egy puhadobozos marlboro goldot legyen szíves

 

szétfeszít a katarzis hiánya.
véletlenül bukkanok rá egy barna papírkára,
tipikusan egy olyan helyen, ahol biztosan nem kerestem volna.
ez az ölembe hullott ajándék nagy kezdőlökést ad,
mert eddig még arra sem vettem a bátorságot,
hogy elkezdjem tervezni, honnan lesz cigim,
legalább egy, mert olyan, hogy ne gyújtsak rá, olyan nincs,
mert felőlem már történhet bármi, elfogadom,
de a cigiből nem engedek, mert az a minimum,
amit elvárhatok magamtól, hogy beteremtsem,
mert milyen ember vagyok, ha még ezt se,
így felszínre tör minden, csikorogni kezdenek
azok a bizonyos elhárító mechanizmusok,
mint felszakadozott, összefirkált buszmegállói plakátok,
alattuk a még régebbi plakátokkal,
s azok alatt a még régebbiekkel,
amiket teljesen figyelmen kívül hagysz, miközben várakozol,
a környezeted szerves részét képezik,
hozzászoktál, mint a szar-, hányás- és húgyszaghoz,
amiben csak annyit állsz ott, hogy pont elszívsz egy cigit,
aztán jön is a buszod, na de ha nincs cigid,
és csak nem akar jönni az a busz,
akkor előbb-utóbb, mint egy szecesszionista plakátművész,
elkezded közelebbről megvizsgálni a kereskedelem,
a politika és a szórakoztatás eme komplex és absztrakt elegyének
undorító rétegei alatt a rozsdaette alapot,
amin már kivehetetlen, hogy egy rég lejárt menetrend,
vagy a település címerének foszlányait látod,
szóval, hogy oké, hogy amióta kinéztem magamnak az új telefonom
már eltelt két év és egy forintért elérhető volna a csomagomhoz,
meg hogy két hónapja nincs kifizetve a telefonszámlám,
az is rendben van, hogy csak két pár cipőm van,
és az anyámon élősködök, vagy hogy
a múltkorival együtt már harmadszor fizette ki a fenyő a sörömet,
és az is teljesen oké, hogy nem ijeszt már meg,
inkább csak stabilan szorongat a tudat,
hogy nem tudom, mikkel áltatom magam évek óta,
amiket képtelenség felfedeznem, hiszen azért védenek,
mert az igazság alapjaiban zúzná szét a valóságomat,
persze minél inkább igyekszem szkeptikus lenni,
nem zárom ki azt sem, hogy pszichopata vagyok,
elvégre nem valószínű, hogy tudnám, ha az is lennék,
nem tudom, valóban ez a szeretet és az empátia, amit én érzek,
vagy csak megtanultam a környezetemtől mímelni őket,
mindenesetre, ha nem is vagyok az, de simán kinézem magamból,
már az megérne egy sokéves biztonságos és bensőséges kapcsolat
kiépítését egy pszichoterapeutával,
amúgy meg a legszentebb léleknek is érzem magam,
miközben nem tudom, hogy jó ember vagyok-e,
viszont tudom, hogy nem vagyok jó ember,
az ambivalencia a legmeghatározóbb erőm,
szélsőségek között csapongok, vagy inkább
mintha az egyik lábamon egy jégkorcsolyával,
a másikon egy síléccel menekülnék
a sinaloa-kartell sicariói elől egy mexikói sivatag homokviharában,
és oké, hogy egyáltalán nincs önképem,
a hangom nem én vagyok, a mosolyom nem én vagyok,
a kézfogásom nem én vagyok, a személyiségem nem én vagyok,
és a túl sok vagyok miatt nem látok ki magamból,
mert túl sok vagyok, és túl kevés, magabiztosan instabil,
mint egy kötéltáncos az óceán fenekén
egy jéghideg áramlat által sodort moszatokból szőtt fonalon,
de nyilván nem arra gondolok, hogy mondjuk nem tudom,
melyik a kedvenc gyümölcsöm, mert persze, hogy
