Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Múzsakarbantartási alapismeretek III.

 

7.

 

Körülállják. Nézik, nézik. A csillagok.

Tele van velük az ég ma éjjel. Hatalmas nagy összejövetel van a Duna-part fölött. Heverésznek odafönt a csillagok, ki érkezett, kit hívott meg, kit engedett be a házigazda.

Hát engem, meg az én összekarcolt szívemet.

 

A csillagos ég pont ilyen, ha nincsenek felhők. A semmi ágán ül a szív, és vacog, vagy éppen lerészegedik a bálozókkal hajnalra, de az én szívemet addig nézik, nézik, bámulják onnan föntről, amíg a helyére nézik, a saját maga közepébe, oda, ami a helye az embernek lehet a csillagok alatt.

Nem érdekli őket, hogy milyen zavarba ejtő ez a kitartó érdeklődés, amilyet csak vidéki rokonok részéről tapasztalhatni.

Addig néztek, néztek a csillagok vasárnap éjjel a Duna-parton, amíg azt nem mondtam: Én vagyok a világ közepe, hová kéne innen elnyargalnom bármiért?

 

Lám a mesemondó is hogy kifáradt, amikor odáig elért, hogy a táltosló meg a szegény jányka repülnek, mint a szél, vagy mint a gondolat. Abba is hagyta a mesélést, letette aludni a jánykát is, meg lovat is, a fa alá.

Maga is elment aludni, hogy kipihenje annak a nagy hiábavaló száguldásnak a fáradságát.

 

Mert a mese az mindig olyan, hogy előttünk jár. Előtte jár okosnak, bolondnak is. Amíg gyalogoltak, lóháton mentek az emberek a tájban, a természetben, az évszakokban, volt értelme jó messzire elmenni saját magukért, a boldogságukért. Mert a táj titkos lelke, az évszakok, a napszakok, a csillagok, a nap, a hold a növények, az illatok, az ízek eldajkálták, a helyére rakták, meggyógyították az embert, aztán már csak meg kellett látnia magában, máshonnan a dolgát, mint ahonnan addig látta.

 

Lettek is olyan utak a valóságban, amilyenek a mesékben vannak, legalábbis a mesék felszínén. Valaki elmegy a világ végére, és kivel találkozik ott, hát saját magával, a saját maga megjavított másával, vagy a mesterével, vagy a tulajdon árnyékával. Elutazik drága pénzen, s ott marad a szívében, ahol addig volt. Csak még meg is szomorodott hozzá. Csak még a hiábavalóság is eljött érte, és rágja, rágja mai napig az életét.

Autóval, vonattal, repülőgéppel átgázolunk a tájon berregve, gyorsan, gyorsan, nem tud minket gyógyítani se ég, se föld, se virág, se gyümölcs, de még öregapó, öreganyó, meg az éhes kicsi egér sem. Futunk, futunk, magunk elől futunk, ki a világ végére, és még azon is túlra.

Most nem jó úgy mondani a mesét, hogy fölkapott a legény a táltos paripára, s elvágtatott hetedhét ország ellen, mert ha elvágtatott, bizony el is rontotta a dolgát. Most úgy kell mondani a mesét, hogy a szegény jányka, amikor felébredt a százéves fa alatt, belenézett a szívébe, és ott mindent meglátott, hogy kicsoda ő valójában, és mi az ő dolga. S akkor meglátott minden mást is, a három legényt, a maga jövőjét, és meglátta azt is, hogy minden úgy jó, ahogy van.

Így jár mielőttünk a mese. Így mondja el, hogyan találjuk meg a boldogságot.

 

 

 

 

 

8.

 

Nem volt olyan messze az a kocsma, ahol az első legény üldögélt. Az álomszótár – meseszótárnak is beválik gyakran – azt mondja a kocsmában ülőről: megrontásodra törnek. S bizony az úgy is volt, mert ez a legény igen szeretett verekedni a kocsma mögött, hát talált is magának olyat, akinek veszekedős kedve volt. De talán asszonyszemélyt is, aki rossz szívvel gondolt rá.

 

Makacs is volt ez a legény, önfejű, ne akarja senki tudni, hogy támogatták végül a kút aljához, mert magától menni nemigen akart, hiába hívogatták szép szóval. Elég annyi, hogy odakeveredtek végül, s nem is kerestek se vedret, se láncot, se pedig kötelet, hanem csak beugrottak a kút aljába, és szálltak hárman együtt fölfelé a kútban. S hát ha szálltak, zuhantak fölfele, mint a fölhajított eleven kövek, el is értek a kútnak addig az aljáig, amely csupa szép finomra csiszolt kerekded kavics volt, aranyló homok, meg szép tiszta víz.

Mikor már ott voltak, a szegény jányka fölgyűrte a szoknyáját, s leguggolt a vízbe. Az ölébe fektette a múzsáját, s a kendőjével végigtörölgette a feje tetejétől egészen a lába ujjáig. Lemosogatta, megtisztogatta, hogy már ne vigye azt a sok bajt a fönti világba. Ahogy ezzel megvoltak, szálltak, szálltak fölfele tovább a legénnyel. Addig-addig ereszkedtek fölfele, míg nagyanyót meg nem látták a kút szélén. Segített is nekik kitenni a kútból a múzsa testét, hadd szárítsa meg a nap, s hadd ébressze fel. Azután már tudnia kell a dolgát. Föl kell mennie az égbe, égbolttá kell változnia magának is, be kell kereteznie, be kell fednie azoknak az életét, akik reá vannak bízva.

Amikor ezzel a legénnyel végeztek, a szegény jányka és a táltosló már zuhant is vissza az alsó világba, hogy a másik két legényt is fölvigyék A második legény a sehol mezejében állt, kitépett nyelvvel, átvágott torokkal. Sehol mező sem esett messze, a szíve ablakából könnyen megláthatta, aki irgalmazni tudott magának is, meg másoknak is. Úgy látta meg őt a szegény jányka is.

Üveges volt a tekintete, meg sem moccant, hiába szólongatták. Fölügyeskedték őt is a táltosló hátára, és már vitték is a kút aljába.

 

A kút jegyezhet isteni kegyelmet, megbocsátást, szerencsét, nagyra törő álmok megvalósulását, kárt is, árulást is, ha valakit mélyen meglátni a kútban.

 

Szálltak, szálltak fölfele a második legénnyel, egészen, amíg a kútnak addig az aljáig elértek, amely csupa finom, színes féldrágakő volt alul, fölötte meg szép tiszta borvíz. Megfogta akkor a jányka a legény fejét, és tiszta erőből lenyomta a víz alá, addig nyomta, míg a sok vér föl nem jött, s le nem tisztult a víz színéről. Akkor a legény kapálózni kezdett, látszott, hogy van benne élet.

Félt ugyan a jányka, hogyha visszakapja a nyelvét is a legény, hétszerte szemtelenebb, hétszerte élesebb nyelvű lesz, mint amilyen eddig volt. De aztán meg azt gondolta, az már legyen azoknak a baja, akik így elbántak ezzel a becses testrésszel. Prüszkölt a legény, köpködte ki a vizet, rázta le magáról. Segített neki a jányka, hogy a legény levegye magáról véres ruhákat. Ki is mosta, ki is teregette a sok vizes holmit, hadd szárítsa meg a nap, mire fölérnek a fönti világba.

Öreganyó a kútnál állt most is, ott várta őket. Kivette a múzsát a kútból, az meg már szaladt is, és huss, föl a létrán, biciklistől fölsuhant az égre, látta is őt odafönt a szegény jányka meg a táltosló, mikor a kútba visszafordultak.

 

Az alsó világban a kút legaljánál lábnyomokat láttak. Arra menekült batyuval a hátán a tolvajok elől a harmadik legény.

A batyu hosszú utat jelöl az Álomszótár szerint, hosszú nehéz utat, sok szomorúságot. A tolvajok olyanokat jegyeznek, akik nem hisznek ebben a legényben, látva a nehéz sorsát, és ezért nem segítik. Látják, hogy olyan ártatlan, mint a gyermek, és amiatt se restellnek bánatot szerezni neki, s vinni tőle, amit lehet. Vakító fehér a hátán az a batyu, amibe ezek folyton belenyúlkálnak, s az a fehérség jegyez ártatlanságot, de sok félelmet is.

