Bejegyzések kategória bejegyzései

A legfehérebb afrikai

José Eduardo Agualusa 1960-ban született Huamboban, Angolában.

 

Széleskörű munkássága híressé tette szerte a világban, könyvei több, mint húsz nyelven jelentek meg. Regények, novellák, versek szerzője, Angolában és Portugáliában is rendszeresen publikál, saját rádióműsora van.  A múltkereskedő  (eredeti címe: O Vendedor de Passados) a hetedik regénye. Magyarul 2010-ben jelent meg a L’Harmattan Kiadó és a József Attila Kör közös kiadásában, a fordítás Bense Mónika munkája.

A regény első ránézésre egy napos olvasmánynak tűnt  – mindössze 126 oldal –, de rá kellett jönnöm, hogy jobb lesz, ha inkább úgy tekintek rá, mint nassolnivalóra. A fejezetek rövidsége is erre késztetett – folytonos megállásra és ízlelgetésre. A múltkereskedő világa egzotikus vidéket idéz, ahol a kertben papaya és naspolyafák érlelik édes gyümölcsüket, Vén Reménység, az öregasszony vacsorára káposztalevest főz, a nyerstéglából épült házak falára gekkók telepednek, hogy ott hűsöljenek és éjszakánként vadászatra induljanak. A történet narrátora sem más, mint egy gekkó – különös elbeszélői pozíció, gondolhatnánk, de Eulálió rendkívül alapos és pontos megfigyelőnek bizonyul. Előző életében ő is ember volt, de nem tudott szeretni, így jelenleg gekkóként éli életét, Felix Ventura, az albínó bennszülött házában. Egy valamit őrzött meg emberségéből: a nevetését. Látszólag ez az egyetlen kapcsolat közte és Felix között, az egyetlen mód a kommunikációra, az érzelmek visszacsatolására: Eulálió néha elneveti magát Felix és vendégei párbeszédein, cselekedetein. Álmában azonban újra ember, Felix Venturát álmodja, Felix Venturával beszélget, az albínó Euláliót álmodja, Eulálióval beszélget. Így jön létre köztük a kommunikáció, így válhatnak barátokká.

Felix Ventura emberi múltakkal üzletel. Ügyfeleinek új családfát alkot, nemesebb felmenőkkel, hogy nagyobb, fontosabb embereknek érezhessék magukat, és környezetük is annak lássa őket. Egy nap ismeretlen férfi érkezik hozzá látogatóba, aki később a José Buchmann nevet kapja tőle. Buchmann fotóriporter, háborús tudósító. Felixtől új múltat szeretne – angolait – és azt az albínó el is készíti neki. Bár eleinte kételyei vannak, hogyan szerezhet angolai múltat egy fehér embernek, de legyőzi bizonytalanságát – ebben persze a kezébe csúsztatott dollárezrek is segítik – és megszerzi ügyfelének a kívánt papírokat, ezzel együtt pedig új múltat is alkot neki. José ezután nyomozni kezd kitalált apja és kitalált anyja után, és rádöbben: a fiktív múlt létezik. Apjának és anyjának is nyomára akad, a meghamisított múlt így látszólag teljesen felcserélheti az igazit.

A történet lassan halad előre, nincs bonyolult cselekmény, apró, már-már lírai részletek sorakoznak egymás után. A szereplők mesélnek, egymásról, önmagukról, álmaikról – apró mozaikkockákból áll össze a történet. A cselekményt olykor Eulálió látomásszerű álmai is félbeszakítják. A gekkó álmai – ő maga fogalmaz így – sokszor valószerűbbek, mint maga a valóság. Bár általában nem tudjuk, hol kezdődik az álom és hol a valóság, hol kezdődik a jelen és hol a múlt, Eulálió álmai mégis tökéletesen illeszkednek a mozaikkockák közé. Mindig a legpontosabb helyre, mindig tökéletesen egészítve ki az előző darabokat.

Agualusa kevés szereplővel dolgozik, de minden szereplőnek sorsdöntő szerepe van. A kitalált múltak mögött a valóságos múlt szövevényes szálai bújnak meg. Még akkor is, ha szereplőink legszívesebben csak hallgatnak róla. Egymásról, ha titokban is, de tudják, hogy kicsodák valójában – elhagyott gyermekek és ősi ellenségek. Láthatatlan ellentétek feszülnek egymásnak, a háttérben még mindig ott a háború embertelensége: a valós múlt. Hiába Felix Ventura alapos munkája, ami egyszer már megtörtént, az eltörölhetetlennek bizonyul. A valóságos múlt előbb-utóbb előtör a fikció mögül, létjogosultságát nem vehetik el a kitalált történetek. Az apa apa marad, az ellenség ellenség marad, a gyilkosság gyilkosság marad. A csendesen, apránként kibontakozó szálak egyik pillanatról a másikra összegabalyodnak, hogy aztán végül, kibogozva igazi meglepetést okozzanak az olvasónak.

Agualusa regénye igencsak szerethető olvasmány. Finoman, jó ízléssel összerakott bűnügyi történet. Igazi csemege lehet a napsütéses délutánokon, hosszasan elmerenghetünk Eulálió történetein, gondolatain. Ha nem is a papayafák alatt ülve, de kertben, parkban, buszon, bárhol lehet nassolni belőle, csak egy apró harapást, egy pár oldalas fejezetet. Mondhatni, ezért is jó, hogy nem több száz oldalas regényről van szó, a kötet apró és könnyű, így bárhová magunkkal vihetjük. Hiába a rövid terjedelem, Agualusa könyve valahogy mégis kiolvashatatlan, mindig találunk benne valamit, ami addig elkerülte a figyelmünket – egy addig ismeretlen árnyékot a falon, egy új esőcseppet az ablakon, egy még föl nem fedezett vonást Felix Ventura arcán. Így lényegül át egy rövid kis regény egy egész világgá.

 

José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő, ford. Bense Mónika, Budapest, L’Harmattan – JAK, 2010.

A Légyfogó -példázat

1.

A nyár első napját a szüleimnél töltöttem. Nagy fölfordulás volt, Apám újabb felújítási tervezeteit váltotta valóra: a hálószobában a padlás alá betonréteget öntött, rá üvegvatta-szigetelést, a régi padlódeszkákat kiselejtezte, a helyükre csillogó szalagparkett került. A falakat is újraszigetelte; két oldalról szabad falú a szoba, ezek télen nagyon áthűlnek – mondta. A szekrények sorba állítva a teraszon, kint volt a nagy barna kanapé is, az otthonosság kopott heverőágya. Ha elhelyezkedtem rajta, olyan volt, mintha hallgatópadon ülnék: nem volt kedvem megszólalni. „Meg volt ülve” az anyaga, mint a nyereg, melyen többhetes sztyeppei utazás után sem lehetett „máshová” érni.

Anyámon láttam, örül, hogy lát. Apám kezet fogott, zavart vigyor, kicsit mintha gyermek lenne. Ez is szokott gesztusa, az önkéntelen, gyermekes, kissé zavart vigyor, ami rám is átszármazott tőle. Váltottunk pár hivatalos szót a munkálatokról, majd visszaült a tévé elé. Én elhelyezkedtem a kanapén, rágyújtottam és megbeszéltük Anyámmal a tennivalókat. A Maros parti házat kitakaríttatta, új szőnyegeket rakatott le, tiszta ágyneműt, megkaszáltatta az udvar utca felől eső részét, „nehogy azt mondják, hogy elhagyatott”. Holnap reggel leköltözök, számba veszem, mire van még szükség, lekaszálom, ami maradt a Maros parton – mondtam.

A házban dohos szag fogad, s maradt még a régi öregszagból is nagyanyám után. Hiába lett végigtisztítva minden, a bútorfa, a padlódeszkák megőrizték az emlékét. Először az utca felőli sarokszobát lakom be, ez a ház utóbb hozzátoldott részéhez tartozik, nagyapám akkor építtette, amikor, magához képest, kezdett megtollasodni. Fölpakolom a polcokra a könyveket, kerítek egy régi szekrényt valamelyik másik szobából, nagy nehezen átcipelem ide és bepakolom a ruháimat. Aztán átmegyek a régi házrészbe, a régi fásládára elhelyezem a mosdótálat, mellé a szappant, fogkefét, szögre akasztom a törülközőt: ez a cseréphályha melletti sarok lesz a fürdőszoba. Port törlök a főzőkonyhában, szembenyitom az ablakokat, hogy a huzattól jobban szellőzzenek a helyiségek.

Aztán egyszer csak nem marad tennivaló. Leülök a huzatos csendbe és megpróbálok nem gondolni semmire. De nem sikerül, nagyon is figyelek saját szándékaimra, zaklatott vagyok még.

