Nyolcadik fejezet

A fejlesztők kerületének felmagasztalása, majd szembesülés a kiábrándító igazsággal. Egy végzetes szerelmes pillanat. Kiderül, hogy Elkörbe másként is át lehet kerülni.

Láttam céltalan, szerelembe szerelmes, ugyanazt újra és újra végigjáró művészeket, fotelből mások életét élő játékosokat, semmivel sem törődő, klubokba járó, szégyentelen tudatmódosultakat. Valami hajtja ezeket az embereket, hogy bár mindent megtehetnek, mindenki másként tegye ezt meg. Az Adatbázis szerint a fejlesztők kerületében olyanok laknak, akiknek az az igénye, hogy tovább lendítsék a világot, amiben élnek. De vajon miért? Hiszen sem pénzt, sem rangot, sem elismerést nem kapnak érte. Csupán a tudatot, hogy tovább vitték a világot. Mégis, – úgy hittem – velük tudnék a legjobban azonosulni. A tétlenség egy idő után őrjítő, és monoton, míg az agy tágítása izgalmat, lehetőséget, magunkkal szembeni elismerést adhat. Talán még többet is, mint egy virtuális karakter maximum szintűre emelése, vagy egy romantikus regény befejezése…

Ez volt az egyetlen kerület Hagofiában, ahol uralkodott valamilyen hierarchia az emberek között. Itt ugyanis nem robotok végezték az oktatást, hanem emberek! Itteni időm első részét tanórákon töltöttem, amelyek azonban kicsit sem hasonlítottak az utazásom kezdetén látottakhoz. Csupa nagyszerű diák ült a padokban, akik rezzenéstelen arccal hallgatták az előadásokat, és hatalmas erővel vitatkoztak a szemináriumokon. Hasonlított ugyan ahhoz az intézmény, mint a mi egyetemeink (leszámítva a technikai felszereltséget, ami itt sokkal komolyabb volt), de tapasztalataim szerint bármely oktató megirigyelhette volna ezeket az órákat. Itt nem volt kényszer, hogy az ember tanuljon, ha el akar érni valamit, így nem adtak ki semmit sem érő diplomákat. Tényleg csak azok voltak itt, akik tanulni akarnak. Akinek mégsem tetszett, szó nélkül kerületet váltott, és ebből semmi hátránya sem lett.

Értelmet nyert egy pillanatra Hagofia másik két kerülete, és mint diplomás ember, tényleg azt hittem, valamit elért ez az ország, amit mi sohasem fogunk. Nagyjából huszonkét-huszonhárom évig élnek egy-egy kerületben az emberek. Itt az első hét évet végigtanulják: egyrészt tanárok okítanak, másrészt az Adatbázison elérhető minden könyv, vagy jegyzet. A kurzusok végén (melyek itt hat hónapig tartanak, mivel nincs nyári szünet) nem kell vizsgázni, nem kapnak jegyet, ugyanis feltételezik, hogy mindenki megtanulta, amire szüksége van.

Amikor az ember végez tanulmányaival, dönthet aszerint, hogy mit szeretne a továbbiakban: taníthat, vagy kutathat. A tanárokat persze feleannyi stressz sem éri, mint nálunk: egyrészt nem kell dolgozatokat íratniuk, nem kell vizsgáztatniuk, mindenkit érdekel, amit mondanak, egyszerűen csak követniük kell a legújabb vívmányokat, és naprakésznek kell lenniük, nehogy elavult dolgokat tanítsanak, amire már semmi szükség.

Aránylag kevés dolgot oktatnak: egyrészt biológiát, hogy az orvostudományuk még fejlettebb legyen, és az agy ismeretlen részeit (mint például azt, amit én léleknek hívok) felkutassák, másrészt fizikát, kémiát, vagyis minden olyan természettudományos tárgyat, amit használni tudnak a fejlődésben. Emellett minden tárgyhoz erősen kötődik a technikai eszközök ismerete, a programozás, mivel ezek nélkül lehetetlen bármit továbbfejleszteni.

