Bejegyzések kategória bejegyzései

Behívó

I.

Apám egyik délután elüzent a gazdához, akinél nyáron voltam napszámban, hogy estére legyek otthon. A nagyhangú gazda azonnal elengedett, amit hirtelen nem is értettem. Kérdeztem a nagyobb fiúkat, szerintük minek kellek én otthon?

– Apádat behívták a frontra. – válaszolta természetes hangon Pista, aki többnyire tisztában volt a világ dolgaival. Nem csoda, ő már tizennégy éves, dohányzik is.

Ha az én apám harcolni megy, akkor mi lesz velem? Tűnődtem a hazaúton. Édesanyámat elvitte a tüdőbaj, alig emlékszem már az arcára. Ott marad nekem a ház, meg az a kevés baromfi, pénzem meg nem lesz semmi. A gazda nyáron ugyan ad szállást, meg ételt, de azzal nem megyek messzire. Addig is üresen állna otthon minden, a tyúkok meg megdöglenének.

Éppen sötétedésre értem haza. Apám az asztalnál ült, kezében, merengve egy papírlapot forgatott. Volt előtte egy üveg pálinka is egy kispohárral, az arcán látszott, hogy sokat megivott már. Ilyen szomorúnak tán még sosem láttam. Alig tettem be az ajtót, rám se nézve intett a szemben lévő székhez.

Általában ha kell valami, magamat kell kiszolgálnom. Most mégis ő állt föl a székről, és hozott még egy poharat. Megtöltötte emberesen, majd elém tette. Nem szóltunk semmit, a szemével bökött az ital felé, hogy fogjam meg. Láttam már, ahogyan a szomszéd falubeliekkel iszik az üzletre, így tudtam, hogy nem szabad nagyon megemelni a poharat, csak úgy az asztalon tolva összekoccintjuk. A tompa csengés után elégedetten hümmögött, aztán felhajtotta egy húzásra az italt. Ahogy letette, várakozóan végre a szemembe nézett. Erre én is lehúztam a magamét. Fordult egyet a gyomrom, nem kaptam levegőt, de azért tartottam magam. Amikor diadalmasan apámra néztem, akkor mondta:

– Behívtak.

Segítettem neki összerendezni a holmiját. Hajnal előtt indult, hogy reggelre odaérjen a városba. A szekrényből az ünnepi ruháját vette fel, kicsit még a bajszán is igazított a tükrös szekrénynél. Mielőtt kiment a házból, a vállamra tette súlyos kezét.

– Még nem vagy férfi, de lehet, hogy hamarosan azzá kell lenned. Talán még ma hazajövök, de az is előfordulhat, hogy soha. Van a sublót felső fiókjában eldugva egy kis köteg pénz. Ha úgy adódik, okosan használd. Megértetted?

Szerettem volna azt mondani neki, hogy ne menjen elédesapám sehova, maradjon velem, szökjünk meg, bújjunk el, vagy legalább vigyen magával katonának. De az, aki már pálinkát iszik, nem mond ilyet.

– Megértettem. – bólintottam, pedig nem értettem semmit.

 

 

II.

Tudtam, hogy aludni már biztosan nem fogok. Hogy könnyebben teljen az idő, és ne kelljen arra gondolnom, hogy mi lesz akkor, ha apám a frontra megy, sorra vettem lehetséges örökségemet. A konyhát és a kisszobát már ismertem, viszont a bejárás a tisztaszobába eddig nekem tilos volt. Pár éve kíváncsiságból bemerészkedtem, de akkor apám – először és utoljára –nagyon megvert. Pedig rettentően vonzott a friss illat, ami belőle áradt (a helyiséget csak akkor építették a házhoz, amikor anyám hasa gömbölyödni kezdett velem), meg a díszes ágyneműk a faragott-mintás ágyon.

Most is úgy léptem be, mint akinek nem szabad. Mintha apám megérezné, hazarohanna és megverne megint. De erről szó sem lehetett. Hiszen ő mondta, hogy hagyott bent pénzt. Arra gondoltam, megnézem, mivel kell esetleg gazdálkodnom, ha mégis… Kihúztam hát a sublót felső fiókját, de nem tudtam belenyúlni, csak bámulni. Anyám egykori fehérneműi, ruhái, kendői sorakoztak benne, mintha még élne. Mint ereklyéket, nem érintettem meg egyiket sem, csak távolról csodáltam. A tisztaságukat, a díszes motívumokat, amiket anyám hímezhetett egykor bele. Egy férfi nem fakadhat sírva, inkább visszatoltam a fiókot.

III.

Ahogy felkelt a nap, eszembe jutottak az állatok, úgyhogy kimentem megetetni őket. Ettem valamennyit én is, és egyre azon törtem a fejem, mivel fogom eltölteni a napot. Nem akartam semmi olyat, ami felfordulást csinál, hátha apám hazajön, és fáradtan lepihenne.

