Bejegyzések kategória bejegyzései

Enni, ölni, halni (Tom Rob Smith: A 44. gyermek)

Az erdőben két éhes gyerek vadászik egy kóbor macskára, egy éhes felnőtt pedig a két gyerekre… így kezdődik a történet. A mélyen elhallgatott ukrajnai éhínség idejére visszautaló gyilkosságsorozatot kell kinyomoznia egy botcsinálta detektívnek. Mégpedig az ötvenes évek Szovjetuniójában, egy olyan világban, ahol az emberi viszonyok nehezen írhatók le a szeretet–gyűlölet, barát–ellenség, igazság–hazugság ellentétpárokkal, és ahol az emberi cselekedetek nehezen fejthetők fel az ok-okozatiság eszközeivel. Egy olyan társadalomban, ahol ölelés és ölés között keskeny a határvonal, és ahol az ösztönélet is menthetetlenül átpolitizálódott.
De mért az ezredforduló után jött el egy ilyen, a szovjet ötvenes évekről szóló politikai bűnregénynek az ideje?
A 44. gyermekről Magyarországon kevés értelmezés született. Nem is csoda: a Tom Rob Smith alkalmazta szabad függő beszéd jóval kevésbé átütő és művészi, mint az amerikai krimiíróké vagy akár Móriczé, Tar Sándoré. A szocializmusban született olvasóknak falsnak tűnhet a regény referencialitása is: a boldogsággal kapcsolatos illúziókat ugyanis a leg(kő)keményebb diktatúrák sem nélkülözhetik.
Pedig Smith – annyi populáris angolszász szerzőhöz, Martina Cole-hoz vagy P. D. James-hez hasonlóan – a XIX. századi realizmus hagyományát igyekszik tovább éltetni. Ámde egy diktatúra „otthonosságáról” vajmi keveset tudunk meg az A 44. gyermek című regényből. Ez a roppant egyenetlen színvonalú regény (amelyet talán jobb lenne példázatnak nevezni) egy olyan szélsőségesen reménytelen világot mutat be, ahol nem létezhet igazság és felelősség. És Smith nemcsak megrajzol egy ilyen társadalmat, hanem ezt teszi meg egy sorozatgyilkos utáni hajsza keretéül.
Márpedig ahol az egyéni felelősség szikrája sem létezik, ott nincs igazi nyomozás, és (elvileg) nem létezhet igazi krimi.

Toys are seen among the rubble of damaged shops in Aleppo's al-Amereya district

Talán még a morbiditástól viszolygó olvasók is emlékeznek rá, hogy néhány sorozatgyilkos – köztük a regénybeli gyilkos lehetséges előképe, Andrej Csikatilo is – évekig, évtizedekig kedvére gyilkolhatott prostituáltakat vagy gyerekeket. A szovjet államvédelem mindig is a legtehetségesebb fickókat gyűjtötte egybe, miközben a szovjet rendőrségnek nem volt igazi presztízse.  A rendőrök nem is elkapni akarták a valódi tettes(eke)t, hanem példát statuálni, minél előbb „rábizonyítani” a tettet valamelyik csavargóra vagy futóbolondra. Hiszen nem a rendszerrel volt a baj. Hanem a beilleszkedni nem tudókkal.
A ténytisztelet és a logikus gondolkodás kihívás egy diktatúra mindent uniformizáló szimbolizmusa ellen. De hogyan születhet meg egy nagy detektív ebben a világban, ahol ügyek nem, csak az ügy létezhet? A regény főhőse, a rejtélyes gyilkosságsorozat megfejtője, Lev nem szabadságharcos. Csak a szovjet titkosszolgálat buzgó fogaskereke, aki – bár nem szadista és nem paranoiás – mégis a legnagyobb lelkesedéssel igyekszik ellátni a feladatát. Egyszer (amolyan hűségpróbaképpen) azt a parancsot kapja, hogy tartóztassa le a feleségét, és bizonyítsa rá, hogy hazaáruló.
Lev nemet mond. De nem a szerelem mindent legyőző hatalma miatt, és nem azért mert a szexualitás megnyitja előtte a szabadság birodalmát – nem! Ez az a pont, ahol a regény nyíltan szembemegy az egyik legfontosabb irodalmi előképpel, Orwell 1984-ével. A szex A 44. gyermekben sötét fenyegetés, nyilvános vagy privát megaláztatás: a szovjet állampolgárok még éjszaka sem maradnak ellenőrzés nélkül, az ágyban is felügyelik egymást. Nem különb ennél Raisza és Lev házassága sem: Raisza azért ment hozzá Levhez, mert félt, hogy a férfi megöleti, és Lev azért menti meg Raiszát, mert az asszony – önvédelemből – terhesnek hazudja magát.
És nem is a születendő gyermek miatt mond Lev nemet.
Hanem csak.
Mert valamikor nemet kell mondani. A felesége elleni vád a saját integritását fenyegeti. És mert a rengeteg átverés, bűn ellenére Raisza és Lev „összetartanak” – ha nem is mint férj és feleség, de mint a háborút közösen túlélni akaró gyerekek. Ebben a regényvilágban – ahol a gyerekek azt sem szeretik, ha a tanár az osztályteremben megjegyzi a nevüket – a legszokványosabb emberi kapcsolatok sem írhatók le a nyugati normák szabályai szerint.
Sztálin halála megakadályozza a szovjet államgépezetet, hogy kivégezze a „szerelmespárt”. Levet egy távoli város rendőrségére helyezik, és ott rátestálnak egy sorozatgyilkos utáni hajszát. A csillogóan megkonstruált, íróasztalok mögött kiagyalt kémügyek után a transzszibériai expressz kis állomásain, elhagyott gyártelepeken, kocsmákban találja magát. Mint valami Tolsztoj-hős, megtér az orosz valósághoz.
A hatóság természetesen lezárja a nyomozást. Pedig az igazság valamilyen foszlánya feltünedezik a kommunizmus nem hivatalos nyilvánosságában, a népi folklórban: eszerint a transzszibériai expressz vonalán eltűnt gyerekek ügye összefügg, mert hiszen a németek gyerekgyilkosságokra kiképzett kémeket hagytak a megszállt területeken… Ám aki valóban meg akarja fejteni a gyilkosságokat, annak szembe kell néznie a szovjet történelemmel A gyerekeket ugyanis nem bántalmazzák szexuálisan, hanem egy éhes társadalom érzékszervét, a gyomrot tépik ki belőlük. És nemcsak a kitépett gyomor, hanem a gyerekek szájába tömött falevél is az ukrajnai éhínségre utal.
Rendes állampolgár meg sem értheti a gyilkos üzeneteit. Vagy mégis?
De hogy lehet a tettest egy olyan társadalomban megnevezni, amely csak a kollektív bűnösség fogalmát ismeri? És mi okból harcol az „igazságért” egy volt titkosszolgálati tiszt és gyáva felesége? Csak. Nem erkölcsi felháborodásból, hanem mert a nyomozás láza fogva tartja őket. Vesztenivalójuk úgy sincs: Lev és Raisza azt hiszik, csak idő kérdése, és előbb-utóbb a gulágra hurcolják őket.

