Bejegyzések kategória bejegyzései

Gyilkosok, professzorok

Egy, a tudományos fősodortól eltávolodott neves professzor, Emil Euler Ganz a hódolóiból, tanítványaiból, talpnyalóiból szektát alapít, és a kaliforniai Műszaki Egyetem Csillagászati Tanszékének vezetését felcseréli az Isten Gyűrűinek Rendjére. A mindenható Ganz professzorból mindenható szektavezér, Jupiter lesz, aki immár nem az egyetemen, hanem egy betonbunker mélyén kutatja a világegyetem titkait. 

 

Ám Jupiter halála után a szekta kezd széthullani, az alvezérek már csak fenyegetésekkel és gyilkosságokkal tudják a rendet (a Rendet) fenntartani. De vajon Jupiter professzor természetes halállal halt meg? Vagy csak paradigmát váltottak az alvezérek? És mi a magyarázata a Jupiter halála után megszaporodó rejtélyeknek? Itt lép közbe a kaliforniai rendőrség a kitűnő Decker hadnagy vezetésével…

 

És most – meglehet –, csalódni fogsz, kedves olvasó. Eszem ágában sincs egy krimikritika ürügyén mérgezett nyilakat lődözni szerteszét, és Emil Euler Ganz és egyes kelet-európai jupiterek között párhuzamot vonni. Mert bár a kelet-európai tudományos világnak megvannak az amerikaitól eltérő sajátságai, azért az igaz, amit Ganz professzor lánya, a Csillagászati Tanszék jelenlegi professzora megállapít: a „hivatalos” tudományos világ többé-kevésbé mindenütt az Isten Gyűrűinek Rendjéhez hasonlóan működik. A kívülállók szemében a fontos és kevésbé fontos, a komoly és „komolytalan” tudományos közösségek amúgy is egyformán titokzatoskodó, tekintélyelvű társaságoknak tűnnek. És nemcsak a tudományos közösségek, hanem az irodalmi iskolák, a művészeti intézmények is. A trubadúrok már szerelemtanuk kidolgozása idején megkülönböztették egymástól a költészetüket értő vájtfülűeket és az alantasokat (szó szerint vilanokat, parasztokat).

 

De ha a tudományos és művészi intézményesülés mindenhol elzárkózással jár, akkor miért most kerülnek a „professzorok” a hard-boiled-regények kereszttűzébe? És miért ilyen félig bűnös, félig áldozat szerepben? Hiszen a bűn és a tudományos-művészi önkifejezés közötti összefüggést már a német romantika is hangsúlyozta. (Jól emlékszünk, hogy mielőtt felfedezőútra indulna, Schlemil Péter eladja az árnyékát az ördögnek. És mellette hány és hány Faust kötött gonosszal paktumot az önmegvalósításért, a zsenialitásért, a „teljes életért” cserébe …?)

 

Ám a „professzorok” a mai bűnügyi regényekben nem ennyire izgalmas egyéniségek.  Egy „öreg professzor” a hard boiledekben csak  potenciális áldozat lehet, akit hamarosan kupán vágnak, elrabolnak, kifosztanak. A „sikeres professzor” pedig többnyire mindig valamilyen gonosz és tényleg karizmatikus bűnöző lótifutija, az a fajta, önmagát is becsapó bűnöző, aki szorult helyzetben – de csak szorult helyzetben(!) – gyilkosságokat is képes elkövetni. Emil Euler Ganz, a Rend alapítója, Faye Kellermann regényének hőse sem igazán nagystílű gonosztevő – sőt talán egyáltalán nem is gonosztevő. Néhány gátlástalan tanítványa használja ki tudományos rögeszméit, hiúságát, miközben a nevében működtetnek egy gátlástalan bűnszövetkezetet.

 

Ganz professzor mindeközben lenyűgöző előadó, aki csodás előadásokat tart „híveinek” a naprendszer keletkezéséről, a csillagok születéséről, az időutazás esélyeiről… Mert egy hard-boiledben a tudományos megismerés és egyáltalán a megismerés értelme sohasem kérdőjeleződik meg – a tudósok lehetnek nevetségesek, de a tudomány önmagában sohasem.

 

Tar Sándor bűnregénye, a Szürke galamb is egy rejtélyes tudományos felfedezésre épül: eszerint lehetséges a genetikát a hedonista gondolkodás és a piacgazdaság követelményeihez igazítani, olyan beteg galambokat kitenyészteni, amik csak az „unalmasokat”, a „feleslegeseket”, a családjuk számára terhessé vált embereket ölik meg. Ámde Tar „galambos embere” mérhetetlenül titokzatosabb és fenségesebb, mint az amerikai krimiszerző, Faye Kellermann Ganz professzora: éjszakánként egy toronyház tetejéről szemléli a várost,  magányosan kísérletezik, vagy a  meditációit veti papírra.

 

A „galambos emberhez” azért is kötődhet a német romantika számos kliséje és sztereotípiája (gondoljunk csak a nevére vagy misztikus naplóbejegyzéseire), mert nem egy fogadásokon pogácsázó, kollégái ellen intrikáló professzor, hanem egy minden hiúságtól mentes, közönséges bűnöző. Neki aztán nincs szüksége hódolókra, talpnyalókra, intézményekre, elismerésekre. Ő fenséges magányában is képes az egész emberiséget boldoggá tenni.

 

A „professzorok”  ábrázolásakor viszont jól láthatóan a társadalmi szerep kiüresedésére koncentrálnak a krimiszerzők. Emil Euler Ganz tragédiája nem az, hogy a megismerés vagy a misztikus tapasztalatszerzés érdekében bűnöket követett el, hanem hogy nem olyan átkozottul, olyan veszedelmesen, olyan ellenállhatatlanul nagy tudós, mint ahogy hinni szeretné magáról. És ebbe a szerepzavarba, ebbe a tragikusan kielégületlen hiúságába kapaszkodnak bele az őt kihasználni akaró tanítványok.