 

A jányka és a táltosló megtalálta a harmadik legényt. Keresni nem is igen kellett, jött ő magától is, dehogy akart már több bánatot. Csakhogy amint a lóra fölült, azok, akiknek a batyuba beért a kezük, nem tágítottak ám tőle. Kapaszkodtak, csimpaszkodtak a táltos hátán, hogy szegény lépésben is alig bírta azt a rengeteg terhet. A jánykának kellett fölfele tolni a táltost a múzsával, meg a sok élősködővel együtt a kútban, hogy haladjanak valamicskét. Hanem amikor mégiscsak elérték a kútnak azt az alját, ahol csupa-csupa kristályok voltak a víz alatt, és oda folyt be a hegyi patak éltető gyógyvize, abba a legényt rögtön belefürösztötték ketten együtt. De előbb lángot lehelt a batyuba a táltosló, hogy kiáltozva kapkodták el a tolvajok a kezüket, s vissza is potyogtak mind az alsó világba, ott is a sehol mezőbe.

(Ott várják azóta is, ki jön megint arra nagy vakító fehér batyuval. Hanem azt várhatják ítéletnapig.)

Jól megfürösztötték, megszárogatták a legényt, míg fölértek.

Kivárták hárman együtt az éjszakát a csillagok alatt. A csillagok meg körbeállták, meggyógyítgatták a legény testét-lelkét. Hajnalban föl is ereszkedett az égi rónán, föl a napba, ott volt neki a helye az idők kezdetétől fogva. A szegény jányka meg ballagott tovább a lóval, mentek, mendegéltek, most már együtt keresték a kristálykupolás házat, ahol a legény a kereveten várja őket meg a mesét.

 

 

9.

 

Elgondoltam már régebben, hogy valakit örökbe kellene fogadnom. Valakit, akinek ez nagyon kellene, és ezért még dicsekedhetnék is mások előtt, hogy milyen jót tettem vele. Néztem, néztem körbe, hogy ki lenne az.

S hát, magamat kellett örökbe fogadni, senki se volt olyan árva, mint én.

 

Hogy is fogadhatna be másvalaki, ha még én se fogadom be magamat.

 

De magam előtt kinyitni az ajtót, és behívni azt a szegény koldust, nem lehet egy pillanat alatt. Minden nap beljebb kell fogadni, beljebb kell hívni.

Meg kell látnom a saját árvaságom minden jelét. Le kell simítgatni, mint a ráncokat, a morzsákat a hímzett hófehér abroszról.

 

Most éppen úgy vagyok árva, hogy a múzsáim, mihelyt fölkerültek abból a kútból, elmentek szélnek-világnak. Járja mind a maga útját, még arra sincs gondjuk, hogy jól megszomorítsanak.

 

Nem akartam, eszem ágában sem volt éppen most kikényszeríteni ezt a mesét, hogy kihozom a kútból a múzsákat, egyiket a másik után. Így alakultak a dolgok, hogy ott maradni sem lehetett velük, ahol voltunk.

Elporzottak a múzsák, üres lett az út mellettem.

És még máshogyan is árva lettem.

 

Idő előtt – mert én ezt is csak a végére gondoltam – valaki jelentkezett, hogy talán ő a legény a kristálykupolás házból, akinek majd mesélni kell.

De nem mesélőt, feleséget keresett magának.

Nem vagyok én feleség, te legény.

S hogy ezt megmondtam, nem kérdezett tovább engem se, meg a sorsát se, hogy akkor mégis mi hozott engem az útjába.

Haszontalan, félrevetett holmi, egy árny lettem megint, aki hátrál, vissza-vissza, a mezsgyén túlra, a kedves halottaihoz és a múlthoz. Az élet oldaláról vissza a halál és a gyász oldalára. Így tettem mindig, ha valaki nem fogadott be, de most a csillagok alatt, akik a helyemre néztek, nincsen már utam visszafelé. Maradok középen.

 

Miért is nem szólítottál legelébb húgodnak, te legény, aki útonjárónak mondod magadat?

 

Mert a régi mesékben a legény először húgomnak szólítja ám a leányt, akit később megszeret.

 

Soha olyan élességgel nem éltem át, mit jelent testvérnek lenni a Létben, mint amikor a kedvesebbik múzsámat, nem a mestermúzsát, nem is a táncost, legelőször megpillantottam.

Másodpercek alatt, amíg felállt az asztaltól, hogy kezet fogjon velem, és bemutatkozzon, megláttam, hogy valójában mi testvérek vagyunk. Ő a bátyám, szép arcú idős szüleink és testvéreink is vannak, szeretjük mind egymást.

 

Amikor veszekszem a világgal, hogy nem kapok szeretetet, nem kapok támogatást, és bolondnak mondanak sokan, mindig arra emlékszem, mindig ahhoz mérek mindent, amikor ővele testvérek voltunk.

 

Miért is nem szólítottam fivéremnek? Akkor talán soha nem vesztettem volna el.

Amíg láttam magunkat abban a régi várban, ahol éltünk, a múzsám pedig fölállt az éttermi asztaltól, zajlott egy másik mozi is.

Két nagyétvágyú ember kinyújtotta egymásra a csápjait, körbeszuszogta, körbeszaglászta az érdekes idegent, hogy jó lenne-e vele. Jó. Biztos, hogy jó. Jó lett volna. Össze is gubancolódott minden.

Bár húgának szólított volna legelébb. Bár fivéremnek mondtam volna legelébb.

Bejegyzések

Zsírkréta és napszemüveg

Zsírkréta és napszemüveg

Két Balaton szeletet kérek, mondtam a pult mögött álló, újságot lapozgató nőnek, kétszáznegyven forint lesz. Köszönöm, viszlát, eltettem a táskámba a csokikat, elmentem a bolt mellett álldogáló, sört iszogató srácok előtt, hallgattam a tízemeletes hatodik emeletéről jövő fúrást. Nagyon kíváncsi voltam, milyenek lesznek, hogy fognak kinézni az új lakóink, izgatottan keresgéltem a táskámban a kulcsom után. Ahogy beléptem a házba, eszembe jutott a tegnapi beszélgetésünk anyával, hogy jönnek, ketten, kicsik még, egy fiú és egy lány. Nem is nagyon tudtunk róluk semmit, csak annyit, nemrég vesztették el az anyukájukat, az apjuk pedig azóta nem beszámítható, elvesztette a munkáját, iszik, kell nekik egy ideiglenes otthon. Anya nemrég lett nevelőszülő, iskolába járt a Gyermekjólétibe, sok ismerősünk is ezt csinálta, Ani anyánál körülbelül tizenöt gyerek volt egyszerre, volt, aki csak ideiglenesen, de olyanok is akadtak, akik már évek óta, gyerekek, akik el akartak jönni otthonról, vagy elhozták őket, vagy nem kellettek senkinek. Egy hosszú asztalnál ültek étkezésnél, közös szobában laktak, az idősebbek egy külön kis házban a nagy ház mögött, hatalmas kert volt ott, mindig gyerekek rohangáltak az udvaron, vödörrel a kezükben, vagy biciklivel, tapasszal a térdükön vagy a könyökükön, birkóztak és estek a kavicsos udvaron, az idősebbek meg vigyáztak rájuk, segítettek a ház körül, elmentek dolgozni vagy iskolába, be volt osztva, ki mikor, mit csinál, főz, takarít, felügyel. Ani anyát pedig mindenki anyának hívta, még mi is, akik csak ritkán látogattunk el hozzájuk, Ani anya anyu barátnője volt még a gyerekek előtti, táncba és borba vesző időkből.

Anya mindig csodálta Ani anyát, hogyan bír el ennyi gyerekkel, neki csak én voltam, egyedüli lány, tizennégy éves, de velem könnyű volt, mindig azt mondta, Ani anya viszont, neki mindegyikre figyelnie kell, futni velük az orvoshoz, vinni a kicsiket az iskolába, de aztán pár látogatás után megértette, ez egy közösség, több anya is lakott ott a gyerekével, vagy kamaszok, mind segítettek, mert ha itt valaki nem segített, az elmehetett, Ani anya leszögezte a szabályokat. Jó volt itt, az idősebbek szabadon mászkálhattak, csak az idő, az fontos volt, ha azt mondta, tizenegy, akkor tizenegy. Ritkán volt probléma vagy történt baj velük, Ani anya tudta, hol keresse őket, mindenről tudott, ami mifelénk történt, sosem értettem, hogy csinálja.

