Bejegyzések kategória bejegyzései

Lewis Carroll: Álomföld

Álomföld

 

 

Mikor az éjféli köd bekúszik

És a táj már csöndesen alszik

Köröttem járkál az alantas halál

Majd lassan továbbáll.

Ím harcosok, szentek és bölcsek

Ősi korokból előtűnnek

Tisztelendő arccal peckesen járva

Mind feltűnnek majd továbbállnak.

Tündöklő délidő lobogó tüze

Az alkony puha és lágy öle

Megbabonázva a szemet haldokolnak

Tán eltávoznak és továbbállnak.

De ide, Álomföld közepébe

Kártevő kéz be nem érne

A valós látomások s e pompás hely

Tán sosem tűnnek el.

Zuhanó árnyakat látok

S régi alakokat formázok;

Köröttem járkál az alantas halál

Majd lassan továbbáll.

 

Tóth Bernadett fordítása

 

 

 

Lewis Carroll: Álomföld

Álomföld

 

 

Mikor az éjféli köd bekúszik

És a táj már csöndesen alszik

Köröttem járkál az alantas halál

Majd lassan továbbáll.

Ím harcosok, szentek és bölcsek

Ősi korokból előtűnnek

Tisztelendő arccal peckesen járva

Mind feltűnnek majd továbbállnak.

Tündöklő délidő lobogó tüze

Az alkony puha és lágy öle

Megbabonázva a szemet haldokolnak

Tán eltávoznak és továbbállnak.

De ide, Álomföld közepébe

Kártevő kéz be nem érne

A valós látomások s e pompás hely

Tán sosem tűnnek el.

Zuhanó árnyakat látok

S régi alakokat formázok;

Köröttem járkál az alantas halál

Majd lassan továbbáll.

 

Tóth Bernadett fordítása

 

 

 

parazitalakat

pillanat

Az ötlet pofonegyszerű volt, Berkinek egy csapzott biciklisfutár magyarázta el a Krinolinban hét viceházmester után: kurvára mindegy, milyen lakatod van, érted, kikötöd a legfaszább lakattal a bicót, aztán úgy találod, hogy valaki rábaszott egy másik lakatot. Az ugye egy csomó idő, hogy szerezzél valamit, amivel levágod a parazitalakatot, míg te kajtatsz a hidegvágóért, levágják, eltolják a bringád.

Berki másnaposan vásárolt 3-4 lakatot, aztán várta, hogy besötétedjen. Nem a Krinolinba, hanem a Csivava-kertbe ment, hemzsegtek a bringások, a tároló dugig, egyre többen lakatoltak a környező villanyoszlopokhoz, a híd öntöttvaskorlátjához. Miután Berki felmérte a terepet, kiválasztott egy hídkorláthoz kötött fekete 28-as terepbringát. Rálakatolt, várt.

Megült egy padon, onnan figyelt, valaki épp a kiszemelt 28-as feketéhez lépett, körbenézett, rákattantott még egy lakatot, észrevétlen slisszolt a parkba. Berki egyre feszültebb lett, fasznak kellett pont az ő bringájára rálakatolni. Félóra sem telt el, jött a tulaj, dühöngött egy sort, telefonált, jó húsz perc múlva begördült két raszta haverja plusz lakatokkal, most már 5 lakattal lezárva állt ott a bringa. A srácok röhögve mentek vissza a Csivavába, Berki elkeseredetten nézte az agyonlakatozott bicót.

Az Instagram fotóknak hála pár hét alatt globális szinten is elterjedt a hír, hogy az örökké tartó szerelmet nem lehet többé apróbb-nagyobb Elzett-lakatokkal garantálni. U-lakat kell, ráadásul a ligeti sétányhoz vezető híd vaskorlátjához nőtt fekete bicajra kell ráaggatni az adott pár mindkét tagjának jelenlétében.

Jöttek is a párok, kontinenseket repültek át, hogy U-lakatjukkal biztosítsák szerelmük örökkévalóságát. Néhány hét múlva nem fért több lakat a bringára, a leleményes turisták a hídkorláthoz közel eső tárgyakra aggatták a lakatokat: hirdetőoszlopokra, popcornos kocsira, egy óvatlan öregurat járókeretestül lakatoltak a hídvéghez, két kistermetű vietnámi turista pedig a karikalábú idegenvezetőt kapcsolta hozzá a szerelem örök körforgását és állandóságát szimbolizáló hídhoz.

