emberek; hurcolás; lapát

 

emberek

az emberek érdektelen és érvénytelen beszéde
amitől máskor megőrülök
most csak simán elúszik mellettem
lenyalt hajú fazon, ordítva telefonál
igen, csináld meg légyszi
lépj be, igen, és húsz eurót tegyél rá
köszi csácsá
a vastag hangú nő meg felnőtt fiának beszél megállás nélkül
közben minden mondatnál megérinti a vállán, a mellén, a kezén,
böködve, paskolgatva,
miközben amaz csak a síneket nézi, mintha itt se lenne
igen és aha – ennyit mond néha
ezek itt a kollegákat szidják a korrektség és a kritika látszata alatt
az undorítónál is alacsonyabb, ahogy vigyázva a szavakat használják
odébb csúf anya és csúf lánya
ugyanolyan farmerkabát ugyanolyan fekete okosszemüveg
ugyanolyan zsíros seggük ugyanúgy billen
a reprodukció kiábrándítósága
de most nem idegesít, meg se érint
az emberek iszonyatos jelentés- és mondanivaló-nélkülisége
és a vele párosuló elképesztő mértékű öntudat
amitől alapesetben behányok
most mintha az egészet képernyőn nézném
az egyen-leszbikusok itt az orrom előtt
egyikük rondább, mint a másik
frizurájuk, mint az amerikai tengerészgyalogosoké
húsos, ronda orrukban a piercingek
kidagadnak a tépett nadrágból
egymás vigaszai
látszik, hogy sértődöttségből választottak szexuális hovatartozást
kiszálltak a kilóra mért heteroszexuál szabadversenyből és azóta folyamatosan demonstrálnak
azóta bátrak és erősek
azóta minden sétájuk manifesztum, minden fogmosásuk politikai aktus
a nemi identitás mint életünk értelme
az abszolút és totális katasztrófa tövében
végül is mért ne, olyan mindegy, hogy környezetvédelmi aktivizmus, büdösnagy karrier vagy ez
bezzeg itt a piroskabátos nő a botsarkú cipőben
bezzeg ő versenyezni akar, győzni, győzni mindenáron
édes istenem, és milyen a férfi, akiért teper
rücskös képű ifjú, sör bádogdobozban, levegőt se vesz, úgy dumál a telefonba, ide-oda fordul a padon
a nő meg próbálkozik, közvetlen elé áll
nézz! nézz meg! láss meg! kiabál a piros A-vonalú kabát meg a botsarkú cipő
de a rücskös képű rá se néz, csak megállás nélkül nyomja a sódert a telefonjába
vigasztalan az emberiség én mondom
amott meg az ócska hulladék-angollal a yuppie-k, napszemüveg éjjel
az örök coolness és a mindenható style
mennek partizni
meg ez a borzalmas fontoskodó alak itt szemben meg a gügyögő nője, ezek is angolul szakértenek
mindannyian angolul szakértjük a semmit
a nyelven, amit a látszattal ellentétben senki nem beszél
az egymást egyezményesen nemértés nyelve
bábelben még nem volt ilyen probléma
Isten is jobban tette volna, ha a közös nyelvből csinál látszatot, nagyobb bosszú lett volna
dehát néha Isten is naiv
vagy csak túl dühös ahhoz, hogy raffinált legyen
mellettem két sovány, barázdált képű, barna arcú fickó sörösüveggel
na nekik nem a party jutott, látszik
vajon hány évesek lehetnek
az a gyanúm, hogy valójában még fiatalok, csak a túlélési harc és a megveretettség véste így szét az arcukat
egyébként a szokásos, mindenki bekábelezve és becsatlakozva
fület bedugva, maga elé beszélve
emberek feladat és tett nélkül
emberek élmények és tapasztalat nélkül
emberek gondolat nélkül
emberek fantázia nélkül
emberek élet nélkül
visszakötve a köldökzsinórra, gyermekünk tápláljon bennünket bébi-nedveivel, föl nem nőtt anyákat
egy sör, egy joint, meg egy profil a facebookon és az instán
ennyi a minimum szükséglet a lakatlan szigeten
egyben ennyi a maximum is, sőt az optimalitás
aaa visszakívánom a szóbeliség korát
ami maga az abszurditás, hiszen épp őrült tempóban jegyzetelek, egy füzetbe,
amiben papírlapok vannak és amibe tollal kell írni
és arra gondolok, hogy a kultúránkon talán végérvényesen diadalmaskodott
a lakksima, tükrös felület
a műanyag-üveg
amit össze akarnak hozni a foghatósággal
mintha ennek bármi értelme lenne
siklani ujjal és tapintgatni jelentés nélküli szavakat, képeket
beléjük nyúlni, folyton próbálni, valódiak-e
„megnyitni” őket,
hátha!
hátha egyszer valódi vér folyik ki a képernyőn és hátha kidomborodik belőle a felpumpált nő!

