Bejegyzések kategória bejegyzései

Otthon

„Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?”
P. J.

1

Miféle nyomás alatt szűkül össze
annyira bármily csöppnyi értelem,
hogy a nyeldeklő nyomorúság körbe-
tűnődik gyanútlanul, mindenen?
Mert csak a düh, az érzelmek zsebemben
eddig kockára hajtott tájai
áldozatot keresve húznak engem
bosszúvá tágítva határaim.
A gyilkos nem latolgat – olvasom.
De mégsem, hogy barátod ellen törjek.
Most felravatalozom otthonom,
bár tudom, a szabadság egyre szűkebb.
Számomra a bűnről beszélni
mindig is a legnagyobb nyomorúság;
hol ész dönget kapukat s reméli:
az ítélet enyhébb lesz, mint a vád.

2

Nyugodtan ülnöm tényleg nem lehet,
most jut eszembe, s látom,
milyen veszélyes ütközet jöhet
s benne egy mozdulásom,
akár valami csecsemőnek,
hisz nem tud szólni még,
szögein a veszélynek egyre
tudatlansággal ég
és csak tolulnak egyre feljebb
az értetlen közök,
amit nem jár be semmi ember,
nem tölt ki semmi rög,
és az utalást csak e lomha
kis pillanatban értem;
miféle álmot vártam én, ha
mi sosem voltunk ébren?

3

Mivel feltorlódik minden mögém,
leküzdhetetlen, hogy megértsem,
mi is zajlik, mi evődik be rég
a csakis engem megillető térbe.
Ott ül. És ezt mindig látni fogom,
hogyha nem leszek egyre bátrabb,
ő nem szégyenkezik megadni mindent
az én tulajdonomból, önmagának,
s valahogy mindig az az érzet
kerít be, hogy én vagyok a hibás.
Ha őt ölöm meg, vagy magammal végzek…
sem lesz csendes az elmúlás.
Valahol legbelül érzem az ízét
a húsának, amint jogom szétveti,
s talán ez jobb; csak ideiglenes lesz,
hogy anyám hiányom követeli.

A tanár és a hálapénz

Januárban egy költözésnél egy pálma levele majdnem kiszúrta a szememet. Kínlódtam vele, csepegtettem, hol jobb lett, hol rosszabb, végre kedden ujjnyi daganat jelent meg a szemhéjamon. Oda jutottam, végtére is nem azért fizetem a tb-t, hogy csendes magányomban vakuljak meg, bejelentkezem a helyi SZTK-ba.

Ingerült nő a telefonban:
        Azt mondja, hogy kihez jár!
        Csókolom, senkihez, nem tudtam, hogy kellett volna.
        De – ki – nek – a – be- te – ge? –  kérdi, mintha gyengeelméjű volnék.
        Ritkán szúrom ki a szemem majdnem, nem vagyok a betege senkinek – vallom be szégyenkezve. Hallom a rosszallást a hangján, nem igazán tudja, mihez kezdjen velem. Péntekre kapok időpontot, 11-re. Aggasztónak tűnik a hátralévő három nap az egyre liluló izével a szemem fölött.
        Bejön, fizet, fölmegy – tájékoztat még a nő lakonikus tömörséggel, majd leteszi.
Izgulok kissé, a családomban sok az orvos, ritkán megyek idegenhez. Igyekszem pontosan érkezni, bemegyek, fizetek, fölmegyek. Európai érzés, nem várakoztatnak, időpontra megyek, vagyok valaki a pénzemért. A lila izé közben visszahúzódott, majd eltűnt, igazán nincs mit mutatnom, de ha már időpontom van… A vizsgáló ajtaján akkurátus kiírás: „Az egyeztetett időpont csak iránymutatás, a leletek számítógépes nyomtatása miatt csúszás lehetséges.”
Rosszat sejtek. Hárman várnak előttem. Nem sokkal múlt 11. Kijön valaki, de nem hívnak be senkit. Most nyomtatnak, a nyomtatás nagy szakértelmet, odafigyelést igénylő munka. Időigényes. Pláne, ha számítógépes. 11:30 körül bejut a 10:30-ra rendelt beteg, 11:50 körül a 10:40-es, majd egy helyes bácsi, akit a nővér önhatalmúlag előrevesz. A 10:50-es dühösnek tűnik, távozik, tehát én jövök. 12:15-kor hívnak be, ahogy sejthető volt, nem látnak semmit, a nővér fölír valami cseppet, az orvos elfoglalt. Az egész vizsgálat pontosan  4 percet vesz igénybe. Nyilván a nyomtatás, gondolom, de az is kész van, a nővér várakozó arckifejezéssel nyújta át a leletet. Nem pontosan értem a szituációt, csak azt látom, szeretne valamit.
Kezd megvilágosodni előttem a telefonos nő faggatózása. A kérdés innen nézve mintha inkább a következőket jelentette volna: Mondja már meg végre, ki az az orvos, akinek hálapénzt szokott adni, hogy eldönthessük, mennyire sürgős az ügy, mennyire tartsuk be az időpontot, mennyi időt szánjunk a vizsgálatra, mit írjunk föl, kihez utaljuk tovább!
Nem ez az első dolgom a magyar egészségüggyel, apám átlag évi négy hónapot tölt kórházban, azt hittem, mindent láttam. Az az intézmény, ahol a nyarakat tölti, az ő megfogalmazásában, lepratelep. Tízen egy szobában, kerekes székkel, elképzelhetetlen szag. Az ebédlő falán, az étkezőasztalok fölött dekorációként 18. századi csonkolóeszközök képe (fűrész, fúró, bárd) bekeretezve (tudom, hogy nem hiszik, lefotóztam, ha valaki kéri, elküldöm a képet), valamint egy indiánokról szóló képregény – németül. Minek ragozzam, ez nem Kafka, nem Ellis, ez  maga a Stephen King-be oltott Kusturica. Cserébe viszont a személyzet eszelősen ért ahhoz, amit csinál. Apám jó beteg, nem problémás, aztán a neve előtt szerepel a dr. – „kolléga bestiális” –állatorvos, és hálapénzt, azt soha nem fogadnak el tőle.
Ezért aztán nem tudok hálapénzt adni. Iszonyodom a jelenettől, úgy érzem, kikérik majd maguknak, az arcomba vágják, nem szégyeníthetek meg vele senkit. A lepratelepként aposztrofált intézményben még a nővérekre se mindig tudom rátukmálni, pedig ha valakiknek, nekik létszükséglet. Általában azt mondom, menjen el és vacsorázzon meg belőle a barátjával. De a lényegi különbség, az, hogy tudom, akár adok, akár nem, ugyanúgy ellátják az apámat.
A szemészetes nővér kérdő arckifejezése viszont inkább azt a falumbeli embert juttatja eszembe, aki Esterházyt megszégyenítő nyelvi leleménnyel adta az orvos tudtára, hogy nem fizet:
        Köszönöm a segítséget Doktor Úr!
        Köszönömmel már tele van a padlás!
        Ezt az egyet még szorítsa be!
Én viszont csak állok hülyén. És arra gondolok, hogy a hálapénz bele van kalkulálva a szemészorvos fizetésébe, és azért annyi amennyi, hogy majd a betegek, és én őt most tulajdonképpen meglopom.
De egy másik analógia is felrémlik előttem. Tanárként nem keresek túl sokat. Mi lenne, ha a hallgatók egy jól sikerült vizsga után – és kizárólag utána!!! – pénzben fejeznék ki a hálájukat, hogy olyan szépen megtanítottam nekik Iser imaginárius-fogalmát. Hasznát veszik, ha tanítanak majd, ebben biztos vagyok. A hallgatók, diákok, szülők közt informálisan terjednének az árfolyamok, stilisztika 4-es 10.000, elmélet 3-as 8.000. Környezetismeret 4-es 3.500, matematika 5-ös 6.000, félév végén újabb 5.000.
Nem korrupciónak neveznék, hálapénznek, csak a hálájukat fejeznék ki, mert tudják, milyen kevés a pénzünk, és tudják, a hasznukra vált, amit tanultak. Hogy ez egészen más? A tanár is keveset keres, és a jövő generáció tanítása legalább olyan fontos, mint az egészség – ha már mindenképpen demagógiával operálunk.
A jelenet, amint kis borítékot csúsztatnak egy tanár zsebébe még 2008 Magyarországán is elképzelhetetlen. Sok vacak tanárral találkoztam, igazi rohadékokkal is, de ilyen aljasságot egyikről sem feltételezek. Pedig mi is keveset keresünk, a mi munkánk is fontos.
Lehetetlenség: egy ilyen tranzakció után nincs az a szabolcsi kisegítő iskola, ahol el tudnék helyezkedni.
Őszintén mondom, boldogít ez a tudat. Nem fizettem. A szemhéjam reggelre megint beduzzadt. Talán majd a cseppek.