Berki szentségelt egy ideig, aztán felhívta Makát, aki akkoriban ipari alpinista meditációkat tartott leselejtezett püspököknek, hogy nem lenne-e kedve kifosztani egy kisebb tehénlerakatot.

 

Szaádat Haszan Mantó: Nyisd ki (Khól dó)

Amritszarból a különvonat délután kettőkor indult el és nyolc órával később érkezett meg Mughalpurába. Útközben sokakat megöltek, sokan megsebesültek, és sokaknak nyomuk veszett.

Amikor Szirádzsuddín délelőtt tíz órakor a menekülttábor hideg földjén kinyitotta a szemét, felnőttek és gyerekek egymást lökdöső áradatát látta maga körül. Ettől még jobban összezavarodott és hosszú ideig üveges szemmel bámult a porfelhőtől szürke égre. A táborban mindenfelől zaj hallatszott, de az öreg Szirádzsuddín mintha megsükerült volna. A világon semmit sem hallott. Ha bárki látja, úgy gondolhatta, hogy mélyen belemerült a gondolataiba, pedig tudata teljesen üres volt, egész létezése a semmiben függött.

Szirádzsuddín kifejezéstelen tekintettel bámult a napba, amelynek fénye minden porcikáját átjárta. Ettől felriadt. Gyors egymásutánban számtalan kép futott át a tudatán: rablás, lángok… eszeveszett menekülés… egy vasútállomás… lövedékek… éjszaka és Szakíná…

Szirádzsuddín hirtelen felpattant, és mint egy eszelős, elkezdte tűvé tenni érte a tömeget. Három teljes órán át fel-alá futkosott a táborban, egyre csak kiabálva, hogy „Szakíná! Szakíná!”, de az ő egy szem lánykájának se híre, se hamva. Nagy felfordulás támadt; volt, aki a kisfiát kereste, más az édesanyját, megint más a feleségét, és volt, aki a kislányát.

Szirádzsuddín lehangoltan leült, agyát megerőltetve próbált visszaemlékezni, hogy Szakínát mikor és hol veszítette el. Lelki szemei előtt viszont Szakíná édesanyjának teste jelent meg, akinek kifordultak a belei… ennél tovább képtelen volt gondolkodni.

Szakíná édesanyja meghalt. Szirádzsuddín szeme előtt vívta haláltusáját… de hol van Szakíná, aki miatt anyja halála előtt sürgette őt… „Miattam ne aggódj, gyorsan fogd Szakínát, és meneküljetek innen!…”

Szakíná pedig vele volt, mindketten mezítláb menekültek. A lány dupattá-kendője leesett a földre, amikor pedig ő meg akart állni, hogy felvegye, Szakíná rákiáltott:

Abbá dzsí, ne törődj vele!

Ámde ő felvette a dupattát. Amint ez eszébe jutott, belekotort kabátja felső zsebébe, ahonnan kihullott a dupattá, Szakíná dupattája. De hol lehet Szakíná?

Szirádzsuddín próbált visszaemlékezni, de képtelen volt rá. Vele volt-e Szakíná, amikor az állomásra értek? Felszállt vele együtt a vonatra? Elájult-e vajon ő, amikor útközben megállt a vonat, és megtámadta a csőcselék? Elrabolták talán?

Szirádzsuddín tudatát elárasztották a kérdések, de egyikre sem talált választ. Együttérzésre volt szüksége, habár körülötte mindenki másnak is ugyanez kellett volna. Sírhatnékja támadt, de szemei cserbenhagyták: könnyeinek nyomuk veszett.

 

Hat nappal később Szirádzsuddín összeszedte magát, és felkereste azokat az embereket, akik hajlandóak voltak neki segíteni: nyolc fiatal férfi, teherautóval és fegyverekkel. Elhalmozta őket áldásával, és megadta nekik Szakíná személyleírását:

– Világos bőrű és igazán elragadó lányka… nem rám hasonlít, hanem az édesanyjára… körülbelül tizenhét éves… nagy szemű, fekete hajú, jobb orcáján szezámmag-alakú anyajegy… egyetlen kislányom… kutassátok fel… Isten majd megfizet érte…

A muszlim önkéntes fiatal férfiak lelkesen biztosították az öreg Szirádzsuddínt, hogy ha a lánya életben van, akkor pár napon belül visszakapja.

