Bejegyzések kategória bejegyzései

Tükör által homályosan (Bartis Attila: A nyugalom)

Fotó Csiszár Zsolt Falfirkák című szobráról

           Bartis Attila  A nyugalom  című regényében egymást érik azok az elbeszélői reflexiók, amelyek a szöveg megírásának és olvasásának a problémáit feszegetik. Egy évvel a könyv megjelenése után Szilágyi Zsófia a könyv kritikai irodalmát áttekintve ezzel összefüggésben tesz említést a recenziók egy olyan csoportjáról, amelyek az események ok-okozati sorba állításával tulajdonképpen az alineáris történetvezetésű regény cselekményszálának helyreállítására vagy kivonatolására törekedtek. Szilágyi ezt az értelmezői hozzáállást felelteti meg az elbeszélő egyik reflexív megjegyzésnek, amely az ok-okozati sorok felállításával kapcsolatos elszöszölésről beszél (323. o.). Szilágyi szerint azonban a regény legfontosabb szövegszervező elve nem az ok-okozatiság, hanem a szöveget átszövő motívumháló. 1Az említett hálózatot azok a figurális áthelyezések hozzák létre, amelyek lehetővé teszik például az egyes szereplők egymás helyére lépését, vagy érintkezésbe kerülését. Ezek a metonimikus és metaforikus helyettesítések kötik össze a regény szövegének egyes történetfragmentumait, miközben az olvasót arra ösztönzik, hogy e motívumhálón hol előre, hol pedig hátra pergesse a történet menetét. 

 

Szilágyi a vér-motívum ismétlődését hozza fel példaként a motívumháló működésének bemutatására, amely szerinte egy olyan jelként fogható fel, ami az összes többi előfordulásra is felhívja a figyelmet. Szilágyi többek közt ennek fényében mutat rá, hogy a motívumok nem a cselekményvázra vannak ráaggatva, hanem éppen a motívumháló működése teszi lehetővé a cselekmény kibontását. 2A regény szövegének szorosabb olvasatai ennek megfelelően az említett hálózat minél szélesebb felfejtését tűzik ki célul. A motívumhálón keresztül feltáruló láncolatok úgy vezetik az olvasót a regény szöveglabirintusában, mint ahogy Ariadne fonalát követte Théseust az útvesztőben. A motívumháló ezért a regény narrátorának egy másik szövegértelmező metatextusa felől közelíthető meg: „Valahol olvastam, hogy vannak, akik megépítik a labirintust, és vannak, akik tévelygenek benne. Nos, talán ez az egyetlen különös képességem: hogy egymagam mindkét feladatra alkalmas vagyok.” (307. o.) A motívumháló egyes láncainak a követése annak ellenére, hogy nem jelent garanciát a labirintusból való kijutásra, mégis legalább lehetővé teszi az építmény bejárását, és a szövegstruktúra feltérképezését. Mindez világossá válik, ha megpróbálunk egy-egy – a hálózat által rendelkezésünkre bocsátott – „útvonalat” végigkísérni a szövegben.

 

Az őrült prostituált Rebeka ébred mondata a névegyezés következtében létesít egy metonimikus kapcsolatot Weér Rebekával, ami Andort arra ösztönzi, hogy a Rebeka nevű madár tetemét becsomagolja a Filmszínházmuzsika frissen vásárolt számába (59. o.). A színházi újságba helyezett madár így az anya lakásának válik a tükörképévé, amelyet a kirúgott színésznő a színházból lopott díszletekből rendezett be saját magának. A prostituálttal lezajlott jelenet után Andor az anyja lába helyett a szárnya eltöréséről beszél a boltosnak. (68. o). A nyelvbotlásban lepleződik le a madár és az anya metaforikus egymásra cserélése. A rákúszom a nőre, mint egy folyondár (94. o.) a testvér üres sírját jelöli, amely később az anya végső nyughelye lesz (276. o.). Az anya sírkövére vésett motívum, amely a kicsinyeit saját vérével etető pelikánt ábrázolja, egyszerre a Weér család címere, valamint jelöli a prostituált V. Rebekát, aki azokat a madarakat eteti, és mérgezi meg, amelyeknek a saját nevét adja. A címer képe azonban egy újabb metaforán keresztül a saját híveit megmérgező papról szóló történettel kerül kapcsolatba, hogy végül ahhoz a Lázár atyához jusson el, aki egy olyan házban lakik, amelyen a Weér család címere található (28. o.).

