Bejegyzések kategória bejegyzései

“Provincias Marítimas de Transilvania”

 

Kovács András Ferenc időben első, Tengerész Henrik intelmei című kötete, benne a címadó verssel 1983-ban jelent meg a Kriterion Kiadó gondozásában.[1] Kovács András Ferenc akkor még nem volt “KAF”, az egyik legtöbbet elemzett, legnagyobb hatású kortárs magyar költő, a kötet megjelenését követően majd’ tíz évet kellett várnia a magyarországi elismertségre.[2]

A magyar történelmi és irodalmi emlékezetben nem a portugál Tengerész Henrikhez, hanem egy másik “jeles férfiúhoz”,[3] Szent István nevéhez fűződnek az “intelmek”. A hajózás, a hajó lehet(ne) persze az állam, a birodalom metaforája is, de a költeményben Tengerész Henrik nem államférfiként és nem egy jövendő államférfinak ad tanácsot, ráadásul tanácsai sem megfellebbezhetetlenek vagy “szentek”, hiszen, mint a költemény mottója elárulja, a hercegnek “igaza volt, és mégis tévedett”.

A Tengerész Henrik intelmeit át- meg átszövik a hispán kultúrára való utalások, a jellegzetes luzitanizmusok, kezdve a mottóban említett Andrès (sic!) da Costától Szent Jakab haváig, a portugál hercegtől, Don Enriqueztől a legendás tengerésziskola színhelyéig, Sagresig. A költemény intertextuális összefüggésrendszere egy bárhol bárki (akár egy, a nyolcvanas évek Erdélyében élő költő) által elérhető, a portugálok számára meg egyenesen iskolásnak számító művelődéstörténeti ismeretanyagból bomlik ki. Ámde a portugál költészetre nem jellemző a drámai monológ – igaz, a Tengerész Henrik intelmei nem is próbál egy portugál vers parafrázisának látszani.

No de ki beszél egyáltalán ebben a költeményben? A mottóban megidézett Andrès da Costa (Kovács András?), aki születésnapján érkezik Sagresbe, vagy pedig a “jeles férfiú”, a tengerésziskolát alapító portugál herceg? Egyáltalán drámai monológot olvasunk-e? Nem lehetséges, hogy dialógust? A harmadik strófában a lírai beszélőtől nem veszi-e át valaki más a szót, nem szakítja-e félbe a monológot egy másik beszélő, megakasztva ezzel az “intelmeket”?[4] Persze ha igen, akkor sincs szó két egymást kizáró nézőpont drámai szembesítéséről.

Hiszen nincs igazi tekintély. A beszélőnek nem lehet kitüntetett pozíciója: az intelmet adó és az intelmet megfogadó, a tanár-tanítvány, az atya-fiú szerep a költeményben nem válik szét élesen − hiszen a jó kormányzáshoz talán, de a magánélethez (a “hajózáshoz”) nem lehet általános irányelveket rendelni. Navigare necesse est − ám a tengerbe mindenki belehal, a “jeles férfiak” ugyanúgy, mint a névtelen fiatalemberek. A zuhanást-süllyedést-aláhullást (vagyis a halált) kívánó vagy átélő beszélő lehet maga Henrik, a mottóban megidézett Andrès da Costa vagy akárki más. Nem véletlen, hogy Henrik neve arra a fiatalemberre (is) utal, akinek apja nevezetes “intelmeit” nem állt módjában megfogadni, épp ifjúkori halála révén vált nevezetessé (Henrik = Imre). A költeményben − a tulajdonnév sajátosan magyar implikációja miatt − egy halott ifjú int egy másik halottat. A mű ennek ellenére (talán a patriarchális viszonyon való ironizálás, talán a tengeren “elszenvedhető” erotikus kalandok felsorolása okán) nem tragikus hangú különösebben.

A Tengerész Henrik intelmei a transzszilvanizmus hetvenes-nyolcvanas évekbeli ideológiai átértelmeződésének folyamatába is beilleszthető, hiszen az “intelmet” parodizáló vers előtérbe állít egy, az erdélyi költő-elődökétől eltérő költői szerepet. A Tengerész Henrik intelmei (a kötet is, nemcsak a címadó vers) szakít a kisebbségi költőtől elvárt patetikus világszemlélettel, a kisebbségi lét középpontba állításával és a költészet társadalmi szerepvállalásával[5]. És szakít a transzszilvanizmusban mindig is oly kitüntetett szerepű “helytállás” átesztétizálásával is − jellemzően a költemény az “elsüllyedés-alámerülés” olthatatlan szükségességéről vagy vágyáról is beszél.

De ez a korábbitól eltérő költőszerepet és énstratégiát bemutató költői alakmás miért épp portugál? A kérdés azért is izgalmas, mert Tengerész Henrik árnyéka − noha a portugál herceg nem költő-előd − szinte beborítja Kovács András Ferenc egész ifjúkori költészetét. Mint már említettük, a Tengerész Henrik intelmei lesz KAF első, 1983-ban megjelent kötetének a címadó verse, noha ebben a kötetben más lírai alakmások is szerepelnek, a tékozló fiú, Il Transilvano, Pulcinello, Übüper stb. A 2003-ban a Pallas Akadémiánál megjelent reprezentatív válogatásba (melynek KAF a Tengerész Henrik búcsúzik címet adta) a híres, 1983-ban megjelent vers mellé egy újabb Tengerész Henrik-es verset ír, és ez lesz a kötet címadó verse, egy egész költői életszakaszt, a “Tengerész Henrik-korszakot” prezentálva.

A portugál herceg, úgy vélem, a Kovács András Ferenc költészetére oly nagy hatású Fernando Pessoa árnyékából lépett ki: így a “jeles férfiú” nevéhez tapadó “felfedező-felfedezés” jelentése is kettős értelmet kap. De a Pesoát egész életében körüllebegő titokzatos magányosság, tehát a Pessoa-mítosz nem is volt alkalmas arra, hogy önmagában egy “vidám poéta”[6] alteregója legyen − ellentétben az elérhetetlen messzeségről álmodozó, életében nem sokat utazó, ámde mégis tengerésziskolát alapító, egy Pessoáénál jóval általánosabb életmodellt sugalmazó “jeles férfiú” alakjával. Ez a lírai én (a nyári útra keléstől óvó/óvakodó) portugál herceg nagyon jól illik Kovács András Ferenc első kötetének mediterrán alteregóihoz (Il Transilvano, Pulcinello, Übüper és mások).

