Bejegyzések kategória bejegyzései

Szívműtét

Valami véges ez, vagy a kővé vált

remény, nem hangolható vak

küllők zengéséhez, álmot formáz

a vakhit, és a remény, a boltíves

kripta lakója, szív te, tiszta hely,

szálkaheg, fehér seb, vagy tekintet,

mi maga nem látható, roncsolt

tüdő és máj, hit, mely átok is

lehetne, táj horizont nélkül, vad

füvek hajlongása szélben, „mintha

só marná a szemet”, engedj szökni,

vagy engedj közelebb, vágy küllője,

egy csillogó délutánt bár, mikor

nem tudom, mi lehetne, hogy

mondhatnék-e bármit, ígéret nélküli

érintés, érintés nélküli ígéret,

jöjjön a szél, jégeső verje el éveim

vetését, tisztuljon, párázzon a

rothadó gabona, süket fal meredjen,

mész ragadjon, porzó, fölsebző

ujjamra, és utána… utána… utána,

szél, fátylak menyasszonya, szél

emelje magasra a kezet, és múljon

el minden, égő gyerekszáj, éhség,

szerelem, szülők, sebek, múljon el

éveim vetése, repüljenek a kövek,

mint a Jupiter holdjai, mert nem lehet,

nem lehet, hogy mindig forduljon

rettegésbe a remény, hogy mindig

változzék kínzó fölösleggé az egy,

ami számít, hogy mindig a gyilkos,

ki „a szemével támaszkodik a világra”,

elűz és kitagad, majd meghív, majd

befogad, élek még, remek, de egyre

nehezebb belélegeznem már ezt a

szívműtét utáni kórházi levegőt.

 

RĂZVAN TUPA: a csillagok beszélik a nyelvedet; bukaresti összeköttetések: román testek


 

a csillagok beszélik a nyelvedet

 

egy román test a másik

akinek átadsz mindent ami vagy

az iskolában mindenikünknek volt egy unokatestvére

aki látta aki tette a román test volt

közülünk mindenkié luxusautókkal kereskedik mindenikünké

mint egy le nem rótt adósság mint egy lehetőség

ugyanaz a tarkónk pihéinek minden rettegése számára

 

egy-egy test vagy több is amiben álmodsz és

az álom az amit ébredéstől késő estig teszel

 

egyik nagyon tiszta pillanatban amikor

hangkép-árnyékom rávetül mindenre az érintések szellőjével

 

egyenként vagy többen is levegőbe fúrt nyelvvel

élvezettel tartozunk és a szájpadlás boltozatán egymás után tűnnek fel a csillagok

 

 

 

bukaresti összeköttetések: román testek

 

Politikai szempontból ez a boldogság: kezdet nélkül

mindenki lassan lángra kap együtt egy helyen egy nagy olcsó filmben amin jól el lehet kérőzni

olyanformán hogy mindent vállaljunk, kivéve a jelenlétet.

D&G sapkás koldusok integetnek és savanyúan mosolyognak biztosítva minket arról                                 

hogy az életet érdemes élni és megemészteni. Kétlejes kalapok énekelnek a középületekről:

 

Bogozd meg a leheletedet ez egy szaglásváros

Emléke csak szagok útvesztője és szőröstül-bőröstül fogyasztható

Ez a történelem beleráncosodva a ruhákba amiket unos-untalan viselsz

és szinte örökké ez az a tartomány ahol

a ruhák hordják az embereket ki

a gödörbe. Mindenki emberi formát ölt

 

Mindenki külön nevet ad magában az ismert helyeknek

de itt minden hely bizonyos illatot ragaszt minden egyes

járókelőre. És mindig valami máshonnan valót.

 

Derűs műanyagtekintetű próbabábuk követik végig a látványos előadást

amennyiben az utolsó divat ezt diktálja:

Kipróbáltam ezt az álomszabás-mintát még tavaly

Az emberek olyan divatjamúltak! mondják ők

siettetve mindegyre-meghalásukat. Vagy épp itt

a legdrágább meghalni

úgyhogy ha eszel, éhes leszel

ha iszol, megszomjazol

Ez a mi politikánk. Bármit kívánsz

kinevezünk egy főnököt hogy legyen rád gondja

mint a beállított képeken, mint a filmekben

mi vagyunk az igazi románok

nem nyelünk, nem használjuk a fogainkat

 

csak a nyilakat kell követned. Elhelyezésük soha nem helyes

de tévedni legalábbis emberi dolog

és ez sokszor vallásos értelembe csap át

 

felfelé. Nézd: az egész ég félhivatalos zászló

furcsa jelekkel amik kiejthetetlen szavakat találnak ki.

