George a lakókocsijában pihengetett hanyatt fekve és egy kis hordozható tévét bámult.
A vacsora edényei el voltak mosogatva, a reggeli edényei is el voltak mosogatva, már csupán borotválkoznia kellene.
Sodort cigijéből hamu hullott atlétájára. A hamu egy része még parázslott. Olykor a lehulló parázs elkerülte az atlétát
és megsütötte bőrét, ilyenkor káromkodott és lesöpörte magáról.
Kopogtak a lakókocsi ajtaján. Lassan talpra állt, és kinyitotta az ajtót. Constance volt az. Egy ötödik, bontatlan whisky volt nála egy táskában.
“George, otthagytam azt a szemétládát, ki nem állhattam azt a szemétládát.
Nem bírtam tovább.”
“Ülj le!”
George kinyitotta az ötödiket, elővett két poharat, mindkettőt megtöltötte egyharmad whiskyvel, kétharmad vízzel.
Leült az ágyra Constance mellé. A lány cigarettát vett elő
a táskájából és meggyújtotta.
Részeg volt, remegett a keze.
“Elvettem az átkozott pénzét is. Elvettem az átkozott pénzét
és leléptem, amíg ő dolgozott.
Nem tudod, mennyit szenvedtem azzal a rohadékkal.”
Hadd gyújtsak rá!” mondta George.
Átnyújtott neki egyet, ahogy közel hajolt hozzá,
George átkarolta, magához húzta és megcsókolta.
“Te szemétláda.” – mondta a lány – “Hiányoztál.”.
“Nekem is hiányoznak azok a jó lábaid, Connie.
Nagyon hiányoztak ezek a jó
lábak.”
“Még mindig szereted őket?”
“Már a látványuktól is felizgulok.”
“Soha nem tudnék túlságosan megkedvelni egy főiskolás srácot.” – mondta Connie.”
Túl puhányok, olyanok, mint a tejbepapi. És tisztán tartotta a házát. Ó, George, olyan volt, mintha a saját cselédje lenne.
Mindent ő csinált. A ház makulátlan volt. Marhapörköltet lehetett enni a vécén. Túlzottan
antiszeptikus. Ez volt ő.
“Igyál, jobban fogod érezni magad!”
“És nem tudott szeretkezni.”
“Úgy érted, nem állt fel neki?”
“Ó, felállt, állandóan felállt neki. De nem tudta, hogyan kell szeretkezni.
Nem tudta, hogyan kell boldoggá tenni egy nőt – tudod. Nem tudta, mit kellene csinálnia. Az a sok pénz, az a sok tanulás haszontalan volt.”
“Bárcsak nekem is lenne főiskolai végzettségem!”
“Nincs rá szükséged. Mindened megvan, amire szükséged van, George.”
“Én csak egy lakáj vagyok. Minden melóm szar.”
“Azt mondom, mindened megvan, amire szükséged van – George. Te tudod, hogyan kell egy nőt.”
“Igen?”
“Igen. És tudod, mi volt még? Az anyja is eljött! Az anyja! Kétszer-háromszor egy héten. És ott ült, nézett engem, úgy tett, mintha kedvelne, de mindig úgy bánt velem, mintha kurva lennék. Mintha egy bárcás, riherongy kurva, aki elrabolta a fiát…
Az ő drága Wallace-ját! Jézusom! Micsoda álszent prüdéria!”
“Azt állította, hogy szeret engem. Én meg azt mondtam: „Nézd meg a puncimat, Walter!’ De ő nem nézett a puncimra.
Nem akarom nézni azt az izét.” Azt az izét! Így hívta!
Te ugye nem félsz a puncimtól, George?”
“Még soha nem harapott meg.”
“De te már megharaptad, megrágcsáltad – nem igaz, George?”
“Azt hiszem, igen.”
“És nyalogattad, kényeztetted?”
“Azt hiszem, igen.”
“Nagyon jól tudod, George, hogy mit tettél.”
“Mennyi pénzt loptál?”
“Hatszáz dollárt.”
“Nem kultiválom azokat az embereket, akik másokat nyúlnak le, Connie.”
“Ezért vagy te egy kibaszott mosogatógép. Te becsületes vagy George. De ő egy seggfej,
És megengedheti magának, mert van pénze, én pedig megdolgoztam érte… Ő és az anyja és az ő szeretete, az anyai szeretet, a makulátlan mosdótálak, vécék, szemetes zsákok és a légfrissítők és borotválkozás utáni krémek és az ő kis merevedései és az ő kisfiús szeretkezései. Mindezt magának, érted, mindent csak magának! Tudod, hogy egy nő ezt nem bírja, George.”
“Köszönöm a whiskyt, Connie! Hadd szívjak még egy cigarettát!”
George újra megtankolta a poharakat.