Külön tanulmányt érdemelne Portugália, a kulturális másságot (és annak meghittségét) megtestesítő “portugálság” kitüntetett szerepe a magyar posztmodernben. Erdély felől azonban Portugália nemcsak “más”: hiszen keletről nézve a hispániai ország az európai civilizáció éppoly előretolt helyőrsége, mint nyugat felől Erdély, amely a Rejtő-regény címéről irodalmi csoportosulásokat, lapokat nevez el büszkén. De merre van az előre? Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy míg a költők a nemzeti romantika idején abban az irányban keresték költői “őshazáikat”, amerre Kőrösi Csoma is kutatta a magyarok “eleit”, addig az erdélyi posztmodern átrajzolja ezeket az útvonalakat, lelki-szellemi tájékozódási pontokat. A portugál couleur local versben megjelenített elemei mind a jellegzetes erdélyi tájtól, mind a vörösmartys őshazaálmoktól különböznek: “szélvész libikókái”, “szárnyashalak”, “flották”, “billegő roncsok”, “zenebonáló örvények”. Ez a felületesnek látszó tematikai változás is a transzszilvanizmus lassú átrendeződését jelzi − és persze azt is, hogy a posztmodern magyar költőknek a reformkori magyar költőkkel ellentétben van saját tengerélményük.

A Kovács András Ferenc lírájára jellemzőnek tartott poeta doctus-tradíció, intertextualitás, identitásvesztés, kulturális emlékezet, és – tegyük hozzá – a mediterrán motívumkincs más erdélyi költők munkásságát is meghatározza. Az utóbbi években több erdélyi és anyaországi folyóiratban jelentek meg részletek Bogdán László portugál ihletésű versciklusából (versfolyamából? verses regényéből?), a Ricardo Reis tahiti fekete füzetéből. A Bogdán-féle Reis – ellentétben a Pessoa-alteregóval – nemcsak egy, hanem több tengert is “kipróbál”, a költő elutaztatja a hősét az Adriához is (a ciklus alciklusa: Bolyongások a dalmát szigetvilágban) és a Csendes-óceánhoz is. De Bogdán László szétmeséli, szétdiskurulja a Pessoa megteremtette klasszicizáló, szigorúan fegyelmezett reisi versvilágot, izgalmas epikus és dialogikus keretet adva a Reis-motívumoknak, amely a Pessoa-féle költői törekvésektől teljességgel idegen. Az erdélyi-tahiti Ricardo Reis terjedelmes szabadversekben (!) levelez Fernando Pessoával, Fernando Pessoa heteronímjeivel, miközben élénk párbeszédbe bonyolódik Pessoa kortársaival is. Mindeközben – mint valami portugál Childe Harold – örökké úton van, szeli a tengereket.

A Reis-versek ki- és szétbeszélését, a brazil doktor, a híres heteroním és Pessoa találkozását már a Nobel-díjas Saramago kiötlötte regényében, a Ricardo Reis halálának évében. Ebben a műben a Pessoa-idézetek klasszikus szövegközi versként funkcionálnak. És a versek, a keményre csiszolt, zárt lírai formák “szétbeszélése” is jóval egyszerűbb: a fojtogató társadalmi környezet, amelyet Saramago rajzol a versek és a Brazíliából hazatérő Reis doktor köré, előbb ellenpontozza, aztán kiüríti és elszigeteli a versbéli közléseket: Pessoa és heteronímje végül el is hagyják Lisszabont. A lírai és epikus elemek Bogdánnál ennél bonyolultabb módon keverednek.

A Pessoa-heteronímok Bogdán költészetében egyébként már a Reis-versfolyam előtt, az Argentín szárnyasok kötetben is megjelennek. De a vershagyományt és az olvasói elvárásokat “kijátszó” műnemi ambivalencia sokáig még nem jellemző a termékeny és sokoldalú sepsiszentgyörgyi költőre, nem jelenik meg a több magyar költő stílusát kisajátító 1998-as verseskötetében, az Átiratokban sem. A szigorúan zárt versvilágok (versformák, klasszicista motívumok) epikus “mozgósítása”, az izgalmas feszültség forma és tartalom, a műben megidézett műfajok, műnemek között csak Bogdán későbbi költészetére jellemző. Egy huszadik századi nő két háborún átívelő életsorsát huszonnégy szonettben meséli el (Az erdélyi Madonna), ennek a műnek már az alcíme is rendkívül zavarba ejtő: Fejezetek egy regényből. Ennél is izgalmasabb az Irodalmi Jelennél megjelentetésre szánt Ricardo Reis-opus tervezett felépítése: a már ismert versciklus után – a szerző levélbeli közlése szerint – egy Ricardo Reis-regény következik, amelyet majd egy másik versciklus zár le.

Nemcsak az alakmások (vagy inkább szövegmások) és műfajok, műnemek forgataga, nemcsak az identitásvesztést, a játékos intertextualitást megideologizáló Pessoa-kultusz vagy a drámai monológ formájának kedvtelése emlékeztet itt a Kovács András Ferenc jelképezte lírai hagyományra, hanem az is, hogy az átiratok, variációk, átdolgozások tengerében kirajzolódik  a kelet-közép-európai sorsra, értelmiségi létformára való utalásrendszer is.[7] Valami nonszenszbe hajló vidám képtelenség és fanyar önirónia hatja át Kovács András Ferenc “jeles férfiúját” és Bogdán László Reis doktorát, ezt a mondatok világában (vagy tengerében) fuldokló, élő és halott költőkkel familiáris kapcsolatot ápoló, erotikus meglepetésekre, új és új tengerekre áhítozó, idős könyvmolyt. Ez természetesen messzemenőkig idegen a “portugál” Pessoától. Ám nekünk – miközben varázslatosan idegen – mégiscsak meghitten otthonos.

A KAF-féle portugál képet, Tengerész Henrik-alakmást, a Bogdán-féle Ricardo Reis-t (ahogy Kovács András Ferenc és Bogdán László oly sok más költői szerepét is) valószínűleg magyar műfordítások ihlették. Ez azért is különös, mert az erdélyi irodalomban a műfordításnak nincs az anyaországihoz hasonló jelentősége. Az erdélyi posztmodern mostani, nyugatias orientációja mellett feltűnő, hogy nem létezik erdélyi műfordítás-történet, és a fordításnak nincs igazi fóruma. De még mindezzel számot vetve is meglepő, hogy a heteronímekkel annyiféle játékot űző erdélyi irodalomnak tulajdonképpen nincs Pessoa-fordítója. (Ahogy az is meglepő, hogy a magyarországi Pessoa-fordítók – köztük jeles költők – miért elégednek meg a műfordító szerepével.)

Pessoa nincs, de a galego költők  nem hiányoznak az erdélyi műfordítás-irodalomból. Az erdélyi műfordítás-irodalom doyenje, Jánosházy György a marosvásárhelyi Látó folyóiratban közöl galego fordításokat, és a 2008. júniusi számban közzétett a galego irodalomról egy kis ismertetőt, amelynek a végén bejelentette, hogy a galego költők szövegeiből versválogatást készít. Mivel tudjuk, hogy a fordító (hiszen nem tehet mást) mindig kortárs irodalmi szövegeket “készít”, érdemes megvizsgálni, a mai erdélyi irodalomban mit is “helyettesít” a galego költészet.

A galego irodalom egyébként tényleg számos izgalmas interpretációs lehetőséget rejt. Középkori irodalmát (különösen a sok obszcenitással átitatott szatirikus dalait) a bahtyini karneváli kultúra érdekes megnyilvánulásának tekinthetjük,[8] a női dalokat pedig értékelhetjük és fordíthatjuk a gender studies szempontjai érvényesítésével.[9] A középkori tárgyú epikus (a XX. században olykor a mágikus realizmust megelőlegező) műveket szemlélhetjük a XIX. századi magyar múltkeresés vagy éppen a Krúdy-epika fényében[10] – de Jánosházy György egyiket sem teszi.

