Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép
Charles Baudelaire: Az albatrosz

 

 

Absztrakt metaforák: norvég albatrosz és sújtólég

A Csendes-óceán északi pereméig honos, a Hawaii-szigeteki atollokon vagy a mexikói Guadeloupe-on költő viharmadár, a majd fél évszázados kort is megérő, háromméteres fesztávú szárnyakkal vitorlázó, Baudelaire/ Tóth Árpád szavával „légi princ” látószöge és nyugodt siklása ötlik eszembe Tószegi Zsuzsanna norvég hegyeket, fjordokat, messzi tengerparti kistelepülést, viking sárkányfejű vízköpők díszítette fatemplomot megörökítő fényképei láttán.

Az időtlen nyugalom sugárzása mögött e jégkorszaki erózió alakította keskeny tengeröblök, a Spitzbergák-at megidéző gleccserek és hómezők, a játékos antropomorfizmussal szelídített hegységek, sziklák és fennsíkok, a norvég erdő megannyi fojtott nyugalmú szóképpel, ráadásul a japán ötsoros kötött tankák alakjában elbeszélve. A megtört Peer Gynt-öt szólongató elemek hangját hallom – Kovács katáng Ferenc regölő magyarázatai közepette.

Susogás a levegőben:
Dalok vagyunk; 
nem daloltál el bennünket!
Nem szólhatunk:
elfojtottál bennünket.
Harmatcseppek (záporoznak az ágakról):
Ha kiomolhattunk volna,
a szívbe szúrt tövist kimoshattuk volna…
Tört fűszálak: Művek vagyunk;
sosem születhettünk meg.
Elsorvadunk:
kétség elölt bennünket.

     (Ford. Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa)

A téli természetvarázslás sámáni ereje hivatott megőrizni minket a metán és a levegő elegyének lehetséges robbanásától: az itt egymásnak feszülő erők tengermélyi és hegymagasi gyürkőzése a Laurentia és a Baltica őskontinensek 400 millió évvel ezelőtti ütközésének eredménye.

 

Szóképek aurája

 

A szó és a kép kölcsönhatásának hullámverése, az előbbit megvilágosítani, illuminálni hivatott ábrázolásoknak a kódexektől a modern könyvillusztrációkig születő íve ismerős érzékszervi és intellektuális tapasztalat.

A fotó- és az írásművész fordított eljárású együttműködése ritkább, kevéssé formalizált „salto mortale”: hiszen elterjedt ítélet szerint a képet nem kell és lehet elégségesen „megmagyarázni”, annak önállóan kell „megállnia”.

Zsuzsanna fotói Ferenc számára olyan ismert és fantáziagyújtó tájak és élmények hordozói, amik visszhangébresztő erejükkel értelmező és hangulatközvetítő szinergiákat szülnek. A puritánság oltárán feláldozott színek a mi befogadó lényünk privát reflexeiben lobbannak fel: …S égtek lelkemben kis rőzse-dalok: Füstösek, furcsák, búsak, bíborak. Arról, hogy meghalok …  Ám fontos megjegyeznünk, hogy gyermekkorunk olyan lehetséges élményei, mint a La Fontaine mesék Doré-rajzainak, vagy Defoe Robinson Crusoe-története revelatív metszeteinek fekete-fehér jelenetei – nos ezek a fantáziánkkal színes életre keltett gazdag monokrómok egy életre retínánkba égnek.

Bennet, De Beaurepaire, Féret, Riou és a többiek – Verne Gyula Hetzel-féle kiadásának illusztrátorai, akár csak az 1863 és 1905 között megjelentetett 54 kötetes A rendkívüli utazások sorozat (illetve a magyar Fanklin-féle sorozatok) képálmodóiként a kalauzunk méltán előhívott referenciái e norvég képsorhoz.

Mielőtt végig pásztáznánk a tizenhét kép és kommentár impozáns során, tegyük fel a kérdést Shakespeare után mások mellett Babitssal szólva: mi néki Hecuba, s ő Hecubának? Miért éppen Norvégia? Kinek mit tartogat az Aurora Borealis, a Brent-tenger olajkincse és a világ diplomáciai elhivatottságának legjava?        Más szavakkal: miképp válik, válhat kevesek kivételes tapasztalata sokunk tanító létkérdéseivé? A norvég táj magyar fényecsettel és a japán vaka-költészet magyar ajkú szó-permetével – értékes létgyakorlattá?

