Olvassuk a 139. zsoltárt:

 

1. Az éneklőmesternek, Dávid zsoltára.

Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz.

2. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat.

3. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod.

4. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram!

5. Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.

6. Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.

7. Hová menjek a te lelked elől, és a te orczád elől hová fussak?

8. Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy.

9. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék:

10. Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem.

11. Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz,

12. A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.

13. Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében.

14. Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! És jól tudja ezt az én lelkem.

15. Nem volt előtted elrejtve az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében.

16. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közűlök.

17. És nékem milyen kedvesek a te gondolataid, oh Isten! Mily nagy azoknak summája!

18. Számlálgatom őket: többek a fövénynél; felserkenek s mégis veled vagyok.

19. Vajha elvesztené Isten a gonoszt! Vérszopó emberek, fussatok el tőlem!

20. A kik gonoszúl szólnak felőled, és nevedet hiába veszik fel, a te ellenségeid.

21. Ne gyűlöljem-é, Uram, a téged gyűlölőket? Az ellened lázadókat ne útáljam-é?

22. Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket, ellenségeimmé lettek!

23. Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat!

24. És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? És vezérelj engem az örökkévalóság útján!

 

 

Olyan Úrról szól ez az ének, aki a totális jelenvalólét módján akkor is itt van, ha távol van, akkor is érti az ember beszédeit, ha az még csak hanggá sem formálódott. Aki végzetes módon zárja körül az embert testi/térbeli mivoltában, úgy, hogy semmilyen távolság, legyen az földi, vagy képzeletbeli, nem szabadíthat meg ettől a végzetes tekintettől, hiszen ez az átható látás a szorongatottságában menekülésre kényszerült embert megóvó sötétség rejtekét is kíméletlenül áthasítja. Ez az Úr nemcsak a térbeliség tekintetében van mindig engem megelőzve jelen, hanem az időben, már a megszületés általi megkülönböztetés mozzanatában átlátott rajtam és minden alkatrészemen. Sőt mintha ez a megkülönböztetés csak azért történt volna, hogy ezáltal még szorongatóbban, még inkább eltitkolhatatlanul már mindig is a szeme elé kerüljek. Látni ugyanis az ember számára éppenséggel ezt is jelentheti: megkülönböztetni, darabokra szaggatni, elkülöníteni, határokat szabni, még ha aztán egyfajta belső látásban, vagy a megértésben éppen ezen megkülönböztetetteknek az egybefoglalására, szétvetett összetartozásuk „belátására” is megy ki a játék. Tehát mielőtt még látható alakba öntött volna, már benne, az ebben a tekintetben megnyíló látottságként meglátott voltam, mint ami aztán „később”, alakká való formálódásában tűnt elő az időben. Sőt éppenséggel úgy tűnik, semmi más sem vagyok, még ha formát is kapott a csont és a hús, az arc, a homlok és a kézfej, mint e tekintet tekintetében megnyíló látottság. Csak ettől fogva vagyok, és nem tanúskodhatok magamért, értem is csak az Úr tanúskodhat, aki lát engem.

 

Az ember meg van különböztetve, mivel az Úr látja őt, bármit is gondoljon, tervezzen vagy cselekedjen. Úgy veszi körül az embert, mint az elül és a hátul, a fönt és a lent, a közel és a távol, az előbb és az utóbb, a valamikori és a leendő, a most és a mindörökké. Mindezen ellentétesnek tűnő irányok a térbeli és időbeli körülövezettség alapvonatkozásán alapulnak.  Mindezen tér- és időbeli dimenziókra vonatkoztatottan van látottként az ember, hiszen mindezen dimenziókra való vonatkoztatottságát fölismerve kényszerül elismerni látottságát. A vonatkoztatottság nem egy relatív viszonylat itt abban az értelemben, hogy egyrészt vagyok mint személy, másrészt e térbeli és időbeli horizontokra is vonatkoztatott vagyok, hiszen az ember önmagáról mint a létbe kiküldöttről is csak ezeken a vonatkozásokon keresztül tud. Az, hogy az ember „tud önmagáról” és hogy „az Úr látja őt”, itt lényegében ugyanaz a mozzanat. Az ember saját maga számára is az Úr által rávetülő tekintet fényében tűnik elő. Legalábbis a zsoltár ennek az azonosításnak a radikális véghezvitelére látszik vállalkozni.