a banán, az eper, a mandarin, az ananász, a mangó,
a körte, a füge, a kivi, a narancs, és a dinnye az, ez egyértelmű,
hanem mondjuk, hogy az a belső én, aki zuhanyzás közben megnevettet,
mindig valaki más, de ez még mindig rendben volna,
hanem, hogy őt senki sem ismeri, hiába van jelen,
az a szűk, de mégis áthatolhatatlan tér aközött, aki vagyok és aki lehetnék,
aki minden nap lehetnék, de már húsz éve nem vagyok,
mint egy üveg eperdzsem vákuuma egy eszköztelen kisgyerekkel szemben,
szóval hogy nekem ez így komolyan, tüntetésmentesen oké,
mindaddig, amíg jut legalább egy kibaszott szál cigi estére,
és akkor most, hirtelen átugorva a feladat legnehezebb részét,
beindul a folyamat, a filter már könnyebb dió,
korábbi tapasztalataimra alapozva annak a statisztakiai esélye,
hogy én, vagy egy vendégem elejtett, kiszórt, ottfelejtett
valamikor valahol a lakásban egyet, több, mint biztató,
az eddigi gyakorlat alapján csupán kitartás kérdése.
szisztematikusan fésülöm át a területet, a kanapé felületén
a bemélyedéseknél finoman végighúzom két ujjamat,
mintha egy titkos zár után tapogatnék, vagy
mintha hajnalban egy bmw hátsó bőrülését feszegetve
kutatnék vakuval apró meth-kristályok után,
aztán a teljes padlót, különös figyelmet fordítva a bútorok alatti zugoknak,
felemelem az ágyhuzattartót is,
végül negyed óra térdenmászás után a radiátor mögül piszkálok ki fakanállal
egy sokadik életében doromboló porcicán fennakadt
5,3 miliméteres extra slim gizeh filtert.
innentől nyert ügyem van, rátérhetek a dohányra,
mely feldolgozása szintén szigorú munkamenetet követel:
először alaposan kezet mosok,
majd biztosítok egy megfelelő nagyságú és anyagú munkafelületet,
egy áötös papír a piszkozataim közül megteszi,
jé, ez egy vers akart lenni, na mindegy, magam elé teszem a hamust,
és benyomáskra hagyatkozva igyekszem időrendi sorrendben visszafelé haladva a legfrissebbektől kiválogatni belőle az újrahasznosítható csikkeket,
félbehajtom a papírt, rászórom a házi érlelésű kézműves dohányom,
letépem és visszahelyezem az égett, kormos végeket,
majd az ujjaim között finomra morzsolom,
amíg össze nem gyűlik a kellő mennyiség.
újra kezet mosok, kezembe veszem a filtert, hogy megsodorjam,
majd kiejtem a filtert és beleesik a hátizsákom kicipzározott részén át
a benne lévő nejlonszatyorba, amiben a kétnapos sütögetésünk
összeszedett szemete van belegyűrve,
pár tényező meghatározása után felhagyok az imént történt
események valószínűségének felbecsülésével,
és egy darabig elmerengek, hogy milyen életem
volna elméleti matematikusként,
aztán inkább oda se nézek, úgy nyúlok be
a bontott krémsajt, a paprikatorzsák, a vodkásüveg,
egy fél szafaládé és egy megrágott kifli közé,
és a filter helyett egy kissé megviselt,
de egyébként kímélt állapotú marlboro goldot tapintok meg,
talán a sors, isten, bevonzottam, vagy a jupiter áll pont így a szaturnusszal,
de az is lehet, hogy csak egy csapat részeg
környezettudatosságának köszönhetem napom fénypontját,
rágyújtok, próbálom úgy szívni, mint a kígyóbőrkabátos nicolascage,
de nincs katarzis, az olvashatatlanná váló betűkkel
kétségkívül most lépem át a csikkhatárt, elnyomom,
nem változott semmi, hiszen ez csak egy cigi, csak elszívtam egy cigit.