Norvég minta – személyes közelítések

Észak rojtos, gyűrött terítőszegélye, a Skandináv-hegység svéd tájba fúródó ellaposodása, a Spitzbergák rejtőzködő biztonsága a világ élelmiszerellátásának biztosítékaként szolgáló magbank otthonául. A.B. Breivik, Oslo és Utøya 77-szeres gyilkosa 2011-ből és az 1901 óta odaítélt Nobel Béke-díj fővárosi városházi átadása, többek között a menekültügy nemzetközi úttörőjeként elismert sarkvidéki kutatónak, Fridjof Nansennek 1922-ben. Az Ibsen Peer Gynt-jét a szerző felkérésére megzenésítő Edvard Grieg.

A hírlapolvasás lapályai és a magas műveltség ormai (vagy éppen fordítva) csakis a személyes tanúságtétellel adhatnak érvényes választ a hamleti kérdésre. Csak ilyen dikcióval érdemelhet figyelmet a méltató igyekezet.

Tehát nem csak az előbb idézett tényforgácsok hímzik tele tudásunk függönyeit … az unokáink norvég mintás sálja, sapkája és pulóvere értékes vásárfia, ahogy Murakami Hariku Norvég erdő című regényének Beatles-áthallása is visszhangozhat a fülünkben: Isn’t it good  Norwegian wood … s később: This bird had flown … azaz azzal a mesés „anyaggal” meglépett a jómadár…

Vagy a múlt pénteki egészen kivételes Pantha Rei – koncert a MOM Kult-ban, ahol a Szalay-fivérek, a világhírű asztrofizikus kozmológus Sándor és a szintetizátor-konstruktőr András előadták fél évszázaddal korábbi, Victor Mátéval közös, egyetlen egyszer előadott Peer Gynt – átiratukat …

S miközben a közelmúltban emlékeztem Thor Heyerdahlra, a Kon Tiki-expedíció vezetőjére, mennyire sajnálom, hogy csodálója, Nagyanyám nem olvashatja Kun Árpád érzékeny, az afrikai Beninből a jóléti Norvégiába érkező és ott a megváltó szerelem révén új hazára lelő Aimé Billion történetét.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.

olvassuk József Attila Eszméleté-ben, s csodálkozhatunk rá életünk ismeretek és élmények batikolta, gazdag szövésű vásznára: hajszálerek és búvópatakok, rejtőzködő tapasztalatok hálójában, de távoli világokkal is összeköttetésben létezünk, szomjunkat az ő karsztforrásaikból is oltva.

Képmező és szóvirág

A fotográfia másfél évszázados eluralkodása az ismeret és befogadás világában egyetlen emberöltő alatt is tektonikus mozgásokat ébreszt a tekintet, észlelés, percepció, az ismeret, a tudás, a tükrözés, kivetítés, szemlélet egymásra építkező örvényében.

A fölfedező, dokumentáló, a látó szem modulálta üzenetközvetítő szerep a technikai objektivitást a módszer immár harmadik évszázadában megtanulta kiaknázható erőforrásként hasznosítani: bizonyság erre a National Geographic műhelye csakúgy, mint a magyar természetfotó széles körben elismert, sokágú kortárs iskolája.

Tószegi Zsuzsanna kamerája azonban úgy tárja elénk a szilaj fenséget, hogy nem mond le arról az elragadtatásról, amit talán Walt Whitman hangja közvetít a legavatottabban, egy másik kontinensen, a 19. századi hőskorból:

SZELLEM, KI FORMÁLTAD E TÁJT

(Íródott a Platte Cañonban, Colorado)

Szellem, ki formáltad e tájt,
E széthányt, zord rőt sziklarönköket,
E szertelen, égvágyó ormokat.
Szurdokokat, örvénylő, szűz folyókat, e pőre frissességet,
E vad, formátlan tobzódásokat – csak ők tudják, miért –
Szilaj szellem – ismerlek – rokonság van miköztünk,
Műveim szilajak – csak ők tudják, miért…

                          (Ford. Jékely Zoltán)

 A borgundi fatemplom a több mint ezer középkori keresztény norvég fatemplom máig épen fennmaradt mindössze 28 példájának egyike. Először 1342-ben említik írásos formában, a dendrokronológiai adatai alapján 1180 körül vághatták ki a faanyagát, építették meg ezt a hollumi mellett ma ismert legrégebbi templomot. Halpikkelyzsindelyes tetőzete csorgatja ránk az isteni kegyelmet és a bő csapadékot, négy égtájnak szegzik zömök testéből tornyosuló égi lajtorjáját a viking hajók sárkányfejű pogány sarokormai.