Minden amit a kommunizmusról tudsz itt fáj

és ezt gúnyolódva meg is lovagoljuk. Ez néha

a pénzügyi arcát mutatja és szellemeskedik

Drakula fogai miatt (persze):

 

minden egyes fog egy könnycsepp ami akkora mint egy ház és 1000 üvegemlője van

éppen ennek a mozi-szájüregnek a közepére emelkedik fel

úgy táplálják a kifogások mint az afrikai anyát a amerikai szemfényvesztés és

a bennszülött hitvilág. Mint bárki Eurázsiából addig nevetünk

amíg a hó lángra lobban és késő nyárig táncol. és aztán megint

sajnáljuk és újra megtesszük

 

András Orsolya fordításai

A világítótorony hatalma; A kutya

A világítótorony hatalma

 

 

Karjaidból indul

a basszust verő erő

egy fontos ponton

találkozik

víz-szint és evező

horgony-becsapódás

nyugodt dimanika

megéhesedsz mint egész

délceg Dél-Afrika

egy délibáb-béli láb

ébredni-indulni

feladni-elhagyni

elinni-koldulni

dohos fahordóból

ternyérbe csordulni

elharapja nyelved

a Jóreménység foga

áradás és apály

egy zátony reciproka.

 

 

 

A kutya

 

három vagy négy éjjelen keresztül

várt abban a négyzetméteres térben

amit a bundája karmolt a hűvös levegőbe.

 

távoli kopogást hallgatott és motorok

tompa robbanását ahogyan az üzemanyag

elporladt és meghajtott valami dugattyút.

 

rengeteg-féle lépést ismert égtájak

szerint felosztva egy végtelenül

letisztult egyértelmű hozzárendelésben.

 

kiszimatolta amikor pár utcával arrébb

felkapcsoltad a villanyt és a meleg vízre vártál

mert comb fölé még nem merted engedni.

 

telefonálhattál volna

hogy aznap már nem jössz.

 

 

 

A romlott hús kapcsán

 

 

 

Amikor P.J. meghalt, feketére festettem a hajamat és a szemhéjamat. Néhány napra nem emlékszem, csak arra, hogy ősz volt és szokatlanul hideg. A lakás magába nyelte az éjszakák hűvösét, de a délutánok melegét teljesen kirekesztette. Néhány napig mintha csak kint ültem volna a teraszon, persze nem ültem kint, és néztem volna a kertet. A szőlőt meg a tűzhelyet a ripityára tört borosüveg-darabkákkal, a paca alakú részt, ahova a pokrócot terítettük és közben boroztunk. A darált hús megrohadt a hűtőben, a bor pedig, amit előző este bontottunk, megsavanyodott.

A temetésre még elmentem. P.J. mamáját akkor láttam körülbelül harmadszorra életemben. Ő a ház elülső felében lakott tökegyedül, és bérleti díjat kért tőlünk, hogy a hátsó, kertre néző lakrészben lakhassunk. Láttam egyszer, amikor P.J.-t megismertem egy kocsmában, és hajnalban hazavitt, és nem történt semmi, úgy aludtunk mint a bunda, mert annyira részegek és fáradtak voltunk, de az anyja azt hitte, hogy P.J.egyedül alszik, és simán becaplatott a konyhába, hogy gyorsan megsüssön egy mirelit pizzát. Akkor találkoztam vele, mert felébredtem, hogy pisilnem kell, és kócosan és félmeztelenül tántorogtam részegen a vécé felé, amikor beleütköztem.

Pici, aszott teste volt, és félénk nézése.

A temetésre P.J. legjobb barátja is eljött, meg az ő barátnője, Nita. Nagyon kedveltem őket, sokat kóvályogtunk együtt régen négyesben, és mindig összevesztünk hajnalra. Nitának mindig más színű volt a haja, de most bíborvörös. A temetés napján úgy ragyogott a nap, mintha a nyárral kacérkodna. Pedig talán esnie illett volna.