és aztán ott vannak azok, akik az s-bahnba szállva azonnal elalszanak
arcuk még álmukban is komor
szemük közt mély ránc
szájuk összeszorul
mintha befelé néznének és valami nagy filozófiai kérdésen töprengenének
pedig csak átdolgozták a napot
vörösbarna fej
könyökére támaszkodva alszik már jó ideje
vajon hány sörrel támogatta meg ezt az alvást
most pozíciót vált, kezét szája elé teszi, úgy támasztja meg az állát
felnéz, aprókat pislog,
kérdés, lát-e bármit is
és már vissza is hull előbbi helyzetébe, öklére dűl
az ajkakat talán a homlok és a fej súlya préselte ilyen keskenyre
talán neki van még mit mondania, ha semmi más, hát legalább egy káromkodás
egy súlyos, rövid baszd meg
talán abba összesűrűsödne mindaz, ami ebből az egész hosszú s-bahn szerelvényből hiányzik
a jelentés
de sajnos ez a káromkodás nem hangzik el
csak napszemüveges majmok vihognak egymás közt

 

hurcolás

az s-bahn ablakában elrondít a hideg
fáradt karikák
vörös, sovány arc
most leginkább a hetvenéves apámra hasonlítok
mielőtt az otthonba költözött
nagy krumpli orr, kialudt tekintet, vésetek

a megálló túloldalán megint felhúztak egy házat
a sarki bolt kávéja meg elromlott, szar vizes lötty
ezekből látható, hogy múlik az idő
mert a mozdulataimból, amikkel a függönyt eresztem le minden este
meg amikkel a matracot tolom félre a szekrény elől minden reggel
meg a postaláda-nyitásaimból, virágöntözéseimből nem

tavasz van, de eltakarja az eső és a szürke ég
el fog múlni úgy, hogy nem is látjuk
egyszer majd kisüt a nap,
de akkor már minden kész lesz

mostanában a metrószerelem is megritkult, nem tudom, mi lehet az oka
talán csak nem vagyok elég éber
vagy megritkultak az érdekes férfiak
vagy én nem vagyok elég érdekes, nem tudom
de én inkább a férfiakra tolnám a felelősséget,
eddig is tiszta reveláció volt olyat látni,
aki egyáltalán feltűnt, nemhogy olyat, aki tetszett
például olyat, akinek van tekintete
hány tekintet nélküli ember van, te szent ég
persze az én érdeklődés-nélküliségemben azt hiszem, az is benne van,
hogy valójában még mindig azt várom, te hülye D., hogy véletlenül összefutunk
megpillantjuk egymást a tömegben,
a tekintet nélküli emberek között valakit, aki lát
bizonyos állomásokon, bizonyos vonalakon ennek a valószínűsége megnő, úgy képzelem
minden hasonló profil vérnyomás-emelő faktor, minden hasonló sziluett ütés
mekkora balfék vagyok, hogy nekem még a metrószerelem is csak emlék és képzelet

 

lapát

nemrég új szemétlapátot vettem a régi sötétkék műanyag helyett
nemesacél
vadonatúj, impozáns darab, ez aztán egy egész életre szól
hosszas nézegetés és vágyakozás után megvettem
utolsóként lógott a menő háztartási eszközök falán
most meg már nálam villog fémesen
felületét nem karcolja karc, körvonalait nem töri törés
nem szennyezi se szenny se nyom
épen, élesen fénylik
a lapát: tökéletes
néha csak úgy felemelem a sarokból és belenézek
sima lapjában tisztán látom magam
homorú vagy domború oldal, csúszik és játszik benne a forma, ahogy mozgatom
megnövök, összemegyek
nézem magam
döbbenetesen tiszta és világos az ostoba műanyaghoz képest
ó acéltükör!
az igazságot mutatja
torzképet
rólam

 

(Illusztráció: Vladimir Kush: Eye pond)

Tanulj inkább!

