még nem írtam verseket, és másik kabátom volt,
amikor megláttam azt az öreg bácsi elterülve a káréja mellett.
elkísértem őt haza, egy garázsba, házi borral kínált,
ő nem iszik csucsut, ezzel kérkedett, meg a műveltségével,
kopott üvegpohárba töltött, vagy csak a por száradt rá,
megmutatta a fegyver- és bélyeggyűjteményét,
tovább maradtam, mint gondoltam volna.
később, amikor a béke utcán haladtam,
mindig nézegettem a garázsok felé, őt kutatva.

már évek óta nem gondoltam rá, amikor
a béke utcán haladva egy kukának támaszkodó férfi
a segítségemet kérte, szinte pont ugyanott.
ha nem szólít meg, az jobban meglepett volna,
vonzzuk egymást a hajléktalanokkal,
számomra érdekesek, számukra értékes vagyok.
a hátgerincére panaszkodott, persze ivott is, nem tagadja,
nem tudott járni, néha átkarolt, vagy a karomba kapaszkodott,
megmarkolta a kezem a ragacsos kezével,
csak arra tudtam gondolni, hogy milyen büdös,
hogy miket kaphatok el tőle, hogy összekoszolja
az új kabátomat, barna műbőr, sajnos nem lehet mosni,
még kézzel sem, egy pesti second handba vettem,
a tapintásába, a zsebeibe egyből beleszerettem,
ő meg csak hajtogatta, hogy mennyire hálás,
hogy mennyien nem segítettek neki,
hogy vannak még jó emberek, nevettem,
valószínűleg csak nem tudok nemet mondani,
dicsértem, hogy milyen választékosan beszél,
és szépen artikulál, azt mondta, szereti a könyveket,
sokszor meg kellett állnia, a fájdalomtól összekuporodott,
úgy káromkodott: a biatorbágyba,
a szembejövő járókelők furán néztek,
szégyelltem magam előttük, hogy hozzáérek,
hogy hagyom, hogy hozzám érjen.
a garázsok felé irányított, azt mondta, ott lakik,
eszembe jutott az öreg bácsi, róla kérdeztem,
azt mondta természetesen igen, az édesapja volt,
ahogy betértünk a kivilágítatlan garázsok közé, elkezdtem félni,
az utolsó garázssor felé vezetett, annak is a legvégére.

arra gondoltam, ez már milyen, hogy az utolsó garázssor felé vezet, annak is a legvégére, és az utolsó ház balra című filmre.
arra gondoltam, hogy simán láthatta, ahogy ötven méterrel előtte egy bankautomatából kivettem a fizetésem, még meg is számoltam, és hogy ez milyen hülye szokás, mintha a gép tévedhetne, vagy mintha reklamálhatnék, és hogy pont egy ilyen triviális baki lesz a vesztem, amilyen triviális bakik általában az emberek vesztét okozzák.
arra gondoltam, hogy nem látom a másik kezét, folyamatosan a zsebébe van dugva, és hogyha kiáltanék, nem hallaná senki.
arra gondoltam, hogy vilmának vajon milyen színű a haja a scooby doo-ban, és hogy miért gondolok most a scooby doo-ra, és hogy barna.
arra gondoltam, hogy most, hogy arra kér, menjek át a másik oldalára, igazából azért van, mert rájött, hogy a másik zsebében van a kés, és amúgy is a jobb kéz az erősebb, stratégiai szempontból előnyösebb választás, ha szabadon hagyja.
arra gondoltam, hogy mennyi lehet az esélye, hogy van nála kés, és hogy egy hajléktalannak több szempontból is elengedhetetlen eszköze a kés.
arra gondoltam, hogy mennyi az esély rá, hogy megtámad, hogy túl sok filmet nézek, és hogy miért, arra mennyi az esély, hogy pontosan ugyanazon az útszakaszon pont elesik pár év különbséggel egy apa és egy fia, amikor én pont arra megyek.
arra próbáltam gondolni, hogy pontosan melyik évben volt ez, aztán meg arra, hogy mások húsz évre visszamenően össze tudják kapcsolni az évszámokat az eseményekkel, én meg azt sem tudom, hogy öt éve mi történt, az eseményeket régi kabátjaim alapján tudom rendszerezni.
arra gondoltam, hogy mennyire intelligens, és hogy ha rossz szándékai vannak, abban az esetben ez nem jó, amúgy csak érdekes,
arra gondoltam, hogy mennyire mindegy lehet neki minden ilyen fájdalmak közepette, és hogy azok a legveszélyesebbek, akiknek minden mindegy, aztán a környék bűnügyi statisztikáira, és hogy honnan tudnám a környék bűnügyi statisztikáit.
arra gondoltam, hogy talán nem is a fia, hogy nem is fáj a háta, hanem megölte és beköltözött a helyére, és azokra a fájdalmakra, amik előtt és után lehet, ami miatt neki már minden mindegy.

