Páracsipke, selyemfény

Szösz

Két szemöldök között behegedve
Pici, vörös rúzs-félhold.
Bíborszín ösztön ébreszti
Az alvót, elvakítja a gyönyör.
Lélek, idegek, én. Pulzusszám hallgatása.
Entrópia, szingularitás.
Egybesimul a reggel és az éj.
A végtelen elveszíti szabályos
Lüktetését Akkordok éhes cseppkövei
Bámulják a reflektálatlan öl finom ráncait.
Legszebb a második visszaalvás.
Jöhet a közlés eseménye.
Karizmatikus kedd. Keserédes írás.
Este tévedésnek tűnt,
Ami hajnalban erős telitalálat.
Csupán egy ötlet, ami kibontja szárnyait,
Mint rózsaszirmok közé esett vízcsepp.
A hernyó kibújik a sprőd pokróc
Kabátból, vége a háborúnak.
Jön a pillangó-lét. Fegyverszünet.
Azután játéknak tűnő birkózás.
A centrifuga megáll.

A befogadás utóélete

Ízlésalapzat

Mintha megannyi rejtjel és kulcs
Volna a lelkemben, melyek kódokat
Adnak a legféltettebb titkokhoz,
Mintha a szívemmel látnám,
Lényegem legbensőbb észlelésével
Fognám föl a szellemmel összefonódó harmóniát.
S érteném a tapasztalatot, amit eddig
Közönnyel fogadtam el a ráció szintjén.
Most továbbmegyek, belépek a ráérés,
A reflektálatlan figyelem dimenziójába.
Már az se izgat, miként találok vissza?
A sejtek konzisztenciája a jó ösztönt beissza.
Mintha ott lenne a cél, ahol a kezdet.
Nem látni mást, csak a keresztet.

(Illusztráció: Tammy Crawford: Raindrops on Rose)

galamb

te a bal én a jobb szárnyát
fogtam meg a galambnak
recsegett ropogott majd
röpképtelen lett a jövőnk

hanahaki

mióta eltörtek a szárnyak
és nem érdekellek többé
virágok nőnek a tüdőmben
rózsák tulipánok nefelejcsek
az infúzióban kőolaj bugyog
sötét és ragacsos mindennapok
ritkuló emelkedők a monitoron

ma van a műtét napja
altatás előtt szirmokat köhögök fel
még így utoljára értünk
majd sötét lesz és sűrű csend

mire felébredek
virágmentes lett a tüdő
már nem szereti ugye
kérdezi a doki
már nem szeretem nem
csak a varrások szúrnak
mint a kiábrándulás

szabotázs

havi rutin volt az égés
ha fáztam mint jégcsap
felgyújtottam mindent

és volt merszem csodálkozni
azon hogy nem segítenek
pedig én locsoltam le
benzinnel a tűzoltóságot

önmegváltó

csontvázként remegek
a föld alatt két méterrel
rettegek a sírfosztóktól
nehogy megtaláljanak
és kifaggassanak

halványul bennem a hús
de nem hagyhatom
hogy megtaláljanak az ásók
erőt veszek magamon
és dörömbölni kezdek
kopp-kopp-kopp
kitörök a korhadó fából
reccs-reccs-reccs
sár zúdul koponyámra
mint dögbogár
elterülök a földön

idővel majd
visszanő a húsom
az indák és folyók
befedik csontjaim
idővel majd
legyőzöm az éjszakát
új szemekkel nézek
a vakító nap arcába