A Pista azt mesélte a minap, hogy egyesek mostanában abból élnek, hogy kilesik, hol nincsen otthon férfi, és kifosztják a házat. Elhatároztam, hogy én nem adom magam könnyen az ilyen gazembereknek! Apám tavaly nyáron üzletelt valami régi tiszttel, aki most már öreg harcolni. Szerzett tőle akkor egy pisztolyt, és óvatosan elrejtette a padláson, azt hitte, én nem veszem észre. Tudtam, hogy nagyon dühös lenne, ha csak megtalálnám is, úgyhogy nem bolygattam.

A fegyvert és a töltényeket könnyű volt előszedni. Apám nem dugta el nagyon, egy rongyba volt becsavarva és úgy egy magokkal teli zsákba téve. Egyből kiszúrtam: miért lennének magok a padláson?

A probléma az volt, hogy nem tudtam, hogyan kell lőni. Nem akartam sokat vesződni vele, meg féltem is, hogy a végén magamat lövöm meg. Mint két házzal arrébb a Jancsi, aki szerzett valahonnan egy töltényt, és el akarta sütni. Egy hegyes kővel addig ütögette a lapos végét, míg sikerült neki, és ellőtte a bal lába nagyujját.

Két utcával feljebb viszont a Szabó úr biztosan tud segíteni, gondoltam. A nagy háborúban harcolt annak idején, el is vesztette a fél lábát, most a fia van a fronton. Nagyon büszke rá, azt hangoztatja a kocsmában, hogy a fiával az élen foglalja vissza majd az ország az elrabolt területeket.

Szabó úr szerencsémre otthon volt, amikor átmentem, nem indult még el a borivóba.

– Apámat behívták – mondtam, és elővettem a rongyba csomagolt pisztolyt. Arra számítottam, hogy rám üvölt, hogy tegyem el, esetleg pofon csap, így ezeken minél hamarabb túl akartam lenni, azért vágtam így bele. De ehelyett a kezébe vette a fegyvert, és tűnődve forgatni kezdte.

– Ez egy Luger. Még a nagy háborúban használták a németek. Régen láttam ilyet. Nagyon pontos, csak sokszor beragad. Emlékszem, egyszer… De mit akarsz te ezzel? – kérdezte meglepetten.

– Apám azt mondta, legyek férfi, ha nem jön haza. A pisztoly a fosztogatók ellen kellene, vagy ha apám soká nem érkezik, utána megyek én is a frontra, és hazahozom. – Vágtam ki elszántan, és minden szavamban szentül biztos voltam. Szabó úr nem nevetett ki. Pálinkát vett elő, töltött két kispohárba, és lerakta. Ezúttal én koccintottam a poharam az övéhez, és hamarabb lehúztam, mint ő a sajátját.

– Hát így vagyunk. – suttogta alig hallhatóan maga elé.

Szerinte a háborúhoz még nőnöm kell, mert nincs egyenruha a méretemben, de a fosztogatóktól jogosan félek. Megtöltötte nekem a pisztolyt, aztán megmutatta, hol kell kibiztosítani, ha lőni akarok vele. Azt javasolta, ne nagyon gyakoroljak a faluban, mert ahhoz hangos, és csak átmennek a szomszédok kíváncsiskodni. Inkább, ha majd apám tényleg nem jön haza, szóljak neki, és kivisz a földjére, ott lőhetek párat, van még tölténye neki is. Megköszöntem az italt és a tanácsot, majd hazaindultam. Út közben kicsit szédelegtem, de a nap melegét okoltam, hiszen már lassan ebédre járt az idő.

 

 

IV.

Ebéd után jobban is lettem a hűvös szobában. Gondoltam, apám biztosan éhes lesz, ha hazajön, így előkészítettem neki is egy tál ételt, hogyha megérkezik, már csak elé kelljen tenni.

De valahogy nem akart jönni. Teltek az órák,lassan hűvösebb lett, de apámról még mindig semmi hír. Láttam viszont három idegen, tizenéves fiút, akik nagyon néztek be a kerítésünkön. Jóval nagyobbak voltak nálam, így nem mertem őket elzavarni, de a Bodrit azért magamhoz hívtam, hogy lássák, kutya is van.

Be is mentem inkább a konyhába, a pisztolyt pedig az asztalra tettem, hogy kéznél legyen, ha kell. Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha rám rontanak, és hamarabb szerzik meg, mint ahogy én érte ugrok. Így inkább leültem az asztalhoz, szembe a bejárattal, kezem ügyében a pisztollyal.

Vagy egy órát ültem így, már alkonyodott, amikor valami hangosan koppant a kapun.Máskor is volt ilyen, hogy valaki nekiüt valami, ahogy viszi, de az éjszaka csendjében csak arra tudtam gondolni, hogy a fiúk jöttek vissza fosztogatni. Kibiztosítottam a fegyvert, és vártam. Addig szorongattam a markolatát, hogy egészen csúszóssá vált az izzadságtól.

Hogy bátrabb legyek, kitettem a pálinkásüveget, és töltöttem magamnak. Csak egy felet, hogy észnél legyek. Lehúztam, és egy időre jobb is lett. Újabb zörej ugyan nem volt, de a néma csend jobban lüktetett bennem, mint amit el tudtam viselni. Elreteszeltem a bejáratot.