nekem már minden mindegy, ezt hajtogatta,
meg hogy hogyan köszönhetné meg,
mondtam neki: ha nem késel meg, az megteszi,
aztán a garázshoz értünk,
még mindig fogta a karom,
miközben az ajtóhoz dőlve leereszkedett a földre.
megkínáltam egy szál cigivel,
tüze az van, gondolom,
azt mondta, jól gondolom,
majd elindultam, előkotortam magamnak is egy cigit,
és a saját kezemtől undorodva rágyújtottam.

és a saját kezemtől undorodva rágyújtottam,
ez lett volna a vége a versnek.
zaklatott voltam, ez az egész, akkor az öreg, most meg ez,
verset akartam írni belőle, de aztán elvetettem,
mindenben dramaturgiai csomópontokat,
motívumokat, jeleket, utalásokat és ritmust keresek,
és ha találok, az még nem hatalmaz fel a versre,
akkoriban pont elegem is volt a történetvezető prózai hangnemből,
a szerkezetekből, hogy túl direkt vagyok, nem sejtetek,
nem feszítem szét a líraiság keretrendszerét,
túl bonyolult. nem vers. elengedtem.
valakivel viszont meg kellett osztanom.
mivel részleteiben érthető csak,
nem kockáztattam meg mással.
felébresztettem anyám.
alapból ő érdeklődik irántam a legjobban.
ha valakinél, akkor nála van esélyem,
de visszaaludt.
aztán már én sem tartottam fontosnak.
sokszor csak azért tűnik érdekesnek valami,
mert friss.
mert veled történt.
a kabátom szagolgattam.
meggyanúsítottam pár fekete vonalért.
biztos a hosszú körmeivel.

rá egy hétre a buszon reggel a kabátomról nem jutott eszembe,
s már a szagát sem éreztem rajta.
a béke utcán felvettük két munkatársam,
(tényleg így hívják azt az utcát, szándékosan túl banális lenne,
ha nem úgy hívnák, nem is választottam volna kitalált nevet az utcának,
simán csak úgy hivatkoztam volna rá, mint egy utca, vagy az az utca,
így viszont nem hagyhattam ki, tényleg béke utca,
sőt, minden más is szóról szóra igaz, ez egy dokumentumvers.)
mesélik, hogy éjszaka milyen füst volt,
nem lehetett látni semmit kintre, hajléktalanok lehettek, közelben laknak,
arra gondoltam, lehet, ott történt, de az már túl nagy egybeesés volna.

én pedig már nem foglalkozom az egybeesésekkel.
a munkából hazaérve egyből készítek egy frissen őrölt kávét,
teszek bele nádcukrot, kókusztejet, egy kis mandulatejet is,
és jó sok tejszínhabot a tetejére, nagy részét leeszem,
a többit elkavarom, leülök a kanapéra a mobilommal,
kortyolom és görgetem,
milyen jó a tejszínhab,
szeretek csak úgy flakonokat enni belőle,
elhatározom, hogy elmegyek üzletbe,
veszek még, meg mondjuk gesztenyepürét is,
az úgy milyen jó lesz,
kortyolom tovább, görgetem tovább,
kidob egy cikket, felgyulladt egy garázs,
bennégett egy hajléktalan, valószínűleg be akart gyújtani,
az illusztrációs kép egyértelmű, ő az.
egy komment van alatta, ennek a versnek a címe.

