Pilinszky János 1947 telén érkezett Rómába, a háború után, a visszaemlékezések szerint rettenetes nyomorúságba, mikor is az utcagyerekek még rongyokban fagyoskodtak Róma utcáin. Félresikerült ösztöndíj volt ez Pilinszky életében: úgy sejthetjük a levelekből, hogy nem teljesen érezte itt jól magát, végig hiányzott az édesanyja, és hamarabb haza is utazott.
Ennek ellenére olyan intenzitással bomlik ki az Itália-élmény, a tenger, az idő, az Örök Város, amihez talán már nemcsak egy fantasztikus Itália kellett, hanem az is, hogy amint hazamentek az ösztöndíjasok, bezárultak mögöttük a határok. Jöttek a szörnyű ötvenes évek, a rémes hatvanas évek, és mindenki abból táplálkozott, amit itt átélt. Ragyogó dimenzió vagy látomás lett ezekből az élménymorzsákból Pilinszkynél is, akiről én azt gondolom, hogy nem a hagyományos Rómát fedezte fel a történelem színeivel, hanem egy metafizikus időélményt vagy perspektívát.
Róma Pilinszky számára sorsfordító, a költészetétés időfogalmát megalapozó élmény volt. A tenger (az éjszaka, a halak, az áramlás) már Róma előtt megjelenik a költészetében. Az örökkévaló tenger kiszakíthat a kelet-közép-európai történelemszemléletből, ahol csak katasztrófa van, de folytatás nincs.
Ez a típusú idő- vagy természeti élmény mélyen hozzájárult Pilinszky történelemszemléletének a radikalizmusához, vagy akár a második világháború feldolgozásához…
Van valamiféle örökkévaló jelen az állandóan változó dolgok mögött, amiről Pilinszkynek nem mindig volt teljesen jó véleménye, de aki a tengert nézi, az megtapasztalhatja, hogy minden hullám mögött ott
van az örökkévalóság, az örök idő is.
És ez egy nagy kilépés a magyar vagy kelet-európai
idő vagy történelemtapasztalatból.
Én a nyolcvanas években először egy Pilinszky-olvasókörben tértem meg, ahol a verseket szinte nevetséges kamaszossággal olvasgattuk: húszéves, fekete szoknyás bölcsészlányok gyertyákat adogattunk körbe egymásnak – és közben a könnyeinket törölgettük. Ez akkor benne volt a nyolcvanas évek hangulatában. Pilinszky nemcsak egy költő, hanem az akkori spirituális ébredés motorja is. Sokan meg-
tértek az ő verseit, megnyilatkozásait, naplóbejegyzéseit olvasva. Azt gondolom, hogy ez nemcsak egy radikális költészet, hanem egy radikális kereszténység is. És nagyon furcsa ez a Pilinszky-féle ellenbeszéd, ellenhit a világ zajlásával szemben, ami a tengerhez hasonlóan az állandóan változó dolgokkal szemben fogalmazza meg önmagát. Erre a nyolcvanas években még rettentően fogékonyak voltunk.
A kilencvenes években erre a típusú radikalizmusra mintha már nem lett volna igény. De hát itt az ideje újra felfedezni ennek a költészetnek az erejét és bátorságát, és látok abban valami csodálatos ellentmondást, hogy Európa egyik legnagyobb misztikus költője, az egyszerűséget és a fekete-fehér nyelvet, ezt a radikális igen-nem típusú ellenbeszédet a világ legszínesebb, legzajosabb, leglármásabb, legváltozatosabb világában, az örök városban találja meg.
