Az, hogy mitől szép egy verseskötet, talán éppolyan költői kérdés, mint a többi felvetés, amire választ nem is kell feltétlen adnunk vagy várnunk. Azért megpróbálok felelni, valóban, miért is jutott eszembe éppen ez a kis jelző, ám egy egész esztétikai kategória eszembe Hegyi Botos Attila hófehér borítójú könyve fölött, amely korpuszán egy cingulust is visel, jelezve: kézzel írt könyvet tartok a kezemben.

Kézzel írott oldalak hasonmás (fakszimile) kiadására vállalkozott a Cédrus Művészeti Alapítvány 2018-ban. Hegyi Botos Attila kalligrafikus betűivel adta közre költői opuszát, az in illo tempore című verseskötetét. Szép lett. Nevét és könyvének címét csupa minusculával helyezte a borítóra és a címlapra. Talán mert a hajdanvolt kódexmásolók és rajzolók, az illuminátorok is így tettek a középkori scriptoriumokban, s a mondatkezdő betűt legföljebb bepirosították a fekete tintával körmölt szavak előtt és után.

Hegyi Botos Attila olyan verseiből állította össze e lírai művét, amelyekhez igen illett a modernitás tipográfiai divatjaival való ellenkedés. (Tartalmában így indulhatott szemben a kor átlagköltészetével.) Nem hagyományos értelemben vett kézírásos könyvvel van dolgunk, hiszen ismerősek már költőink többségében balról jobbra dőlő gyöngybetűi: Zrínyi, Batsányi, Petőfié, Arany János, Babits vagy éppen Weöres Sándor autográf kéziratai, amelyek napjainkban könyvalakban is megjelentek. Hegyi Botos Attila nem folyóírással másolta le verseit, hanem mintha csak a nyomda egész betűkészletét cserélte volna le a maga jeleire, egyenként rajzolta meg a-it, jellegzetes g-it… Természetesen szó sincsen azonban automatizáltan alkalmazott klaviatúráról. Például a verskezdő betűk sokkalta inkább az úgynevezett iniciálékra hasonlítanak: nem csupán az első, de a második sor teréből szintén – méreteik miatt – helyet követelnek maguknak. A versek vizualitásukkal is üzennek: szerzetesi fegyelmet, türelmet, no meg a spirituális szabadságból annyit, amennyit minden írástudó megkap, ha kellően szigorú formák közé zárja a végtelent.

A könyv (sokszorosított kódex) aranyszín oldallal indul s azzal is zárul. Az örökkévalóság metafizikai jelentésű és jelentőségű színével való komponálás telitalálat. Hegyi Botos Attila in illo tempore című kötetének lírai hangoltsága a hálaénekeket zengő, s Arany ABC-t is író zsoltáros artikulációjával rokon. Az ’in illo tempore’ azt jelenti, hogy ’abban az időben’. A múltban vagy a jelenben? A jövőben? Az aranyoldalra másolt első vers is a hálaimák időtlen sorait intonálja:

Ezt a verset itt

Hálák Házába vidd,
meg se állj, húgom,
szökkenj, libbenj lelkem! 

A ’hála’-dal eredeti szépségét és a kérő-követelő imákon túli erejét a 20. századi költők alábecsülték s meg is szenvedték, hogy ha méltatlan személyekre pazarolták (Lásd például: A hűség és a hála éneke. Megfeledkeztek Rilke intelméről, aki szerint még a panasznak is csak a hála környezetében szabadna megjelennie.)

Hegyi Botos Attila A Hálák Háza című versében így szerepel újra – már megtisztítva a rárakódott hamis és rosszemlékezetű jelentésrétegektől és – hangulatoktól – a ’hála’ szó. A költő nem egyenest fordult az Úrhoz, hanem először – ez is az önmegszólítás egy fajtája – a saját lelkéhez beszélt:

…szökkenj, libbenj lelkem! 

…szökkenj, libbenj, húgom!

Hegyi Botos Attila tudja, a bennünk lakozó léleknek van egy férfias, határozott (animus) és egy szorongó, nőiesebb fele (az anima). Kuklay Antal egy Pilinszky-vers kapcsán igen pontosan írt erről a törvényszerűségről. Hegyi Botos a tétovább, félénkebb animát figyelmezteti s tereli az isteni öröm irányába.