A 2007. júniusi Látóban így foglalja össze a galego irodalommal kapcsolatos fordítói munkáját, és e szavakkal számol be a születő antológiáról: “A távoli Galícia kiadványai nemigen jutnak el ide Európa legvégéről, Herkules oszlopaitól. Jórészt az internetről kellett összegyűjtenem az anyagot, nincs hát rendszer és tervszerűség a válogatásban, csupán személyes viszonyulás – de azt hiszem, így is bepillantást nyújt egy valaha fényesen indult, és hosszú elakadások után lázasan újraindult költészetbe. (…) Az itt közölt anyag felülválogatás egy készülő kis kötetből.A fordító bevezetője alapján a galego irodalom egy hagyományok súlya alatt roskadozó, saját történetét mindig újrakezdő és újraíró, lényegében folyton a saját identitását kereső irodalom.

Hamis interpretáció volna ez?

Jánosházy György, ez a nagy formakultúrájú költő nem elsősorban a középkori líra különleges gyöngyszemei közül válogat, hanem a nyugatos fordítóhagyomány eszközeivel XIX–XX. századi galego költőket tolmácsol. Ezekben a fegyelmezett, igényes versszövegekben nem is Babits és kortársai nyelve, szemlélete köszön vissza, hanem az Újhold-nemzedéké – ami azért is különös, mert az erdélyi irodalom a két világháború között és azután is mindig hajlamos volt öntörvényűségét, “sajátszerűségét” hangsúlyozni. A Jánosházy György által fordított galego költők a legnyugatiasabb nyugatos költők – Kolozsvárról. Mélyen urbánus, kifinomult költészet ez.

(A fenti példa nem csak a műfordítástörténet, a romanisztika, a hatástörténet vagy a műfordításkritika szempontjából tanulságos. Az idős erdélyi műfordító és a galego költők “találkozása” azt is bizonyítja, hogy az internet segítségével mennyire kiküszöbölhetőek lettek a kultúrák találkozását mindeddig monopolizáló közvetítő intézmények: tanszékek, könyvtárak, kultúrdiplomáciai “felelősök”, lektorok, szakértők.)

A portugál és spanyol nyelvű irodalom – bár nagyon sok helyen élnek spanyol vagy portugál nyelvű kisebbségek – nem ad kulturális mintát a “másságban élésre”, a tartósan kisebbségi helyzet elfogadására vagy elviselésére. A galego irodalom viszont annál inkább, hiszen a galegók a múltban mindig is “kisebbségben” éltek, galego állam a történelemben sohasem létezett. A galegók sikeres autonómiatörekvései, a jogok kiteljesedéséért vívott harcuk viszont szolgálhatnak kulturális modellként a kelet-közép-európai kisebbségeknek.

Ilyen politikai szimpátián vagy kíváncsiságon alapuló kulturális közeledésre a múltban is találhatunk példát. Nagyon sok esetleges oka lehet a magyarokra vonatkozó hivatkozásoknak az ibériai népek művelődéstörténetében (Hunyadi János katalán kultusza vagy a portugál királyi ház magyar eredetével kapcsolatos legendák[11]), de az bizonyos, hogy a magyarok iránti folyamatos, XV–XVII. századi érdeklődést nyilván a törökökkel (a muzulmánokkal, azaz a mórokkal) folytatott hősies küzdelmek is gerjesztették.

Ma nincsenek “mórok” sem az Ibériai-félszigeten, sem Kelet-Közép-Európában, és az érdeklődés iránya is megfordulni látszik. Az erdélyi magyar értelmiség csodálva vagy épp rokonszenvvel figyelheti a galegóknak az autonómiáért folytatott küzdelmeit, és ez a politikai kíváncsiság/rokonszenv is megalapozhat egy fordítói irányultságot és életművet. Az ember tragédiájának galego fordítója, számos galego népmese tolmácsolója, a spanyolországi önkormányzati és nyelvtörvények fordítója, Asztalos Lajos is XIX–XX. századi költőket fordít, és igényes fordításaiban a magyar közösségi-politikai költészet megújítására, korszerűsítésére tesz kísérletet – amely mélyen ellentétes a KAF-féle “portugál iránnyal”. A Korunk 2008. augusztusi műfordításszáma – amely a tekintetben is megújítja a műfordítás-kritikát, hogy hangsúlyosan foglalkozik a kisebbségi irodalmak fordításával, a posztkoloniális kultúrák és egyáltalán a “peremterületek” kulturális tapasztalataival – Asztalos Lajos galego versfordításait, nagyon helyesen, politikai kontextusba helyezi.

Tényleg sokféle tenger és tengerpart van: az Erdélyből megálmodott Portugáliák és Galíciák nem is hasonlítanak egymásra.



[1] A költemény később kétszer is megjelent: Kompletórium. (Válogatott és új versek 1977–1999). Jelenkor. Pécs. 2000., Tengerész Henrik búcsúzik. (Tizenhét vers.). Pallas-Akadémia. Csíkszereda. 2003.

[2] Kovács András Ferenc magyarországi elismertetéséért legtöbbet Szigeti Csaba és Kulcsár Szabó Ernő tettek. (Szigeti Csaba: Lábjegyzetek egy lábjegyzetelt palimpszesztushoz – In: Jelenkor, 1993/XI. 893-901, Kulcsár Szabó Ernő: Poesis memoriae. A lírai mnemotechnika és a kulturális emlékezet “újraírása” Kovács András Ferenc verseiben – In: Kortárs. 1994/VI.70-89.) A további – szinte beláthatatlan terjedelmű – szakirodalomról lásd a Digitális Irodalmi Akadémia Mészáros Márton által készített összefoglalóját: http://www.pim.hu/object.DFA71EFC-CD5B-498B-A95F-A4771FA169DE.ivy

[3] A mottó: “Szent Jakab havában érkeztem Don Enri- // quezhez Sagresbe, éppen a születésnapomon. // A jeles férfiú többek között óva intett a hajó- // zástól. Igaza volt, és mégis tévedett…” (Andrès da Costa: A hajózás hasznáról)

[4] “…szent jakab havában hagyd a tengert // nézd kiravaszkodtam ügyesen a dolgot // bekalkuláltam a teljes állatövet…”

[5] Cs. Gyímesi Éva: Gyöngy és homok. Ideológiai értékjelképek az erdélyi magyar irodalomban. Kriterion. Bukarest. 1992.

[6] Margócsy a “vidámságot”, a magyar lírának ezt a Csokonai Vitéz Mihály költészetére is emlékeztető aspektusát emeli ki Kovács András Ferenc költészetében. (Margócsy István: Magyar táncsz. Kovács András Ferenc: Kompletórium) – In: Holmi, 2000. VIII. 1010-1015.)

