagy érzelem nélkül. Egyszerűen megállapítja a szöveg, hogy ez vagy az történt, legyen az bármilyen tragikus és borzalmas. Az elbeszélő éppen csak beszámol arról, hogy a nagypapa vagyonát ellopják a beszállásolt oroszok. A gimnazista diákok szó nélkül tudomásul veszik, hogy a tanári kart ’56 után lecserélik. Géza szemrebbenés nélkül hallgatja a feketevágás történetét. A szilveszteri vonulgatás közben szóba kerül a felújított Erzsébet híd. Ezeket az eseményeket úgy éljük meg olvasóként, mintha kortársak lennénk, egyszerűen megtörténnek.

Az emlékezés szükségszerűen pontatlan, az események magyarázatot igényelnek. És a személyiség éppen ezeknek a magyarázatoknak a megfogalmazása közben születik meg, voltaképpen éppen a kimondás által. A születőben lévő személyiség nem légüres térben mozog, hanem családi, iskolai, később kollégiumi és alkalmi ismerősök kapcsolatrendszerében helyezkedik el, a többiek hatására vagy éppen ellenében formálódik. Az átélt kalandoknak azért van helyük a regényben, mert érzékeltetik az ember és ember közötti hatalmi viszonyokat, érzelmeket és szövetségeket, közösen ápolt titkokat. A monumentalitás éppen azért indokolt, mert az emberek közötti kapcsolatrendszer csak ilyen bonyolultan érzékeltethető.

A Magyar Copperfield egy belső utazás története, ahol az elbeszélő főhős az időben lineárisan előrehaladva elmeséli élete első 18 évének történetét, de ezt az elsődleges történetet folyamatosan átírja, értelmezi és kontextusba helyezi egy elbeszélő, aki egyszerre azonosul a főhőssel, miközben azért világosan el is különül tőle. Különös, hogy habár az egyes anekdoták olykor komikusak, de maga az elbeszélés nélkülözi a humort. A regényben visszaköszönnek Bereményi életművének jellemzői elemei, ismerősen csengenek bizonyos nevek és történetek, déjà vu érzése van az embernek egy-egy filmszerű esemény olvasásakor. Apropó, olvasás. Jellemző, hogy az elbeszélőnek mindig minden helyzetben igazi mentsvára a könyv, az olvasás. Alapjában véve mindig olvas. Szerintem ez az állandó olvasás volt az igazi felkészülés a művészlétre, nem pedig az élet, amit átélni kényszerült. A regényben erről az hangzik el, ez van könyv hátoldalán is, hogy az írók életrajza olyan szokott lenni, mint a Gézáé, szóval, jó lesz, ha Géza író lesz. Bereményi élete a maga sorscsapásaival, szerelmeivel és vágyakozásaival, különc családdal és ismerősökkel lebilincselő memoár volna önmagában. A Magyar Copperfield azonban jóval több ennél, mert az egyszerű életanyag nem tesz íróvá senkit, pusztán a megpróbáltatások miatt nem lesz senkiből író. Az állandó olvasás viszont képes volt megteremteni a főhősben azt az igényt, hogy magyarázatot keressen az események mögött rejlő miértekre. És ez a magyarázatkeresés teremtette meg az élet adta különös nyersanyagból az írót.

Bereményi Géza: Magyar Copperfield
Magvető, 2020, Budapest