Láttam őket munka közben: kétféle kutató volt, egy aki magányosan dolgozik, és a másik, aki csapatban hatékony. Akik egyedül jobbak, azok a szobájukhoz kaptak egy plusz helyiséget, egy tökéletesen felszerelt labort, így ébredéstől elalvásig munkájuknak élhettek. Megvallom, ezt én meglehetősen fanatikusnak találtam, de emlékszem néhány oktatómra, aki ehhez hasonlóan egyetemi szobájában aludt egy kanapén, és hamarabb kelt, mint ahogy a takarítók megérkeztek hajnalban, hogy még az órák megkezdése előtt elmélkedhessen legújabb cikkén.

Nagyon kíváncsi voltam, mit tesz egy diák a szabadidejében. Férfiak és nők nagyjából egyenlő arányban laktak itt, és látogattak mindenféle órát: nem volt elnőiesedett, vagy férfitöbbségű szak. Úgy sejtettem, ezek az érett gondolkodású emberek nem kergetik egymást virággal meg bonbonnal, és nem váltogatják partnereiket óránként. Bár ebben igazam volt, mégis egy olyan társadalmi rétegbe voltam szerelmes, melyet agyam talált ki a valóság helyett…

A kerület intézményeinek nagy részét előadótermek, laborok, szemináriumi helyiségek adták. Otthonukból egy autóhoz hasonló, egyszemélyes járművel jutottak el, melynek nagy raktere volt, hogy ha kell, munkájukat haza tudják vinni vele. A kocsik tíz lakásonként egy garázsban voltak elhelyezve, és mivel egyformák voltak, nem volt tulajdonosuk, akinek szüksége volt rá, elvitt egyet. Ez az egyformaság jellemezte ruhájukat is: egyenruhát hordtak a diákok, színnel elválasztva a szakok szerint. Ez a színkód aztán megmaradt, de más szabású volt a tanárok ruházata, és más a kutatóké. Azok, akik laborban dolgoztak, egy tűz-és vegyszerálló overallt is hordtak, melyhez egy védősisak is tartozott. Kíváncsiságból kértem egy ilyet szobámban, hogy kipróbáljam, mennyire kényelmetlen. A sok furcsaság után, melyet Hagofiában láttam már meg sem lepett, hogy köze sincs az otthoni sisakokhoz, melyekbe beleizzad az ember feje és nem kap rendesen levegőt: ezt olyan volt viselni, mintha nem is lenne rajtam semmi. Többször hallottam, ahogy szórakozottabb professzorok megkérdik egymástól munka előtt, rajtuk van-e a védőfelszerelés, hogy biztosak legyenek a viselésében.

 Könyvtáraik viszont nem voltak, mivel mindent letölthettek otthon az Adatbázisról a hordozható digitális jegyzetelőjükre. Ehelyett közösségi épületeket láttam, amelyeket több nagy részre tagoltak, ahol tanulókörök segíthették egymást a megértésben, felkészülésben. Ők  később csoportokban dolgoztak. A magányos tanulók már ekkor bezárkóztak szobáikba, tanulmányaik után pedig kivétel nélkül kutatók lettek.

Amikor hazatértek a tanulókörből többnyire továbbra is ismereteiket bővítették. Vártam, hogy mivel fognak foglalkozni, hogyan udvarolnak, miről beszélgetnek szabadidejükben. Úgy tűnt, a szabadidő szót nem ismerik, csak mint azon részét a napnak, amikor fakultatív módon tanulhatnak tovább. Csíráját sem láttam a párkapcsolatok, vagy legalább csak barátságok kialakulásának! A legintimebb viszony a tanulókör volt, mely aránylag állandónak mondható, bár később észrevettem, hogy ez az egymás mellett lakókból állt, és mind 8 fős volt, mely pont elég a hatékonysághoz. Kíváncsiságból felkerestem a kutatókat, hogy néhány idősebb lakót meglessek, hogyan viszonyulnak a kötelező párkereséshez. Egy ilyen látogatásom alkalmával saját szememmel láttam, ahogy egy nő odament egy férfihoz, és a következő beszélgetést folytatták le: „Negyven éves és három hónapos vagyok. Az Adatbázis nyilvántartása szerint te negyven éves és hat hónapos vagy. Mind a ketten a képernyő látásjavítást fejlesztő részleg B-101. csoportjában dolgozunk. Készen állsz, hogy gyermeket nemzzünk, és együtt költözzünk Elkörbe?” Erre a képtelenségre a férfi pár másodperc szünet után a következőket felelte: „Érvelésed logikus. Este befejezem kutatásom stádiumának legutolsó eredményeinek lejegyzését, és holnap jelentkezhetünk egy robotnál. Javaslom a találkozót a részleg bejárata előtt, mivel ez van legközelebb lakóhelyeinkhez.” A nő biccentett: „Megfelel. Holnap reggel nyolc.” Azzal sarkon fordultak, és dolgukra mentek.