A nyugati vendég (A hard-boiled krimikről Varga Bálint tanulmánya kapcsán)

Manapság hálás dolog krimikről írni.
Évente tízezerszámra jelennek meg a jobb vagy rosszabb detektívregények, és közben a krimit azzal „tiszteli meg” az irodalomelmélet, hogy a posztmodern egyik emblematikus műfajának tekinti. Természetesen nem elsősorban a „kemény krimiket”, hanem a klasszikus detektívregényt átkódoló metafizikus- vagy anti-detektívtörténeteket[i]. A könyvesboltok polcait megtöltő hard-boiled scoolnak többnyire csak a mostohatestvér szerepe jut ezekben az írásokban. Ezért is érdekes most – jelentős, magyar nyelvű elméleti-kritikai olvasmányok[ii] után – egy olyan tanulmányt kézbe venni, amely a bűnügyi regényt a kemény krimik, a hard-boiled thrillerek, vagyis lényegében a realista regények alapján értelmezi.
            Minden irodalmi műfaj előfutárait az utókor teremti meg. De melyik utókor? Mert mintha nem ugyanabban a térben és időben élnének a kemény krimik és a posztmodern hibridek olvasói – másféle kritikai nyelv, másfajta olvasói elvárások, másféle „emlékezet”. A metafizikus detektívtörténetek elemzői Edgar Allan Poe-t tartják a detektívregény megteremtőjének, míg a kemény krimikre összpontosító Varga Bálint az első nagy magándetektívek, Vidocq és Allan Pinkerton emlékiratait elemzi részletesebben.
Hiszen a krimi együtt születik a „tudományos” bűnüldözéssel. De a bűnüldözés már a 19. században sem csak társadalmi, hanem textuális-irodalmi feladat is: elfogni és megírni – ez volt az első, dokumentáltan létező magándetektívek célkitűzése is. És már ezekben az emlékiratokban kialakul a referencialitás és fikció, dokumentumszerűség és kalandregény jellemző egyvelege. De vajon tényleg olyan átjárhatatlan határvonal választja el a hard-boiled thrillereket és a posztmodern művészkrimiket?
            Minden detektívtörténet egyazon alapsémára, egy ismétlődve variálódó hermeneutikus kódra, azaz egy bűncselekmény elkövetésére és a tettes lassú, fokozatos leleplezésére épül. A társadalmi tér, ahol a tettet elkövetik és leleplezik, csak a kód, a bűnöző és a detektív közötti játszma háttereként érdekes. Hiszen a jó krimikben minden mozzanat, minden kis részlet a játszmával (a gyilkosság elkövetésével és leleplezésével) összefüggő szemiotikai funkciót kap. A krimi realizmusa a kódnak alárendelt – így hát ez a valóságábrázolás természeténél fogva is más, mint a 19. századi nagyregények társadalomábrázolása. Ez a redukált realizmus nemcsak utólagos „engedmény” a realizmusnak, hanem már a klasszikus detektívtörténeteket, Conan Doyle történeteit is jellemzi.
            A fiktív és való, a hermeneutikus kód (a séma) és társadalmi környezet viszonyát Varga Bálint egyfajta mitológiaként értelmezi. Vajon helyénvaló-e ez? Természetesen nem a bűnügyi regények alapvető metafizikusságáról (rejtély és felderítés), rituális alapsémájáról (beavatás, áldozat, bűnbakkeresés) beszélek. A detektívek nemcsak azért mitikusak, mert Oidipusz módjára nyomoznak, vagy mert Thészeuszként szállnak le az „alvilágba” – a rejtély után nyomozó hőst a kód, a feladat köré szerveződő társadalmi valóság is mitikussá teszi. Hiszen csak a játszma szabályai biztosítják, hogy ábrázolhatók legyenek bizonyos életformák tapasztalatai. A realista regényhagyományt ma már többnyire csak a hard-boiled krimik mesterkélt játékszabályai éltetik.
            A logikusan okoskodó, a „mi lett volna, ha” kérdését is felvető, a múltat rekonstruáló, a tényeket tisztelő történész gondolkodásmódja[iii] – nagyon hasonlít a detektívekére. Léteznek a történelmi regényeket és hagyományos detektívtörténeteket ügyesen kombináló regények[iv] (Gordianus-történetek, Rózsa neve stb.), de a két elbeszélés-típus között talán szorosabb a rokonság, hiszen a kemény krimik „redukált realizmusa” hasonlít a történelmi regények simulacrum-valóságára. A történelmi krimi (és tulajdonképpen minden hard-boiled detektívtörténet) – az ókori retorikák szóhasználatával élve – nem fabula és nem historia, hanem argumentum, azaz olyan „kitalált dolog”, ami akár megtörténhetett volna. Ezek az elbeszélések nem a történelmi bizonyosságot járják körül, hanem a történelmi valószínűséget. De ez még nem minden. A logikus gondolkodás bajnokai, a minden kérdésben véleményt nyilvánító, matematikus, sakkozó, a szivarhamuk fajtáiról is tudományosértekezést író „nyomozók” – jellegzetes prototípusuk August Dupin és Sherlock Holmes – azt a mindennél nyugtalanítóbb kérdést is felvetik, hogy maga a múlt egyáltalán rekonstruálható-e. (Talán ezért is ír olyan sok történész detektívtörténeteket.)
            Ez a mesterkeltség azonban nemcsak a krimik vagy a történelmi krimik sajátja. A lovagregények is – attól függetlenül, hogy épp mely játszma, a Grál megszerzése, a Hölgy megszabadítása áll a történet középpontjában – egy aprólékosan bemutatott társadalmi szokásrendet tükröznek. Természetesen e regények zárt tere nem egy rendőrőrs, egy kastély vagy egy vasúti kocsi, hanem egy hangsúlyozottan fantasztikus tér, az artúri meseerdő. Ám itt is valószerűség és játékszerűség oppozíciója működteti az elbeszélést. A részleteknek, tárgyaknak, társadalmi típusoknak – mint ahard-boiledkrimikben – itt is szemiotikai funkciójuk van, hiszen a mimetikus mozzanatok csak a feladat (többnyire a queste) köré szerveződve jelenhetnek meg. Erich Auerbach épp emiatt a „fogyatékos realizmus” miatt tartotta csekély értékűnek ezeket az elbeszéléseket[v].
            Bár a magándetektíveket (a puhafedeles kiadványok fülszövege alapján) szokás „kóbor lovagoknak” is titulálni – és azt is tudjuk, hogy „lovagok játszmáját” a hard-boiled krimi nagymestere, Raymond Chandler beépíti nagy regénye, a Hosszú álom motívumrendszerébe –, én mégiscsak túl jelentősnek érzem a két elbeszélés-típus közti eltéréseket. Bár vannak a műfaji egyezéseket felderítő érdekes elemzések[vi], azért könnyű beláthatnunk, hogy egy szüntelen elágazásokra épülő lovagregény és egy logikai indukción alapuló, többnyire minimalista stílusban íródott hard-boiled krimi nagyon is különbözőek.
            Ám a cselekményesség, az igazságosztó hős személye, a játszmának alárendelt, „redukált” társadalmi valóság mellett más párhuzamok is léteznek. A lovagregény is a populáris és arisztokratikus regiszter között lebegő műfaj, hiszen a középkor végén már tömegével gyártottak megszokott kódokat sablonosan variáló, „puhafedeles” lovagregényeket. A két elbeszélés-típus szociológiai hatása is hasonló. Hiszen a lovagregények játszmái – miként a detekregények játszmái is – nemcsak irodalmi sablonok, hanem társadalmi minták is egyben[vii].
