Köszöntés

 

Hetvenöt éves lett Györgyünk,
Szondi kapitányunk,
erős várunk, erős törzsünk,
égi Napút-házunk.

Házmestere és gazdája
e sokszobás háznak,
menedéke és tanyája,
kik odakünn fáznak.

Van Nap-konyha, lehet főzni,
s dolgozni a kertben,
beváltani és betöltni
terveket a tettben.

Gondos gazdaként nevelted
Napházad lakóit,
jó pásztor, délben terelted
itató Nap-tóig.

Hasznos is volt nevelésed,
jó Napmag-vetésed,
néped bőven legelészett,
gyapja is beérett.

S Te magad is, pásztor-gazda,
gazdag alkotó vagy,
műlistád fér húsz oldalra,
Napút-karnagy, oly nagy.

Húszezer lap vers és próza,
fordítások halma,
sok-sok ezer munkaóra,
bolgárról magyarra.

Napkút, Napút, Cédrus, Káva,
pályázatok, estek,
könyvek, számok sokasága –,
lelket melengettek.

Könyvkiadás, lapszerkesztés,
nagy író-sereggel,
dolgos nappalok és esték,
munkás éj és reggel.

Nappalok s éjek munkája,
teremteni tengert,
Napfa kerekedett szárba –,
kívánt teljes embert.

Önzetlen, másokért élve,
ügyelve Napútra,
saját művek félretéve –,
időd hogy is jutna?

Így aztán gyűlt évről évre
versek sokadalma,
gyarapodott készülődve
művek birodalma.

Gyűltek-gyűltek évről évre,
fiókba vagy sutba,
halasztódott félretéve
bolgár nyelvi mustra.

Mikor készül el e minden,
s érik be az alma?
Saját fádon versek kincsben,
s tanulmányok halma.

Megértjük hát döntésedet,
kell az idő másra,
gyümölcsözzön költészeted,
jusson virágzásba.

Fáj – de értjük döntésedet,
időd arra jut már:
teljesítsd ki költészeted
s tudós életmunkád.

Elfogadjuk –,  így döntöttél,
s térsz az alkotásba,
Napút-hajó, kikötöttél,
néped partra száll ma.

Tiszteljük nagy döntésedet,
s ím, jut ez a bárka,
naputazó önkéntesek –,
dokk-végállomásra.

Üdvözlünk a parton állva,
húszéves út végén,
pihenjél, jó Napút-bárka,
nyugodt  révbe érvén.

Isten éltessen erőben,
Kapitányunk, Mester!
Tartson meg e napderűben,
s áldjon szeretettel!

Legyen tiéd a Nap-pálma,
műved tisztasága,
legyen neved százszor áldva,
Naputadat járva!

Egészségerőt kívánunk,
Kapitányunk, Mester!
S fogadd szívbe kiadványunk
e tisztelgő esttel!

 

A később született köszöntővers nem került bele a tisztelgő szamizdat-Napút-számba, a tervezett est se jöhetett létre a vírusidőben.