 

[7] Elek Tibor: “szövegek közötti térben”. Bogdán László újabb verseiről – In: Forrás. 2008. III. 46-50.

[8] Lényegében az Udvariatlan szerelem galego-portugál költeményeinek fordítói is ezt teszik. (Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája. Főszerk.: Bánki Éva, Szigeti Csaba. Prae.hu. Budapest. 2006.)

[9] Ezt teszi tanulmányaiban és fordításaiban Ladányi-Turóczy Csilla.

[10] Bánki Éva: Álvaro Cunqueiro és a galego próza virágkora – In: Polisz. 2006. XI.

[11] Rákóczi István: Egy történelmi tévedés anatómiája. In.: Magyar-Portugál kapcsolatok, ELTE Portugál Tanszék kiadása. Budapest. 1987. 55-76. o.

Krimielemek és misztikus motívumok Tar Sándor Szürke galambjában

A gonosz álruhában él csak igazán.

(Michael John Moorcock)

 

Vasárnapot írunk, nem hétfőt a kövér Adél a halálát ette a születésnapi rántott húsban, mert a bátyja és az édesapja gyűlölte őt; orrán ás száján ömlött a vér ugyanígy végezte Lajos, a festő-mázoló; valamint Kocsis, a mentőállomás telefonügyeletese és még sokan mások hétfőn velük együtt már ötvennyolcan véreznek, de ki tudja, hányan haltak még meg az utcán, a mentőben, a hajléktalanok búvóhelyein és az ország egyéb, válogatott pontjain?

Így indul Tar Sándor Szürke galamb című regénye, mely olvasható akár az első magyar hard-boiled-regényként is, ám nem tisztán kemény krimi, és nem is bűnügyi regény, hanem valamiféle átmenet a kettő között. Erre utalhat a borítón nagy betűvel olvasható “bűnregény” felirat. A Szürke galambbal, mint krimivel több tanulmány is behatóan foglalkozik. Bánki Éva[1] a társadalmi regény és a krimi viszonyát boncolgatja; Benyovszky Krisztián[2] a “bűnregény” fogalmát igyekszik értelmezni, Dömötör Edit[3] pedig azt vizsgálja, hol és hogyan tér el a Szürke galamb a “szimpla” krimitől. Csendben megjegyezném: én magam is egyetértek azzal, hogy Tar Sándor valami egészen egyedit, a magyar irodalomban (eddig) egyedülállót alkotott. Egyedi, hiszen ez az “első, hagyományos krimi kiforgatásán alapuló detektívtörténet a magyar irodalomban”[4]. A regényben szorosan összefonódik a krimi és a misztikus szál, kapcsolatuk olyannyira erős, hogy a transzcendens erők jelenléte nélkül e krimi életképtelen lenne. A nem is igazán rejtett bibliai utalások át- meg átszövik a regényt, maga a bűntény ­ mely irreális és a “valóságos valóságban” elképzelhetetlen lenne , valamint a sok szálon futó mellékcselekmények  transzcendens erők jelenlétét sejtetik.

A hetedik napon az Úr megpihen, és nézi, mit teremtett. Most azt kell látnia, hogy egy szokatlan vírus kellemetlen hatásaként egyfajta  “tisztogatási folyamat indult meg odalent, a földön. A jól titkolt kívánságok teljesülnek – kár, hogy ez áldozatokat kíván, mert az ember olyan gyarló, hogy nem létező boldogságát mások lététől-nemlététől teszi függővé De ha már így esett, tényleg csak abban reménykedhetünk, hogy ha elhull a férgese, akik akadályoznak másokat a boldogulásban, örök béke és jólét köszönt a földre. Vajon ha ők a vérüket ontják, ahogyan egykor Krisztus kínhalált szenvedett értünk, ránk a jövőben idilli, gondtalan élet vár?

Az anyja vízzel locsolta a lány tarkóját, arcát törölgette, lent, a linóleumon nagy, véres vattacsomók, a kádban szintén, foltos törölközők mindenütt, Máriám.[5]

A kövér Adél minden idegszálával azon volt, hogy a születésnapján magába tömjön egy videónyi rántott húst ilyen módon igyekezett kompenzálni bátyja “előnyét”, aki bezzeg valódi videót kapott a születésnapjára. Ahogyan Bánki Éva írja, a regényben feltűnően sokat zabál mindenki. Valószínűnek tartom, hogy a mértéktelen evés nem csupán egy pótcselekvés, mely arra irányul, hogy a szereplők valamivel elüssék az időt Adél esetéből kiindulva azt kell feltételeznem, hogy valamiféle kényszeres igyekezetről van szó, melynek célja, hogy a lelki boldogtalanságot az anyagi világ javainak fölhalmozásával szüntessék meg. Ha nincs videó, akkor annyi rántott hússal, amely súlyban felér egy videóval.

Benyovszky Krisztián így mutatja be az első két fejezetet: “mozaikszerű történetépítés keretében kibontakoztatott életkép-sorozat”[6]. Hétköznapi emberek keverednek hétköznapinak semmiképpen sem nevezhető helyzetekbe; gyakorlatilag néhány óra leforgása alatt szabadul el a pokol, és a feszültséget csak növeli, hogy a bűntények áldozatai kisszerű polgárok.

A regény uralkodó eleme tehát a  “diszharmónia, amely ősidőktől fogva mérgezi a világot. Nem tudni, de a jelen helyzetet tekintve talán nem is számít, honnan ered az emberben gyakorlatilag önálló entitásként élo gyűlölet, mely csak arra vár, hogy valaki ellen elemi erővel irányulhasson akár mondvacsinált okokból is , és pusztulást hozzon. Hibáztathatjuk Évát, gyárthatunk elméleteket arról, hogy az első nő genetikailag hibás volt és talán egyetlen gén mutációja okozta a boldogságra való képtelenséget ez a gén pedig domináns volt és Éva valamennyi leszármazottjára tovább örökítette a hibát, mely nyomorba dönti az emberiséget. De hihetünk abban is, hogy a mindenkiben meglévő gonosz nem képezi elemi részét az embernek, nem biológiailag öröklodo alkotóeleme, csupán a Sátán egy rafinált eszköze arra, hogy kiirtsa az emberiséget és ez esetben megfékezhető, mert nem tartozik a természetünkhöz, csupán tanyát vert bennünk egy időre, de ez idáig szunnyadt a rendszerváltás “élesztette fel” a Gonoszt; legalábbis a regény így magyarázza.

Eljött a rendszerváltás: az emberek ismét dönthetnek jó és rossz között ahogyan egykor a Paradicsomban. Ha a jót választják, korábban csak a Paradicsomban megízlelt bőség köszönthetne újból a földre így tehát ez a vírus, amely teljesíti a legféltettebb kívánságokat, tulajdonképpen hasznos is lehetne Ám mivel az ember eredendően bűnös, nem azt kívánja, hogy képes legyen szeretni Adélt, hanem azt, hogy Adél pusztuljon el egyébként is kövér és csúnya.

