urticaria

 

elérkezett a nap, kávéjából
a narancs aroma elillant,
csak keserű grapefruit
gömb a nap, amint pályájára
állt, a négy fal között
márványlapig süllyesztett
kádjából fenyőerdőkre,
hegyekre látott, és
forrásvizébe rézcsaptelepéből
kagylórózsaszín gyöngyök
hullottak: megnőttek, rájuk
hasalhatott, úgyis ragacsos
a pezsgőhab, és levakarhatatlan
csillámpora miatt aranycsapja
bontásra várt.

frottíranyagban permetezett
kulcscsontjára rózsavizet,
majd suhant, a római kilences
övezetig görkorcsolyában,
időpontját pedánsan tartotta,
és ott a vállpánthiányos
törölközőruhában ügyelt,
nehogy észrevegye tükörképét:
minden gyümölcshúsos
testradírt, pasztát, növényvizet
megfigyelt a cakkos pult
felületének mélyedésében,
magas enzimtartalmuk vonzó,
de vacogott a textilkelme
falatban.

amikor végre bíborszín,
vörösalga krém fedte
orcabőrét, egyenesen
nem értette, miért csíp,
és őrli húsát, fel is pattant
a szalonheverőről, hogy lerúgja
textiltunikáját, a pult
fűrészfogára pöccintsen
három tallért, és átlépje
a műhelyküszöböt, többé
szokatlan kenőcstől szeme
könnybe nem lábad, nyugodtan
öblögessék mások, igent
mától nem mond, holnaptól
várják a tűszúrások.

 

(Illusztráció: Privedentsev Gennady: Travel Fruits)

Kenyér

 

Zsíros, és keserű, és csíp, amikor szétrágom, fél órája számolgatom őket egyesével aztán kettesével, aztán növekvő sorrendbe rendezem őket, aztán csökkenőbe. Nem fogy. Lassan az ujjaim helyén is ezeket a sült bőrdarabokat látom, meg a kenyér belét, hogy fehér és friss és omlós, szétolvad a számban a bolyha, de hiába kérek egy darabka vajat vagy parizert, bármit, nem kapok. Ez a finom, ezt kell megenni. Más amúgy sincs. Meg mit is képzelek, hogy azt gondolom, adna mást. Elefántokat és kalapokat képzelek, felelem, ahogy abban a könyvben olvastam. Akkor kibassza majd az összes könyvet, olvassak úgy, mondja.

Elhiszem. Harmadjára is megpróbálom megenni, közben Té néni kinéz a nappaliból, nagyot horkan, mikor látja, hogy még mindig csak játszom a sok kis tepertő darabkával. Té néninek szemölcse van, szőrös, százötven kiló, a fotel sír, ha beleül, és mindig pacalt eszik. Annak se tetszik a szaga, Té néni a piacon veszi hozzá a gyomrot, sokszor feldolgozatlan, és benne van a recés meg a százrétű meg az oltó, és a pulton vagdossa pici darabokra, hogy aztán kifőzze. Elképzelem, milyen lenne, ha a marhák tepertőket böfögnének, hogy igazából húst esznek fű helyett, egyben, rágás nélkül nyelik az áldozataikat egymás után, és szőrös pörcök esnek ki a fogaik közül, amiket mi eszünk meg. És van egy farm, messze innen, valahol vidéken, ahol száz meg száz tehén legeli a többi állatot, és akkor ott lenne Té néni, és a tehenek megéreznék azt a szagot, látnák a zsírt, a pöffeszkedő hájat Té néni tokáján, hasán és combjain, nekiesnének, én meg nézném, árgus szemekkel azt bámulnám, hogy sikít és megígéri nekem, hogy soha többé nem bánt. Vagy hogy soha többé nem ad tepertőt. És akkor egy pillanatra azt érzem, kést ragadok, mint pár nappal ezelőtt, kést ragadok, és odalépek elé, és a fejébe állítom, nem sok választott el éjjel tőle, hogy megtegyem. Kereste is. Én meg nem tudtam tagadni, hogy kivettem a fiókból, csak azt, hogy segíteni akartam felkockázni a pacalt éjszaka. De erre nem felelt. Kenyér bővebben…

Külön éjszaka (Mesterházi Mónika: Nem félek)

Megérte várnunk Mesterházi Mónika ötödik verseskönyvére. A Sors bona (2007) új és válogatott versei után válogatottan új műveket lapozhatunk föl. A Nem félek 12 megejtően rövid egységre tagolódik, s a cikluscímek maguk is költőien szépek (a recenzens személyes legkedvesebbje az Elmozdított tanúm, mely verskivágat, ugyanakkor kétszavas költeményként is életművel ér föl).

