ÚTON

Elhagyva a tisztást, ahol az egykorvolt érseki kastély úgy simul
az őt ölelő erdőkbe, mint az egykori kolostorok állottak a vadon
és a civilizáció határvonalán, fordul az út a Nagy Gerecse ellapult
kúpja körül, odalent a Vízválasztó völgye hűvös hajnali párába
burkolódzik.
Hirtelen tűnik elő egy kanyarulatban a zömök törzsű fa: gyökerei
összegombolyult fonálként csomózzák a hegyoldalba, a terebélyes
lombkoronában angyalszárnyakon suhan az idő.
Csendben ülsz az öreg hárs illatos ölelésében, faunként borít el
a részegítő virágillat, szinte hallani véled a fa rostjaiban áramló
zöld vér csendes lüktetését az idők mélyéből…

vén hárs hegyélen
sziklákhoz gombolyulva
új ágakat hajt

/Schandl – hárs, Gerecse/
—-

 

PEREGRINUS

az „Éli, éli, lamá szabaktáni” perceiben a homályosuló
retinán feltündökölhet-e még a kezdeti fény, felsírhat-e
az első pillanat…

hallgató szférák
hangok létrafokain
lépdelünk feléd

égi zarándok
holdsugáron sétálva
ne küzdj magaddal

bizony valahol
csillag és Krisztus között
utat vesztettünk
—-

 

(Illusztráció: Lynn Hansen: Sun Through Oak Leaves)