            Ilyen ellenállhatatlanul varázslatosok lennének a sematikus játszmák köré épített valóságok? Ám ezek a társadalmi életet is befolyásoló álvilágok nem jöhettek volna létre létező társadalmi minták nélkül. A Grált kereső és a történelemben valóságosan is felbukkanó lovagok – tudjuk – egyazon század szülöttei. Az első nagy, krimikre szakosodott betseller-író, Conan Doyle pedig attól kezdve lett hallatlanul népszerű, hogy Angliában megjelent Hasfelmetsző Jack, az a híres sorozatgyilkos, akit soha sem sikerült leleplezni. Mert miközben a nyomozás végérvényesen megfeneklett, a viktoriánus közönség kárpótolhatta magát egy tévedhetetlen detektívvel.
            Elfogni és megírni. Varga Bálint Magándetektívekje nagyon felkészülten ezt az izgalmas olvasásszociológiai folyamatot járja körül. Hogyan lesz a Sureté megalapítójábó, a „megtért bűnözőből”, a „legendás” Vidocqból, (maga is író), romantikus és realista regények főhőse (Vautrin, Jean Valjean), sorsa hogyan íródik majd tovább Dupinként vagy Sherlock Holmesként a klasszikus detektív-történetekben.
            De mikor a szerző a kedvenceiről, a kemény krimikről beszél, áhítatosan emlegeti ugyan a „valóságot”, a társadalmi problémákra való „érzékenységet”, ám nem gondolja végig, hogy az ilyen vérvalóság a szövegekben miképp is szerveződik[viii]. Márpedig a hard-boiledkrimiknek könnyen megállapíthatók a közös jegyei: kihagyásos szerkezetek, sűrítettség, gyakorta alkalmazott monológ-forma, minimalista stílus; a műfajnak léteznek zsáner-figurái és unalomig ismert helyszínei[ix]. A „kemény krimi” realizmusa némelykor oly sablonos, hogy eszünkbe juthat Stendhal előszava a Pármai kolostorból: „…ha délről észak felé haladunk, kétszáz mérföldenként új tájat írhatunk le, s újabb regénybe kezdhetünk.[x]
            Ám én úgy vélem, mégsem pusztán ez a dokumentarista hűség és ódivatú realizmus teszi a hard-boiledkrimiket olyan varázslatossá. Miközben a műfajtól megkövetelt „hitelesség” nem engedi, hogy szöveg és valóság viszonyáról megfeledkezzünk, az ismétlődve variálódó kód (a játszma, a nyomozás) azt is lehetővé teszi, hogy ezeket a regényeket szöveg-szöveg viszonylatában is vizsgáljuk. Mintha a kemény krimi maga sem tudná eldönteni, hogy a modern irodalomhoz vagy a posztmodernhez tartozzon. És nekem (vagy nekem is) épp ez az eldönthetetlenség tetszik. Bár a detektív könyvekből tanul, és réges régi narratív sémák alapján cselekszik – azért ő mindvégig bel captiv, a valóság fogja.
Amúgy a hard-boiled thrillerek többféle módon is reflektálhatnak a művész-regényekre. Chandler Kaliforniája nem a „hitelesség” miatt marad emlékezetes az olvasóknak, hanem azért, mert a hős, Marlowe olyan ábrándos iróniával viszonyul hozzá. Itt a detektív nincs a többi szereplő módjára teljesen alárendelve a cselekménynek és játékszabályoknak: Chandlernél nem a kód és a társadalmi keret közt támadó feszültség, hanem a romantikus távlat, a hős líraisága élteti az elbeszélést.
            A metafizikai bonyodalom és szorongás sem kizárólag a metafizikus krimik vagy anti-detektívregények sajátja. Ed McBain Csitt! című regényében egy hosszú börtönbüntetésből visszatért művész-bűnözöt, a Süketet lépteti fel a más regényeiből már jól ismert 87. körzetben. A Süket – hogy megtévessze a nyomozást, és hogy csillogtathassa intellektuális képességeit – névtelenül küldözgetett Shakespeare-idézetekkel, palindromokkal, anagrammákkal bombázza a 87. körzet rejtvényfejtésben járatlan, eléggé tompa elméjű nyomozóit. A cél: egy muzeális értékű hegedű elrablása – metaforikus szintén a hős önmegváltása, hiszen egy „süketről” van szó.
            Bármilyen hihetetlen, a 87. körzet nyomozói – legyenek intellektuálisan bármilyen középszerűek is – mégiscsak megfejtik a titokzatos üzeneteket. A bűnöző a saját csapdájába esik. Az utolsó oldalakon visszatér a regény nyitófejezete: a hős pisztollyal a kezében egy nőt fenyeget. De most a pisztoly „fordítva” sül el: a férfi marad a szobában holtan, a Süketet leteríti a nő golyója. A palindrom így lesz a történet metaforája. Mintha Ed McBain a mindenütt jeleket kereső, saját csapdájában elpusztuló Lönnrot professzor történetét (Borges A halál és az iránytű) fordítaná vissza – de egy hard-boiled krimi, azaz egy majdnem-realista elbeszélés szabályai szerint.
            A tudat – legyen bármily hétköznapi – legyőzi a tudalattit. Nincs megfejthetetlen titkosírás – a tudatalatti vágyakat törvényszerűen leleplezi véletlen információkkal, köznapi ismeretekkel operáló felettes én – a testület, a társadalom, Steve Carella és kollégái, a 87. körzet nyomozói. A dokumentarista társadalomrajz csak felerősíti meglévő szorongásunkat és felnagyítja intellektuális esendőségünket. Tehát nemcsak a posztmodern anti-detektívregények képesek kibontani a klasszikus krimikben rejlő intellektuális és metafizikai lehetőségeket.
            Ám nem szükséges tovább erőltetnünk ezt a gondolatmenetet. Egy mű nem teljesen azonos a szövegével, a jelentését azok is befolyásolják, akik elutasítják vagy rajonganak érte. Borgesnek és Ed McBainnek – ezzel senki sem vitatkozhat – teljesen más az olvasóközönsége. Én megelégszem azzal, hogy kijelentsem, a két elbeszélés-típus között számos átjárás, kiskapu képzelhető el.
            Hiszen a valóság sohasem annyira egyszerű – még a Varga Bálint által annyira kedvelt, és a kritikusok által oly sokszor lenézett hard-boiled krimikben sem. Egy jó krimiírónak a szokványos játszma, az alapséma, a társadalmi környezetbe sűríthető realista mozzanatok, a detektív-gyilkos-áldozat hármasságába csempészhető reflexivitás számos izgalmas játéklehetőséget tartogat.
            Ám térjünk vissza a Stendhal híres kétszáz kilométerére! Vajon melyek egy közismert narratíva „meghonosításának” a feltételei? Varga Bálint természetesen nem délről északra, hanem nyugatról kelet felé „halad” – hiszen ő a magyar krimi hiányát kutatva a kelet-közép-európai bűnűgyi regény esélyeit próbálja feltérképezni. Bár a cseh irodalomelmélet eredményeit közvetítő Benyovszky Krisztián nézőpontja teljesen más, azért mégis sajnáljuk, hogy Varga Bálint egy pillantást sem vet a cseh(szlovák) krimi-irodalomra.
            Hiszen milyen érdekes, hogy még a játszma szabályai is átalakulhatnak a „kétszáz kilométeres szabály” következtében! Egy nyugati nyomozó lehet dekadens, mint Sherlock Holmes, lehet érzelgős balek, mint Philip Marlowe, de sohasem indulhat ki bevallott ideológiai premisszákból. A rend szerkezete, maga a rendszer (és az ehhez kapcsolódó politikai intézmények) sokkal magától értetődőbbek egy nyugati detektív szemében – így hát a bűnügyi nyomozás nem is igényel ideológiai érveket.