Mind a nyolcan megpróbálták. Életük kockáztatásával Amritszarba mentek; sok nőt, férfit és gyereket mentettek meg és helyeztek biztonságba. Szakínát viszont tíz nap elteltével sem találták sehol.

Egy nap, amikor ugyanezért Amritszarba indultak a teherautójukkal, Csehratá falu mellett megláttak egy lányt az út szélén. Amint meghallotta a teherautó hangját, futásnak eredt. Az önkéntesek leállították az autót, és utána iramodtak.

Egy mezőn érték utol a lányt: gyönyörű volt, szezámmag-alakú anyajeggyel az arcán.

Az egyik fiatal férfi azt mondta a lánynak:

– Ne ijedj meg! Szakínának hívnak?

A lány még jobban elsápadt, nem válaszolt. Amikor az összes férfi megnyugtatta, és a félelme elszállt, csak akkor vallotta be, hogy ő Szirádzsuddín lánya, Szakíná.

A nyolc önkéntes mind csak Szakíná kedvében akart járni: megetették-megitatták, felültették a teherautóra. Egyikük levette a kabátját és ráadta, mert a lány – dupattája nem lévén – rendkívül zavarban volt.  Karjával újra és újra sikertelenül próbálta mellét eltakarni.

 

Eltelt jó néhány nap, de Szirádzsuddín semmiféle hírt nem kapott Szakíná felől.

Egész nap a különböző menekülttáborokat és hivatalokat járta, de sehol nem tudtak semmit Szakíná hollétéről. Éjszaka sokáig az önkéntes fiatalok sikeréért imádkozott, akik biztosították, hogy amennyiben a lánya életben van, akkor pár napon belül visszakapja.

 

Egy nap a táborban Szirádzsuddín észrevette az önkénteseket, akik épp indulni készültek a teherautóval. Lélekszakadva hozzájuk rohant, és megkérdezte:

– Megtaláltátok… a kislányomat, az én Szakínámat?

Mindannyian egyszerre feleltek:

– Megtaláljuk, megtaláljuk… – Majd a teherautó elindult.

Szirádzsuddín ismét imát rebegett a fiatalok sikerének érdekében, s ettől kissé meg is nyugodott.

 

Aznap este a táborban, nem messze onnan, ahol Szirádzsuddín üldögélt, fejetlenség támadt. Négy férfi cipelt valamit. Szirádzsuddín megtudakolta, hogy egy lányt találtak eszméletlenül a vasúti sínek mellett, őt hozzák.

Utánuk sietett.

A férfiak a lányt a tábori kórházra bízták, majd távoztak. Szirádzsuddín egy kis ideig még a kórház kapujában levő faoszlopnak támaszkodott, majd lassan beóvakodott a kapun.

Az egyik szobában senki sem volt, csak egy hordágy, rajta egy test hevert.

Szirádzsuddín apró léptekkel közelebb lopódzott hozzá.

Ekkor a szoba hirtelen fényárba borult. Elvakítva meredt a sápadt arcon levő anyajegyre, majd felüvöltött:

– Szakíná…!

Az orvos, aki felkapcsolta a villanyt, megkérdezte tőle:

– Mi történt?

Szirádzsuddín torkából csupán suttogás tört elő.

– Én… én… vagyok az apja…

Az orvos ránézett a hordágyon heverő testre, kitapintotta a pulzusát, majd így szólt Szirádzsuddínhoz:

– Az ablak… Nyisd ki.

Az élettelen test kissé megrázkódott. Kioldotta nadrágja zsinórját és letolta salvárját.

Az öreg Szirádzsuddín az örömtől magánkívül kiabált.

– Él! A lányom él!

Az orvost erre tetőtől talpig kiverte a hideg verejték.