Nita megígérte, hogy másnap eljön hozzám. Mikor megérkezett, a teraszon ültem, és a kertet bámultam.

-Igyál, hidd el, jót tesz.

Kaptam házi pálinkát, ami felmelegített, és bort. Nita akkor azt kérdezte tőlem: – Mihez fogsz kezdeni?

-Fogalmam sincs. Ezen még nem gondolkoztam.

Másnaposan bementem a gyárba, és dolgoztam. Valaha egyetemen tanultam, de aztán megismertem P.J.-t, és dolgoznom kellett, hogy beszálljak a rezsibe és főzzek magunkra; P.J.egy kábelgyárban volt gépbeállító, és sikerült engem beszerveznie oda, a leszázalékolt nők közé. Az egyik nő, aki már túl volt a tüdőrákon, de nemrég diagnosztizálták nála az agydaganatot, odajött hozzám az öltözőben, és azt kérdezte: -Most mihez fogsz kezdeni?

Talán két-három héttel lehetett a temetés után, amikor először vettem észre a nyomokat. Vagy talán akkor ébredtem fel először, nem tudom. Feltűnt, hogy az ágy, amit úgy hagytam, ahogy kikeltem belőle, be van vetve. Úgy emlékeztem, hogy a gázpalackból rég kifogyott minden gáz, de most megpróbáltam megemelni: tele volt. Főztem egy kávét, és sokáig gondolkodtam a teraszon ücsörögve.

Másnap véletlenül korábban értem haza, és azt láttam, hogy az ajtó tárva-nyitva áll. P.J. anyja a hűtőbe görnyedt, és éppen kaparászott benne valamit. Mikor észrevette, hogy ott vagyok, összerezzent.

-Ne haragudj… ne haragudj. Csak látom, lesoványodtál, alig eszel valamit. Hoztam egy kis friss tojást a szomszédból.

Megpróbáltam mosolyt erőltetni magamra, és akkor tűnt fel, hogy az arcom olyan, mintha leöntötték volna egy pohár vízzel és utána betették volna a fagyasztóba.

-Ne haragudjon… bocsánat. Már régen meg kellett volna beszélni…

-Mit? – a nő arcát hirtelen félelem ugrasztotta össze. – Semmi megbeszélnivaló nincs itt.

-Egyedül képtelen vagyok állni a költségeket…

De ezt már nem hallotta, mert kirohant azt ajtón. Kinyitottam a hűtőt, és láttam, hogy van benne egy üveg bor is. Felnyitottam. P.J. tanította meg, hogy kell bicskával bort megnyitni. Az éjjeli szekrényen találtam egy kis dobozt, tele apró halványsárga bogyókkal, mellette egy hosszú és részletes betegtájékoztató hevert. Megittam az üveg bort, és bevettem egy fél gyógyszert. Úgy aludtam, mint egy csecsemő.

Tudtam, hogy fel kéne hívnom anyámat, hogy visszamehetek-e. De mindennap bementem a gyárba, és ott meleg volt a gépek mellett, ha épp nem küldtek le a raktárba. A leszázalékolt nők túlcsacsogták a hihetetlenül hangos gépeket, és a zaj betömte a fülemet, mint a vatta. Össze kellett volna pakolnom a cuccaimat, de mire hazaértem, hulla fáradt voltam, és csak ahhoz maradt erőm, hogy kinyissak egy üveg bort.

Egyik este felkapcsoltam a sólámpát, amit még együtt vettünk, és ebben a narancs fényben kicsit jobban éreztem magam. A ház nagyon öreg volt, úgy terveztük, hogy októberben kimeszeljük, a penész meg folyamatosan terjeszkedett és ette a falakat. Akkor P.J. mamája bekopogott az ajtón, és én beengedtem.

-Hoztam egy kis lencsefőzeléket… olyan ritkán eszel mostanában, úgy lesoványodtál.

Ahogy néztem aszott sziluettjét, a narancsos árnyékot, amit maga mögé vetett a teraszra, arra gondoltam, talán meg akar mérgezni ez a nő. Jól esett a tudat.

-Köszönöm szépen.

De a nő nem mozdult. Eszembe jutott, hogy tartozom neki. Behátráltam a házba. – Ó, ne haragudjon, mindjárt hozom a pénzt. Hamarosan ki fogok költözni, csak fel kell még hívnom anyámat, hogy visszamehetek-e…

A nő mögém surrant, és becsukta a bejárati ajtót.