De a szocialista krimi azért nem okvetlenül olyan szájbarágós, együgyű, hazug, mint a magyar szocialista sztárírók, Mág Bertalan vagy Berkesi András rémséges oeuvre-je. A csehszlovák bűnügyi regények – majdnem olyan mértékben, mint az amerikai hard-boiled krimik – olvashatók társadalmi regényekként is. Míg a Sherlock Holmes-történetekben ott lappang az angol-gyarmati ellentét (tudjuk, Conan Doyle-nál a gyarmatokról „fertőzés módjára” behurcolt rejtély lesz sokszor a titok megoldása), addig Antonín Winter történeteit nyíltan tematizálja, sőt szinte traumatizálja a nemzetiségi, főként a cseh-német ellentét (pl. Tizenhármas tipp). Itt nem a méregkeverő nagynénikkel teli angol kastélyok, hanem egy félelmetesebb építmény, Kafka Kastélya vet árnyékot.
            Ezek a csehszlovák regények fanyar iróniájukkal, borongós szomorúságukkal, idegesen szöszmötölő detektíveikkel, tempósabb cselekményvezetésükkel és jellegzetes kelet-közép európai problematikájukkal mintha egy cseppet sem hasonlítanának a hard-boiled krimik feszesebb, elliptikusabb szerkesztésére. De azért ugyanazt az amerikai krimikből ismerős „redukált realizmust” valósítják meg.
Akkor hol a magyar krimi, kérdezhetjük.
            Természetesen nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy igenis van magyar krimi. Ám a magyar írók (Darvasi László, Lengyel Péter, Tandori Dezső, Németh Gábor, Szilasi László, András Sándor) elbeszélései inkább a posztmodern anti-detektívregény, és nem a hard-boiled krimi hagyományait folytatják. Pedig 1945 után már oldódni látszik a magyar értelmiség ódzkodása a korábban „művészietlen ponyvának” tekintett kemény krimiktől. A Nyugat utolsó évfolyama – mint erre Varga Bálint felhívja a figyelmet – épp egy bűnügyi regényekről szóló vitával zárul.
Sőt. A hatvanas évektől az angolszász kémregényeket (Green, Le Carré), a „kemény krimiket” (Chandler) már egyfajta sznob aura veszi körül, a híres detektívek neve hivatkozásképp felbukkan rangosabb szerzőknél (Ottlik, Tandori, Petri, Radnóti), sőt a „kemény krimiknek” létezik jelentős kritikai recepciója is[xi]. Ám érdekes, hogy az egyetlen hard-boiled-elbeszélésként is olvasható magyar társadalmi regény, a Szürke galamb nem látszik tudomást venni sem a posztmodern magyar művészkrimikről, sem a kis magyar Chandler-reneszánszról. Meglepő módon inkább a móriczi prózahagyományból építkezik.
            Márpedig, ha van egy kemény krimikben is felhasználható magyar elbeszélő-hagyomány, akkor miért nem léteznek Tar Sándor előtti és Tar Sándor utáni kemény krimik? Ismerve a hard-boiled krimik realizmus-minimumát, „röghöz kötöttségét” Varga Bálint is szociológiai-történelmi érvekkel kísérletezik. Az individualista etikának szerinte nincs igazi hagyománya a Kárpát-medencében, a bűnügyi hatóságoknak pedig nincs erkölcsi tekintélye – hiszen ezt először a Habsburg-államapparátus (Metternich) szervezte meg, és (nyíltan vagy titokban) mindig is bevetették a másként-gondolkodók megfigyelésére. És tudjuk, a magyar közgondolkodás inkább a hős betyárt (a bűnözőt) szereti és nem a hős detektívet.
            Ám Varga Bálint megállapításait néhány ponton ki kell egészítenünk. Az elitekkel kapcsolatos – Magyarországon szokásos – differenciálatlan gyanakvás sem kedvez a kemény krimiknek. Magyar viszonyok között nehéz is egy annyira lordot vagy hercegnőt elképzelni, akiknek a „becsületéért” derék fickók (mondjuk Sherlock Holmes) kockáztatnák a kisujjukat is. Egyáltalán nem véletlen, hogy Szerb Antal a jó főurat és annak hűséges rajongóját Angliába telepíti. Márpedig, ha egy nyomozó válogatás nélkül minden hercegre vagy hercegnőre gyanakszik, akkor nem detektív többé, hanem forradalmár.
            A társadalmi individualizmus hagyománya viszont Magyarországon sem hiányzik teljesen, hanem inkább tragikusan szétzilálódott szerintem. Az 1848-as polgárosodással két nagy társadalmi osztály, a birtokos parasztság és a zsidó kispolgárság előtt is megnyíltak az individuális távlatok. Szerzés, birtoklásvágy, társadalmi nyugatalanság, a felszámolódó családi-vallási-nemzetségi kötelékek mellett addig elérhetetlennek hitt lehetőségek – igazi kis milleniumi Kelet-Kalifornia itt a Kárpát-medencében. Létezhetett volna-e ennél kedvezőbb társadalmi háttér egy hard-boiled krimihez?
            A kérdést másfelől is megközelíthetjük. Felvethetjük, hogy a magyar kritikai hagyomány sokáig mintha nemcsak felületesnek, hanem sablonosnak és egyben gyerekesnek is tartaná a hangsúlyozottan cselekményes, a megszokott kódokat variáló vagy kiforgató elbeszéléseket. Jókait régóta elnéző mosollyal szokás emlegetni. És talán az sem véletlen, hogy a János vitézt és a Ludas Matyit ma is az általános iskola alsóbb osztályaiba száműzik – noha ezek mégcsak nem is regények, és a nyelvezetük is nehezen befogadhatóvá teszi őket. Talán ez is közrejátszik abban, hogy huszadik századi komoly magyar írók – a huszadik századi komoly cseh írókkal ellentétben – miért kerülhették sokáig az olyan „sablonos” narratívákat, mint a detektívregények.
            Ráadásul a kemény krimik társadalmi élményanyagát biztosító gazdasági-társadalmi lendület is megtört az I. világháborúval. A magyar társadalomfejlődés más vágányon haladt: Vanek úrból nem lett Budapest rendőrkapitánya, és Túri Dani sem vezetett megyei rendőrfőnökként izgalmas nyomozásokat. De azért mégiscsak e két réteg ábrázolásából nőttek ki egy esetleges/eljövendő hard-boiled krimiben felhasználható hagyományok. A krimiszüzsé elemeit számos írásában (Barbárok, Forró mezők) variáló Móriczból nem lett ugyan a kelet-közép-európai noir nagymestere, de megteremtett egy pompás minimalista (naturalista?) stílust, amely a maga elliptikusságával, drámai sűrítéseivel, kihagyásaival emlékeztet a kemény krimik nyelvezetére.
            Rejtőt egész életében ponyvaírónak tartották, fantasztikus nyelvi találékonysága miatt később lett csak alternatív irodalmi körök kedvence, és a magyar irodalmi kánon részévé. De az abszurd nyelvi humornál akadnak abszurdabb dolgok is Rejtő életművében. Álvárosok, álvilágok, álexpedíciók, álsikerek: három hős légionárius hatalmas erőfeszítéssel hozzájárul egy „léginárius paradicsom” leleplezéséhez, szétveréséhez és megsemmisítéséhez, aztán dagadó kebellel átveszik a köztársasági elnöktől a kitűntetésüket (A három testőr Afrikában). Furcsán fanyar emlékezete ez a Monarchia szétverésének… Annyira kelet-közép-európai, hogy jobb se kell[xii].
            De az előképeket is az utókor teremti meg. És egyelőre még nem születtek meg azok a kiváló magyar hard-boiled krimik, melyeknek olvasói lelkendezve, vagy épp elutasítóan tekinthetnének vissza a fenti szerzőkre.
            Úgyhogy izgatottan találgatunk és várakozunk… Mint krimi-olvasás közben.
 