 

Fordította Király Péter

 

Szaádat Haszan Mantó 1912-ben született egy pandzsábi muszlim családban, unokahúga a pakisztáni történész Ájsa Dzsalál (Ayesha Jalal). Iskoláit főként Amritszarban végezte, majd 1931-től kezdve külső hatásra kezdett el orosz és francia irodalmat olvasni. 1933-ban készítette el Victor Hugo: Egy halálraítélt naplója c. regényének urdú fordítását Szarguzást-é aszír (Egy elítélt naplója) címmel. 1935-ben Aligarh-ban jelent meg első önálló urdú nyelvű műve Inqiláb paszand (A forradalmár) címmel. India felosztása után Láhórba (Lahore), Pakisztánba távozott, hogy az ottani egyetemen dolgozzon. Az indiai közvélemény ezt sosem tudta neki megbocsátani, ezért Mantó művei még manapság is érezhetően méltatlanul mellőzöttek. Leghíresebb novellái mind a felosztás személyes tragédiáit és borzalmait mutatják be könyörtelen naturalizmussal, amiért hat esetben bíróság elé is citálták.

 

Király Péter az ELTE-BTK indológia-spanyol alapszakának harmadéves, és a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok mesterszakának másodéves hallgatója. Nemzetközi tanulmányok szakosként érdeklődése középpontjában a regionalizmus, a civilizációkutatás, valamint a migrációs folyamatok állnak, indológia-spanyol szakosként pedig a modern India társadalmi-politikai dinamikája és ennek megjelenése a modern hindí és urdú nyelvű irodalomban. Eddig főleg hindí nyelvű 20. századi novellákat fordított, Angolul, spanyolul, hindíül és urdúul beszél.

 

Transzformáció

Szikra

 

         Az égen felhők játszottak, a gyerek a lábujjain keresztül nézte a futkosó vattapamacsokat. Mondta nekik a magáét, a felhők visszaválaszoltak, senki sem válogatta meg a szavait. Együtt kacagtak, a felhők nem is bírták tartani az alakjukat, annyira jól mulattak a tréfán. Egyszer csak a világot mutató nyílásra árnyék vetült. Olyan gyorsan történt mindez, mint kánikulában a derült eget lerohanó vihar, vagy mint a hirtelen áramütés, ami a másodperc töredéke alatt éri el a szívet, nem engedve teret a rettegésnek. Még a felhők is egymáshoz ugrottak, ijedtükben sírni kezdtek, fagyott könnyük kopogott a hepehupás aszfalton, az ABC-t az Áruházzal összekötő szelídgesztenyés sétányon. Az árnyék ponyvaként borult a kocsi fölé, szemét egy percre sem vette le a gyerekről, igéző pillantással szőtte körül. A gyerek érezve a csapdát éppen vigasztalhatatlan üvöltésbe kezdett volna, de az avarbarna szemek között ekkor éles orrnyereg nőtt ki a gomolyagból, ami félelmétt döbbenetté, majd csodálkozássá szelídítette. A szemek fölött vastag, egybenőtt szemöldök bújt elő, sűrű, fekete, mint a cipőkefe, az orr alatt bajusz sarjadt, ívesen határolva a széles, kaján vigyorra húzódó szájat, amiből a fogak számolatlanul tolakodtak kifelé, megtagadva a sorbaállást. A kusza kerítést, a kovácsolt szájat egyszer csak szétnyitotta egy a feketeség sarkából felmorajló elégedett sóhaj, ami a gyerek fejéhez lapította a hullámzó arany fürtöket és visszakézből is felszárította a tér mélyedéseiben remegő opálos pocsolyákat. A hirtelen felmelegedéstől a virágládákban kinyíltak a nárciszok, de a rangidős tulipánok már nem tudták tovább tartani magukat, és szirmaik búcsút intve a kiszolgált bibének összehangoltan aláhullottak.