És most kérjük az olvasót, hogy lapozza át azokat a fejezeteket, ahol Lev egy kitört foggal kilazítja a fogolyszállító vonat deszkáit, és Raiszával faluról falura menekülnek, míg tisztázzák a „félreértéseiket” (brrrr!), és új lángra lobban a szerelmük… (Ezekre az oldalakra mentség talán az elsőkönyves szerző életkora.) Lev leleplezi a gyilkost, a felettesei elfogadják a bizonyítékokat, és kinevezik a moszkvai rendőrség főfelügyelőjének.
A regény végére megszületik hát a szovjet Sherlock Holmes. Szükség van a jó rendőrökre, mert hiszen az imperialisták most már ilyen „alávaló” köztörvényes bűncselekményekkel akarják felforgatni az államrendet. És Lev tényleg jó rendőr: karizmatikus, makacs, logikus gondolkodású, megvesztegethetetlen.
Lev nem szökik Nyugatra – pedig megtehetné (!) –, hanem marad. Benne marad a saját történetében. És ezzel elfogadja, hogy az igazság – minden igazság – a kulturális környezet foglya, tehát lényegében megfejthetetlen. (Ahogy szembesül ezzel egy „posztszocialista” rendőr is, Tar Sándor Szürke galambjának főhadnagya, vagy az Édes Anna rezignált, a teljes megértés lehetetlenségét belátó vizsgálóbírója.) Hiszen a társadalmi-kulturális környezet nemcsak kitermeli, hanem többértelművé, mi több, megfejthetetlenné is teszi a jeleket. És mi túlságosan is benne vagyunk ahhoz, hogy bármivel kapcsolatban igazunk lehessen. És talán ez magyarázza, mért játszik el annyi XX. századi társadalmi regény – és nemcsak antidetektívregény – a „félresikerült nyomozás” toposzával.
Raisza és Lev a diktatúrában lehetséges két értelmes magatartást is példázza. Hisz a regény meglehetős iróniával ábrázolja a „kelet-európai ellenzékiség” történelmi gesztusait. Lev felesége mindig a „Nyugat” felől szemléli önmagát, egy másik kultúra felismeréseit alkalmazza önmagára: tiltott Hemingway-köteteket rejteget, „megkeseredett” irodalomtanárokkal barátkozik, „számon tartja” a rendszer bűneit – tenni persze nem tesz semmit. Lev viszont nem akar senkinél jobb lenni, ő egyszerűen csak akar lenni. Az ő értékrendjében a szolidaritás az integritás legfőbb mércéje, ez köti elbűvölően cinikus feleségéhez, mint ahogy egyébként a Szovjetunióhoz is.
Menni vagy maradni? Az ördög utáni hajsza – és persze a rosszon túli „rossz világ” rajza – mellett Lev és Raisza „eltéphetetlen szembenállása”, az ő befejezetlen vitájuk is a Mester és Margaritára emlékeztet bennünket. Mert ne feledjük, a Mester és Margarita nem csak egy orosz író története – a mesteré, aki a művészet révén „kiírja magát” Moszkvából, és a regény segítségével kimenekül az orosz valóságból –, hanem egy rossz költőből lett történészé, Hontalan Iváné is.
Hontalan Iván marad. Ahogy Lev, a gonosz kémelhárítóból lett rendőr is. Ennek az önként vállalt többértelműségnek az ethoszát pedig talán meg sem értettük volna a rendszerváltáskor.

(És meglehet, kár volt ezzel is szembenéznünk.)

 

Tom Rob Smith: A 44. gyermek. (Fordította Saliga Zsuzsanna) Budapest, Európa Kiadó, 2009.

Gyere közelebb, Távol-Kelet!

A Buda Attila által szerkesztett Messziről felmerülő, vonzó szigetek című könyv, elsőként egyszerű, ám mégis vonzó borítójával és – legalábbis számomra – talányos címével kelti fel a figyelmet. Ám ha belelapozunk, láthatjuk, hogy igencsak specifikus témával foglalkozik, így legfőképpen azok számára jelent izgalmas olvasnivalót, akik Japán európai, azon belül is magyarországi recepciójával foglalkoznak, így nem tudom, mi cél vezette pontosan a kiadót, amikor megjelentette a könyvet. Talán Japán népszerűsítése? Akkor elég érdekes módszert választottak.