 

A sprőd alanyiság, a mértéktartó kétségbeesés, a rezignált vallomásosság – mely nem ünnepi fenséget kever a megszólalásba, hanem a hétköznapi létezés narratív analíziséhez keres versnyelvi eszközöket – angolszász mintákra mutat vissza, s nálunk például Ferencz Győző, Nádasdy Ádám, Várady Szabolcs lírájából ismerős minőségek. Egzisztencialista gondolati költészet a Mesterházi Mónikáé – fanyar tónusokkal, felelős melankóliával, szociális látószöggel.

Családtagok, barátok és mesterek emlékezete lakja be a könyvet. Nem sterilen számvető-létösszegző, hanem esendően önfaggató és életet elemző hajlam szervezi a szövegeket. Melyek nem a saját halál bölcseleti toposzát, hanem a saját gyász komor katarzisát juttatják szóhoz. A személyes veszteségek és a közéleti traumák hatásrendje a beszélő identitását is újra- és újrakörvonalazza; akárha csak hiányok tanújaként ismerhetne önnön jelenlétére, aki a létezőket lajstromozza. Egy gondoskodásra szegődött és ügyintézésekre kényszerült, jóllehet eredendően szemlélődő alkat rajzolódik elénk, akit talán csak azért nem emészt föl a személyiségválság, mert időben belátta: a válság is a személyiség része. (E fölismerést a prágai versek idegenségtapasztalata is átszínezi.)

Az önismereti teendők közt csak szusszanásnyi kegyelem adatik: „…az önsajnálatot is leápolom, / és egy darabig fokozottan nézek. / Aztán kezdem elölről az egészet” (Fordítva épp); „Nem akarom még látni, amit percek óta nézek, / nem akarom tudni, amit tudok…” (A 2016-os év). A „Menthetetlenül egyek vagyunk” Pilinszkyjét a társas létezés kapcsolati-kölcsönösségi logikája gondolja újra: „…az a másik rohadék is mindig te vagy” (A másik ember – az a rohadék). Romlatlan hittel – az újrakezdést nem kényszernek, hanem lehetőségnek láttatva – jószerével csak a természeti létezők vesznek részt a mindennapokban: „Egy kertnyi völgybe / benyit a nap, / külön éjszaka van / a tiszafák alatt” (Két fénykép 2. Havlíčkovy sady); „…és újrakezdi tavasszal / minden egyes életben hagyott fa” (Május lesz). A kötet címét adó Nem félek nagy versciklusa Petri Napsütötte sávjához hasonló erővel tér (és térít) vissza a lélek alvilágából – egy csak himnuszi hangon érzékeltethető dimenzióba: „…és nem foglalkozom a visszaúttal, / megyek le, ott a tenger.”

Változatos formavilág (hányféle szabadvers! hányfélén tud szabad lenni egy vers…) ad számot minderről. A kötött alaktan ritkás fölbukkanása, a csöndes sorzárlatok közül kicsengő bravúros rímek (pl. „földön”/„földöntsön”, „idióta” / „idő óta” – Fordítva épp), a retorikai játékok nyelvfilozofikus aggályossága (ennek külön esete az Error koncepciózus lexikája) vagy az allegóriává tisztázott vershelyzet (Tisztázás) egyaránt élményszámba megy. Némely vers (pl. Egy pesti bankban) utolsó sorai ugyan fölöslegnek tetszenek, de egy-egy didaktikusabb zárlat sem feledteti: hűvös arányérzék komponálja ezt a versnyelvet.

A Magvető Könyvkiadó időmérték sorozatának 33. darabja az egyik legjobb a teljes szériában. Egyedül –  és változatlanul – a tipográfiát sajnálhatjuk. A minimalista könyvészeti kiállítás elfogadható koncepció, de a bornírtan apró betűk sem a szerzőt, sem az olvasót nem becsülik meg. Elvégre nem lábjegyzetek, hanem főszövegek közléséről van szó. Mesterházi Mónika esetében a fő mű kitétel sem volna tévedés.

Ha a sebek beszélni tudnának, talán így tennék.