Pár perc után kisétálok a kertbe, a bozóton átvágva szemügyre veszem a nyugodtan áramló folyót, nézem a túlsó part kaszálóit, hol maradt parlagon, hol van felborotválva a termény, meg a házakat a mező túlsó végén. A nagy, kéttornyú neogótikus templom csak azért nem hat „túl nagynak”, mert mögötte ott vannak a ditrói hegyek. Valahova a reneszánsz és barokk határára helyezném ezt a mozgalmas, perspektivikus térelrendezést, a mintha már túlságosan is telt alakzatokat, melyek a kiegyensúlyozottságba árnyalatnyi aránytalan egzaltációt kevernek. De hiányoznak a déli barokk idegmaró színei, csak a fény-árnyék-játék élessége emlékeztet ilyesmire, az arányok is mások. Észak szürkésbarnája sincs „úgy” jelen, inkább egyfajta „majdnemsötét hidegkék” dominál, mellette a mérgező és a kicsattanóan egészséges határán vibráló mélyzöld. Úgy képzelem, valahol van egy ehhez hasonló tengerparti táj, talán Írország partjainál, valamivel élesebb kivitelezésben. Ha meg kéne neveznem egyetlen kifejezésben, azt mondanám: ez szikárbarokk. Mint egy szabálytalanul keretezett, aprócska Rembrandt-tájkép. Legalábbis a pince fölötti halmocska látószögéből.

Az égre még mindig nem nézek föl, túlságosan is elvárt élmény most még a hideg, monumentálisan tágas, mégis kupolásan lekerekített boltozat, mely „rá van helyezve” a tájra, mint egy üvegbúra, s amelyre – mint egy gömbmoziban ­– mesterségesen vannak rávetítve a felhőrétegek. Visszafelé az almafákat nézem és a ribizlibokrokat. Idén későn értem ide, már szinte teljesen átpirosodtak az apró bogyócskák. Egy jól beállított fotón talán fölidéznék a déli meleget, mintha szőlőszemek lennének, a valóságban azonban aprók, sápadtabbak. Errefelé nem érne be a szőlő, a barack, a dió, csak az alma, a ribizli, az egres, a ringló.

Mire visszatérek a házba, már markánsabban érzékelem a ház erőterét. Valahol az udvar közepén húzódik egy képzeletbeli vonal, mely kettémetszi a házat is. Az utca felőli rész a faluhoz tartozik, afelé nyitott, a kerítés fölött belátni az udvarra. Ide majd tövises bokrokat ültetek. A hátsó rész átmeneti zóna, elhagyatottabb, a part egyes részei, ahol tavaly kiirtottam a burjánzó fűzfákat, lugasos hatás kelt, míg a felső partszakasz gazos, növényi és szellemi tenyészet. A terület hátulsó része fokozatosan kezd el örvényleni, felbomlóban a tér tagoltsága, kiismerhetetlenné és vaddá kezd válni, de mielőtt teljesen elvadulna, elnyeli a folyó vaksága. A Maros a területhatár, a part még az enyém, de a víz elfolyik, nem lehet senkié. A ház Maros felől eső részében van a főzőkonyha és a fürdő, itt masszívabbak a falak, mintha a plafon is magasabb lenne, a természetes fény nehezen jut át. A berendezés kopott, régies, az újmódi fiókos szekrény zárványként áll az egyik sarokban: szinte észre sem vevődik. Itt túl erősek a kopásnyomok, amelyek már nem melegítenek senkit, mert a régi lakók elhaltak. Az utca felőli részt, míg éltek, sem használták, az én „nappalim” afféle raktárhelyiség volt vagy vendégszoba, ezért volt könnyebb nekem előbb ezt elfoglalni. Itt két oldalon is ablakok vannak, behallatszik az utcazaj, nyitottabb, világosabb tartózkodás esik. Idén mégis az időm nagy részét a régi házrészben töltöm. Újra linóleumozom a konyhai asztalt, erre teszem a laptopot és az éppen olvasott könyveket, a falakra középkori falképek reprói kerülnek, a kopott tükör fölül, mely piros-fehér madzaggal van a falra akasztva, s mely a nagyapám ostorára kötött díszes bojtra emlékeztet engem, egy – még – azonosítatlan középkori szent arca figyel. A csillár mellé rajzszeggel a plafonra tűzöm a Panther márkájú, mézszínű ragasztós légyfogó szalagot; a vége éppen szemmagasságban csüng.     

 

Rui Cardoso Martins: Csontok csontok csontok (regényrészlet)

 

Az előző fejezetben tárgyalt érzelemmel ellentétben a föld gyomrában reménytelenség lett úrrá. Amikor már végre kezdtek hozzászokni a körülményekhez, az állott levegőben csatornaszag csapta meg az orrukat. Városi emberek bélbűze,  meg a kutyáké, macskáké, patkányoké, rovaroké és madaraké, végbélnyílások és kloákák, enzimzubogás, erjedés, baktériumok és gombák zuhantak alá fokról fokra a folyó vizébe.

João úgy kapaszkodott António nadrágjába, mint egy bója, és közben hüppögött. Félt a sötétben, ilyen félelmet a gyerekek csak földrengéskor, az éjszaka közepén élnek át, két betontömb közé szorulva.

António elhajította a koponyát, mely zörögve gurult végig az üres csatornán. Egyszer még az előkészítőben, a gimnázium előtt a franciatanárnője meg akarta mutatni, mennyire csodálja őt a bátorságáért, hogy miután kikerült a vakok intézetéből, ahol megtanulta a Braille-írást, a matematika és az írás alapjait, nem hagyta, hogy máshogy bánjanak vele, mint a többiekkel. Az irodalomtanárnőjét egyszer például egy egész életre meghatotta az a makacsság, amellyel António ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen egy táblára írt szöveg közös felolvasásában. A szöveg nem volt meg Braille-írással, ezért nem tudni, hogyan, de António kívülről megtanulta az egészet, és tökéletesen „felolvasta” a palatáblát, a mondata pontosan illeszkedett az előzőhöz, és át tudta adni a szót a következő osztálytársának.

A franciatanárnő esetében viszont a nemes érzelmek António legnagyobb nyilvános megszégyenüléséhez vezettek. A tanárnő azt harsogta neki:

– António, gyere ide, légy szíves. Nem, várj, majd én megyek oda…

António bizalmatlanul indult el felé.

– Emeld föl a kezed.

A fiú pánikba esett.

– António, azt szeretném, ha megérintenéd az arcom, hogy lásd, milyen vagyok. Szeretném, ha látnád a tanárnődet, oui, moi, ton professeur de français, avec tes doigts, az ujjaiddal, hogy te is pont úgy láss engem, ahogy az osztálytársaid látnak nap mint nap a szemükkel, c’est ça.

– Hagyja csak – motyogta António.

De a tanárnő elkapta a csuklóját, António pedig végigtapogatta az arcát, melyet puhának, ragacsosnak érzett, és egész lényével azért könyörgött az égnek, vágják már ki ebből a filmből. Az osztálytársai közben vinnyogni kezdtek, fulldokolva vették a levegőt. Aztán mindenkiből kitört a nevetés, nem bírták nézni a jelenetet. A legrosszabbak a lányok voltak.

Az volt a legfurcsább az egészben, ahogy António érintése levált a tanárnő bőréről, hájas húsáról, és a porcokat kezte kitapintani, az orrnyergét, aztán oldalt a füleit, lenn az ereit, érezte kiugró orrcsontját, és a kép, amelyet ekkor maga előtt látott, gondolta végig később, erősen hasonlított a fiatalon meghalt Tutanhamon fáraó arcáról készített modern, tudományos rekonstrukciókhoz.

Amit António rémült ujjbegyeivel ekkor látott, az olyan volt, mint egy számítógépes koponyarajz, egy röngen- vagy mágnesesrezonancia-felvétel, csontok, melyeket még be kell fedni plasztilinnal: a tanárnő hústól megfosztott arcát látta maga előtt.

 

– Egy csontváz volt, egy emberé, aki itt halt meg bezárva!

– Ezt nem tudjuk, João, lehet, hogy a falból esett ki, és hogy már réges-rég el lett ide temetve. Amikor Lisszabon régi negyedeiben építenek valamit, ez mindig könnyen megtörténhet. A városháza környékén még sodronyinges katonákat is találtak a mórok idejéből, akkor akadtak rájuk, amikor új vezetékeket fektettek le a kábeltévéhez. Ne félj.

– De félek.

– Most jut az eszembe, a Baixában van egy banképület, alatta hihetetlen dolog húzódik, egy kis római temető, még egy csontvázat is kiállítottak benne. Egy olyan ember vázát, aki Jézus Krisztus korában élt!
– Az mikor volt?

– Hogyhogy mikor? Úgy kétezer évvel ezelőtt, na, mit gondolsz erről? Jézus Krisztus 33 évesen halt meg a keresztfán Jeruzsálemben, a rómait pedig… ugyanabban az időben temették el itt… ő is 30-40 éves lehetett… akkoriban a várost Olissipónak hívták, és várj csak, voltak ott még…

Voltak ott még gyerekcsontvázak is magzati pózban, gondolta, fogd már be.

– Félek – ismételte meg João, és António-ba mélyesztette a körmeit.

– Gyere, ölelj át!

Átölelték egymást.

– Még sosem jártál csontkápolnában?

– Az meg mi?