 

Mivel forrásgyűjteményről van szó, amely az 1869-ig magyarul megjelent Japánról szóló leírásokat tartalmazza (többségük idegen nyelvű szöveg fordítása), túl sok személyes véleményt nem lehet fűzni a tartalomhoz, legfeljebb annyit, hogy roppant dicséretre méltó vállalkozás volt megszerkeszteni a kötetet, amelyet a tervek szerint továbbiak is fognak követni; a másodikban szintén a japán-magyar tematikát járják körbe, a későbbiekben pedig japán fordítások (például Macuó Basó útinaplóinak vagy Kosztolányi japán műfordításainak jegyzetelt változata) megjelentetését tervezik a Pagoda és krizantém sorozat szerkesztői. Illetve egyes emberek számára bizonyára remek szórakozást nyújt, hogy különféle meredek, földtől elrugaszkodott, több száz éves tudósításokat olvashatnak Japánról és a japánokról, mint például Szent Ferenc japán útja kapcsán az alábbit: „Ennek az útnak ily sok ínségeit terhesebbé teszi vala a nemzet dagálya. Mert a jápnok mint dölyfös és kevély elmével bírók, őtet mint jövevényt és a jápóniai módit nem tudó és magát megvető embert, mint botort és bolondot zaklatják vala.” De sokan Japán földrajzi adottságaival sincsenek tisztában: „… a kis szigetek számmal 24-en vannak, melyek közül megint nevezetes a Vulcanus nevezetű, mely gyakran igen szokott tüzelleni; a nagy szigetek pedig háromfélék: úgy, mint előszer Nihpon, avagy tulajdonképpen Japonia…” Mindezekkel együtt érdekes olvasmány, és a humoros leírások talán valamennyire a célközönséget is kibővítik.

 

Az első kötetben feldolgozott anyag nagy része eddig nehezen, vagy egyáltalán nem volt elérhető a nagyközönség számára, hiszen a szerkesztő az Országos Széchenyi Könyvtárban fellelhető összes olyan nyomtatott tudósítást összeválogatta, amely csak magyar nyelven megjelent Japánról. A borító mellett a gyűjtemény felépítése és rendezett, a szerkesztő előszava segíti a későbbi eligazodást mind a magyarországi Japán-recepció különböző állomásaival, mind a helyesírási eltérésekkel kapcsolatban, továbbá a könyv használatához is ad néhány praktikus tanácsot. A kötetet néhány szépen megválogatott illusztráció (melyekre itt-ott utalás is történik a szövegekben) teszi színesebbé (igaz, fekete-fehérek), a megértést pedig szómagyarázatok és egy kronológiai táblázat, valamint rengeteg lábjegyzet könnyíti meg az olvasó számára.

 

A Messziről felmerülő, vonzó szigetek tehát igényes és szép könyv (ha hasznosnak nem is lehet nevezni), ám a kronológiai táblázatot nézegetve arra gondoltam, bár kevéssé lenne ilyen szép, akkor talán nem volna ilyen szembetűnő az a néhány kevés, de annál szembeötlőbb hiba, amit felfedeztem benne. Buda azt írja, az egyes mutatókban a japán szavak a nemzetközi, Hepburn-féle átírásban is szerepelnek, ami azért jó, mert így könnyebben el tudunk igazodni az idegen nyelvű szakirodalmak között. Ám éppen ez az átírás a kronológiai táblázatban kissé furcsán valósult meg. Itt ugyanis a Hepburn-féle átírások mintha teljesen ötletszerűen jelennének csak meg: néhány szó után zárójelben szerepelnek ugyan, de a legtöbb esetben nem, ami lehet, hogy csak egy kicsit zavaró, de felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e egyszerűbb vagy minden esetben közölni a szavak nemzetközi átírását, vagy következetesen csak a magyar fonetikus átírást használni. Sőt, olyan is előfordul, például a kínai Vej (dinasztia és főváros neve a könyv szerint) esetében, hogy a nemzetközi átírás (Wei) csak a szó második felbukkanásakor szerepel, és akkor is helytelenül (Wej). Továbbá egyes szavak esetében nincs szómagyarázat (pl. Muromacsi-bakufu, azaz a Muromacsi-sógunátus kormányzati szerve, amelyet ráadásul bakafunak írnak). De egyéb elírások is akadnak (Ginpei háború Genpei helyett; Tanegaszima, Tanegasima helyett; a bakufu szó következetesen bakafuként szerepel, ráadásul a zárójeles magyarázatban korszaknak fordítják; Desima Dejima helyett), valamint olyan is, amelyekben a magyar helyesírás szabályai ellen vétenek (pl. hiei hegy, a Hiei-hegy helyett). A kronológiai táblázatban tehát szükség lenne egy újbóli helyesírási ellenőrzésre, mert kirívó az ellentét a hanyagsága és a gyűjtemény más tekintetben igen precíz kivitelezése között.

 

Ami az egyes leírások tartalmát illeti, az érdeklődők biztosan találnak benne nekik tetsző részeket, de egy ilyen kötet esetében természetesen nem az olvasmányosság és szórakoztatás a cél, hanem az esetleges tudományos munkák támogatása, ennek a szerepnek pedig maximálisan meg is felel, de a célközönség csekély száma miatt talán célszerűbb lett volna digitálisan megjelentetni.

 

Buda Attila (szerk.): Messziről felmerülő, vonzó szigetek I. Japánról szóló, magyar nyelvű ismertetések a kezdetektől 1869-ig. Pagoda és krizantém, Budapest, Ráció Kiadó, 2010.