Emberi dolgaikat nagyjából mind így intézték, ha nem tanulmányokról szólt. Olyankor azonban, ha egy-egy vita elfajult, előfordult, hogy robotok választották szét a feleket. Ilyen azonban ritkán akadt, mivel tudásuk nagy része számokkal igazolható rendszerben mozgott.

Itt töltött időm alatt derült ki, hogy Elkörbe nem csak időskorban lehet bejutni, van akit száműznek oda. Egy tanulókört figyeltem meg épp, amikor az egyik fiatal fiú odafordult a mellette lévő lányhoz: „Ha megemeltetném a testem felépítéséhez legmegfelelőbb izomalkotó gyógyszer adagját, és erősebb lennék, jobban tetszenék neked?” A fiatal nő teljesen értetlenül nézett vissza rá. „Nem számították ki jól az adagodat?” A férfi erre dühösen felemelte a hangját: „Tökéletesen kiszámolták, pusztán szeretnék több időt tölteni a társaságodban, fogni a kezedet, céltalanul sétálni, verseket írni hozzád, olyan napokat akarok, amikor nem kell csinálnom semmit, csak hátradőlni az ágyban, míg te mellkasomra teszed a fejed, a lábunk és a csípőnk összeér, miközben az az egy gondolat van a fejemben, hogy ez így tökéletes, bárcsak örökké tartana!” A tanulókörben mindenki letette a tollat, és némán várt. Végül a lány törte meg a csendet: „Bizonyára beteg az agyad.” Azzal kisietett, behívott egy robotot, aki megfogta a fiút, beadott neki egy injekciót, amitől elájult, és a béna testet kivitte a helyiségből. A lány visszaült, a bent lévő képernyőn át pedig jelezte, hogy a körben megüresedett egy hely.

Elkeseredetten rohantam haza és kérdeztem meg egy robotot, mi lett a fiúval, meggyógyították-e a maguk beteg elképzelése szerint, vagy valami ennél is rosszabbat tettek vele. „Megkapta a megfelelő ellátást, az agya azonban fellázadt. Vannak ilyenek a tanulók között, akik egyszerűen nem viselik jól a terhelést, és ellenállnak a kezelésnek. Az ilyen tünetek ezen felül idős korban jelennek meg, így az az eljárás, hogy Elkörbe toloncoljuk. Ilyenkor az egyik fejlesztő párnál manipuláljuk a születést, és kétpetéjű ikreket hozatunk velük világra, hogy meglegyen a népességszabályozás. Ez persze nem olyan hatékony, mintha természetes módon szülnének még egy gyermeket, de senkinek nem akarjuk elvenni az éveit a falon túli létből.” Hosszan merengtem azon, amit mondott. Ez a viselkedés, mely számukra deviáns volt, nekem normálisnak, mélyen emberinek tűnt. „Szóval ilyenek az elköriek? Nos, ez esetben minél hamarabb oda akarok kerülni!” A robot közölte, hogy megértette, ők is úgy vélik, hogy lassan eleget tanultam, és már csak egy állomás van, amit látnom kell, aztán átköltözhetek a falon túlra.

Cipő

A sarokba dobva,

Magányos dohogva

Lábadozik a cipő.

Elnyűtt bőrét fájdalom

Erezte, s szenvedte,

Mit rátestált az idő.

A sarokba dobva

Magába szagolva

Várja, míg lába kinő.