2019. május 17-én megtanultam röpülni. Könnyebben ment, mint az úszás. Az legalább két hónapig tartott.
A strand nagymedencéjében ellestem a tempózást a felnőttektől, de mire gondolkodás nélkül mozgattam a lábamat és a karomat, mire belejöttem és elmerészkedtem a mély vízbe, eltelt pár hét. A repülés könnyebb volt: hagyod, hogy egy domb tetején a szél megemeljen, aztán addig kapálózol, míg szép lassan földet érsz. A levegő nem fojt meg, ellentétben a vízzel. Bízni kell , az apró légáramlatokat gondosan kitanulni. Nem mondom, hogy ügyesen repülök, hogy el tudnék jutni egyik városból a másikba, de lehet, hogy csak azért, mert még nem gyakoroltam eleget.
Mondom a testvéremnek, hogy mennyire jutottam a repüléssel. Ildi három főiskolát elkezdett, dolgozott már egy csomó helyen, még egy színházban és az Állatkertben is, gondoltam, ő már előbbre tart. Mondta, csináljak valami értelmeset, ahelyett, hogy buckákról buckákra ugrálok. Tanuljak inkább! Elmagyaráztam, hogy én nem ugrálok, ha jó a szél, megteszek húsz métert is szürkületben. Ildi kinevetett: szerint én azt sem tudom, mennyi érdekes dolog van a világon. Valaki belép egy liftbe, megnyom egy gombot, és huss, átkerül egy másik dimenzióba. Ez aztán már valami!
Valami, de mi…? Anyukámmal ezért már óvatosabb voltam. Próbáltam kipuhatolni, ő hány méterre tudott gyerekkorában felemelkedni, neki is szüksége volt-e szürkületre, vagy ő verőfényben is tudott  repülni. Nem jönne le megnézni? Anyukám rögtön ideges lett, azt mondta, elég nagy vagyok már, hogy egyedül mászkáljak a játszótéren. Bár a csavargás helyett tanulhatnék is. Ő ugyan nem jön le velem, neki is kell szórakozás, ne  nyaggassam. Tíz évesen őt felvették a Balettiskolába, és tessék, mi lett belőle. Senki és semmi! Ez ám a rejtély! De mostanában nem sokat ugrálhat, mert helyette senki nem fizeti ki a számlákat. Apád meg. Apád meg hogy…
Ezt nem akartam tovább hallgatni, inkább elmondtam, hogy május 17-én még csak nyolc métert tudtam megtenni, de most már sokkal ügyesebben lépkedek a levegőben, csak nem tudom a földre érést irányítani. Anyukám nevetett, és azt mondta, ha nem tanulok, legalább egyek valamit. Van a konyhában zsemle, szalámi, konzervbab.
Az semmi, hogy én repülök! Hogy egyik buckáról a másikra. Apám kilenc éve eltűnt, a nagymama szerint lelőtték szegényt Kaliforniába, és most tessék, valaki látta őt a Nyugati aluljáróban hajléktalanként. Őrület, nem? Ha ez nem csoda, akkor micsoda?
Elmeséltem, hogy Ildi szerint egyesek megnyomnak egy gombot a liftben, és rögtön átrepülnek egy másik dimenzióba. Hogy ez tuti. Mutatott is egy videót. Beszáll a lány a liftbe, utána nem látja senki. Ám anyát a lift sem érdekelte. Ő felháborítónak tartja, hogy egyesek  elrohadtnak valahol, a nagy semmibe.
De hol van az a valahol? Ahol szép csendben elrohadnak az apák, és ahol a liftgombot megnyomva, kilépsz a semmiben?
Én mindig pontosan dokumentáltam, hány métert tudok megtenni a levegőben, egy-egy felszállás után hova jutok el. 2020. nyarán enyhe szélben, szürkületkor át tudtam repülni a játszóteret. Ugyanezzel megpróbálkoztam máshol is. A SPAR mögötti parkolóban, a lakótelep kosárpályáján. Buggyant vagy, mondta a nővérem. Totál buggyant. Mi lesz, ha ugrabugrálás közben összetöröd mögött? Várhatod csak a mentőket, mert én nem leszek olyan hülye, hogy valahol összeszedjelek. A végén mit mondok az orvosoknak? Ez a gyengeelméjű  húgom a repülést gyakorolta? Meg akart halni?
Aztán ennél is szörnyűbb dolgokkal ijesztgetett. Lehet, hogy én tényleg tudok röpködni, hisz manapság minden lehetséges. Mi van, ha ebből a világból kiröppenek? Hisz vannak időutazók is. A végén felbukkanok a dinók közt vagy a piramisok idejében. Itt meg keresnek mindenhol, a tévében bemondják, hogy eltűnt egy tizenkét éves lány, piros dzseki, barna haj, tornacipő, mindent tűvé tesznek, de a végén úgyis elfelejtenek. Kell ez nekem?
Amilyen hülye vagy, még az is lehet.
Ezen elgondolkodtam: kell-e. Mi lenne, ha többé nem találnának meg?
Ildi is el szokott tűnni. De csak néhány napra a barátaival . Anya ilyenkor csapkod, kiabál, kijelenti, hogy lecseréli a zárat, nem eteti tovább. Nem és nem, elég volt! Én azt hiszem, nem is Ildi eltűnéseire haragszik, hanem megállás nélkül dühös a nővéremre, de csak akkor tudja a haragját kikiabálni, ha Ildi eltűnik.
Mindig azt szidja, aki nincs.
Mert Ildi nem figyel rá. Ildi egy rohadék, vele semmit sem törődik. Nem segít. Arra sem veszi a fáradtságot, hogy kicsit besegítsen. Hogy meghallgassa. Hogy leüljön vele tévézni. Milyen élet ez, a fenébe? Jobb lenne, mindenkinek jobb lenne.
Anya sokszor nem szokta a mondatait befejezni. És sziszegve Ilyeneket mond: majd meglátod mi lesz. Kapsz, ha. Megnézheted magad, hogy. Az lenne mindenkinek a legjobb, de. Oda se figyelsz, pedig. Rájössz a végén, hogy. Én félek ezektől az ide-oda tekergőző, befejezetlen mondatoktól. Félek attól, ami a hogy után következne.