Arasznyi távolság

Magányos felderítőnek tűnik, óvatos és sebezhető apróságnak.
Csoda, hogy szemet szúrt: ha nem a padlón hasalva olvasok, talán észrevétlen is marad. Kíváncsian mozgatja szempillánál finomabb csápjait, meg-megáll, majd ismét tovább: még nagyjából harminc centi, alig egy perc, és eléri a padlórést, amelyben eltűnik, hogy rejtekútjai hálózatán a bolyba érjen, és megvigye híreit a lent félhomályában szorgoskodóknak.
Annyi idő épp elég, hogy végiggondoljam a dolgot.
Ő és a társai egyébként elég sok bosszúságot okoznak idehaza, különösen tavasz derekán és olyankor, ha váratlanul esősre fordul az idő: seregestül érkeznek, s ha nem vagyunk résen, hamarosan csapatostul bukkannak fel, és elszántan masíroznak mindenütt. Tanácsos tehát óvatosnak lenni az efféle magányosan keresgélő előörsökkel; jobb, ha nem visznek hírt a kiflimorzsáról, lecsöppent almaléről, az üvegre ragadt méz illatáról, a fenti világ megannyi csábító gyönyörűségéről. Húsz centi.
Néhány nappal ezelőtt, egy tanácstalan estén akadt kezembe ez a mesterséges intelligencia-kutatással foglalkozó vaskos könyv, amelynek köszönhetően a padlón hasalok épp. A szuperintelligencia.[1] Elsőre, a fedőlap rajza alapján, tudományos-fantasztikus regénynek hittem, de szikár elemzésnek bizonyult. A téma hihetőleg elismert oxfordi kutatója írta, amely intézmény neve remélhetőleg még ma is garancia a hagymázak felfüggesztésére. Most, a padlón heverve ismét belelapoztam, ami –legyen bár a szokásos bölcsész-olvasásmód – a téma súlyát tekintve indokolatlan könnyelműség. Az efféle, grafikonokkal súlyosbított okfejtést illik alaposan olvasni, nem ötletszerűen, még ha négyszázvalahány oldal, akkor is. Különösen akkor. Elvégre a bőrünkről van szó: a szerző azt boncolgatja, milyen hatással lenne egy (vagy több párhuzamos) mesterséges szuperintelligencia megjelenése a biológiai alapú intelligenciára, és általában az emberi társadalmakra nézvést. Először egy ilyen tudatosság létrejöttének esélyeit latolja meg, aztán a vele – vagy azzal – létesített kapcsolat, hovatovább szimbiózis lehetséges forgatókönyveit, melyek többsége első ránézésre nem kimondottan biztató ránk, evolúciós meghatározottságokkal és korlátokkal bíró elmékre nézvést. Tizenöt centi.
A szerző a múltbeli technológiai átmenetek és stratégiailag jelentős versengések alapján igyekszik modellálni a szuperintelligencia megjelenésének várható hatásait – jobb kiindulópont nyilván nem adódik, bár kétlem, hogy a gyorsaság, amellyel a folyamat esetleg lezajlik egy információs „eseményhorizont” átlépésével, különösebben használhatóvá tenné az efféle párhuzamokat. A gondolatmenet fő kérdése azonban az ellenőrzés lehetősége; a már létrejött mesterséges intelligencia fölötti kontroll lehetőségének, avagy e más típusú intelligencia kordában tartásának kézenfekvő problémája: mennyiben alkalmazhatók itt mindazon stratégiák, amelyek a humán vagy állati elmék esetében általában működőképesek – a jutalmazás, biztatás, pozitív megerősítés és erkölcsi tiltások és más jellegű retorziók váltogatása? Nem beszélve arról, hogy ezek még a biológiai lények esetében sem feltétlenül hatékonyak. A szerző végül azt a következtetést vonja le, hogy az intelligenciarobbanás olyan kihívás, amelyre sem mentálisan, sem társadalmilag nem állunk készen – öröm az ürömben, teszi hozzá, hogy ilyesmi feltehetőleg úgyis csak évtizedek múlva köszönt be majd, avagy sújt le ránk.

Mivel a szerzővel ellentétben nem vagyok sem filozófiaprofesszor, sem a Future of Humantity Institute igazgatója, sok hozzáfűznivalóm mindehhez nem lehet. Valami azonban mégsem hagy nyugodni. Itt ez a hangya – nyolc centi még –, és ez gondolkodóba ejt. Mert hát itt araszol előre, csápjaival fáradhatatlanul gyűjtögetve a levegőből és padlóról a számára elérhető információkat morzsáról, mézről, az idő változásáról, mindent, amiből világa összeáll; határozott hangya-céllal és megalapozott hangya-okkal szedi lábait, amelyeket én legfeljebb sejthetek, de nem érthetek: kettőnk közt arasznyi bár a távolság, mégis áthidalhatatlan. Ő egy szuperorganizmus, a hangyatársadalom hálózatának része; tudása nem individuális jellegű, akarata nem egyéni akarat, léte ebben a számunkra felfoghatatlan egészben nyeri el értelmét. Én nem látok bele az ő világába, ő nem pillanthat át az enyémbe. És mindez azt juttatja eszembe, hogy az ő kétségtelenül fejlett intelligenciája és fejlett hangya-társadalma számára én egyszerűen – nem vagyok. Miért ne volna ugyanígy elképzelhető, hogy a vizionált szuperintelligencia is létrejött már, vagy éppenséggel bármely pillanatban létrejöhet – de annak éppen a mienktől gyökeresen eltérő természete miatt mi magunk erről tudomást sem szereztünk, és esetleg sohase fogunk? Talán majd bizonyos események mintázatából, és egynémely, váratlannak tetsző fordulat bekövetkezéséből, utólag lehet majd kiokoskodni e változások nem emberi generálóját – vagy, amennyiben az MI elég intelligens ahhoz is, hogy számoljon velünk, azaz az emberi természettel, még akkor sem.
Már a padlórés előtt van.
Most, ha úgy döntök, még cselekedhetem.
Engedjem-e tovább?