Mesterházi Mónika: Nem félek
(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021)

Bárkitörmelék 

 

Bárkitörmelék 

Pókhálónyi évszak
Az égbolt nyakára
Gabalyodva.
*
Madárrajok
Verssorok nevében
Hullanak
Ámen.
*
A beszéd az üveglapon
Mászni készül.
*
Az első reggeli sugarak
Csupasz vállak
Amiken a férfi tekintete
Kitisztul.
*
Elkenődik a lírai
Én
Többes számmá.
*
A nő füstbe
Szerelmes
De csak
Férfit lát mögötte.
*
A táj erőszak
A látás ellen.
*
Medréből a tenger
Kitörni tanul
Cseppenként
Mint a vágy.
*
Tisztaságnyi város
Zsúfoltságnyi romantika.
*
Tekintet nélküli
Identitás
Földforgás mozgáskép-
telenségben.
*
Én ugyan nem leszek
Valaki
Más.
*
A seggedre csapok
És te nem
De benned felkiált
A táj.
*
Anyád tudja.
*
Az anya aki tudja
Nem anyád
Anyuka.
*
Csapkodták
Az ő seggét is
Én
A lírai éntől tudom.
*
Legyen a vége egy
Sírkő utáni
Nesz.

 

(Illusztráció: Philippe Auge: Surrealist Still Life)

Ajánló a júniusi irodalmi lapokhoz

Tíz kiemelt szöveg rövid ajánlása az öt júniusi folyóiratból.

2021. június 8.

Miként az eddigi hónapokban, ezúttal is tíz szöveget emelek ki a frissen megjelenő lapszámokból. Az ajánlat nem is lehet más, mint szubjektív, a saját érdeklődésemet és vonzalmaimat tükröző. Sok erős és jó szöveg kimaradt, de ez a dolog természetéből fakad. Ahogyan a folyóiratok, úgy a műfajok között is próbáltam egyensúlyt tartani, így a válogatásomba ezúttal is került vers, novella, regényrészlet, esszé és tanulmány.

A TIZEDIK: Szalay Zoltán: Sivatagi só (novella) [Alföld]

A novella a rendszerváltás körüli (azt közvetlenül megelőző) időkbe kalauzol vissza minket. Egy kis faluban már érezni a változások szelét, és mindenki másképpen viszonyul a jövő ígéretéhez. A legjellegzetesebb szereplő egy bizonyos Ernő bácsi, egy bicikliszerelő, aki rendületlen optimizmussal hisz a lassan, de most már biztosan elérkező boldogságban. A falu tizenéves kamasz fiúit eközben egy bizonyos „egérke”, azaz egy épp faluba költöző kislány foglalkoztatja, valamint egy különös eset: Soós Izáék tojásait pusztítja valami. A balladai homállyal elbeszélt történet nagyszerűen megérzékelteti egy korszakváltás sajátos belső ellentmondásait.

A KILENCEDIK: Balázs Imre József: Éjszakák a zenben (versciklus) [Látó]

Sokféle funkciója lehet a költészetnek, de ezek közül alighanem az egyik legfontosabb, hogy az embert elemelje a hétköznapok zajgásától, és különös, meditatív állapotba ringassa. Ha ezzel a mércével mérjük a júniusi lapszámok verseit, Balázs Imre József rövid kis műveinél aligha találunk igazibb költészetet. Mi e pár soros szövegek varázsa? Úgy hiszem, a ritmus; ami vers- gondolatritmust és szómuzsikát egyaránt jelent. Idézzük is ide a (KIAPADÁS) című csodálatos kis opust:

tavasszal az erdő mélyebb részein a vizet néztük kerestük lakóit
hogyha megmozdultak fölkavartuk a vizet
tavasszal a víz alól néztük az eget néha eltakarta valami néha föl-
kavarodott a víz és menekültünk
nyáron járva az erdőt eltűnt vizek helyén árnyékosabb maradt
még kicsit a föld az avar beszédesebb

A NYOLCADIK: Bíró Mónika-Anita tanulmánya az erdélyi kritikáról [Székelyföld]

A fiatal szerző egy ősrégi diskurzusba kapcsolódik be, amikor különösebb minősítések nélkül, szimplán leíró módon bocsát közre néhány érdekesebb statisztikát az utóbbi évek erdélyi irodalmi folyóiratokban megjelent kritikáiról. Egy pontosítást máris tenni kell: a szerző nemcsak négy irodalmi folyóirat (Helikon, Korunk, Látó, Székelyföld), de egy irodalmi blog (Pisztácia42) recenzióit, kritikáit, ismertetéseit is megvizsgálta. A vizsgálat látszólag pusztán külsődleges szempontokat követ (milyen mennyiségben, milyen kiadók milyen könyveiről, és kik írtak kritikákat), a számokból mégis izgalmas tanulságok bontakoznak ki. Bár történtek örvendetes változások az utóbbi években, a kritikák még mindig főként a hazai könyvtermést szemlézik, és ugyancsak nem múlt el a magyarországi irodalom Budapest-központúsága. Egyre több ugyanakkor a nem-szépirodalmi művekről írott ismertető, ami a horizont kitágulására, nagyobb párbeszédkészségre utal; a blogoszféra pedig formai szempontból is frissítően hatott az irodalomról szóló beszédre.