         A gyerek mintegy lopva az ABC hatalmas ablakaira nézett, próbára téve, mennyit enged az igézet, de az arc csörlőként fordította vissza a bongyor fejet, és hogy még nagyobb hatást gyakoroljon, hollófekete, olajos hajjal övezte magát: fej lett, ami hosszú, madárszerű nyakban folytatódott, és göthös, hajlott hátú, ballonkabátos testben ért le végül a földig. Zakója zsebében a püspöklila kendő alatt cinkelt pakli lapult. A beesett mellkasból vékony, de szálkás kar nőtt ki (az Isten is hegedülésre teremtette), és a kézfej valószerűtlenül hosszú és szertelenül görbülő ujjakban végződött. Kinyújtotta fekete pecsétgyűrűs mutatóujját, és lassú, egyforma körökkel tekerte fel rá a tekintet láthatatlan, de rugalmas fonalát. Gye-re ve-lem. Gye-re ve-lem, dobogtatta a gyerek szívét, szaporán, ahogy mutatóujját forgatta a levegőben és kacska lábaival hátrált a gesztenyefák között.

         A kocsi halkan nyekkent, ahogy a könnyű test súlyától magára maradt. Első lépésétől megremegett a föld, második lépésével felegyenesedett, a kőpadoknál megnyúlt, megkomolyodott, játékait elhajította, a tér közepén kacéran leste, hogy lesik-e, a fasoron végiglibegett, együtt énekelt a pacsirtákkal, az artézi kútnál csípője kiszélesedett, mellei megteltek, a buszmegállóban körbevették a gyerekei, a kenyérbolt előtt még utána ciccegett a postás, az iskolánál már fájós derékkal cipelte szatyrait, az orvosi rendelő előtt kapkodva vette a levegőt. A cigánysoron botjára támaszkodva lépett aprókat, de már látta maga előtt a meggörbült hátat, a csatornánál lassanként be is érte, és a szürkületben megadóan követte hazáig a fütyörészve kacskaringózó árnyékot.

 

Transzformáció

 

         Minden mindegy alapon léptem ki délben az utcára. Talpam alatt csikorgott a hó, szememet vakította a fehérség. Vadnyugati kaubojként léptem lassan, de minden lépésnek komoly nyomatékot adva. Kezeim lazán, de állandó készenlétben követték törzsem egyenletes ringását. Ha tüzelni kell, hát nem rajtam fog múlni! Ide nekem az oroszlánt is! Ma van a napja az új életem kezdetének.

         Mivel minden most kezdődik el, ezért fogalmam sincs, mi történik. Balról galambpár húz el a fülem mellett. Ez valami jel lesz. Pont, amikor a zebrához érek, a lámpa zöldre vált. Ez már biztos, hogy jel. Mellettem anyuka tolja a babakocsiját, száján, amit most is rág, kiserkent a vér. Az üvöltő gyerek rám néz, pontosabban a jobb vállam fölé, abbahagyja a sírást, vörös feje lassan visszahalványodik, gőgicsélni kezd, lábát az arca elé húzza. Az anyja tápszeres cumit nyom a kezébe, tartózkodón rám sandít, majd a következő sarkon hirtelen balra fordulnak.

         Egy féllábú hajléktalan ér utol a mankójával. Most veszem észre, milyen lassan megyek. Szóba elegyedik velem, kérdi, hogy honnan vettem ezt a szép zakót. Nem tudom, felelem, azt hittem eddig, hogy ez egy blézer. Nem blézer ez, hanem zakó. Ja, jó. Szerintem kínai. Akkor is szép blézer. Azt hittem, hogy zakó. Lehet. Látom rajta, hogy megsajnál. Beletúrok a zsebembe, és előkotrok egy bevásárlókocsis zsetont. Észreveszi, elmosolyodik. Leveszem a zakót és a vállára terítem. Az arca kivirul. A falhoz billeg, a mankókat odatámasztja. Leveszi a kopott kabátot és felhúzza a metál fényű kockás blézert. Magának jobban áll. Vigyorogva méregeti az ujjak hosszát, a szűkítést. Búcsúzóul rám adja megunt télikabátját. Kicsit kicsi, de végre nem fázom.

