Interjú Győrffy Ákos költővel. A második, befejező rész!
Vágás, technika: Szerencsés Kristóf
Bejegyzések kategória bejegyzései
Francisco de Quevedo: A végső árnyék, szememet lezárva…
A végső árnyék, szememet lezárva,
napot, világot tőlem elvehet,
s eloldozhatja izzó lelkemet,
melynek az a perc lesz vigasztalása,
de a túlparton sem huny majd ki lángja,
s emléke annak, ahol szenvedett:
átússza égve a hűvös vizet,
s a zsarnok törvény hatalmát lerázza.
Lélek, mely istenben sem volt szabad,
vér, melyben oly heves tüzek lobogtak,
velő, mely táplált büszke lángokat:
a testnek int búcsút, nem a kínoknak;
salak lesz mind, de szenvedő salak,
por, de még porként is szeretni fognak.
Havasi Attila fordítása
Kétezernyolcjúliushúsz
Még nem.
Most!
Halkan, kimérten; mindenre vigyázok. Óvatosan nyitom az első ajtót, csukom. A horkolás több oldalról erősödik, kórusban, kánonban törik be a falakat az alvilági szólamok. Előttem, utánam, a jobbomon. Három szobán jutok így keresztül. Kívül elhallgat, rázártam. Számomra nincs többé, csak a vágy, hogy innen el.
Az udvar sokkal barátságosabb: hajnali dér olvad a gyepen, a tornác langyos, nedves kövén lassan elérem a külső kaput. Nincs kulcsom, átmászok.
A nap ma váratlan gyorsasággal emelkedik fel az ég közeli csücskére. Bombaként jelzi a fenyegetést, a fényt, az erőt; pedig évezredek óta megunhatta volna egyhangú munkáját (és hirtelen, a túlfűtött, agyonélt élettől robbanva, véget vethetett volna ennek az egésznek).
Újra az országúton. Pár méter a töredezett betonon. Hamarosan jön is a busz.
Egy csikorgó fékezéssel érkezik. Nem mondtam hová megyek, csak fizettem.
Zúg a fejem az ablak mellett. Reggeli falvak suhanó képei… Álmosak még ezek a képek: hajnali nénik kerítésekre könyökölve hunyorognak a főútra. Az állomásokon kis társaságok, akik beszállás után egymás mellett helyezkednek el. Már majdnem tele a busz, nincs férőhely, hozzám mégsem ül le senki.
Az egyik megálló üvegének hirdetőtábláján, egy ív papírlapon valami fontos figyelmeztetés. Csatolva hozzá egy kép. Nem látom az ablakból, olyan kicsik a betűk. Ostobaság ezért leszállni.
A busz port, földet, kavicsokat kavar fel maga után. Egy ideig szállnak, aztán visszaülepednek. A hirdetésen ez áll (és körülbelül ilyen betűmérettel is):
„Figyelem! A mai napon, kétezernyolcjúliushuszadikán Siófok szabad strandját kerüljék el a kedves fürdőzők (saját testi épségük megóvása érdekében), mivel hatalmas vihar nehezedik a területre.”
Alatta:
„Takács Úr! Kérem, vegye komolyan, nem véletlen, hogy Ön olvassa ezt!”
A kép pedig valami összefüggő felhőréteget ábrázol, szürkés-kékes-fehéres színkeveréssel, de az is lehet, hogy ez a víz felszíne, felülről, és nem az ég. Középen egy fekete gomolyag. Kívülről piszkolódhatott ilyenné.
Közben megérkezik az újabb siófoki járat.
– A végállomásig.
A következő megállónál, a felszállók között egy babakocsis anyuka int a sofőrnek, nyomban nyissa ki az oldalsó csomagtartót.
– Talán előbb vegye ki a gyereket. – szól egy hang a kormány mögül.
Az asszony legyint, betolja gyerekestül, felszáll és leül mellém.
Halk motorzaj. Lentről, a padló alól cérnavékony gyereksírás, ami hamarosan mély, rémült ordítássá fajul. Elképzelem a csomagtér sötétségét, ahogy tehetetlenségében rángatózik a csöppség, föltúrva kocsija kis játékszereit, csörgőit, kiköpve szétrágott, ízetlen cumiját. Az utasok arca megállóról-megállóra torzul a gyermeksikolytól. Ragyás suhancok kiabálnak egymásra minden ok nélkül, a kényelmetlen helyzet megzavarja a beszélgetéseket. De senki nem segít, ember nem száll le a sötétségbe, hogy felhozza, felkarolja és megnyugtassa a fájó hangot. Én sem. A levegő pállott, kapkodjuk egymás elől, versenyt szívunk, ki nyer. Az anya az ablak felé fordul, a kórház megállójánál leszáll, távolodik. Sporthátizsákkal a vállán.