António gyerekkorában két csontkápolnában is járt, az egyik Évorában, a másik Campo Maior-ban volt. Ezért is tudta olyan jól elképzelni a franciatanárnője koponyáját. Az évorai hatalmas volt, kilencezer koponya falakba ágyazva, a kriptákat csigolya-, kulcscsont-, keresztcsont-, combcsont-, sípcsontáthajlások kötötték össze, a kutacstól a lábfej utolsó ujjpercéig és a farokcsontig minden, a test összes kalciumtartalma. A papok hosszú évekig gyűjtötték őket a temetőkből és a város kolostoraiból, hogy „megörökítsék az élet mulandóságát”.

A Campo Maior-i sokkal kisebb volt, és mivel, úgymond, kevésbé vette birtokába a halál, António attól ijedt meg igazán. Egy meleg napon vitte el őt az anyja a székesegyház alatt található egyhajós kápolnába abban a ragyogó, fehérre meszelt, vidéki utcában. A városkában frissen pörkölt kávé illata terjengett. Stukkódíszes, kőből rakott ajtón kellett belépni, fölötte felirat és liliom

– anya, a cserkészek virága, tudod, légy résen!

Az anyja elolvasta az Építészeti Örökség Intézetének prospektusát: a falakat és a tartóelemeket teljes egészében csontok és koponyák borítják, a fal alsó szakaszának kiugró részeit szintén. Szemben, a főoltáron koponyacsontok, egy üveggel fedett fülkében kereszt. A színes csempepadlóban a kék, a sárga és az ökörvérvörös dominál.

António-nak nagy tehetsége volt a hivtalai bürokrácia és a különféle szaknyelvek végtelenségig burjánzó részleteihez, és el kell ismerni, valamennyire még élvezte is ezeket a jelentéseket, melyeket szóról szóra megtanult. Néha feltette magának a kérdést, vajon nem uralkodott-e el szellemén ez az attitűd kora ifjúságától fogva, egy csomó fölösleges kacattal teletömve a memóriáját, és elhódítva a teret a képzeletétől, talán ez akadályozhatta meg abban, hogy alkotó művész legyen belőle, mert ha csak a vakság jelentett volna gondot, akkor azt valamilyen területen biztos le tudta volna győzni, vagyis hogyha a tehetségét és érzékenységét nem szorította volna korlátok közé az a töménytelen logisztikai információ, a napról napra szaporodó sok érdektelen újdonság; ám mivel ilyen szellemi adottságokkal született, végül magától értetődően, és a saját kérdését is megválaszolva, autóbalesetekre szakosodott jogász lett belőle. Nem ez a legrosszabb szakma a világon, és meg is lehet élni belőle.

Campo Maior-ban megérintett egy csontvázat, melyet úgy illesztettek habarccsal a falba, mint egy domborművet. Aztán a koponyákat kezdte tapogatni, úgy futott végig az ujja a sorokon, mintha ütőhangszereken játszana, kop-kop-kop, dóval kezdett, aztán egy szó következett, majd egy fá, kop-kop, csak az ujjízületeivel érintette meg őket, ebben a koponyában egyszer rég egy nyelv lakott, mely énekelni is tudott.

Ebből elég, ne légy tiszteletlen, szólt rá az anyja. Húzd itt végig lassan az ujjad. Az van ideírva… „Mi… mi csontok kik…”

 

Mi csontok kik itt vagyunk a tiétekre várunk

 

mivel írták a szöveget?, bordacsontokkal, római betűtípushoz hasonlítanak a betűk, el tudod olvasni? Nagyjából, anya. Több mint kétszázötven éve haltak meg, egy szörnyű katasztrófa miatt emelték ezt a kápolnát.

– Mind egy napon halt meg. Itt, körülöttünk és fölöttünk úgy nyolcszázan vannak habarccsal a falba illesztve. 1732. szeptember 16-án abban az órában haltak meg, amikor lecsapott egy villám az égből, és felrobbantotta a vár lőporraktárát, majdnem el is tüntette a várost a térképről, és a lakosság kétharmadával végzett. Aznap az emberek eszegettek, beszélgettek, féltek a vihartól, a katonák a kedveseikre gondoltak, ahogy ott ülnek a faluban az ablakban, asszonyok, férjek, gyerekek, aztán hirtelen bumm!, és az egész fölkerült egy kápolna falára.

Ami pedig engem, Lisszabon gyomrának foglyát illeti, gondolta António, én majd azoknak a listáján szerepelek, akik egy múzeum polcán fognak díszelegni. Egyszer majd egy ásatáson, ahol fogkefével tisztogatják a csontokat, egy régész rátalál a koponyámra, egy felnőtt férfi betört koponyájára, melyen sok begyógyult gyerekkori törés nyoma látható, nem lesznek viszont rajta a meszesedés természetes folyamatának nyomai, a homloklebeny barázdált szirmai, melyek a halántéklebenyekhez illeszkednek, annak a törésnek a nyomai, ami azon a napon történt, úgy tűnik, kedves kollégák, ez a férfi megérte a felnőttkort, és tragikus körülmények között halt meg… ezen éhséget, fagyást vagy fulladást értek, vagy  mindhármat együttvéve.

Ez pedig itt annak a gyereknek a feje, aki vele volt a halál pillanatában… ezt a duót elnevezzük… Férfi-Gyermek párosnak…tehát amikor, álmodta a jelenben António, amikor… várjanak csak!, itt van melletük egy harmadik koponya, de ez… ez hihetetlen, ez egy másik korszakból származik, az ásatás ugyanazon rétegéből került elő, de ez a harmadik férfi minden kétséget kizáróan sokkal korábban halt meg, mint a Férfi-Gyermek páros, tudjuk jól, hogy a XXIII. század kriminalisztikája és az őslénytan-genetika olyan fejlettségi szinten áll, hogy ilyen kérdésekben sosem tévedünk, az utoljára talált lelet, ahogy önök is láthatják, olyan korból származik, melyben még se szájhigiénia, se fogpótlás nem létezett, nézzék ezeket a fogakat, mind szúvas, az alsó állkapcsa se lehetett jobb állapotban, talán a régi Lisszabon egyik természeti katasztrófája vitte el a szerencsétlent, valószínűleg a XVIII. századi Nagy Földrengés, az utolsóelőtti, mely megelőzte a XXI. század közepén egész Lisszabont romba döntötő Óriásrengést.

Akkor most datáljuk pontosan, mely évszázadokban élt a három koponya: a Férfi-Gyermek páros halálának időpontját ennek a századnak az elejére tenném, 2010-20 a feltételezett korszak, kisebb-nagyobb intervallummal, az áldozatok lejutottak a régi Lisszabon csatornarendszerébe, valami titokzatos ok miatt kerülhettek oda, akkoriban, ahogy azt a felnőtt férfi állkapcsán is láthatják (a gyerek alsó állkapcsában még tejfogak vannak), már általános volt az amalgám fogtömés használata (sőt, kezdett kimenni a divatból a nehézfémek mérgező hatása miatt), és kerámiakoronát is készítettek (csupán durva, olcsó fajtákat, de a gazdagabb városrészekben, például a Lapában figyelemreméltó, csontba épített titánprotéziseket is találtunk, ez a technika akkoriban még újdonságnak számított) meg olyan fogkeféket, amilyeneket mi régészeti feltáráskor használunk.

 

Az ég világon senki se tud róla, hogy itt vagyunk, vagy már keresnek minket, kesergett magában António. Találnunk kell egy vaslétrát, melyen felmászhatunk egy csatoranfedélig, lennie kell valahol egy létrának. Hangosan viszont ezt mondta:

– A csontok senkit se bántanak, João. Gyerünk, tovább kell mennünk.

Nem tűnt föl neki, milyen csöndben rágódik João is a maga dolgain, melyeket egyre sötétebb színben lát. Ebben a nyomasztó helyzetben, csontok és csontok, csontvázak meg csontvázak között, éhesen a hideg sötétben kezdte őt hajtani a cselekvés vágya.

– Mennyi ideje vagyunk itt? – kérdezte. – Fenn most nappal van?

– Szerintem még igen. 24 óra telhetett el. Egyél még kenyeret.

– Most én megyek elöl.

– Dehogy mész.

– De én is tudok elöl menni.

– Ez most nem szembekötősdi. Veszélyes lehet.

– Engedjen el, engedjen már el! Minden veszélyes, a világon minden veszélyes!

António megrémült. João kihasználta a pillanatot, és úgy előzte meg António-t, hogy átmászott rajta.

– A tengerparton egyszer láttam – kezdte João –, amikor meghalt egy férfi. Ásott magának egy gödröt, egyedül volt, senki se vett észre, a törölközőink mellett csinálta, illetve én láttam, de a felnőtteket semmi más nem érdekelte, csak a napozás. Elmentem bevizezni a lábam, tapicskoltam egy kicsit a sekély vízben, és amikor visszajöttem, hogy megnézzem a gödröt, amit a férfi ásott, a homokkúp már be volt omolva, ő meg nem tudott kimászni alóla, és úgy halt meg, mintha futóhomokba fulladt volna. Némán halt meg. A hülyesége miatt, mondta a parti őrség vezetője. A saját kezével ásott. Nem csapott zajt. Én meg kiabálhattam volna, amikor már nem láttam őt.

Mik nem jutnak most az eszedbe, te rémült kisfiú. Maga a sír.

– Az a férfi hülye volt, mi meg nem vagyunk azok. Engedj előre, João.