Négyszakaszos Baedeker – tanka kalauzol Borgund királyi útján. Az 5-7-5-7-7 szótagszámú ötsorosok a haiku-műfajon innen és túl: főként magyaráznak.

Hófodros vulkánkúpok sötét tömegek satujában, fjord vagy tó tükrében mosdva, felettük lomb- vagy gallyseprű hajtja a fellegeket: ez a norvég zsáner kikerülhetetlen, ám a japán természet csendéleteivel való transzcendens rokonságuk nagy felismerés, ami a japán porciózású olvasatokat bennfentes, karnyújtásnyira megélt vallomásokká avatja.

Igazgyöngyre bukkanunk a szétnyílt sziklás kagylószárnyak övezte fehér kastélyházikó és világítótorony megörökítésében: a krónikásköltőtől csenjük saját szavainkat vagy viszont: sokszor az élőbeszéd köznapisága segít neki úrrá lenni a megilletődöttségen …

Hamsun és Nansen, a kitartás már-már irracionális bajnokai, Ibsen és Grieg, (akit Liszt is nagyra tartott, aki Debussy és Bartók harmóniavilágát a norvég népdalkincsből töltekezve megelőlegezte, s akinek zeneiségét Debussy „hóba csomagolt bonbon”- ként méltatta): ők mind fel- és áttűnnek e trollok tarkította északi köd- és páragomolyok habfürdőiben.

Elhagyott nyaralóház, kaszálói menedék: felidézett nyomravezetők számomra Jørgen Smith norvég szakmai barátomnak ahhoz a Bodø-höz közeli, fjordparti 300 éves családi kőházához, amelynek nehezen felfűthető, zúzmótakarós békéjéről oly sokat hallottam tőle.

 

ANALÓGIÁK TÜKRÉBEN

 

Minél többször mélyedtem el egyes képek mélységeiben, annál erősebb, a saját értékeiket erősítő analógiák árasztották el teljes valómat. Vegyünk három helyszínt, legyenek ezek az Ősmasszívum peremén, a Jónás, a bálna partkontúrjára települt apró madársor és a ködszökőár/patakzuhatag képpárja. Nos ezek ereje, hatása hasonlatos a japán Hokuszai Fudzsi-hegyet megörökítő fametszet-sorozatainak némelyik darabjához, elég csak a kanagawai nagy hullám berlini kék színű nyomatára gondolnunk: a hullámok taraját van Gogh karmoknak látta, Debussy ennek láttán komponálta A tenger című szvitjét (1903-05), s ihletője Rilke egyik versének.

Tószegi Zsuzsanna alkotó mintavétele a vizuális időtlenségből, Kovács katáng Ferenc fegyelmezetten érzékeny krónikája a látvány keltette utórezgésekről: kettősük szünesztéziája sokunkat ajándékoz meg a többes érzékelés kivételes adományával.

 

Fjord mentén várja
gazdája érkezését.
Szél ostorozza
körülfonja a házat,
kéményt keres, hiába.

*Ablak meséli
azelôtt sosem látta
mi most látható
azelôtt a napok sem
ismertek ismeretlent.

Valaki
jön majd.
Dohányt sodor, letöri
az ernyősvirág
pudvás szárát, mohával
szigeteli a tetőt.

Háttal az ajtó
elé ül, körmére ég
a cigaretta.
Vaksi ablakok mögött
rejtegeti a magányt.

*Jon Fosse: Szem a szélben

 

 

Résnyi ajtó, s a
magas küszöb elriaszt
betolakodó
állatot. Tető alatt
füstnek – hosszanti nyílás.

Tanyától távol
menedék a kaszálón,
ha nem végeznek
időben a munkával.
Tájba simuló halom.  

 

 

Borgund községben
viking hajók sárkányfej
orrdíszeivel.
Hegyeket összekötő
Királyi út peremén.

E középkori
norvég dongatemplomot
András apostol
nevére keresztelték.
Az ezer hasonlóból

huszonnyolc áll még.
Ezeregyszáz-nyolcvanban,
télvíz idején
vágták ki faanyagát.
Halpikkelyzsindely fedi

többlépcsős tető-
szerkezetét, tornyait.
Faragványai
pogány jelképek, tárgyak:
észak mitológia.

 

 

Rézkarc egy Verne
regény fényes oldalán.
Felhő-oroszlán
bogárhát hegyek fölött.
Büszkén lobogó sörény.