Ahogy beléptem a lakásba, rögtön megéreztem a szagot. A kicsik bent ültek az ágyon a szobámban, nézték a tévét. Bementem, bedobtam nekik a két csokit, Nektek hoztam, Kata vagyok. A kislány nyolcéves, csak nézett rám, a fiú tíz, intett. Kint a konyhában anya csinálta a vacsorát. Büdösek, mondtam neki, igen, fél órája érkeztek, megcsinálom a vacsorát, aztán megfürdetem őket. Fürdetni végül nem kellett, egyedül fürödtek, bár Csilla fél óráig ült a vízben, ami már szinte teljesen kihűlt, mire előbukkant, tiszta ruhát készítettünk nekik az ágyra. Béla folyamatosan beszélt, össze-vissza, mindenről, ami az eszébe jutott, Csilla azonban meg sem szólalt. Ízlik a leves?, kérdezte tőle anya, de nem válaszolt. Nem beszél, mondta Béla.

Sajnálom, hogy kilakoltattalak a szobádból, mondta anya, miután lefeküdtünk a nagy franciaágyba. Apa ritkán jött haza, kamionsofőr, egy hónapban maximum egyszer, pár napra, most hetekig még a kicsikkel sem fog találkozni. Nem baj, anya, jó itt, válaszoltam, és Csilláról beszéltünk, hogy nem beszél. Tényleg nem beszélt. Mióta anya meghalt, mondta Béla, és belecsípett a húga karjába, aki válaszul megütötte, elkezdtek birkózni. Anya rájuk parancsolt, hagyjátok abba, itt tilos a verekedés, a kicsik pedig abba is hagyták, mert anya nagyon ijesztően tudott nézni, ahogy összevonta fekete szemöldökét. Próbáltuk szóra, mondatra, akárcsak hangokra, nevetésre bírni Csillát, Csilla, kicsi Csilla, mit szeretnél, játszunk valamit, Csilla, Csillag, rajzoljunk, kis Csillag?, nézett ránk, értett mindent, bólogatott néha, rázta a fejét, de beszélni nem volt hajlandó. Nem akart beszélni, hangokat formázni, még csak csücsöríteni sem, amikor bohóckodtunk vele, mosolyogni sem mosolygott, egyik nap pedig ráragasztott egy papírdarabot a szájára, amire egy mosolygó szájat rajzolt. Hagyjuk békén, mondtam anyának, nem akar beszélni, hagyjuk, majd magától megszólal, nevet, ha akar, szól, ha baj van. Hagytuk. Csillagnak hívtuk, új ruhákat vettünk neki, virágmintásat, amilyet választott, meg Bélának is, elkísértük őket az iskolába, csak pár buszmegállóra volt a 169-essel, aztán értük mentünk, ha úgy végeztem. Általában keddenként tudtam anyuval menni, ilyenkor csak öt órám volt, hamar hazaértem, aztán indultunk is értük a napközibe. Eleinte lelkesen kísérgettem anyát, később azonban meguntam, csak nagy ritkán mentem vele a kicsikért. Akkor is így volt, felsétáltunk az iskolához, ketten, anya belém karolt, úgy mentünk be a kapun. A gyerekek az udvaron voltak, Csillag az egyik padnál ült és rajzolgatott. Közelebb mentem hozzá, amíg anya elment beszélni a tanárnővel, leültem mellé, figyeltem, úgy tűnt, nem nagyon érdekli, rajzolt tovább, pirossal, sárgával, zölddel, lilával, kékkel, zsírkrétával, össze-vissza, de nem volt bennük semmilyen forma, csak kuszaság, színek egymásba folyása, egymásból születése, szép narancssárgát csinált sárgából és pirosból. Az egyik kissrác elrohant a padunk mellett, ismerős volt, ismerős nyakában a kulcstartó, lila, sárgával írás. Hát ezt honnan szerezted, kérdeztem tőle, amikor legközelebb elrohant mellettünk, megállt, odajött. A Bélától, mondta, elcseréltük. Elcseréltétek?, kérdeztem, és Bélát kezdtem el keresni a kölykök között. Igen, elcseréltük, adtam neki cserébe egy napszemüveget, úgyis repedt az egyik füle, mindig cserélget valakivel a Béla, nem tudom, honnan hozza ezeket a cuccokat, azt mondta, az övé. Hát nem az, mondtam neki, koszos kezével izzadt arcából vakarta el a hajat, csupa kosz lett az arca is. Otthagytam. Béla valóban viselte pár napja a napszemüveget, még vacsoránál sem akarta levenni, mindig magán hordta, nem számított, hogy szürkületkor a parkban nem lát vele.

Béla lopott, egyre több dolog tűnt el, főleg a szobámból, a szekrényekből és fiókokból, mire tudomást szereztünk róla ott, az iskola udvarán, késő volt, nem tudtunk mindent visszaszerezni. Nem tudtuk, mit cserélt el, kivel, mit kapott érte. Észrevettem, hogy eltűnt az egyik barátnőm, Márti nyaklánca az ékszeres dobozomból, amit nemrég adott kölcsön. Bementem a szobába, Béla, hová tüntetted el, itt volt a polcon, a könyvek között, hol van? Nem tudom, nem tettem el, honnan tudjam hol van az a szaros nyaklánc, nem érdekel, nem tudom. De igen, azt is elcserélted? Nem cseréltem el semmit, szállj le rólam, nem vigyáztál rá, valld be, te tüntetted el, most meg rám kened az egészet, nem vittem én el semmit sehova, hagyjál már. Béla, figyelj, mond meg, kérlek, mond meg, hol van! Nem, hagyj már, nem tudom, leszarom, semmi közöm hozzá, te voltál, elpakoltad, és nem fogod megtalálni többet, te hülye szemüveges picsa, te voltál, nem tudom mért akarod rám kenni, te voltál, te, te, elvesztetted, elvesztetted, nem fogod többet megtalálni! Csak mondta és mondta, közben pedig visított, nevetett, Hagyd már abba, hagyd abba, hol van, válaszolj, nem érted?! Elvesztetted, hülye picsa, szemüveges ribanc, én nem adom vissza, elvesztetted, te, te voltál! Hagyd abba, hallod?! Rávertem egyet a combjára, nem futott el, maradt az ágyon, visított, nevetett, közben pedig ütöttem, ő meg rúgkapált, de mondta tovább, nevetett és visított, Szemüveges picsa, hallod, nem kapod vissza, hülye picsa, elvesztetted, el, el! Csapódott a bejárati ajtó, anya jött haza Csillaggal a boltból, én meg kirontottam a kicsik szobájából és becsaptam magam után anyuét.

A hétvégén átmentünk Ani anyáékhoz, Bélának ott lakott az egyik osztálytársa, meg sok vele egykorú gyerek, szeretett oda járni, Csillagnak pedig végül is mindegy volt, csak lehessen rajzolni, mindig rajzolt, rajzokkal kommunikált velünk, néha írt is a rajzokhoz valamit, mert legtöbbször nem lehetett felismerni őket. Csillag idővel kilépett a fehér papírlapok közül, és zsírkrétájával elkezdett az ajtóra, falakra rajzolni. Először a kicsik szobájában lévő beépített szekrény ajtajára kezdett rajzolgatni, pár piros csillagot, kék napot, egymás mellé, lentre pedig a holdat, később írni is kezdett, de nem rendes szavakat, csak betűket, összevissza, hullámosan egymás után kflsif, aélefja az ajtajukon, az íróasztal melletti falra iáéaüö, tetszett neki a tapéta, recés, fehér, szerette karistolni a kiálló darabkákat. Úgyis át kell festeni a szoba falát, ha elmennek, már nagyon régi, van, ahol már jön lefele a tapéta, mondta anya, ezért hagytuk, hagytuk rajzolni Csillagot, amit szeretne, és kíváncsian vártuk, miket fog rajzolni legközelebb. Már csak idegen helyeken rajzolt papírra, az iskolában egyszer elkezdett a padra rajzolni, de tanárnő észrevette és beírt az ellenőrzőjébe, mi pedig megbeszéltük vele, hogy rajzolhat akárhová, de csak a szobájában. Megértette, idegen helyen nem fordult elő többet, mindig vitte magával mindenhova a nagy, rajzos mappáját, kis, hercegnős táskájában a zsírkrétát, és rajzolgatott. Végül rendes szavakat is írt a rajzok mellé, vagy csak írt, folyamatosan, csillag bemegy nap éjszaka ül hó hold pehely ház beteg barna kicsi. Néha, észrevettük, Béla is írt vagy rajzolt valamit a falakra, valami aprót, könnyen el lehetett különíteni a két gyerek műveit, Béla alakokat rajzolt, de csak néha írt le szavakat, aztán átszínezte őket, ne lássuk, mit írt, hülyeség az egész, mondta nekünk, eldugta Csillag elől a zsírkrétát, ne rajzoljon már folyton, meg írogasson hülyeségeket, de a húga sírni kezdett, akkor rosszul érezte magát, Jól van, na, visszaadom, ne sírjál már, mondta és elővette a zsírkrétát az ágy alól.