Nacionalizmus az avantgárd nyelvén (Tormay Cécile és Kassák Lajos)

 Az I. világháborút és az azt követő magyar vonatkozásban embert és környezetét, valamint a nemzeti identitást makro- és mikroszinten egyaránt lényegében átformáló országkataklizmát poétáinknak nem sikerült olyan egzakt dinamizmussal megénekelniük, egy viszonylagosan egységes és működőképes irodalmi kánon számára feldolgozniuk művészetükben, mint ahogyan azt a XIX. század folyamán Petőfi, Arany, Jókai, vagy Vörösmarty képesek voltak az 1848-49-es eseményekkel kapcsolatban. Kuncz Aladár Fekete kolostora, Kassák Lajos Máglyák énekelnek c. költeménye, Szabó Dezső Elsodort faluja, Tormay Cécile Bujdosó könyve mind nagy elfeledettjei az irodalmunknak. Hol található az a töréspont a magyar közéletben és a poétikában egyaránt, amely minden igyekezete ellenére sem tudta a Trianon okozta sokkot feldolgozni az úgymond „magyar lélek” számára? A nemzet testével együtt töretett meg a magyar szellem is? Mi a különbség a kuruc-labanc és a vörös és fehér ellentét között?

  Tormay Cécile Bujdosó könyvét, ezt a kétségkívül létező és napjainkban intenzíven előtérbe kívánkozó irodalomtörténeti anomáliát, Alexa Károly egyfajta „anti-eposzként”[1] aposztrofálja, az „eposz” meghatározást pedig kulcsfontosságúnak tarthatjuk, ha a Bujdosó könyvet összevetjük, a „vörös” oldal leghíresebb kortárs, a Tanácsköztársaság eseményeit feldolgozó irodalmi művével, Kassák Lajos „Máglyák énekelnek” című alkotásával. Irodalmunk e két alkotása tartalmazza a legkoncentráltabban, e rövid ám kétségkívül jelentős és zavaros kor szubjektív dokumentumait. G. Komoróczy Emőke kiváló tanulmányában[2] az eposzi kellékek ismérvei mentén elemzi Kassák művét, amely mint látni fogjuk számtalan ponton hasonlóságot vagy épp tökéletes ellentétet mutat Tormay munkájával. Benkő Krisztián a Bujdosó könyv vonatkozásában már felhívta a figyelmet a hasonlóságra Kassák „Plakát” című verse és Tormay írói stílusa között,[3] a költői vizuális eszközök, az antropomorfizmus, mint poetikai eszköz alkalmazásának alapján. Kassák Lajos munkássága a Bujdosó könyv összefüggésében több nézőpontból is vizsgálatra érdemes. Kassák már költői pályafutása kezdetétől[4] hasonló költői képekkel dolgozik, a nyelv túlzott igésítése és a víziókkal teli antropomorfizmus alappillérei versei srukturáltságának. A Bujdosó könyv megjelenésével egy időben, emigrációjában Tormayval gyakorlatilag szinkronban, ő is irodalmi műbe sűríti a Tanácsköztársaság ideje alatt szerzett tapasztalatait.

Mint arra a továbbiakban rávilágítani kívánok, a Bujdosó könyv eseményszerkezete és nyelvi, eszmei motívumai, azon felül, hogy nagyban merítenek akár a 19. század világirodalmából, akár a  középkor haláltáncából, valamint a modernizmus irányzataiból[5], általuk paradox képet festenek a szerző alakjáról, intenciójáról. A Dosztojevszkij műveiből[6] ugyanúgy, mint a magyar romantikából szemezgető, a történelmi témához jól passzoló alkotói minták teremtik meg a regény cselekményének misztikus, transzcendens, kriminalisztikus kohézióját, de a magyar irodalomban Ady Endre nevével fémjelzett szimbolizmus[7] vegyül bele a rémlátomásokkal teletűzdelt tárgyi világ megalkotásába. Ha Arany személyében a romantika[8], Adyéban pedig a modernizmus potenciálját akarjuk láttatni, bátran állíthatjuk: Valóban a mű hősnője a magyar irodalomtörténet nagy romantikusaira emlékeztető patriotizmussal száll szembe az országot fenyegető képzelt-valós, szinte földöntúli erőkkel. Ám a világháború előtti társadalmi pozícióját megőrizni kívánva, az uralkodó osztállyal szimpatizáns identitása, a háború előtti Nyugat-Európát keresztül-kasul bejáró finom úri hölgy tagadhatatlan haladó szellemű, mondhatni avantgárd temperamentuma fűszerezi a Bujdosó könyv nyelvi eszköztárát.