– Mondtam már, hogy engedjen el! Van benne gyakorlatom. Sokszor versenyeztünk olyat, hogy ki ér előbb célba bekötött szemmel.

– Hol?

– A tengerparton. És hogy ki tud minél többet lépni úgy, hogy nem lép a homokba leszúrt kagylókra… csukott szemmel kellett haladni. Majdnem mindig én nyertem.

– Gratulálok. És kiket győztél le, a rákokat?

– Az… az apámat.

– Hol van az apád, João?

– Nem fontos.

– És az anyád?

– …

– …

– …

– Rendben van, egy kicsit mehetsz te elöl. De fogom a lábad, ezeket a hideg kis lábacskákat, ne gondold, hogy megszökhetsz előlem, és itt hagyhatsz a sötétben, ahol semmit se látok.

– Hahaha.

– Hahaha.

Azt a mindenit ennek a kölyöknek, rendkívüli gyerek. Nem is tudtad, hogy ilyen csodálatos lények tudnak lenni a gyerekek, tényleg nem tudtad.

 

António-nak és Helenának gyakorlati okból nem volt gyereke, Helena nem esett teherbe az első három évben, keserű korszak követte ezt az időszakot, mindenki jótanácsokkal traktálta őket, merő jószándékból, de ezek a beszélgetések az egész életüket megmérgezték. Olyan családban felnőni, ahol sok mindent nem szabad, szegény gyerek, annak a vak ügyvédnek a fia stb. Nem adták fel, az összes klinikát kipróbálták. De semmi.

Nekik úgy tűnt, a gyerek hiánya nem tette tönkre vagy zilálta szét a hétköznapjaikat.

Gyerekek… ez a kisfiú, micsoda bátorság… gondolunk valamit róluk, hogy ilyenek meg olyanok, aztán kiderül, hogy dehogy, sokkal erősebbek, éberebbek és okosabbak… és erősebbek, de ezt már mondtam.

 

– Látsz valamit, João?

– Semmit se látok.

– Én se látok semmit. Döntetlen, haladjunk tovább. Mit csináltál még a tengerparton az apukáddal?

– Semmit.

A járat továbbra is lefelé tartott, úgy tűnt, egyre mélyebb rétegekben járnak. António-ban csak az tartotta a lelket, hogy minden bizonnyal egy nagyon meredek utcán haladnak lefelé, és hogy délnek tartanak, egy olyan utca irányába, mely végül a Marquês de Pombal térbe fut, ahogy a GPS mondta nekik. Lisszabon ugyanúgy hét dombra épült város, mint Róma, és most épp az egyiken haladsz lefelé. És mintha egy kicsit kiszélesedett volna a járat. Lehet, hogy ezek a csatornák lefelé egyre szélesebbek?

João nem tudott szabadulni az előző témától.

– Kitaláltunk egy történetet, de nem fejeztük be. Apa fogott egy kaméleont a Barqueiros szigeten, és a karomra tette. A kaméleon zöld maradt. „Daltonnak hívják, Daltonista Kaméleonnak”. Akarja hallani?

– Végre valami vigasztalás.

– …

– Meséld csak.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kaméleon, aki nem tudta megváltoztatni a színét, vagyis tényleg daltonista volt. Ahányszor csak színt kellett váltania, mindig rosszfelé színesedett. Ez bizony sok gondot okozott neki, nagy veszélyt jelentett rá és kaméleoncsapatára, akik se barnának, se zöldnek, se sárgának nem akarták őt látni, rá se bírtak már nézni, annyira feltűnő volt!, mindig rosszul álcázta magát… ezért szegény Daltont szomorú magányba taszították. Sose tudta eltalálni a helyes színt, mert daltonista volt, meg mert olyan suta is volt. Egyszer épp egy lagziból tartottak haza a bokruk felé, nagyot ettek-ittak a lakodalomban, volt ott kéklégyleves, főfogásnak ritka homoki pók, amelyiknek csak hat szeme van (a mérgét nem szabad megenni), muslincafelfújt, szárnyashangyapuding, amit erjesztett sáskaszósszal öntöttek le… szomorúan ballagott hazafelé Dalton a lakodalomból, mert a gyönyörűséges Színpompás Maria ment férjhez, a legérdesebb bőrű kaméleonlány egész Algarve-ban.

– Algarve-ban?

– Igen, miért, hol élnek még kaméleonok? Algarve-ban, Madagaszkáron és még egy-két helyen, nagyon különleges klíma kell hozzá. Igazából az összes kaméleon szerelmes volt Színpompás Mariába, de csak a „Vörösnyakú” tudta őt meghódítani azzal a vörösnyakos trükkjével, a többiek meg szomorúan ballagtak haza, mert nem ők vehették feleségül Mariát, a mulátságnak azért persze örültek, és hajnaltájban, telehassal vánszorogtak hazafelé, még annál is lassabban haladtak, mint ahogy a kaméleonok szoktak, akiknek csak a nyelvük fürge, és egyszer csak megjelent a magasban egy kánya, erre az összes kaméleon olyan színt vett fel, amilyen az út volt a hasuk alatt, és… és… hogy is volt tovább?

– Sose ér véget ez a mese, João?

– Hova siet?… olyan színt vett fel, amilyen az út volt a hasuk meg a farkuk alatt, mind átváltozott, Daltont kivéve, aki, mint mindig, sárga maradt a zöld fűben, a kánya meg meglátta őt odafentről, és vííííí! bummm… rájuk támadt, nekik meg menekülniük kellett, és ahogy a ragadozó madár egyre közeledett, meglátta, hogy több kaméleon van ott, mint hitte, nagyon meg volt elégedve magával, és Dalton helyett a legkövérebb kaméleont ette meg, akit „Dagi”-nak hívtak, és amúgy szemüveges volt.

– Politikailag nem igazán korrekt a meséd.

– Mivel a „Dagi” két szeme két irányba nézett, rugalmas lencséjű szemüvege volt.

– Ja, az más…

– Daltont pedig a szerencsétlenség után elűzték a csapatból, nagyon szomorú és magányos lett, mert érezte, hogy más, mint a többi, és mert senki se szerette, meg a szokásos bla-bla. Csakhogy az egyik nap, amikor épp átkelt az úton, elkapták a volt barátai, és verni kezdték, olyan erősen ostorozták a nyelvükkel, hogy nem vették észre a közeledő autót, ez az egyik fő oka az algarve-i kaméleonok pusztulásának, a másik meg hogy az emberek kalitkába zárják őket, mint valami háziállatot, ami tilos, tudta?

– Bizony.

– Amikor közel ért hozzájuk a kocsi, és meghalloták a motor zaját, Dalton régi barátai ösztönösen mind a forró aszfalt színét vették fel… a sárga por meg a fekete szín keverékét… a sofőr persze nem vette észre őket. Dalton viszont, aki nagyon megijedt, amikor a többiek ostorozni kezdték a nyelvükkel, megint eltévesztette, a két szemét két ellenkező irányba fordította és elvörösödött, teljesen vörös lett, vörös, vörös.

– Ökörvérvörös.

– Kicsit világosabb. A kocsi lefékezett, hogy ne üsse el a kaméleont, de kisodródott, és a sofőr – szerencsétlenségére – tovább rontotta a 125-ös autóút halálos baleseteinek nyári statisztikáját, mely az egyik legrosszabb a világon. Erről azonban Algarve gyönyörű kaméleonjai már nem akartak tudni, még azon az éjszakán, hogy megünnepeljék az agyafúrt Daltont, aki mindnyájuk életét megmentette, óriási bulit csaptak, melyet hüllőpikkelyeik ragyogó tüzijátékával kísértek, még Színpompás Maria is megjelent, hogy egy csókot adjon Daltonnak. Itt a vége, fuss el véle!

António nem szólalt meg, inkább João hangjából próbált olvasni. Valami nem stimmelt. João se mondott semmit.

– Nekem tetszett. Mi a baj? – kérdezte António.

– Hülye egy történet.

– Na jó, bevallom, megsajnáltam a férfit. A vége egy kicsit morbid.

– Az.

Tudja, mit jelent a morbid szó. Ha megkérdezné tőle valaki, mi az a fejbiccentő izom, mint a Lisszaboni dal című filmben… talán még azt is tudja, mi az a csecsnyúlvány. Nekem úgy tűnik, ebből a történetből csak úgy süt a lelkifurdalás.

Apukáddal találtad ki?

– Csak a felét. Ott tartottunk, amikor meghalt az apukám.

– …

– …

– …

António megsimogatta a kisfiú bokáját. A lába… mint egy jéghideg cső. Hagyd most. Már nem is olyan büdös ez a hely.

– Egyszer majd talán kitalálunk egy másik befejezést a történetednek.

– Talán.

