Piszkozat
Tövist neveltem, jössz, kitéped,
nem kell a szívbe holt anyag.
Már hófehér a kinti élet,
ezüst harangok bonganak.
Kinyílt az ég, hogy megsegítsen,
mert álmom gyűrött piszkozat;
nincs senki itt, csak én s az Isten,
fagyos kezével tisztogat.
Vérem csorog, de még nem unja,
sebészszikével húsba vág,
úgy állok közben égbe nyúlva,
mint édenkerti néma fák.
Tengerentúl
Az éjszakát most hagyd el, hadd apadjon,
a házfalak mind tőle védenek.
Testünk az ágyon, mint a sziklaparton
egymásba csúszott kőzetrétegek.
Tévénk a szélbúgással összepaktál,
hangyás a képe, nincsen semmi jel.
Bennünk, köröttünk végtelenség-fraktál,
s csak Isten az, ki minket megfigyel.
Elborzad néha, sír is, mégse retten,
hogy új batyukkal nyomja vállam, vállad,
de forr a lelkünk, napnál fényesebben.
Maradj, hozom már friss matéteádat.
S míg szürcsölünk az édenkerti kegyben,
az óceán az ablakon beárad.
Vadászbaleset
A fákra ólmos fellegek tapadtak,
alattuk sír a sárba gyűrt avar,
szemek kutatják lábnyomát a vadnak,
a naphoz zárszót zeng a kürt hamar.
Vércseppek ízét hordja szét az alkony,
kopók ügetnek át a tölgyesen,
felborzolódott sóhaj ráng az ajkon,
eláll a szél, hogy végképp csönd legyen.
(Illusztráció: Vladimir Kush: Safe Harbor)