 

A becsapott professzor „esete” kapcsán Faye Kellermann számos érdekes társadalmi kérdést is felvet. Hogy fér el egy tekintélyelvű hálózat, egy tudományos „iskola” egy tömegdemokráciában? Mi különbözteti meg az alternatív tudományosságot vagy akár az áltudományt a „hivatalostól”?  Ki dönthet arról, mi számít tudománynak? A regény egy olyan tudományterület belső harcairól szól, ahol kevés szerepe van a hasznosságnak vagy az empirikus tapasztalatoknak. De akkor mi alapján döntik el, hogy melyik iskola kapjon dollármilliókat?

 

A Jupiter csontjaiban egy vallási szekta próbál meg tudományos műhelyként viselkedni – vagy a tudományos műhelyek azok, melyek hajlamosak szektaként működni? A csoportnyomás mennyiben korlátozza az egyének szabadságát?  De az intellektuális sivárságért kárpótol-e a szabadság? Hogy élik át kiszabadításukat a szektában őrzött gyerekek? Nagyobb boldogság-e egy örökbefogadó családban gagyi rajzfilmeket bámulni „szabadon”, mint egy betonbunkerben hallgatni Ganz professzor előadásait?

 

Nincs politikailag korrekt válasz… A professzort megölik, a gonoszokat megbüntetik, a gyerekeket kimentik, de mi mégsem lehetünk egészen nyugodtak. Hiszen a cím, a Jupiter csontjai Ganz professzor és ezentúl persze az egész nyugati tudományosság örökségére céloz, és ez (a többi  megválaszolatlan kérdéssel együtt) szorongó bizonytalanságot hagy az olvasóban.

 

Természetesen elitista és kirekesztő volt a XIX. századi tudományosság is – de ki merte volna az értelmét vagy akár az eredményeit kétségbe vonni? A tudományos-technikai előrehaladás jelei hétről-hétre szemmel láthatóak voltak, emellett a „poroszos” iskoláztatás is azt a hitet keltette, nem létezhet tudományos előrelépés a nép kiművelése nélkül. Kirekesztők voltak maguk a trubadúrok is, de tanaik elterjedését egyáltalán nem csorbította, hogy mit gondoltak másokról. Néhány évszázad sem kellett, és nyugaton a polgárok, parasztok már az ő szavaikkal vallottak egymásnak szerelmet.

 

De mi marad Jupiter „csontjaiból”, a regényben oly megvetően ábrázolt XXI. század eleji tudományosságból és magaskultúrából?

 

 

Faye Kellermann: Jupiter csontjai (Ford.: Pethő Dóra)

Gabo Kiadó, Budapest, 2006.

“Linné és Mengyelejev nyomdokain”

Bán Zsófia 2012-es Ünnepi Könyvhétre megjelent elbeszéléskötetének címe az ember szó említése nélkül idéz meg ember előtti, prehisztorikus időket, egyszerre asszociáltat a genezis azon ünnepélyes pillanatára, amikor Isten már megteremtette az állatokat, viszont Ádámot és Évát még nem, illetve arra a tágabb-mélyebb számol(hat)atlan ősidőre, amely az emberlét nélküli földtörténeti korok homályába vész.

 

A borító jócskán árulkodik a kötet koncepciójáról. Az emberi érintéstől mentes trópusi ősnövényzet látványa korrelál a tizenöt elbeszélés folytonosan visszatérő problémájával: Mi a kép? Önmagában létező, csöndjével az elmúltról, de megragadottról árulkodó entitás, vagy olyan objektum, amely önmagában csak egy kimerevített, mikroszkopikus fázisát ábrázolja az időben már meghaladott koroknak, és amely nem létezhet az egyén értelemadása, állandóan mozgó, változó jelentésképzése nélkül? Esetleg olyan valami, ami dokumentál ugyan, de sem a képzelet, sem az emlékezet segítségével nem teszi többé hozzáférhetővé sem a mások által, sem a személyesen megéltet? A fotográfia rövid történetében – mely a kötet főhangsúlyos kérdéseit dolgozza fel –, a kép mivoltának boncolgatása közben olyan közismert fotók, ezáltal pedig bizonyos fokig jól leírható, bizonyos fokon túl objektíven el nem mondható történetek idéződnek meg, mint Patty Hearst-é az őt elrablókkal immár azonos érdeket képviselve, vagy az egykori olasz miniszterelnöké, Aldo Moroé, kivégzése előtt nem sokkal, kezében a fogságban töltött napok számát jelző táblával. Magunk előtt látjuk az ember Holdra lépését vagy a Warhol-Polaroidokat, de ezentúl olyan történeteket is, amelyeket nem dokumentálhat fotó, ám mindannyiunknak van egy elképzelt képe róla, mint például Cortez Montezumával való találkozása. A borító trópusi fotója ezentúl olyan környezetet ábrázol, amely a Rio de Janeiróban született írónő elbeszéléseiben visszatérő elem: a történetekben váltakoznak a budapesti és a dél-amerikai helyszínek, sőt, nem egyszer együtt jelennek meg a külföldre emigrált vagy onnan hazakerült szereplők emlékezetének horizontján, mint a Három kísérlet Bartókra, a Méreg vagy a Matrix című írásokban.

 

Érdekesség, hogy a címadó darab a kötet végére került, és helyszín tekintetében kilóg a többi közül. Anna, a jéghegyekről „portrét” készítő fotográfus halott édesanyjáról meglévő emlékképei itt az Antarktiszon élő pingvinek életmódját vizsgáló Gina életbölcsességével ötvöződve jelennek meg. Ez a fajta, a történeteket egymásba csomagoló, egymásba ékelő, síkváltó építkezési mód egyébként is jellemzője a jól szerkesztett kötet elbeszéléseinek. A Három kísérlet Bartókra című írásban az emigráció és a magánéleti válság miatt a művészettől való eltávolodás, valamint az identitásvesztés kérdései, az itthonlét és a trópusi élet ellentétessége, és egymástól való időbeli távolsága épül be Rosenstein úr lakáskoncertjeinek, illetve Inkey Aladár zongoraművész kudarcának történetébe.