(Illusztráció: Aitor Renteria)

az első szálat fordítva visszatettük a dobozba,
utoljára szívtuk el, hogy szerencsét hozzon,
hogy másnap is tudjuk a garázsoknál hajtani a semmit,
már akkor is így hívtuk: a semmit hajtani, ez jutott eszembe,
amikor kibontottam azt a piros lucky strike-ot,
kihúztam belőle egyet, megfordítottam, s ahogy csúsztattam vissza,
egy szirénázó mentőautó húzott el mellettem,
mintha a természet lehúzódásra kényszerítette volna civil érkezéseinket,
a városi temető mellett bandukoltam már percek óta,
na, mondom, helyben vagyunk, annyira életszerű, mert
hol máshol lehet még találkozni egy ennyire banális, de mégis hiteles utalással,
persze igazából nem hiszek a jelekben, ez számomra inkább egy játék,
amivel szórakoztatom magam, mint például a tizenhárom,
amit már hosszú évek óta mindenben meglelek, hogy
aztán különböző transzcendens összefüggések kialakítására használjam fel,
pedig csak a sok koncentrálással kiéleztem rá az idegpályáimat,
az vagy, amit észreveszel, a figyelmed vagy,
ha figyelmes vagy, hálás tudsz lenni a jelen valóságában,
ezt mondogatom itt is mindig a fiúknak, hogy lehet élvezni azt is,
amikor a komposztot rostálva báránycsontokat szortírozol ki a nyüves földből,
miközben a félszemű macskád komplett egércsaládokat végez ki körülötted,
és szép lehet az a szemétdomb is, amire úgy tűz a nap,
ahogy csak a régió legmagasabb pontjára tud tűzni,
s a közvetlen közelében lévő erdő fáin fennakadva lengedező több száz nejlonzacskó is,
ezzel csak magadon segítesz, ilyen egyszerű, közhely,
de már pont a közhelyek hiányoznak,
hogy iróniát mellőzve kimondjunk bizonyos szavakat, megkockáztatni,
hogy lehetünk szentimentálisak, hogy lehetünk sebezhetőek,
hogy lehetünk nevetségesek, hogy lehetünk naivak,
én már olyan szintre jutottam, hogy
bármilyen egyjegyűnél nagyobb számot ha meglátok, ami nem tizenhárom,
addig végzek el rajta különböző matematikai műveleteket, amíg ki nem jön,
ráerőszakolom a valóságra az akaratomat,
vagy az akaratom valósággá erőszakolom,
régen, ha megismerkedtem egy aranyos lánnyal,
az volt az első, hogy összeszámoltam a neve betűit, s ha úgy nem jött ki,
akkor tovább számoltam úgy, hogy a neve egyes betűinek értéke
az ábécében betöltött sorrendjének a számával volt azonos,
így már egyből határtalan lehetőség nyílt a beteljesülésre,
itt sokszor megkérdezik tőlünk, hogy itt és most hogy érzed magad,
mintha egy filmet néznék, ámulok és a mondandót keresem,
saját magam metaforájaként létezem,
gyakran címeket is adok bizonyos élményeknek,
talán emiatt, ahogy ilyeneket megélek, fedeztem fel már korán,
hogy a legjelentéktelenebb inger is lehúzódásra kényszeríti a természetemet,
bocsánatot kértem a zsírkrétáktól, amiért csonkítom testüket,
a kövek ordítását könnyű volt megérteni, de azt nem,
hogy miért csak engem szólongatnak,
az a leszakadt mancsú partra vetett plüssoroszlán,
az a nyáron ottfelejtett piros trikó
egy elszökött kamaszok által épített erdei bunkerben az első talajmenti fagykor,
az a kivilágított próbababa a sarki butikban, aki felé csak azért fordulnak,
hogy az előtte lévő kirakat üvegén saját tükörképüket vizsgálhassák,
azon a szilveszter éjjelen ennek az eszkimós babának magyaráztam a tűzijátékszagban,
hogy a szabadság az nem az, amikor belebújsz egy gyapjúval bélelt puha bőrkesztyűbe,
hanem amikor leveszed, hogy a markodban szétolvadó jéggel
lemoshasd a rénszarvasvért az arcodról,
a belvárosba érve egy házaspár figyelmeztetett, hogy vigyázzak,
mert a sarkon túl egy részeg agresszívan tombol,
elmosolyodtam, hogy rólam is beszélhetne, mert olykor előfordul, hogy
részegen a környezetemre vetítem ki, hogy nem tudom elfogadni,
hogy képtelen vagyok megélni azt a fajta szeretetet, amit nyolc évesen,
amikor végigolvastam a máté evangéliumát,
pusztán csak azért, mert a testvéremet is úgy hívták,
a gyógyulás a fájdalmon keresztül történik, mondják sokszor,
amikor kenjük magunkra az önsajnálatot,
mint a gyanta alapú gyógykeveréket egy joghurtos dobozból
az udvari szomorúfűzfa kérgére, aminek levágták a lombjait,
mert belenőtt az arra futó villanyvezetékbe,
feltételezem, mert emlékezni nem emlékszem rá,
hogy már nem volt kényelmes az ablakban ülnöm,
és hogy ami azon túl volt, vonzóbbnak tűnt,
mint egy fertőtlenített hullámmedence gyereknap után,
ahová a zsibbadt lábammal léptem volna vissza,
itt gyakran mondogatják, hogy minél többet adsz, annál több marad,
az a szerencseszál megmaradt arról az estéről, eltettem emlékül, hogy
majd elszívom, amikor majd képes leszek ennek egy elfogadható címet adni,
de aztán itt odaadtam egy srácnak, nem volt neki,
a csikkeket szedegette fel utánunk, még csak most lett tizennyolc,
amikor rám néz, tekintetéből mintha egy mentőautó szirénázna,
aminek már nincs hová megérkeznie,
mintha a rideg valóság kényszerítené lehúzódásra jelentéseinket,
ritkán mond bármit is, állandóan csak a könyökén ráncigálja a bőrt,
ám ha túl sokáig csend van, lehajtott fejjel, remegve,
ajkát nyaldosva és kényszeresen grimaszolva könyörög,
csak énekeljetek, és minden rendben lesz, csak énekeljetek tovább, énekeljetek!