A Sátán ezt látva valószínűleg nevet a markába, az Úr pedig a megoldást keresi. Vérre menő küzdelem folyik kettőjük között az emberi lelkekért, minden egyes személyért, a könyörületet pedig csak egy hajszál választja el a gyűlölettől, de egyelőre a Sátán bizonyul erősebbnek.

Ha valaki az ablak homályos üvegén át kívülről nézi az egészet, azt látta volna, hogy az asszony mindkét karjával az asztalra könyököl, a fiával szemben, és imára kulcsolja a kezét a gyerek tarkóján. Mint valami szelíd, vallásos tárgyú képen. Aztán valamit igazít az asztal lapjára támasztott kötőtűn, a hegyét a fiú egyik orrlyukához illeszti, majd hirtelen, nagy erővel belerántja a fejét. Többször. [7]

Jó és Gonosz játszmájának színterévé alacsonyodik a föld, a mindenkiben meglévő ellenétes erők összecsapnak, és szerdán már azt sem tudjuk, hányan élnek, hányan haltak; jelentéktelenné válik az ember ember volta, a kérdés csak az, melyik képzeletbeli listán szerepel a név: a  “már halottakén vagy a leendőkén?

A félelem a tetőfokára hág: nem tudni, ki az ellenség, kitől kell rettegni.

A galamb olyan volt, mint a többi, de Kéri úr azonnal látta rajta, hogy mégsem.[8]

Talán ez utóbbi sorok ragadják meg leginkább a regény feszültséggel teli hangulatának mibenlétét: Bánki Éva kifejti a tanulmányában, hogy senki sem az, akinek/aminek látszik: “ A Nyúlszájú nem nyúlszájú, hiszen maszkot visel. Malvin őrmester nem Malvin, hanem Sági Éva. Csiszár nem császár és nem is király, Néger, a roma kisfiú nem néger, Molnár főhadnagy csak hadnagy, hiszen visszaminősítették (viszont az elbeszélő többször is (fő)hadnagynak nevezi), Líbia, a rendőrségi titkárnő eredetileg Lídia, Lázár, a maffiózó pedig nemcsak a Lázár, hanem a Mocsok, Sárga, Penge, sőt a Rácz, Rács, Rácsai nevekre is hallgat.”[9]

Különleges továbbá a galamb, aki nem fehér. A szürke jelző valamiféle (be)szennyezettségre, romlottságra utal(hat), melyre már a cím felhívja a figyelmet. Legalábbis báránybőrbe bújt farkasra asszociál az olvasó, ha egy , a Gonosz által „megrontott” galambot képzelünk magunk elé, mely külsőre még idomul ugyan a társaihoz, ám a romlottság jelei már fellelhetők a testi jegyein.

 Hát miféle állat ez?[10]

Szebb, hatalmasabb, mint a többi természetes, hogy meg kell szerezni. Akárcsak a tiltott gyümölcsöt a Paradicsomban. A Gonosz ismeri az ember gyenge pontjait: tudja, hogy a birtoklási és feltűnési vágy erőteljesen jelen van majd minden földi halandóban, így hát olyan csapdát kell állítania, amelynek e két gyengeség birtokában az ember képtelen lesz ellenállni. A galamb csupán kérette magát ott turbékolt a közelben; Kéri urat senki sem kényszerítette arra, hogy egy marék eleséggel a kezében, óvatosan a közelébe lopózzon és becserkéssze magának a különleges példányt. Ha híján lett volna a birtoklási vágynak, nem ejti el a gyönyörű galambot, amelyről ő maga is azt sejti, hogy tenyésztett példány tehát: másé

Ez utóbbiak ismeretében már két erőteljesen meglévő, negatív tulajdonságát ismerjük az emberi fajnak: hogy alapvetően boldogtalan, és hogy azt hiszi, a boldogsága a külső körülmények függvénye. Ha XY meghal, boldog lesz; ha XY-t birtokolhatja, úgyszintén.

Goda Albert is úgy hitte egykor, boldog lesz Ilussal, ám az asszony nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem maradt más hátra, mint megszabadulni tőle. Albertnek gondja volt rá, hogy az asszonyt eltegye láb alól Jasával leereszkedett a pince mélyére (a pokolba?), eladta a lelkét az ördögnek, és Ilus elpusztult. Köszönet a rendhagyó hirdetésnek.:

                                   ***MEGUNTA? HÍVJON! KERESSEN!***

Mégis miféle hirdetés ez és ki adta fel?!   Bátyus és Jasa irreális figurák ahogyan Goda Albert, úgy én is azt érzem velük kapcsolatban, mintha egy másik valóság ide szakadt elemei volnának. Identitásuk kétséges: tudjuk, hogy nem ez a valódi nevük, de ezzel együtt azt is sejtjük, hogy sokatmondó álnevekrol van szó legalábbis Bátyus esetében mindenképpen. Egy báty az ember fölött áll: nagyobb és okosabb is nála, fel lehet rá nézni, a szava pedig szent. A remegő-reszkető Goda Albertet Jasa vezeti a földalatti, sötét folyosókon Bátyushoz. Meghátrálni és visszakozni már nem volna helyes ezzel a tettel alighanem kivívná az ember a bátyja megvetését.

A Gonosz erős és hatalmas, az egyszerű földi halandó fölött áll ám ha a Bátyus (mindenki bátyja) képében jelenik meg, azt kell hinnünk, hogy rokoni szálak fűzik az emberhez. Egyazon vér hasonló tulajdonságok. Az emberben is megvannak hát ugyanazon tulajdonságok, mint a bátyjában: csak éppen a hatalma csekélyebb, mert a kisebb gyermek mindig ügyefogyottabb de a maga eszközeivel a saját világában ugyanúgy eltapos és pusztít, ahogyan azt a Bátyus teszi nagyban.

A Gonosz tehát él, eleven a Jó pedig látszólag halott. Nem sok jelét  tapasztaljuk annak, hogy e regény szereplőiben az igazi, önzetlen, tiszta szeretet jelen lenne a szeretetük érdektol átitatott, önös, mással csak akkor tesznek jót, ha az a saját érdekeikkel nem ütközik.

Érdekes jelenet, amikor a házmester a keresztre feszített Krisztus-festményt nézi, és egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy a lator megmozdul.

Amikor nézte azt a nagy hatású festményt, egy pillanatra az volt az érzése, hogy ott van ő is a képen, a színes tömegben, és azt látja, amit azok: Jézus halott, mozdulatlan, DE A LATOR LÁBUJJA MEGMOZDULT, riadtan nézett körül, látja-e még valaki rajta kívül, de akkor már üres volt a terem, a jelzés neki szólt. [11]

Miért a lator és miért nem Jézus lábujja mozdult meg? Talán a házmester romlott, és csak arra van kihegyezve a figyelme, hogy a Gonoszt meglássa számára a Jó halott? Vagy a lator lábujja valóban megmozdult?…

Ugyanakkor a halottnak minősített Vámos Péter, a házmester, felkel a boncasztalról, mert csak tetszhalott volt. Feltámadt volna? A feltámadással egyértelműen bibliai példára asszociálnánk, ám itt felmerül a kérdés: ez azt igazolja, hogy a Jó csatát vesztett a Gonosszal szemben? Később azonban leüti őt a részeg boncmester – alighanem ez az egyik legironikusabb jelenete a regénynek.