 

(Illusztráció: Lois Dodd: House in Moonlight, 2004)

Öntestkép 5. rész – A hasam

 

A has, kimeríthetetlen téma, kívül-belül. A test egyik legváltozékonyabb része, amit évekre, területekre, rétegekre lebontva a végtelenségig elemezhetnék. Mesélhetnék különféle csíkokról, lapos hasról és teli-kitüremkedőről, menzesz görcsökről, köldök formáról, kemény és elpuhuló hasizmokról, kiálló csontokról, feszülő majd megereszkedő bőrről. Mindezt különféle talajmenti hasonlatokba és metaforákba bugyolálnám (sivatagos, homokdűnés, vulkános), ezt az elképesztő hasfel- és alszíni változatosságot, hogy szebbnek tűnjön puszta húsnál és bőrnél. De a bőséges kínálat közt vacakolva végül úgy döntöttem, mégis húsról és bőrről fogok írni. Jobban mondva a helyekről, ahol hús és bőr összeér: a hegekről. Ezekből kettő található a hasfalamon, serdülőkorom szeleburdi vagy fájdalmas emlékei. Egyik épp a medencecsontomon pihen, csupán egycentis kis sebhely. A másik forradás a hasfalam jobb alsó felén húzódik ferdén, úgy öt-hat centiméteres hosszúságban, 16 éves koromban itt nyitottak fel, hogy kivegyék a vakbelem, amibe véletlenül halszálka tévedt. Öntestkép 5. rész – A hasam bővebben…

Dénes lovag?

 

Csengey Dénes halálának jubileumára

Mára csupán az
maradt csak a kérdés rád
halaványan még
emlékezők körében
is: megöltek-é vagy nem?

(amire tetted
életed, feledésbe
merült lassan már…
– harmadik út vagy magyar
út? merre lehet az már?

(persze: ha volt még
egyáltalán valaha
is valamerre?
– elvész a nyom, kuszává
válik jel ösvény mellett)

2021 áprilisa

 

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Fading Song, 2021)

Az irodalmi családfők kérdései: Rejtő Jenő és a Hümér-jelenség

A magyar irodalom férfiirodalom. Nem a társadalmi szerepek, a költői életrajzok vagy a nemi szervek aránya alapján. A hagyomány kiiktathatatlanul azt diktálja, hogy újra és újra apáink történetét mondjuk el, hősökről, harcról, háborúról, bekebelezésről, írásról, győztesekről és vesztesekről, némákról és szónokokról beszéljünk. A fogalmak megvalósulásának konkrét és elvont értelmében is. Nem a férfiközpontú kánon a legmeghatározóbb, a legégetőbb kérdés, hanem mélyebb struktúráról van itt szó, a testünkbe, a nyelvünkbe, a kultúránkba ivódott képekről. Az üres papír és az azt megtöltő hang igézete. A kard és a hüvely. A porba írt, a természet testén ejtett vonal: a teremtés aktusa. Egy mesterséges protézis az anyaméh hiányára – ez a harc, a bekebelezés, az írott szó uralma.

Mindennek ősatyja Homérosz, a nagy görög eposzszerző, az Európai kultúra „nemzője”, és ebből egyenesen következik: az irodalomtanítás alfája, az első mérföldkő a befogadók kultúrára „nevelésében”. Ha mindezt elfogadjuk és számot vetünk a Homérosz-kultusz minden velejárójával több, mint meglepő jelenség, hogy a homéroszi eposzok lefordítása kapcsán nem ismerünk új, nagy magyar küzdelmeket, győzelmet még annál inkább sem. A fordítás, az átírás, az intertextus és a bizonyos szempontból ide sorolható paródia pedig pont annak az irodalmi eszköze volna, amely a kultúránk fentebb említett alapretorikáját adja: a tiszteletadás, a legyőzés, a közvetítés általi magáévá tétel, a porba húzott vonal, amit mindig csak a megadott, öröklött módon lehet megteremteni. Lehet-e versenyezni a nagyokkal? Ha lehet, ha nem Rejtő Jenő mindenesetre harcba száll Homérosszal, de egy percig sem veszi komolyan önmagát. És ami a legfontosabb: Homéroszt sem.

A Rejtő-életmű napjainkig a magyar irodalom egy olyan nehezen értelmezhető eleme, ami talán képes volt annak ellenébe fordulni, melyből született és merített. A homéroszi eposzhagyományról explicit módon Az előretolt helyőrség című regény adhat számot, de az életmű és annak megítélése többről is „beszél”. Kultúránk, irodalomunk, szemléletünk ferde tükre ez, mellyel bizonyos korok freudi értelemben nem voltak képesek szembenézni, míg mások újra és újra előveszik, nevetnek, majd sírnak önmagukon.