Szóval elmentünk Ani anyáékhoz, nekem is lakott ott egy-két barátom, én is szerettem oda járni. Még mindig lopkod a kis szaros?, kérdezte Robi, még mindig, válaszoltam, és figyeltem, ahogy Béla játszik a vele egykorú három-négy sráccal, kosaraznak. Kis enyves kezű, le kell szoknia róla. Nekem mondod?, inkább hozz valami kaját, mondtam, és odamentem a fiúkhoz. Én is dobok párat, mondtam, Béla odadobta a labdát, tudsz játszani egyáltalán?, kérdezte hitetlenkedve, hiszen lány vagy. És szemüveges. Naés?, na mi van, félsz, hogy megver egy lány? Dobáltunk párat, közben a suliról dumáltunk, a world of warcraftról, amit Béla mindig játszott, ha éppen nem a lenti játszótéren kosarazott, aztán elkezdtem mondani neki, Béla, tudod, nagyon fontos volt nekem az a nyaklánc, mert nem az enyém, a barátnőmé, és vissza szeretném adni neki, elég drága is volt, kinyír, ha nem kapja vissza, ha véletlenül mégis találkozol vele, megtalálod a szobában, hátha tényleg elpakoltam valahova, akkor szólj, oké? Rendben, válaszolta, majd körbenézek azért, hátha megvan valahol, bár nem láttam, de azért, na, hát megnézem. Pár nap múlva, amíg iskolában voltak, bementem a szobába, megnéztem a könyvek között, ott volt. Ott volt a dobozban, Márti nyaklánca, teljesen épen, gyorsan eltettem, nem mondtam meg Bélának, hogy megtaláltam, csak csendben mindketten tudomásul vettük, minden oké. Béla egyre kevesebbszer vitt el dolgokat, főleg semmiségeket, egy-két tollat, képregényt, ilyesmiket, a mi cuccaink közül pedig szinte semmit. Viszont egyre többet beszélt, megállás nélkül, ha otthon voltunk, mindig ment, főleg anya után, segített neki, pakolta a ruhákat, törölgetett, hogy beszélhessen, beszélt Csillag helyett is, néha már úgy éreztük, azt is elmondja, amit a húga nem akart. A Pityu mindig belövi nekem, engem állítanak a kapuba, de hát hiába mondom, nem vagyok az a kapusos, vágod, de hát csak odatesznek, aztán bebikázzák, én megmondtam, nekem nem kéne ott lennem, basszameg, tudod, jaj, bocsánat, de hát nem értik meg, olyan hülye az összes, mint a segg, jóvan, tudom, bocsi, de egyébként azér is, mer nincs focim, vágod, olyan igazi, nem az, ami két rúgás után tönkremegy, vágod, rendes.

Mindig anyához mentek, vele beszélgettek, neki meséltek, Bélus Évinek hívta. Egyszer elmentünk kirándulni, Csillag végig mellette volt, fogta a kezét, Bélus pedig a többi gyerekkel mászkált, rohangált, anyának hozott egy szál rózsaszín pipacsot, engem nagy ívben elkerült, nem igazán foglalkozott velem, megvolt mindenkinek a saját közege, velük voltunk. Engem fenntartással kezeltek, ugyanígy otthon is, mint valakit, aki néha kedves, néha viszont rájuk se néz, mintha ott se lennének, akinek megvan a saját világa, de ők nincsenek benne, és az övékben sem voltam én. Te miért nem csinálsz soha semmit, csak itt vagy, a szobában, szemüvegesen, hót unalmas vagy, könyvmoly, könyvmoly!, mondta nekem Bélus, én meg körbekergettem a lakásban, hagyjon már olvasni. Két kis idegen lakott a szobámban, mit is kezdhettem volna velük, érdekesek voltak egy ideig, de aztán elcsendesedett a dolog, idegesítő, cipőben az ágyamon ugráló, az előszobában focizó, mindent összekenő zajgépek voltak, kis koszkupacok, főleg hétvégén, amikor egész nap az utcán játszottak, én meg még  életemben nem láttam ilyen sok dzsuvát egy gyereken, mint Béluson, még a füle is koszos volt, előfordult, hogy anya visszaküldte, mosakodjon meg még egyszer, mutatta a füle tövét, ott még nem elég tiszta. Apával ritkán találkoztak, kedvelték őt, mert mindig hozott valami izgalmasat az útról, svájci csokit, Csillagnak buborékfújót, olyat, amivel rengeteg buborékot lehetett fújni, ő pedig fújta is, csodálkoztam, hogy nem szédül bele a sok fújásba, az egész lakásnak az az érdekes, szappanos illata lett, Bélusnak pedig trutyit hozott, ami kis tojás alakú műanyag dobozban volt, felragadt a plafonra, meg kellett várni, amíg leesik, hozta utánam, ijesztgette vele a húgát, fúj, vidd innen a taknyodat!, mondtam neki, Csillaggal bebújtunk a fürdőszobába. Apában játszópajtást láttak, mert lement focizni Bélussal, néha rajzolt Csillaggal, mindenki szerette, aztán pár nap múlva újra elment, ebben a pár napban pedig vicces volt még a horkolása.

A kicsik egy évig voltak nálunk. Egy év után az apjuk emlékezni kezdett, hogy léteznek, és hogy az övéi, hozzá tartoznak, elkezdte összeszedni magát, újra állást talált, rendbe tette magát és az életét, gyerekbiztossá. Legalábbis nekünk azt mondták, most már visszakaphatja a gyerekeit, minden rendben lesz, persze, ellenőrzik majd rendszeresen. Elkísértük őket a városközpontig, ott találkoztunk az apjukkal, ötvenes, bajuszos, sörhasú ember volt, megcsókolta Csillagot, megölelte Bélust, kezet fogott anyuval. Csillag sírt, nem akart elmenni, Bélus anya mögé bújt, ő még maradna. Nem lehet, mondta neki anya, nézzétek, apukátok mit hozott nektek, mondta, Csillagnak egy új babát, Bélusnak kis autót, megenyhült a légkör. A kicsik felszálltak a buszra apjukkal, és hazamentek.

Hozzánk egy hét múlva egy tizenhat éves lány költözött, nem jött ki a szüleivel, mindig megszökött. Beköltözött a szobámba, én pedig maradtam anyunál.

Bejegyzések

Variola

 

Elveszett a fekete bárány

feketedik a szivárvány

szemeinkben fekete rózsa

nyílik a varióla

 

Eltorzulnak lassan a tárgyak

képzetekké köddé válnak

a tengerek felől fekete

halálodat látod-e?