Még kétszer töltöttem. A második után erősen elhatároztam, hogy reggel, ha van egyenruha, ha nincs, megyek a frontra, és hazahozom apámat. Már láttam is magam, ahogy rohanok előre a Szabó úr fia mellett, aki visszaszerzi az elrabolt Magyarországot. De ahogy belemelegedve hadonásztam a pisztolyommal, kinyílt a kerítéskapu.

Hirtelen izzadni kezdtem, és a hideg szétfutott a tagjaimon: nem zártam be. Minden reményem a Bodri kutyában és az elreteszelt ajtóban volt. De a kutya nem ugatott, küzdelemnek semmi hangja sem szűrődött be. Valaki az ajtó kilincsét kezdte próbálgatni. Amikor nem sikerült, dörömbölni kezdett és kiabált, hogy engedjem be. Aztán erősen nekifeszült. A zár gyenge volt, pillanatok kérdése, hogy áttörik.

Nem tudtam, mit tehetnék mást, az ajtó elé álltam, és előreszegeztem a fegyvert. Amint betört az ajtó, tüzeltem. Egy kamasz fiút szíven, egy felnőtt férfit gyomortájékon lőttem volna. De a pisztoly szorult, aztán hiába húztam meg többször a ravaszt, nem sült el. Meg sem tudtam nézni, ki a támadó, kicsavarta a kezemből a fegyvert.

A kéz lett ismerős. Felnéztem, és apám állt előttem, fáradt, aggódó arccal. Megsimogatta a fejemet, a pisztolyt pedig az udvarra hajította a nyitott ajtón át.

Nem tudtam mit mondani, de nem is kellett. Apám az asztalhoz ült, és töltött magának a poharamba. Elővettem még egyet, hogy vele igyak.

– Te ne többet. – állított meg gyengéden.

– Hazaengedtek, mert anyád meghalt. Az özvegyeknek nem kell frontra menni. És te sem mész többet a gazdához. Itt maradsz velem ezután. 

Alfred de Musset: Szomorúság

Sem örömöm, sem életkedvem.

Barátság, vágy – mind elhagyott.

Szentnek vélt gőgöm is halott,

Mely hitte: zseninek születtem.

 

Megtaláltam az Igazságot;

Azt hittem, hű barátra leltem.

Enyém lett, csak hogy felfedezzem:

Még boldogtalanabb vagyok.

 

Mégis, ő az egy örök Érték,

Belőle fakad Hit és Mérték,

Ki nélküle él, tévelyeg.

 

Isten szólít – hát felelnem kell.

Nincs már, csupán egyetlen kincsem:

Hogy néha még sírnom lehet.

 

Sediánszky Nóra fordítása

Játékmester

paplovagEngem ennél a szaros cégnél mindenki csak baszogat. Hogy nézd a kocka programozó így, nézd a nagy mágus úgy. Mintha nem mindenki abból a programból élne, amit én fejlesztek. Kis, szaros cég, heten vagyunk, beférünk egy transporterbe, de a többi, az mind ingyenélő, a marketinges, meg a pályázatíró, meg a titkárnő, meg az a köztörvényes főnök, meg a seggfej fia. Csak a Flash, az nem baszogat. Ő a másik szoftverfejlesztő. A másik öt a mi vérünket szívja.

De a Flash, az nagyon fura. Tőzsdézik. Keveset beszél, akkor is csak melóról, de azt tudom, hogy tőzsdézik. Ki akar jutni innen. Engem a pénz nem érdekel, nekem megvan a saját szórakozásom. Tizenhatodik szintű paplovag vagyok, Byarron védelmezője, a Sárkány Gyermeke, és Erion városában külön hely van fenntartva a számomra Torozon Tavernájában. Ott van réztáblán a nevem, és megkeserüli, aki nem áll fel onnan, amikor megérkezem.

Nem várom el, hogy bárki bármit megértsen. Amíg az én munkámból élnek, addig tehetnek egy szívességet. Nem vagy normális, seggfej! Majdnem koccantunk az autópályán. A főnök idióta fia vezeti a transportert, úgy vezet, mint egy gimnazista a gokart-pályán. Tízre jönnek a kontrollerek, fél nyolc van, húsz kilométerre vagyunk Bicskétől. Jó időben vagyunk. Különben is, a marketinges picsa miatt indultunk negyed óra késéssel, majd kirakjuk őt az előszobába, hogy tartsa fel őket, ha mégis előbb érkeznének.

Este nyolcra haza kell érnem Pestre, mert jönnek át a srácok. Én leszek ma a játékmester, és különleges kaland várható: sárkány-tünde félvérek fognak a csapat táborhelyére törni, épp, mielőtt a vámpírúr ellen vonulnánk. Egy kolostorba fogunk menekülni, de azt még nem találtam ki, hogy kiket találunk majd ott.

Hét ötven, megállunk a ház előtt. Utolsó ház, utána már szántóföld. Én nem tudom, hogy hiheti el bárki, hogy itt működik a cég, de a főnök azt mondta, rendben lesz, csak ne essünk ki a szerepünkből. Bevisszük a székeket, az asztalokat, a számítógépeket, a nyomtatót, a mappákat, a kartotékokat. Még a kávéfőzőt is. Nem hordár vagyok, basszameg! Flash is morog, pedig az egy nagyon békés srác. A nagypicsájú marketinges bezzeg nem cipel semmit, csak egy pár mappát. Berendezzük a töküres házat, másfél óra alatt. Cigi még belefér, gondolom. A főnök ráncolja a homlokát. Ha Pesten lennénk, fél tízkor akkor is kimennék cigizni, mondom.