(Varga Bálint: Magándetektívek, Oknyomozás valóság és fikció területén,
Agave könyvek, 2005.)
(A kritika korábban megjelent: Kalligram, 2008.II.)


[i] Csak néhány példa: Jorge Luis Borges: A halál és az iránytű., Vladimir Nabokov: Pnyin professzor., Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása., Muriel Spark: Robinson., Alain Robbe-Grillet: A radírok., Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó., Paul Auster: Tükörváros.
[ii] Magyar szerzőktől: Bényei Tamás: Rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern. Akadémiai Kiadó. Budapest, 2000., Benyovszky Krisztián: A jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai. Kalligram. Pozsony. 2003.
[iii] K. Horváth Zsolt: Az ötök jele. Nyom, nyomozás, értelemképzés a microstoria látószögéből – In: A narratív identitás kérdései a társadalomtudományokban. Szerk.: Rákai Osolya, Z.Kovács Zoltán. Pompeji. Budapest-Szeged, 2003, 173-209.
[iv] Az ilyen regények tipológiájáról ld. Benyovszky Krisztián: Ókori Poirot-k, középkori Holmes-ok – in: Prae. (Pop History c. tematikus szám) 2005. november. 5-16.
[v] Erich Auerbach: Az udvari lovag kivonul – In: E. A.: Mimézis. A valóság ábrázolása az európai irodalomban. Ford.: Kardos Péter. Gondolat Kiadó. Budapest. 1985.
[vi] Xavier Villarrutia: Tres notas sobre Jorge Luis Borges – In: Jorge Luis Borges. Szerk: Jaime Alazraki. Columbia Univerity Press. New York. 1971. 64-68., Francis Lacassin: Mythologie du roman policier. C. Bourgois. Paris. 1993., Uő: Mythologie du fantastique. Rocher. Monaco (Paris). 1991., A lovagregények a mai popkultúrára tett hatásáról: Pál Ferenc: A jövő regénye: a telenovela – In: Filmkultúra. 1998. május
[vii] Ezt a fikcionalitás, mítosz, társadalmi élet határán létrejött konglomerátumot ragadja meg Johan Huizinga A középkor alkonyában. (Ford.: Szerb Antal. Helikon Könyvkiadó. Budapest. 1976.)
[viii] Emiatt már megrótta a szerzőt egyik első kritikusa, Rácz I. Péter. (Litera.hu. 2006. 03.23.)
[ix] Jean-Noël Blanc: Polarville. Images de la ville dans le roman policier. Presses universitaires de Lyon. Lyon. 1991.
[x] Stendhal: Pármai kolostor. Ford.: Illés Endre. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1966. 6. old.
[xi] Mohai V. Lajos: Szerb Antal tévedése. Uő: Édes csábítások (irodalmi esszék). Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc. 2000.
[xii] A szándékos illúziókeltés („a patyomkin a bűnös!” ld. Elátkozott part), az egyéni vagy közösségi önáltatás (pl. részvénytársasággá „alakuló” néger törzs) nemcsak politikai értelemben tematizálják a Rejtő-történeteket. Csülköt, A három testőr elbeszélőjét így vigasztalja Hopkins a regény végén: „…Ne törődj vele. Azért megy a leány Senki Alfonzhoz, mert így akarja leplezni, hogy téged szeret.”