 

A motívumháló követése hol zsákutcába viszi az értelmezőt, hol pedig visszavezeti arra a pontra, ahonnan elindult. Ezenkívül egyes motívumok, mint csomópontok, egyszerre teszik lehetővé a helyettesítések különböző útvonalait. Különösen érdekes, hogy a narrátor önmagát úgy határozza meg, mint aki egyszerre foglya és építője e labirintusnak, ami például rendkívül aggályossá teszi az elbeszélőnek a főhőssel való egyszerű azonosítását. Valószínű, hogy a labirintusban való bolyongás ugyanúgy az elbeszélő egy korábbi életfázisának feleltethető meg, mint ahogy ez az ok-okozatiságba vetett hittel kapcsolatban is szóba kerül. 3

 

A 307. oldalon feltett kérdés viszont egyúttal már a labirintus építésének motivációjára is vonatkozik: „Viszont annak utánajárni, hogy ezt a meglehetősen sivár építményt miért és miként húztam fel, az olyan feladat, amelyet rajtam kívül aligha végezhet el bárki is.” A következő bekezdés azokat a beszédmódokat veszi sorra, amelyek segítségével a szöveglabirintus megalkotására adott magyarázat elbeszélhető lenne. A labirintus létrehozásának okát és módját a 308–309. oldalon olvasható példázat világítja meg, ami a homályos tükrön keresztül való nézés – mint a másikkal való szembenézés – különböző helyzeteit veszi sorra.  Az említett példázat így, mint a szöveg megírására adott reflexió, a modern kori parabola meghatározása szerint, arra szolgál, hogy a megismerőt önmagához, mint értelmezőhöz vezesse vissza, 4mivel a motívumháló kiépítésével és működésével kapcsolatos kérdések szoros összefüggésben állnak a példázat szövegének homályos tükörhelyzetév

Lábjegyzet:

  1. Szilágyi Zsófia: Az iszapba ragadt idő, http://bartis.irolap.hu/hu/szilagyi-zsofia-az-iszapba-ragadt-ido Bárka, 2002/3., 113.
  2. Uo.
  3. Erre szintén Szilágyi Zsófia utal a regény 17–18. oldala alapján. i. m: 112. o.
  4. Theo Elm, A parabola mint „hermeneutikai műfaj”, ford. V. Horváth Károly, in: Narratívák 2. Történet és fikció, szerk. Thomka Beáta, Bp., Kijárat, 1998, 111. o.

56-os kőlépcsőkön

 