 

A beékelődéses, egymásba csomagolós szerkezet jellemző az Egy este Erika nélkül vagy a Matrix című elbeszélésekre is, az előbbiben egy várva várt, a barátnővel töltött Rolling Stones-koncert meghiúsulása az anyával való diszharmonikus kapcsolat emlékeivel és jelenével ötvöződve jelenik meg (az anya-lánya kapcsolat, illetve az arra való emlékezés egyébként is visszatérő motívuma a kötetnek), míg utóbbiban egy magyar–kubai házasság, a gyermekszületés, a fotográfusi és a matematikus hivatás párbeszédébe épül be az alcímben is jelzett „merülési szótár”, a tengerben történő fotózással kapcsolatos természettudományos definíciók. Ezek a rövid, egzakt meghatározások egyrészt Dénes Anna mélytengeri fotós hivatására, másrészt áttételesen a házaspárral való kapcsolatának történetére reflektálnak.

 

Előre Linné és Mengyelejev nyomdokain. Hogy értsük egymást.”– szólnak a Képzeletbeli Éden bevezető sorai. Az elbeszéléseken átívelő, visszatérő problémakörök, mint a már emlegetett kép-kérdés, az anya-lány viszony, a megértés-megérthetőség vagy éppen az azonos nyelvűtől elzárkózás témája kitűnően szervezik a kötetet, tudatos szerkesztésről, jól átgondolt és nem kevésbé sikeresen kivitelezett kötettervről tanúskodnak. Üdítő olvasni ilyen gazdag műveltséganyagot megmozgató elbeszélés-gyűjteményt, amely nyelvi és tematikus rendszerével vezeti is az olvasót, el is engedi a kezét. A motívumok jól rendezettsége, a definíciók applikációja ellenére természetesen nem állítható, hogy az olvasottak nyomán feltörő sokféle asszociáció, a jelenlévő és megidéződő szövegek, festmények, valamint fotók és azok értelmezéseinek mozgalmas metszéspontja egyfajta világos, áttekinthető, könnyen emészthető rend felé vezetnék az olvasót. Jól megfér egymás mellett az értelmezhetőség szabadságában való tobzódás és a fizikai terminusok visszatérő emlegetése a kötetben.

 

A természettudományos téma, beszéd-, és gondolkodásmód egyébként is erőteljesen és visszatérően hatja át az egyes szövegeket, ezek az eredeti megoldások kiválóan hangsúlyozzák az egyes elbeszélések koncepciózus összetartozását. A kötetnyitó történet a röntgen feltalálásának és képpel való dokumentálásának elbeszélése, melybe fiktív módon beépül Wilhelm Röntgen felesége iránt érzett szerelmének a fizikai törvények világával mutatott összeférhetetlensége, mesterséges, akarat általi megregulázhatatlansága. Gyakori, tudatosan szervező motívumok a természettudományos jellegű „költői képek” a kötetben: Frau Röntgen nyelve olyan, mint egy gyíké, amikor rovart szippant be, a személyéből férje felé áradó „sugárzás” azonosul a felfedezett X-sugárral, így utána az Anna Bertha-sugár nevet kapná. A zongoraművész Inkey Aladár az előadás kezdőpillanataiban „mozdulatlanul ült, mint egy megvilágított archeológiai lelet”, ugyanebben az írásban „érezni kell a rothadó idő szagát”, a záró elbeszélésben az anya testén lévő varrat úgy jelenik meg a fotográfusnő emlékezetében, „mintha egy százlábú kőbe vésett, ősi, paleontológiai lenyomata lett volna egy emberek előtti világból, amikor még csak az állatok éltek”.

 

A természettudományos leíró jelleghez kapcsolható az érzékszervek, az észlelés-érzékelés kiemelt fontossága, amely szintén végigvonul a kötet darabjain és remekül fűzi egybe azokat.  A Három kísérlet Bartókra és a Hús című elbeszélésekben az egyes érzékek közötti hierarchikus sorrend rajzolódik ki, azonban ezek a sorrendek nem azonosak egymással, jelezve, hogy a zárt, egzakt élettörténetek más-más törvények szerint működnek ugyan, ám egymás mellett létező, egyenrangú világokként, párhuzamos igazságokként. Hol a hallásé-hallgatásé a főszerep, hol a hús emlékezete, a tapintás az érzékek bajnoka.

 

A Las Meninas című elbeszélés a kötet talán gyengébben sikerült, de kétségkívül a legmerészebb, legtávolabbi asszociációkkal dolgozó darabja. Alapja a kötetben látható, azonos című Velázquez-festmény, itt azonban nem az udvarhölgyek kíséretében megjelenő, történetileg dokumentált Margarita Teresa infánsnő áll a középpontban. Margarita itt a Mesternek nevezett festőművész kislánya, ami már önmagában is érdekes „tény” a megidéződő intertextus miatt, ráadásul Margarita élettörténete és a Bakáts téri templomba szánt, őt ábrázoló festmény, a budapesti kontextusba helyezés, felveti a már jól ismert „mi van a kép mögött?” kérdését. Normativizálhatók, objektivizálhatók-e egy kép lehetséges történetei? Az önazonosságot megcáfoló, a sokértelműséget felvető elbeszélés nyelvi szinten is egyszerre operál posztmodern gesztusokkal, egyúttal talán parodizálja is azokat.