 

Körül ez átkozott határban

kés nyílik minden madárban

kidőlt árnyak ébenfa szobra

révül az ablakokra

 

Dögeivel átüt a vasban

nehéz ólomsugarakban

mint Krisztus a faragott képet

visel koronás éket

 

Virágaink már térdig gyászban

lobognak eleven lángban

égnek eleven forró mészben

belül észrevétlen

 

Bejegyzések

Memoire – Buddha mosolya

Az emberi lélek halhatatlan. Legalábbis azé, aki elhiszi. Az élet vagy akár a kozmosz igazságtalan. Az emberek nem egyenlők: vannak köztük hívők és vannak akik nem. Ugyanakkor semmi nem fekete vagy fehér. Az európai időszámítás szerinti i.e 483-as halálomat követően, az elsőről senki nem beszél szívesen, a halhatatlan lelkem újjá született. Ez egy „buddhista” számára nem újdonság. Azonban az, hogy az élet kereke Európában dobott partra a Krisztus utáni ezernyolcvanadik esztendőben, már jóval inkább. Főleg, hogy nem valamilyen biblikus kígyó formájában, hanem emberként. Ezek szerint a kozmosz igazsága mégis felettébb bűnösnek tarthatott valamiért. Ezzel egy olyan utazás vette kezdetét, amely a lelkem halhatatlansága nem, de tisztasága mindenképpen sérült, miközben megértettem létem új aspektusát, a fekete és fehér, a jin és a jang vékony európai határvonalát, az iróniát. Innentől vette kezdetét a tisztulásért folytatott harc, amelyben az élet tényeivel szemben már az elején vesztésre kezdtem állni.

A Franciaországnak nevezett, korábban nyugati frank, területen születtem és ébredtem öntudatra a mi Urunk (inkább az ő uruk) 1080. esztendejében. Állítólag minden emberi öröm mások bánatából születik. Anyám belehalt nyolcadik szülésébe, amely mindenkin más nyomott hagyott, bár nem volt szokatlan. Az élet öröm, a halál bánat. Apám hittel fogadta ezt a közhelyes igazságot, és a statisztikát, hogy az asszonyok jó fele belehal a szülésbe. Én dadával, majd nevelőkkel nőttem fel. Akiktől emberséget kaptam, és azt a keménységet, amellyel őket is nevelték. Lelkem halhatatlan és érinthetetlen volt, testem nem. Így pofonnal neveltek emberségre. Volt közte jogos és tanulságos egyaránt. Erőt és tiszteletet adott az élet nehézségeihez. Tanultam latint, a zene alapjait, a hitet és a vas igazát.

Egy olyan világban élve születni és megélni a tizennyolcadik életévet, amelyben ez mindössze tízből két embernek sikerül, szerencse. Férfiként születni kegyelem. Végül pedig nemesként látni meg a napvilágot egy olyan országban, ahol az emberek zöme jogtalan, napszítta bőrű, földtúró paraszt, már-már az élet finom egyensúlyának felborulását jelzi. Márpedig ennek mindig ára van. Harmadik fiúként látni meg a napvilágot pedig az európai népi kultúra meséivel ellentétben nem jelentett plusz szerencsét, csak annyit, hogy emelkedett lelkem nem apám örököseként vagy egyházfiként, hanem rablólovagként tengette életét. Az is szép mesterség. De a lélek törekszik a jóra. Általában. Többszöri fosztogatás és rablás után egyetlen kiút látszott a lelki és anyagi fertőből, az első, később nagyként titulált keresztes hadjáratban való részvétel. II. Orbán pápának igaza volt: lelkem „megbocsátást nyert” és később újabb földi létre ítéltetett, megint csak emberként. Lovagtársaimmal Magyarországon át vonulva, Croatia partjaitól hajóztunk át a Szent Földre. Az út során megtisztulva bűneinktől készültünk a szent háborúra. Persze fosztogatásra amúgy sem volt lehetőség, mivel a magyar király, László, halálbüntetés terhe mellett tiltotta és a keresztényi bizalom jegyében lovagjaival kísérte át csapatainkat országán. Öltük hittel a hitetleneket a hitért. Majd ők tették ugyanezt. Kik kezdték? Francia születésűként hősként tartottuk Martell Károlyt, aki 732-ben legyőzte Poitiersnél a Spanyolországból észak felé nyomuló mórokat. De ez a kérdés annyira már nem számított. A küzdelmes évek a hit és a harc rítusa mély hitet vájt belém. Lancelot, a kerekasztal lovagjai, Szent György és a sárkány romantikus történetei véres valósággá váltak. Nem láttunk sárkányt, sem szüzeket. Csak a sivatagot és a délibábként felderengő oázisokat. Harcoltunk és éltünk. Sosem éreztem létem kettősnek és nem merengtem tetteim kettősségén. Európai birodalmat építettünk a Szent Földön. Hogy miért tettük ezt, mikor odahaza sem sikerült, nem tudtuk. De a harcban jobban megértettük magunkat és keletet, mint a nyugatot.

Ezeregyszáztizennyolcban II. Gelasius pápasága idején ellátogattam Rómába, amely hosszú, veszélyes és fáradtságos zarándoklat volt hitem és nyugati szülőföldem központja felé. Jó év volt ez Európának. Nem pusztán látogatásom miatt. Valamikor e tájt kasztrálták féltékenységből Franciahon egyik legnagyobb filozófusát, Pierre Abelardot, akit később eretnekséggel is vádoltak, továbbá alapították meg a tiszta lovagok rendjét, a Templomos Lovagrendet. Később, két újjászületésem között utolsó nagymesterüket Jacques de Moleyt máglyán égették meg 1314-ben. A szerelem és a szenvedély tüze már csak ilyen. Gelasius alatt az egyház és Róma a dőzsölés bűne helyett másik szenvedélyének hódolt, a hatalmi harcnak: a VIII. Gergely ellenpápával és a német-római császárral, V. Henrikkel folytatott harc kötötte le a figyelmet. Miközben körülbelül negyvenmillió buzgó hívő tényleg igyekezett keresztényi életet élni. Így hát nem zavart sok vizet római zarándoklatom nemesi körökben.

Utazásom és ottlétem két évet emésztett fel életemből. Először életem utolsó napjaiban, a Szent Földre való visszaérkezésem után egy évvel, értettem meg a létemet átszövő iróniát, mikor immár gazdag emberként, jeruzsálemi birtokaimon ugyanazzal a fogóval húzták ki gennyesen fertőzött fogamat, amellyel előtte egyik szolgám fogát és lovam lábából egy patkószöget. A fájdalom hitet, az azt követő vérfertőzés megértést adott. Az utolsó kenet pedig belépőt a mennyek kapuján. Életem negyvenegyedik évében az Úr ezeregyszázhuszonegyedik évében mosolyra húzott vicsorral arcomon tettem meg a nagy lépést.

Harmadszor emberként születni egy korban, amelynek jelképe a nap, amelynek hangadói végtelen arroganciájukban a hitet tagadva a józan ész jegyében felvilágosítani akartak mindenki mást, ez tényleg ironikus. Hogy erre rájöjjek, már nem kellet életem végéig sem várnom, éltem közepén eljutottam a következtetésig. A sötétség viszonylagos. Európa ezen sötétség egyik oldaláról billent a másikra, akár egy rosszul összeszerelt inga.

Később, negyedszerre, Freud tanácsát megfogadva eldöntöttem, hogy kiírom magamból ezt a létélményt. Bár háromszor egymás után ugyanoda születni, és ugyanazt a leckét megtanulni, már több, mint szorgalom. Inkább létállapot. Európai. Így megírtam lelkem memoireját. Emlékezetből…

Bejegyzések

Francisco de Quevedo: Egy orr

 

Volt egy ember: egy orrhoz volt csatolva,

mely több volt, mint orr: győzedelmi zászló,

hatalmas fárosz, messzire sugárzó,

felettébb szőrös, óriás uborka,

 

szakállas kardhal, töprengő retorta,

szilaj elefánt, hanyattfekve párzó;

nazálisabb, mint Ovidius Naso,

rossz helyre tett gigantikus napóra;

 

vezérlő gálya a nagy Armadában,

orr, melyhez Egyiptom gúlái: morzsák,

az Orr Tizenkét Törzse egymagában;

 

orr-abszolútum, mit nem bír le kórság,

orrnagy, táborrnok az orrok hadában,

a Hatalom, a Dicsőség s az Orrság.

 

Havasi Attila fordítása

Bejegyzések

A vörös Eszti

Ezt a gyönyörű képeskönyvet Andersen bácsi írta, és csak jó gyermekek olvashatják. Éppen ebben különbözik a többi könyvtől, amelyeket a Jézuska még csintalan gyermekeknek is visz, ha nem éppen rosszak. Andersen bácsi könyvét azonban csakis jó gyerekek kapják, s ha valami rosszat tesznek, el kell venni tőlük a könyvet, és mindaddig nem szabad visszaadni, míg meg nem javulnak. Úgy vigyázz rá!