A digitális világnak köszönhetően pillanatok alatt megjeleníthető az 1956-os magyar forradalomban részt vett fiatalok, a híres pesti srácok és a kivégzettek fekete-fehér arcképe. A nálam jóval fiatalabb fiúk és lányok, mártírhalált halt vezetők 56 évvel ezelőtt rögzített fotóján az ember szomorúan néz végig. Mansfeld Péter, Pongrácz Gergely, Angyal István, Szabó bácsi, Bizsu, Kócos, Tóth Ilona, nem sorolom tovább, a lista nem reprezentatív a mai napig ismeretlen forradalmárok nevének helyére kerülése nélkül. Ezek az emberek harcoltak, volt, aki a forradalom leverése után kényszerből, a körülmények súlyos mivoltából emigrált, míg többeket elfogtak és az akasztófa elé kísérték hosszú kihallgatások után egy koncepciós per keretében. Mansfeld Péter néhány héttel a tizennyolcadik születésnapja után tizenhárom percig szenvedett az akasztófán. Tizenhárom perc. Sírni tudnék ettől a tizenhárom perctől. Ötvenhat évvel vagyunk előrébb a magyar forradalomtól. Ötvenhat évvel öregebb Magyarországon él boldog, boldogtalan. Az utóbbiból, érthetetlen okokból, valamivel több sétál az utcákon, tereken. Két dolgot sajnálok rendkívül az életemben. Azt, hogy nem voltam ott 1956-ban és nem voltam ott 1989-ben. Az elsőt azért sajnálom, mert ötvenhat októberében –a visszaemlékezések, felvételek, elért eredmények alapján, mint azt többen nyilatkozták — jó érzés volt magyarnak lenni. A másodikat azért sajnálom, mert nyolcvankilencben elhitték a politikai változást megtapasztaló emberek, hogy megint jó lesz magyarnak lenni. Az 56-os forradalom a szovjet túlerő miatt véget ért. Nyolcvankilenc reménye miért, mitől ért véget? A 89-es felvételeken az emberek arca maga a bizakodás, a velük készült interjúkban derűs, nyugodt hangsúllyal beszél mindegyikük a változásról, a régi hatalom lecserélése okozta optimizmusról. Archív felvételeken figyelem, hogy a Hősök terén felállított koporsók milyen szabályosan helyezkednek el egymás mellett. A koporsók köré tett koszorúk, virágok egy új Magyarország megalakulásának első jeleinek látszanak. Hatalmas tömeg, magyar zászlók, mosoly. Vidámság. Derű. Az ellenforradalom hivatalosan is visszakapja az őt megillető, eredeti nevét: forradalom és szabadságharc. Megtörténik az arccal a föld felé fordított mártírok rehabilitációja. Nem sorolom tovább, mert sírnom kell tőle. Sírni tudnék. Nézem a mai Magyarországot. Ülök a mai Magyarországon döcögő metrón, buszon, villamoson. Egy téli, behavazott estén ülök mondjuk ezen a Magyarországon. Télikabátok, sapkák, sálak között. A télikabátok, sapkák és sálak szomorúan ülnek a többiek télikabátja, sapkája, sálja között. Nem vagyunk boldogok. Kérdezzük már meg egymástól, miért nem vagyunk boldogok? Ezt érdemeljük? Nem ezt érdemeljük. Az ’56-os forradalom magyar termék. Made in Hungary. Nem hamisítható, semmiféleképpen nem utánozható. Huszonhat évesen a velem egyidősek felé fordulok és megkérdezem, hogy hé, fiúk, mit gondoltok a mai Magyarországról? A velem egyidős fiúk felém fordulnak és a mai Magyarországról nem a legörömtelibb hangsúllyal mondják el a véleményüket. Sajnos az átlagosnál ironikusabb, az átlagosnál reménytelenebb vélemény is magyar termék, magyar sajátosság. A barátaim véleménye lemondó vélemény. Az ő véleményük mintha lemondana a mai Magyarországról. Feladná a történelmét, kultúráját, tragikus, de van, aki a nyelvét adná fel és cserélné egy „versenyképesebb”, népszerűbb nyugati nyelvre. Külföldi tanulás, külföldön élés, euróban, fontban, dollárban kapott, a magyar átlagkeresetnél messze magasabb fizetés. Bejelentett munka, humánusabb adórendszer. Korszerűbb, fejlettebb kórházi ellátás, tudásközpontú oktatás. Tiszta ágy, tiszta ágynemű. Tiszta udvar, rendes