Lakókocsi-park.
A vízen csónak pihen.
Észak szürkeség.
Troll torz feje jobbra fent.
Vihar után néma csend.

Vidéki vagyok, mindig azt mondom, kaposvári, pedig már 1979 óta nem élek ott, és Budapest meg Szentendre után jó ideje, éppen húsz éve Leányfalun lakom. Budapesten eltöltött tizenhárom évem alatt is végig vidékinek éreztem magamat, pedig más megkülönböztetésben nem volt részem, mint hogy az egyetem elvégzése után, amikor a szüleim lakást akartak vásárolni nekem, öt éve létező, már nem tudom, állandó vagy talán ideiglenes budapesti bejelentett lakcímmel kellett rendelkeznem. Tökéletesen emlékszem erre az időszakra, a rendszerváltás ideje volt, virágzott a lakásmaffia, én is megkaptam, hogy ennyi pénzért, amit a Kék Golyó utcai harminchat négyzetméteres gondnoki lakásért kifizettek a szüleim, a Várban vehettek volna nekem egy sokkal nagyobb tanácsit. Igen ám, csakhogy az ilyen egyik sem volt tiszta üzlet. Aki persze közel volt a tűzhöz, az könnyen beszélt. Én a szüleim pénzét nem kockáztathattam. Nem tudom, hogyan működött a biznisz, ügyvédi közreműködéssel, az biztos, de a mi családunkban sose volt divat az ilyesmi, mindenki a maga erejéből szerezte meg, amije van, nem kellett törvénytelen vagy nemtelen eszközökhöz folyamodni senkinek. Így lett a Vár helyett a Kék Golyó utca, aztán Szentendre, lakótelep, majd végül Leányfalu, Panoráma utca a hivatalos otthonom, de somogyinak születtem és az is maradok mindenhol.

A választások után ránk zúduló véleménycunami láttán nekem is eszembe jutott jó néhány dolog a Budapest-vidék ellentét elemzőit hallgatva, most hadd emeljek ki mindössze kettő, nagyon jellemző történelmi példát. Ha azt mondom, vidék kontra Budapest, nem okvetlenül fizikai szembenállást értek alatta, inkább csak szembeállítást, tényeket egyik oldalon és a másikon.

Tudjuk, az ötvenhatos forradalom a fővárosban zajlott, a vidék kisebb-nagyobb intenzitással csatlakozott később. Ha személyes, családunkban őrzött emlékekre kell hagyatkoznom, nem sokat tudnék felsorolni, azon kívül, amit a szüleimtől vagy a nagyszüleimtől hallottam. Édesapám fiatal legényke volt, őt szalajtották a rudazó kötélért, amivel aztán ledöntötték szülőfalujában a Sztálin-szobrot, amit mellesleg előtte valaki nyilván fontosnak tartott fölállítani. A műveletért állítólag több embert hosszabb-rövidebb időre le is csuktak a faluból, de a levéltári közleményekben erre nézve nem találtam adatot.

Édesanyám falujában nem volt Sztálin-szobor, ergo nem is kellett mit ledönteni, volt ellenben nagygyűlés, ki is dobolták annak rendje-módja szerint, vonult a nép a falu fő utcáján, belekiabálták a világba a sérelmeiket. Nagyapám világéletében józan ember volt, egykönnyen sosem hitt senkinek, leginkább a maga erejében bízott, úgyhogy nem is ment a hangadók után. Elbújtatta viszont a párttitkárt, aki valahonnan Szabolcsból keveredett oda faluba, jó sok gyerekkel, és ahogy visszaemlékszem, nagyapám azt mondta róla, nem volt rossz ember, de a felbőszült tömeg meg akarta lincselni, mert hát a kommunistákat most agyon kell verni. A forradalom bukása után a nemzetőrparancsnokot, a 28-án megalakult nemzeti bizottság elnökét 9 hónapra elítélték szervezkedésért, két földművest 5 és 6 hónapra izgatásért, két másik falubeli pedig 3-3 hónap felfüggesztettet kapott. Haláleset nem történt, bár történhetett is volna, mert akinél fegyver volt, az ment volna neki a haragosának, ha nincsenek olyan józan emberek, mint a nagyapám, és csöndre nem intik őket.

