Leszakadt az ég. Lilla és Csende kontúrtalan alakja haladt előre az esőben. A betonra érkező kövér cseppek fullasztó páraként emelkedtek a levegőbe.

– Fussunk be a kúriába – unszolta Lilla barátnőjét.

– De be van zárva a kapuja – visszakozott Csende.

– Csak félsz a pókhálóktól, meg a horrorháztól.

– Ne nevezd így – borzongott meg a vékony lány.

– Te találtad ki. Pókon meg denevéren kívül nincs ott más. Hogy akarsz így biológus lenni?

– Még nem tudom biztosan, hogy az legyek-e.

Lilla kisöpörte az arcába tapadt lila tincseit.

– Nincs mitől félned, üres a ház, a Balcsin nincsenek csövesek. Menjünk már, így is bőrig áztunk!

Azzal átmászott egy kőfej és a kidőlt, rozsdás kerítés közti résen, átvágott a térdig érő gazon és befutott a rozoga fa terasz alá. Csende kisvártatva kibukkant az esőfüggönyből. Mindkettőjükről víz csöpögött a száraz padlóra. Lilla egy mozdulattal levette pólóját és némi hezitálás után a legkevésbé pókhálós műanyag asztalra dobta. Citromságra bikinijében fáklyaként világított az ódon teraszon.

– Így ni. Nézzünk körül.

– Az magánlaksértés.

– Pont úgy néz ki, mintha laknának itt – nyögte Lilla. Éppen a bejárati ajtót húzta maga felé, de az a feltorlódott avar és rozsda miatt ellenállt az erőfeszítésének. A lány sorra vette a koszfoltos ablakokat; az egyikről a szúnyogháló és a zsalu is leszakadt, csak az üvegtábla állt a helyén tanácstalanul, nem tudván eldönteni, hogy kifelé, avagy befelé zuhanjon. Lilla egy mozdulattal benyomta, és a jellegtelenre kopott fa ablakkereten át bemászott a házba.

– Jössz?

– Ezt nem szabadna…

– Legalább suliban majd eldicsekedhetsz, hogy csináltál valami vagányat is a nyáron! Zsolti erre vevő lenne – mondta egy kacsintás kíséretében Lilla. Csende pirulva hajtotta le a fejét, azután követte barátnőjét az épületbe.

Odabent jobb napokat látott, mívesen faragott fa bútorok, kékfestő terítő és zöld cserépkályha fogadta a lányokat. Mind rendben állt, leheletnyi porréteggel, mintha csak egy hete hagyták volna magára a nappalit. A falon a kúria háromrétegű öltönyt viselő tulaja fogott kezet egy halszemű, nemesi arcélű férfival. A hátérben náddal benőtt part húzódott. Lilla mutatóujjával az állát kocogtatta.

– Különös.

– Én mégis inkább kint várok – rebegte Csende. Óvatos léptekkel hátrált az ablakig, de az zárva volt, belülről pára lepte. Amikor Csende tenyerével letörölte az üvegről a nedves réteget, a felület hidegen csípte az ujját. A lány tetőtől talpig libabőrös lett. Sorra törölte le a gyöngyökben párálló ablakokat, mígnem a tó felé nézőn túl tejköd fogadta. Mellette a kertre nyíló ajtó engedett, Csende ezen rohant ki az őszi hűvösbe.

Többszáz méternyi felhőfehér ég és mozzanatlan víztükör húzódott előtte. Hullám futott végig a lány feje búbjától a lábujjáig, s irizálva terjedt szét a felszínen. Ezüst és halkék fények pulzáltak a talpa alatt. Az egyenletes mozgás egyre beljebb terelte. A víz szintjén fekvő kagylófehér stégen léptei nyomán égkék fénygyűrű derengett fel, hogy a következő pillanatban gyöngyházszínűvé fakulva elenyésszen.

– Káprázatos – suttogta. Vékony hangja felkavarta a csöndet.

– Az volt – ismerte el a mellette álló férfi. Délceg termetét zöldeskéken csillogó palást lengte körül, nemesi arcélét keretező hosszú hajában fodros hínárkorona ringott.