Amit ükapánk tudhatott Japánról

Volt idő, midőn pogány nevezettel emberi szörnyet képzeltek az emberek. Ezen idő elmúlt. Az idegen, a vad, a pogány népeket nem csak emberekül, hanem hozzánk hasonló emberekül ismerjük (…)

Komáromy Ferenc, Japán szokások (1855)

 

 

Nagy fába vágta a fejszéjét tavaly (2010) a Ráció kiadó, amikor útjára indította Pagoda és krizantém címmel a Japánról szóló magyar nyelvű forrásgyűjtemény-sorozatát – egy ilyen fordított szemléletű forráskiadás legalábbis szokatlan. Aki a szigetországgal foglalkozik, sokkal inkább annak régi irataira, tekercseire kíváncsi, vagy éppen arra, hogy mit mondanak, mutatnak kifelé magukról – nem valószínű, hogy éppen az a kép foglalkoztatja, amit egy tőlük igen távol élő, valójában róluk nemigen tudó nép alakít ki magában az ott lakókról, még ha ezek mi magunk is vagyunk. Persze minden korban akadnak szociálisan kellően érzékeny kutatók, így talán lesz aki távcsövét a Messziről felmerülő vonzó szigetek felé fordítja.

 

A könyv tartalmaz minden 1750–1869 között megjelent magyar nyelvű írást, amelyről a szerkesztők úgy gondolták, kapcsolatba hozható Japánnal vagy kultúrájával – ennek megfelelően igen vegyes kép tárul elénk. Vannak hibás elgondolásokból kiinduló, pontatlan vagy éppen abszolút helytelen földrajzi leírások, forrásokból merítő, sokszor másodkézből származó információkon alapuló társadalomrajzok – melyek a fenti idézet ellenére határozottan nem mentesek az „ilyenek hát a bennszülöttek” szemlélettől –, újsághírek, és feltételezhetően „kis színesként” beválogatott furcsaságok, melyeknek csak nagyon laza szálon kapcsolódnak a könyv témájához. Ebből talán látszik, hogy a forrásgyűjtemény nem ismeretterjesztő kiadvány, bár érdekességek akadnak benne szép számmal, és aki kedvét leli a régi írók, mára már különösnek, helyenként pedig megmosolyogtatónak ható szóhasználatában és modorában, az talán még olvasmányosnak is fogja találni.

 

A kutatók mindenképpen alapos munkát végeztek. A könyv használatához segédkezet nyújtó jegyzékek, szómagyarázatok közel hatvan oldalt tesznek ki, és ezen felül van egy kisebb illusztrációgyűjtemény is, mely ugyan a lapok közt elszórva megbonthatta volna az olykor túl bő lére eresztett, egymást követő leírások monotóniáját, de így, a könyv végén is üdítően hat. Ha már az Egy érdekes könyv a macskák története- s természetrajzáról részletéből tulajdonképpen semmi mást nem tudunk meg, csak hogy a japánok szeretnek macskát rajzolni, és ebben igen ügyesek is, legalább megcsodálhatjuk az ominózus Macskafő-t. Kicsiben, fekete-fehérben, alkotó, valamint időszak megjelölése nélkül, de mégiscsak látható. (Ezen egyébként a kellő szintű google-ismeret segít: Utagawa Yoshifuji 1849-es macskaszellem-ábrázolásáról van szó, melyet egy 1825-ös, természetfeletti témájú színházi darab alapján készített.) Kisebb zavart csak az egyes újságcikkek, interjúk forrásainak beazonosítása jelent, azok jegyzékét ugyanis a könyvben való megjelenésük sorrendje szerint állították fel, így elég körülményes keresni, hacsak nem kezdtük el számolni őket az elejétől fogva – amely mutatványtól eltántoríthat, hogy igen ritkán fordulnak elő.

 

Nehéz beszélni egy ennyire specifikus érdeklődést kielégítő gyűjteményről, de nem is nagyon lehet. Elvégre a tényleges szerzők már igen régóta halottak, és még csak nem is írástechnikájuk, hanem tudásuk volt az, amiért ide kerülhettek – az pedig a korénak megfelelő volt, legyen hát megfelelő nekünk is. De mindent összevetve, kinek is ajánljuk a könyvet a kutatókon és szakdolgozatot írókon kívül? Lényegében senkinek. Minden pozitívuma ellenére ez nem egy hagyományos értelemben vett „olvasmány”, ellenben ha valaki érdeklődik Japán iránt, és véletlenül a kezébe akad, okozhat vele magának pár kellemes órát – még ha végigolvasásától el is tántorítanék mindenkit, aki nem kíváncsi harmincszor ugyanarra a témára különböző variánsokban. Habár nem leszek túl népszerű a Japán 18–19. századi magyar nyelvű recepciótörténetével foglalkozó szakemberek között, az ilyen kisszámú feltételezett haragos nem tart vissza attól, hogy a Messziről felmerülő… kapcsán mégiscsak Hofit idézzem: nem tudtam, hogy mi hiányzik, aztán most már az is megvan!


Buda Attila (szerk.): Messziről felmerülő, vonzó szigetek I. Japánról szóló, magyar nyelvű ismertetések a kezdetektől 1869-ig. Pagoda és krizantém, Budapest, Ráció Kiadó, 2010.