A HETEDIK: Székely Márton: Íme, szétszóródás volt az életem [Kalligram]

Nem irigylésre méltó a lapszerkesztők helyzete. A sok-sok elolvasott vers az emberben egyfajta telítődést alakít ki, eltompulást, és egyre nehezebb észrevenni az egyes szövegek közti lényegi különbségeket (a hibákon is csak ásítozva morgunk egyet). Ritka az, amikor egy hang annyira erős, hogy azonnal fölismerhessük: itt bizony valami nagy dolog történik velünk. Így olvastam a júniusi Kalligramban Székely Márton versét, amely már a kezdő sorában megszólított, maga mellé ültetett, és párbeszédbe kezdett velem. A nem rövid vers mindvégig iszonyatosan izgalmas; többféle regisztert mozgatva életünk legfontosabb kérdéseiről beszél.

A HATODIK: Gerencsér Péter tanulmánya a Jókai-filmekről [Tiszatáj]

Miként áprilisban, ezúttal is a Tiszatáj diákmellékletéből választottam szöveget; nem tehetek róla: izgat a téma. A pár hónapja kirobbant Jókai-vitában nagyjából mindenki elbeszélt egymás mellett, de annyi haszna mégiscsak volt a dolognak, hogy sokan sok helyen elkezdtek beszélgetni Jókairól. De vajon ki volt ez a Jókai, és mit értünk belőle? Nem lehetséges, hogy Jókai-képünk torzságát éppen a hatvanas, hetvenes évek Jókai-adaptációi okozzák? Gerencsér Péter végignézte az összes Jókai-regényből készített filmet a ’10-es évektől a legutóbbi feldolgozásokig (eleve nagyon tanulságos, hogy a legutóbbi feldolgozás ’89-es!); és meglehetősen elgondolkodtató tanulságokat vont le a látottakból.

AZ ÖTÖDIK: Lanczkor Gábor: Túlutazni (2020 február) [Tiszatáj]

Jönnek sorban a járványversek, karanténversek, karanténnaplók, és valóban sok csinos darabra lelünk köztük (a sok kényszeredett, erőltetett, alkalmi jellegű opusz között persze). Lanczkor Gábor verse (bár témája szintén egy járványkori utazás) sokkal mélyebb ezeknél. Ami elmélyíti, az a kulturális utalások valóságos özöne (a beszélő vélhetően Görögországba utazhatott), ami azonban nem elnyomja a szöveget, inkább föllazítja (ha még nem képzavar ez így…). Az utazásnak nyilván van egy valóságos helye, van egy valóságos repülőtér, vannak valóságos szirtek, taxik stb. De erre a valóságra rátelepülnek az álmok, a mítoszok, a hírek és szavak, a kultúra legkülönfélébb elemei, és folyamatos szellemi izgalomban tartják az olvasót.

A NEGYEDIK: Az Alföld Simon Balázs-blokkja, benne például Jánossy Lajos regényrészletével [Alföld]

Élt itt Magyarországon 1966 és 2001 között egy Simon Balázs nevű ember, aki már tíz évesen végigolvasta Heideggertől a Lét és időt (természetesen eredetiben), olvasta Platónt és Arisztotelészt, no meg a preszókratikus filozófusokat (természetesen eredetiben), tudott ógörögül, latinul, arabul, az összes nagy nyugati nyelven, és szilárdul meg volt győződve róla, hogy a kortárs költészet legnagyobb zsenije. Magam sohasem voltam a kortárs irodalommal kellően naprakész (kivéve persze most), így nem is ismertem Simon Balázsnak sem a nevét, sem a költeményeit. Hatalmas hiány; aki teheti, azonnal pótolja. Erről a különleges alakról emlékezik meg az Alföld Simon Balázs-rovata. Mindegyik szöveg izgalmas, magam csak azért emelem ki Jánossy Lajosét, mert elsőül olvasva ez a szöveg hozta számomra először közel ezt a szabálytalan géniuszt.

A HARMADIK: Tóth Marcsi: Fölöttünk a Gloriette (novella) [Látó]

Hogyan lép be az életbe két tinédzser valamikor a 2000-es évek első évtizedében Észak-Magyarországon? A dolgok a világban elkezdenek megváltozni, bejön az „MTV”, lehet már angolul beszélni, külföldre költözni, de a vidéki élet még mindig szorongatóan elmaradott, a tinédzserek „kazettákat” másolgatnak egymásnak, és vágyaik valamiképp provinciálisak. Ebben a különleges, kissé egzotikus közegben játszódik ez a novella; és ami meglep benne olvasóként, hogy (társadalom)kritikája mélyén ott rejtőzik valamiféle idillnek és boldogságnak a lehetősége. Nem egyértelmű, hogy mit is gondoljunk az egészről; zavarba hoz a szöveg. És ez a zavar talán nem is más, mint az irodalom?