A gyűrű mint szimbólum a bibliai Eszter könyvében

 A Katolikus Lexikon szerint a gyűrű a közösség, a szövetség és a végtelenség jelképe.[1] Az Ószövetségben a gyűrű egy pecsétgyűrűt jelent, amelyet egy zsinóron a nyakban, vagy a jobb kézen hordtak. A pecsétgyűrűn a tulajdonos képmása, vagy neve szerepelt, s arra szolgát, hogy különböző iratokat pecsételjenek le vele a király nevében. A lepecsételt iratot így a király aláírása szentesítette, és éppen ezért a szöveget úgy kezelték, mintha a király maga írta volna. [2] A legnagyobb megtiszteltetésnek számított, ha valaki abban az uralkodói kegyben részesült, hogy birtokolhatta ezt a pecsétgyűrűt. „Egy pecsétnek a lenyomata egy okirat alatt, arra szolgált, hogy ezt hitelesítse, valódiságát és jogerejét biztosítsa.”[3] Az Ószövetségben több helyen is olvashatunk ilyen adományozásról, mint például a Genesis 41, 41-42 – ben: „Azután ezt mondta a fáraó Józsefnek: Nézd, én téged egész Egyiptom felügyelőjévé teszlek! És levette a fáraó a pecsétgyűrűt a kezéről, és József kezére tette, gyolcsruhába öltöztette, és aranyláncot tett a nyakába.” Eszter könyvének a kommentárjai gyakran említik a Genesisben olvasható adományozást az Eszt 3,10 kontrasztjaként, amikor Ahasvéros király a zsidók ellenségének, Hámánnak adja pecsétgyűrűjét.[4] A pecsétgyűrű hordozója ezáltal hatalmat kapott arra, hogy leveleket írjon a király nevében (Eszt 3,12), mely levelek a lepecsételést követően visszavonhatatlanok voltak (Eszt 8,8). A pecsétgyűrű adományozásának értelmét azonban leginkább abban kell megragadnunk, hogy ennek következtében a megbízott személy „képes a hatalomadó nevében és helyzetében cselekedni.”[5] A pecsétgyűrű az uralkodónak és az ő teljhatalmának a helyettesítője, de nem maga a pecsétgyűrű, hanem az a név, vagy képmás, amit hordoz. A pecsétgyűrű hordozója azonban arra is képessé válik, hogy a képmás, vagy név mögé bújjon, mivel cselekedeteit nem a saját, hanem megbízója nevében hajtja végre. Hatalma tehát nem magától van, hanem kölcsönkapott.
A nevek mögé bújás fontos sajátossága Eszter könyvének. A kommentárírók közül többen is kiemelik, hogy a könyv két főszereplőjének elnevezése megfeleltethető a két babiloni főisten Istár (Eszter) és Marduk (Mordokaj) nevének. Mindkét név tűntetően az asszimilációt tükrözi, de ennek az asszimilációs folyamatnak gyökeresen ellentmondanak cselekedeteik, amit éppen a zsidók érdekében tesznek. Az Eszter és a Mordokaj nevek szintén arra szolgálnak, hogy valaki elbújjon mögöttük. A könyv második részéből azt is megtudjuk, hogy Eszternek van egy másik neve is Hadasszá, s Mordokaj kifejezetten meg is parancsolja neki, hogy ne beszéljen, hanem rejtőzzön el: „Eszter azonban nem mondta meg, melyik népből való, és kik a rokonai, mert Mordokaj azt parancsolta neki, hogy ne mondja meg.”(2,20) Ennek a származásnak az elrejtésére szolgál új neve. Eszter neve azonban nemcsak az Istár név mögé való bújással valósítja meg ezt a rejtekezést, mivel héberül neve azt jelenti: elrejtem. (A szátar (elrejteni) héber igének az egyesszám első személyű alakja) A név héber jelentése így valószínűleg a név elrejtésére utal, méghozzá kettős értelemben, egyrészt a név cseréjét (Hadásszá helyett Eszter), másrészt a név torzítását (Eszter helyett Istar). Az elrejtem kifejezés alanya és tárgya azonban a szövegben teljes mértékig bizonytalan. A zsidó írásmagyarázat – szemben a keresztyénnel – nem a könyv történetiségéből és műfajából, hanem az Eszter névből indul ki. Véleményük szerint Eszter a hásztér pánim, az elrejtett arc könyve, amit egyértelműen a Deuteronomium egyik kijelentésére alapoznak: „Az Úr ezt mondta Mózesnek: Te most pihenni térsz atyáidhoz. Ez a nép pedig paráználkodni kezd annak a földnek idegen isteneivel, amelyre most bemegy. Elhagy engem, és megszegi szövetségemet, amelyet vele kötöttem. De akkor haragra lobbanok ellene, elhagyom őket, és elrejtem arcomat előlük, és megemészti őket a rájuk szakadó sok baj és nyomorúság. Akkor majd mondja, hogy azért szakadtak rám ezek a bajok, mert nincs velem Istenem! De én akkor egészen elrejtem arcomat minden gonoszsága miatt, amelyet elkövetett, mert más istenekhez fordult.” (Deut 31,16-17)[6] Az Eszter név tehát nem másra utal, mint Isten arcának az elrejtésére. Ez az elgondolás történetteológiailag is indokolt, mivel a könyv az exílium zsidóságát írja le, akik elől – ahogy azt a Deuteronomium is írja – Isten elrejtette arcát. Isten arcának az elrejtése azonban a szövegben egybekapcsolódik a könyvnek azzal a jellegzetességével, hogy egyetlen egyszer sem fordul elő benne Isten neve. Eszter tehát nemcsak az elrejtett arc, hanem az elrejtett név sőt az elrejtett hang könyve. Ha azonban az Eszter szó, az exílium rejtőzködő Istenét, mint annak nevét jelöli, akkor hogyan lehetséges, hogy ezt a nevet egyszerre hordozza egy ember? Mindez úgy valósulhat meg, hogy ez a személy az Eszter nevet úgy birtokolja, mint egy pecsétet: annak a nevében cselekszik, aki e névnek a birtokosa. Mordokaj egyébként sejteti is ezt a képviseletet: „Mert ha te most néma tudsz maradni, a zsidók kaphatnak módot máshonnan a szabadulásra és menekvésre, te azonban családoddal együtt elpusztulsz. Ki tudja, nem éppen a mostani idő miatt jutottál-e királyi méltóságra?” (4,14) Köztudott, hogy az Ószövetségben gyakran találhatunk beszélő neveket, melyek egy személy születési körülményeit (Ikábod, Izsák), egy tulajdonságát (Jákob), vagy küldetését írják le (Sámuel, Jeremiás). Gyakran pont a név indokolja meg egy – egy személy viselkedését, vagy éppen ironizálja azt, gondoljunk például Jónás nevére, ami azt jelenti galamb. A legtöbb esetben azonban egy bibliai személy neve Isten cselekvésére utal. Istennek nincsen egy neve, hanem nevei vannak, melyek, ahogy ezt Aquinoi Tamás is kifejti a Summában, a világra és ezen belül saját népére való vonatkozását tárják fel.[7] Isten minden egyes neve csak a 2Móz 3,14 kontextusában értelmezhető (mutatkozom, akinek mutatkozom), s ha az ember személyisége buberi értelemben csak és kizárólag Isten rá való vonatkozásában értelmezhető, akkor az egyes ember identitása a pillanatnyilag megjelenő névben feltáruló Isten függvénye. A hásztér pánim, a rejtőzködő Isten tulajdonképpen nem más, mint a világ elidegenedett viszonyai között jelen lévő Deus relevatus.[8]