 

Nosztalgia és remény – Andrei Pleșu két esszéje

Andrei Pleșu

 

NOSZTALGIA ÉS REMÉNY

Az 1989-es év végének nagy eseményeitől kezdve Közép- és Kelet-Európa országai néhány alapvető dologgal találkoztak, melyeket azonban máig nem sikerült tudatosítaniuk. Észlelték például, hogy Kelet-Európa nem része Európának, pontosabban ahhoz, hogy részévé váljon, sikeresen teljesítenie kell bizonyos követelményeket, meg kell felelnie bizonyos igényes gazdasági, jogi, szociálpolitikai követelményeknek. Az volt az általános és naiv elképzelés, hogy keletet nyugattól csak a Vasfüggöny választja el, s hogy annak leomlásával magától helyreáll az egységes Európa. A valóság megmutatta, hogy tizenöt év után nem lehet „egységről” beszélni, csak egységre való törekvésről, az elveszett egység kipótlásáról. Még előbb a kelet-európai egy még váratlanabb tapasztalattal szembesült. Azt hitte, hogy legalább a Vasfüggönyön túli Európa egységes. Hogy egy napon megszökve a szocialista „lágerből”, nagy szolidáris nemzetekkel fog találkozni, akik közös értékeken és stratégiákon osztoznak. Nem tűnt hihetőnek, hogy Franciaország és Olaszország között kemény ellentmondások jelenhetnek meg, hogy Spanyolország máshogyan látja a világot, mint Belgium, hogy Németország és Nagy-Britannia különböző dolgok. Nem tűnt hihetőnek, hogy a nyugatabbik Európa hamarabb fogja szükségét érezni az elhatárolódásnak az Egyesült Államoktól, mint a Szovjetuniótól, vagy Kínától. Mindezek – és sok más egyéb – azt a benyomást keltette, hogy jóllehet kelet és nyugat között számtalan közös pont van, a különbségek sem elhanyagolhatóak. Az európai integrációt ebben az esetben nem gondolhatjuk el pusztán a hasonlók újraegyesítéseként, hanem inkább a különbségek bölcs egyeztetéseként. Végeredményben nem egy álmosító közös paradicsomot akarunk, melyben az identitás varázsa a megkülönböztethetetlenségig elhalványul. Amikor Európáról beszélünk, egy átfogó Európáról, oda kel figyelnünk, hogy biztosak legyünk benne, ugyanazt a dolgot értjük ugyanazon szó alatt. Kelet és nyugat nem fog tudni funkcionálisan újra egyesülni, ha nem találkozik mindenek előtt Európa keleti eszményképe az Európáról alkotott nyugati eszményképpel.

Kelet-Európa számára „Európa” elsősorban egy kulturális képzet. Közös mediterrán eredet, közös történelem Skandináviától Szicíliáig, Írországtól az Urálig, közös mentalitás az írott hagyomány univerzumával, a transzcendenciával, a megismerés szenvedélyével, az Európán kívüli alteritással ápolt viszony alapján.  Viszont Nyugat-Európa az utóbbi évtizedekben egy másfajta „Európa”-koncepciót látszik magáévá tenni, mely – hogy egy már klasszikus szóhasználathoz folyamodjunk – nem annyira „kulturális”, hanem „civilizatorikus”. Európa a modernitás, a tudományos fejlődés, a politikai és gazdasági liberalizmus, a „felvilágosult” erkölcsiség, a hatékony technológia tere. Világos, hogy óvakodunk az Európáról alkotott kétféle kép közötti hierarchikus viszony felállításától, hogy előnybe részesítsük egyiket a másik rovására. Valóban, Európa mai „meghatározásának” értékelnie kell a kultúra és a civilizáció egymást kiegészítő jellegét, egyesítenie kell a keleti és a nyugati elképzelést. Ami eddig valójában történt, sokkal inkább elválasztáshoz, mint egyesítéshez hasonlít. Kelet történeti és kulturális maradt, múlt felé irányuló, s idejétmúlt valamiképpen, miközben nyugat a gyakorlatias racionalitás, az adminisztratív fejlesztés és a konstruktív dinamizmus irányába fejlődött, más szóval a jövő felé tájékozódik. A keleti számára „belépni” Európába többnyire azoknak az értékeknek az újra megtalálását jelenti, amelyektől önkényesen el volt szakítva a második világháború végétől. A nyugat számára a probléma nem egy „volt” Európa újraalkotása, hanem egy új Európa, „a jövő Európájának” megalapozása, tiszteletben tartva, persze, saját örökségét, de mégis elsősorban a jövőre koncentrálva. Az Európáról való keleti gondolkodás nosztalgikus, visszatérés „a régi szép időkbe”. Az Európáról való nyugati gondolkodás, ellenkezőleg, reménykedő. Ez az eszménykép nem egy emlék körül kristályosodik ki, hanem egy projekt körül. Mindkét vízió tartalmaz előnyöket és veszélyeket. Keletnek jobb a viszonya az emlékezetével, de hajlamos szentimentálissá, szélsőségesen konzervatívvá, időszerűtlenné válni. Nyugat élénkebb, tisztánlátóbb, hajlamos az utópiára és a gyökértelenné válásra. Kelet a régi fényképek kultuszában él és romantikus félfényben időtlenkedik. Nyugat science fiction-ártatlansága sebezhetőbb a diadalittas ideológiákkal és a sátáni önkívülettel szemben.

Amikor a múlt kerül szóba, nyugat a kritikai átdolgozást, a részvéttelen realizmust részesíti előnyben. A múltat mítosztalanítani kell, hibáit ki kell javítani. A „Vergangenheitsbewaltigung” kifejezés – mesterségesen alkotott szó, elsősorban a múlt rögtöni „dekonspirálásának” kifejezésére és a hősök tiszteletteljes számbavételére  ­– ráillik az egész Nyugat-Európa múlttal szembeni attitűdjére. A múltat rendszerezni kell, meg kell „szelídíteni”, „fel kell használni” a jelen érdekében. Kelet múlthoz való viszonyulásának meghatározásához, lehet, egy külön szakkifejezést kellene kitalálni, mondjuk „Vergangenheitsbewartung”[1],  mint a régiségek felhalmozása és értékesítése. A régiségek presztízse a kelet-európai nemzetek identitás-drámájának egyik eleme, melyek rendszerint és többnyire rozogán az ingoványos jelen és a bizonytalan jövővel szembeni gyanakvástól, igazolást és menedéket alkotnak a múltból. A múlt a nyugatiaknak múzeum, míg a keletiek számára „egzisztenciális” jelentősége van.