 

Érdekes, visszatérő játék az elbeszélésekben az élő és az élettelen felcserélődése, az ember tárggyá minősülése, a tárgy antropomorfizációja. Az Armani és a szerelem című írásban az emberi szervek értékesítésének kérdése, illetve a kidobhatatlan, mindenképp őrizendő tárgyak halmaza, „egy újrahasznosíthatatlan élet hordaléka” szerepelnek egymás mellett. A fotográfia rövid történetében a kép az emlékek őrzőjeként és ismerőjeként emberi, de bizonyos módon „emberfeletti” tulajdonságokkal is bír: „Mert a kép az olyan, hogy elárul…Egy képnek, kell-e mondani, saját emlékezete van…a kép fölénye velünk szemben olyan nyilvánvaló, hogy elővenni is csak azért érdemes, hogy újra és újra szembesüljünk avval, hogy semmit, de tényleg semmit nem tudunk.” A záró, címadó elbeszélésben ugyanígy az objektum válik emberivé: a jéghegyeket fotózó Anna számára olyanok a jéghegyek, mint az emberek, ő „portrékat” készít róluk.

 

 A beékelődő szövegrészek bravúros alkalmazása mellett a nyelvi megalkotottságot  figyelembe véve nem elhanyagolható, hogy narrációs technikák tekintetében gazdag, változatos a kötet. A legtöbb elbeszélés ironikus hangot is megüt, gyakori a szlenggel, az élőbeszédszerűséggel való tarkítás. A József Attila-, Radnóti-, Ady- és Csokonai-idézetek, címek, szállóige- vagy szentenciaszerű használata szembetűnő, ám esetleges, véletlen frappáns találatként ható megoldások, különösebb intertextuális funkciót nem töltenek be. Szándékosan „döccentik” meg az addig homogénebb dikciót, szaporítják az asszociációk számát. Ilyen nyelvi „leleményeskedéssel” zárul  A fotográfia rövid története, parodizálva az „elvárható” okosságot vagy csattanót: „Csak a kép tud mindent. Negyvenszáz ultimó. Nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.”

 

A természettudományos szavak akkurátus szövegbeszövése a szerkesztettséget és a szövegek összefűzésére való erős, tudatos törekvést tükrözik. Ez az egzakt nyelvhasználat karakteres élt rajzol Bán Zsófia szövegeinek, nagyszerű lehetőséget teremtve az egyedi hang, a folytatható beszédmód kimunkálására.

 

 

Bán Zsófia, Amikor még csak az állatok éltek, Magvető, Budapest, 2012.

Négylépcsős

Négylépcsős

 

Ő villamossal érkezett, én busszal. Ugyanott szálltunk le. A London körút és a Kálvária sugárút sarkán. Mindketten vizsgáztunk másnap, de egy italra volt időnk. Bementünk a Négylépcsősbe. Mikor kikértük az italt, egy pillanatra elfelejtettük, hogy nem otthon vagyunk. Itt máshogy kell mondani. Elmagyaráztuk, hogy mit kértünk, majd leültünk a leghátsó asztalhoz. Mi van veled mostanában? Semmi. Veled? Ugyanaz. Persze ez nem így volt. Ő éppen szakított, én meg éppen nyugtattam, hogy jól tette, hogy szakított. A pultos kihozta az italunkat. Elnézést, mi nem ezt kértük. Ebbe nem kell bor! Visszavitte, majd kihozta úgy, ahogy otthon isszuk. Bor nélkül. Otthon mindennek más neve van. A leghátsó asztalnál csak ketten ültünk. Bátran beszélgettünk magunkról, szakításról, italokról, mikor egy idős úr leült mellénk. Vas megyeiek vagytok? Igen. Honnan tudja? Ott voltunk katonák. Maguk? A Patkó meg én. A Patkó meg ő. Mintha egy híres páros, akiket mindenkinek ismernie kellene. Mint Stan és Pan, Hacsek és Sajó. A Patkó és ő. Semmi nem változott itt! – mondta az öreg, majd leült az asztalunkhoz. A székre akasztotta barna vászonkabátját, az asztalra dobta kalapját, és elkezdett mesélni. Nem akartunk törődni vele, figyelni rá, de ő csak mondta. Ez volt a törzshelyünk főiskolás korunkban. Beszélt, beszélt, nőkről, cigarettáról, a szombathelyi laktanya menzájáról, de most már csak a négylépcsős történetre emlékszünk mindketten. Mikor leváltották a kedvenc pincérünket egy mogorva, undok hölgyre, Patkó kitalálta a négylépcsős ugratást. Hogyan lehet négy lépésből felidegesíteni a pultost? Első: kikérni valamit, amit a pultos nem ismer. Második: visszaküldeni az italt valamilyen kifogással. Harmadik: mikor a pultos azt kérdezi, hogy kérünk-e még valamit, egy flegma nemmel válaszolni. Negyedik: nagy címletű pénzzel fizetni, hogy a pultosnak nehéz legyen a visszajárót odaadni.

Zavart minket az öreg őszintesége, túl közvetlennek éreztük, ezért próbáltuk elhitetni vele, hogy unjuk a történeteit. Közönyünk feltűnt neki, és átült a szomszéd asztalhoz, de addigra már úgy éreztük, hogy mindent tudunk róla. Róluk. Hallottunk a dékán mellényéről, Patkó kaján mosolyáról, vitákról, verekedésekről, az ötvenhatos disszidálásról, mikor az öreg mindezt magával vitte, a tíz év csendről, az első karácsonyi üdvözlőlapról Floridából, a negyvenhárom el nem küldött levélről, bennük cigarettával, nőkkel, katonasági menzákkal, törzshelyekkel. Tudtuk, hogy tizenhat éve nem találkoztak, tudtuk, hogy már fél éve kitűzték a mai dátumot. Beszélgettünk tovább, mikor a pultos elvitte a poharainkat. Kértek még valamit? Nem. Az öreg a szomszéd asztalnál mosolygott, és kezébe vette a megyei újságot. Lassan lapozgatott.