   Így olvad össze e két nagy stílusirányzat művében, amelyekből a következőkben a modernhez, főként a szimbolizmushoz (de, mint látni fogjuk a magyar avantgárdhoz is) köthető irodalmi jegyekhez próbálunk, főként a tájábrázolás szemszögéből közelíteni. Az Ady képekre emlékeztető metaforák (fekete és vörös színek, valamint a köd, a kísérteties környezet szerepeltetése)[9] leginkább a külvilágra kivetülő Tormay belső, irányíthatatlan félelmeinek ábrázolásában érhetőek nyomon. A személyét körülvevő objektumok a mű végéig szinte együtt élnek és mozognak a napló szerzőjének hangulatával. Különösen hatásos atmoszférát tud teremteni, ez a többnyire megszemélyesítések halmozásával megszerkesztett írói antropomorfizmus a könyv azon jeleneteinél, amelyek a zaklatottságot, menekülési kényszert vagy a pszichózis valóságtól elszakító hatását kívánják ábrázolni.

     E megoldás a proletárdiktatúra kitörése után vidékre kényszerülő főhősnőnk vasúton történő menekülésének epizódjánál él a legelevenebben a szövegben. Rövid, tömör mondatszerkesztéssel még zaklatottabbá téve az eseményeket az olvasó szinte együtt zakatol a vonattal és együtt bújik meg a körözött írónővel, ahol minden élő, de élettelen tekintet is (pl. „Egy raktárépület benézett és elmaradt”[10]) őt üldözi. A Tormay-kortársak közül leginkább a „gyűlölt” ellenség Kassák Lajos munkái között találunk hasonló sorokat, példának okáért érdemes összevetni az 1922-es A ló meghal, a madarak kirepülnek című költemény tájábrázolásával: „a kisváros ült a pocsolyában és harmonikázott”, vagy „a város rohant mellettünk, ide-oda forgott és néha fölágaskodott”. Az írónő az április 30-i bejegyzésben[11] meg is említi Kassák „elvtársat”, mint a „Ma”, folyóirat főszerkesztőjét, sőt egy versét le is jegyzi a naplóba, különös módon nem politikai töltetűt (bár a verset kommentálva ideológiai kérdést csinál belőle), hanem az éppen a tavasz csodáinak gyönyörködésében elmerülő, az udvaron leledző Tormay hangulatához illő, természetet magasztaló költeményt. A rendkívül látomásos, szubjektív eposzi méreteket öltő Máglyák énekelnek[12] (1920) című verses költeményt, mint már említettem akár a Bujdosó könyv ellenpárjaként is aposztrofálhatnánk. Amíg a Bujdosó könyv heves együttérzést igyekszik támasztani a hagyományaiban élő, arisztokratikus értékrendű, konzervatív Magyarország iránt, addig Kassák műve a hétköznapi magyar „szegény ember”, vagy pontosabban fogalmazva proletár és a szabadgondolkodó értelmiség háborús tapasztalatait, kimerültségét, sokkját vetíti elénk (amelynek kicsúcsosodása a demokratikus forradalom) rendkívül szuggesztív erővel. Kassák műve explicit szubjektív, történeti tapasztalatokat interpretáló alkotássá válik a bravúros költői képek előtérbe helyezésével, amíg a Bujdosó könyvnek a magyarországi eseményeket jegyző már-már a krónikákat idéző hangvételébe beleszorítva csak óvatosan bontakozik ki vagy bújik meg Tormay művészi zsenije. A szimbolista-expresszionista képeket gyakran nem is érzékeli az olvasó, a „nevén nevezett” politikusok, közéleti személyiségek cselekedetei, a rémhírek és uszító „pletykák”, gyakran tényként elénk tárva (ráadásul pártpolitikai szinten jobb oldali nézeteket markánsan tartó szemszögből) megőrzik a realitás, a napló életszerű érzetét[13] a befogadó számára, a könyv művészi értéke marginálissá válik. Tormay eléri, hogy a Bujdosó könyv olvasója az eseményekre koncentráljon, saját igazát ráerőszakolva a befogadóra és a mondatokból áradó démonikus harag a cselekményszálak alatt burkoltan fusson a költői képek véráramával. Ezért érezzük Tormay Cécile