Olimpiára lehet menni a repüléssel?, kérdeztem anyát.
Azt is meg akartam tudni, kipróbálhatnám-e a repülést az erkélyről? Mert mi lesz, ha? Ha ennek jó lesz a vége… Ha  kijön a tévé, és mindenki tapsol és nevet. Ildi is, apa is, anya is. És kapok egy nagy érmet.
De hát nem tudtam végigmondani. Anya rábökött a konyhaasztalra, és megkérdezte, mért kínzom én ezzel a sok hülyeséggel? Inkább tanuljak. Vagy egyek valamit. Még a végén. Elharapta a mondatot, talán ő sem tudta befejezni.

Égszínkék

Ahogy lehajtottam a pályáról, az út szinte kötelezően döcögőssé vált. Mint a patchwork takarón, úgy csillogott a napfény a világosabb és sötétebb aszfaltfoltokon, ringattak a hepehupás buckák.

Ha nyár volt, ha tél, már éreztem is az orromban a friss fű, a búzakalász és a trágya illatát. Ezt így, együtt imádtam, ez volt az otthon, a szabadság, a kitárult égbolt illata. Faluszag. Erdőkertes szaga, gyerekkorom szaga.

Rápillantottam a műszerfalra: negyedórás késésben voltam. Nagyanyám azt kérte, öt órára menjünk, Ági meg én, és hiába kérdeztük, csak nincs valami baj, csak azt mondta, ötre legyünk ott, ezt tartsuk tiszteletben, mert lehet, hogy most látjuk utoljára.