Egyszerre vettük észre a teljesen átlagos öregember arcán azt a könnycseppet. A bal szeméből indult a bajsza irányába, de azt már nem érte el, mert az egyik ráncán elcsúszott, és az asztalra esett. Az öreg felkelt, kért két kisvodkát, elővett két szűrő nélküli cigarettát, és az egyikre rágyújtott. A két poharat összekoccintotta, majd az egyiket kiitta. Felvette barna vászonkabátját, és a kalapját kereste. A mi asztalunkon volt. Átnyúlt érte. Patkó tudja, hogyan kell egy lépésből megviccelni az embert! – mondta, és elindult az ajtó felé.  Néztük, ahogy kisétál. Szinte egyszerre ugrottunk az újsághoz. A kisvodka, amit az öreg otthagyott, az alábbi szöveget takarta: Patai Kornél, élt 87 évet.

Felöltöztünk, és a pulthoz indultunk. Fizetnénk. Négyszázhatvan forint lesz. Most vettem fel az ösztöndíjamat. Meghívlak – mondta, és átnyújtott egy tízezrest a pultosnak.

Kicsontozom, összehajtom, megfuttatom….

 

Öreg nők mindenütt. Kopott könyvek, izgatottan egymáshoz súrlódó combok, avas vajszag.

Katja kényelmesen várakozott a kolostorból átépített könyvtár előterében. A neves „kulturális komplexumban”, ahol – állítólag – ki lehet bérelni a leghűvösebb szobákat. Elege volt már a Kitty Panzió családias álszerénységéből, a Liliom Hotel forróságából, pállott átutazóiból. Hölgyem, hát nem próbálja ki a wellness-szolgáltatásunkat? Ma már nem, köszönöm.

Amikor a XVIII. századi építők felhúzták ezeket a majd hetven centi széles falakat, ki gondolta volna, hogy Magyarország titokzatos módon átsodródik majd Észak-Afrikába, a nyári nappalok kibírhatatlanok, a nyári éjszakák ilyen halálosak lesznek?

Pedig Őrskút – „Nyugat-Magyarország kapuja a tenger felé” – talán már akkor is az átmenő forgalomból élt. Se ide, se oda. Az átmenő forgalom: ezt a szálat  a nyomozás során sem szabad figyelmen kívül hagyni…Hány gyerek fér el egy kamionban? Hány gyerek fér el egy teherautó rakterében? Rengeteg. No de  hogy jut odáig egy kamionsofőr, hogy egy kisvárosban feltérképezze a bántalmazott gyerekeket? Jó lenne tudni, hogy más városokban nem történtek-e ilyen csoportos eltűnések.

Mindenhol öregasszonyok. A visszeres, fáradt lábaknak jót tesz a kitaposott szandál, a kinyúlt, kínai strandpapucs. Ó, hát csak leugrom ide! Azért csak nem kapom magam össze, hogy visszavigyem a könyveket! A kontyos-kosztümös főkönyvtáros, Rókáné a pult mögött sürgött-forgott, irányított… visszavett, átadott, irányt mutatott… De még csak nem is látszott tudomást venni a német hölgyről, aki bejelentkezett telefonon, és most itt várakozik, hogy szobát foglaljon.

Mit mondott a telefonban? Hogy ez nem könyvtár, kérem, hanem kulturális központ.

De ha ekkora a munkanélküliség, mért nem vesznek fel egy recepcióst? Egy fiatal nőt, aki kiosztja a vendégszobákat és intézi a bejelentkezést?

Rókáné nyilván kézben tartja a dolgokat: a saját kezében. A „botrányos” kánikula mellett ez a főkönyvtárosi hírnév volt az egyik ok, amiért Katja kijelentkezett a saját szállodájából. Kik azok, akik mindent tudnak a gyerekekről? Orvos, rendőr, tanár, pap, fodrász… Ám úgy látszik, Őrskúton a „főkönyvtárosság” is – egy öregekkel teli, hanyatló városban biztosítani a kultúrát –  bizalmi állás… Ezért is érthetetlen, hogy Rókáné miért segítők nélkül végzi a feladatát.

Katja számolgatta a vénasszonyokat, és türelmesen várakozott. Réges-régi bestsellerek, és mennyi gyerekes cím! Elfújta a szél, A Manderley-ház asszonya, Szeretve mind a vérpadig… Örök ifjúság, ugye. A szívek mélyén ott lobog  szerelem, az első, a legesleg. De a fiatalok  hol szerzik be a könyveket? Talán a könyvtár alatti katakombákban, ahol egy fiatalabb Rókáné szolgálja ki őket.    

Közvetlenül mellette két öregasszony cserélt „bombabiztos” recepteket. Kicsontozom, besózom, kifilézem, bepárolom, megtűzködöm, megfuttatom… Katja csak fél füllel figyelt oda: a recept annyira bonyolult volt, már a puszta elmondása is annyi ideig tartott, hogy Katja nem hitte, hogy ezt az ételt élő ember egyszer valaha is elkészíti. Kisvárosi költészet, verbális gyönyörködtetés… bár ki tudja? Sok asszony nem rádió adó-vevővel a derekán töltötte el a fél életét.

Kicsontozom, besózom, kifilézem… ezekről a régi, tágas konyhákat felidéző szavakról is a gyereklányok jutottak az eszébe. Kellett lennie valami nagy ötletnek, aminek a segítségével összeszedték a lányokat – mármint azokat a lányokat, akiket a családjuk már kicsontozott, besózott, kifilézett. A főzés meggyorsítja a testek bomlását, ahogy az elhanyagoltság, a szeretetlenség a nemi érést.

Nincsenek szebbek a megerőszakolt kislányoknál, mondta Katja egyik régi kollégája. Kifestett, törékeny, összezavart gyerekek. Elbűvölőek, engedelmesek, és már attól bizseregnek, ha az ember csak nézi őket! Attól olyan vonzók, hogy már elkezdték kifacsarni őket. Katja még emlékezés közben is fintorgott. A túlzott szókimondás vagy a túlzott empátia nincs-e rokonságban a bűnnel?

A csontozás, filézés, párolás és más konyhai örömök után a két öreg hölgy rátért a város határában talált késő római temetőre. Döbbenet, döbbenet, kiáltoztak ujjongva. Hét gyerek plusz egy katonasír. Egy légiós, egy igazi! Jön egy régészcsoport Libanonból, hogy megvizsgálja a fegyvereket és a sok gyerekjátékot. Lesz egy szimpóóóózium is!