Ha sikerül meghaladnunk a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi komplexusainkat, a fiatalos versenyszellemet és a történelmi előítéleteket, nem lesz nehéz kiegyeznünk Európával, a teljes Európával, az egyesített, s nem csak pénzügyileg és jogilag „egyenlősített” Európával, melynek egyenlő mértékben van szüksége mindkét fél Európáról alkotott víziójára. Szükség van a múlt rossz szellemeinek kiűzésére ugyanúgy, mint a nemes, vagy legalább a festői epizódok fölelevenítésére. Szükség van újító szellemre, de a megőrzés türelmességére is. Menedzseri bátorságra ugyanúgy, mint szemlélődésre. Jövőről szőtt álmokra és emlékekre. Reményre, de nosztalgiára is. Keletnek föl kel fedeznie a fiatalos előretekintés varázsát, aktívvá kell válnia a közös láthatár felépítése érdekében. Nyugatnak meg kell találnia a tradíció ízét, a visszatekintés haladékát.

Egy ilyen találkozáshoz az egymást kiegészítő részek között a „vasfüggöny” mindkét oldala részéről szükséges a „másik” iránti szellemi étvágy erőteljes felébredése. Kelet és nyugat is szükségét kell érezze egy intenzívebb kölcsönös megismerésnek, azaz egy növekvő intellektuális érdeknek és emberi rokonszenvnek az elidegenült fél iránt. Karl Marx jóvoltából híressé vált egy mondat, mely különösen hangzott egy filozófus szájából: „Die Philosophen haben die Welt nur verschieden ’interpretiert’, es kommt drauf an, sie zu ’verändern’”. A mai Európának föl kell fedeznie ennek az igazságnak a fordítottját: a feladat nem az, hogy megpróbáljuk egymást megváltoztatni, a feladat az, hogy helyesen értelmezzük, számba vegyük és megértsük a köztünk lévő különbségeket! Azzal a pontosítással, hogy ebben a kontextusban a „megérteni”-nek nincs köze semmilyen józan rendszerezéshez, vagy valami petyhüdt megbékéléshez. „Megérteni” azt jelenti: eggyé válni azzal, amit meg akarsz érteni. Ez lenne az az „egyesítés”, amire törekednünk kell. A többi puszta adminisztráció.

 

Az esszé eredeti szövege az alábbi kötetben olvasható: Andrei Pleșu, Obscenitatea publică (A nyilvános obszcenitás), București, Humanitas, 2007. második, javított kiadás.

 

 

 

 

Az élet elfelejtett szépségéről

 

Ha belegondolok, egy alapvető szemrehányást kell tennem az országnak és a történelemnek: megakadályozza, hogy örüljek az élet szépségének. Időről időre rá kell döbbennem, hogy egy ég nélküli, fák és gyümölcsösök nélküli, pásztori elragadtatások nélküli, vizek, tisztások és felhők nélküli világban élek.

Elfelejtettem az éjszaka mély titkát, a dél radikalitását, az alkony kozmikus hűvösségét. Már nem látom a madarakat, nem szagolom a vihar poros és nedves illatát, nem érzékelem érzelmektől fulladozva az eső és a csillagok csodáját. Nem nézek fölfelé, nincsen hangom az illatokra és a fuvallatokra. A száraz levelek susogása, az éjszakai tavak áttetszősége, az este megfejthetetlen hangja, a fű, az erdő, a marhacsordák, a mező borús láthatára, a szívélyes halom és az aszketikus hegy már régóta nem részei az én mai tájamnak, belső életem higiéniai egyensúlyának. Nincs időm a barátságra, a jókedvű csevegésre, nyugalmas kedélyállapotra. Elfoglalt vagyok. Sietős vagyok. Ingerült, zaklatott és nyomasztóan kényszeredett. Életem tolóablak-élet: szívességet kérnek, utasításokat adok, beavatkozásért, tanácsért, cinkosságért fordulnak hozzám. Embergyűlölővé lettem. Szellemi anyagcserém kétharmada a körülmények ideges kedvezővé tételében merül ki, napirendem kicsinyes sürgősségi leltár. Szivacsosan gondolkodom, kicsinyes provokációktól idegesen. Szélhűdéssel kezdem a napot, szidom a „szituációt”: a gödröket az úttesten, a hazai sofőrök vezetési szokásait, a meleget (vagy a hideget), a port (vagy a sarat), a politikusok morálját, az újságírók nyelvezetét, az ideológiai divatokat, az új építészet zavarosságát, a demagógiát, a korrupciót, az átmenet hebehurgyaságát. Aligha figyelek föl egy női sziluett szédítő rajzára, egy mosoly ártatlanságára, egy utcasarok hallgatag varázsára. Oda jutottam, hogy úgy viselkedek, mintha Hrebenciuc és Cozmâncă, Sechelariu és Vanghelie, Ciorbea és Mihaela Tatu, Andreea Marin és Adrian Năstase, Constantinescu és Agathon, Talpeş és Garcea[2] valóságosak lennének. Ellenszenveket gyűjtök és alkalmakat az elégedetlenségre.