 

De ugyanilyen fontosnak tűnik egy másik mozzanat, ami kikényszeríti a látottság és az ember önmagáról való tudásának radikális „egybelátását”, ami kikényszeríti azt az tudást, hogy az ember csak annyiban van, amennyiben az Úr látja. Ez az ember ugyanis minduntalan rejteket keres, minduntalan űzött vadként menekül Isten tekintete elől: minduntalan elfordul az Úr arcától, nem bír szemközt megállni vele. Miből táplálkozik ez a szorongatott űzöttség, és az a rejtélyes reménység, hogy rejteket találhat az Úr uralmával szemben? Ezek szerint az ember nincs már mindig ennek a felismerésnek a birtokában, nem tudja „mindig már”, hogy csak vele viszonyítottan, általa látottan lehet.

 

Miféle tévelygés ez, miféle kóborlás és reménykedés a reménytelenben, amikor az Úr hatalma végső soron úgy is leigázottá teszi őt? Az ember menekül, de közben az Úr minden lehetséges menekülő útvonalon már megelőzte őt és ott áll ezen utaknak a végpontján, a legmélyebb odú is, amit az ember magában fedez föl, már át van világítva. Az ember mégis menekülni próbál e tekintet elől, bár persze hiába. Honnan támad ez a bátorság – ami éppenséggel gyávaság az Úrral szemben –, amely el akar menekülni attól a tekintet elől; ami arra ösztönzi, hogy letérjen az „örökkévalóság útjáról”?

 

És vajon nem vagyunk-e erőszakosak, amikor azt próbáljuk igazolni, hogy az Úr általi látottság szenvedélyesen ünneplő retorikájával szemben kihallható a szövegből egy olyan rejtett szólam, amely e mindenható tekintet előli – sikertelen – rejtekezésről ad hírt? Vajon nem csak a nyelvi kifejezés szükségszerű időbe nyúlása kelti itt egy drámai történés látszatát, a mindenható tekintet által leigázott ember drámájáét? Kétségtelen, hogy a Teremtőtől elforduló, mindenhatóságát mintegy semmibe vevő ember ezen másfelé tekintése a szóban forgó hagyomány egyik alaptörténése, amit a bűnbeesés drámájaként ismerünk. S kétségtelen, hogy amit az előbb némiképp homályosan a kifejezés időbe nyúlásának neveztünk, maga az a terület, ahol az ember időbe vetve tud magáról. És igazából csak így tud. Valójában nem is tudjuk máshogyan elképzelni ezt a látottságot, csak mint drámai történést, mint a rejtekezés és a látottság látszólagos, ámde feloldhatatlan drámai feszültségét. Már ez a mi tudásunk is azt igazolja, hogy ahol a látottságot elgondoljuk, ott a rejtekezést is el kell egyszersmind gondolnunk. Sőt, mintha maga a rejtekezés válna leginkább láthatóvá, amennyiben úgy tekintjük, hogy a látottság nem megszünteti a sötétséget, hanem – miként a röntgen, vagy a lézerfény – mintegy átvilágítja, láthatóvá teszi azt, amit a sötétség elrejt, s így magát a sötétséget is láthatóvá teszi mint elrejtettjének többé-kevésbé körvonalazható burkát, rejtekét. A világosság nem megszünteti, hanem látja a sötétet, sőt átlát rajta. Így történhet meg, hogy az ember azt hiheti, jó rejtekhelyet talált, hiszen sötétség övezi, az Úr mégis látja őt ott a sötétben.

 

Az embert az Úr tekintete tehát térbelileg minden oldalról körülövezi, de ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy ketrecbe való bezártságot, hanem hogy ebben, és csak ebben a térben engedi a maga testi és látott mivoltában megjelenni és lehetővé válni, és hogy az Úr általi látottsága erre a térre való vonatkoztatottságán alapul. A térbeli ittlét nem eltávolító-tárgyiasító modalitása teszi egyáltalán lehetővé az Úr ilyen körülövező hatalmának megfogalmazását. Az ember csak azért lát, mert maga is látható, mert belül tartózkodik a láthatóság feltételén. Az embert továbbá időben is megelőzi és túlhaladja az Úr, s titkos rejtekét tudtán kívül is feltöri és átvilágítja.

 

„A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.” A technikai körülövezettség, a mindenhová elhatoló hálózati lefedettség feltételei vajon még mindig lehetővé teszik annak fölismerését, amit a szöveg kapcsán Freud a vallás alaptapasztalataként ragad meg, vagyis a minket körülövező világgal való lényegi egység tapasztalatát? A technológiai univerzum által keltett globális egység igénye, az a rejtélyes mindenholvalóság és irányítottság, amely mindent látni akar, de ő maga átláthatatlan marad, vajon nem utódja-e ennek az egyszerre zárt, mert az Úr által átlátható, másrészt kibogozhatatlan, mert mindig csak az Úr által átlátható univerzumnak?