(Illusztráció: Alexandra Kršňáková: Shopwindow, The best bad choice)

szétfeszít a katarzis hiánya.
véletlenül bukkanok rá egy barna papírkára,
tipikusan egy olyan helyen, ahol biztosan nem kerestem volna.
ez az ölembe hullott ajándék nagy kezdőlökést ad,
mert eddig még arra sem vettem a bátorságot,
hogy elkezdjem tervezni, honnan lesz cigim,
legalább egy, mert olyan, hogy ne gyújtsak rá, olyan nincs,
mert felőlem már történhet bármi, elfogadom,
de a cigiből nem engedek, mert az a minimum,
amit elvárhatok magamtól, hogy beteremtsem,
mert milyen ember vagyok, ha még ezt se,
így felszínre tör minden, csikorogni kezdenek
azok a bizonyos elhárító mechanizmusok,
mint felszakadozott, összefirkált buszmegállói plakátok,
alattuk a még régebbi plakátokkal,
s azok alatt a még régebbiekkel,
amiket teljesen figyelmen kívül hagysz, miközben várakozol,
a környezeted szerves részét képezik,
hozzászoktál, mint a szar-, hányás- és húgyszaghoz,
amiben csak annyit állsz ott, hogy pont elszívsz egy cigit,
aztán jön is a buszod, na de ha nincs cigid,
és csak nem akar jönni az a busz,
akkor előbb-utóbb, mint egy szecesszionista plakátművész,
elkezded közelebbről megvizsgálni a kereskedelem,
a politika és a szórakoztatás eme komplex és absztrakt elegyének
undorító rétegei alatt a rozsdaette alapot,
amin már kivehetetlen, hogy egy rég lejárt menetrend,
vagy a település címerének foszlányait látod,
szóval, hogy oké, hogy amióta kinéztem magamnak az új telefonom
már eltelt két év és egy forintért elérhető volna a csomagomhoz,
meg hogy két hónapja nincs kifizetve a telefonszámlám,
az is rendben van, hogy csak két pár cipőm van,
és az anyámon élősködök, vagy hogy
a múltkorival együtt már harmadszor fizette ki a fenyő a sörömet,
és az is teljesen oké, hogy nem ijeszt már meg,
inkább csak stabilan szorongat a tudat,
hogy nem tudom, mikkel áltatom magam évek óta,
amiket képtelenség felfedeznem, hiszen azért védenek,
mert az igazság alapjaiban zúzná szét a valóságomat,
persze minél inkább igyekszem szkeptikus lenni,
nem zárom ki azt sem, hogy pszichopata vagyok,
elvégre nem valószínű, hogy tudnám, ha az is lennék,
nem tudom, valóban ez a szeretet és az empátia, amit én érzek,
vagy csak megtanultam a környezetemtől mímelni őket,
mindenesetre, ha nem is vagyok az, de simán kinézem magamból,
már az megérne egy sokéves biztonságos és bensőséges kapcsolat
kiépítését egy pszichoterapeutával,
amúgy meg a legszentebb léleknek is érzem magam,
miközben nem tudom, hogy jó ember vagyok-e,
viszont tudom, hogy nem vagyok jó ember,
az ambivalencia a legmeghatározóbb erőm,
szélsőségek között csapongok, vagy inkább
mintha az egyik lábamon egy jégkorcsolyával,
a másikon egy síléccel menekülnék
a sinaloa-kartell sicariói elől egy mexikói sivatag homokviharában,
és oké, hogy egyáltalán nincs önképem,
a hangom nem én vagyok, a mosolyom nem én vagyok,
a kézfogásom nem én vagyok, a személyiségem nem én vagyok,
és a túl sok vagyok miatt nem látok ki magamból,
mert túl sok vagyok, és túl kevés, magabiztosan instabil,
mint egy kötéltáncos az óceán fenekén
egy jéghideg áramlat által sodort moszatokból szőtt fonalon,
de nyilván nem arra gondolok, hogy mondjuk nem tudom,
melyik a kedvenc gyümölcsöm, mert persze, hogy