Mikor apa ezeket nekem mondta, karácsony este, hatéves voltam. Komolyan beszélt, de anélkül, hogy a homlokát összeráncolta volna. És a szemeimbe nézett, én pedig megsimogattam az arcát – délután ott volt a borbély -, és azt gondoltam, hogy milyen furcsa: ha valakinek az apja ennyire fiatal.

Apáék kártyáztak, és nagyapáék is átjöttek. Aranykrajcárokkal volt tele Terke húgomnak a marka, és öcsém, Gudi, hat narancsot evett meg, és három házat épített az új játékkövekből, míg én a szobámban a nagy kanapén olvastam Andersen bácsi könyvét. Míg csak le nem feküdtünk. Akkor pedig a fejem alá tettem.

Itt kezdődött az ismeretségem Andersen bácsival. Azután minden este a fejem alatt volt a könyv, és nem aludtam el nélküle. Összesen háromszor-négyszer vette el tőlem a könyvet apa, de éjjelre mindannyiszor visszakaptam, mert nélküle el nem aludtam. Most is tudom, mik voltak az esetek. Egyszer, amikor a tyúkól tetején másztam, s a tető beszakadt, másodszor, amikor nem akartam enni paradicsomlevest, harmadszor, amikor a kert összes rózsáit levágtam, és mindannyit öcsém dajkájának, a vörös hajú Esztinek az ágyába szórtam. Ekkor a nagyapa kívánta, hogy meglakoljak, mert a rózsákat ő szokta levágni. És én jó előre tudtam, hogy kikapok, de az Eszti olyan gyönyörű volt! Nem hordott ropogós, keményítőszagú szoknyákat, mint a szakácsnő és a szobalány, hanem puhára vasalta a ruháit. És olyan gyönyörűen nevetett. Neki is nagyon tetszettek Andersen bácsi meséi, és szívesen hallgatta, ha fölolvastam neki. Legjobban szerette a Hókirálynő meséjét. Ezt sokat elolvastuk. A piros cipők történetét nem szerette. Észrevettem, hogy ennek más oka is lehetett, mint hogy Eszti úgy érezte, hogy a szép Katerina – akinek hiúságáért olyan irtózatosan kellett bűnhődnie – nagyon hasonlít őhozzá. Emiatt azután nem is zaklattam többé a piros cipők történetével, ezt a mesét egyedül olvasgattam. S valahányszor elolvastam, úgy tetszett, mintha a szép, hiú Katerina tulajdonképpen Eszti lenne. S amikor a mesében az következik, hogy a hóhér elvágja a szép Katerina lábait, s a leány piros cipői tovább táncolnak: akkor behunytam a szememet, és mintha láttam volna a lábakat, Eszti lábait, amelyek mezítelenek voltak, és a piros cipőkben vérezve táncoltak az erdő felé. Csupán emiatt olvastam el sokszor ezt a mesét.

Másszor meg a rettenthetetlen ólomkatonáról álmodtam. Azt hiszem, azért, mert a könyv akkor is a vánkosom alatt volt. A kis táncosnő az álomban: Eszti volt, és én az ólomkatona. A mese vége az, hogy az ólomkatona és a kis táncosnő elégnek a kályhában. Másnap, mikor a szolgáló kikotorja a hamut, a katona helyett egy kis ólomszívet talált, s a kis táncosnőből pedig csak a kis pléh fejcsillag maradt meg, az is koromfeketére égve… Itt elkezdtem zokogni álmomban. Eszti keltett föl. Azt kérdezte:

– Rosszat álmodott, Józsika? – és az ágyam szélére ült. Én akkor megsimogattam a karját. Nem volt senki a szobában. Terke és Gudi még aludtak a rácsos kis ágyukban. Kinn hó esett. A szobában már égett a tűz, amit Eszti szokott még sötét kora reggel a kályhában gyújtani. Éreztem Eszti hajának a finom szagát, és azt is, hogy reggel friss hideg vízben mosdott. Azután egyszerre fölültem az ágyban. Megöleltem a nyakát, és megcsókoltam a száját. Eszti visszacsókolt a számon, és erősen magához szorított. Olyan boldog voltam, hogy szerettem volna sírni örömömben.

Andersen bácsival mindvégig jó barátságban maradtam. Eszti azonban fél év múlva elment tőlünk. Egészen elbúsultam magam utána, majd ismét megvigasztalódtam, de a szép Katerináról szóló mesét nem mertem kinyitni. Féltem, hogy az emlékek nagyon hatni fognak rám. Azután nagyfiú lettem, hosszú nadrágot adtak rám, és algebrát kellett tanulnom. Az algebrai leckék után ismét Andersen bácsit vettem elő, úgy éreztem, hogy mindaz a szépség és igazság, amit emberek a földi életben valaha megláthatnak, együtt van a rongyos kis könyvben. És ha őszbe hajló nyári estéken kinn bolyongtam a kertben, sokszor vártam, hogy az út valamelyik kanyarulatánál Andersen bácsi jön majd velem szemközt. Hajlott háttal, hajporos parókával egy csinos, arannyal díszített ébenfa pálcára támaszkodva, jóságos kék szemekkel. Az esti levegő miatt mindannyiszor nagy kockás kendőt képzeltem a hátára, és kétségtelennek látszott, hogy ráncos, tiszta arcával mosolyogva így fogja kezdeni a beszélgetést: – Jó estét, kis öcsém; már lassan hidegre válik az idő, és a magamfajta öreg embernek vigyázni kell magára. Hogy vagy különben? Hallom, hogy nagyon tetszenek neked a meséim… ennek örülök.

De Andersen bácsi sohase jött, és le is mondtam a reményről, hogy találkozzam vele. Mi több, lassanként kezdtem nem hinni abban, hogy az emberek lelkei a halál után tovább élnek, hanyagul végeztem gyónásaimat, és az áldozás előtt szántszándékosan bereggeliztem, szóval, mint édesanyám mondotta, napról-napra távolodtam Istentől, és süllyedtem a bűnbe.

Ekkor egy időre – csak rövid időre – elhanyagoltam Andersen bácsi könyvét. A naturalista írók művészete iránt érdeklődtem, és azt képzeltem, hogy Andersen bácsi, mint művész, alaposan elbújhat mellettük, akik tökéletesen és részletesen figyelik meg az életet. Nem tudtam még, hogy a bölcsesség nem az őszinteségben van, és nem is a hazugságban, hanem másutt, a kettőn kívül.

Persze, ezt már csak jóval később sikerült megállapítanom. Akkor, amikor már Budapesten éltem, és az orvosegyetemen a bonctant, a szövettant és a többi tudományokat kezdtem tanulni. És ekkor visszatértem Andersen bácsihoz is. Azt lehetne hinni, hogy eközben nagy dolgok estek. Pedig semmi se történt: a világ csendesen változtatott helyet a gondolkozásomban. Talán nem is volt jó így. Édesapám azt írta egy levelében, hogy ismerkedjem meg a pesti élettel, és jó barátok társaságában olykor egy kis mulatság meg nem árt. Én azonban nem fogadtam meg a tanácsát; nem voltak jó barátaim, és nem szerettem mulatni. Tizennyolc éves voltam. Vasárnap délutánjaimat a rokonoknál töltöttem, akik kijelentették, hogy szolíd és jó fiú vagyok, és a pesti éjszakák nem kezdették ki az arcom jó vidéki színét; nyilvánvaló, hogy korán fekszem, kávéházakba nem járok. Csak ezredes nagybátyám, Gyula bácsi tett katonás célzásokat arra, hogy az ember tizennyolc éves korában már nemigen élhet meg nők nélkül; azt hiszem, hogy csupán feleségét, a féltékeny Margit nénit akarta ezzel bosszantani, aki viszont engem igyekezett megnyerni annak az eszmének, hogy házasságomig maradjak meg a “becsület útján”.