Zsoltárosként szól A gyantacsepp című költeményében is, a református néphimnuszra (Szenczi Molnár Albert XC. zsoltárára) utalva: 

Tört percek
csiszolt brillje.
Lepottyant babérfürt
mellett, fényesre
koptatott lépcsőfokon.
Egyetlen illó csepp. Mégis
magába foglal mindent,
ami történt elejétől fogva…     

    Hegyi Botos Attila a könyvét záró aranyoldal előtt, az utolsó fehér lapon ismét Zsoltárt zeng, amelyben testvériesülnek az elemek, tenger és ég, pillanatok, napszakok és ezredévek, terek és idők valamint a lírai én belvilága a külsővel:

Az ég az én tengerem.
Partjain lakom.
Itt virradnak rám
a reggelek,
itt borulnak rám
az alkonyok. 

(…)

 Kibomlok s zárulok
minden ölelésben,
zuhanok, emelkedem
egyetlen lélegzetben:
ahogy kinyitja,
úgy hunyja
le szemét
bennem a világ.

A zsoltárok, a pszalmuszok – Reisinger János így tanította diákkoromban – olyan költemények, amelyek mind az Ószövetség, mind az Újszövetség legfontosabb üzeneteit úgy foglalják magukba, mint egy olvasztótégely a legnemesebb fémeket: a zengő érctől a templom aranyáig. Hárfás Dávidhoz hasonlóan a 21. századi költő tájain szintén megjelenik a Megváltó látomásos alakja. A déli dal című költeményben még az isteni Háromság részeit is Egészben látjuk: 

Szőlők karján
nevelkedtem.
Voltam az égi tő,
a déli lejtő,
mennyek hamvazó agyagja,
gyurgyalaghangú azúr.
Homlokomra tövises
akácfürtök hulltak,
kék ínú, tejfehér
ünők borultak,
lázas hangjaimra
árnyas szárnyakkal
ereszkedve felelt
a csillagtorkú mélyút.

         Aki szőlők karján nevelkedik, az egészen közel van az Atyához. (Hegyi Botos Attila kertjéről az utolsó aranyoldalon talál az Olvasó verssorokat, szép virágneveket: mexikói narancs, anatóliai pipacs, tibeti istenvirág, kivi, ciprus, bambusz, lonc…) A Biblia több mint kétszázszor említi a szőlőt, s a Jóisten a Szentírás szimbolikája szerint szőlőműves, a világ szőlőskertjének gazdája. (Hamvas Béla írt az eperről egy miniesszét, abban is szőlőmíves az epret uzsonnázó Jóisten!) Jézus a szőlőtő, ám ennél még nyilvánvalóbban szerepel a versben, mégpedig itthoni vidékek jellegzetes flórájában. A tövises akácfürtök asszociálják mártíriumságát és tisztaságát. Az Atya s a Fiú mellett itt szálldos az akácok közelében a horhosokban a Lélek madara, a pompázatos gyurgyalag (Merops apiaster). Jellegzetes hazai táj részletein tűnik át az égi hatalom Háromsága.

Hegyi Botos Attila a sajátos költői világ-egészét a távolabbi világvallások motívumrendszeréből való merítésekkel tudja csupán érzékletessé tenni az olvasó számára. Pontosabban és szebben. Az elemek egybefonódását, föld s víz és ég egyben láttatásához, lám, egy virág volt segítségére, amely a Nílus és a Gangesz között hévizeinkben is honos. A más-más kultúrkörök értékei e spirituális környezetben kiegészítik, nem hogy kioltanák egymást:

…Héricset téptem Adónisszal,
ringattam Betlehem felett
a legszeretettebb csillagot.
Úgy ébredek házamban,
ülepedő éjek homlokán,
ahogy a mélyek labradoritja,
a Föld, a kék lótuszok. 

A kék lótusz (Nofertum)

 A labradorit fényhozó, gyógyító ásvány a mélyből, a kék lótusz pedig gyógynövény, amely gyökerével a földben, szárával a vízben, virágával az égben él. A kék lótusz-virágot a napistennel, Nofertummal azonosították a régi egyiptomiak. A ’Nofertum’ név jelentése a magyarban – nota bene! – a ’mindenség szépsége’.

Hegyi Botos Attila verseskönyve szép könyv.

(Tapolca, 2021-05-01)