Balaton, a fekete

Balaton, a fekete
anyajegy az emlékeimben —
kikaparom,

kisebesedik —
nem is fáj, mondom,
nem is fáj, pusztán

érzékcsalódás —
mintázatában felfedezem
magam, ez

lenne a pareidolia? —
megint tizennégy vagyok,
télen meghalt apám, nyáron

megint megemlékezem róla
a Balaton partján.
ez a nyaralás

anyámmal és öcsémmel, ez
hosszú túra, vonatút,
gyászmenet,

fájdalom —
elhagyjuk a véres éveket
ezen a

zötyögő hajnalon.
ez már Siófok, igaz? —
mérgesen néz le ránk a Nap, itt

a sirályszárnyú
védangyalok cipelik a halakat,
mi alattuk, a szűk

utcákon — itt
mennyivel tágasabb volna
nekrológ nélkül.

sosem voltunk így hárman, sem
négyen — alig
férünk el

a kollektív
bűntudatunkban.
börtön az özvegynek, ez

börtön a félárváknak —
a fiatalságom
letöltöm

ebben a gyászban,
a borvörös vízben, majd
zsugorodó máj,

ránc, hajszálerek.
fekete ruhánk
magába

szívja a Nap melegét —
hamar érek, így
leszek én férfi,

így leszek családfő —
egy haldokló istenkép anyám ölében.

 

Hógolyók

sok halál van.
te mindegyiket láttad már.
felfedezte nagyapádat a betegágyán.
de olyan

mozdulatlan volt, mint
egy bábu.
szobor.
orchidea.

azóta sem kértek tőled bocsánatot.
azóta is minden olyan büdös, mintha
meghalt volna.

most persze csak
grimaszolsz.
de ezek a grimaszok
hógolyók:

hamar elolvadnak,
csak szeretetteljesen rád kell lehelni.

 

(Illusztráció: Olga Zelinskaya: Sun-colored fish Painting)