Fácánkereszt

Már megint vége valaminek, ami egyszer kezdet volt, mező,
mikor bortól zavartan a szőlők hegyláncait dicsértem,
labdarózsát, jegenyesort, szekérlámpát, mi holtomig éget,
de semmi nem lehet még egyszer olyan, amilyen a major,
istállóira csalán szeme lángol, csupa zöld láz,
senki se fogja úgy becsülni dédapámat,
aki a temetőből is elveszett, világgá csavarogtak csontjai,
el kellett volna mennem egy éjszaka a fénylő városok felé,
áldani a madarat, mikor rólatok hírt hoz,
elmenni fehér szélben, fehér havakban, ahogyan a többiek,
menni az országút eperfáival, violák, rezedák között,
mindaddig, amíg csak hollók és hangyák megtalálnak,
fekhettem volna homokba, hunyhattam volna a szemem,
mert fontos az, hogy tovább szeressem ezt a vidéket,
mint annyiszor álmomban ott, hol moccanatlan lift porlik,
szédülnek kristálypoharak, és semmi, semmi nem elég,
nem kakas szól hajnalodásra, hanem a tizenhetes busz,
a régi lakókból nincs már senki, gyorsan elvesztek,
ahogy jöttek be a lépcsőházba, úgy el is mentek,
augusztus 12-én, szerdán csótány- és patkányirtás lesz,
ennyi a tájékoztatás, járok föl a nyolcadikra, temetetlen,
iszom a bort, ha szólni tudnék, fácán röpülését említeném,
hogy homályos emlékét őriztem meg surrogó neszének,
hogy nyughatatlan vagyok, korán kelek,
képzelt szobák, nők után ugyanazokra a képekre vágyom,
a napfény felásott kertre esik, egy sor vadvirágra,
igen, persze, látja kudarcaimat szegfű, hangyabogáncs,
és kiakasztok a falra, mint holmi litográfiákat,
egy magzatarcot, fácánkeresztet, bomlottan dobogó dobot.

 

Eddig az őszben jártam

Hosszú lesz még a tél, ott fekszem tiszta lepedőn hanyatt,
csukott szemmel, összekulcsolt kézzel, kinyújtott lábbal,
fölviharzó szélben vonat hasítja szét fütyülve a havat,
a sínek úgy fénylenek, mint lángoló ráncok,
homlokát a hold fekete ablaküveghez dönti,
holt férfi lábához a kereszten,
ma este talán már lámpát is kell gyújtani,
hogy sárga fényében megcsillanjanak tányérok, poharak,
eddig az őszben jártam, most a temetőbe értem,
az imakönyvet fogom, most a krizantémokra emlékezem,
többet gondolok a halottakra, mint az élőkre,
mert azok legalább jajgatva és zokogva nézik a hajamat,
nyitott szájjal alszom, köldökig füstölve,
jéggé fagyott a kávém is,
a zsíros földet és a meglágyult eget kívánom,
mintha azt akarnám,
hogy egy láthatatlan, de figyelő Isten meghallja ezt,
nézze, ahogy csontomról lemarja a húst
egy elsőnek felserkenő, és mag-mohó és méz-szagú madár.

 