(Illusztráció: Travis Worden: Shattered Flower)

agónia

a beton repedéseiben kukacvirág
az agónia elkezdődött
külön szobába kerül
aki tudja hogy őt fokozottabban
veszélyezteti egy betegség az
tudatosabban védekezhet
a járókeret meg-megakad
mint a fejedben összegabalyodó szavak
úgy tartják, tíz emberből egy
a vérrögképződés öröklött rizikójával él
az agyvérzés tehát benne volt a pakliban
egy liter bor naponta leszaladt
a végén xanaxszal egyéb bogyóval
senki nem élt ennyit a családban
csak megszületni és meghalni
ne kelljen ebben az országban
korábban lett roncs mindenki
viszonylag időben megúszták
a szocotthont a saját ágyukban
szobatárs tévé feszkó nélkül
halhattak meg mint az állatok
kézfertőtlenítő látogatási tilalom
maró fekáliaszag nem volt
botladozó séta az épületek közti járdán
csak eljutni valahogy a következő padig
törökszegfűk és idegenek között találgatom
melyik nyelven értenéd amit mondok
beszélsz de mit
a nyelv morzsái közt
az asztalon legyek
bolyonganak keressük egymást
varázsigéket makogok hátha
a neuronális kapcsolatok mélyrétegeiben
fölcsendül az értelem a gyerekkori szavaktól
jedi málo szve u redu dá jól megy neki az iskola
mintha vissza lehetne menni az időben
tartozni magától értetődően össze
otthon lenni valahol újra
az egzotikus kívülállás öntudatában
a nemzetiségi adás zenéire
a népzenétől a mulatóson át Lepa Brenáig
mi más
ha vasárnap elbiciklizel a faluba
hallhatod
itt se méltóság se tamburazene
ezek telepesek meg városiak mind
idegenkedve néznek mintha kínaiul
kiabálsz csapkodsz nem tehetsz semmit
megértem életfogytig pont közöttük
heves a vérmérsékletünk állítólag
csak a dusnoki rác asszony kedvel
a férjével a bánya miatt költözött ide
negyven éve idegenben ő is a múlté
a faluja a népviselet minden beleszürkült
a nájlon otthonkák fölött elhelyezett
tompa fényű szemek öregségszagába
megváltás itt a halál ropog a térded
nemigen határozható meg már senkinek
a helye az életben mi járhatott a fejedben
elégetted a fényképeket az iratokat
mielőtt végigjártad az elfekvőket
talált kép a telefonomon
megtörten nézel vagy csak belenyugodtál
talán
…………….jogosan gyűlölt a lányod
…………….narcisztikus szülő voltál
…………….ezt akkor se érdemelted
ezt az életet
ezt a halált

mi a jó élet

megvan mindenünk
viszonylag könnyű munka
sok szabadidő nyugalom
ház kert autó hobbi barátok

akik a hajtást választották
a sokszorosát megkeresik
nem kell nézzék az árakat

megveszik a drágább sajtot az aldiban
otthagynak harmincezer forintot
nem számít reggeltől estig rohannak
szebb kocsijuk van külföldön nyaralnak

és mire mennek vele
nem érnek rá semmire

hozzászoktak egy színvonalhoz
elmaradnak a baráti összejövetelekről
ez a szocializmusban nem volt
na jó a nyolcvanas években már igen

túrázni jártunk minden hétvégén
szalonnát sütöttünk a barátokkal
a telken ment a bográcsozás

az elsők közt volt a városban videóm
hetente jártunk ki seftelni Bécsbe
annyit kerestünk nem bírtuk elkölteni
akkor vettem az első nyugati autót

megvoltak a legújabb zenék
a tengerparton is voltunk az jó volt
nem minden a pénz körül forgott

jutott mindenre pont elég volt
többet számítottak az emberi kapcsolatok
elinflálódott itt minden

Guatemalában boldogabbak az emberek
ott a barátok száma szignifikánsabb magasabb
nálunk atomizálódott a társadalom olvastam
a foximaxin ezt hívták elidegenedésnek

hogy amiért érdemes élni
ami adja a flow-t
megy a levesbe

nézünk bután mi a jó élet történt
aki nem agyhalott az depressziós
valaki meg biztos megint jól jár

(Illusztráció: Amy Casey: Tower)