A név egyébként is központi jelentőségű Eszter könyvében. A második rész 14. versében azt olvassuk, hogy a Eszter többé nem mehetett a királyhoz, csak ha megkedvelte a király, és név szerint hívták (2,14). A másodrangú feleség tehát akkor juthatott a királyhoz, ha az név szerint emlékezett rá, és hívta. Később azonban a névre való emlékezés egybekapcsolódik az arcra való emlékezéssel. Amikor Eszter a zsidók megmentése miatt hívatlanul áll meg a palotával szemben, az uralkodó valószínűleg az arcát ismeri fel és ezért lesz kegyes hozzá. (5,7) Később Mordokaj azért lesz kitüntetve, mert feljegyezték nevét egy könyvbe, mivel megmentette a király életét. (6,2) A feljegyzés által Mordokaj nevet és ezáltal arcot szerzett önmagának. Az arc és a név tehát a szövegben folyamatosan egybekapcsolódik.
Eszternek tehát annak nevében kell cselekednie, aki által nevét és pozícióját elnyerte, s akinek nevét hordozza. Ha mindezt nem teszi meg menthetetlenül elpusztul. A képmás – a név – hordozása tehát nemcsak megtiszteltetés, hanem felelősség is egyben, mivel akin keresztül a pecsétgyűrű tulajdonosa nem tud megfelelően cselekedni az elveszti képmás mivoltát. Hámán története ennek a folyamatnak a megvalósulása (és ezáltal pontos kontrasztja Eszternek) Amikor Hámán elbukik nemcsak a király képmásának a hordozását veszíti el, hanem saját arcát is: „Alig hagyta el ez a szó a király ajkát, Hámán arcát betakarták.”(7,8) A könyv történeti olvasatai számára ez a szöveg volt az egyik legproblematikusabb részlet. A hagyományos magyarázatok szerint ugyanis ez a rövid szöveg azt a gyakorlatot ábrázolja, mely szerint a halálraítéltek arcát betakarták. Ezt a szokást azonban éppen a perzsa joggyakorlatból nem sikerült kimutatni. (A görög és római gyakorlatban pedig nem az arc, hanem az egész fej betakarásáról van szó)[9] Más olvasatok szerint a kifejezés egyszerűen csak azt jelenti, hogy Hámán elsápadt.[10] Árulkodó azonban, hogy akár az Eszter név esetében itt sem lehet pontosan eldönteni, hogy ki végzi a cselekvést. Hámán arcának a betakarása tehát nem történetileg, hanem sokkal inkább az egész szöveg szimbolikájából ragadható meg. A héber apokaliptikus próféciákban Isten arcának az elrejtése egyet jelent a nép sorsára hagyásával és pusztulásával. Hámán arcának a betakarása azt jelentheti, hogy nemcsak nem hordozhatja ezt követően a király képmását, hanem saját arcával sem állhat meg többé az uralkodó előtt. Itt nem közvetlenül arra a távolkeleti kifejezésre kell gondolnunk, ami a becsület elvesztését az arc elvesztéseként határozta meg, hanem a zsidó hagyomány tükrében sokkal inkább az arc fényének az elvesztéséről kell beszélnünk. Az Ószövetségben az apokalipszis metaforájával (elrejted arcod) az arc felragyogása áll szemben (például az ároni áldásban), mindebből pedig az következik, hogy az arc elrejtése egyet jelent az arc fényének a kihunyásával.
Martin Buber bibliafordításában különösen érdekes módon következik be Hámán arcának a betakarása. Buber a fordítás előszavában felhívja a figyelmet arra, hogy az Ószövetség legfontosabb alakzata a paronomasia, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy név – esetleg kisebb változásokkal – folyamatosan visszatér s ezáltal ritmizálja a szöveget.[11] Buber szerint éppen ezért a fordítás egyik legfontosabb feladata, hogy az azonos tövű héber szavakat ugyanazzal a német szótővel és származékaival adjuk vissza.[12] Az Ószövetségben ezért Buber a pánim (arc) szó származékaira állandóan az Antlitz szót használja. Éppen ezért érdekes, hogy bár a héber Bibliában Hámán arcának befedésekor a pánim szó származéka szerepel (föné), Buber mégsem az Antlitz, hanem a Gesicht szóval fordítja.[13] A paronomasia ritmusa ezen a ponton megszakad kiemelve ezáltal az esemény fontosságát, de ugyanekkor az alternatív szóválasztás a fordításban ugyanazt valósítja meg, amiről a szöveg szól. Megtagadja Hámántól a pánim szót azáltal, hogy nem azt a kifejezést használja, amit e szó fordítására bevezetett. Az olvasó számára tehát ez úgy tűnik fel, mintha Hámán arcát nem a pánim szó jelölné. Hámán arca így a fordításban nem egyszerűen eltűnik, hanem egy másik szó által válik betakartá.   
            Ha az Eszter nevet a rejtőzködő Isten – a hásztér pánim – neveként értelmezzük, tehát a név mögött nem csak egy történeti személyt, hanem sokkal inkább egy szimbólumot keresünk, akkor a bibliai irattal kapcsolatban több kérdésre is választ adhatunk. Eszter könyvének zsidó és keresztyén értelmezői egyetértenek abban, hogy a szöveg elsősorban Purim ünnepének az eredettörténetét fogalmazza meg. Nehéz lenne elképzelni azonban egy olyan ünnepet, amelynek eredete nem Istenhez kötődik. A pecsétgyűrű átadásának aktusa azonban tisztázza ezt a problémát. A zsidókat megmentő levelet még Ahasvéros király nevében írják és az ő pecsétjével hitelesítik. (8,8) Ezzel szemben az ünnep elrendeléséről szóló irattal kapcsolatban már a következőket olvassuk: „Így állapította meg Eszter parancsa a purim előírásait, és beírták azokat egy könyvbe”(8,32). Arra az írásra pedig, ami purim ünnepének alapelbeszélését és annak megünneplését tartalmazza Eszter neve kerül, az örökkévaló pecsétgyűrűjének a lenyomataként. Ha ezt a szálat kivennénk a könyvből, akkor a Mordokaj történet alapján, mely több forráselemző szerint önmagában is megáll, egy karneváli eseménysorozatot láthatnánk, ahol a perifériára szorultakból központi személyiségek, míg a hatalom birtokosai koldusok lesznek. Ezt indokolja a szövegben a két férfi főszereplő Hámán és Mordokaj többszöri szerepcseréje, mely eseménysorozat végén a korábban Hámánnak adott pecsétgyűrű Mordokajhoz kerül (8,2), míg a Mordokajnak ácsolt bitófára Hámánt akasztják (7,10). Ha egy merész feltételezéssel elképzelhetőnek is tartanánk purim kapcsolatát a görögök és a rómaiak által rendezett karneválokkal, akkor sem tekinthetünk el attól, hogy a történet másik szálán Eszter nevének jelentése erős kritika alá vonja ezt a lehetőséget. Lehetséges, hogy valóban a történelmi események karneváli szemléletére adott zsidó történetteológiai reflexióról van szó, bár az is előfordulhat, hogy fordított a helyzet. Mindenesetre a könyv elnevezése arra utal, hogy nem a karneváli, hanem a zsidó történetteológiának megfelelő apokaliptikus szemlélet vált a szöveg értelmezésében uralkodóvá. Ebben azt értelemben a púr ( a sorsvetés) szót Eszter neve felülírja. Éppen ezért válik a purim nem a púr (sors), hanem a hásztér pánim ünnepévé.
            Az Eszter könyvében megfogalmazott teológiai reflexió tulajdonképpen az apokalipszis deuteronómista értelmezésére adott válaszként is felfogható, mivel a hesztör pánimot nem úgy gondolja el, mint az Istentől való elhagyattatást, hanem a rejtőzködő Isten jelenléteként. Erre a rejtekező jelenlétre utal Eszter neve, mely a szöveget, mint egy pecsét, vagy aláírás hitelesíti.