Kilenc negyvenkor a főnök berendel a ház elől. Ülj be a gép elé, és programozz, mondja. Programozzak, jó vicc. Elkezdek egy tetris-t írni C++-ban, haha! Senkinek nem tűnik fel, se a főnöknek, se a tökkelütött fiának, pedig elvben az is valami műszaki főiskolára járt. Flash ránéz a monitoromra, röhög. Csöngetnek.

Megjönnek a kontrollerek. Biccentek, de nem engem néznek, hanem a papírokat. Tizennyolc dosszién van EU-s zászló, ennyi papír kellett ahhoz, hogy azt a szaros ötmillió forintot megkapjuk. Meg a közép-magyarországi régión kívüli telephely. Mert a vidéket fejleszteni kell. Hát én a magam részéről most épp egy tetrist fejlesztek, basszátok meg, mert az egész szerepjáték miatt, hogy leköltözünk egy napra Pestről Bicskére, nem tudok haladni a munkámmal. Az nem úgy van, hogy másfél órára berakják az embert egy szobába, és akkor programoz. Ahhoz el kell mélyülni. Ahogy a kontrollerek a papírokban. Dél van, az egyik megkérdezi: hol szoktak ebédelni? Mindenki összerezzen. De a főnök mosolyog, és azt mondja: mindennap más munkatárs gondoskodik a kajáról. Mert olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Most én hoztam brassóit.

Ülünk a konyhában, esszük a brassóit. A krumpli ízetlen lett és szivacsos a mikrózástól. A kontrollerek bárgyún mosolyognak. Mit fejlesztenek mostanság, kérdezi az egyik. Elkezdem mondani, fél percig követik, aztán visszatemetkeznek a brassóiba. Abbahagyom. Legszívesebben felállnék és visszamennék a gép elé, de jó képet kell vágnom ehhez az egészhez. Elképzelem, hogy tizenhatodik szintű paplovagként a plusz négyes jáde buzogányommal miszlikbe töröm a fejüket.

Kimegyek cigizni. Flash is jön, pedig ő nem cigizik. Meg a pályázatíró, az a kis kretén is. Meg a főnök fia. Kinn állunk négyen, kussban. Aztán a főnök kiinteget az ablakon, hogy visszamehetünk. A két kontroller mosolyog, mint a jóllakott napközisek. Leszopta őket a titkárnő és a marketinges? Vagy kaptak két bélelt borítékot? Nem vagyok rá kíváncsi. Csak tűnjenek már el. Elköszönnek, az egyik azt mondja, hogy papíron minden rendben van, és további jó munkát itt Bicskén. Nem tudom eldönteni, hogy volt-e irónia a hangjában, amikor azt mondta, hogy Bicskén. Viszlát, mondom, visszaülök a gépem elé, és tovább írom a tetrist, de úgy, hogy minden elem, miután leért, azonnal menjen vissza felülre, ahonnan jött.

Fél órán át még ülünk, hátha visszajönnek, aztán elkezdjük lebontani az irodát. Egy óra alatt berakunk mindent a transporterbe, irány Pest. Kuss van, a főnök hátrafordul, megkérdezi tőlem, hogy megyek-e ma is játszani. Igen, mondom, ma sárkány-tünde félvérekkel fogunk megküzdeni.

A főnök fia meg a marketinges picsa kuncog, amíg beszélek. Flash a telefonján nyomkod valami tőzsdés appot. A főnök úgy csinál, mintha érdekelné, de tudom, hogy fejben még mindig azon kattog, hogy vajon mit fognak jelenteni a kontrollerek. Mindjárt megérkezünk, kábé két óra alatt visszarendezzük az irodát a Bartók Béla úton, és mehetek haza. Öt óra van, sötétedik. Mire leszáll az éjszaka, végre megint tizenhatodik szintű paplovag leszek.

 

 

 

Cronenberg

 

A pályaudvarnak meglehetősen szürreális architektúrája volt, mintha az idő és a tér összeveszett volna rajta, ki-ki magának követelve a saját tulajdonát: modern, teraszos éttermek és korszerű jegypénztárak egy ódon, romos hangárban. Talán a második világháború óta fel sem újították, csak jártak ki-be a vonatok, időtlenül, régi, rozzant vagonok és csúcskategóriás műanyag kígyók egyaránt. És gazdagok mindenhol, egyik sem gondolta, hogy a poggyászát cipelnie kéne, készséges hordárok szaladgáltak karcsú mademoiselle-ek után, mindvégig a poros padlót bámulva, a lágyan szálldogáló selyemblúzokra rá se hederítve.

Ott ültünk az egyik étterem teraszán, magas pohárban színes koktélt ittunk, néztük egymást, mintha nem ismernénk fel a másikat, és közben azon töprengenénk, mit is keresünk mi itt.