A kórház állomásán rengeteg ember. Ülőhely szűkében kénytelenek kapaszkodni, erre a néhány percre. Féllábú, félarcú, szétégett, elesett utasok, akikben évek óta érlelődik a daganat, a fájás, a görcs, a panasz. Nyomukban a kórház ismerős, formalinnal tartósított elmúlás-szaga.
Végállomás. Megérkeztünk. Fogom a műanyagzacskómat, fürdőruhámmal. Tiszta az ég. Már több napja 30-35 fok és szárazság van, nemcsak itt, állítólag az egész országban.
Megkönnyebbülés lelépni a nyomasztóvá vált buszról.
Ahogy földet érek, szemben találom magam a szabadstrand kékre mázolt vaskapujával. A bejáratnál fizetnék.
– A szabadstrand ingyenes egész évben! – hadarja a fiatal idénymunkás lány.
– Mégis fizetek. Szeretnék fizetni.
Egy ezrest. Nem érti, visszatolja, de amikor másodszor is beteszem rácsos kalitkájába, felcsippenti és látom, majd felröppen örömében.
Sűrűsödik a levegő, készül a vihar. Több lángost már nem sütnek. A pénzes fürdőzőket készséggel kiszolgáló büféket lelakatolják. Mű szagok szivárognak ki a konyhákból: lángosok égett, nyári gőze, palacsinták kakaós-fahéjas, egymásra tekeredett illatai.
És összeérnek a felhők. Lassan már egy tiszta kék részt sem látni, csak a folyamatos, egyhangú felhőréteget. Ahogy a képen. Fent szürkeség, alatta még a nyugodt, vihar előtti víz. Attól függ, hogy nézed, merre forgatod.
Szélcsend.
Bárhova lepakolhatok, hiszen az egész földterület az enyém. Például ide, vízközelbe. Levetkőzöm magamról az ingem, a nadrágom, melléteszem cipőm és megtelepedek a stégen. Most minden a tóval szemben van, bárhova állok, bárhol vagyok, leszek. Szavak villannak fel hirtelen. Árnyék. Válasz. Medence. Mozdulás. Nincs. Kalap. Egyszerű. Lepedő. Fehér. Tol. Válasz. Királylány. Hidegség. Esernyő. Eső. Csobog. Szikra. Zúz. Ellenség. Kristály. Veréb. Kell. Szédít. Esik. Tart. Jut. Együtt. Válasz. Szikla. Késő. Mély. Felhő. Fekete. Fehér. Szürke. Mese. Szeret(et). Só. Tudott. Úszik. Harap. Sebez. Horpad. Válasz. Válasz. Válasz…
És valami arra késztetett, hogy ezekből a szavakból építsek, teremtsek egy mesét, mégpedig a legszebbet. Elkezdtem, de már az első mondatnál tudtam, hogy nem ez lesz a legszebb mese. És ekkor nagyon elszomorodtam.
Azért folytattam, és minden egyes betűvel kiszállt valami lelkemből, szájamon át, a hangok útján. Ártatlanság, hit, remény szállt ki velük, egy végső értelembe vetett remény. A betűk tehát, egymást kézen fogva, szavakká születtek, azok mondatokká, azok szöveggé és azok így egy mesévé. És hogy a végére mi maradt bennem…
Dühöt, értelmetlenséget éreztem. Ha itt lett volna valaki élő, lélegző mellettem, szó nélkül leütöttem volna. Egyedül voltam. Megvadulva ugráltam, minél nagyobbakat, fel a felhők felé. Esélyem sincs elérni. Szemérmetlenül meztelenre vetkőztem, izzadtam, több kupacba dobáltam ruháimat. Betörtem a vízbe és csapkodtam, ami előttem volt. Fájhatott neki, mert jött a vihar.
Már több napja 30-35 fok és szárazság volt, nemcsak itt, az egész világon. A pára meg persze ugyanúgy felgyűlt és csapadékká vált, mint már annyiszor. Ám most nem egyenletesen oszlott el, földön szemerkélő esőcseppek formájában, hanem egy térségre összpontosult. Ide. Igen. Hogy ide ne. De én igen, akkor is.
Hadarva úsztam, kalimpáltam befelé, már jócskán elhagytam a jelzőbójákat. A túlparti viharlámpa egyre rövidebb szünetekkel szaggatott, lüktetett. Ekkor ott megnyílt az égbolt és egy kisebb kék nyílás képződött. Amikor rámzúdult az első zuhatag-hullám, úgy lesodort a mélybe, hogy legalább fél liter vizet nyeltem. Felkapaszkodtam, fél tüdőm tele, megpróbáltam imádkozni. Nem ment, nem emlékeztem rá végig, amit meg mondtam (“Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem…), nem jutott elég messzire. Gátolták, falat húztak köré. A láthatatlan, sűrű gomolyag körbefogott. Tehát az volt az a piszok, ami a képre tapadt.