A MÁSODIK: Lövétei Lázár László: Sötétben (vers) [Székelyföld]

A vers szerényen csak „appendixnek” nevezi magát, mely a „Zákeus fügefájához” (nyilván a szerző egyik művéhez) készült. Magam azonban nemhogy teljes értékű, de igazán kiemelkedő költeménynek is érzem. Zákeus története egy vámszedőé, aki annyira alacsony, hogy a tömeg miatt nem látja Jézust, ezért fölmászik egy magas fára. A vers ezt a motívumot bontja tovább; a lírai én (talán mert már olyan magasra került?) már ott is Krisztust lát, ahol pedig nem Krisztus van, hanem – a felesége. A tévesztés miatti nyelvi gesztus (melyet az olvasó is természetesnek érez) a bocsánatkérés – de ha elgondolkodunk rajta, korántsem értjük olyan tisztán, mi olyan szégyellnivaló abban, ha valakiben megleltük Krisztus vonásait.

AZ ELSŐ: Schein Gábor tanulmánya a ’90-es évek irodalmi mezőjéről [Kalligram]

Lenyűgözött és mélységesen elgondolkodtatott ez a tanulmány. A tárgyát a tőle megszokott módon rendkívüli erudícióval megközelítő Schein Gábor a ’90-es évek irodalmi életét és eszmélkedését értelmezi újra a debreceni Határ folyóirat lapszámaira visszapillantva. Az akkori folyóirat sok tekintetben hűen tükrözi a rendszerváltás utáni évek magyarországi irodalomértését, és ebben az a legizgalmasabb, hogy pozitív értelemben éppen úgy, mint negatívban. Tekintve, hogy Schein Gábor maga is aktív szerzője volt a lapnak (és e tényre maga is reflektál), páratlan önkritikára vall, hogy a szerző fölfedezi (és föl is fedi) azokat a vakfoltokat, melyekre a ’90-es évek irodalom- (és kultúra-)értése valamilyen okból nem reagált, de amelyek mai szemmel nézve oly lényegesnek, magától értetődőnek hatnak (például a szociális, mediális meghatározottságok, az ökológiai és gazdasági szempontok stb.). A tanulmány attitűdje mindazonáltal (természetesen) nem egyoldalúan elmarasztaló; a ’90-es évek bizonyos szempontból páratlan szellemi föllendülést is hoztak, és a feladatunk inkább ennek megértése, hiszen enélkül saját korunk (kulturális, irodalmi, művelődési) tendenciáit sem értelmezhetjük megfelelőképp, azaz történetien.

forrás: https://www.szofa.eu/iras.php?id=178

Meggymag

   

Minden nap a villamos kerekeinek csikorgása ébreszti. Belehasít a puha, reggeli némaságba, aztán a távolodó zakatolás ütemére ő is lassan megérkezik az új napba. Most is erre az ismerős zajra ébredt. Ez lehet az első villamos, gondolta, és lassan kimászott az ágyból, ügyelve rá, nehogy felkeltse a mellette horkoló férfit. Mezítláb, az előző este felvett, kinyúlt, szürke pólóban osont ki a konyhába. Jólesett bőrének a piszkosfehér járólap hűvössége. Megállt a konyhaablak előtt, és mélyeket lélegezve kémlelte a hajnali szürkeséget. Napok óta alig tudott aludni, annyira izgatott volt. Már az első tesztnél biztos volt benne, de azért megcsinált még egyet, és amikor bebizonyosodott, amit már előre sejtett, nem tudta, hogy sírjon-e a kétségbeeséstől vagy ugráljon örömében.

A farsangi céges bulin történt. Kicsit többet ivott a kelleténél, és a tőle jóval fiatalabb, jóképű kollégájának nem kellett sokáig győzködnie arról, hogy igazából már hónapok óta vibrál közöttük a levegő. Igaz, hogy a férfi nős (még) és Anna is házasságban él (egyelőre), de majd minden megoldódik, hagyniuk kell, hogy megtörténjenek a dolgok. Anna végül hagyta, és a dolgok megtörténtek a külvárosi étterem nem túl elegáns női mosdójában. Nem merte még elmondani a férfinak, hogy aznap éjjel teherbe esett. Meggymag bővebben…

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info