Kinizsi Tünde szülei orvosok voltak. A nagyszülei is. A szülei, a nagyszülei barátai is. Fül-, orr-, bőr-, tüdő-, szív-. A sok orvoson kívül csak betegek éltek a földön. Ők örökösen aggódnak, fegyelmezetlenek … Nem szedik be a gyógyszereiket, nem jönnek vissza időben… Mellébeszélnek és sajnáltatják magukat. Tünde úgy tervezte, orvos lesz, hozzámegy egy másik orvoshoz, születik két szép gyereke – ők is potenciális orvosok – és zúgolódva szolgálják tovább a betegeket.
Tünde a valakikhez akart tartozni, és nem a mindenkihez.
Tünde szülei orvosok voltak. Az összes rokon, a rokonok barátai is. És mindnek volt két szép gyereke, leszámítva Kálmán bácsit, aki csak pszichiáter; ő kivétel, ami a szabályt erősíti. Tünde biztos volt benne, hogy mihelyt felteszi az első lakásában a függönyöket, eljön az ő ideje is, és lesz két szép gyereke. De az az idő, a nagy boldogság nem jött el. Az orvosok őt is, a férjét, Gábort is tökéletesen rendben levőnek találták, makkegészségesnek, a pszichiáter, Kálmán bácsi pedig megsúgta, hogy nem kell annyira akarni… csak szépen, lazán, élvezettel. Eltelt két év, három év, négy év, öt év, a függönyök már kicsit megkoptak, de semmi.
Tünde csak a hetedik év után esett teherbe. Végig olyan érzése volt – milyen nevetséges is ez egy orvostól! – hogy valahogy fordítva ül benne a gyerek. Egy hathetes magzat persze nem ül sehol. Lebeg, úszik, fickándozik. De az ő gyereke valahogy rosszul fickándozott. Tündét már az első perctől balsejtelmek gyötörték. A rosszullét épp a kezelőben tört rá. Ó, a szegény doktor néni, milyen véres a köpenye!
Szörnyű, szörnyű, de ez legalább erőt ad nekünk, mondogatta Gábor. Hogy mégis. Hogy megvan a bizonyosság. Most már csak nagy odaadás és türelem kell. Tünde öt éven keresztül gyakorolta az odaadást és a türelmet. Háromszor elvetélt, elviselte a kezeléseket, a petesejt-beültetéseket, magára szedett harminc kilót, és már a gyerekrendelő portása is azzal alázta meg, hogy remélem, Tündike, most végre szerencséje lesz.
És itt van most egy hús-vér kisgyerek!
Ha jól értette azt a szánalmas öregasszonyt, a kisfiú félárva, az anyja külföldre költözött, a nagyanyja teljesen demens. Csak fel kell kapni az utcáról, és kezdődhet a családi élet.
Éjjel csodálatos tervek suhantak át rajta: átcsempészi a kisfiút Olaszországba, és aztán meg sem állnak Amerikáig. Félálomban már egy Rejtő-regény hullámain hajókázott, látta magát (harminc kilóval könnyebben), hogy a kisfiával leszáll a hajóról az Angyalok városában… A tömeg éljenez, a kormányzó (aki meglehetősen hasonlított Kálmán bácsira) eléjük siet…
Csak lazán, csak élvezettel!
Egy szempillantásnyi idő múlva Tünde a mobilja pittyegésére ébredt.
Hajnalban beszállt a kocsijába, elhozta a gyereket arról a nyomorúságos telepről, hiszen az álom is erre kötelezte. Meg a tizenöt év hiábavaló küzdelem. Senki sincs, aki könnyedén beismerné, hogy egész életében illúziókat kergetett. De a Csillebércen megtalált gyerek nem hasonlított az álombeli, virgonc fiúcskára.
Egy mukkot nem szólt, csak engedelmesen beszállt Tünde kocsijába.
Jól vagy, ugye, drágám? Aztán majd mesélsz magadról, duruzsolta Tünde. A gyerek – egészségesnek látszó, négyéves fiúcska – nem vonakodott, nem sírt, hagyta magát kézen fogva vezetni, és most engedelmesen ücsörgött a hátsó ülésen. Vigyél, ahova akarsz! Csak nyugodtan rabolj el. Érted, amit mondok?, kérdezte Tünde. A gyerek nyilván ugyanilyen engedelmes lett volna, ha Tünde felülteti egy sárkány hátára. De nem volt sárkány sehol. Nem volt egy lélek az utcában. Csak az engesztelhetetlenül tűző nap és Tünde rozoga Toyotája.
Drágám, drágám, drágám, motyogta Tünde zavarában, és gázt adott. Csak pár száz méter után jött rá, hogy a fiú keresztnevét sem tudja.
A Pusztaszeri úton, a saját nappalijában aztán megvizsgálta a kisfiút.