Na és ott vannak még az  Apostolok is éppen tizenketten, innen kapták a nevüket. Az iróniát csak fokozza, hogy közülük kerül ki a sorozatgyilkos. És akkor még nem beszéltünk a Kishercegről, vagyis a fiúról, akit meg kell menteni. A bibliai történet épp a fordítottjáról szól: a fiú az, aki föláldozza magát az emberiségért. Mi ez, ha nem a biblia történet kitekerése? Így fokozza Tar a káoszt?: ebben a regényben (majdnem) mindenki (el)vérzik, ám ezúttal az emberiség ontja a vérét…

A regény számtalan értelmezési lehetőséget kínál – és egy olyan jelentős alkotásról van szó, amely misztikus thrillerként is értelmezhető.



 

[1] BÁNKI ÉVA, Hard-boiled-hagyomány a magyar krimiben – In: ÚjNautilus. 2008/IX.

[2] BENYOVSZKY KRISZTIÁN, Egyenruhás madárjósok. Tar Sándor Szürke galamb című regényéről – In: Kalligram. 2003/II.

[3] DÖMÖTÖR EDIT, Nyomozás és olvashatóság.. Tar Sándor: Szürke galamb – In: Alföld. 2007/VII.

[4] BÁNKI ÉVA, Hard-boiled-hagyomány a magyar krimiben – In: ÚjNautilus. 2008/IX.

[5]   TAR SÁNDOR, Szürke galamb, 1996, 8. pp, Magvető, Budapest

[6] BENYOVSZKY KRISZTIÁN, Egyenruhás madárjósok. Tar Sándor Szürke galamb című regényéről – In: Kalligram. 2003/II.

[7]   TAR SÁNDOR, Szürke galamb, 1996, 23. pp, Magvető, Budapest

[8]   TAR SÁNDOR, Szürke galamb, 1996, 23. pp, Magvető, Budapest

[9]  BÁNKI ÉVA, Hard-boiled-hagyomány a magyar krimiben – In: ÚjNautilus. 2008/IX

[10]   TAR SÁNDOR, Szürke galamb, 1996, 25. pp, Magvető, Budapest

[11]   TAR SÁNDOR, Szürke galamb, 1996, 147. pp, Magvető, Budapest

VALAMI GYŰLIK, NAPJAINK VISSZÁJA, SZÓL A VÉGTELENHEZ (Versek)

 

 

 

 

VALAMI GYŰLIK

 

 

 

Valami gyűlik,

mint nyelv alatti méreg,

papír- és nyálrost, sorköz-üledék,

valami gyűlik,

időnk maradéka,

mondhatatlan vagy terményfölösleg,

 

valami gyűlik,

épen a nyelv alatt,

titokzatos, mint szerelmi érintés,

valami gyűlik,

fény a kéreg alatt,

aligha nem más, mint maga a hiány,

valami gyűlik,

szónak a némaság

nem ellentéte, pusztán egy fokozat,

valami gyűlik,

tested és testem közt

fölszámolhatatlan, sűrű-sötét űr van,

valami gyűlik,

ne mond meg, mi az,

ne mond meg, mi az, talán a szerelem,

valami gyűlik,

áttöri a szót és

fölmutatja az arcát a világnak,

valami gyűlik,

ami soha nem fogy,

szerelmi űr az, szótlan, buja hiány.

 

 

NAPJAINK VISSZÁJA

 

 

Mint hogyha lassan fölemelné arcát

az őrület, kifordult tenger,

napjaid visszája,

 

Közelítesz a végső intelemhez,

mélyzöldek, ím, a reménység

kútjai,

 

Eső utáni kert egy kórház mögött,

mélyzölden sötétlik

a vesződségek kertje,

 

És mintha, Uram!, arcodat fonná be,

rajta régi rúnák,

a borostyán illata,

 

Tüzet fog, és mint lángot nyelt madár,

koppanva esik a betonra

egy lélek,

 

Itt vagyunk. Előkerül egy könyv még

és a nevek, neveid, s a régebbi

tiltások,

 

Elfordulok, takarva arcomat s az arcod,

kifordult tenger, mag között

vad csíra,

 

Őrület, a tenger mély gödre látszik csak,

napjaid s napjaim

visszája összeér.

 

 

 

SZÓL A VÉGTELENHEZ

 

 

Ki tudja, hány választás marad el,

Miközben szól a vers a végtelenhez?

Kiürülnek a szó monstranciái,

Elmaradnak, míg kitartasz a csöndben.

Papír és pohár, tűnyi karcolások,

Akárhány mondat hiába adódik?

Végül is kinek, honnan, hová, miért

Adódik szó vagy vers a végtelenhez?

Egy ember fekszik, áll vagy járkál, boldog,

Tehetetlen, de harcát végigírja.

Lehetne annyi mondat, szó vagy írás,

Ahány lefolyik napján egy végtelennek.

Ha élni akar, megbocsátod neki

Üres időd, ha csöndben végigírja?

S úgy kerülnek eléd még e szavak,

Madártoll száll, hol ablaknak verődik.

Kívülről könnyű látni éjeinkbe,

S könnyű látni innen magasságod?

Alszom-e, mikor, ki tudja, hogy – szólok?

S szólás ha rémlik, szó a végtelenhez?

Alkonyodik, nem rosszabb ez annak,

Ki a sötétséggel harcát végigmondja,

Kifordítja arcát a sötétnek,

S úgy néz az éjbe, mintha tükör volna.

 