Utoljára még a part felé pillantottam. Téged láttalak. Sodródó, szétfújt, szőkésbarna hajjal, fehér szoknyában nekem háttal álltál. Ezt a szoknyát még én vettem neked, nem egészen két hónapja. Karodat természetellenesen magasra nyújtottad, hogy jól lássalak, és integettél. És úgy integettél, hogy nem a tenyeredet, a kézfejedet láttam mozdulni, öt centit jobbra, öt centit balra, egyenletesen, tudatosan. Kiabáltam, amit nem hallhattál. El is indultál a kapu felé, kifelé, a város felé, az otthonod felé.
Közben belőlem nem tudom, mi maradt, mert elsüllyedtem (legalábbis én így éreztem). Nyitott szemmel merültem, mindent, mindenkit láttam. Egyszerre, minden időben.
Ez alatt az autóbusz a kötelező fél óra pihenő után továbbindul. Amikor az első csoport felszáll, megint erősödik, onnan alulról a céltalan üvöltés. Az édesanya reggel még megszoptatta, aztán elhagyta. Hátizsákkal a vállán hagyta el. A gyerek meg szomjas, éhes, a vizeletében fürdik egy ideje és ordít. Pedig lassan bele kellene törődnie. (Azóta már a harmadik járat indul útjára.)
Homokból házat
Homokból házat
Megszagolom a homokszemeket
jól ismert illatod ott fülled
Kiáslak a vár alól,
ami fal volt köztem
és a kitörő tenger között
– személye sokszor maga alá gyűrt –
s úgy éreztem fáradt
vagyok minden cseppjétől
S most te is csepp és föld elegye vagy,
maga a híguló sár,
a koszos minta az előszoba kövén,
a cipő köré folyt képkeret
s az apró kiütések a nadrág szárán
a ruha egy védtelen testen;
végül majd a tenger nyalja le
A hozzánk illő sütőformában
pirulunk összeroppanthatóra
s még a legkevesebb is elég,
hogy saját hazugságomba fojts
Hetedik nap; Patmoszi jelenés
Hetedik nap
Ha szorosan az
asztallába mögé bújok,
majd Hozzád simulok,
Istenem.
Vagy a lábtörlő alá,
még nem tudom.
Csak azt, hogy
átlátsz minden
apró kulcslyukon.
Látod az epében,
vesében a követ,
a meszet az érfalon,
látod, ahogyan nő
a rák az agyban,
vagy asszonyméhben
a gyermek.
Hát nincs miért
Előled bújni,
csak Veled.
De, ha elfáradnál a
nagy munkában,
majd karomban ringatlak,
pihenj meg Istenem.
Patmoszi jelenés
Varjúkárogás az élet.
Fekete zeneszó.
Jézus herceg kegyelme
halvány.
Elmúlt minden.
Tengerpart.
Olajfolton sellőtetem.
A vak jövőbelátók
megírtak mindent.
Nostradamus Jánossal
sétál,
A beteljesedett jelenésekről
beszélnek.
A Teremtő a teremtés
koronáját vigasztalja,
vegyszeres bort isznak.
Felgyúl a maradék
megírott szó.
Nem lapozzák az
Élet könyvét.
Száznegyvennégyezer
temetés.
A Díva
Összevágott cetlik előttem: Az öreg halász és a holló… Ármány és bűnhődés… A három nővér Afrikában… B. Egy újabb zsákot dobott le elém. Újabb cetlik szóródtak. Fontoskodó arccal vizsgáltam, úgy vettem észre, ezúttal a Winnetou került feldolgozásra – Ez lesz az utolsó fuvar, a Szivárványosok húsvéti szünetet tartanak. A Szivárvány utcai óvoda valóban komoly bedolgozó partner, hetente öt zsák kivágott hópelyhet szállítanak le, a legkiválóbb bestsellerekből összeállítva. Az üzem működik, hangosan csörömpöl előttünk a gigantikus méretű szövőgép, percenként két marok cetlit is elnyel, a keskeny csíkokból születik csodálatos alkotása. – A Díva jelentkezett? – Itt lesz két óra múlva. Sietni kell, még a detektívregényekkel nem végeztünk. Jómagam hivatásos szövegelőként napi 8-10 órát töltök szószövéssel, kivéve vasár- és ünnepnapokon, olyankor muffint sütök.