a banán, az eper, a mandarin, az ananász, a mangó,
a körte, a füge, a kivi, a narancs, és a dinnye az, ez egyértelmű,
hanem mondjuk, hogy az a belső én, aki zuhanyzás közben megnevettet,
mindig valaki más, de ez még mindig rendben volna,
hanem, hogy őt senki sem ismeri, hiába van jelen,
az a szűk, de mégis áthatolhatatlan tér aközött, aki vagyok és aki lehetnék,
aki minden nap lehetnék, de már húsz éve nem vagyok,
mint egy üveg eperdzsem vákuuma egy eszköztelen kisgyerekkel szemben,
szóval hogy nekem ez így komolyan, tüntetésmentesen oké,
mindaddig, amíg jut legalább egy kibaszott szál cigi estére,
és akkor most, hirtelen átugorva a feladat legnehezebb részét,
beindul a folyamat, a filter már könnyebb dió,
korábbi tapasztalataimra alapozva annak a statisztakiai esélye,
hogy én, vagy egy vendégem elejtett, kiszórt, ottfelejtett
valamikor valahol a lakásban egyet, több, mint biztató,
az eddigi gyakorlat alapján csupán kitartás kérdése.
szisztematikusan fésülöm át a területet, a kanapé felületén
a bemélyedéseknél finoman végighúzom két ujjamat,
mintha egy titkos zár után tapogatnék, vagy
mintha hajnalban egy bmw hátsó bőrülését feszegetve
kutatnék vakuval apró meth-kristályok után,
aztán a teljes padlót, különös figyelmet fordítva a bútorok alatti zugoknak,
felemelem az ágyhuzattartót is,
végül negyed óra térdenmászás után a radiátor mögül piszkálok ki fakanállal
egy sokadik életében doromboló porcicán fennakadt
5,3 miliméteres extra slim gizeh filtert.
innentől nyert ügyem van, rátérhetek a dohányra,
mely feldolgozása szintén szigorú munkamenetet követel:
először alaposan kezet mosok,
majd biztosítok egy megfelelő nagyságú és anyagú munkafelületet,
egy áötös papír a piszkozataim közül megteszi,
jé, ez egy vers akart lenni, na mindegy, magam elé teszem a hamust,
és benyomáskra hagyatkozva igyekszem időrendi sorrendben visszafelé haladva a legfrissebbektől kiválogatni belőle az újrahasznosítható csikkeket,
félbehajtom a papírt, rászórom a házi érlelésű kézműves dohányom,
letépem és visszahelyezem az égett, kormos végeket,
majd az ujjaim között finomra morzsolom,
amíg össze nem gyűlik a kellő mennyiség.
újra kezet mosok, kezembe veszem a filtert, hogy megsodorjam,
majd kiejtem a filtert és beleesik a hátizsákom kicipzározott részén át
a benne lévő nejlonszatyorba, amiben a kétnapos sütögetésünk
összeszedett szemete van belegyűrve,
pár tényező meghatározása után felhagyok az imént történt
események valószínűségének felbecsülésével,
és egy darabig elmerengek, hogy milyen életem
volna elméleti matematikusként,
aztán inkább oda se nézek, úgy nyúlok be
a bontott krémsajt, a paprikatorzsák, a vodkásüveg,
egy fél szafaládé és egy megrágott kifli közé,
és a filter helyett egy kissé megviselt,
de egyébként kímélt állapotú marlboro goldot tapintok meg,
talán a sors, isten, bevonzottam, vagy a jupiter áll pont így a szaturnusszal,
de az is lehet, hogy csak egy csapat részeg
környezettudatosságának köszönhetem napom fénypontját,
rágyújtok, próbálom úgy szívni, mint a kígyóbőrkabátos nicolascage,
de nincs katarzis, az olvashatatlanná váló betűkkel
kétségkívül most lépem át a csikkhatárt, elnyomom,
nem változott semmi, hiszen ez csak egy cigi, csak elszívtam egy cigit.