Morris Methales szabadsága

Megrövidített nyugdíjak, lezuhant repülők, monszun a Kárpát-medencében. 2009 van drága olvasóm, július, én, itt, írom életem regényét, írom Morris Methalest, anyád ellenségét, te pedig olvasod a diákhitelből vett monitorodon, az ÚjNautilus vagy valamely jóízlésű irodalmi folyóirat on-line kiadásában, mert Morris nem hisz a nyomtatott szövegben: életem regényét nem öntöd le kávéval, nem eszel felette morzsahullajtó zsemlét, nem firkálsz bele illékony gondolatokat. Csillog a regényfejezet a monitorodon, amit leönthetsz kávéval – akkor rád sötétség borul – viszont az írás tovább csillámlik az egy igaz helyen. Ott ahová nem járnak buszok, se hajók. Addig nyújtozkodik az ember amíg ér, a csillagoknál viszont távolabbra nem meresztjük tekintetünket. Oda plakátokat ragasztunk, hogy ne lássuk mögötte a birodalmi jelképeket, csak a Csodaszarvast, ahogy bírkózik a Göncöllel. Odakinn szellemgárda vonul kettes sorban. Mifene? Húnyd be a szemed drága, képzeld el, hogy talán megkérem kezed, mégha kicsit buzisnak is tűnik adott esetben – úgyis csak átverlek. Számoljunk tízig, és mire kinyitod a szemed Magyarországon leszünk. Tíz, kilenc, nyolc – már egyre lassabban lélegzel – hét, hat, öt – már nem gondolsz semmire – négy, három – már felkészültél erre, ugyanmár!, arra az országra – kettő és egy. Nem költőnek, te mindennek jöttél. Te! Te, grammatikai alany, puszta névmás, ne légy ilyen üres, legyen arcod, olvasó, hogy el tudjalak képzelni, hogy ha hozzádszólok, ne pattanjanak le a betűk a képernyőről. Körvonalazlak: cigány vagy, bundesliga-frizurával, a neved pedig legyen Billie Jean, az áldott, jó Michael Jackson egy régi, ámde még bőven vállalható slágere után. Na, milyen? Míg megbarátkozol ezzel a – valljuk be – nem épp álomszituval, közlök még egy újabb rossz hírt, mint ígértem, mire kinyitod a szemed, Magyarországon leszünk. Igen, te ott is vagy, nézz körül, milyen könyvek vannak a polcaidon, lapozz csak bele, egyiket se érted – magyarul vannak. Te Magyarországon vagy, de engem nem látsz, csak ezt a szöveget olvasod – egy másik dimenzióban, ott ahol e lángoktól ölelt ország, mint kötél szorul a nyakadra. Mégis, ha hóhérod leoldaná ezt a kötelet, te holtan zuhannál össze. Irtózatos madár-szív lüktet és én szabadságon vagyok. Nem, ez így nem igaz. Küldetésem van. Olyan nincs, hogy Morris Methales szabadságon van, mert Morris Methales szabad. És csak ő, senki más, ezért mondják, nincs szabadság, pedig dehogyisnem, csak elgondolhatatlanul, mint elefánt a porcelánmolekulában, mint a birodalom lelkiismeretének érzéketlensége – talán ez Morris Methales szabadsága? Vagy az elefántté. De hagyjuk. Most őszinte leszek, mikor te, Billie Jean, „ezt” olvasod, én Japánban vagyok. A küldetésem az volt, hogy kiderítsem honnan ered ez a széporcájú, baljós nép, amely Magyarországon él ezeregyszáz éve. De miért épp Japán, vakarod a fejed, továbbcsúfítva a frizurád. Erre én most csak annyit mondok, hogy most még nem óhajtok válaszolni. Ülsz a szobádban, cigány vagy, bundesliga frizurád van, körülötted van talán pár könyv valami érthetetlen nyelven. Felálsz, összehúzod melegítőfelsődet, és a szobádon átszalad az ősz. Az előszobában hat-nyolc gyerek: füstösek, furcsák, búsak, bíborak. Augusztusban már csak kettőre jön segílyke! Félhomály van, csak a márciusi segélyből vett monitor világít. (diákhitel, hjaj, ugyan már, tudjuk…) Mítoszok születnek csak ilyen motoszkáló csöndben. A gyerekek ölelik egymást. Egyik sem a tiéd, nem tudod miért vagy itt. Szűz vagy – igen, még ez is. Megváltógyanús helyzet, ugye, már érzed? Kinn a konyhában pedig az ősanya szoptatja a sokadik csecsemőt. A roppant emlők mögül egy fekete szempár néz ki rád. Árvaházak álma, alvajárok gyöngye… Na, most menj vissza szobádba – vond meg a kevés fényt ettől a készülő világtól. Tej forr a villanyrezsón – ez fontos. Neked is küldetésed van, húzd ravaszra keskeny szemöldököd és találd ki, hogy teszed ezeket a cigány cigányokat a magyar cigányok hasznos kisebbségévé, hogy állítod össze ezt az örökké széthulló kirakót, hogy ne folyjék szerte-széjjel ez a tíz-tizenötmillió kis-Magyarország a Jóisten markában. Nem lesz oly könnyű dolgod, mint nekem, aki a magyar magyarok őseinek őseire vadászva beutaztam széles Ázsiát. Persze nem találtam semmit, hiába feküdtem össze mindenféle fehérnéppel, thaiföldi tiniprostival, kínai rízsszedő anyókával, aids-es bombai-i titkárnővel, perzsa színésznővel, japán mangafigurákkal – végig nyaltam és csókoltam testüket, de nem leltem sehol azt a ízvilágot, – mert gasztronómia ez, legalább részben – ami összekötötte Zrínyi Ilonát Morvai Krisztinával. Egyszer aztán beleuntam ebbe az eszetlenségbe. És inkább indiai gettókban fociztam helyi suhancokkal, híres emberek képeire maszturbáltam és öreg néniket kísérgettem át pekingi, kalkuttai és oszakai zebrák rövidke zöldjei alatt. Majd ebbe is beleunva, inkább mégiscsak folytattam munkámat. Neked más út rendeltettet, szűzen fogsz meghalni, mint ő. Neked nem kell gyereket nemzeni, azok maguktól készülnek a meleg cukros tej illatából és az állati ösztönökből és a kristályok hidegségéből. Annyi nem-e-világi képesség, mire csak ingerülten lehet reagálni, a megférhetetlenség erotikáját csak kiközösíteni lehet. Kirekeszteni a csillagok utáni plakátok mögötti térbe, hova nem lát bámész tekintet, ahol sátorvárosokban a monitornál is igazabb valóság lángja mellett dörzsölik kezeikez ezek a lények, akiknek csak száz ezer forint havonta, óh, egy párizsi hétvége ára. És te töprengsz, minden hajlamod ellenére, csak figyeled ezeket az értelmetlen sorokat a monitorodon, milyen veszett nyelv ez, istenkém? – sóhajtozol, visszagörgetsz a képhez, magadhoz nyúlsz – hát ha ez segít, utána talán tisztábban látsz, pedig nem, neked a sorok közti beláthatatlan űr marad, nem osztályrészül, hanem jobbhíján, ez kísér el egészen a sírodig. Ez kéne neked, egy fehér nő, akit meghódíthatsz, mert ha a magafajtával keveredik az ember, az valamennyire még tán buziság is – okosítasz. A tökéletes más, ez az! Széttépni a ruháit, semmivétenni a helyzeti hátrányod, miszlikbe a kibaszott Gucci fátylat. Kizipzározod az eurosportos melegítőd, hogy lássa, itt hódítás lesz. Ez nem egy randevú, ez örökre szól. Emlékezz a halálra – mondom én. De te nem figyelsz. Egy új faj, igen – ez az Morris, mondod, de én se figyelek rád. Más dimenzióban vagy – én szóltam. Pont mikor másodszor is visszagörgetsz a képhez, már Vereckénél vagyok. Falja a Mustang az aszfaltot. Csak ne lenne szőrös, fut át a tudatalattidon. Nemsokára benyitok a házatokba, a madame sorbaállítja lányait, a legkisebb kilenc hónapos, a második tizennyolc hónapos és így tovább, egészen a huszonegyedikig, aki száznyolcvankilenc hónapos, azaz, segítek Billie Jean: tizenöt esztendős. Őt kérem – mert mégiscsak Ember vagyok. (Azon az estén a Csodaszarvas megmakacsolta magát, és más univerzum felé vette az irányt, később senki nem látta többé) Ember és szabad. Hát útnak eredek a fahéjszín bőr mögé, és a tekergőző érszalagok nyomába szegődök: atomkatasztrófa Észak-Koreában. Van bennem felelősség, ezért a csupasz puncijára élvezek, nem bele. Majd a madame csillámport hínt magjaimra, tejjel kínál. Ez a szépség. Az elhaló lehetőségek embereninneni romantikája. A spanyolfal mögött a többi húsz lány lélegzetvisszafojtva vár. Na, Billie Jean, ki mersz jönni, végrehajtottad a küldetésed, kitaláltál valamit? Nem. Gyenge vagy! Csak bámulod ezeket a számodra érthetetlen sorokat, és átfut a tudatalattidon az íráskényszer. De nekem elfogy a türelmem. Elveszem a neved, a fajod, a kibaszott bundesliga-frizurád, az egész pereputtyod. Te! Te! Te, üres névmás! Nézz ki az ablakodon!

