Amikor fiatalember voltam,
úgy éreztem, hogy ezek a dolgok
nem kifinomultak, ostobaságok.
Vitt a rossz vérem, a csavaros
eszem, a hiányos
neveltetésem.
Kemény voltam, mint a gránit,
csak bámultam a
a napba.
Nem bíztam senkiben, és
különösen nem a
nőkben.

A poklok poklát éltem át
a kis szobákban, romboltam,
összetörtem dolgokat,

átmentem az ajtó üvegén,
káromkodtam.
Mindent megkérdőjeleztem,
folyton verekedésekbe keveredtem,
állandóan kilakoltattak,
bebörtönöztek, zavart volt
az elmém.
A nők olyan valamik voltak,
amiket meg lehetett cseszni és megdugni.
Nem voltak férfi
barátaim.

Váltogattam munkáimat és váltottam
a városokat, ahol éltem, utáltam a nyaralást,
a babákat, a történelmet,
az újságokat, a múzeumokat,
a nagymamákat,
a házasságot, a filmeket,
a pókokat, a szemeteseket,
az angol akcentust, Spanyolországot,
Franciaországot, Olaszországot, a diót és
a narancs
színét.
Az algebra feldühített,
az opera undorított,
Charlie Chaplin egy
hamis clown,
és gyűlöltem a virágokat,
a virágok nekem az árvácskákat jelentették.

Béke és boldogság nekem
…csak jelek voltak…
az alsóbbrendűség jelei,
a gyengék,
és
az elkényeztetett
elmék tulajdonságai.

De ahogy folytattam
a sikátorokban harcaimat,
az öngyilkos éveim,
a vergődéseim
…a sok-sok…
nő között – fokozatosan
eszembe jutott
nekem is,
hogy én sem vagyok más,

mint a
a többiek, pont ugyanolyan vagyok.

Bár mindannyian bőkezűek.
teli voltak gyűlölettel,
és kicsinyességgel, szépítgették
sérelmeiket,
az emberek, akik ellen a sikátorokban
harcoltam, kőszívűek voltak.
Mindenki lökdösődött, taposott,
…csalt…
valami jelentéktelen
előnyért,
a hazugság volt a
legfőbb fegyverük és a
az összeesküvés,
a kiürült
sötétség diktálta
a tempót.

Olykor megengedtem,
hogy jól érezzem magam
időnként.
Találtam olyan pillanatokat,
a béke pillanatait, az olcsó
szobákban,
csak bámultam a
a gombokat a kopott
komódokon,
vagy hallgattam
az esőt a
a sötétben.
Minél kevesebbre volt szükségem.
annál klasszabb volt,
annál jobban éreztem magam.

Talán az a másik élet elkoptatott.
…a másik énem is kifárasztott.
Már nem leltem
örömöt
abban, hogy valakit földbe döngöljek
egy beszélgetésben,
vagy abban, hogy megmásszak
egy szerencsétlen,
részeg nőszemélyt,
akinek elméje
elszállt
bánatában.

Soha nem tudtam elfogadni
az életet úgy, ahogy volt,
soha nem tudnám elnyelni
az összes
mérgeit,
de voltak részei,
gyenge, mágikus részek,
melyekre
nyitott voltam.

Újrafogalmazom.
Nem tudom az idejét mikor,
a dátumot, időpontot, mindent,
de a változás
megtörtént,
valami bennem
ellazult, kisimult,
…kisimult.
Nem kellett többé
bizonyítanom, hogy
férfi vagyok,

Nem kellett bizonyítanom.
semmit.
Elkezdtem látni a dolgokat:
Kávéscsészék sorakoztak
egy pult mögött, egy
kávézó pultja mögött,
vagy egy kutyát ügetni
a járdán,
vagy ahogy lesett rám az egér
a komód tetejéről,
csak állt ott,
apró testével,
fura füleivel,
hegyes orrával.
Megállt az idő,
egy darabka életet
magába zárva.
És a szemei,
ahogy rám nézett,
hát azok…
gyönyörűek voltak.
Azután…
eltűnt.