ház. Egy másik ország szabályai, egy másik ország berendezkedése. A mai Magyarországon ezek a szavak élik az aranykoruk. Rónay György 1956-os naplójából a következő bekezdést idemásolom. „1956. december 14. A szétszóratás napjai: még mindig tart a kivándorlási láz. Mennek, akiknek valóban menekülniök kell; mennek, akiken erőt vesz a hisztéria, menekülnek a süllyedő hajóról a patkányok, mennek, akiknek az istenük a hasuk s ott a hazájuk, ahol jól megy nekik. Átlépik a határt, s hazudnak nagyokat arról, milyen rettenetesen üldözték őket itt. Üldözték? és ha üldözték? Nehéz volt, És ha nehéz volt? Magyarnak lenni sosem volt könnyű. Amerika hangja meg a Szabad Európa menekültek nyilatkozatait közvetíti. Mind odáig van a boldogságtól, hogy végre szabad földre jutott. de egyetlen jajszót nem hallottam még amiatt, hogy valakinek el kellett hagynia a hazáját. Azt hallottam, hogy narancsot, csokoládét s banánt kaptak. Azt nem, hogy valaki zokogva legalább annyit mond: Isten veled, édes hazám! Igenis, így is, (…) nyomorba döntve is: édes hazánk!” Kik mennek, menekülnek ma? Szabad a határ, mehetnek. Az olcsó kelet-európai munkaerő jól jön Nyugat-Európának. Egyetemi végzettséggel rendelkező, magyar egyetemeken tanult fiatalok London vagy Berlin eldugott utcáiban nyílt éttermek konyháján mosogathat, nyári időben gyümölcsöt szedhet vagy pakolhat egy vállalat raktárjában. A szerencsésebbek komoly cégeknél helyezkedhetnek el és végezhetnek magas végzettséget követelő munkát több ezer euróért. Ez a szabadság? Ez a boldogság? Boldogság e a szabadság? Milyen szabadság a boldogság? Az anyanyelvemtől távol, a családomtól, barátaimtól messze, egy idegen országban élet a szabadság? A függetlenedés a saját országom problémáitól, egy másik ország problémái között kialakított új, a korábbi élettől merőben különböző élet a szabadsághoz mennyiben járul hozzá? Az 1956-os forradalomban résztvevő fiatalok és idősebbek egyaránt elviselték a fennálló rendszer hibáit és az erőszakot, a szenvedést annak tudatában, hogy a határ túloldalán szabadon mondhatnak bármit, jólétben és nyugalomban élnek az emberek, nincs fekete autó, nincs agresszív kihallgatás, kivégzés, deportálás. Nem gondolom, hogy a helyzet manapság ennyire drasztikus lenne. Drasztikus, de nem ennyire. Válság van? Válság. Munkanélküliség? Munkanélküliség. Próbálkozzunk meg vele, mint ahogy megpróbálták a lehetetlent az ’56-os forradalmárok. Vagy mi túl gyengék, kényelmesek vagyunk? A felelősség óriási, nem utolsó sorban azért, mert morális felelősség. Tartozunk az ’56-os magyaroknak azzal, hogy akármilyenek is a körülmények, mindenki megpróbál Magyarországon maradni, Magyarországon kialakítani az életét. Az itt maradás is már a változások előkészítése, mert nem megadás, nem megszökés. Úgy gondolom, hogy amikor a hazámról beszélek, nem a hazám politikusairól kell beszélnem. Nem a hazám kormányáról vagy ellenzékéről. Nem a bankokról, nem a cégek vezérigazgatóiról, nem a közlekedésről és nem a nem mindig megfelelő kórházi ellátásról. Magyarország definíciója nem ezekből a dolgokból tevődik össze. A hazám nem egy patetikus valami vagy metafizikus értelemben vett maszlag, nem, a hazám én és te, a sarki közért, ahova járok, a magánhangzók és mássalhangzók, az ünnepek, március 15 és október 23. Felelős vagyok a hazámért. A tizennyolc éves Mansfeld Péter nem azért szenvedett tizenhárom percig az akasztófán, hogy én ne legyek felelős a hazámért. Ha éhezni kell, éhezem, ha nem tudok fűteni a magas gázszámla miatt, fázom. Ennyivel tartozom, hogy nem nyöszörgök, nem szidom a hazámat, mert erről nem a hazám tehet. Nem Orbán Viktor és nem Bajnai Gordon, nem a Fidesz és nem az MSZP a hazám.