– Ezt ugyanaz az orvos mondja, aki már öt éve is eltemette? – kérdezte nővérem a telefonban, amikor előző este felhívott. – Hányadik utolsó találkozás is lesz ez pontosan? Égszínkék bővebben…

(várod az új estét); (bete noire)

 

(várod az új estét)

éjjel felébredek
folyik a víz
a szomszéd dörmög
egy duplacsövűvel
medvét lövök
puha és fehér a takaró így
sötétebb és szárazabb az éjszaka
mint más ágyneművel
ruhaneművel s a vacka
hidegebb minden állatnak
mint az alvás ahová visszabaktathat

kiszáradt medvék
halott szomszédok
várod az új estét
másvilági légyott

 

(bete noire)

és szétfolyik az asztalon
mutatja hófehér hasát
felfalta sok-sok hajnalom:
furfangos fordított barát

tükörsimát mutat kívül
de ott belül a fájdalom
egy korty amíg a vér kihűl
poharat csókolj – így szól dalom

s a véres hús most így röhög:
zabálj mert úgysem lakhatsz jól
végső pohár felől köröz
bárhol jársz – átkot arra szól

 

(Illusztráció: Clifford Vanmeter: Cave bear, 2007)

Felszabadított karácsony

 

Karácsonykor csak a hegyek
magányosak
és a rajtuk díszlő medvék.

Mint ódon épületek között vagy fölött
a villanyvezetékek,
olyanok az alkalmi versek; különösképp karácsonykor, amikor
a szokások kifehérednek.

Nem a közhelyek és nem a rituális cselekvések
feszültségéé a karácsony, hanem
a csengőé, ahogy
elhalkul;
az aranyosan kopogó esőé, ahogy nem csak
a hó helyét veszi át a víz,
de a csengő hangját is az eső kopogásával
helyettesíti,

végül pedig a csengőt is vízzel tölti fel,
ami kiszolgáltatottá válik, mint a szarvasmintás bögrék
a hagyománynak, a mesterséges biztonságnak,
hogy a szarvasokra itt épp nem tud senki vadászni.

Kint esik a hó, benn a kályha sistereg,
a fát táncba fagyott gyerekek állják körbe.

 

(Illusztráció: Viggo Johansen: Silent Night)

Légzőgyakorlatok (Halász Rita regényéről)

Bántalmazás tulajdonképp nincs is. Van viszont hierarchia: a tanárok okosabbak, a szülők jobbak, a férfiak erősebbek, a politikusok bölcsebbek nálad.
Persze hamar rájössz, a tanárok nem tudnak mindent jobban, nem is gondolkodnak gyorsabban. A szülők gyakran felelőtlenek és önzőek, a férfiak védelemre és örökös pátyolgatásra szorulnak, a politikusoknak pedig fogalmuk sincs a holnapról. De mielőtt levonhatnád a megfelelő következtetéseket, a félig-meddig bevallott, egyelőre még a tudatod mélyére száműzni próbált fenntartásaidat megérzik a tekintélyszemélyek. Te csak ne ugrálj! Neveletlen mitugrász/ Hülye kurva, hálátlan csőcselék!
A bántalmazás egyfajta önvédelem – hiszen mi lenne szegény Gézából vagy Sanyiból, ha nem mutathatná ki nyilvánosan, hogy ő micsoda férfi (apa, igazgató)….? A gyerekek sokszor szánalomból ragaszkodnak bántalmazó szüleikhez, és sok nő valamiféle együttérzésből tart ki a férje mellett.
Hiszen a másik összeomlana, ha nem játszhatná meg magát előtted…
Rettentő nehéz egy effajta kapcsolatból kitörni. Hiszen ha szakítasz a bántalmazóddal, akkor a „renddel” is szakítasz, és hirtelen nem találod a saját helyedet. Ki fog téged immár tisztelni, ha immár nem vagy tanítványa, felesége, híve, gyermeke senkinek?
Nemcsak a rabság, hanem a teljes kötetlenség is elsüllyedéssel fenyeget.