Nem hatottak rám Margit néni érvei. Nagyon is igazság híján valónak találtam azt az állítását, hogy a férfi és nő e tekintetben egyenrangúak. De ősz volt, és volt elég tanulnivalóm. Az anatómia eleinte sok bajlódást és fáradságot okozott. A gyűlöletes gimnáziumi évek után végre megszerettem a tanulást. Télen a jól fűtött bonctermekben késő estig eldolgozgattam, és utána meleg vízben szappannal megmosdva, mindannyiszor az újjászületés magabolondító jó érzéseivel bandukoltam haza a villanyfényes utcákon. Boldog voltam, ha vacsora után hozzájuthattam kedvenc könyveimhez. Andersen bácsit persze elhoztam magammal a fővárosba is. Már nagyon elkopott a kötése, a sarkai kirongyolódtak, és színes, képes táblája megszürkült. Ritkán szedtem elő.

Egy januári estén a laboratóriumból hazafelé sétálva, megálltam egy divatkereskedés kirakata előtt. Rövid ideig nézegetve a kirakott csecsebecséket és cikkeket, egy nőalakot pillantottam meg, aki néhány lépésre tőlem megállott, és szintén a kirakatot nézte. Nyúlánk, középtermetű, szép leány volt, tollas kalappal, majdnem divatosan öltözve, fehér arcbőre szinte világított a villamos ívfényben. Egyszerre csak összerezzent – vörös haja megcsillant – és rám nézett. A vörös Eszti volt. Ő is rögtön megismert. Kezet fogtunk, nevettünk a találkozás fölötti örömünkben, és hamarosan belemelegedtünk a beszélgetésbe, mintha csak tegnap lettünk volna együtt utoljára. Elkísértem. Hamar kivettem a beszédéből, hogy másfél éve Pestre jött szolgálni, és nemsokára elbukott. Öltözéke azonban csöppet sem hasonlított az ilyen rossz életet élő nőkéhez. Dícsértem a ruháját, mire elmondotta, hogy ízléstelenségekre nem képes, és hogy csak olyan ruhákat hord, amelyek valóban jól állanak neki. Eközben mellékutcákon át a lakása elé érkeztünk. Mindeddig meglehetősen hidegen hagyott Eszti szépsége; talán az egész délutáni feszült figyelem és dolgozás miatt, amely kifárasztott. El akartam búcsúzni, de megelőzött; arra kért, hogy látogassam meg. Teát főzött és soká nyugodtan beszélgettünk a szülőházamról, apámról, anyámról, testvéreimről és a múltról. Eszti szívesen emlékezett vissza nálunk töltött szárazdajka- és szobalányéveire, nem felejtette el azt se, hogy az ágyát egyszer rózsákkal béleltem ki. Majd egy pillanatra bocsánatot kért, és a kályha mellett levő spanyolfal mögé vonult. Körülnézhettem a szobájában, amely egészen konvencionálisan bútorozott, nagy szoba volt. Bordó függönyök, nagy, támlás kanapé, fényezett ágy és asztal. A falat, amennyire a kis vörösernyős lámpa látni engedte, sötét színű tapéta borította, s két nagy, vadászjelenetet ábrázoló, aranyrámás tájkép díszítette. Azt a nyugalmat, amellyel a szoba bútorzata fölött szemlét tartottam, Eszti zavarta meg. Könnyű selyem, halvány ibolyaszínű köntösben lépett ki a spanyolfal mögül. A köntös meztelenül hagyta a nyakát és karjait. Hangosan dobogni kezdett a szívem, és éreztem, hogy elsápadok. Szó nélkül odajött hozzám, és átölelte a fejemet, azután pedig lehajolt, és megcsókolta a számat. Ekkor arcomba csapott a vér, beletemetkeztem az illatos hajába, és megint úgy tetszett, hogy az öröm miatt, amely duzzadó boldogsággal töltötte el az egész lényemet: sírni szeretnék.

Eszti szeretőmmé lett. A nagy titkok megismerésének boldog pillanatai után, különösen az első napokon, volt egypár keserves órám. Vajon nem tisztességtelen dolog-e, hogy egy ilyen nő szerelmét elfogadom, mit szólna ehhez apám, aki oly szigorúan ítéli meg az embereket. Másrészt nem mertem Esztit pénzzel kínálni. Valóban, a leány viselkedése olyan kedves, tisztességes és ragaszkodó volt, hogy nem tudtam elgondolni a lehetőségét se, hogyan élhet rossz életet, vagy hogyan történhetett, hogy emellett nem durvult el.

Nem kérdeztem sohase e dolgok felől, amikről különben gondolkodni se szerettem. Eleinte terveztem, hogy hosszú levelet írok apámnak, és havi gázsimnak felemelését fogom kérni azzal a bevallott céllal, hogy kitartom Esztit. Hozzá is fogtam a levél megírásához, de azután eltéptem, és hagytam a dolgokat, hogy haladjanak a maguk útján.

Eszti rendesen megvárt hat órakor a boncolóintézetnél, azután sétálni mentünk. Együtt vacsoráztunk, hol kis vendéglőkben, hol a lakásán, és kilencig nála maradtam. Csodálkoztam, hogy a leány lelke mennyire kiművelődött. Pedig olvasni nem szeretett, és a művészetek iránt nem volt még csak közepes érzéke sem. Kellemesen és folyékonyan tudott beszélni; sokszor emlékezett meg a nálunk töltött éveiről, és kereken, jól elmondta azt, ami a múltból eszébe jutott. Finom érzései voltak, melyekről szívesen tett vallomásokat, és érdeklődve hallgatta, ha én a magam ügyeiről beszéltem. Azt állapítottam meg, hogy Esztit nem a kíváncsiság, nem a pénzvágy, vagy amint ez legtöbbször előfordul, sajátosan szenvedélyes természete juttatta Budapestre és a bukásba, hanem finom és társadalmi rangja szerint túlságosan érzékeny lelke. Bizonyosan érezte, hogy többre született, mint hogy egyszerű paraszt vagy szolga felesége legyen; és több is lett, amennyire a továbbjutást a viszonyok engedték.

Szerettem őt, mert éreznem kellett, hogy remekbeformált testénél még sokkal többet ér a lelke. Viszonyunk olyan szép volt és zavartalan, amilyenről álmodni sem mertem. Eszti rendkívüli tapintattal vigyázott a szenvedélyemre.

Új ismeretségünk második hónapjában történt, hogy egy napon hirtelenül megbetegedtem. Édesanyámnak tett szent fogadalmaim szerint egy levelezőlapon megírtam, hogy ágyban kell maradnom. Influenzám volt; este megérkezett a láz. Ilyenkor úgy tetszik, mintha a levegő megsűrűsödne, akár az olaj, és minden ebben a puha, meleg folyadékban úsznék. Innen érthető, hogy a szekrények féloldalra dőlnek, vagy a mennyezethez közelednek. A kályhától olykor megijedünk, mert fölénk hajol feketén és félelmetesen, máskor a sarokba húzódik, mint valami szürke kis cica. A tárgyak és az emberek között pedig zöld golyók úsznak csoportonként vagy magányosan, olykor összeverődve lassú mozgással, másszor szétoszolva. Mindez kissé csiklandós és egyben szédülést okozó.

Mire fölébredtem, lámpa égett az asztalon, és a szoba sarkaiban apró, sovány, zöld karikákat láttam bujdosni. A lakásadó asszony éppen tűzre tett. Egyszerre eszembe jutott Eszti, aki ma este is bizonyára várt reám. Bár nagy megerőltetésembe került, odahozattam leveles skatulyámat, és írtam neki is, hogy ne haragudjon, amiért hiába várt rám, de beteg vagyok, és a viszontlátásig csókolom százszor. Azután újra elaludtam.