– Én jól éreztem magam – mondta ő. – Örülök, hogy összefutottunk. Tudod, amúgy sem szeretek egyedül várni.

– Én is örülök – feleltem.

Az óramutató felettünk mintha lassabban járt volna. Mellettünk egy őszes férfi evett jóízűen, én azonnal felismertem. Odasúgtam a lánynak:

– Te, az ott nem Cronenberg?

– Kicsoda?

– David Cronenberg, a rendező.

Lopva odapillantott.

– De, azt hiszem, ő az.

– Leszólítsam?

A lány elmosolyodott. Tudta, hogy megteszem, ismert már annyira.

– Ugyan miért tennéd? – kérdezte.

Vállat vontam. Aztán a férfihez szóltam.

– Hé, David Cronenberg! – Felpillantott, de nem láttam bosszúságot a tekintetében, örült, hogy felismertem.

– Helló – mondta.

– Mi van veled? Miért erőlteted ezt a sok lélektani- meg gengszterfilmet, ahelyett, hogy visszatérnél a biológiai horrorhoz?

Cronenberg felvonta a szemöldökét és megtörölte a száját a szalvétával.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Hát Videodrome, meg Meztelen ebéd.

David Cronenberg megragadta a csirkehús csontjait, pillanatok alatt összerakta őket, mintha csak egy gyermekjáték alkatrészei lennének. Módszeresen összekapcsolta a különböző darabokat, míg fel nem vették egy pisztoly alakját, majd felmutatta a kész művet, és ezt mondta:

– Még itt vagyok.

Közben a lányra néztem. Azt mondta, jobb lesz, ha megyünk.

Biccentettem David Cronenbergnek, és mondtam neki valami olyasmit, hogy „hát sok sikert”, aztán elindultam a lánnyal a vonat felé. Közel voltunk egymáshoz, pedig volt hely bőven, persze, halk szavúak vagyunk mindketten.

– Furcsán viselkedsz mostanában – mondta nekem. – Nem mintha nem lennél rendes, de valahogy… máshol jársz.

– Igazad van. Biztos a munka teszi. Sokat kell mostanában…

– Nem, nem hiszem.

Csend támadt, mint a könnyű vihar. Elvitte a szavakat, elvitte a beszélgetést. Sétáltunk tovább, aztán én mégis megálltam, nekitámaszkodtam az egyik korlátnak, és ránéztem.

– Hát akkor mondjad meg, mit hiszel.

– Azóta van ez, amióta… tudod.

– Amióta újra összejöttetek?

Félrehajtotta a fejét, másfelé nézett.

– Igen, azóta. Tudom, mit gondolsz, de… ez az én döntésem volt.

Na igen, gondoltam. Az emberek életébe nekem nincs beleszólásom. Mégis furcsa volt, ahogy ott állt, kicsit talán eltöprengett a saját életén, és talán bűntudata is volt. Vagy csak sajnálta, hogy nem érdekli a véleményem.

– Ugye tudod, hogy ő nem a fiúd? – kérdeztem.

– Hogy érted ezt?

Elharaptam a szám. Néha túl gyorsan kimondom, amire gondolok, de megmagyarázni már nincs kedvem.

– Csak egy báb – feleltem. Bizonytalannak éreztem ezt a mondatot, és ő is több magyarázatot várt a tekintetével. – Csak kifogás! – fakadtam ki. – Csak egy kapaszkodó, hogy azt mondhasd: minden rendben van. Pedig ez nem megoldás.

– Aha – mondta.

Nem látszott, hogy értékelné, amit mondtam. Talán nem is értette, ez megnyugtatott volna. Megpróbáltam felidézni, mi is hangzott el, de gyorsan feledtem, nem tudtam, hogyan folytassam.

– Ha ezt hiszed, hát nem ismersz – mondta. – Nem ismered az érzéseimet.

– Ez nem igaz. Talán te nem ismered magadat. És… és őt sem ismered annyira, mint hiszed.

Furcsa helyzet volt. Meg akartam sürgetni az időt, azt akartam, hogy jöjjön a vonat, és hogy legyen vége ennek az egész jelenetnek. De az óra kényelmesen járt, az idő ráért.

– Nézd – mondta. – Megértem, hogy aggódsz értem, de azt hiszem, tudom, mit csinálok. Ha meg nem, hát nem, az legyen az én újabb rossz tapasztalatom.

            Odalépett mellém a korláthoz, ő is nekitámaszkodott, és átkarolta a derekamat. Rettenetesen furcsa érzés volt. Egy pillanatra eszembe jutott a volt barátnőm. Közelebb hajolt, és azt suttogta nekem:

– Tudom, hogy szeretsz.

Aztán elengedett, összekulcsolta maga előtt a kezét, a gyűrűit babrálta.

A testemben minden szerv összerándult, valószínűleg egy kész Cronenberg-film játszódott le bennem. Most döbbentem csak rá, hogy miféle ritka találkozás volt az. Micsoda értékes, felemelő pillanat, de mintha akkor semmi jelentősége nem lett volna. Miről is beszéltünk előtte? Nem is tudom felidézni.

– Nem ér.

– Hát nem. De itt sokkal többről van szó. A világ nem mindig olyan, amilyennek lennie kellene.