Kezdtem jól érezni magam,
Egyre jobban érezni.
A legrosszabb helyzetekben is,
és
volt belőlük bőven.
Mint például a főnök.
az íróasztala mögött tespedt,
…és ő…
azt kiabálta, hogy ki kell rúgnia engem.

Túl sokszor hagytam ki
napokat.
A férfi, aki puccos ruhát visel.
Öltönyt, nyakkendőt, szemüveget.
Azt mondta: “Menj…
el kell, hogy küldjelek.

“Semmi baj”, mondom neki,
semmi baj.

Azt teszi, amit csak akar.
amit tennie kell, van egy
felesége, háza, gyerekei,
kiadásai, valószínűleg…
barátnője.

Sajnálom őt,
hogy így elkapták.

Belesétálok a lángoló
napsütésbe.
Az egész nap
az enyém
ideiglenesen,
Mindenesetre…

(az egész világon
mindenki dühös,
…megrövidített, becsapott,
mindenki csüggedt,
kiábrándult)

Üdvözöltem a díszlövéseket,
a béke, a békesség széttöredezett szilánkjait,
a boldogság szilánkjait.

Átöleltem ezt az életet.
mint a legforróbb dalt,
mint a magas sarkú cipőket, a melleket,
az éneklést, és
mindent.

(ne értsetek félre,
létezik olyan, hogy “fura optimizmus”,
ami elnézi az összes
alapvető problémát csak azért, hogy
saját kedvére tegyen.
önmagáért –
ez pajzs és egyben
betegség.)

A kés közel került az én
torkomhoz is.
Majdnem ráfanyalodtam
a gázcsap megnyitására
megint.
De amikor a jó
pillanatok eljöttek
újra,
nem küzdöttem ellenük,
mint sikátorban
az ellenfelekkel.
Hagytam, hogy elragadjanak.
Élveztem,
szívesen fogadtam őket,
boldogan mentem haza.
Még bele is néztem
a tükörbe,
régebben azt gondoltam.
magamról, hogy
csúnya vagyok.
Most már tetszett,
amit láttam, majdnem
jóképű, igen,
egy kicsit szakadt és
rongyos,
ijesztően ráncos.
Fura fordulatok,
de mindent egybevetve,
nem túl rossz a végeredmény,
majdnem szép,
legalábbis jobb,
mint néhány filmes
sztárarc,
például az olyan arcok
mint egy csecsemőé
vagy mint a seggünk.

És végül felfedeztem.
az igazi érzelmeket,
másokét is,
…pedig nem jelentették be…
…hogy..,
Mint mostanában,
mint ma reggel,
amikor elmentem,
a pályára,
megláttam a feleségemet az ágyban,
csak az
alakját,
a fejét.

(Nem feledkezve meg az
évszázadokról, az élőkről
és a halottakról és
a haldoklókról,
a piramisokról.
Mozart halott,
de a zenéje még mindig
ott van a
a szobájában, a gyomnövények nőnek,
a föld forog,
a koporsó meg vár
rám)

Láttam a formát,
a feleségem fejét,
ő olyan mozdulatlan,
Fájt az élet,
csak azért, mert ott volt
a
takaró alatt.

Megcsókoltam őt a
homlokán,
lementem a lépcsőn,
és kimentem a házból,
beültem a csodálatos
autómba,
bekötöttem a biztonsági övet,
visszatolattam a
a kocsifelhajtón.
boldogság öntött el
az ujjbegyektől,
egészen a
a gázpedálig.
Beléptem a világba
még egyszer
újra,
végighajtottam a
dombon
a lakott és lakatlan
házak mellett,
az
emberek között
megláttam a postást,
dudáltam,
visszaintegetett
nekem.

(Márkus László fordítása)