Különös műfajú verseskötetet tart kezében az olvasó. Talán nem tévedünk nagyot, ha a Romok királynőit, Pethes Mária szokatlan, drámai és epikus elemeket is variáló verseskötetét női monológok tablójának tekintjük: különböző helyzetű nők vallanak párkapcsolati tragédiáikról, szerelmi csalódásaikról, a másikhoz való viszonyukról.
A szerelem szóval amúgy nagy bajban vagyunk, hiszen manapság az embereknek identitásaik, esetleg traumáik, függőségeik vannak – a szerelem egy igen divatjamúlt érzemény. A verseskötetben megidézett nők kalandjait, sorsfordító eseményeit mégsem titulálhatjuk egyszerűen „pasizós történeteknek”, bár persze nem kevés szociografikusan pontosan felvázolt vagy fekete humorral előadott, groteszk történetről is olvashatunk. Minden nőszereplő (hősnő?), a romantikusak és a kevésbé romantikusak is a lényét kiteljesítő lelki felszabadulásról ábrándozik – mintha egyikük sem lehetne szabad és teljes a másikra való rátalálás öröme és boldogsága nélkül. A szerelem újra és újra „visszabeszéli magát a női szereplőkbe, még akkor is, ha „nem tudom, mit kerestem / mindent jelentő szívedben / a semmi közepén”. (Szandráért – a semmi közepén)
Mit jelent a rom a kötet címében? Az elhasznált testeket, a tönkrement, sokszor be nem teljesült szerelmeket, a boldogság kínzó hiányát (a boldogságét, ami nélkül nem lehetnek épek a női beszélők)? És kik ezek a rom-nők? Akik mégiscsak királynők, noha csak egy rommező vagy a romlás (szerelem?) fölött uralkodnak? A változatos nevek és vallomások mintha valami univerzális nő sorsot sugallnának, de erről szó nincs, a kötetben tükröződő élményanyag többnyire csak a középkorú (vagy annál valamivel idősebb), középosztálybeli nők csalódásait öleli fel. De így sem panaszkodhatunk: annyi hangot, tapasztalatot, életérzést ismerhetünk meg, mely már-már epikus gyönyörűséget okoz. Kevés ennyire vállaltan többszólamú lírai kötet született a magyar irodalomban, mint Pethes Mária verseskötete. És nagyon különös demokratikus üzenete is van a címnek: csak a sors, a közös női sors, a romlás vállalása révén lehetsz királynő.
És milyenek a férfiak, akik fel-felbukkannak (majd el-el-tünedeznek) Helga, Tünde, Fatima, Ildikó, Jázmin és a többiek vallomásaiban? Ők is nagyon sokfélék: kavarnak, szörnyet halnak, megcsalnak, hazudoznak, fészbúkoznak, vadásznak, bántalmaznak, kereket oldanak (az egyik legremekebb versben a hazugságtól „összemennek”), ám többnyire csak a távollétükkel vagy a bűneikkel vannak jelen. És akármilyen sokfélék, ők nem szólalhatnak meg különféle nyelveken.
A páratlan stílusgazdagság és sokszínűség a kötet egyik legnagyobb erénye. A szerző a magyar költészet legszebb hagyományaival koronázza meg a „romok királynőit” – a költő (mert hiszen költő) a nyelveket, a lírai megszólalásokat különíti el, nem a szociografikusan megragadható élethelyzeteket. (Bár az utóbbira is láthatunk szép példát, Amal, a menekült lány vallomását.) A kötetben megszólaló nők sorsát többnyire a nyelvük jelöli ki, nem a történetük. Vannak romantikus versnyelven megszólaló nők, más női beszélők szókincse a szürrealista, szimbolista, egzisztencialista vagy épp a népies lírából táplálkozik. Szerintem a legpompásabbak a minimalista vershagyományt variáló versek. Mert hiszen a legtöbb költemény azért felvillant – sokszor a hiányon keresztül is – valamiféle történetet vagy legalább történetszilánkot, ezek gyakran csattanóval zárulnak, márpedig az epigrammatikus zárlatok legjobban a minimalista versnyelv segítségével érvényesülnek.
A Katalinért – időjárásváltozás c. verset teljes terjedelemben idézzük:
szombat éjjeltől hétfőig
szakadt az eső pocsolya
fodrába írtam
VÁRLAK
kedden erősen sütött a nap
elillant a tócsa
cserepes száján ennyi állt
NINCS ÜZENET
Pethes Mária igazi varázsló, a szerelmi vágy halhatatlanságát és végtelenségét (vagy inkább végtelen változatosságát) képes megteremteni az általa megidézett nyelvek, stílusok sokaságával. A Romok királynői tekinthető amolyan kifordított magyar irodalomtörténetnek is: a sok mai nő, a Juditok, Ildikók, Edinák, Lillák vallomása után könnyebb elképzelnünk, hogy éreztek és szenvedtek a hajdani Terikék, Bözsik, Annuskák, Lenkék – a régi idők „királynői”. De a hagyományt illetően csak a saját fantáziánkra vagy a kortárs magyar lírára támaszkodhatunk, hiszen a magyar irodalomból mintha hiányozna ez a fajta nőköltészet – jellemző, hogy a „leghíresebb” és leginkább szerelmes természetű XIX. századi költőnőnket, Lónyay Erzsébetet is egy XX. század második felében írt költő (egy férfi!) teremtette.
A Pethes Mária költői varázstükrében megidézett asszonyok mind a férfiköltészet nyersanyagából építkeznek (mert mást nem tehetnek, a rom-metafora akár innen, a nyelv felől is értelmezhető), de a kötet elején megidézett Frida Kahlo-mottó azt sugallja, lehetne másféle is a magyar irodalom… Ez az elragadóan bátor és varázslatosan sokszínű verseskötet efelé tesz egy nagy lépést.