– Ki vagy te? – kérdeztem.

De csak az érintését éreztem az arcomon. Fel sem fogtam, és már ott sem volt: egyedül ácsorogtam a peronon.

Cronenberg

 

A pályaudvarnak meglehetősen szürreális architektúrája volt, mintha az idő és a tér összeveszett volna rajta, ki-ki magának követelve a saját tulajdonát: modern, teraszos éttermek és korszerű jegypénztárak egy ódon, romos hangárban. Talán a második világháború óta fel sem újították, csak jártak ki-be a vonatok, időtlenül, régi, rozzant vagonok és csúcskategóriás műanyag kígyók egyaránt. És gazdagok mindenhol, egyik sem gondolta, hogy a poggyászát cipelnie kéne, készséges hordárok szaladgáltak karcsú mademoiselle-ek után, mindvégig a poros padlót bámulva, a lágyan szálldogáló selyemblúzokra rá se hederítve.

Ott ültünk az egyik étterem teraszán, magas pohárban színes koktélt ittunk, néztük egymást, mintha nem ismernénk fel a másikat, és közben azon töprengenénk, mit is keresünk mi itt.

– Én jól éreztem magam – mondta ő. – Örülök, hogy összefutottunk. Tudod, amúgy sem szeretek egyedül várni.

– Én is örülök – feleltem.

Az óramutató felettünk mintha lassabban járt volna. Mellettünk egy őszes férfi evett jóízűen, én azonnal felismertem. Odasúgtam a lánynak:

– Te, az ott nem Cronenberg?

– Kicsoda?

– David Cronenberg, a rendező.

Lopva odapillantott.

– De, azt hiszem, ő az.

– Leszólítsam?

A lány elmosolyodott. Tudta, hogy megteszem, ismert már annyira.

– Ugyan miért tennéd? – kérdezte.

Vállat vontam. Aztán a férfihez szóltam.

– Hé, David Cronenberg! – Felpillantott, de nem láttam bosszúságot a tekintetében, örült, hogy felismertem.

– Helló – mondta.

– Mi van veled? Miért erőlteted ezt a sok lélektani- meg gengszterfilmet, ahelyett, hogy visszatérnél a biológiai horrorhoz?

Cronenberg felvonta a szemöldökét és megtörölte a száját a szalvétával.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Hát Videodrome, meg Meztelen ebéd.

David Cronenberg megragadta a csirkehús csontjait, pillanatok alatt összerakta őket, mintha csak egy gyermekjáték alkatrészei lennének. Módszeresen összekapcsolta a különböző darabokat, míg fel nem vették egy pisztoly alakját, majd felmutatta a kész művet, és ezt mondta:

– Még itt vagyok.

Közben a lányra néztem. Azt mondta, jobb lesz, ha megyünk.

Biccentettem David Cronenbergnek, és mondtam neki valami olyasmit, hogy „hát sok sikert”, aztán elindultam a lánnyal a vonat felé. Közel voltunk egymáshoz, pedig volt hely bőven, persze, halk szavúak vagyunk mindketten.

– Furcsán viselkedsz mostanában – mondta nekem. – Nem mintha nem lennél rendes, de valahogy… máshol jársz.

– Igazad van. Biztos a munka teszi. Sokat kell mostanában…

– Nem, nem hiszem.

Csend támadt, mint a könnyű vihar. Elvitte a szavakat, elvitte a beszélgetést. Sétáltunk tovább, aztán én mégis megálltam, nekitámaszkodtam az egyik korlátnak, és ránéztem.

– Hát akkor mondjad meg, mit hiszel.

– Azóta van ez, amióta… tudod.

– Amióta újra összejöttetek?

Félrehajtotta a fejét, másfelé nézett.

– Igen, azóta. Tudom, mit gondolsz, de… ez az én döntésem volt.

Na igen, gondoltam. Az emberek életébe nekem nincs beleszólásom. Mégis furcsa volt, ahogy ott állt, kicsit talán eltöprengett a saját életén, és talán bűntudata is volt. Vagy csak sajnálta, hogy nem érdekli a véleményem.

– Ugye tudod, hogy ő nem a fiúd? – kérdeztem.

– Hogy érted ezt?

Elharaptam a szám. Néha túl gyorsan kimondom, amire gondolok, de megmagyarázni már nincs kedvem.

– Csak egy báb – feleltem. Bizonytalannak éreztem ezt a mondatot, és ő is több magyarázatot várt a tekintetével. – Csak kifogás! – fakadtam ki. – Csak egy kapaszkodó, hogy azt mondhasd: minden rendben van. Pedig ez nem megoldás.

– Aha – mondta.

Nem látszott, hogy értékelné, amit mondtam. Talán nem is értette, ez megnyugtatott volna. Megpróbáltam felidézni, mi is hangzott el, de gyorsan feledtem, nem tudtam, hogyan folytassam.

– Ha ezt hiszed, hát nem ismersz – mondta. – Nem ismered az érzéseimet.

– Ez nem igaz. Talán te nem ismered magadat. És… és őt sem ismered annyira, mint hiszed.