visszaemlékezését, Kassák Lajoséval ellentétben, politikai propagandának, vagy történetileg „hiteles naplónak”. A Máglyák énekelnek látomásos, a társadalmi és irodalmi hagyományokat felrúgó avantgárd szemlélete, az anonimitás megőrzésével a figurák szimbolikussá gyúrásával (amelyben senkinek nincs konkrét személyneve, kizárólag szimbolikus, jelzésértékű, pl. szakállas ember, púpos, stb.) zárja el magát az erőszakos szélsőségektől. Ugyanakkor műve, hasonlóan Tormayéhoz nagy hangsúlyt helyez a forradalmárok testi hibáira, G. Komróczy Emőkét idézve: „Nem lehet véletlen, hogy a forradalmi eseményeket irányító figurái testileg (s részben lelkileg is!) “hibásak”: nyomorékok (a szakállas ember mankóval jár, mert egy tüntetésen megsebesült; a “szellemi elitet” képviselő diák pedig púpos, és ő a forradalmi terror legfontosabb “eszköze”,[14]” Szabó Lőrinc Nyugatban megjelent korabeli kritikájában (1921) a Máglyák énekelnek-ről a következőket írja: „Nem baj, hogy Kassák könyve politizál. Az az eszme, melynek szolgája és vezére, elég hatalmas ahhoz, hogy termékenyítőleg hathasson egy művész agyában. És nem a tárgy a fontos.”[15] Kassák Lajost nem kívánom felmenteni kommunista-töltetű ideológiájának, valamint a Tanácsköztársaságban vállalt szerepének terhe alól, de tény, hogy alkotásában a politizálás csak eszköz amelyben a művész kiteljesedik és nem cél, melyben az író funkcionálisan alárendelődik a témának, mint a Bujdosó könyv esetében. Az eddigiekben felsorolt, látszólag egymásnak feszülő ellentétek sorozata után vegyük szemügyre, a még inkább szemet szúró egyezéseket a két műben. Ami a Bujdosó könyv avanrgard vonatkozásait illeti, még inkább hangsúlyosnak bizonyulnak, ha összevetjük Kassák nyelvi eszközeivel. Az Ady költészetéből származtatott gyakorta előforduló színek, mint a vörös, fekete stb. Kassák művében is kiemelt szerepet kapnak és ismétlődnek: „Egy megszállott kamasz földadogta a lelkét: Vörös! Vörös! Vörös!”[16], vagy „S a csöndben elveszett minden, mint egy fekete veremben”.[17] De a vizonárius, horrorisztikus, démonikus képiség szintúgy tetten érhető: „bankdemokráciát vásároltak maguknak a disznófejű zsidók”[18], vagy: „ A város fertőző nyavalyába esett és éhes embereket zabált”[19]. A forradalom mindkét narrációban egyfajta halottjárás, ahol a város, a perszonalizációs költői képekkel önálló életet él.[20] A kereszténység motívumai gyakorta visszatérő elemei a textusnak, de többnyire parodisztikus szemszögből közelítenek és gúnyt űznek Tormay táborából, (különös, de a két szerző egymáshoz nagyon hasonlító költői képekkel támadja ellenfelét[21]) de Mária, valamint Krisztus számtalan aspektusban megtalálható a mű elejétől a végéig[22]. A haláltánc[23] szerepeltetése is ismerős lehet a Bujdosó könyvből, valamint a fő ellenség karakterének animális jellege: „Egy félbolond novellista (..) farkastorokkal összeordította a parasztokat”[24] írja Kassák Szabó Dezsőről[25], akiben a kezdetekkor pártfogóját és levelezőpartnerét tisztelhette és akivel művészetről alkotott képük egészen a háborúig egyezett. Ördögi alakja összefügg, különösen ami a farkastorkot illeti, a Tormay-féle Károlyi Mihály ábrázolással.   A Bujdosó könyvben is gyakorlatilag minden jelentős karakter szimbolikus, Tisza István Jézusra, Károlyi az ördögre hajaz, a zsidóság démonikusra pingált alakja (a nemzetek között meghalni elfelejtő vénember), szinte emberi személyiségjegyek nélkül garázdálkodja végig az országot. A bujdosó-szimbólum megszámlálhatatlan történésben, gondolatban és személyben jelenik meg. Jó példa erre gróf Mikes János püspöknek az elfogatásáról szóló naplóbejegyzés. Az írónő ebben párhuzamot állít, korábbi történelmi események szereplőivel, tetteik, karaktereik alapján párosítja össze őket: „Volt egyszer egy érsek, ott lenn Kalocsán, a székesegyházban szent misézőt is hiába várták hívei…. De szelleme nem halt meg. Bujdosva jár a magyar histórián át, el-eltűnt, újra jött. Mikes Jánosnak hívják őt manapság”.