Csípések, horzsolások, semmi komoly. A fogak? Rendben. Még mit vizsgálhatna meg? Tetű? Nem tűnt annyira elhanyagoltnak a gyerek. Zavarában megint megölelgette a kisfiút. Drága, drága, drága! Mintha az iskolai színjátszó körben próbálna egy jelenetet, és a többi lány lélegzetfojtva figyeli, hogy nem hibázik-e. Kérsz egy kis tejet?, Mindjárt hozok, légy türelmes! A fiún nyoma sem látszott türelmetlenségnek, egy kortyocskát lenyelt, aztán visszaadta a poharat. Inkább csokit szeretnél?, faggatta Tünde, és kirohant a konyhába. Az csak a mosogatónál jutott eszébe, hogy az utolsó fogyókúrája előtt kidobálta az édességeket.
A gyerek elé odatett valami sós kekszet, aztán rohant a rendelőjébe.
Bogi, Panni, Berci, Flóra. Mintha minden gyereknek három torka és hat lába lenne. És a váróban rohangáló egészséges testvérek! No de senki sem olyan mulya, senki sem olyan tedd-ide, tedd-oda, mint az a kisfiú az ő nappalijában. Traumatizált vagy fogyatékos lehet? Tündébe belehasított, hogy hagyhatta ott a szerencsétlent néhány sós keksszel. És mi lesz, ha az a nyomorult a kekszet szétszórja? Ha unalmában vagy rosszaságból beletapossa a szőnyegbe? Mi van, ha Gábor korábban hazajön a klinikáról, és talál a nappaliban egy közönyös arccal szemetelő, kis ufót, aki nem emlékszik a saját nevére… De nem volt ideje aggódni. Betoppant egy anyuka, és egy megégett kezű kislányt húzott maga után. Kiömlött a kávéfőzőből a kávé, a kis Valentina meg megégette magát. Ha nincs ilyen szerencséje, dorgálta Tünde az anyukát, eljárás is lehet a dologból. Börtön, meghurcolás.
Börtön, meghurcoltatás. Valentina anyukája kisétált, de Tündének nem ment ki a fejéből. Elkapják az olasz határon a kisfiúval. Megírja a Nők Lapja. Nagypapa, apuka elhatárolódik tőle. Anyuka összeszorított szájjal mentegetőzik: ő nem tehet semmiről. Hogy az a szegény Tünde!
Szegény Kinizsi Tünde! A gyerekrabló.
De még nem volt vége a rendelésnek. Összeszorított ajakkal megvizsgált egy hisztis kislányt, akinek egy galamb költözött a hasába. Galamb! Te jóságos ég! Legszívesebben felpofozta volna a kislányt, de azért kitöltött egy beutalót. Aztán az utolsó pillanatban berobbant egy torokfájós testvérpár. Versenyt köhögtek, versenyt sírtak, versenyt kiabáltak. Összenyálaztak mindent. Körbeköpködték a rendelőt. Körbeköpködték Tündét, az asszisztensnőt. Körbeköpködték a bútorokat.
Fél óra múlva Tünde reszketve ült a kocsijában. Ez nem lehet igaz! Erre vágyott ő tizenöt éven át? Vagy nem is vágyott annyira erre? És a babák, a hasában ficánkoló apróságok érezték ezt?
Csak sikerülne végre lefogyni, és újra átgondolhatná a dolgot!
De még nem csaptak össze a feje fölött a hullámok. Beviheti a kisfiút a rendőrségre. Ő, dr. Kinizsi Tünde meglátta a hajdani úttörőtábor környékén ezt a magányosan csellengő kisgyereket. És mint felelős orvos, keresztény értelmiségi rögtön arra gondolt, hogy a gyereknek megfelelő elhelyezésre lesz szüksége. Megfelelő elhelyezésre, gondolta, és egy pillanatra összeszorult a szíve. Rendelés előtt persze nem volt ideje beugrani a gyerekkel a rendőrségre. Addig a gyereket a saját otthonában biztonságba helyezte.
Biztonságba? És mi van, ha a gyerek fogott egy kötőtűt, és belenyúlt a konnektorba? Vagy ha Gábor már hazaért, és megtalálta a szőnyegen a magát összepisilt-összekakilt gyereket, és értesítette a rendőröket? Gyorsan tárcsázta az élettársát. Igen, igen, szívem, minden rendben.
Hamarosan odakanyarodott a házukhoz. Nem látott tűzoltókat, rendőröket, izgatott szomszédokat. Újságírókat sem. A gyerek biztos bent kuksol a nappaliban. Talán szétlocsolta a tejet – na, de kit érdekel. Persze egy gyerekorvostól a közvélemény elvárná, hogy enni adjon egy négyéves gyermeknek. Majd betesz egy mirelit pizzát a sütőbe. A többi nem érdekes.
Kopogós létekkel, a táskáját a hasához szorítva vonult végig a kerten. Dr. Kinizsi Tünde. Hát akkora bűn, hogy megesett a szíve egy szegény kisgyereken? És csak hat óra elteltével vitte be a rendőrségre?
Magabiztosan nyitotta az ajtót. Drága, drága, drága!, Csak én vagyok!
De a gyerek nem volt sehol.
Előzmények:
A gyerek
A gyerek II.