 

Bense Mónika fordítása

Tromf

Berti kint hált az öccsével a kazlak alatt. Vigyázni kellett, hogy az irigyek, rosszakarók fel ne gyújtsák éjszaka. Sokáig ébren volt, mászkált körül-körül, aztán leheveredett a subára, s hallgatta a tücskök cirpelését, a faluból kihalló ebugatást, az éjszakai csöndet, míg el nem szunnyadt.
Éjféltájon lidércnyomásra ugrott fel, s levegőért kapkodott. Úgy rémlett neki, mintha álmában valaki föléje hajolt volna, s a szívére nyomott volna valami keserűséget.
Örült, hogy csak álmodott. Szép, világos, holdas volt az éjszaka. Szél fújt, de jóízű, ezerjófűszagú szél. Temérdek csillag az égen, s a búzakazlak épségben állottak.
Mégis a szívéhez kapott, sőt oda is nézett. És elrémült, hogy még a szívdobogása is ellállott.
Egy nagy fekete kereszt volt odarajzolva az ingére, éppen a szíve fölött.
Hideg verejték ütött ki a legény homlokán, s felakadt a szeme. Reszketett, s csak sokára tért annyira magához, hogy körül mert nézni.
Sehol semmi szokatlant nem látott. Az öccse is édesen aludt mellette a bundán.
Végre erőt vett magán, felkelt, egyet lépett, még egyet; érezte, hogy semmi baja, nekiindult s körüljárta a kazlakat, de a szívét borzasztóan nyomta a kereszt, mégis alig mert hozzányúlni, hogy ledörzsölje. Kormos lett az ing is, a keze is.
Egész éjjel nem aludt, egyre azon gondolkodott, hogy került oda az a jel, s mit akarnak vele. Mindenféle rablóhistória jutott eszébe, amit gyerekkorában olvasott kalendáriumokban; a kereszt bizonyosan valamelyik haragosnak az intése, hogy íme, felgyújthatta volna a kazlat!… Vagy még rosszabb?
Ahogy a nap feljött, megnyugodott. Déltájra biztosra vette, hogy gyerekcsíny az egész, kacagni fognak a végén. Régi parasztvirtus az alvót megtréfálni: ellopni a feje alól a ködmönt, zsebéből a pipát, lenyírni a fél bajuszát, De keresztet rajzolni a szívére, ez ha tréfa, rossz tréfa.
Estére mégis elfelejtette a dolgot. Nehéz munkájuk volt a hordással, egész nap kévéket adogatott a szekérre, örült, hogy letehette a fejét a kazal alatt, menten elaludt. Éber alvónak tartotta magát, azért mert elaludni. Megérzi ő még azt is, ha idegen szöcske fordul erre.
Éjféltájt megint felugrott. Ismét megérezte a tegnap éjjeli szívnyomást. Irtózatos félelem fogta el, s úgy rázta, mint a hideglelés. Reszkető ujjakkal tapogatott a mellén; újra ott volt a fehér ingen a fekete kereszt.
A szeme szinte kimeredt üregéből, és pokoli gyötrelmeket állott ki. Képtelen lett volna már lehunyni a szemét, csak járt-kelt, erős olmósbotját szorongatva, de nem volt kit agyonütni, csak a gyereköccse feküdt s aludt.
Reggelre sápadt volt, mint a viasz, s egész nap leverten dolgozott. Senkinek se vallotta be mi a baja.
Szeretett volna nem hálni kint a mezőn, de szégyellte magát. Az öccse, az iskolásgyerek nem fél és ő féljen? Az egész falu csúfot tenne belőle.
Leterítette magának a nagy subát a szalmára, le is heveredett rá, de nem aludt el, várt. Aztán felugrott, körüljárta a kazalt, megint lefeküdt. Már éjfélre járhatott az idő, s nem vett észre semmi gyanúsat. Talán nem is jön elő a kísértő, míg azt nem hiszi, hogy alszik. Tette magát, hogy elaludt, addig-addig, míg igazán leragadt a szeme.
Egyszerre csak újra rajta térdelt a lidérc. És ő felébredt, a szemhéja úgy pattant fel, szinte hangot adott, az öccse is megriadt, ahogy robbanva felugrott a legény.
Most a fekete kabát volt rajta, s amint lepillantott a mellére, vastag vonású fehér keresztet látott rajta.
Nagyot ordított, üvöltő, hörgő hanggal. Most megfogja, mert csak ebben a percben járt itt az éjjeli rém! Jaj neki, ha ember!
S ahogy kiugrott a szabad szántóföldre, csakugyan nem is nagyon messze, lappangó, settenkedő, elrohanó alakot látott.
Utánavetette magát. Be nem érte, de megismerte.
Bodor Feri volt, a legjobb legénykomája, s ott tűnt el az Oroszék kertje alatt; Zsuzsihoz ment, a szeretőjéhez.
Berti ökölbe szorította a kezét, s vadul, veszett kutya módra, fogvicsorítva nézett utána
– Megállj! – lihegte – duflán adom vissza neked a tromfot! Már elmúlt minden titokzatos rettegése, a nyers, vad dühös bosszú vett erőt rajta. Mint a véreb szagolt nyom után, mit tegyen. Hirtelen megállt, s ököllel homlokon csapta magát.
– E lesz a jó!
Feri is kazlát őrizte; azt most ott hagyta magára…
– Megállj! – hörögte Berti – ha te megmutattad nekem, hogy minden éjszaka
elgyújthattad vón az a búzámat, én is mutatok neked valamit.
Az úton ment el a Bodorék földjéig, a Bodor-kazlakig.
Zsiványszemmel körülleskelt, gyufát vett elő a zsebéből, s bedugta mélyen az asztag
övébe. Azzal veszett vágtába kezdett vissza az útra, azon haza, hogy a puha szántáson, a tallón meg ne lássék a nyoma.
Ahogy visszatért a fekvőhelyére, az öccse ébren várta.
– Hun jártál Berti?
– Meglestem egy kutyát…Bodor Ferit
A fiú ijedten ugrott fel.
– Né csak te, né csak!
– Mi a?
A gyerek keletre mutatott az ujjával, ahol nagy fényesség volt. Óriás láng lobogott fel,
annak a világa arcukba sütött.
– Ugyan kié ég? – kérdezte vacogó foggal a gyerek.
– Azt én nem tudhatom – morgott sötéten Berti.
Bámész nép gyűlt a tűz körül, de Berti nem ment oda, az öccsét küldte el, ő nem
hagyta a maga asztagját, hogy még ez is úgy ne járjon.
Egyre szőtte-fonta a sötét terveket, hogy folytassa a bosszút. Ez még kevés volt neki. Biztosítva volt a Bodorék termése.
– Megvan – rikkantott fel egyszer, s még sötétebben, fenyegetően nézett bele a
tűzbe.
Mikor a csendőrök kijöttek, vallatni kezdték, Berti előállott, hogy ő az, aki mindent
tud. Kurtán-furcsán vallotta, hogy Bodor Feri maga gyújtotta fel a búzáját, mert úgyis szekurátva volt, osztán nagyon gazos vót. Vallattatta magát is, az öccsét is, minden összevágott. Bodor Ferit elvitték.
Már meglett volna a dufla tromf, mégse volt megelégülve Berti. Még egyet kellett tennie. Az a három kereszt még most is nyomta a szívét. Valami naggyal akart érte fizetni, olyannal, amit egész életében el ne felejtsen a gyilkolója. Az egész évi termése odavolt Bodor Ferinek, kilenc hónapot is kapott, s ott ült az egri várban. De volt még valami vesztenivalója. A szeretője, aki megígérte neki, hogy megvárja, míg leüli az időt.
Berti egyet gondolt, s otthagyta a maga szeretőjét, és Orosz Zsuzsi után vetette magát.
Nem volt ő különb legény Ferinél, de itt volt, s míg amaz a tömlöcben rothadt, ő frissen hazudozott a lány fülébe.
S olyan a lány, hogy farsangra meg is lett az esküvőjük.
Mikor Berti a menyasszonytáncot járta a Bodor Feri utolsó drágájával, akkor kurjantott fel először tiszta szívvel, kielégülten, boldogan.
– De bátran kiabálsz! – nevettek rajta.
–Kiabálhatok bátran, van rá okom! Sose ijedtem meg senkitől!
– Dehogyisnem! – szól neki a kisöccse. – Én is rád ijesztettem egyszer.
– Ugyan hogy osztán?
– Hát a nyáron, mikor az asztag alatt háltunk. Osztán én Rinaldo Rinaldinit
olvastam, osztán három éccaka egymás után keresztet festettem a szívedre, mint a rablókirály.
Bertinek elfúlt a hangja a rémülettől.
–Lapuba vittem magamnak kormot, meg faragott grétát, oszt az ingire korommal, a
lajbijára meg grétával pingáltam a keresztet – magyarázta a gyerek a nevetgélő népnek.
–Tudod mikor vót a, Berti?
– Mikor?
–Ippen mikor Bodor Feriéknél a tűz vót.
Berti révedezve nézett maga körül, s ijedten látta, hogy túlságosan idefigyelnek. Hát
komiszkodva rákiáltott a fiúra.
–Ne hazudozz mán te istenökre. Nem tudok én errül semmit sem.
Újra kezdődött a tánc, de Berti kifordult a házból, s szédelegve ment ki az éjszakába.
Ej, mit, részeg vagyok. Többet ittam, mint kelletett vóna – mondta magában. – Ilyen
semmiség miatt itt nyavalyogni!… Hásze megmutattam legalább, hogy ki vagyok! Mer ha ü azt tette vón velem, ha ü tette vón velem aztat, hát ugyi hogy meg tudtam vóna tromfolni!
Elröhögte magát, egyet nyújtozott, s újra visszament a házba.
Orosz Zsuzsi kedveskedve, szerelmesen ment az új ura elibe.
Berti a szemébe nézett, s ez az egész forgás itt a szeme előtt olyan furcsának tűnt fel neki, hogy egy nagyot kacagott, és a tarkóját csapkodta a tenyerével
– Mit nevetsz Bertikém – kérdezte Orosz Zsuzsi.
Berti csak kacagott, s végre így szólt.
– Mit? Sose törődj te azzal. Egy jó tromfot csináltam, s azon röhögök.
(1910.)
*
***
*

Móricz Zsigmond: Tromf

 

Berti – bár a szívét „borzasztóan” nyomja a kereszt, a szíve fölé rajzolt jel – elsősorban nem földöntúli hatalmaktól fél. Hanem hogy ember a titokzatos látogató, hogy ember a titokzatos lidérc. Hogy vele egy másik legény virtuskodik – kimutatva, hogy a hatalmában van, hogy azt tehet vele, amit akar. Hogy „elgyújthatja” a búzáját, elveheti az életét, hogy a markában tartja.