[1] Nick Bostrom, Szuperintelligencia, Ad Astra Bp., 2015.

Antoine

 

Antoine biológiai órája nem rendeltetésszerűen ketyegett.

Ha ébren volt, akkor hetekig volt ébren. Nem álmosodott el, és nem is igen fáradt. Rengeteg ideje volt, mivel a nap huszonnégy órájából mindig zsebre vághatott tizenötöt-tizenhatot, amivel azt csinált, amit csak akart.

Egy idő után persze mindig kimerült. Ilyenkor egyik pillanatról a másikra elaludt, és akkor meg felkelteni nem lehetett. Napokig.

Egyszer részt vett egy, a regnáló hatalom elleni összeesküvésben, amelybe már félálomban keveredett bele. Az összeesküvés részleteiről semmit sem tudott meg, mert mire felébredt, azt már le is leplezték. Őt pedig halálra ítélték. Antoine bővebben…

Charles Bukowski: Emlékezetes mosoly

 

aranyhalaink voltak és körbe-körbe úszkáltak
dundi üvegedényükben az asztalon, egy nehéz drapéria közelében
ami az ablaknyílást fedte
anyám mindig mosolyogott, szerette volna
hogy mindenki boldog legyen, azt mondogatta: “légy boldog Henry!”
és igaza volt: jobb, ha boldog vagy, ha te is
tudod
apám hetente többször is megverte őt és engem
düh tombolt 182 centis testében, mert nem tudta
megérteni, mi erősíti belülről őt.

anyám, szegény hal,
csak boldog akart lenni, pedig kétszer vagy háromszor verték meg hetente,
mégis azt mondogatta, légy boldog: “Henry, mosolyogj!
miért nem mosolyogsz soha? ”

aztán mosolygott, hogy megmutassa, hogyan és ez volt a legszomorúbb mosoly, amit valaha láttam

egy napon az aranyhalak elpusztultak, mind az öt,
lebegtek a vízen, hátukra fordulva
szemük továbbra is nyitva,
amikor apám hazaért, a macskának vetette őket
oda, a konyha padlójára, és anyámat figyeltük
mosolygott

Márkus László fordítása

Nyugodj meg, bogaram! – Turai Kamil méltatásával

 

Egy esős vasárnapi délelőtt kék dzsekis, maszkos férfi csengetett be dr. Indig Igor kapuján.

– Ki az? – sietett a videó-kaputelefonhoz az egyetemi oktató, aki éppen újságot olvasott, és ilyenkor nagyon nem szerette, ha zavarják.

– Az édesapád.

– Kicsoda? – állt meg benne egy pillanatra a lélegzet. –Volna szíves hangosabban beszélni?

– Az édesapád – ismételte meg rekedten a szájmaszkos, kötött sapkás látogató.

– Na, ne mondja! Levenné a maszkot, lássam kivel beszélek.

– Tessék!

Indig Igor feszülten fürkészett a torzonborz, beesett arcú emberre.

– Nem ismerem magát. Volt szerencsém Nyugodj meg, bogaram! – Turai Kamil méltatásával bővebben…

Isten Fia a testbe visszajár

 

Isten Fia a testbe titokban visszajár,
visszaszökik, ezért, hogy a titkos szeretőknek olykor
isteni szépségű gyermekeik születnek,
s ezért, hogy újra és újra minden addiginál színesebb halfajok
alakulnak ki a tenger legsötétebb mélységében,
rejtve az emberi szem elől,
ezért lehet ritmus az egymásutániságból,
részecskék remegéséből fény,
szentek cérnavékony lélegzete emberöltő.

Isten Fia éjszakánként
összefekszik a képzelettel,
de gyönyöre meddő,
s reggel a felejtés síkjára
teríti ki az alvót.

Nem tud a mennybe menni egészen,
nem tud megtörténni a sejtszintű megváltás
az anyaszülte testben.
Örökké az anyag körül ólálkodik,
megszokta az imbolygó képeket,
a láthatárt,
megszokta már az öregedés
egyirányú utcáját is,
megtapasztalta,
hogy az ölelés meleg vizű öböl,
nem akar a végtelenre kihajózni,
hiába énekelnek mást
kar, láb és bőrreceptorok nélküli angyalok.

 

(Illusztráció: Olbiński Rafał: Uwolnienie)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info