-Kérlek, hagyd, hagyd… nem azért… esküszöm, nem azért jöttem…

A pénzt kiszámoltam, és a kezébe nyomtam. Leejtette a földre.

-Nem kell, édesem, nem kell!

A pénz a földön hevert.

A nő kerülte a tekintetem.

-Nem azért jöttem…

-Nézze – mondtam. – Én tudom, hogy nekem már semmi jogom nincs itt tartózkodni. Elmegyek, amint tudok. Ne haragudjon.

A nő akkor hirtelen összerogyott, átkarolta a lábaimat, és bőgni kezdett. – Jaj, édeském!…

Próbáltam felsegíteni, de rázta a testét a zokogás. Hoztam egy üveg bort, megbontottam, kitöltöttem neki egy pohárral, ő meg felhajtotta, mint a vizet. Hoztam még egy pohárral, azt is felhajtotta, és közben bőgött. – Adjál abból a szarból… – a gyógyszer felé mutogatott. Adtam neki a gyógyszerből, és aztán már egyre kevésbé sírt, csak szipogott. – Csak egy pólóját, kérlek… csak egy pólóját adj oda, egy alsónadrágot, egy fél pár büdös zoknit… bármit, ami rá emlékeztet…

Feltúrtam P.J. szekrényét, és egy csomó ruhát kivettem onnan. Megcsapta az orromat az illata. Odaadtam a nőnek egy pólót, azt átkarolta, és elaludt. Fogtam P.J. egyik vastag kapucnis pulóverét, belebújtam, megöleltem magam, megittam a maradék bort, bevettem három egész gyógyszert, és úgy aludtam, mint egy csecsemő.

A nő másnap is átjött este. Bekopogott az ajtón. Beengedtem.

-Hoztam egy kis krumplifőzeléket… olyan sovány vagy mostanában…

Kikapartam magamnak egy kicsit, és betettem a mikróba melegedni a főzeléket. A nő végignézte, ahogy megeszem.

-Milyen volt? Szerette a krumplifőzeléket?

Lesütöttem a szemeimet. – Nem tudom.

-Szerette a lencsefőzeléket?

-Nem tudom.

-Mit… szeretett?

Megvontam a vállam, és próbáltam visszaemlékezni: – Szusit, pizzát, gyrost, sültkrumplit jó sok ketchuppal…

A nőnek megint könnyek gyűltek a szemébe, de nem kezdett el sírni. Borral kínáltam, és kiültünk a teraszra.

-Akartunk… egy pálmafát ide a sarokba… -mondtam, nem tudom, miért. – Imádott fogadásokat kötni. Azt hiszem, valaha nagyon jól focizott, de aztán valami történhetett, amit sosem mesélt el, és azóta csak nézte a meccseket, de azt nagyon. Halálra untam magam, amikor az ment a tévében, és ezen mindig sokat röhögtünk.

Ilyeneket mondtam. A nőnek könnyes volt a szeme, de mire a harmadik-negyedik pohárral is megitta, már megszáradt. Így telt el pár nap ezután. A nő átjött esténként, és mindig elvitt magával egy-egy ruhadarabot. Néha történetet fűztem hozzá: P.J. ezt akkor hordta, amikor nagyon tetszeni akart nekem, mert tudta, hogy imádom a fekete cuccokat. Ezt akkor, amikor itthon tespedt fáradtan, sörözött és focimeccset bambult, miközben én a teraszon ültem, és olvastam, vagy néztem a kertet.

Satöbbi.

Aztán egyik nap, már nagyon hideg volt, és úgy éreztem, kicsit összeszedtem magam, pakolni kezdtem. Már előtte is takarítgattam ezt-azt, de a munka annyira lefárasztott, hogy nem volt erőm semmire. Fogtam egy nagy műanyag zsákot, és elkezdtem belehajigálni a cuccaimat, ami épp a kezem ügyébe akadt. A sólámpát felkapcsolva hagytam, és minden olyan szépnek és rendezettnek tűnt. Megittam egy üveg bort, és bevettem négy gyógyszert, amikor meghallottam a kopogást.

A nő bejött a nagyszobába, aztán leült a nagy ágyra, és a penészedő falakat bámulta.