A nyomorúságról és jelentéktelen dolgokról írok. Egész nap morgolódva elvesztettem hitemet a nemzet erényeiben, az ország sorsában, a világ értelmében. Egyre nehezebben emészthető a képem róla. A parádés hazafiak árulókká lettek, a neoliberálisok konzervatívokká, a posztmodernek elitistákká. Az öregek szemében könnyelműnek tűnök, a fiatalok szemében – reakciósnak. Elvesztettem a jó kedélyállapotomat, a lendületet, az örvendezést, egyiket a másik után. Nincsenek termékeny, merengő perceim, hitelem.

Reggeltől estig egy hánykolódó, közönségességgel megfertőzött mesterséges világban téblábolok. Életvágyam vérszegénnyé apadt, létezésem öröme szintén elveszítette lendületét, zamatát. Görcsösen és kapkodva lélegzek, mint egy szárítókamrában. Ha valaki ehhez hasonló válságon megy át, elsősorban a saját lelkiállapotát hibáztathatja. Panaszkodhatsz, hogy túlságosan is megelégedtél a pillanatnyival, hogy képtelen vagy beosztani az idődet, hogy nem tudsz különbséget tenni lényeges és mellékes között, és hogy, végül, elhagytad a napi programodból a távlati értékeket. De nem lehet eltekinteni jelenünk és a század szennyezett kulturális környezetétől.

Elárasztanak a mellékes problémák. Másodrangú elfoglaltságaink és másodrangú vezetőink vannak, a szükségletek többszörös nyomása alatt élünk. Közepes szövegeket, idióta show-kat, megalázó életfeltételeket ajánlanak nekünk.

Oda jutottunk, hogy nincsenek érzelmeink, gondolataink, képzelőerőnk. Meggyűlöltük, elidegenedtünk a világ polifonikus egyszerűségétől, a teljes élet szenvedélyétől. Nincs már erőnk természetes áhítattal csodálni és dicsérni a Teremtés nagyszerűségét, az égboltot, a tengereket, a földet és az embereket.

Kábultak és búskomorak vagyunk. Alig bírjuk már. Létezik-e értelmes gyógymód erre a veszedelmes kisiklásra? Igen, azzal a feltétellel, hogy belátjuk a veszély súlyosságát. Azzal a feltétellel, ha mindennapi figyelmünket más prioritások és más távlatok felé irányítjuk.

Fordította Borbély András

 

Andrei Pleșu (szül. 1948, Bukarest) filozófus, művészettörténész, esszéíró egyetemi tanár. Románia volt művelődésügyi minisztere (1990-1991), külügyminisztere (1998-1999), a kommunista titkosszolgálat levéltárait átvilágító bizottság (CNSAS) tagja. Megalapítója és rektora a New Europe humán tudományi kollégiumnak. Számos európai és tengerentúli akadémia tagja. Magyarul megjelent kötetei: Tescani napló, (Koinónia, 2000), Angyalok (Koinónia, 2006), A madarak nyelve (Jelenkor, 2000). A fönti esszé az alábbi kötet címadó szövege: Despre frumusețea uitată a vieții, Editura Humanitas, 2011. A román szöveg elérhető az interneten: http://www.cafeneaua.com/nodes/show/2065/despre-frumusetea-uitata-a-vietii-andrei-plesu-opinii-jurnalul-n/1


[1] A két „szólelemény” különbsége közelítően a „múltfeldolgozás” és a „múltmegóvás” különbségeként adható meg. (A fordító)

[2] Román politikusok nevei.

Robert Gernhardt versei

 

Mondám

 

Mondám az éjjel: Fény legyen!

De nem lett egy fikarcnyi sem.

 

Mondám: Legyen bor víz helyett!

De bor, az sem keletkezett.

 

Mondám: Kelj fel és menj odébb!

De nem mozdult a nyomorék.

 

Így a hülyének sem vitás:

nem én vagyok a Messiás.

 

 

Panasz

 

Akkor szíved térdére ül

valami súlyos állat.

Azt mondja: Kelj föl, légy komoly.

Slussz a bohóckodásnak.

 

A szíved térdét bámulod.

A szíved térde véres.

Ez már nem vicc. Ez túl erős.

Sok a jóból. Elég lesz.

 

Emelni próbálja a szív

a földről azt a térdet.

A súlyos állat túl nehéz.

Ezentúl így kell élned.

 

 

Testem hét ízben

 

A testem kis gyámoltalan,

jó, hogy vagyok neki.

Van, aki felruházza őt,

s naponta eteti.

 

A testemet jól tartom én,

van bora, kenyere.

Ezekből sokat követel,

és sosincs elege.

 

A testem önző, azt teszi,

mit nekem nem szabad.

Engem a vers, a kép, zene,

őt más test vonzza csak.

 

A testem slampos, ellepi

az izzadság, a szőr.

Én mosom, nyírom, pucolom

mind hátul, mind elöl.

 

A testem balga módon él,

lustán, buján, mohón.

Minden nap egyre rozogább,

hát én gyógyítgatom.

 

A testem kapzsi, szemtelen,

és néha fáj nekem.

Mégis kirándulok vele

s utazni is viszem.

 

A testem morcos, nem szeret.

Utál még szólni is.

Rámegy az egész életem.

Lassacskán sírba visz.

 

 

Gyermek születik

 

Midőn az asszony a sötét

éjben megszülte gyermekét,

két jámbor jószág látta csak,

kik jászolánál álltanak.

 

Ökör, Szamárka nézte meg,

szánván a csöppnyi Kisdedet,

hisz védtelen volt mindenütt,

s fázós szülői közt feküdt.

 

Szólt az Ökör: „Vedd szarvamat.

Legalább elöl védd magad.”