         A folyó mellett a parkban tüzeket gyújtottak. Apránként égetik el a tél maradékát. Nem ég jól a tél, túl vizes, inkább füstöl. Az egyik közhasznú munkás éppen egy kis csokor hóvirágot nyújt át a kollégájának. Egyforma ormótlan ruhában vannak, innen nem tudom megállapítani, melyik a férfi, melyik a nő. A hóvirág szégyenlősen bújik meg az új gomblyukban. Lassan hervadni kezd, ahogy a munkaruha alatt a szív kis lángon párolja. Két drótszőrű tacskó épp lekezel egymással és ízületi bántalmaktól szenvedő kisnyugdíjas nénijeiket elkezdik hazafelé húzni. Egy exhibicionista nyitnikék a „Non, je ne regrette rien”-t fújja. Beállok az egyik tűz elé, hidegtől elgémberedett kezeimet dörzsölöm. Folyik a könnyem, ahogy csípi a füst. Éhes vagyok. Kérek a munkásoktól egy cigit, mielőtt elindulok a szállóra.

 

Molli, a múzsa (A homokember, részlet)

Lefőzök egy adag kávét, lehet rosszul teszem, pörög a szívem. Zaklatott vagyok megint, rágom az ajkaim, csikorgatom a fogaim, uristen, de sok elfojtás van bennem, szinte csak gratulálni tudok. Ha valamit, hát az elfojtást sikerült akkumulálnom 17 éves korom óta.

 

Akkumulálok, akkumulálok, bazdmeg, akkumulálok, homun colust akkumulálok, annyira nagyon nehéz leírni ezt a szót, annyira nehéz, minden nehéz és lehúz a súly is, a vállaim súlyból vannak, mint a kövek szárazságból és némi párából, párából, párából, párából, de jó ez a szó, de jó itt ezt érzékelni itt most a nyelvem alatt, a nyelvem, ha megszólalna, ha lenne nyelve és nem csak képezne, ha lenne némi öntudata vagy teljes, ha artikulált lenne teljesen és tökéletes, de ezt mi úgyse tudjuk megérteni, mert nem, mert nem, mert nem, mert nem, mert zavar a világ és zavarodott a nyelv, számban a szavak, mint korhadt gombák és fellegek, porfellegek gyűlnek meg-meghasonlón, mint ahogy köldök mutatja csak a nyomot a köldökzsinórhoz, ami tudtátok, hogy néha öldököl? Mert bizony öldököl és elfogy az első szó, ami mondat, mert egybe van írva, nem csak az írásjelek mutatnak utat, hanem a ritmus, a ritmus, a gondolatritmus, az párhuzam, a pozíció, az ismétlés, a nómenklatúra és még mi minden, ami nem tud szólni, nyögni, búgni, szeretni, csak kőni, vasni, fémzeni, élet nélkül életet, mert önmaga csak egyetlenegy, ezeket nem magamtól mondom, ezeket egy szép ember írta, én csak ellopom, mert mást nem tehetek, én csak tettetek, szabadság nélkül életet és vendégszövegeket hordozok körbe, mint véres kardot, ahol apáid vére folyt, a hont kivont szablyával vonta ellenem, elvontatta az emberem, az aranyemberem, a hajót, a kishajót, kishajtót, hashajtó, hajtó vagyok, ne lőjjetek! Édesen alszol, zörren az ablak, megjött a parancs, rögtön induljak, de előtte elvágom a torkodat képzeletben, hogy megértsem, hogy mennyire hiányoznál, ha fájna és nem fordítva, hogy megsértsem magam és a kényelem. Kényes elem a lélek, csak egy darab, egy darab szögletes valami, szinte olyan sokszög, hogy szinte már gömbölyű… gömbölyű a fogam, ahogy csikorgatom, szinte gyöngy, de nem igaz, kitört az első négy kiskoromban, koptatott hamisság csak, mint az ellopott szavak, fehérek és homályosak, látod, hogy nem éltek sárgállóan, még akkor is, ha ez nem a rá létező szó, de ez igaz rájuk egyedülien és magányosan, mint, ahogy én vagyok jellemző egyedül magamra nézve. Magam vagyok magamnak, magam vagyok magam öccse, bennem nőtt fel apám és ért nővé anyám, én takarítom magam, mint házam, amim nincs, mert senkiházi vagyok a szó nem szoros értelmében, mert az öveket megoldottam, a kutyákat eloldottam, a kiabálást csak toldoztam-foldoztam, örök becsű kaput a hasadásra, a titkokra, mélyen titkos, eljövő mennyországokra, amik még meg sem születtek, de már beszélnek róla, be vannak csatolva az automatikusságba, mint az újszülött neve a teherbeeséskor. Én is elestem, elejtettem terhem, a vállaimat, csonkokkal csúszkáltam-mászkáltam, csontok voltak a mankóim és, mint a halott madarak, a földön hevertem, amikor aludtam. Mert a madarak, mert a madarak, a kötél, a viszlát, egy madarat nem lehet megkötözni, mert kivájja saját szemét, ezért inkább viszlátmadár, viszlátmadár, amikor lelövöd őt. Miért kellett lelőni, én elé álltam, kiabáltam, én kiabáltam, hét éves voltam és megtalált a golyó, pont a jobb szemem fölött, fájt, mint az ébredés, amikor hideg a szoba és legalább annyira fájt ez is, mint a gyerekesség, gyerekes, mint a kín, mondtam magamnak, aztán mégis ordítottam, nem toporzékoltam, mert a földön feküdtem, mint a téli kertben elhullott verebek és csak vártam és vártam, aztán elaludtam és semmire nem emlékszem, talán arra, hogy valaki homokot fúj a szememre és azt mondja, ne aludj, fogsz, te még aludni. Itt volt ez, aztán ott volt az, én meg csak süllyedtem, mint a pongyola sorok a köztudatban, én csak egy fiú, lefelé sétáltam és láttam, ahogy mélyre mentem, hogy szerelem csak a hideg kövekben rejtezik és a még hidegebb fémekben, mert annyira rideg, masszív és törékeny. Mint a padló reggelente a télikertben. Lehull a lomb, eliramlik az élet, eliramlok én is, mint a szapora élet.