-Visszamegyek anyámhoz – mondtam. – Visszaenged. Elvileg fiatal vagyok még, huszonöt éves.

P.J. anyja rám villantotta a tekintetét.

-Pasizni fogsz?

Megráztam a fejemet. – Dehogy! – Pedig nyilvánvaló volt, hogy egyszer majd igen. Nagyon sokára.

Akkor a nő elkezdett sírni. Megint rázta a zokogás. A majdnem teli műanyag zsákot néztem, aztán hoztam egy üveg bort, megbontottam, ahogy P.J. tanította, de akkor már szédültem egy kicsit, és kitöltöttem valamennyit belőle egy borospohárba, de a pohár majdnem kicsúszott a kezemből, és egy kis bor is löttyent a földre, aztán odaadtam a nőnek, aki remegő kezével elfogadta, és azt mondta: – Adjál abból a szarból is… -, és én adtam neki, aztán láttam, hogy van még körülbelül tíz szem az üvegcse alján, és arra gondoltam, hogy akár be is szedhetném az egészet, az se lenne baj, a nő meg folyamatosan zokogott, most már nem halgattatta el semmi, a taknya ráfolyt a lepedőre, ahogy rádőlt arra az eddig érintetlenül hagyott, P.J. teste által formált részre, ahol valaha P.J. aludt mindig.

-Nem is ismertem őt… igazából soha nem ismertem őt…

Éreztem, hogy egyre jobban szédülök, én is lerogytam az ágyba, arra a részre, ahol mindig is aludtam P.J. bal oldalán. A nő elterült, és rázta a zokogás. Az üvegcséért nyúltam, és bevettem három szemet. P.J. anyja azt kérdezte:

-Nagy volt neki legalább? – és már szinte bömbölt, hisztérikusan. – Jó volt vele az ágyban?!

Az üvegcséért nyúltam, és bevettem négy szemet. Akkor kinyújtottam a nő felé a kezem, és éreztem, ahogy rátekeredik a karomra az egész teste, mint valami kígyó vagy folyondár, és aztán az én testemhez simult az ő aszott teste, hogy szinte egybeolvadtunk, és éreztem, ahogy a borszag befed minket, mint egy szúnyogháló, és megvéd mindentől, és akkor észrevétlenül beletoltam a számba még pár szemet, és már tökéletesen tudtam, hogy nem megyek innen sehová, P.J. anyja meg egyfolytában azt kérdezte, hogy jó volt-e az ágyban, meg nagy volt-e neki, én meg csak simogattam, simogattam a ritkás, ősz és zsíros haját, és azt mondtam, hogy minden rendben lesz, és igen, hatalmas nagy volt neki, és közben azt reméltem, hogy soha, soha, soha nem ébredek fel többé, aztán elaludtam, és olyan, de olyan mélyen aludtam, mint egy igazi csecsemő, aki nemrégen született csak, és fogalma sincsen a halálról.

Másnap mégis felébredtem. P.J.anyja mellettem hevert, mint egy kiszáradt madártoll. Benéztem a hűtőbe, és találtam tojást meg egy csomag darált húst. Begyújtottam a gázt, és a konyhaablakon keresztül láttam, hogy havazik, most először ebben az évben. Ez biztos ízleni fog neki, gondoltam, és felforraltam egy nagy lábas vizet, és beletettem a hármasba tördelt spagettitésztát, és ahogy a gőz fölé hajoltam, éreztem, hogy átmelegedik a testem, és eszembe jutott P.J., amikor egyszer régen ugyanígy főztem, és ő hátulról megölelt, és aztán magáévá tett a konyhaasztalon, és közben szarrá főtt a spagettitészta és odaégett az egész csomag sertés-marha vegyes darált hús, és én nagyon boldog voltam.

A nő aztán este felébredt. A sólámpa fénye szinte átvilágította vékony bőrét, láttam zörgő, puha csontjait. A konyhában vártam, hogy visszaérjen. Visszahozta P.J. néhány pólóját, és azokkal ágyazott meg magának P.J. helyén. Aztán kijött a konyhába, mellém ült, és csendesen, hogy egy szót se szóltunk egymáshoz, enni kezdtük a bolognai spagettit, miközben odakint a kertben szakadatlanul hullott a kékes hó, és betemette a tűzhelyet, a ripityára tört borosüveg-darabkákkal, meg a paca alakú részt, ahova a pokrócot terítettük.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Marcii

– Anyu, anyu, anyuci mit hoztál? Ugye hoztál valamit? – kérdezte a kisfiú mikor meglátta édesanyját belépni az ajtón.