Tériszony.

“Kerge kis versemre az adott alapot… ”

Kovács András Ferenc gyermeki átváltozásai a líra eszközével

Kortárs gyermekirodalmunk egyik ikonjaként tartják számon Erdély és Magyarország szerte Kovács András Ferenc író- költőt, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztőjét, aki a tavalyi év folyamán tett kalapot a líra buksijára, a Hajnali csillag peremén című gyermekvers kötetével, amolyan “kis vásott gyerkőcként”, aki megtréfálja a közönségét, gyermekverseiben egyszerre szórakoztat, fricskáz, kritizál, felemel, és labdázni kezd gyermekkel-felnőttel egyaránt.

Hogyan csinálja? Hogyan sikerül neki ez a játék? Miként tud hatással lenni az olvasókra? Milyen játékszereket faricskál a líra fájából? A gondosan kiválogatott szavak ismétlődése, közérthetősége és paradox mód egyszersmind többértelműsége szöget üt a felnőttek fejében is, hiszen annyira más szemmel tárul elénk a gyermeki világ, annyira kézzelfoghatóvá, egyértelművé, szinte tapinthatóvá válik a gyermeki hit és érzésvilág, az álmok, a vonzódás a természet kincsei iránt, egyszersmind mindaz, ami a gyerekszobát körbelengi, ami megmozgatja a tárgyakat, varázserőt ad minden gyermeknek. Alkalmasint kikandikál azonban a meglett férfi arca a sorok mögül, azé a férfié, kinek hatalmas tiszta szemében máig is élénken él a kisfiú, aki szinte önmagától kérdi: “ Merre repülsz, barna bogár,/ mondd, hova szállsz, mondsza, ki vár?”

Megkapó szavak, játszik a lelkünkkel, táncol és táncba hívja az olvasót. Amolyan rejtett színészként, ahogy önmagát is már nevezte, egyszerre valósítja meg a színpadi mimézist, amint átalakul a játszópajtásunkká, olykor visszatér a komoly felnőtt énjéhez, máskor meg mintegy rendező az olvasónak kínálja a főszerepet, megint máskor csak elmorfondírozik magában: “ Barna bogár, mért menekülsz, / ujjbegyemen mért le nem ülsz?” Ez már nem a gyermekkel-gyermekként játszani akaró költő hangja, ez már maga az ember, az örök, metamorfózisra kárhoztatott, menekülésre szorított ember kiáltása, halk puha pihébe burkoltan, az önmagát is megkérdőjelező, az életét újraértékelő felnőtt intellektüel kérdése hozzánk, önmagához, az élethez.

Felsejlik ebben a sorban a célkeresés problematikája, a céltól való elmenekülés, a vágy a megismerésre, önmaga megismerésére. Lehet az interpretáció pontatlan, hiszen a költőt személyesen nem sikerült megkérdeznünk, mindazonáltal, pontosan ebben rejlik KAF vitathatatlan egyedisége: úgy kérdez, hogy játszik, úgy játszik hogy él, és úgy ír, hogy továbbél bennünk. Humora átsegíti a bajokon: “A kecske hegyre megy, / s a farka megremeg, / mert az élet, kecske-élet, / élet oly remek!”

Másutt meg fanyar házassági karikatúrát kínál nekünk: “ Kilenc tyúk jut egy kakasra, / kikeri-kitt-kott, / hogy is hágna fel a kasra:/ kikeri-kitt-kott? Ha kilenc tyúk jut reája:/ kikeri-kitt-kott, / nem lehet nyugodt világa, / kikeri-kitt-kott. Mind a kilenc kárpál, kapar, / kikeri-kitt-kott, / mind a kilenc mást akar:/ kikeri-kitt-kott!” A politikának is odaprüszköl, csak éppen rímekbe ágyazza a kommunista daliák ideológiájáról alkotott véleményét: “ Mumuroa híres város: / felvirágzott főterén/ három hasas húsdarálón/ biciklizik négy tehén. (…) Két patával pedáloznak, / Kettővel meg fékeznek: / négyen negyven éve jönnek, / de meg mégsem érkeznek…” 2008 tavaszán, Nagváradon, a Törzsasztal vendégeként a következőket vallotta a költő erről a verséről: “ Kimondottan vegytiszta gyerekvers kevés van. Kányádi és nemzedéke is eljátszotta a bujócskát a rendszerrel, már az ötvenes évektől kezdve a gyermekversekbe rejtették azt a valamit, amit nyíltan nem lehetett kimondani, a rendszer ellenes érzéseiket, szóval mindazt, amit a felnőtt olvasóknak szántak. A nyolcvanas években írtam ezt a fricskámat a dicsőséges rendszerről. De hát a tehenek, bárhogy is pedáloznak, tudják, hogy végül úgyis a vágóhídon kötnek ki. A haza sólymairól kértek tőlem is verset, hát én inkább más állatokról írtam, ha már a sajtra éhező egerekről nem engedtek amolyan aesopusi verseket, meséket írnom.”

Ez a kötet Kovács András Ferencnek immáron a kilencedik gyerekeknek szóló könyve. Három évtized műveiből válogat, főleg az 1980-as és 1990-es években keletkezett verseket tartalmazza, mindemellett azonban új versek is fellelhetők benne. „Költészetét a hagyomány és történetiség modern megjelenítőjeként, az európai költészeti örökség és az újító szellem találkozásának egyedülálló változataként értékeli a kritika. Gyakran más személyiségek álarca mögé bújva szólal meg – ezek lehetnek hajdan-létezők vagy kitaláltak; néhány alteregót ő maga teremtett meg magának. Illik rá azonban a “tudós költő” (poeta doctus) kategória is, de épp így nevezhetjük nyelvbűvésznek, szenvedélyes filológusnak is. Versei szerteágazó kultúrtörténeti és művészeti utalásrendszerük miatt olykor felkészült, beavatott befogadót feltételeznek. De alapvető érzelmi és szellemi üzenetüket minden olvasó ember be tudja fogadni, aki olykor engedi magát beleveszni a végletekig kifinomult képrendszerbe, máskor meg hagyja, hogy magával ragadja őt a sodró erejű lírai beszéd.”