Berti nem is nyomoz igazán a „rém” után. Ő a másik embertől való félelme ellen harcol, így aztán a láthatatlan ellenséggel való párharc már-már földöntúli dimenziót kap. A három keresztre három tromf következik ezután: Berti felgyújtja a vélt ellenség, Bodor Feri búzáját, kilenc hónapra tömlöcbe juttatja, majd elszereti, aztán feleségül veszi a babáját. Bertinek nincs is igazi bizonyítéka Bodor Feri ellen: ő a lehetőségen – hogy Bodor Feri megtehette volna, hogy éjszaka meglephette volna – akar elégtételt venni. És Berti mindent visz: a novella, miképp a legtöbb népmese, egy lakodalommal ér véget.

Aludni mindenkinek kell. Álmában mindenki tehetetlen. Többek között ez jelenti az embert az Istentől elválasztó határvonalat: az apostolok még akkor sem képesek virrasztani, mikor maga Jézus kéri őket. Berti a saját esendőségét és ember-voltát akarja legyőzni, mikor bizonyítani akarja, rajta senkit sem vehet erőt – még álmában sem. Berti a lehetőségét sem bírja elviselni, hogy legyőzhetik.

Ez a korai Móricz-remek egészen különös fényben mutatja meg vadkeletet, a személyes autonómiáért folytatott könyörtelen harcot – a mágikus világból érkező, de kapitalizálódni vágyó, egymás mellére keresztet rajzoló, ám közben biztosítási csalásokkal ügyeskedő gazdafiúkat. Ebben a világban nincsenek barátok: a kazlakat őrizni kell az „irigyek, a rosszakarók” miatt, a lakodalmi nép gyanakodva hallgatja Bertit és a gyereköccsét.

Nyomasztó férfivilág ez: a „drágák” csak aduk, ütőkártyák a férfiak kezében. (“S olyan a lány…”) Zsuzsit, Bodor Feri régi szerelmét csak egy pillanatra látjuk, mikor „kedveskedve, szerelmesen ment az új ura elibe”. És nemcsak férfias, hanem végletesen szubjektív világ is, a hős félelme bennünket is legyűr, olvasókat. Berti orrával érezzük a „jóízű, ezerjófűszagú” levegőt, Berti bőrén át érzékeljük a „lidércnyomást”, a szívére nyomott „keserűséget”. Feriből, Zsuzsiból a móriczi szabad függő beszéd csak annyit enged látni, amennyit belőlük a  Berti érzékel: gyanúsan settenkedő vagy éppen alázatosan tipegő lépteket. Szűkszavú, emellett könyörtelenül szubjektív világ ez – tökéletes magyar hard-boiled.

És mért nem okoz megkönnyebbülést, mikor végre kiderül,  hogy ki volt  a lidérc, hogy Bertivel nem egy földöntúli hatalom, nem is egy legénykomája bánt el, hanem a tulajdon kisöccse? A titokzatos kisöccs, aki, mint Berti hűséges szekundánsa, mindvégig névtelen – akár egy lidérc – az elbeszélésben. És csak  a menyasszonytánc után áll elő a leleplezéssel.

A csattanó nem okoz megkönnyebbülést. Hiszen a leleplezés és a novellát lezáró „ördögi kacaj” (a tarkóját csapkodva röhögő rém, a sikerét ünneplő, diadalittas Berti) kétszeresen is a győzelem, a tromf viszonylagosságára utal. Berti megnyerte a saját félelme ellen indított háborút – mi több, túlnyerte magát.

Mesebeli bosszút állt, és közben legyőzte önmagát.

 

Oc e Non: Igen és Nem – a fordításról Báthori Csaba trubadúrfordításai kapcsán

Ez nem műfordítás-kritika (az „ez nem egy pipa” fajtájából). Pedig kedvelem ezt a ’műfajt’, azért is, mert oly kevesen művelik honunkban. Egy olyan országban, amely a legkorábbi ismert kezdetektől és az Európán belüli nyelvi elszigeteltségből, no meg ’vérzivataros’ történelméből kiindulva olyan irodalommal rendelkezik, amely szimbiózisban élt és él a fordítás történetileg változó fajaival. Másként mondva: a francia irodalomtörténetben például egészen más státusza van annak, amit mi műfordításnak nevezünk (a magyar ’műfordítás’ szavunkat Marc Martin-nak, a Villon, ce Hongrois /Villon, ez a magyar/ szerzőjének – aki alapvető könyvet írt Villon 20. századi magyar fortunájának, vagyis fordítástörténetének és a későközépkori francia költő  magyar kultuszainak tárgyáról – külön el kellett magyaráznia, hogy a francia olvasó is értse, mi a fene az, amit a magyar úgy hív: műfordítás (a ’traduction d’oeuvre’ érthetetlen butaság). A magyar irodalom semmilyen története nem írható meg a magyar fordítástörténet nélkül.

A franciák általános szokása, hogy a fordítást kiadják, egyszerű munkaként, mintha mondjuk kiadóként én megbíznék egy magyar fordítóirodát, tegyék át – „simán” – magyarra a Finnegan’s Wake-et. Sokkal jobban szeretem Tassót franciául olvasni, mint magyarul, pedig a magyar fordításban zendülnek a rímek, peregnek a szótagok, verssorokból strófa jő. Csak olykor annyira bonyolult e magyar versnyelv, hogy alig érthető: most mit mond, most miről is van szó? Jellemző viszont, hogy a Jérusalem délivrée című könyv a fordító nevét föl sem tünteti. Szeretem az eredeti szerzőjének már a nevét is: Le Tasse. Arra az időre emlékeztet (és gyerekkoromra), amikor Jules Verne nálunk Verne Gyula volt, Fjodor Dosztojevszkij Feodor Dosztojevszki, Elek Artúr Poet-t és Tolsztoj Leót lehetett olvasni, Homérosz pedig Homér volt, az, aki a franciáknál máig is Homère és a németeknél is Homer. (Rejtő Jenőnél innen jön a Hümér költői név (Homér – Hümér); és mind Parti Nagy Lajos, mind Orbán János Dénes félreértette a hüméri láthatatlan költői életművet, amikor nagyjából lírai, viszonylag rövid terjedelmű hümériádákat írtak; nem, Hümér eposzi költő volt, mert miután a Marseille-ből Oranba induló hajón végigverte a költészetesztétikai értékekre tompa újonc társait, egyetlen művét olvasta fel, s ha átszeljük „keresztbe” a Földközi-tengert, verses műből ezt a „tengernyi” időt csak eposz töltheti ki; és a görög Hümérosz mégiscsak az Iliász és az Odüsszeia egy-sok költője volt.) Nos,  A megszabadított Jeruzsálem prózai fordítás: ami az eredetiben egy versszak, az itt egy bekezdés, vagyis a versesség csak annyiban ’jön át’, hogy az egyes bekezdések nagyjából azonos terjedelműek, ami valami különös tagoltságú ritmust, tömbök ritmusát adja a szövegnek (adatai: Le Tasse: Jérusalem délivrée, Ernest Flammarion, éditeur, Paris, s.d.). Így a franciában ritka az olyan nevezetes fordítás, amely már-már szerves része lenne valamely jelentős életműnek, ritka az, hogy egy Baudelaire Poe-t fordít (vagy de Quincey-t, de úgy, hogy beleírja a saját tapasztalatait, és A mesterséges mennyországokat ma Baudelaire szerzői neve alatt olvassuk). Ritka az, hogy olyan viszony alakuljon ki az eredeti szerzői szöveg és a fordítás között, mint Arisztophanész komédiái és Arany János fordításai között. Persze a franciáknál is megvan az irodalmi szövegek végletesen egyéni megoldásainak egy-egy esete.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az irodalmi fordításoknak (a ’fordítás’ szó jelentése egyelőre legyen igen tág, legyen benne az ’átirat’, a ’rájátszás’ /pastiche/, az ’átdolgozás’, /a konyhakertészetből véve/ az ’átplántálás’ vagy ’átültetés’, hiszen a ’fordította’ szó oly sokféle gyakorlatot takar!) nyelvenként saját hagyományai, elgondolásai és praxisai vannak. Amikor műfordítás-kritikát írunk, számolnunk kell a hazai fordításhagyományokkal, és számolnunk kell a minden fordításkritikával szemben idehaza mindenkor kulturálisan-társadalmi szinten támasztott kimondatlan követelményekkel. Miután ’a versújítás korában’, 1760 és 1840 között lefolyt egy, a magyar költői formakultúrát igen erősen átíró prozódiai vita (a háttérben egy meglehetősen radikális nyelvújítással), egy másik a ©-ról, ezekkel párhuzamosan lezajlott egy vita a műfordítások miértjéről és mikéntjéről is. Természetesen egy eszmei és lehetetlen végeredmény pörgött ki: a formai és a tartalmi hűség követelménye. Ne menjünk vissza ennek lehetetlensége kapcsán a Septuagintes csodájához, minden európai fordítás alapvető és csodás legendájához, ahhoz, hogy az egymástól szigorúan elszigetelt fordítók a Szentírás szövegét szóról szóra, betűről betűre, pontosan ugyanúgy fordították le (a Szentlélek vagy az isteni sugallat hatása alatt). Azért férfi létemre tudom: igen szép erény a hűség, csak lehetetlen, abszolút vagy totális hűség márpedig nincsen (a nőknél sem). A műfordítás-készítésbe is óhatatlanul és elháríthatatlanul belevegyül egy-egy nyelvi félrelépés, egy-egy elhajlás, egy kis csalás (saját fordítói gyakorlatomból is tudom). Hányszor mondták már Babitsnak és Babitsról, hogy a Commedia adott helyein szó sincs arról, ami az ő fordításában áll! Jó, de akkor a bírálók próbáljanak olyan baromi hűek lenni terzinákban.