 

Én sajnos nem tudom, mi a teendő, mi a megfelelő lépés a jobb Magyarország kialakulása érdekében, azt annál határozottabban tudom, hogy egy mai huszadévesnek nem a kivándorlás, a külföldre menekülés a megoldás. Az ötvenhatos kőlépcsőkön álldogáló ’56-os szentek halála nem szabad, hogy meggondolatlan cselekedetekre késztessenek minket.

 

 

Egy fénykép hátoldalára

Lipcse 1945.
Robert Trinitynek hívnak, az 5. amerikai gyalogos hadosztály zászlóaljához tartozom, 26 éves vagyok és eléggé kimerült.
Szervezetem egyre jobban kívánkozik egy jó cigaretta után, viszont tudom, hogy még órák vagy napok akár hetek kérdése, hogy óhajom megvalósuljon.
Mostanra már összefolynak a napok az egész idő összedőlt… tippem sincsen, mióta állok egy lipcsei ház harmadik emeleti polgári lakásában.
Csupán záporozó golyókat hallok és a feketeség dobolását emberi csontokon, mintha egy zenei koncerten lennék, bár itt vérköd a függöny és a halál a zenész.

Lassacskán az időérzékemmel a félelem privilégiumát is elveszítem. Nem állítom, hogy nem érzek néha egy kis rettegést gyomromban, de már nem annyira velőtrázó, mint a legelején.
Belefáradtam már és hazavágyódom. A megszokott macskaköveken akarok lassan sétálni a fehérre mázolt kerítéssel szegélyezett házam felé ahol szerelmem vár rám.

Itt a háborúban az ehhez hasonló ember számára alapvető dolgok felértékelődnek, nem csupán egy monoton nap megszokott cselekvései, hanem messzinek tűnő fantazmagóriákká nőnek.
Sokak szerint a Lipcse folyója felett átívelő híd az utolsó akadály, amelyen átkelve elérjük a belvárost és túlleszünk a háború nehezén.
Puskaporos a levegő a szó minden értelmében, mivel félő, hogy a németek bármelyik pillanatban felrobbantják a hidat, ahol éppen az első szakaszunk halad át.
Fedezés céljából küldött őrmesterem ebbe a lakásba, amely szükségből felállított támaszpontom lett.
Milyen tágas szoba. Emlékszem tetszettek az olajjal készült alkotások. Drága fapadló, üresen tátongó tér, egyedül az a két számomra tetszetős kép lógott a szakadt tapétával tarkított falon.
Odakint tavaszodnia kellett volna a világnak, hiszen április 18-át írtunk, viszont a záporozó golyók leszakították a kezdetleges rügyeket és szirmaikra robbantották szét az éppen nyíló virágokat. A napsugarakat a lőpor és a hamu hatalmas seregélyrajjá növekedett felhője takarta el.
A belső szoba egyetlen ablakán át egy tölgyfa ronccsá tört ágai hajladoztak az utcakő felé, mint ahogy szomorú édesanya borulna halott fia tetemére.  
Hirtelen elsötétült minden. Az utolsó képfoszlányom egy kovácsoltvas erkélykorlát, amely golyózáporok sziluettjében látszott. Néha elképzelem, hogy az én anyám is karjaival körbefonva tartaná hideg testemet ha tehetné, ha könnyed mozdulatokkal át nem léptek volna tetememen pont nélkül hagyva az életem számára nyitott füzetlapot.

Robert Capa vagyok 28 éves eredetileg forgatókönyvírónak készülő fotós.
Jól emlékszem, hogy le akartam fotózni az utolsó szakasz átkelését a veszélyesnek tűnő hídon. Egy harmadik emeleti lakásban keringtem keresve a megfelelő látószöget. Rajtam kívül még öt fiatal fiú állt a szoba egyik sarkába húzódva, miközben őrmesterük különféle vezényszavakat mormolt.
Az eligazítás után gyors pakolásba kezdtek. Egy hatalmas gépfegyvert cipeltek óvatosan a védtelen erkélyre, mert a mocskos ablakon át nem volt kivehető a fedezni kívánt terület.
Emlékszem éppen egy művészinek nem mondható olajfestményt bámultam, amikor egyikük holtan csuklott össze elterülve a hajópadlón.
Az őrmester hidegen lépett a fiatal fiú lassan kihűlő testéhez, megnézte pulzusát, majd gépiesen kihúzva magát átlépett rajta.

Még mindig emlékszem tiszta arcára, és ahogy kék szemét elhagyja az élet. Orra kicsit pisze volt és furcsa foltok tarkították, amit megértek. Viszont nyugodt volt, nagyon nyugodt.
Ekkor lőttem el hetek óta az első felvételemet, amely az utolsó a katona életében.

Vérben tocsogott bakancsom, amikor a bejárati kapun elhagytam a házat. Bekalkulált veszteség, így fogják nevezni a fiút, aki most holtan fekszik egy vadidegen ember erkélyén a csendesen szétmálló világban.  
Legtöbben, emlékét olyan gyorsan fogják elfeledni, mint én hagytam el előbb ezt a bérlakást, de a kép, amelyet készítettem róla emlék lesz arról az időről amelyben meghalni feloldozást jelentett a fegyverkattogással teli valósággal szemben.