Már akkor tudta, hogy anyja hazaért, mikor meghallotta a rozoga kapu kovácsoltvas rácsainak csörömpölését amiként anyja nagy lendülettel becsapta azt. Éppen a kert hátsó részében játszott. Jó ideje magában volt, ezért szokás szerint különböző játékokkal próbálta magát szórakoztatni. Egyszer, még nagyon régen, legalábbis ő így érezte, pedig csak két éve lehetett, a szomszédban lakó öregasszony üveggolyókat ajándékozott neki, mert a fiai felnőttek, Pestre költöztek, családot alapítottak, és az unokákat jó, ha évente egyszer levitték, hogy nézzétek, ez a falu, ő a nagyi, régen rossz volt, nektek most jobb, becsüljétek. Az üveggolyók a városi gyerekeknek nemhogy játékot, de még csak figyelemreméltó dolgot sem jelentettek.

Marci viszont nagyon örült a golyóknak, szerette, ahogyan a napon játszva csillogtak a földön. Legszebben a tenyerében csillogtak, egyszerre mindig hármat tudott ott tartani és körbe-körbe forgatta őket, miközben szemével követte az átlátszó gömbökben a színes, szalagszerű hullámokat. Nem értette, hogyan és miért kerültek bele, de ez nem számított, úgy gondolta, ha nagy lesz, minden világossá válik. Azt hitte, ez is ilyen felnőtt dolog, amit csak később ért meg az ember.

Most is ezekkel a golyókkal játszott, elképzelte, hogy minden darab egy-egy ember, egy katona. Látott már katonát, sőt, minden nap látott katonát, egészen tavaly nyárig. A nagypapája katona volt a háborúban. Azt, hogy egy katona hogy néz ki a papájáról készült képekről ismerte. Elképzelte, hogy minden katona magas és vékony, a derekukon vastag szíj szorítja a hasukat, hogy mindnek komoran kell nézni, mert komoly dolgot visznek véghez, és, hogy minden katonának van egy szerelme. A szerelem és a katonaság úgy szövődött össze a képzeletében, ahogyan az, hogy két lába van az embernek, és mindegyikre kell egy-egy zokni.

Éppen egy szerelmi szálat igyekezett belefűzni a történetébe, amikor anyja hazaért.

Mindent eldobott, a csatatér, amit felállított szétgurult, és teljes izgatottsággal az anyja nyakába ugrott.

– Mit hoztál, mit hoztál? – kérdezte, az örömtől hadarva a szavakat.

– Na, várj, Marci, szállj le rólam. – mondta az anya, és közben lehámozta magáról a boldogságban fürdő kisfiát. Nagy szatyrokat cipelt a két kezében, vállán pedig a táskája nehezedett. A központban lévő szupermarketben dolgozott. Minden nap nyolctól négyig, de az esetek nagy részében akár hatig, vagy hétig is. A mai nap időben hazaengedték. Fáradt volt, de nem szeretett hazamenni. Mintha ott folytatódna a munka, ahol abbahagyta. Gyerek, férj, háztartás, vagyis munka, munka, munka. Mióta a férjét kirúgták szinte ő tartotta el a családot, egy olyan családot, amit sosem szeretett volna.

 

Keresztülmentek az apró udvaron, majd egészen be a házba. Egyszerű kis ház volt, egy konyha, egy kis fürdő helyiség és egy szoba, amit két részre osztottak, az egyik része napközben nappali volt, éjszaka pedig a szülők hálószobája, a másik pedig Marci szobája, hogy ne zavarja őket.

– El van a gyerek magában is. Serkentjük a kreatív vonásait.  – mondogatták mindig a szülők, ha valaki kérdezte őket, hogy nem kellene-e a fiúnak óvodába járnia, hogy barátokat szerezhessen, vagy hogy ne legyen folyton egyedül. Valóban sok kreatív vonásra volt szükség ahhoz, hogy az apró, fehérre meszelt falú, egy ággyal és egy szekrénnyel berendezett szobában az ember az egész napját kitöltő elfoglaltságot találjon.

A házba beérve Marci nem hagyta az anyját.