Halász Rita regénye a szabadulással kezdődik. A hősnő a rossz házasságából, a bántalmazó férjjel való kapcsolatból az édesapja kocsiján menekül. De ez a szabadulás még nem igazi szabadság: a gyerekkori szobájába visszaköltözve még össze kell raknia, fel kell nevelnie önmagát. Képessé kell válnia rá, hogy önállóan megtalálja a helyét, ellássa a gyerekeit, hogy megtalálja a saját ritmusát – az úszás (a fuldoklás és a lélegzés ritmusa) végig meghatározó metaforája a szövegnek. Nemcsak képi szinten, a „hullámzás” mintha a mondatok ritmusát is meghatározná.  Vera egy fordított kis hableány: a házassága után visszatér a vízbe, a saját közegébe.
Egy szörnyűséges kapcsolatból kilépni akkor lehet, ha megérted, hogy jutottál oda. Hogy miért pont te kerültél ebbe a helyzetbe, hogy kik és hogyan tanítottak meg téged kislányként fuldokolni – alárendelődni, elhallgatni, alkalmazkodni… Nagyon tanulságos, hogy egy családi születésnapon hogyan buggyannak elő Vera, a hősnő szüleiből a saját válásukhoz vezető sérelmek, egy másik elrontott párkapcsolat forgatókönyve.

Halász Rita regényének kritikusai kiemelik, hogy a cselekmény mennyire „átlagos” világban bonyolódik, és megjegyzik, hogy „bármelyikünkkel” megtörténhetne. Bármelyikünkkel? Én másféle borzalmak vagy rossz szokások közt nevelkedtem, számomra ez a pesti, értelmiségi színtér nem mindennapias vagy otthonos, úgyhogy én ezt a művet nemcsak lélektani, hanem társadalmi regényként is olvasom.
Hiszen az elnyomás, az örökös fölényeskedés – legyen szó szülő-gyerek vagy akár férj-feleség–kapcsolatról vagy akár kis kistestvér beszélgetéséről – legtöbbször társadalmi szerepzavarról is árulkodik. Hogy feszengünk, hogy nem érezzük jól magunkat a saját bőrünkben. Miért is olyan sebezhetők Vera hozzátartozói, a regény hősei? Mi mindenre van Vera világában „ideje” a szereplőknek? Ha tényleg értelmiségiek, akkor mért nincs több, erőt és tartást adó intellektuális szenvedélyük? Miért nem mindegy nekik, hogy a hó esik vagy hullik?
Miért akarjuk görcsösen kijavítani egymást és ezáltal fölénybe kerülni?
És miért nem tudta Péter és Vera, ez a tipikus értelmiségi „álompár” boldoggá tenni egymást? Miért nem voltak képesek együtt kiteljesíteni a művészi és intellektuális ambícióikat?
Miért gondolja azt Vera édesapja, hogy ami még működik, azt meg kell őrizni? Nem is tagadom, számomra ő a regény sok mindent megvilágító egyik főszereplője. Ez a nagyon plasztikusan megrajzolt, a halott tárgyai, a kisszobában őrizgetett vacakjai és a zátonyra futott házassága romjai között éldegélő férfi mintha kulcs lenne a többi szereplőhöz is.
Kettőn áll a vásár, hangzik el a regényben. De a regényből kiderül, nem is kettőn áll… Hanem egész generációkon, családi hálózatokon, a szűkebb és tágabb társadalmi környezeten. Halász Rita szabadulástörténetében egymás után tárulnak fel a bántalmazó kapcsolathoz elvezető, fojtogató élethelyzetek.

De a regény mégsem olvasható a bántalmazás általános forgatókönyveként vagy általános esetleírásaként. Halász Rita nem analizál, nem magyaráz, nem vádaskodik, hanem láttat, kiváló arányérzékkel mutatva be azt a hosszú, lelki folyamatot, ahogy Vera visszaszerzi a saját sorsa fölötti irányítást. Ahogy megtanul önállóan lélegezni.

Halász Rita: Mély levegő
Budapest, Jelenkor, 2020.

Illusztráció: Gabriel Pacheco

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info