Grafitlélek – Kósa Csilla kiállításáról

Grafitlélek

 

Minden egy üres fehér papírral és pár grafitceruzával kezdődik. A semmiből ott terem egy alak, egy arc, egy szempár, ez a legcsodálatosabb, ahogy lassan megszületik a kezeim alatt egy rajz. 

 

Lehetőséget kaptam, hogy munkáimat mással is megosszam és ne csak nekem okozzanak örömöt .

Az első kiállításomnak a Lipták Villa Zuglói Művelődési Ház ad otthont, 3 hétig. A megnyitó Október 17-én 18 órakor kezdődött és nagyon jó hangulatban zajlott. A megnyitóra látogató kb. 40 fős közönséget Ujvári Lilla barátnőm köszöntötte, majd Názár Viktória énekelt György Diána gitárkíséretével. A rövid kis műsor után finomságokkal láttam vendégül a jelenlévőket, és beszélgetés mellett néztük meg rajzaimat.

 A kiállítás egészen November 7-ig megtekinthető, szóval, aki kedvet kap, hogy megnézze a grafitbélből születendő lelkeket, ne habozzon elmenni.

Helyszín: 1146 Budapest, Hermina út 3, Cserepesház, Lipták Villa Zuglói Művelődési Ház

 

Kósa Csilla

Cseresznyeszerelem

Még egy manótól is szokatlan, hogy beleszeressen egy cseresznyébe. Először a bimbót vette észre, ami az ág végén csücsült, magányosan. Lélegzete is elállt a manónak, amikor az orra előtt kipattant, és gyűrött kis szirmocskáit elrendezte a napon. Kellő távolságról nézte, nehogy tolakodónak tűnjön, és irigykedve hunyorgott a méhekre. A szellő is, ahelyett, hogy megállt volna ott, ahol a manó, egészen közel ment, és lerántotta az egyik szirmot. A manó hosszan szaladt a szellő nyomában, és mindvégig perelt vele, míg végre utolérte, és felvette a tépett szirmot. Elpirult a gondolatra, hogy vissza is vihetné a cseresznyefához, ehelyett egy verseskönyvben lepréselte. Másnap már egy szirma sem volt a virágnak. A manó ott, ahol állt, tisztes távolságban, énekelt neki, hogy megvigasztalja. A sziromtalan, beporzott kis virág duzzadni kezdett. Minden nap csak annyit, mint egy hangya kisujja, de a manó észrevett minden változást. Folyton a patakparti levelibékát faggatta az időjárásról, és morgott, ha túl sok esőt jósolt, vagy éppen ha túl keveset. De ha a fához ért, elhallgatott. Egy nap aztán ott csüngött a cseresznyeszem éretten, vöröse izzott, mint a manó zakatoló szíve. A manó táncolt, énekelt, nevetett és sírt, felváltva, persze tartva az udvarias távolságot. Egyszer lépett csak közelebb, hogy elijesszen egy éhes rigót. Hatalmas zajt csapott, és a rigó kicsúfolta, de legalább odébb szállt. A manó elvörösödött, amiért pont a cseresznye előtt nevették ki. Ahogy teltek a napok, a cseresznyeszem izzó vörösből sötétbordó lett, szinte fekete. Mélység csillant fényes bőrén. Aztán fakulni kezdett és ráncosodni, és a manó megsajnálta. Akkor lépett oda hozzá, amikor már senkinek, még az éhes rigónak sem kellett. Becsukta a szemét, közel hajolt és megcsókolta. Az a pillanat olyan volt, hogy cseresznyévé vált a manó, manóvá a cseresznye, és ketten együtt virágoskertté. Ahogy a manó lehelete megmozgatta, az aszott kis cseresznyeszem leesett az ágról és szétplattyant a manó csizmáján. A manót először átjárta a fagy, aztán feltámadt egy tornádó, aztán sivataggá vált minden, és csak azután vette észre a szétmaszatolódott gyümölcshúsban a magot. Két ujjával óvatosan felemelte, ingujjával megtörölte, markába zárva hazavitte. Otthon elültette, és nagy fát nevelt belőle. Azon a cseresznyefán olyan édes gyümölcs terem, ami még egy manó nevelte fától is szokatlan.