Nehezen jutottunk el valami kézzel fogható tárgyhoz, de eljutottunk, és a továbbiakban vissza-vissza szeretnék utalni a hosszú felvezetőre. Tehát a tárgy: Hódolat és hódítás. A trubadúrköltészet remekei. Fordította Báthori Csaba, Napkút Kiadó, Budapest 2011. Benne zömmel trubadúrok költeményei olvashatók, és 8 ófrancia trouvère 9 versszöveggel. A költő-műfordító Báthori az utószó utolsó bekezdésében rögzíti fordítói ars poeticáját, és szimpatikusan rögzíti. Nézzük meg ezt a bekezdést! Az első mondat a tartalmi hűség követelményéről szólna, csak számomra értelmezhetetlen: „Végül két szó a fordításról: nem volt kizárólagos célom a filológiai pontosság, noha igyekeztem megőrizni a különböző kiadások közös tartalmi elemeit.” Ezt sajnos nem értem. A rettentő hosszú múltra visszatekintő romanisztika egy-egy trubadúr canso esetében már régóta közmegegyezett abban, hogy egy adott költemény kéziratos változataiból melyik tekinthető „főszövegnek”. Egyébként a tapasztalatok szerint ritkán fordulnak elő textológiailag zűrös versszövegek a trobarban (vagyis: a zűrök másutt vannak). Lehet, hogy nem erről van szó, tehát nem valamely oc nyelvű költemény szövegbizonytalanságairól, hanem értelmezési bizonytalanságokról, mégpedig a modern fordítások értelmezési bizonytalanságairól. Annak a kötetben semmi jele, hogy a fordító oc vagy lemosi nyelvből dolgozott-e, de jelzi, hogy különböző antológiákból dolgozott (ezek adnak – a kötetben szereplő „IRODALOM (szűk válogatás)” szerint – francia, angol, német /főként német!/ és román nyelvű fordításokat, vagyis szövegértelmezéseket).

Majd Báthori Csaba szembenéz a formai hűség követelményével: „A viszonylagos formai hűség ma is eszményem, de belátom: minden fordítás csak a megnyerhető veszteség keretei között jöhet létre (hogy Tandori Dezsőt idézzem).” Ez nekem is tetszik: törekedni kell a lehetetlenre, igen. Mint ahogy egyet tudok értelni az irodalomtörténészek (a „filoszok”) leszarásával is. „A trubadúrok művészi nagyságát kívántam megsejtetni, – azt pedig nem pótolhatja a legszolgaibb filoszi igyekezet sem.” Annyit azért mellédünnyögnék, hogy a kritikai kiadások „szolgai” készítői, a vers- és formatörténészek aprólékos „szolgai” pepecselései, a trubadúrok esetében rettentő, mert igen csekély megbízható zenei információval rendelkező muzikológusok „szolgai” fáradozásai nélkül mi, nagyeszű költészettörténész és geniális műfordító „uracsok”, anyag híján, bánatosan elballaghatnánk a bús… düledékeire a Múltnak Romvárára. Bár igaz, ami igaz: a műfordítás re-création, újra- és újjáalkotás, olyan, mint a wellness-élmény. Mivel óhatatlanul mai (magyar) nyelvre fordítjuk a régit, egyúttal modernizáljuk is: Arany Shakespeare-je 19. századi magyar irodalmi nyelven beszél, Villon a 20. század magyar irodalmi nyelvein szól hozzánk (a francia bölcsészek – egy-két középkorkutatónak készülő irodalmár hallgatót kivéve – rohadtul utálják Villont, és igazuk van, mert nekik ’eredetiben’ kell olvasniuk; az ő Villonjuk olyan, mint annak a zokogó fiatal bölcsészlánynak az esete volt Szegeden, akinek Balázs Mihálynál Bornemiszából kellett referálnia, és az Egy. Knyt.-ban már csak a kritikai kiadás volt meg: „Nem bírom, Csaba, érted, nem bírom, ez olvashatatlan, ez szörnyű, ez borzalom”; a finom, mert enyhe udvarlásnak ez is módja, kikölcsönözni a kritikai kiadást, kiülni a bejárati lépcsőre az őszi rőt napsütésbe kettesben, és érthetően, folyékonyan, lassan felolvasni az Ördögi kísírteteket; nos, a francia Villon – még a zsebkönyvkiadásokban is, jobb oldalon hozzák a szöveget, bal oldalon a rengeteg és mikroapró betűs nyelvi-tárgytörténeti stb. jegyzetet – olvashatatlan). És a trubadúrokért, a róluk való kép megrögzítéséért a róluk kialakított – nem filológusi – látomások valóban igen sokat tettek: Ezra Pound, Jacques Roubaud és mások.

Én Báthori Csaba kötetében közvetítőt közte és az oc nyelvű szövegek között a német fordításokban-értelmezésekben érzem (ami csak ’féltiszta’ forrás). Így ír például: „A provanszál mesterek nőkultuszának tárgya egyébként, a Magas Hölgy (dompna, vagy hímnemű formában: midons, meus dominus!): elvont eszmény, távoli vonzerő, ellenállhatatlan gyönyörűség.” Magas Hölgy? Biztosan voltak a „déli” nők között sudár, magas, hollófekete hajú, barnás bőrű gyönyörűségek, mint szőkében Uta (a pajzsos-kardos Eckehart mellett a naumburgi katedrálisban), akit csak úgy nevezek szerelmesen: a gótikus nő. De ez a „magas hölgy” a középkori német szerelmi költészetből (obere Minne) jön nyelvileg, ám Haute Dame még az ófrancia trouvère-eknél sincsen.

A hosszú felvezetőben mondottam, hogy a fordításgyakorlatok történetileg és nemzetenként változóak és különbözőek. Nálunk sincs másként. Egyszer alaposan át kellene tekinteni a 20. századi magyar nyelvű trubadúrfordítások történetét és ezek fordításideológiai és fordításnyelvi gyakorlatát. Most hagynám az olyan sokfordítós köteteket, mint amilyen – eléggé el nem ítélhető módon – A francia költészet antológiája I-II. kötete. Azért eléggé el nem ítélhető módon, mert a franciák költészete a hódítók költészete (akik egyébként részben lenyúlják a trubadúr költészet-, költeményeszményeket, a műfaji ideákat, a strófaszerkesztés fogásait, amit csak lehet, részben elsekélyesítik ezeket), a trobar a meghódítottaké. Nos, hagyjuk tehát a fordítógárdával készült antológiákat, figyeljünk az ’egyfordítós’ kötetekre.