– Mi az, játék, ugye nekem hoztad, ugye az enyém?

– Igen, itt van, hihetetlen vagy… nem tudsz várni egy kicsit? Tessék. Na, most menj játszani.

Marci keresztülfutott a nappalin, futás közben megbillentette alvó édesapja székét, majd leült a szobája padlójára és végre megnézhette mit is kapott. A szobájában éppen elfért az ágya és egy szekrény, aminek a polcain ruhái, egy-két matchbox, mesekönyvek, és az üveggolyós dobozok álltak. A földre egy autópályás szőnyeg volt leterítve, amin a kocsikkal játszhatott. Tavaly kapta a negyedik születésnapjára. Mikor a szomszéd kidobta lomtalanításkor az anyukája szemfüles volt, gyorsan behozta, kicsit leporolta és leterítették a szobájába. Aznap este a földön aludt, az új szőnyegen.

Most is ott ült, és nézte a vele szemben lévő plüssállatot, egy barna, hatalmas fekete gombszemű medvét. Macit. Ült és nézte. Vagyis nézték egymást. Valahogyan el kellett kezdeni a beszélgetést, Marci úgy érezte, mivel az övé a szoba, meg ez az ő házuk, neki kell mondania valamit. Ahogy az első szia kicsúszott a száján, mint a hullámverés megindult a beszélgetés.

– Mostantól te leszel a legjobb barátom! Olyan szépek a szemeid. És milyen puha vagy, akár egy párna. Már most nagyon szeretlek! De mi legyen a neved? A Pufi tetszik? Mert olyan nagy a hasad. Vagy…vagy legyen mondjuk…ne nézz így rám…öö mit szólnál a Bobohoz? Tudod mit? Legyünk ikertestvérek. De várj. Megmutatom neked a szobámat, meg a játékaimat, a kertet, a konyhát, jujjj és a takarómat, olyan mindenféle kocsikat rajzoltam rá, amikkel majd később, amikor nagyok leszünk versenyezni fogunk, és anya és apa nézni fog minket, hogy Marci és Bobo, a világ leghíresebb autóversenyzői, aztán megmutatom neked az üveggolyókat, meg mesélek neked mesét, aztán rajzolhatunk is és kimehetünk játszani, meg beszélgethetünk…meg…meg majd azt is csinálhatjuk, amit te szeretnél.

– Marci! Már megint mindent szétszórtál. Egész nap utánad takarítok, csak egy percre, egyetlen percre nyugton maradhatnál. Az istenit! Ez is itt van, nem hiszem el!

A fiú meg sem hallotta anyja szavait, csak beszélt és beszélt tovább, meg ölelgette az új játékát. El sem hitte, hogy az övé.

 

Édesapja, mikor a székét megbillentette futás közben, felébredt és szépen lassan eszméletére tért. Ahogy kitisztult előtte a szoba, dühbe gurult. Felébresztették. Akarata ellenére rákényszerítették a világot. 

Meglátta a feleségét és rögtön ráordított. –Hol voltál ennyi ideig, mi?

– Meresztettem a seggem. – válaszolta közönyösen a nő.

– Ne merj velem így beszélni, te büdös….  – Marci szinte észre sem vette a kezdődő veszekedést.

Majd meghallotta az apja dühödt hangját. -Marci! Istenverte büdös kölke!

– Ajajjj, apa megint mérges. Gyere, bújjunk el az ágy alá. Innen pont jól lehet látni a játékaimat. – mondta a macijának, miközben bekúsztak az ágy alá.

Marci! – kiabált tovább az apa.

 – Nem sírok. Te sírsz! Hagyjál! –  mondta a játékának és letörölgette a könnyeit az arcáról. – De nézd, az ott a kedvenc kocsim, egy igazi Ferrari. Olyan gyorsan száguld…

Arszennij Tarkovszkij: Az ablakból

Kötelékektől szabad még kezem.

Szem nem látta az elérkezőt.

A rím elhallgat végérvényesen.

A koszorúillat megszökött.

 

A csillagpályák oda tartanak,

hol a Világ-Arktikum zordul.

Az ablaktábla – mélykék téglalap –

üvegén a líra bezúdul.

 

De lent – sétány és épületek

kristályhegedű-dalban úszva,

mint a jövő, mint a történet, egy

anyaméhben védve, mint Buddha.

 

Botár Attila fordítása