 

Kioldás.

 

Kioldottam. Az öveket, a gombokat, a farmerra azt hittem gombos, széttéptem a zipzárt. Megint. Most már lassú és fájdalmas a felkelés, az eszmélés gyors, mint a lejtőn lerúgott kereketlen talicska, ami meg volt rakva cementtel. A szám fáj, a testem fáj, a fejem fáj, túl nagy a szívem, tudom hol vagyok, egy senki vagyok. Felkelek szépen lassan és köpök egy sűrűt és véreset, érzem, hogy lassú lesz ez a reggel, ami most délután öt órát jelent, érzem, hogyan fordult át észrevétlen egy szép lassú estébe. Mind ugyanaz, csak akkor törődnék vele, ha növény lennék. Pontosan egy olyan növény, ami a nagyszoba ablakának a párkányán áll egy vízköves aljú befőttesüvegben. Olyan cudar vagyok én, meg mint ez a világ. Kristálypalota vagyok a sötétségben, mégis könnyen török, ha felkel a nap, ne vakítson a hatalmasság, csak a szilánkok szórjanak fényt és szúrjanak, fessenek fényeket pirossal. Én csak vagyok. Vagyok és várok. Már az ágyon ülök, fáj az állkapcsom, biztos elaludtam, a hajamat biztos, nem látom, nincs tükör, csak a tudat és az érzet, hogy bizony fáj az is, aminek nem kéne. Bekapcsolom a rádiót és rájövök, hogy nagyon hideg van. Nyitva maradtak az ablakok, rájuk csapódott a pára, az arcomra is, bizonygatom magamnak, biztos az, biztos attól van.

 

Igen, itt is sárgállnak a konyhafalak. És recseg a padló, de csak mert hideg van, sírnak a szálkák és bemondja a rádió, Halottak Napja van. Gonna take you for a ride on a big jet plane – mondja a Halál, a Halál ma már csak repülővel utazik, egyre többen vagyunk. És nem, nem a pára csapódott le az arcomon, Gonna take her for a ride on a big jet plane, igen, tudom és ekkor végre kioldódom. Önismétlésre állítom magam, csak had’ jöjjön, csak had’ jöjjön ki, engedd ki, köpd ki, köpd ki, növekedj, sírj, nevess, sírj, engedd el, ordíts, lehalkulsz, folyamatosan, szakaszosan, megnyugszol. Úgy instruálom magam, mint egy olasz színésztréner. Nagyjából sikerül. Nem az első… Durva ez a dolog, de már azt hiszem ismerem.