[1] Magyar Katolikus Lexikon, IV. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1998.
[2] Calwer Bibel Lexikon, Calwer Verlag Stuttgart, 1967. 1244.o.
[3] Gillis Gerlemann: Esther, in: Biblischer Kommentar altes Testament, Band, XXI. Neukirchener Verlag, 1973. 96.o.
[4] u.o. valamint: Das Buch Esther erklärt von Gerhard Maier in: Wuppertaler Studienbibel, R. Brockhaus Verlag Wuppertal, 1993. 87.o.
[5] Gerlemann: 87.o.
[6] Raj Tamás: Eszter könyvéről – Purim ünnepére, http://www.zsido.hu/vallas/purim.htm
[7] Aquinoi Tamás: Summa theologiae, Első rész, fordította: Tudós -Takács János, Telosz Kiadó, 1994, 417.o.
[8] Walter Kasper: Jézus Krisztus Istene, Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 138.o..
[9] Gerlemann: 123.o., Arndt Meinhold: 68.o. (Das Buch Esther, in: Zürcher Bibelkommentare, Theologischer Verlag Zürich, 1983.) Maier: 117.o. Carey A. Moore: 72.o. (Esther, The anchor Bible,1981)
[10] Ezt az értelmezést támogatja Gerlemann ( i.m: 124.o.), Carey arra hívja fel a figyelmet, hogy az LXX úgy fordítja az itt található héber igét, hogy Hámán arca vörössé vált ( i.m.: 72.o.), Maier szerint is az ige fordítása a döntő, melyet általában betakarnak, de egyes fordítók elsápadnak fordítanak (i.m.:116-117.o.)
[11] Martin Buber: Zu einer neuen Verdeutschung der Schrift, Verlag Lambert Schneider, Heidelberg, 16.o.
[12]  u.a. 21-22.o.
[13] „schon verhüllte man Haman das Gesicht.” Schriftwerke, Verdeutscht von Martin Buber, Verlag Lambert Schneider, Heidelberg, 425.o.

Прощание (Viszlát)

Akakij Akakijevics reggeli közben arra az elhatározásra jutott, hogy elég, ma megmondja a szabónak, hogy ha nem fejezi be a kabátját, akkor… hát valami lesz.

Egész úton hergelte magát, s odaérve szinte kirántotta helyéről az üzlet ajtaját. A várakozó-szerű előszobában megtorpant, mert mégsem lehet valakit átgondolatlan, hebehurgya mondatokkal rendbe tenni. Leült az egyik székbe, megállapította, hogy a szabó még mindig dohányzik, és elkezdett kotorászni az asztalra rendezetlenül kitett könyvek között.

– Az ifjú W. új szenvedései? Hmm, ez biztos valaminek a második része, az a mihaszna meg persze nem tette ki az elejét!

Rántott hús olajos szaga pöckölte meg az orrát, mely a liftakna nyitott ablakából kúszott le a szabóhoz.

– Az orr. Micsoda bóvli cím! Gogol – Akakij Akakijevics tudatalattijában valami megmozdult; szokatlan, ismeretlen dolgot érzett és tudott, amit valójában nem érzett és nem tudott. Az 58. oldalon eszmélt magára.

– Mekkora egy balek ez a Kovaljov!

Miután az asztalon levő romana magazin címlaplánya rákacsintott, visszamenekült a megsárgult lapú, dohány szagú könyv történetébe.

– Jööheeet! – ordított ki kecses hangján a varrómester. A füst mindenfelé gomolygott a szobában, de Akakij Akakijevicset már nem zavarta, csak legyen végre készen a kabát.

A szabó két szótagnyi köszönés után elájult. Még megvártam, míg Akakij drága a tükörbe pillantva elkékül, majd jókedvűen kisurrantam az utcára, s letüdőztem az első szippantásnyi levegőjét a szabadságnak.

ORr
( Személyi asszisztens: Sz. Ritus N.)

Szerelem

És akkor megláta engem színről színre
– ezt bizton mondhatom -,
és elfordula ő tőlem nagy sietve,
hogy arcán a borzalom is.
Midőn én így árván magamban állék, és
merengtem bennem futó
lábának porának képével jajongva,
albérleti balkonomra szálla egy-két
hol lilának, hol lilának látszó pernye,
és kezemben Philip Morrisszal nézvén
látám, hogy semmi nem üle a szemközti
díszfa csenevész ágán.
És akkor meglátám őt én is színről színre
– ezt bizton nem mondhatom -,
és lábam pora már veré fel erkélyem
úgy sieték le a lépcsőházban a lépcsőfokokon.
Futván futék az én atyámhoz kérvén őt
új színeimmel: eresszem el bátran, most már
bátran eresztvén el.