Furcsa helyzet volt. Meg akartam sürgetni az időt, azt akartam, hogy jöjjön a vonat, és hogy legyen vége ennek az egész jelenetnek. De az óra kényelmesen járt, az idő ráért.

– Nézd – mondta. – Megértem, hogy aggódsz értem, de azt hiszem, tudom, mit csinálok. Ha meg nem, hát nem, az legyen az én újabb rossz tapasztalatom.

            Odalépett mellém a korláthoz, ő is nekitámaszkodott, és átkarolta a derekamat. Rettenetesen furcsa érzés volt. Egy pillanatra eszembe jutott a volt barátnőm. Közelebb hajolt, és azt suttogta nekem:

– Tudom, hogy szeretsz.

Aztán elengedett, összekulcsolta maga előtt a kezét, a gyűrűit babrálta.

A testemben minden szerv összerándult, valószínűleg egy kész Cronenberg-film játszódott le bennem. Most döbbentem csak rá, hogy miféle ritka találkozás volt az. Micsoda értékes, felemelő pillanat, de mintha akkor semmi jelentősége nem lett volna. Miről is beszéltünk előtte? Nem is tudom felidézni.

– Nem ér.

– Hát nem. De itt sokkal többről van szó. A világ nem mindig olyan, amilyennek lennie kellene.

– Ki vagy te? – kérdeztem.

De csak az érintését éreztem az arcomon. Fel sem fogtam, és már ott sem volt: egyedül ácsorogtam a peronon.

Mario Vargas Llosa: A könyvek fellegvára

PRÓBAKŐ. Carmen Balcells hiába javasolta, hogy Barcelonában hozzanak létre írói gyűjteményeket és könyvtárakat. A terv Mexikóban viszont testet öltött, méghozzá a XXI. század legkáprázatosabb

könyvtárában.

         Úgy húsz évvel ezelőtt hallottam először Carmen Balcells mesés ötletéről: az irodalmi ügynök és az írók nagyasszonya egy Barcelonához és a könyvekhez kapcsolódó tervről beszélt. A következő években továbbra is napirenden tartotta, ezalatt folyamatosan csiszolgatta és alakítgatta, ugyanakkor felhasznált minden művészetet és technikát, amelyhez csak ért (és amelyek száma szinte végtelen), mindezt azért, hogy a Generalitat vezetőségét meggyőzze elindításáról.

library

Nem szerényebb elképzelésről volt szó, mint hogy a Grófi Város (Ciudad Condal) egykori laktanyáit

írói gyűjteményekké és könyvtárakká alakítják. Barcelona a hetvenes években a boom fővárosa, valamint a latin-amerikai és spanyol írók kiemelt találkozási pontja volt, épp ezért Carmen azt szerette volna, hogy a hajdani kaszárnyákban első ízben García Márquez, Cortázar, Fuentes stb. kapjanak gyűjteményt és könyvtárat, és később apránként bővült volna a kör sok más szerzővel Spanyolországból, Európából és a világ minden pontjáról. Barcelona néhány (10, 20 vagy 50) év alatt ragyogó Könyvvárossá nőtte volna ki magát, ahová mind az öt kontinensről kutatók, könyvbarátok, olvasók és könyvfalók egész sora érkezett volna, hogy eszmecserét is folytassanak, olvassanak és a kortárs irodalmakból szóló szemináriumokat, kurzusokat vezessenek.

         A katalán hatóságok bizonyára nem voltak túl befogadóak a tervre, hiszen ahogy teltek az évek, Carmen egyre kevesebbszer hozta szóba elgondolását, míg nem egy nap feladta akkor már kivitelezhetetlennek vélt álmát.

         Azt ellenben senki nem sejtette, hogy évekkel később egy ugyanilyen, ámbár kisebb dimenziójú elképzelés csírája az óceán túlpartján, Mexikó fővárosában szökken szárba, hála Consuela Sáizar Guerrero mexikói matriarcha igyekezetének, aki Carmen Balcells-hez hasonlóan rátermett és éles eszű (igaz, nem olyan rámenős). És az sem volt előre látható, hogy a terv valóra is fog válni, és Mexikóvárost a XXI. század legpompásabb, legeredetibb és legötletesebb könyvtárává, egy igazi Könyvvárossá változtatja majd.

         A könyvtárat egy XVIII. századi dohánygyárban rendezték be, amely egy negyvenezer négyzetméteres területen, a város gyarmati kori központjában található. Az épület korábban fegyvergyárként, katonai börtönként, kórházként és kaszárnyaként is működött. 1946-ban José Vasconcelos Nemzeti Könyvtárrá tette meg, amelyet halála napjáig igazgatott. Később, tudomásom szerint, hosszú ideig elhagyatottan állt a lepusztult épület, melynek restaurálását Abraham Zabludovsky építész 1987-ben kezdte meg.

         A fellegvár udvarokból, kertekből és pavilonokból álló hatalmas és gyönyörű tér; itt kapott helyet egy maroknyi mexikói író – köztük José Luis Martínez, Antonio Castro Leal, Jaime García Terrés, Alí Chumacero és Carlos Monsiváis – magánkönyvtára, melyek állománya együttvéve 350 ezer kötetre tehető.

