Hoppál-Kovács Edit Győrben született, az ELTE matematika-fizika szakán diplomázott, később az ELTE pszichológia tanszékén folytatta tanulmányait. Közel tíz évig tanított a budapesti József Attila Gimnáziumban. Tizenegy éve dolgozik szervezetfejlesztőként és tanácsadóként. Emellett férjével két kamaszt nevel, akiknek hét éve lett az anyukájuk.

(Hoppál-Kovács Edit)

Editet én is nagyjából ekkor, hét-nyolc éve ismertem meg. Olyan fotókat lőtt rólam, amin még magamnak is tetszettem, ez ötévente egyszer fordul elő. Emlékszem, az volt az érzésem, WOW, ebben a nőben van valami. Akkor még ötletem sem volt, mennyire igazam van. Emlékszem arra is, hogy az elején egy kicsit zavarban voltam a jelenlétében, mert észrevettem, hogy sokakkal ellentétben valóban figyel arra, amit mondok. És az volt az érzésem, azzal is tisztában van, amit nem. Kétségem sem volt felőle, hogy kimagaslóan jó tanácsadó lehet.

Aztán évekig nem találkoztunk, csak a Facebookon követtem, hogyan nőnek a gyerkőceik. Így jöttek szembe velem Edit írásai is. Mikor megkaptam az ÚjNautilus prózarovatát, gondolkodás nélkül írtam rá, és kértem tőle szöveget.  Ez pedig nem csak a rovat épülésére szolgált, de ezáltal ismertem meg jobban Editet mint írót is. Kezdő szerkesztőként félve adtam néhány javaslatot, és megdöbbentett az a nyitottság és érdeklődés, amit viszonzásul kaptam. Edit nem viccel, amikor azt mondja, hogy az életét folyamatos tanulás jellemzi. Határozott elképzelése van, de megvan benne az alázat, hogy a már késznek hitt műhöz is visszatérjen, hogy jobbá tegye. Ráadásul elképesztő energiával és odaadással, hihetetlenül gyorsan tanul. Alig közöltem tőle két-három szöveget és már gyakorlatilag nem volt mibe belekötnöm. Nem sajnálja beletenni az időt és a fáradtságot az alkotásba. Alig egy év alatt megírt egy regényt, számtalan novellát, és a Majdnem elhittem című kötetét is összeállította. Ez elképesztő teljesítmény, ha számításba vesszük, hogy teljes állásban dolgozik, és azon felül még szülő is.

Amellett, hogy kitartó, Edit rettenthetetlen. Ez alatt nem csak azt értem, ahogy anyuka lett, és nem is csak azt, ahogy a betegségét küzdötte le. A bátorság, a bevállalás a szövegeiben is nyilvánvaló. Kevés olyan szerzővel találkoztam, aki a személyesség ilyen mértékű felvállalására képes, ráadásul úgy, hogy ezt nagy fokú önkritikával, alkotói szigorral ötvözi. Nem az életét meséli el öncélúan, nem korrektúrázott naplóbejegyzéseket ír. Felhasználja a saját élményeit arra, hogy művészi produktumot hozzon létre, ő maga egyben a márvány és a szobrász.

(A díjátadás pillanata.
Szondi Györggyel, a Napút vezetőjével)

Az alkotás mégsem csak magáról szól. Jó érzékkel használja fel, hogy remek megfigyelő. Karakterei mind élő, lélegző alakok, egyértelműen mutatják, hogy Edit nagyon is érti a lélek magját, és nem csak meglátni, visszaadni is képes. Ahogy a fotóiban, az írásaiban is jó arányban van az egyértelmű és a homályos. Első olvasásra is pontosan tudni, miről szól, de minél tovább nézed, annál több rétege tárul fel. Olvasóként és szerkesztőként is kíváncsian várom, mi jön a Majdnem elhittem után, az ugyanis vitán felül áll, hogy egy nagyon érdekes életmű első kiadott darabja kerül most bemutatásra.

(A fotókat Hurta Hajnalka Anna készítette
a jún. 14-ei díjátadó-könyvbemutatón.)