Az előretolt helyőrség a szent irodalom, a szenti hősi irodalom, a szent hősi-férfiirodalom paródiája. Rejtőnél – ahogy minden más is – a szakralitás mindig kettős: a holtak társasága kínos (!), az emberi élet értékei, az arc, a személyiség, a nyelv, a család, a haza, a becsület elsiklanak, de nem értéktelenednek el. Más szóval minden, amiről a konvencionális kultúra azt, mondja arra Rejtő visszakérdez: De kinek? Vagy talán pontosabb kérdés volna a „Milyen formában?” A Rejtő regények sosem önmaguk tárgyán nevetnek: a beszédmódjuk azt mutatja meg, hogy nem az általuk mutatott sokszor nyelvtelen bennszülöttek, gazfickók az árvák, a tudatlanok, az önmaguk rabjai, hanem a regényvilágot szervező tekintet, mechanika bukik le. Annak végén pedig mindig egy valaki áll: az olvasó maga. Ugyanígy jár el a Rejtő-nyelv, amikor a szöveg szentsége felé, az eredethez nyúl. Az előretolt helyőrség pedig módszeresen aknázza ki mindezt. Odafordul a hőskultusz, a vigyáz-állásos magyar irodalom, a prófétaköltő toposza felé és lerántja róla azt a leplet, melynek lehullása mindannyiunknak fáj: az üres pátosz vagy tragédiavárás lesz a legnagyobb tragédiánk mindvégig. A hőskultusz kifigurázása, így egy teljes irodalmi öntudat kritikai kinevettetése, mely által a Rejtő-szöveg a hagyományaink, az irodalmunk és a kultúránk bevésett és sokszor már „nevetséges” ismétléssé vált pozíciót forgatja ki, és mutat rá ezáltal az abszurditásukra. Újra Freuddal élve: a kísérteties ott lakozik minden bevett értelmezői pozíciónkba.

Nézzük meg mindezt közelebbről! Hümér, a költő pofátlanul viseli magán a kultúránk alfájának, Homérosznak az eltorzított nevét. Hümér nem főszereplő. Mintegy kísérőköltő szerepét tölti be a regényhős Galamb mellett. De milyen hőst kísér ez a homéroszi karakter? Galamb a tengerésziskolát végzett fiatal férfi, a sivatagban azért küzd, hogy minél előbb, minél szabályosabb, meghatározott módon meghaljon. Viszont Galamb önfeláldozó „hős”. Életének vagy jobban mondva halálának tétje családjának fennmaradása. Kérdéses, hogy mindez bátorrá, vakmerővé vagy ostobává teszi őt. Az élet iránti közöny újra és újra elmozdítja az önmagát feláldozni kész karakter hősiességét. Galamb nem fél a szellemektől, nem fél a haláltól. De sem az elmúlás, sem a paranormális jelenségek, sem a túlvilág nem „izgatja”. Képes mindezekkel csupán együtt élni. A körülményekkel való együttélés pedig Homérosz bármennyire is isteni hatalmak által irányított világában sem konvencionális. A hős sosem együtt él: belehal vagy megvált (esetleg a kettőt együtt), középút nincsen. Ez az a fajta határhúzás, ami tipikusan a tolvajutakon közlekedő Rejtő-nyelv áldozatává válik. Galamb közönyös hajóskadét a sivatagban. Egy tenger nélküli, kaland nélküli, hősiesség nélküli Odüsszeusz. Mit is jelent itt a hajó? Vagy inkább a hajótlanság? A tenger, a tengerész élet mindig a világ viszonylagosságával, szeszélyeivel való együttélés. Ismerünk a magyar irodalomban egy másik hajótlan hajóst is, Füst Milán Störr kapitányát. Galamb és Störr a toposz két véglete: míg Störr a regény végéig küzd a világ és a nyelv rendszerezése, leszögezése iránti vágyával, Galamb a viszonylagosság igenlését választja. Störr a teremtés, a világ rendjébe való beleszólás majdnem prototipikus hőse.  Azért majdnem csak az, mert a hős ilyen formájú illúziója már az ő esetében is széthullóban van, a teremtés maga kielégíthetetlen vágy nála.  Störr tehát a bizonyos vonal meghúzásért folytatott harc résztvevője, a protézis nála a nyelv, az elnyomó nyelv, mellyel újra és újra megkísérli a világ átszervezését. Galamb viszont az ő ellentéte: esetében egy az illúzió utáni állapotot látunk. A teremtésre való görcsös, emberi hajlam szorongásán sétál át. De, ha mindezt elfogadjuk ki is Hümér, a kísérőköltő? Milyen eposzt, milyen hőskölteményt, mit is énekel meg? Milyen is az a költői szerep, ami egy olyan hős által jön létre, mint Galamb? Válaszúthoz érkezünk. Az egyik oldalon a homéroszi hagyomány, a félig megbomlott störri törekvés mintájára a költő mindig eposzíró, az ő szemszögéből a világ pedig stabil, tragikummal, hősiességgel, önfeláldozással teli. És talán a legfontosabb, narratívája van. A másik oldalon pedig ott áll a rejtői tekintet, Hümér, kísérőköltőnek a perspektívája, melyben a világ viszonylagosságában, instabilitásában, önműködésében, komikusságában és kicsinyességében teljes, melynek mindannyian, ha nem is teremtői, de alkotóelemei vagyunk.