– Hová tűnt a nádas? – kérdezte tőle Csende.

– Ez az első kérdésed?

A lány összehúzta magát, és óvatos tisztelettel kezdte újra:

– Ki vagy te?

– Hullámkirály.

– Én Csende vagyok – mutatkozott be megszeppenve. Hullámkirály biccentéssel fogadta a gesztust, miközben továbbra is a távolba révedt. Az ég és víz határán kopott ruhás férfi közeledett egy lapos lélekvesztőben.

– Ő ki?

– Ködrévész.

– Értünk jön?

– Érted.

Csende megborzongott.

– Miért?

– Mert itt vagy.

– Véletlenül kerültem ide!

Hullámkirály fújt egyet.

– Hová visz?

Hullámkirály hallgatott, majd lassan ráemelte halsárga, kifejezéstelen tekintetét.

– Ha fizetsz, nem visz át.

– Mivel fizessek?

– Ami neki kedves.

Ködrévész komótosan siklott Csende felé. Néha kiemelt a vízből egy szétfoszlott zacskót, fél pár sportcipőt, egy gumiabroncsot; mindet undorodva dobta csónakja hátsó felébe. Azután kiemelt egy arany nyakláncot, smaragd köves gyűrűt, Pandora karláncot sok kis csilingelő medállal, ám ezt is mind hátra dobta a csónakjába, s a csillogó ékszerek – akárcsak a korábbi szemetek – nyomtalanul eltűntek.

– Ha mindent eldob, mégis mit adhatnék neki?

– Aminek igazi értéke van.

Csende rettegve lapogatta meg rövidnadrágja zsebét, de egy olcsó hajgumin és néhány száz forinton kívül nem volt más benne.

– Ha megígérem, hogy később adok neki valami értékeset, vajon elenged?

– Mit tudsz később nyújtani? – Csende beharapta az ajkát és lesütötte a szemét. Hullámkirály hangja úszott a fülébe: – A leendő tudásod kell.

Körülöttük türkizzölden dobbant a sima víz.

Hullámkirály elgondolkodva húzta össze szemöldökét, majd a palástja alatt kutatott, mozdulatai nyomán halrajok cikáztak oda-vissza a ruháján. Végül elővette és nyitott tenyerén megszemlélte kincsét.

– Ez kedves Ködrévész szívének. Kölcsönadom, ha megígéred, hogy háromszorosan fizeted vissza.

– Megígérem! – kapott az alkalmon Csende. Hullámkirály odatartotta a kezét, Csende kelyhet formálva nyújtotta alá két tenyerét, amit kerek ezüst, szürke és kék tárgyak töltöttek meg.

– Pikkelyek?

– Halpénz.

Csende bólintott. Halakkal rója majd le tartozását a Hullámkirálynak. Ő halványan elmosolyodott. A fehérségen újabb türkiz és azúrkék hullám futott végig.

Ködrévész kikötött a stég mellett.

– Fizess – szólította fel a lányt, hangja hétszeresen szólt, akár a tihanyi visszhang. Csende reszketve nyújtotta át az árát. Ködrévész sápadt arca felragyogott, széles mozdulattal szórta szét a pikkelyeket a vízen. Azok kopogva-recsegve törték meg a tájat. A halpénz nyomán hosszúkás csuka, vörösszájú keszeg és aranypikkelyű kárászraj úszott szerteszét, vidám csapkodásuk habot vert, nyomukban vízinövények sarjadtak. Megmozdult a stég is, barnászöld hullám futott végig rajta és a szélrózsa minden irányába szétspriccelt. Csende elvesztette az egyensúlyát, Hullámkirály után kapott, de már csak hínárkoronáját markolta a vízben. A következő pillanatban pedig Lilla rántotta a levegőre, kiszabadította gumiabroncsba gabalyodott lábát, és kivonszolta a partra. Ruhájáról gőzölve száradt a víz a forróságban.

– Te meg minek mentél a Balcsiba?!

– Láttam valamit odakint, az eső elmosta a határokat… – motyogta Csende. Zavarában ökölbe szorította kezét. Tenyerébe halpénz simult.

 

Illusztráció: Mary Wolf – Rain on the Pond