Mint lombcsönd a túlvilágon

Csak nem emlékszem, hogy merre mentél, túl fáradt vagyok, mint aki fölött, míg aludt, tündökölt eperfa lomb-tolla,
falnál, köveken, kapa sima nyelén itt,
szekér vonul, a kerekek az első híd pallóin zuhognak,
meg a zápor s a szél, azok szólnak hozzám a Malomsűrűnél,
akik még tudják, hol vannak a bakaruhák, a puskák,
meg egy igazi létra, talán, persze, szárogató,
melyről tehetetlenül csuszamlanak a kocsifecskendő tömlői,
a vízduda-kedvelő istenek lovai hol szállnak gyönyörűen,
hol az a part, a láthatatlan,
leírom, amit hallok, erjed a must majd, mindegy, felejtsük el,
hogy fákon, gyepűkön át pince, vagy valami egyéb, látszik,
mint lombcsönd a túlvilágon, megmerevedő ének, felelj rá:
kölykök voltunk, bozótos szájú medvék, csontsípú madarak,
itt vannak az árkok, fönnszóval hazahívó terelések,
durmoló angyalszárnyas disznók a karácsonyi hidas deszkáin,
föltekert szőlőkacsok, de most, egy percre, ezt gondolom,
ponyvával letakart cimbalom az őszi búcsú,
még, még, nekem is egy nótát! – kérem a gércei zenészeket,
a nagy tánctér gőzölve nyílik, ég felé lövi a papírtrombitákat,
a hinta külön áll, a lányok sálja és nevetése se lobog,
az Imre herceg volt, hozzá hasonló senki,
az ősök pásztorkirályok, mi meg suttyók,
merre vagyunk? egymásra lapult csontunk hol zörög?
a régi ösvényen talán megint csak visszatalálunk ide,
mi csörömpöl eres kagylóként, szekérláncként
a ragyogó halottak mellett? az üres ház nem ad választ,
rólatok beszélek a madaraknak, jajgatásokról, dadogásokról,
hogy valóban voltatok, hallottatok valami huppanást,
a konyhában pásztorok feküdtek, gonosz nélküli testek,
jó lett volna ott lenni közöttük valahol, valaha,
inni értük savanyú bort, ahogy szöcskés asszonyokért,
azok várnak, akiknek a könnye a rigók torkáig árad,
akiket már rég nem láttam, ott ülnek székeken, padokon,
aztán a sok sár eltörli ezt a kertet, a rózsa-liget ágbogait,
az olyan szavakat, amelyek éppen megszületnek az agyban,
magam is láttam, amerre az orrszarvú nyár lépkedett,
aztán elfogytak és kialudtak arca körül a kazlak,
mint a képeslapokon, és kis időre elcsendesült a zajos szél,
a záporos eső elmosta a redőnyöket, a kert asztalait,
aztán kiderültek az egek, és éjszaka rámdőlt a sátor,
pásztor-köpenyem letépte, s kérdezd, bőrömet lenyúzta-e?
összeomlott-e az élve eltemetett szívem?
és nyoma is elvész a napvilágnak, hólyagos szőlőleveleknek,
eső nem verhet arcomon márvány-dermedésbe barázdákat,
nem tépheti csomókban a hajamat, de jó, hogy itt vagytok,
eldúdolt és eltáncolt csárdások, nagynyakú békák között,
ha a kocsmába megyek, felidéz bennetek bőgő, hold-hegedű,
az elpattant húr, irgalmatlan gyásza pöttyös páfrányoknak,
és minden elmarad, mik voltunk, vagy lenni kívántunk,
széttört tükrökből, kiütött küllők közül néz vissza az arcunk,
jön a gyász, elérkezik a fulladás, a szem bevérzésének,
az éneklésnek ideje, elsötétített városokban kérdezzük:
mi lesz velünk, ha nincs Imre-nap, céllövölde, eleven beszéd,
ha a nézésünk is távolodik, s nem hallunk dalt a kő-vonókból

 

Halottnéző

Válladon kő, a szemed jégben,
terjed az üszök rokkant szádra,
szög tündököl lábban, tenyérben,
tüskék ropognak koronádra.

Változik minden horgos-rózsa,
szőlő-zöld foltja süt kepéknek,
csóktalan vagy csütörtök óta,
derengő dűlőid elégnek.

Jajdulsz, válladat víz kivájja,
vad méhek véredtől szaglanak,
ki sirat engem ma kiáltva?
nincs semmi, csak csillag, csak a Nap.

Titok van itt, a melleden kő,
mi vár rám ezután, ha látlak?
sugárszép angyal surran elő,
odaad százholdas halálnak.

 

(Illusztráció: Péchy Tamás)

 

Egy népdalra

Elmegyek, itt hagyom ezt a falut.
Kicsi hazámat, e tengernyi bút.
Itt, ha segítenék, nincs köszönetem,
ha kérni akarnék, kolonc a nevem.

Felveszem bocskorom, a kis tarisznyámat,
a néma erdőségben fák nem taszigálnak.
S ha egyedül halok meg, a nagy vadon mélyén,
nem sír majd ott senki, halott-ágyam szélén.