Hát nincs ezeknek a hölgyeknek unokájuk? Vagy egy kutyájuk? A kicsontozás helyett nem lenne jobb virágot ültetni?

De mintha már lankadna az olvasók áradata. Már mindenki visszahozta, kiválasztotta, megbeszélte, áttekintette… és közben kiélvezte a falak hűvösét és az intelligens társasélet örömeit. Mint egy lassított film. A fáradhatatlan Rókáné felmagasodik a kölcsönzőpult mögül, megigazgatja a haját, és megindul Katja felé.

– Ön az a német hölgy, aki szeretne ideköltözni?

Katja engedelmesen biccentett.

– Nocsak… Évek óta nem láttunk még ilyen hőséget. Tudom, hogy a Liliomban baj van a légkondicionálókkal. De mondja, hány napig marad? Jönnek a régészek, és én nekik tartogatom a szobákat.

Levegőt vett, és tetőtől talpig végigmérte Katját, vajon méltó-e arra, hogy pár napot eltöltsön egy „tudományos apartmanban”. Tudnia kell – magyarázta –, hogy a kolostor egy részét konferenciaközponttá alakították a nyolcvanas években…

De nyilván nem sok sikerrel, gondolta Katja elégedetten. Hiszen Őrskút halálos város a szépen felújított szecessziós házaival, a strandpapucsban grasszáló öregjeivel, a fullasztó kánikulájával, a termálvizével. A “komplexumot”  nyilván nem sikerült gazdaságosan működtetni, így kerülhettek a szobák a könyvtár és mindenekelőtt Rókáné kezelésébe.

– Akkor jöjjön velem, kérem!

Néptelen, csak ímmel-ámmal felújított folyosókon lépegettek keresztül, át az idő labirintusán, a város múltjának a feltáratlan rétegein. A kolostor volt már tüdőgondozó, aztán a hatvanas években fogyatékosok, majd mentális betegek intézete, majd legvégül ideköltöztették Rókánét és a könyveket.

De a hely túl nagy, még egy ilyen ambiciózus főkönyvtárosnőnek is.

Sötétkék dominaruha, zárt körömcipő. Ez az egyenruhája? Na de hogy megy haza? Kint még mindig negyven fok van. Talán valahol átöltözik?

– Szeretné látni a kolostor más részeit is?

Mért ne? Rókáné felelőssége tudatában buzgón idegenvezetett. A kilencvenes évektől konferenciaközponttá akarták alakítani az épületet, már megvoltak a nagyvonalú tervek, de a pénz elfogyott, mielőtt a turisták, különösen a “tudományos turisták” felfedezhették volna a várost. Ittmaradtak az idő kicsontozott rétegei, használatlanul, felfedezetlenül. Rókáné buzgón magyarázta, hol volt a rendfőnök szobája, hogyan raboltak az oroszok, hol alakították ki később a központi fűtést, a fürdőszobákat és az orvosi rendelőket…

De úgy látszik, a magyar egészségügy azóta sem hagyta magára az épületet, vagy talán nem volt hova mennie. Egy beszögellésben a Köjál és a Járványügyi Szolgálat, egy fura kis toldaléképületben a védőnők irodái szerénykedtek.

– Itt serkézik a cigánygyerekeket! – sápítozott Rókáné. – Hát hogy lehetne így kulturális centrumot szervezni! Vendégeket fogadni! Konferenciákat rendezni!

Védőnők, igen, a védőnők, villant át Katján! Orvos, rendőr, tanár, pap, fodrász – no de egy védőnőnél ki ismerhetne több gyereket! A védőnők kijárnak a családokhoz, vigyázzák a terhes nőket, vigyázzák a csecsemőket, és mint a középkori bábák, mindenbe beleütik az orrukat…

És Katja még akkor is megértően bólogatott, mikor Rókáné bizalmasan elősorolta, milyen rendezvényeik lesznek augusztusban, szeptemberben, ha addig egyáltalán sikerül kipaterolni a védőnőket és a köjálosokat. Ha a város vezetése végre belátja, ha a város vezetése irányt mutat.

Vajon Rókáné itt lakik ebben az épületben? És van-e családja?, töprengett Katja. Milyen férj viselné el ezt a dominajelmezes nagyképűséget? Márpedig ha van Rókáné, akkor él(t) egyszer egy Róka is. De a könyvtárosnő családi viszonyaira Katja természetesen nem mert rákérdezni. Ahogy sétáltak visszafelé, elmesélte, hogy ő arról a régi gyerekrablásos ügyről gyűjt anyagot, úgyhogy szüksége lenne némi főkönyvtárosi segítségre.

A könyvtárban nyilván megvannak még a 92-es helyi újságok…

Rókáné nem látszott csodálkozni. Nyilván már órákkal-napokkal ezelőtt eljutott hozzá a híre, hogy egy nyugdíjas német rendőr érkezett a városba, hogy megbolygasson mindent és mindenkit. Talán már döntött is. És nyilván akképp, hogy áll rendelkezésre – talán a város, talán valami magasabb hatóság érdekében.

– Miért nem szólt korábban? Ha telefonál, minden anyagot kikészítettem volna. És akkor az egész paksamétát felvihette volna a szobájába.

Úgy látszik, Rókáné szaván kívül nincs más törvény ebben a könyvtárban. Vajon ki lehet a felettese egy ilyen kisvárosi főkönyvtárosnőnek?

A kihalt olvasótermen át, a kopott könyvgerincek között visszatértek a bal oldali szárnyra.

– Legjobban a lektűr érdekli az olvasókat, na meg néhány klasszikus. Nincs igény a kortársakra, semmi komolyabbra – panaszkodott Rókáné fájdalmasan, mintha Katja azért jött volna, hogy a német kultúra magasából (Goethe, Schiller, lalala) feltérképezze az olvasókat.