Korán ébredtem, és a tűzfal, amelyre az ablakon kiláttam, barnán, hidegen meredezett felém. Végiggondoltam, milyen volt a reggel, amikor otthon betegsorba kerültem. Apa, mihelyt fölébred, az ágyamhoz jön, és megnézi a lázamat, a szemeimet, a torkomat, azután mosdani megy. A szolgálók lassan, lábujjhegyen járnak át a szobán. Az ágyamból kilátok az utcára, amint sorba nyitják a boltokat: Miskolczy István könyv- és papírkereskedése – Lőwy József sírkőraktára – Snuncer Jakab só- és lisztraktára – Kocsis Menyhért borbély és fodrász. Kivilágosodik. A szenvedések után a megkönnyebbülés érzése tölti el az embert, mert hiszen nem kell iskolába menni, sőt, ha akarna, akkor sem engednék. A másik szobában terítenek, csörög a porcelán és az ezüst; a szobalány a kályhánál kenyérszeleteket pirít a reggelihez, anya megkérdi, hogyan aludtam, és megígéri, hogy délelőtt fel fog olvasni. Jó lakásadó asszonyom zavart meg az emlékezésemben: meleg kávét hozott, és elbeszélgetett velem, de mindez nem is hasonlítható az otthoni boldog betegállapothoz.

Délelőtt jól éreztem magam, újságot olvastam és közben szundikáltam. Étvágyam nem volt, és nem ebédeltem semmit; mégis délután újra elővett a láz. Bágyadtan, káprázó szemekkel bámultam ki a tűzfal fölött a szürke, fényes téli égre, amikor kopogtak. Eszti lebbent be az ajtón. Leült az ágyam szélére, megcsókolta a homlokomat és arcomat, megigazította a párnáimat, a gyűrött ágylepedőt, azután levetette a kabátját. Csodálatos, mily egyszerű és kedves volt… A haját lesimította, ahogy cseléd korában fésülködött. Kikérdezett, hogyan betegedtem meg, és hogyan érzem magam. A leány rendkívüli nőiessége egészen felvidított. Azt mondta, hogy nem szabad sokat beszélnem, nyakig betakart, és kért, hogy izzadjak. Szívesen engedelmeskedtem neki, de kikötöttem, hogy fel fog olvasni. Andersen bácsi rongyos, elfakult könyve ott hevert egy állványon a jegyzeteim és vastag orvosi könyveim között. Kikereste belőle a kis Hókirálynő történetét, és felolvasta. Mire a mese végére értünk, besötétedett.

Eszti begyújtott a teafőzőbe, és azután behozattuk a lámpást is. Most a Bodza anyóka történetének kellett következnie, ami megfázott, beteg gyermekek számára való mese. Eszti lassan olvasta, közben szüneteket tartott, elkészítette a teát, citromot facsart, és egy tálcán elém adta, majd leült, hogy folytassa az olvasást. Ekkor künn csöngettek. Nemsokára hallani lehetett, amint az ajtót nyitják. A következő pillanatban anyám lépett a szobába.

Zavartan és bizonyára kissé dadogva üdvözöltem:

– Kezedet csókolom, édesanyám!

Anyám összecsókolt, megsimogatta a fejemet, a kezemet, a szemembe nézett. Láttam, hogy nem aggódik, könnyűnek találja a bajomat.

– Hála istennek, alig van lázad – mondotta. Eszti ezalatt fölállott a székről és amikor anyám ránézett, meghajtotta magát.

– Kezét csókolom, tekintetes asszony.

Anyám arcán a jól ismert szigorú vonás jelent meg. Erre nagyon megijedtem, egész testemben elfutott a meleg.

– Andersen bácsit olvassuk Esztivel, anyám – szólottam hirtelen. – Most éppen a Bodza anyókát olvassa fel, én teát iszom, amelyet ő főzött.

Anyám gyengéden elmosolyodott, és azt kérdezte:

– Mit olvastok még Andersen bácsiból?

– A Hókirálynő történetét – felelte Eszter.

– Ez az a történet, amelyet kisgyermek koromban is legjobban szerettem, emlékszel, édesanyám, s amelyet Esztivel akkor is olvastunk – mondtam.

– Szép történet – szólott anya szelíd, csendes hangon, miközben letette a kabátját, kalapját -, de azt hiszem, neked annak idején a szép Katerina története és a Rettenthetetlen ólomkatona meséje is tetszett.

– Igen – mondtam álmosan -, és a Katerina története kivált azért, mert úgy képzeltem, hogy Katerina tulajdonképpen Eszti.

– Eszti sohase volt olyan kevély, rossz lelkű, mint Katerina – válaszolt anyám, és melegen Eszti szemeibe nézett.

– Nem is azért gondoltam Esztire – szólottam -, hanem azért, mert egyszer reggel, amikor ágyban feküdtem, azt álmodtam, hogy a Rettenthetetlen ólomkatona én vagyok és a szobalány, mint kis ólomdarabot kapar ki engem holtan a kályhából, és a szép kis papírtáncosnőnek, szerelmesemnek pedig csak a csillagját találja a hamu között… ekkor sírtam, és Eszti fölébresztett, én pedig átöleltem őt… – Itt elvesztettem a beszéd fonalát. Hallottam még, amint anya és Eszti tesznek-vesznek a szobában, de a láz apró, zöld karikái sűrűen kezdtek cikázni a szemeim előtt. Átengedtem magam a forróság puha hullámainak, és mereven az ajtót néztem, amely először hirtelen közel jött, azután pedig a falakkal együtt a távolba hátrált. Mikor már olyan messze volt, hogy szinte egészen összetöpörödött, lassan, nesztelenül kinyílott.

Hajlott háttal, hajporos parókával, aranygombos ébenfa pálcára támaszkodva, egy öreg ember lépett be rajta, és felém közeledett; csakhamar megismertem: Andersen bácsi volt. Reám nézett mély, kék szemeivel, és megállt az ágyam mellett.

– Fiatal barátom – szólott -, ugye, megismersz engem? Tudod, ugye, hogy én szeretlek? Amint szeretem az ólomkatonát, a kis táncosnőt, Bodza anyókát és a szép Katerinát is. Szeretem Esztit is. Valójában örülök annak, hogy ő szintén szeret téged. Bájos és kedves, ha egy fiatal leány és fiú megértik egymást… meséimben nem ritkán olvashatni ilyesmiről, ugye?

– Igen – suttogtam.

– Hát emlékszel-e még az anya történetére? – kérdezte.

– Emlékszem – feleltem -, ahol az anya gyermekéért a halál országába megy.

– E mesében az anya odaadja mindenét, hogy föltalálhassa a halál országát.

– Igen, odaadja a szemeit és a haját és karjait és a könnyeit is mind – mondtam gépiesen és szomorúan.

– De nemcsak a mesében van így. A te édesanyád is egészen így tenne, fiacskám… – szólott Andersen bácsi reszkető, rábeszélő hangon. – Az ifjúság és a vágy benned, mint egy tőből nőtt, nagy virágok, virítanak. És aki látja, az örvend neki… – Kis szünetet tartott, és botját csiklandóan végig húzta az arcomon. – De a hozzáértő kertész megijed ám, és óvja a két virágot, amelyek pompázásukkal elpusztítják egymást. Érted, hékás?…

Az öreg a szemeimbe nézett, nem tudtam, hogy nevessek-e a szavain, mint valami mesén, vagy könnyezzem. Komolyan, nyugodtan néztem reá. Bohókásan megroggyantotta a térdét, és én attól féltem, hogy eldől vagy szertefoszlik, de újra szólott. Búcsúzott:

– Gondolj erre a két virágra, mert tudnod kell, hogy ha az egyik elhervad, elhervad a másik is… Úgy ám. No, Isten veled.

Megfordult. Az ajtó a falakkal együtt most ismét messze hátrahúzódott, és Andersen bácsi is, miközben távozott, mindig kisebb és kisebb lett. Végre elérte az ajtót, kinyitotta és eltűnt.

Kellemes hűvösséget éreztem a homlokomon, anya kezét, aki az ágyam szélén ült. Mikor fölnyitottam a szemeimet, azt kérdezte, hogy nem vagyok-e éhes. Arra kértem, hogy olvassa el az anya történetét. Csak másnap reggel jutott eszembe, hogy Eszti már ekkor nem volt a szobában.

Három nap múlva szabad volt fölkelnem, s erősen bebugyolálva, édesanyámat a vasúthoz kísérhettem. Az indóházhól visszajövet Eszti lakására vitt az első utam; azt mondották ottan, hogy az előtte való nap költözött ki a szobából, nem tudni, hová.

Eleinte nagyon rossz volt esténként magánosan hazamenni. Olykor soká elálldogáltam az utcán, azt várva, hogy Eszti mégis jönni fog. De nem jött, és hírét se hallottam azóta.