“Hiányzott a lábad, Connie. Nagyon hiányoztak azok a lábak. Tetszik, ahogyan azokat a magas sarkú cipőket hordod. Az őrületbe kergetnek. Ezek a modern nők nem tudják, mit hagynak ki. A magas sarkú cipő formálja a vádlit, a combot, a feneket; ez…
ritmust ad a járásnak. Engem nagyon beindít!”
“Úgy beszélsz, mint egy költő, George. Néha így beszélsz. Te, a pokolian jó mosogatógép.”
“Tudod, mit szeretnék igazán csinálni?”
“Mit?”
“Szeretnélek megkorbácsolni az övemmel a lábadon, a seggeden, a combodon. Szeretném
hogy remegj és sírj, és amikor már remegsz és sírsz, beléd hatolnék!
Ez a tiszta szerelem.”
“Én nem akarom ezt, George. Még soha nem beszéltél így velem. Te… mindig jól viselkedtél velem.”
“Húzd feljebb a ruhádat!”
“Micsoda?”
“Húzd feljebb a ruhádat, többet akarok látni a lábadból!”
“Szereted a lábaimat, ugye, George?”
“Hadd ragyogjon rajtuk a fény!”
Constance felhúzta a ruháját.
“Istenem, a francba” – mondta George.
“Tetszik a lábam?”
“Imádom a lábaidat!” George átnyúlt az ágyon, és megpofozta Constance-t.
A cigarettája kirepült a szájából.
“Ezt meg miért csináltad?”
“Megdugott Walter! Megkefélt Walter!”
“És akkor mi a fene van?”
“Szóval húzd feljebb a ruhádat!”
“Nem!”
“Tedd amit mondok!” George újra pofon vágta. Erősebben. Constance felhúzta a szoknyáját.
“Csak a bugyidig!” – kiáltotta George. “Nem akarom látni a bugyidat!”
“Jézusom, George, mi ütött beléd?”
“Megbaszott Walter!”
“George, esküszöm, megőrültél. El akarok menni. Engedj ki innen, George!”
“Ne mozdulj, vagy megöllek!”
“Megölnél?”
“Esküszöm!” George felállt, és töltött magának egy feles whiskyt,
megitta, és leült Constance mellé. Fogta a cigarettát, és a nő csuklójához nyomta. A lány felsikoltott. Ő ott tartotta, határozottan, aztán elhúzta.
“Én férfi vagyok , bébi, érted ezt?”
“Tudom, hogy férfi vagy, George.”
“Tessék, nézd az izmaimat!” George felült és mindkét karját megfeszítette.
“Gyönyörű, mi – bébi? Nézd ezt az izmot! Érezd? Érzed!”
Constance megtapogatta az egyik karját, majd a másikat.
“Igen, gyönyörű tested van, George.”.
“Férfi vagyok. Mosogatógép ugyan, de férfi, igazi férfi.”
“Tudom, George.”
“Nem vagyok az a szar, akit elhagytál.”
“Tudom.”
“És énekelni is tudok. Hallanod kéne a hangomat.”
Constance ott ült. George énekelni kezdett. Az “Old man River”-t énekelte. Aztán
“Senki sem tudja, milyen bajt láttam.” Elénekelte a “The St. Louis
Blues-t.” Elénekelte a “God Bless America”-t, többször megállt és nevetett.
Aztán leült Constance mellé. Azt mondta: “Connie, gyönyörű lábaid vannak.”
Kért még egy cigarettát. Elszívta, megivott még két italt, aztán a fejét Connie harisnyás lábára hajtotta, majd az ölébe és azt mondta: “Connie, én… azt hiszem, nem vagyok jó, azt hiszem, őrült vagyok, sajnálom, hogy megütöttelek, sajnálom, hogy megégettelek a
azzal a cigarettával.”
Constance csak ült ott. Ujjaival végigsimított George haján, simogatta, nyugtatgatta.
megnyugtatta. Hamarosan elaludt. Várt még egy darabig. Aztán felemelte a fejét, és odatette
a párnára, felemelte a lábát, és kiegyenesítette az ágyon. Felállt, odasétált
az ötödik üveghez, töltött egy jó löket whiskyt a poharába, hozzá egy csipetnyi vizet és egy húzásra megitta.
Odasétált a lakókocsi ajtajához, kinyitotta, kilépett, behajtotta maga után.
Átsétált a hátsó udvaron, kinyitotta a kerítéskaput, a halovány holdfényben felsétált a sikátoron.
Az égbolt felhőtlen volt.
Kiért a körútra, és kelet felé sétálva elérte A Kék Tükör bár bejáratát.
Belépett.
Ott ült Walter egyedül, részegen, a bárpult végén. A lány odasétált.
és leült mellé. “Hiányoztam, bébi?” – kérdezte.
Walter felnézett. Felismerte a nőt. Nem válaszolt. A pultosra nézett, mire a pultos elsétált.
tőlük.
Mindannyian jól ismerték egymást.
Márkus László fordítása
Mihály Ádám képe