(Illusztráció: Lois Dodd: House in Moonlight, 2004)

magtár

szemerkélni kezdett, s amíg a többiek aludtak, átrendeztük a várost.
az utakról levakartuk az aszfaltot, réti vadvirágmagokkal
hintettük be a felpuhult földet, amit kellett, lebontottunk,
falakat mázoltunk, utcanévtáblákat rajzoltunk,
tölgyfapadokat és madáretetőket faragtunk.
simatűjű szálkásfenyőket és tömjénfákat ültettünk
a kibővített parkokban, az óvodává átalakított bíróság
udvarán kakaó-, sárkány- és majomkenyérfák virágoztak.
a városházán színházat avattunk, a várból romkocsma lett,
a múzeumból kalandpark, a szociális- és munkaügyi hivatalából
pedig csillagvizsgáló. aztán hajnalodni kezdett, kialudtak
az utcalámpák, a szemaforok újra működésbe léptek,
az éjszakai csapadékot pedig elnyelték a csatornák.
lángoszsír nehézkés párája telítette el hörgőinket,
és mint toporzékoló kutyák, akik már tudják, mit jelent
a zaklatott cipőkopogások ritmusa,
pórázokat szorongatva, zakókban, acélbetétes munkásbakancsokban
és telepakolt hátizsákokkal visszafoglalták a várost.
a másnapos hajléktalanok, indexelő sorsok tömkelege között
közalkalmazottakként széledtek szét,
sorban kinyílt az élelmiszerbolt, a fogadóiroda,
a számítástechnikai szaküzlet és a bútoráruház.
az utcába, ahová az állandó lakcímed volt bejelentve,
úgy tértél be, mint egy szárnyszegett kerub.
a panelstadion egy földszinti ablakpárkányán egy néni
a csikkekkel teli kompótosüvegben felgyülemlett barna vizet
egy cserepes kaktuszra szűrte le,
miközben leste, ahogy szárazon elköszönsz tőlem.
rajtad az nem segített, hiába tudtad,
hogy ameddig az ajtóbehúzó nem zárta rád a lépcsőházat,
mint egy dühös apa, aki még mielőtt
egy határozott mozdulattal teljesen becsapná,
az utolsó pillanatban lelassít, hogy a kis résen át
megbizonyosodjon róla, valóban eltűntem-e,
hogy addig nekem így is minden a helyén volt.

terasz

a virradat feszültsége vág ki túltöltött cellámból.
ma se aludtam, pedig idegen (még tiszta) ágyakban
tudok a legnyugodtabban. fogaimra tapadt ínyemet
feszegetem. nem tudom, mi lesz, gondolom, folytatjuk,
ha a többiek felébrednek. elrepülünk valamerre,
ha hideg lesz. egy kitört zongorabillentyűre lépek,
visszajuttatva társai közé gyengéden megszólítom,
talán ordító dísz-funkciója ugrasztotta ki otthonából
a nyaraló padlójára. az október végi nap
ráncos tenyere fellángolásunk fakuló hegén.
megjött a kertész, ma is itt talál, a teraszon,
akár azt is hihetné, hogy vele együtt most ébredtem
bele a napi rutinba. nem merek neki köszönni.
csak bámulom kinyújtott lábakkal a hátára száradt sárt,
ahogy távolodva eltűnik a lemetszett gyümölcsfasorok között.
gyerekzsivaj, a kerítésen túlról, az övéi várhatnak rá,
veszekszenek, talán, vagy játszanak, ilyen messziről nem hallatszik.

(Illusztráció: Lois Dodd: Buildings at Rock Gardens Inn)