Szólt a Szamár: „Farkam tiéd,

hogy hátulról fedezve légy.”

 

Köszönte anyja, így kapott

kis szarvat itt, kis farkat ott.

Egy Eb vonítva ráfelelt –

az Ördög a világra kelt.

 

 

Havasi Attila fordításai

 

Az illusztráció Gernhardt “Goethe Hölderlint olvas” című munkája.

 

szkárosicon

Önéletrajza alapján feltételezhetjük, hogy Szkárosi Endre azok közé tartozik, akik az élettörténetük egy pontján mindenekelőtt azért döntenek az elmesélése mellett, mert magát az élet egészét is művészetként fogják föl. Eddigi pályája ráadásul több szempontból is sikeresnek mondható. Egyrészt össze tudta egyeztetni a konzervatívabb tudósi-tanári hivatást előadóművészetével, önmeghatározása szerint a „radikális avantgárdista” aktivitásával. Másrészt a Kádár-kor viszonyaihoz képest sokat utazhatott: a szocialista országokon túl eljutott Nagy-Britanniába, olasz kapcsolatai révén beutazta Itália nagy részét, performanszai bejárták Európát Amszterdamtól Párizson át Zágrábig. A korszak olaszországi értelmiségének színes összetettségéről alighanem nemzetközi viszonylatban is értékes körképet vázol fel Szkárosi.

Emlékiratának legérdekesebb részei a bensőséges és alkalmi személyes élettöredékek megosztása mellett annak a fejlődési vonalnak az állomásai, ahogy az iskolai szavalóversenyektől a templomi imamormolás és kórus felemelő érzésein, illetve a színjátszó- és szavalókörök költő-estjein át eljutott legjellemzőbb műfajához az összművészeti „mikrototális jelrendszer”-ig, az összetéveszthetetlen szkárosis hangköltészetig, mellyel bejárta Európa fesztiváljait, és számos hanglemezfelvételt is készíthetett ezekből. (A recenzió címéül választott szkárosicon is egyike hanglemezeinek.) A leírt akciók jobb megértéséhez hozzájárult volna, ha a hangzó megszólaltatás révén újraértelmezett klasszikus költemények mellett gyakran szóhoz juttatott saját versek szövegét olvashatjuk könyvében. Ezért hiánypótló ízelítőképpen idézem az Egy ál-dadaista vers: Fogda-dal (1978) című költeményét:

A könyvben bepillantást nyerhetünk a hetvenes-nyolcvanas évek folyóiratkultúrájába is, a szerkesztőségek és a hatalom súrlódásokkal teli viszonyrendszerébe. Többek közt megtudhatjuk, hogy Margócsy Istvánt szigorú ízlésvilága már a – kényesebb – hetvenes években is cenzori lépésekre ösztönözte, így fordulhatott elő, hogy Szkárosi az általa is szerkesztett Mozgó világban nem publikálhatott több verset azt követően, hogy a kiváló kritikus átvette a versrovat ellenőrzését – „fel is hagytam azzal, hogy a »saját lapomban« próbáljak verset megjelentetni” (86). Sokszor azoknak esik leginkább nehezére a cenzúrázás kísértését elkerülni, akik a sajtószabadság legelkötelezettebb hívének becézik magukat. Szkárosit a bojkott nem bátortalanította el a magának kijelölt úton. Ennek bizonyságaként álljon itt egyik, e sorok szerzője számára szimpatikus szövegének absztraktja: „Ekkor ültem neki, és írtam meg egy részletet abból a hosszabb álöninterjúból, amelyet Sir Bertrand Russell készített volna velem, még a 19. század végén, az egyébként csak a 20. század második felében létező, csehszlovák irodalmi folyóirat, a Literárny Mesičnik hasábjain. Ezzel az anakronizmus-, és abszurdumötvözéssel igyekeztem az egész kulturális életre vonatkozó, ironikus távlatban elmondani, mit gondolok az irodalom, a költészet valódi és kihasználatlan lehetőségeiről, a kortárs irodalmi életről, illetve azokról a hiányokról, amelyek részleges betöltésére vállalkozni szeretnék. Az írás egésze később a Szellőző Művek című, Galántaival közös könyvem nyitószövegeként jelent meg” (133). A szöveget később szerette volna reprezentáns folyóiratban is publikálni, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy „az ilyesmit nem kispéldányszámú, elszigetelten megjelenő folyóiratokban, periodikákban kell megjelentetni, és főleg nem azok számára, akik többé-kevésbé tudják, miről van szó – hanem a legolvasottabb fórumokon. A vesszőparipám volt ugyanis – és nagyon sokáig nem tettem le róla –, hogy némileg téríteni próbáltam a konvencionális irodalmi életet, és azok képviselőit, kissé provokálva ezt a közeget, de nem annyira, hogy teljesen elboruljon az agyuk” (271). Végeredményben a konzervatív Kortárs ízlése nem bizonyult nyitottabbnak Margócsyénál az „avanzsár” értésében.

            A Kádár-kori underground kultúra ironikus gesztusa volt a Galántai György balatonboglári kápolnaszínházában 1972-ben felállított csendgép, „amelyből folyamatosan egy elnyúzott felvétel visított, amelyen Honthy Hanna a Hajmássy Péter, Hajmási Pált vonította. Idegtépő volt, és csak akkor maradt abba két percre, ha valaki bedobott a gépbe egy kétforintost. Aztán újra kezdődött a sivalkodás” (48).

 Szkárosi Endre: Egy másik ember, Budapest, Orpheusz, 2011.

(Szkárosi Endre akcióiból fotódokumentációval is illusztrált válogatást találhatunk a Magyar Műhely folyóirat 156. számában.)