 A kicsi, kényelmetlen – olcsó, hűvös, de tudományos – apartmanban Katja úgy döntött, szundít egy órát, mielőtt találkozik Dér Sándorral, a megbízója sógorával.

Kopott könyvgerincek, banálisan örökifjú címek… Nincs igény a kortársakra. Talán a gyerekekre sem.

Pedig minden gyerek egy lepecsételt könyv, suhant át rajta. Lepecsételt könyv tele banális titkokkal. Mert hiszen minden jó bestseller visszavezet az örök ifjúságba: Margaret Mitchell Apa mindig velem van, Stephenie Meyer A szeretet kialvó fénye, J. K. Rowlig Senki  más, csak én,  Rosamund Pilcher Szív nélkül szeret.

         Mielőtt elnyomta volna az álom, megfogadta, hogy holnap lemegy abba a pajtafélébe, és beszélni fog a védőnőkkel.

 

        

Nick Cave: Az idegenek kedvessége

Ágyához láncolva találták meg
Szájában rongyok, a fejében seb
    Mary Bellows, szegény

Otthon az éhség volt meg a nyomor
El is jött örökre Arkansasból
    Mary Bellows, szegény

Akarta látni az óceánt
Utazott, utazott Tennessee-n át
    Mary Bellows, szegény

Útközben beszélt egy férfi vele
Richard Slade, azt mondta, ez a neve
    Mary Bellows, szegény

Szegény lány azt hitte, bele is hal
Mikor a tengert meglátja majd
    Mary Bellows, szegény

Volt ott egy kopott kis olcsó hotel
Cókmókját Richard Slade vitte fel
    Mary Bellows, szegény

„Én rendes lánynak tartom magam
Azt hiszem, be se jöhetne, uram”
    Mary Bellows, szegény

Slade egyet kacsintott, szót se szólt
Kalapját megbökte s ott se volt
    Mary Bellows, szegény

Hazagondolt és az ágyára ült
A tenger felől csak a szél fütyült
    Mary Bellows, szegény

Remélt is, nem is, hogy valakit vár
Kiosont, ajtaján kattant a zár
    Mary Bellows, szegény

 
Másnap az ágyában találták meg
Szájában rongyok, a fejében seb
    Mary Bellows, szegény

Anya, a lányodat tartsd mindig otthon
Vigyázz rá, egyedül ne csavarogjon
A világ veszélyes, tudjatok róla
Idegen férfival ne álljon szóba
    Mary Bellows, szegény
    Mary Bellows, szegény

 

Havasi Attila fordítása

MADS BRENØE: Abszolút semmi köze a szexhez

      