A gyűjtő

 

Egy csípés. Ez volt az, amire felébredt és ezzel együtt az álma is rögvest szertefoszlott. A kellemes meleg helyét átvette a reggeli valóság a tömegszállás nyolcfős szobájában. Az ablakok párásak voltak, csurgott róluk a víz, de a hideg miatt zárva kellett tartani őket. Vele együtt a hálóteremben hét férfi, ócska alvóhelyeken mocorgott. Sebtében összehegesztett keretek, középütt vasrács, rajta a foszló habszivacs és egy huzat, takarónak. A bebugyolált testek hortyogtak. Kívülről ugyanúgy néztek ki – mint egy múmia –, pusztán a kilógó hajuk különböztette meg őket egymástól. A szemközti emeletes ágyon a felső lakó kiteregette a ruháit, így az alsónak mintha baldachinos fekhelye lett volna. A ruhái egy székre voltak mellé kikészítve, alatta két lilás-sárgás, koszos szatyor mindenféle kacatokkal. Elmélázva nézegette a többieket, amikor hirtelen mozgást érzett a kezénél a pléden. Lepillantott. A szövet szélén azonnal meglátta a bűnöst, egy ágyi poloskát, potroha színültig vérrel és lomhán inalt egy biztonságos repedés felé. Az egész falfelület tele volt piros ujjlenyomatokkal. A kis dögöket a vadászat hevében kilapították, azok meg recsegve pukkadtak ki, a nyomás erejétől függően 2-3 centis vércsíkot is lehetett velük rajzolni. A fal két festés között alig pár hónap alatt tele lett ezekkel a pöttyökkel, a kilátástalan ellenállás jelképeivel, hiszen ezek a bestiák sosem pusztultak ki. Araszolás közben könnyen meg tudta fogni, óvatos mozdulattal belegörgette egy csúszózáras tasakba, majd ujjával finoman megböködte. Titkon remélte, hogy nőstény. A gyűjtő bővebben…

Emlékszilánk; Utcalány; Monodráma; Mámormozaik

 

Emlékszilánk

Borostyánba zárt amulettként
őrizgettem madonnamosolyod,
mikor távol jártál –

míg te galambszürke hófelhők fölött,
koccintottál a nappal,

a földön sóhajaim apró tócsa jegén,
fagyott falevélen fakutyáztak.

*

 

Utcalány

Kis, tépett szárnyú pillangó,
mily gyorsan kopik hímpora,
angyalarcán jól látszik a zord élet nyoma,

bőre hamvas még,
de szép szemében ott bujkál a félsz,

míg bokrok mélyén térdepelve
keresi a férfinép kegyét.

*

 

Monodráma

Magyalbokor aljában
okos feje mancsára hajtva,
álmában felnyűszít.

Becéző szóra riad,
zászlós farka félárbocon.

Hja, az éhség nagyúr –
önként megy a sintérautó felé.

*

 

Mámormozaik

Az igaz szerelem lágy,
miként a hárfa hangja,
szolidan szárnyal.

A vágyak vad csatája
ugyan felülír mindent,

de ha csak a kémia működik,
a kotta foghíjas s döccen a dal.

 

(Illusztráció: Leonora Carrington)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info