– Hm, A szegény Dzsoni panaszai… Tamás bátyja és a negyven rabló… B.-nek jó kedve volt, fütyörészve válogatta szét az esetleg összeragadt sorokat. Mindig szerettem nézni, milyen örömmel végzi a munkáját. „Honnan az idézet”-et játszik saját magával, immár harminc éve, meglehetősen alacsony órabérért. Persze ha az órára nézett, mindig elkomorult. A Dívától még ő is tartott kissé. Az a múltkori alkalom mindannyiunkban enyhe homloki fejfájást kelt, ha csak eszünkbe jut. Az akkori megrendelést persze visszadobta, a művünk apró fecnikre tépve szállingózott még egy hét múlva is a szekrény mögött. B. azóta is viharosabb éjszakákon hallani véli a Díva rikoltozását, különös módon az ablakrésekből. Újabban fülvédőben alszik.
Pontosan dél előtt három perccel a szövőgép végre felhagyott a csörömpöléssel, óvatosan emeltük le a húrokról a mesterművet. B. elégedetten csettintett. – No, mondtam én, hogy kell bele az a Winnetou! –további örömködésekre nem maradt idő.
Az utcát ekkor végighasította a rettegett fékcsikorgás. Nem néztünk az ablak felé. Csak semmi izgalom, nem kutyát ütöttek, nem, ez csak a mi hőn szeretett… Másfél pillanattal később nagy elánnal kivágódott az ajtó, egész parfümzuhatag lökődött nekünk, szinte a széknek tántorodtam. Ahogy a köd eloszlott, lassanként kirajzolódott a Díva fejedelmi alakja. Igyekeztünk úgy tenni, mintha mind mélyen meghajolnánk. Kegyes hangulatában volt, csupán a segédszövegelőt csapta pofon, amiért az bal kézzel merészelt a kabátjáért nyúlni. A frissítőt pajzsként magam elé tartva siettem elé. – Parancsoljon helyet foglalni… Ezt persze hiába mondtam volna. Már helyet foglalt. Sőt parancsolt is. – Látni akarom! Négy reszkető kéz nyújtotta felé a Művet. Minden idők művét, a Mi Művünket. Idegenkedve méregette. – Poros, szűknek látszik és fakó. Az ujja rövid. A szöveget meg se próbálta elolvasni. Hiába állítottunk tükröt, fel se próbálta. Dívához méltó kecses mozdulattal intett a díványról – Ah, hát ragasszanak bele még egy kis szerelmet, ez így nem márketing! B. merev arccal darálta be a Trisztán és Izoldát a papírzúzóba. – Nos, így már tűrhető. Kislányosan bájos mosolya a gyilkosan villogó szemei alatt kissé groteszknek tűnt, de ezt magamnak se mertem bevallani.
Hát inkább siettünk valamennyien szerfelett örülni, ha a Díva megérkezett. És módfelett elkeseredni, amikor távozott.
A művünket három segédje vitte utána diadalmasan. Ezúttal nem téphette szét, hisz nem lett volna mit viselnie másnap a karneválon. B. a biztonság kedvéért extra hópelyheket ragasztott a gallérokra, csak olyat, amit Andersen mesékből vágtak.
Másnap estére futballpálya méretű kerek színpad magasodott a főtéren. Különös gyümölcsökként lampionok csüngtek minden fáról. Érkeztek a meghívott vendégek, az érdeklődő turisták és az alkalmat kihasználó kéregetők. Egyikük feltűnést keltett kalapjának lendületes emelgetésével, ahogy szüntelen hajbókolt boldog, boldogtalannak, mindenkit „tiszteletreméltó művészúr”-nak szólítva.
Megkezdődött az előadás. A fények fokozatosan erősödtek a színpad kellős közepén, morajló, zavaros zene csendült fel, s előtűnt a Díva a semmiből. Most méltóságteljesen és valódi bájjal. Lágy hangon énekelni kezdett. Végigszaladt a tömegen a suttogás – A Díva, aki egyedül énekel kánont! Minden korábbi ellenére valahogy büszkén néztem rá. Mindez a mi művünk. Ruhája ezer és ezer történet szerteágazó szálaiból szövődött, csodás események díszítették uszályát, száz és száz szereplő sorsa fonta körül a derekát. Énekelt, és minden szemet megbabonázott, minden fület elvarázsolt. A dallam erősödött, s ő egyre magasodott, karcsú alakja felnyúlt egészen a házak fölé, végigtekintett a városon. Hangja felhőként úszott felettünk, úgy tetszett, csodálatos kánonáriája az egész világon hallható, még egy utolsó trillába kezdett, majd végtelennek tetsző karjait kitárta, s két markából konfettit szórt nézőire, miközben kecsesen meghajolt. Dübörgő tapsvihar rázta a főtér ablakait. A meghívott vendégek könnyekben törtek ki, az érdeklődő turisták a kezüket tördelték. A hajbókoló koldus áhítattal tartotta ki kalapját a konfettiesőbe, s csak sokkal később, az előadás után, egy híd alá húzódva merte megnézni zsákmányát – mondanom sem kell, még aznap megírta első regényét, a Háború és békét.