         Minden könyvtár felépítését más-más csapatra bízták. Az építészek, művészek és látványtervezők a különböző gyűjtemények helyreállításakor és elrendezésekor szem előtt tartották az egykori tulajdonos (a szerző) személyiségét – ízlését, rögeszméit, ábrándjait és életének történéseit –, ugyanakkor igyekeztek biztosítani a könyvek lehető legjobb hozzáférhetőségét és az olvasók maximális komfortérzetét. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ezek az épületek – melyek nagyon eltérnek egymástól – olyan művészi konstrukciók, ahol a jó ízlés, a praktikum és a kellemes légkör rendkívül ösztönzőleg hat a szellemi munkára. Tudom, mit beszélek. Az egész életem erről szólt, az olvasásról és az írásról. Ahány városban csak megfordultam, könyvtárakba jártam, de az egykori British Library kivételével (ekkor még a British Museum-ban működött, csak később költözött a St. Pancras-i monstrumba) talán sehol nem éreztem akkora kedvet a munkához (és pláne nem a letelepedéshez), mint a mexikóvárosi fellegvár különböző könyvtáraiban.

         A könyvtárak hűen tükrözik „tulajdonosaik” jellemét. Elég csupán összevetni a történész, esszéista és kritikus José Luis Martínez által összegyűjtött hetvenezer kötet rendjét és kiegyensúlyozottságát García Terrés költői és eklektikus légkörével, vagy Carlos Monsiváisnak, a populáris kultúra éles elméjű krónikásának derűs összevisszaságával és zabolátlan kíváncsiságával. Az ő könyvtárának helyet adó pavilon bejáratánál María Félix leigázó tekintetét megjelenítő fénykép fogadja a látogatót; a díva egy Monsiváisnak szóló kedves „ajánlással” pecsételte meg a felvételt. Francisco Toledo festőművész olyan szőnyeggel borította be a helyiség padlóját, amelyen a „tulajdonos” kedvenc macskái láthatóak, ezen kívül felállított egy különleges vékony paravánt, amelyre könyvgerinceket festett, meg a gyapjas hajú idős „tulajdonost”, aki nagy nosztalgiával szemléli őket.

         Az írókon kívül azonban készült pavilon a gyerekeknek, a kisbabáknak (igen, azt mondtam kisbabáknak, a helyet pedig „babakönyvtárnak” hívják) és a vakoknak (ezt pedig a „Gyengénlátók Könytára” eufemisztikus névre keresztelték). Szívesen vetettem volna egy pillantást a babakönyvtárra; így viszont volt időm sétálni egy jót a gyerekkönyvtárban, és kicsit újra gyereknek éreztem magam a tündérmesék és kalandregények személyeiről és helyszíneiről mintázott játékok forgatagában, melyek ravaszul felcsigázzák az ifjú olvasók érdeklődését a játékokat megihlető könyvek iránt. Ezen felül készült egy Ezeregyéjszaka meséit felidéző előadóterem a meseolvasásokra.

         A legirodalmibb és legeredetibb pavilon valószínűleg a Gyengénlátók Könyvtára. A zene ott éppoly fontos szerepet játszik, mint Bruce Chatwin Álomösvény című gyönyörű regényében, amely az ausztrál bennszülöttek ősi világát olyan zárt területként ábrázolja, ahol a nemzetiségek és közösségek közötti határokat a zene szabja, nem pedig földrajzi adottságok. A könyvtár belső terét zeneművek osztják fel, melyek szerzőik vakok közreműködésével alkottak meg. A célközönség tagjai a zenét követve odatalálnak a polcokhoz vagy az általában használt olvasósarkukhoz. A könyvtár Braille-könyvek széles választékával rendelkezik, ezen felül a látogatók – egyszemélyes fülkékben – magnószalagra, lemezre és táblagépre rögzített hangoskönyveket is hallgathatnak. Fontos, hogy az utca zaja ne érjen el a pavilonig; e célra szolgál a kert, valamint az ösvény, amelyen virág- és faillat kíséri végig a látogatót a Fellegvár bejáratától egészen a pavilonig, így nincs szükség vakvezetőre.

         A Nemzeti Kulturális és Művészeti Tanács magasan képzett elnökasszonya, Consuelo Sáizar Guerrero nem tudta volna megvalósítani ezt a nagylélegzetű tervet, ha nem számíthatott volna Felipe Calderón, a leköszönő mexikói elnök kormányának anyagi segítségére. Mivel Calderón szembeszállt a drogkereskedelem rémével, és ezzel mérhetetlen vérontást és szenvedést okozott országának, kormányzását sokat negatívnak ítélik. Szerintem bátor volt és becsületes, és úgy vélem, jelentősen hozzájárult a világ elsőszámú spanyolajkú országának demokratikussá tételéhez. És azt hiszem, bizton állíthatom, hogy ahogy majd telnek az évek, és az emberek megfeledkeznek a mostani idők drogkereskedelemhez kötődő gyötrelmeiről, a Könyvek Fellegvára továbbra is ott lesz, sértetlenül, és egyre több olvasót vonz majd, mint a műveltség sebezhetetlen szigete a barbárság közepén.

 

Gaál Zoltán Kristóf fordítása