Nem volt helyes, tudtam én nagyon jól. Mégis mindig úgy van, hogy akadnak dolgok, amikre annyira vágyik az ember, hogy mindegy neki, helyes-e vagy helytelen, megteszi őket.
    Szerintem sokan vannak így ezzel, amikor az autópályán túllépik a sebességhatárokat, vagy amikor azokat bántják meg, akiket szeretnek, vagy csalódást okoznak a szüleiknek, meg ilyesmi. Talán eszükbe jut, hogy nem helyes, amit tesznek, mégsem képesek megálljt parancsolni maguknak. Egész egyszerűen élvezik a dolgot.
    Így volt ez Estherrel is. Esthernek hívták, s bár nekem mindig az volt a véleményem, hogy a neve kissé régies, őróla semmiképp sem lehetett elmondani, hogy régi darab. Huszonkét éves volt, amikor egy moziban megismerkedtünk – az egész előadás alatt csak engem nézett. Talán mert unalmasnak tartotta a filmet – sose mertem megkérdezni tőle, mindenesetre egyfolytában bámult. Én a filmvásznat néztem. Úgy gondoltam, ezt kell tennem, ha már egyszer kifizettem a jegyet, Esther viszont egyre csak bámult engem. És éppen amikor a legizgalmasabb rész következett, kezét az enyémre tette, és azt suttogta, hogy csókoljam meg. Megcsókoltam. Később még egyszer vettem jegyet a filmre. Látni akartam a végét. Jó film volt. Néhány nagyon bátor kémről szólt, akik nagy cégekbe épültek be keleten, de szerepelt benne egy vörös pisztolyos szőkeség is. Majd’ megvesztem azért a vörös pisztolyért. Sose láttam még ilyet.
    De aztán elkezdtünk járogatni, és egész jól ment a dolog. Lassan megismertük egymást, és Esther olyan szép volt, hogy alig bírtam elhinni, hogy kellek neki egyáltalán, de azt mondta, mindennél jobban szeret ezen a világon. Egy kicsit olyan vékony volt a hangja, nagyon tiszta és kedves, egy csöppet remegős, és nekem nagyon tetszett.
    És hát így történt, kedvem szottyant a dologra, pedig nagyon jól tudtam, hogy ilyesmit nem csinál az ember. Hogy mások után leskelődik. Márpedig én ezt csináltam: leskelődtem. Esther egyedül élt egy lakásban bent a városban, és a hálószobája a hátsó kertre nézett. Szinte véletlenül jöttem rá, hogy ha átlopakodok a házak közt a másik oldalra, találok ott egy hátsó lépcsőt, ahová beslisszolhatok. Innen esténként tisztán láthattam Esthert, amint vetkőzik le fürödni, vagy hogy lefeküdjön. Nagyon különleges érzés volt, egyáltalán nem szexuális jellegű. Valamiféle bizsergető érzés volt ez, mint az elektromos feszültség. Egy kicsit olyan, mint amikor gyerekek voltunk, és elcsentük mások játékát.
Aztán összeköltöztünk, és ezzel hihetetlenül jó munkakörülmények teremtődtek a számomra. Esther reggel egy órával az előtt indult munkába, hogy a levélnyíláson bedobták a postát, úgyhogy rengeteg időm volt. Mielőtt hazajött, szép nyugodtan felgőzölhettem a leveleit, elolvashattam őket, aztán ragasztóstifttel újra lezárhattam. Nagyon élveztem. És a fürdőszobaajtó szélénél volt egy kicsi rés, amin épp át lehetett látni. Néha az volt a sejtésem, hogy tudja, hogy nézem, mégis élvezte a helyzetet. Hogy olyan izgató. Mindenesetre mosakodás közben többször láttam maszturbálni, de ennek talán a mi szexuális életünk volt az oka. Sokszor gondoltam erre, bár ami engem illet, belőlem sugárzott az elégedettség. Esther igen szép lány. Akkor is, amikor egészben látja az ember, nem csak a nyíláson keresztül megvillanó szeletét.
    Önmagukban nézve a levelei általában elég unalmasak voltak, és persze akkor sem történik rém sok minden, amikor valaki elmegy fürödni, de azért nem volt rossz. Mint ahogy az se ott esténként a hátsó lépcsőn, még mielőtt összeköltöztünk. Olyan bizsergető érzés futott végig rajtam. Mindig ajánlom is az embereknek, akikkel találkozom, de a véleményük általában az, hogy különösen hangzik, amit mondok. Úgy néznek rám, mintha perverz volnék vagy ilyesmi, még akkor is, amikor közlöm, hogy ennek abszolút semmi köze a szexhez. Nem mintha olyan sokat tudnék erről a dologról, de azért néha olvasok újságot, és hallottam emberekről, akik különös dolgokra vágynak, én pedig semmiképpen se vagyok ilyen. Semmi esetre sem.
    Néha még követtem is Esthert, amikor munkába ment, és egyszer így jöttem rá, hogy szeretője van. Na, ennek megörültem. Mármint hogy, persze, egy kicsit kellemetlen volt, de nagyon is megértettem Esthert. Nyilván, hogy helytelen dolog így hazudni, de nekem is megvolt a magam kis titka, még ha én sose lennék is képes ilyen direkt módon hazudni. De arra gondoltam, hogy ő is érzett olyan bizsergést, márpedig ilyesmitől nem akartam csak úgy megfosztani.
    Nagyon magas fickó volt, nálam mindenesetre magasabb, és elég jóképű. Nem tudom. Én azért jobban szeretem Esthert. Mindenesetre Esther szerint jóképű. Rengeteget olvastam a fickóról. Szinte minden nap voltak új dolgok róla Esther naplójában, új leírások. Esther a kulcsot a fényképalbumba rejtette, egy műanyag tasakba. Sokkalta könnyebb volt rálelni, mint gondoltam. Egy csomó hízelgő dolgot írt róla; hogy milyen fantasztikus szerető, hogy jószerivel pillanatok alatt úgy kinyalja, hogy eljut az orgazmusig, meg ilyesmik. Szerintem hihetetlenül izgalmas volt. Hisz időről időre azon spekulálunk, milyen is az, amikor az embernek szeretője van. Itt aztán erről mindent elolvashattam.
    Mint Esther írta, lassanként egyfajta titkos nyelvet is kifejlesztettek egymás között. Amennyire meg tudtam állapítani, olyasféle csacska mondatokról lehetett szó, amik nem jelentenek semmit, mégis mindent jelenthetnek. Esthernek meg nekem egyáltalán nem volt ilyenünk. Mi csak dánul beszéltünk. Talán ezért alakultak a dolgok úgy, ahogy alakultak. Nem tudom.
    Az idő előrehaladtával kissé túl kíváncsi lettem. Mindenesetre majdnem megvertek. Néha örülök, hogy olyan gyorsan tudok futni. Kedvem támadt egy kicsit többet megtudni erről a Janról, Esther szeretőjéről, úgyhogy egy egész hétvégén a nyomában voltam. Esther úgy tudta, hogy anyámat látogatom meg, pedig már évek óta nem is jártam nála. Hosszú történet. De Janra tényleg megharagudtam, úgy istenigazából dühbe gurultam, komolyan mondom. Mert azon a szombaton, miután búcsúzóul megcsókolta Esthert, már vette is a kabátját, és elment hazulról, hogy valaki mással találkozzon. Elég csinos volt a nő, de a fenébe, így nem lehet bánni másokkal! Úgyhogy odamentem hozzá az előcsarnokban – az egyik igen drága szálloda előcsarnokában, ahol minden bársonyborítású –, és megmondtam neki úgy, ahogy van: szégyellheti magát azért, amit művelt, a mindenségit neki! Mi a fenét képzel, hogy így átveri az én Estheremet, meg különben is, nem tudja, mennyit jelent ő a lánynak?! És ekkor fejbe vágott, úgyhogy most jól jött, hogy ilyen fürgék a lábaim. Elképesztő volt az egész. Nem túl kellemes.
    És néhány nappal később, amikor Esther már elment dolgozni, én meg csak ültem nyugodtan, és olvasgattam a naplóját, megláttam. Legalul, egészen lent, a füzet szélén vörös betűkkel az állt, hogy “most már elég”. Hagyjam abba ezt a kutakodást az életében meg a dolgai között. Elege van már belőle, hogy a nap huszonnégy órájában árgus szemmel figyelem, úgyhogy elhagy. Én persze azt hittem, hogy dolgozni ment, de ott állt, vörösen fehéren, hogy elhagyott.
    Nem volt túl kellemes. Hosszú időbe telt, hogy kiheverjem, meg az is, hogy új lakást találjak, ami azt illeti. És csak fél év múlva sikerült visszatalálnom hozzá. A szemközti lakásba költöztem be, így most nagyon jó. Esther egy csomó új embert ismert meg, és minden percre szükségem van, hogy lépést tudjak tartani mindegyikkel.
    Közben lett egy kedvesem, Beatének hívják, és bár a neve kicsit régiesen hangzik, még csak most töltötte be a tizenkilencet. Hihetetlenül bájos, nagyon kiszámíthatatlanok a cselekedetei, és ezt szeretem.
    De a francba, mennyi dolgom van! Nem akarok lemaradni semmiről.

                                                                                                                SZAPPANOS GÁBOR fordítása