[26] A művek szerkesztettsége is hasonlóságot mutat, mindkét alkotás rendelkezik előszóval, amelyből kiviláglik, hogy Kassák célja nem a politizálás, ellentétben Tormay „Útravaló írásával”[27] hanem elsősorban a művészet. „Az új költőknek ajánlom” írja az első sorban, valamint az őszirózsa, mint halál motívum, már itt megjelenik: „fekszenek ma vérző nagy rózsákkal a homlokukon”. Azonban fontos axiómának tekintem, hogy az elvakult és a szabadságért bármire kész, avantgárd, szocialista szellem, ugyanolyan veszélyes túlkapásokba bocsátkozik, mint Tormay Cécile. A hazáért való önfeláldozásról szónokolni, semmivel sem veszélyesebb, mint ugyanezt megtenni a szabadság szelleméért. „Mert aki élni akar, az merjen meghalni is az életért!”[28] adja a következő szavakat a púpos diák szájába, de a továbbiakban  saját maga narrálásában is tesz hasonló kijelentéseket: „Utolsó leheletünkig a proletariátusért!”[29]. A máglyák énekelnek kulcsszava elsősorban (akár a Bujdosó könyvben a bujdosás)  a „vándorlás”, különös ízt ad a befogadónak és az ellentétét a Bujdosó könyvvel csak növeli, ha összevetjük Prohászka Lajos nemzetkarakterológiai művével a „A vándor és a bujdosó” című alkotással (1935). Már az első mondatban találkozunk a szimbólummal: „Milyen vándorok vándorolnak!”[30], Kassáknál, feltehetőleg a futurizmus, a dinamika, a mozgás iránti vonzalom az amely a „vándorlás”, vagy még inkább a „csavargás” szimbolikáját, mint a költő ihletőjét és sajátja megjeleníti. Tormaynál ez a motívum, kizárólag a már idézett vonatutazás leírásánál érhető nyomon. A bujdosó szimbólum ugyanakkor a Máglyák énekelnek látomásaiban is funkcionál, ráadásul a jobb oldalt, mint fenyegető erő beemelését a szövegbe működteti: „Mindenki a bujdosó királyról beszélt”[31], illetve: „Az erdőben néhány bujkáló katona közös akarattal lenyelte a vörös zászlót”[32]. Amíg a Bujdosó könyv az anyai karba való visszabújással, a hazatéréssel végződik, addig Kassák költeménye ezen a ponton veszi kezdetét. A találkozás Kassáknál is egyfajta szakrális jelleget hordoz: „Egy házat megglóriázott a nap”[33], az anya megálmodja gyermeke hazajövetelét, főhőse, a szakállas ember krisztusi attribútumokkal van felruházva[34], míg édesanyja[35] Máriára hasonlít. A szocializmus emberének születését szemléltetik e sorok, a háborúból hazatért, megöregedett és meggyötört férfiét, aki mégsem adja fel, hanem új világot, új emberképet kovácsol magának.[36] Ennek megfelelően a mű végkifejlete, a Tanácsköztársaság bukása, egyfajta szétszóródás és az újraegyesülés ígérete: „s holnap összetalálkozunk minden szétkergetett testvérünkkel az igazságban.”[37] A fentiekben elemzett két mű kiválóan példázza, hogy az 1918-as, 19-es eseményeket illetőleg neves alkotóink interpretációi között mily’ ellentmondások feszülnek, s veszélyes politikai töltetük miatt miképpen válik kínossá diskurzust folytatni róluk külön-külön egyaránt és még inkább ha kísérletet teszünk összehasonlításukra. Egyetlen dolog mutat mégis tökéletes egyezést művükben, Tormay és Kassák alakja, a korszellem rájuk és művészetükre gyakorolt hatásában, magas írói kvalitásukban, haladó szellemű nyelvi kifejezéseikben, a nyelv alkalmazásának, megformálásának mikéntjében ér össze.