Ahogy a rendszerváltás óta telt-múlt az idő, láthatta ki-ki a saját településén, ahogyan Budapesten is, sorra jelentkeztek az önjelölt ötvenhatos hősök, sőt még most is jelentkeznek, de főleg a kerek évfordulón, minél nagyobb felhajtás kellett, hogy a kurzus méltóképpen emlékezhessen a kétes értékű hőstettekről is akár. Az önjelöltek mellett pedig ott vannak azok, akik nyugodtan beállhattak volna a sorba, amikor a dicsőséges ötvenhatos helytállásért osztogatták a babérokat, de gyanítom, a hangosan tülekedők mellett vagy inkább mögött jó néhányan voltak és vannak még most is olyanok, akik inkább csöndben maradtak, és talán csak véletlenül derült ki, hogy részesei voltak valamilyen vegzatúrának, aztán hosszas unszolásra végül csak elmesélték hányattatásaik történetét egy helyi újságírónak, mint az a Jóska bácsi, akiről a Mindig péntek című regényemben is megemlékeztem.

Volt valami szánalmas és mulatságos, ahogy az évfordulón minden település igyekezett előhalászni a süllyesztőből a maga ötvenhatos hőseit. Ez ugyan nem is tartozik szorosan a témához, mégis tény, hogy a hangoskodók mindig valahogy előnyt élveznek a csöndesekkel szemben. Jóska bácsi példáját alapul véve gyanítom, hogy ötvenhat tényleges vidéki hősei közül sokét még mindig a névtelenség homálya fedi. Senki nem tud róluk, legfeljebb mint én, aki a nagyapámról tudom, hogy egy lincselést megakadályozott, márpedig ez hőstett az én szememben.

Ötvenhatban a vidék segített a főváros élelmezésében, ez tény. Meg persze előtte is, utána is, hiszen a Rákóczi úton vagy a Rózsadombon már régen nem termelnek krumplit vagy uborkát, talán soha nem is termeltek.

A másik vidék kontra Budapest példám a tanácsköztársaság, maga az államalakulat vagy micsoda is egész egyértelműen budapesti képződmény, bár Somogy élen járt, hiszen ott már 21-e előtt megalakult a háromtagú direktórium. Vezetői nem kommunisták, igazi szociáldemokraták voltak, jó elvtársak, nem elvakult bolsevikik. Nem vagyok történész, de elég sokat tanulmányoztam ezt a korszakot az elmúlt években, és meggyőződésem, hogy Somogyban lámpással kellett volna keresni a kommunistákat. Talán akadt egy-egy hazatért hadifogoly, akit kioktattak a nagy SZU-ban az eszméről, de a baloldali érzelmű emberek a szociáldemokrácia hívei voltak. Somogyban egyetlen halálos áldozatot követelt a tanácsköztársaság, valaki túlbuzgó lelőtt egy belépő embert, akit ellenségnek vélt, a bukás után mégis Somogyban dúlt legkeményebben a megtorlásul érkező fehérterror. Prónay különítményesei nem Budapestre vonultak rendet csinálni, ahol a románok voltak, hanem a Dunántúlra, ahol nem ütköztek ellenállásba.

Nem tudom, a két példából lehet-e messzemenő következtetéseket levonni a vidék kontra Budapest mai állásához, annyi mindenesetre igaz, hogy a sorsdöntő események szinte mindig Budapesten zajlanak, a vidék meg kisebb-nagyobb hévvel rohan vagy éppen csak kullog a főváros és eseményei után. És szállítja a krumplit a budapesti éhezőknek.

Hogy mi történt a mostani választásokon? Budapesten akárhogyan is, de többen akarták az európai ügyészséget, a korrupció felszámolást, vidék pedig kevesen. A vidék biztonságot akar, rezsicsökkentést, CSOK-ot meg adóvisszatérítést, tizenharmadik havi nyugdíjat, és hogy milyen árat kell majd mindezért fizetnünk, azt még a legokosabb közgazdás sem tudja megjósolni.

Most pillanatnyilag ennyi jutott eszembe. Lehet vitatkozni velem, de abban biztos vagyok, vagy legalábbis szeretnék biztos lenni, hogy aki az európai ügyészséget és a korrupció felszámolását választotta, az polgári felelőssége tudatában számon kérhető politikusi magatartást is követelt volna, maximum két cikluson keresztül hivatalban maradó miniszterelnököt, nem pedig egy atyáskodó miniszterelnököt az államgépezetével együtt a feje fölé, aki majd vigyáz rá és garantálja, hogy lesz közmunkája és majd mindig megmondja neki, hogy merre van az arra.

 

Illusztráció: M. Escher