A rengeteg mélyén, ha ott ér a halál,
eltemet majd engem vörös avar ágy,
Szívük alatt elhordanak Szabad farkasok,
magas Égbe ragadnak a vándorsólyomok.

Ha folyó lesz, mibe megfulladok egyszer,
megsirat majd Földanya, Tiszta forrás könnyel.
S átölel majd millió kedves hullám karral,
s továbbgörget az Úton, nem köt a bánattal.

Ha a mező lesz, ahol eldőlök én egyszer,
Szívem elcimborál a kis egerekkel.
Virágok borítnak rám szép illatos leplet,
s a Fényes Nap ejt értem szép arany könnyet.

Itt hagyom ezt a falut, a bús temetőket,
itt hagyom a papokat, az édes Szívű nőket,
medvék mellett játszok én, szemezek az Éggel,
megértem én Magamat a Teremtővel.

 

Az út szakaszai

Míg valaki csak leg-et ás, aligha lett legendás.
De ki figyel, s hátra dűl, észreveszi: áron ül.
Virág lakik Szívében, mi sárga lenne a Napfényben,
de a redőny lehúzva, hát ha muszáj kinyitja.
Beömlik az utca pora, rásandít a horizontra,
látja, hogy a lába menne, hívja az Út végtelenje,
de a munka… és mit eszik? Ki kell találni valamit…

Egy percig se leszek fapapucs, be is csaptam a kaput.
Ha jön az éhség megeszem, ha fázok elégetem.
Útra keltem: Szabadság! Én elhagytam a szobát!
De a szobám velem jött, sötét szobám velem jött.

Az esőben baktatok, eláznak a bútorok,
szél lengeti lepedőm, nem jött velem a tetőm.
Lefoszlik és elromlik, néma porrá változik,
s mit az Úton elveszejt, belőlem a Természet,
berepül az ablakon, megül súlyos polcodon,
és amikor a könyvedet a sorokból kiveszed,
a por, akkor gondolj bele, mi mindent magába rejt.
Mennyi Élet, elengedés, mond neked halkan mesét,
mennyi kín és ragaszkodás, húzódik be a tetőd alá.

 

Miként az ópiumista…

Hosszú volt ez a tél. Szelíden, városban, munkában.
Tanultam, hogy lehet egyként szeretni mindent.
Volt egem, betonból öntött házak koszorújában.
S a horizont, fénylő ablakok kottáival intett.

S a szívem hív tovább: vetni, dolgozni, maradni.
Egész lényem lángol: én vágtatnék mesés tájakon át.
Vér vagyok, mi nem akar az erekbe alvadni,
vadló, mi vályúból nem, csak forrásból olthatja szomját.

Isten áll az ekével, a virágos mező előtt,
és hív: bársonnyal bélelt jármot tart felém.
Uram, nem tudom feltúrni e mesés legelőt,
megugrom,… de Őt lesem a rét túl felén.

Tekintete türelmesen ölel a virágok felett,
„Visszajössz még; most vágtass Isten hírével!
Tudod, e dudvából nem aratunk a népnek kenyeret.
Ló vagy, hát birkózz meg a lovak szívével.”

Bólintok: szeretem nagyon. Uram, visszatérek!
Addig a szerelmes legény vadvirágot találhat itt,
s miként tóban tükröződik Tisztasága az Égnek,
verseim megmutatják majd, az Utam mily csodákba vitt.

 

(Illusztráció: Rodrigo Ferrario Costa)

 

‘pitypangcsapás’

sugarak, szemem

sugaram

futunk, ahogy csepp

tűlevelek, madarak

Napsudár.

pitypangcsapást követek

Napcsapáson.

2021. 04. 28. 18: 27

 

‘nélkülem tükör’

fény, füvön lépek

fehérkéken az ég

esőcsepp, szempillám

pitypang nyílik, vagy a Nap

jobbról fémkerítés, nézem, tükör?

ernyős sárma, harmat

nélkülem tükör

ágvégek, madár vagy virág?

szempillangó

átlátok, de mennyi lábnyom?

hullámok, hajam és patak

cseresznyeszirom rajzol a fűre

magam nem látom át.

2021. 04. 30. 11: 03

 

(Illusztráció: Sun dance)