Az Utószó a magyar költészethez egy kisvárosi vagy városszéli, jellegzetesen kelet-közép-európai kertbe kalauzol minket: cseresznyefa, körtefa, hóvirágok, orgonabokrok, kerítés mögött sötétlő erdő és hegyek. De ez mégiscsak különös hely, nemcsak amolyan elhagyott „haza”, vagy kicsit ósdi, az emlékeink mélyén melengetett-becézgetett „otthon”, hanem az ég (a felhők) írásjegyeiből létrejött alkotás. (Vízfestmény)
A kert elmosódó vízfestmény,
aki idelát, az látja:
egy felrebbenő felhő-árny
szűrt-fényű kalligráfiája.
Írott, vagyis a szemünk láttára íródó alkotás – ám nem a paradicsom, hanem a magyar költészet, egyáltalán a magyar nyelvű irodalmi hagyomány (és ez azért nem egyenlő a magyar magas költészettel) „kertje”. Ösvényein élő és halott olvasók járnak. Régi verssorok, dallamok, ritmusok éltetik. Minden fa, minden bokor, minden virág „újjászületés”, idézet vagy inkább újraolvasás (újrateremtés). Micsoda irodalmi kavalkád! A Mohai-féle természetfelfogás egyfelől posztmodernnek tűnik, másfelől nagyon hasonlít a trubadúrok felfogásához: az ő tavaszi nyitóképeikben még latinul énekelnek a madarak—az „új idő”, a tavasz dallamai, motívumai megidézik az összes régebbi tavaszt, az udvari líra majdnem minden rétegét, a teljes irodalmi hagyományt. Mohai kertjében egymás mellé (fölé, alá) rétegződnek Weöres, Arany, Nemes Nagy, Kosztolányi tájélményei, verssorai, dallamai. A kert tulajdonképpen egyfajta örökös újraolvasás vagy szellemidézés, a Borges által oly sokszor emlegetett Könyv és Természet egymásra kopírozódása. De a hagyományhoz nemcsak az írott vagy magas irodalom tartozik. A Nyugat és Kosztolányi Dezső avatott ismerőjétől a legmeglepőbb a magyar népdal- és nótakincs, sőt a gyerekköltészetet idéző rigmusok átemelése.
Ebben az ütött-kopott, „megbántott” (magára hagyott?), hangsúlyosan kelet-közép-európai kertben a legmegrendítőbb a pátosz emlékezete. Márpedig magyar irodalomról nehéz annak patetikus, romantikus, „hősi” vonulata nélkül beszélni. Ám a Mohai által többször megidézett évszak-tematika (elmúlás és újjászületés) mintha ellentmondana a tragikus veszteség-érzésnek. De a „megbántott kert” cseresznyefái mintha nem érdemelnének meg több tavaszt, csakis egyetlenegyet. Az ő „hősi haláluk” Mohai lírai univerzumában végleges és jóvátehetetlen (A nyár halottja):
A cseresznyefák: habos lovak.
Remeg sörényük a Nap alatt.
Egyedül vannak. A fejek éle
körcikkelyt vág az ég szemébe,
fény herseg a fogak alatt –
cseresznyefa, habos ló:
a nyár halottja vagy!
A cseresznyefa a nyár halottja – de vajon kicsoda a kert „halottja”, a magyar költészet legutolsó „birtokosa” és olvasója? A kérdés még az idő ciklikusságát felmutató verseskötet kapcsán sem értelmetlen: Mohai verseit, „újraolvasását” mindvégig átjárja a személyes halál és vereség balsejtelme. A költemények végén a versritmus gyakran megbicsaklik, mint a magányosan bóklászó öregember térde. Ezek a „bicsaklások”, drámai kifordítások a kötet számos remekében tetten érhetők – és nemcsak a metrikát érintik.
Egészen különösen siklatja ki Mohai V. Lajos a Soproni virágének, a legelső magyar szerelmes vers (vagy inkább szerelmes vers-töredék) lírai alaphelyzetét. Az elválás egészen más értelmet nyer itt – a magára hagyott a „virágot” a beszélő halála teszi kiszolgáltatottá és magányossá (Tavaszi gyönge ág).
Márciusi ajándék, tavaszi gyönge ág,
Ha elhagy a szerelem, terád ki vigyáz?
Ki kísér szemével, ha tőled kell válnom,
S fekszem majd fehéren a halottas ágyon?
Az ágy nem a beteljesülés, az egymásra találás, hanem az elválás színhelye. De ez az elválás mégiscsak egymásra találás, hiszen a halál fehérré, azaz virággá változtatja a költői ént is. Szerelem és halál, boldogság és gyász, miképp a középkorban, ma is egymásba tükröződik. Csak épp a halál a cserben hagyás metaforája is.
Lesz-e még magyar irodalom, ha többé nem fogja szeretni senki?
Ezt a veszteség-érzést nem a magyar líra hanyatlása vagy valami ködös világvége-sejtelem implikálja, hanem a személyes magára hagyottság érzése. Aköltő rendszeresen visszautal a szerelmi költészet dilemmájára, alaphelyzetére: „én” akkor létezik, ha van kihez beszélnie. Ennek a fényében formálja át a magyar betyár- és bujdosó-hagyományt is Mohai: a kiszakadás, elmagányosodás az én széttöredezettségét és pusztulását implikálja.
Hiszen nemcsak az írás, hanem az olvasás is valamiféle eleven kölcsönösséget feltételez. Az „utolsó olvasó” már csak a saját halálát olvashatja ki a kert /a könyv lapjairól.
És ez lesz a kert (a kultúránk, a tulajdonképpeni természetünk) végzete is. Olvasók híján semmibe vész. Ezért is indokolt Mohai V. Lajos remek kötetének címében kiemelt utószó.
Mohai V. Lajos: Utószó a magyar költészethez.
Prae.hu. 2021.
Illusztráció:
Rembrandt Tájkép az irgalmas szamaritánussal