A sort nálunk ismereteim szerint Bajcsa András nyitja, aki verseit és fordításait Holler András név alatt publikálta. Ő ugyanaz, aki később, párizsi emigrációjában lefordította Montaigne Esszéit (ennek ’átfésült’ változatát adta ki Pécsett a Jelenkor Kiadó). Bajcsa András egyrészt tagja volt egy laza körnek – a Sorsunk című folyóirat körül képződött meg –, amelyben feltalálhatók voltak Fülep Lajos, Várkonyi Nándor, Tatay Sándor, Kardos Tibor, Weöres Sándor és mások. Bajcsa francia-magyar szakos volt a két világégés között a pécsi Erzsébet Királynő Tudományegyetemen, francia tanszékvezetője pedig nem volt más, mint Birkás Géza prof., aki a lehetőség szerint serkentette a romanisztika iránti behatóbb érdeklődést. Ő adta a kezébe a fiatal Csorba Győzőnek Hélinand de Froi(d)mont cisztercita szerzetes A halál versei című gyűjteményét, amely, ha jól emlékszem, 1939-ben jelent meg, a kötet becsületesen kétnyelvű, ráadásul Holler András illusztrációival (!). Holler-Bajcsa András tényleg megtanult oc nyelven, és munkájának eredménye a Janus Pannonius Társaság kiadványaként Pécsett, 1936-ban megjelent fordításkötet: a Provánszi költők. Igaz, ő nem csak (régi) trubadúrokat fordított, hanem a Félibrige-kör (közel kortárs) költői munkáit is, Mistralt (a Mirèio-t, ezt a 20. század legelején oly kedvelt falusi idillikus kiseposzt, Roumanille-t, Aubanelt. Divatja volt annak, hogy beindult az újprovanszál nyelvű költészet: Frederí (és nem Frédéric!) Mistral szintúgy Nobel-díjas lett, mint a szárd nyelven író Grazia Deledda; mert Európában volt egy kulturális-nyelvi-irodalmi divat, összefoglaló (olasz) nevén a reggionalismo, amely a zárvány-nyelvek, a nemzeti-irodalmi nyelvek alá lesüllyedt dialektális nyelvek (provanszál, szárd, gaël, stb.) divatját vagy kultuszát alapozta meg). Holler-Bajcsa fordításai nem erős fordítások. De úttörő volt e tekintetben, az bizonyos. És jegyezzük meg: a trubadúroknál csak a magas műfajokból fordított: zömmel canso-t (szerelmi vágyéneket), sirventest (szolgáló ének, mert formailag pontosan követ egy adott vágy-éneket, de mindenről szólhat, csak a szerelemről nem; a szép szobalány, aki titkon magára ölti az úrhölgy ruháját).

A következő olyan kötet, amely egyetlen fordító munkája, Képes Júlia „Vágyba felöltözve, ruhátlan” című kötete (Balassi Kiadó, Budapest, 1996). Mivel véleményeimet e munkáról – a freudi szexuális szimbolikára utalva, szintén idézetes címmel: „Mert mivégre van a lándzsa és a Grál?” – a Jelenkor 1997. áprilisi számában megírtam, nem ismétlem meg. Csak jegyezzük meg, hogy a karcsú kötet anyaga itt is túlnyomó részt canso és sirventes. És van egy nagy előnye a könyvnek: benne végre helyet kapnak a nőtrubadúrok, az ún. trobairitz-ek is a saját vágy-énekeikkel (Comtesse de Día, Azalaïs de Porcaraigues és mások).

Egy másik Arc

– vallomás –

 

Mit jelent figyelni a másikra? Mit jelent – és egyáltalán lehetséges-e – ismerni a Mást? Helyes-e „a Másikról” beszélni, tehát kitüntetett értelemben, vagy ennek nincsen pszichológiai alapja? Úgy vélem, az a névelő és a nagy kezdőbetű, amely a másikat kitüntetett létezővé szeretné emelni a szememben, elfedi azt, hogy a másik bizonyos értelemben fénylő éjszaka, vagyis a másik egy ponton számomra a semmi. Erről szeretnék beszélni. Vagyis arról, hogy mi a jelentősége számomra egy másiknak.

Ha egy másikkal beszélgetek – és ez a másik lehet olyan, akivel először találkozom, vagy olyan, akivel már régóta ismerjük egymást –, van egy pont, amikor félresiklik a figyelmem arról, amit közölni akar velem. Nem fordulok el tőle, hanem váratlanul néma maszkként mutatkozik meg az arca. Ez a másik ekkor nem nyelvként van – tehát nem is akként, amit mond, vagy ahogyan beszél, vagy abban, hogy egyáltalán beszél, hiszen mindez közömbössé válik – hanem – ilyenkor – puszta báb, maszk, bábarc.

A másik ilyenkor mégsem válik tárggyá – vélhetően mert Arca van –, hanem egyfajta kísérteties szorongást kelt bennem, melynek tartalma: én is puszta maszk vagyok számára? Két maszk beszélget némán? Szubjektivitásom, szándékaim, őszinteségem csak maszk? A „báb-” vagy „maszkeszerűség” a másik semmisségét mutatja. Az arc semmissége az arcon: ez válik kísértetiessé, ez kelt váratlan szorongást. Ilyenkor ha a másik nem veszi figyelmetlenségnek a félresiklást a beszélgetés tárgyától, ha belegyezik abba, hogy most máshonnan nézem, és most már ő is máshonnan fordul felém, tovább lehet menni a másik megismerésében.

(A másik tényleges megismerése itt nem a másik szavain keresztül történik, a beszéd az arc maszkká válásakor összezavarodik. Itt fordul a beszéd, a mondanivaló, a mondás minden pátosza és komolysága iróniába és önmaga paródiájába.)

Ezen a ponton tehát a másik semmi is, puszta arcjáték. Lehetne ő, vagy valaki más, mindenesetre csak puszta arcszerűsége számít. Itt már világos, hogy minden arc: maszk. De a másik arcszerűsége az arctalanság tükrében válik jelentőssé: az Arc mintegy bele tartja magát az arctalanul tovasikló időbe, mint mikor az arcomat ráhelyezem a víztükörre, annyira, hogy épp ellepje arcomat és a köveket szemlélem a folyó medre alján.

A saját arc puszta maszkszerűsége okozta űrön, a tudat, a benső hiányán, a semmivé levésen a másik Arcával szemben ébredő erotikus vágy lendít túl. A vágy a másik és a saját semmisségével, valójában „a Semmivel” szemben érzett iszonyból születik. A semmi „helyén”, a két Arc között – és rajtuk – aura keletkezik.

(A szeretet, a másik arcában való megmerítkezés talán az iszony és a vágy furcsa keveréke, az e kettő összjátékából keletkező aura.)

A vágy „melléktermékeként” ugyanakkor felébred az őszinteség, az őszinte kitárulkozás, a lemeztelenedés késztetése. De saját maszkszerűségem már megszüntette egy ilyen lemeztelenedés lehetőségét. Az őszinteség képtelenségnek és lehetetlennek tűnik, mivel saját ún. szubjektivitásom radikálisan felfüggesztődik. Csak maszk vagyok. Ezen a ponton minden, ami történik habkönnyű játék és életveszélyes játszma egyszerre. Vehetem úgy – felelőtlenül –, hogy a maszk csak egy álarc. Vagy együttérzéssel: a maszk az Ő Arca.

Ami az őszinteségre és lemeztelenedésre való késztetésből létrejön – mert ezek végül is csak Istennel szemben, vagy benne, a végtelenségben, minden arc és maszk megszűnésében valósulhatnak meg –, azt egyszerűen csak így nevezném: viszony. A viszony a két arc közötti aurában bekövetkező aktusban jön létre. Az aktus valamiféle odaadás a másikért és a másikban. Ezzel együtt megbocsájtás is. Az aktus nem pusztán nyelvi, nem is csak testi esemény, de mindkettő jelen lehet benne. Inkább kinetikus és pneumatikus jellegű rituális aktusról van szó.

A viszony megőrzését és újrateremtődését a következő – egyébként művileg szétválasztott, valójában egymásba átjátszó – szinteken tudom elképzelni.

Az aktus megőrzése történhet nyelvi szinten, ha létrejön egy közös nyelv vagy szókincs. A közös szavak a másiknak tett esküt, az ígéretet, a vallomást helyettesítik. De azt hiszem, ez a legfelszínesebb kapocs: a közös szavak pusztán felidézik a viszonyt, de nem teremtik egyszersmind újjá. Így könnyen gépiessé, megszokássá, rutinná válhat.

Rögzítődhet a viszony a másik testképének megőrzésében. A test vízjelszerű emlékképe ez, vagy pontosabban a test vízjelének megőrzése, amelyhez érzelmek kötődnek: biztonságérzet, fokozottabb figyelem, izgatottság, oldottság, vágy a másikkal való találkozásra, a közös térben mozgásra, a közös játékra/játszmákra, az aura újrateremtésére. Társulhatnak a testképhez negatív érzelmek, például veszélyeztetettség, feszültség, tartózkodás a szembe nézéstől. A testkép-megőrzés kaphat szerelmi/erotikus árnyalatot, de le is egyszerűsödhet puszta erotikus vággyá, vagy hétköznapi együttlétté „intézményesedhet”.

A viszony megőrzése végül történhet képileg. Nem a fikcionáló képzelet „munkája” ez, hanem a meglátás és a meglátottság bélyege. A saját és ezzel együtt a másik Arca így lesz meglátott-idegen. Ez a meglátás a puszta figuráció felől nézve vak. A „meg-” igekötő az aktus megtörténését hangsúlyozza, nem a figurális kivetülést. A másik Arca rávésődik az arcomra és viszont, az enyém az övére, amikor meglátjuk egymást, de ez az aktus figurálisan érzékelhetetlen marad.

Meglátjuk egymást. Csak Ő látja, csak Én látom. A többiekkel szemben ez az egymásra vetített két arc, az aura végül börtön is lehet, szorongás a közös magányban. A magány nem társtalanság, hanem együttlét saját magunkkal egy másikban. Egyfajta vallási bizonyosság.