Lefőzök egy adag kávét, lehet rosszul teszem, pörög a szívem. Zaklatott vagyok megint, rágom az ajkaim, csikorgatom a fogaim, uristen, de sok elfojtás van bennem, szinte csak gratulálni tudok. Ha valamit, hát az elfojtást sikerült akkumulálnom 17 éves korom óta.
Akkumulálok, akkumulálok, bazdmeg, akkumulálok, homun colust akkumulálok, annyira nagyon nehéz leírni ezt a szót, annyira nehéz, minden nehéz és lehúz a súly is, a vállaim súlyból vannak, mint a kövek szárazságból és némi párából, párából, párából, párából, de jó ez a szó, de jó itt ezt érzékelni itt most a nyelvem alatt, a nyelvem, ha megszólalna, ha lenne nyelve és nem csak képezne, ha lenne némi öntudata vagy teljes, ha artikulált lenne teljesen és tökéletes, de ezt mi úgyse tudjuk megérteni, mert nem, mert nem, mert nem, mert nem, mert zavar a világ és zavarodott a nyelv, számban a szavak, mint korhadt gombák és fellegek, porfellegek gyűlnek meg-meghasonlón, mint ahogy köldök mutatja csak a nyomot a köldökzsinórhoz, ami tudtátok, hogy néha öldököl? Mert bizony öldököl és elfogy az első szó, ami mondat, mert egybe van írva, nem csak az írásjelek mutatnak utat, hanem a ritmus, a ritmus, a gondolatritmus, az párhuzam, a pozíció, az ismétlés, a nómenklatúra és még mi minden, ami nem tud szólni, nyögni, búgni, szeretni, csak kőni, vasni, fémzeni, élet nélkül életet, mert önmaga csak egyetlenegy, ezeket nem magamtól mondom, ezeket egy szép ember írta, én csak ellopom, mert mást nem tehetek, én csak tettetek, szabadság nélkül életet és vendégszövegeket hordozok körbe, mint véres kardot, ahol apáid vére folyt, a hont kivont szablyával vonta ellenem, elvontatta az emberem, az aranyemberem, a hajót, a kishajót, kishajtót, hashajtó, hajtó vagyok, ne lőjjetek! Édesen alszol, zörren az ablak, megjött a parancs, rögtön induljak, de előtte elvágom a torkodat képzeletben, hogy megértsem, hogy mennyire hiányoznál, ha fájna és nem fordítva, hogy megsértsem magam és a kényelem. Kényes elem a lélek, csak egy darab, egy darab szögletes valami, szinte olyan sokszög, hogy szinte már gömbölyű… gömbölyű a fogam, ahogy csikorgatom, szinte gyöngy, de nem igaz, kitört az első négy kiskoromban, koptatott hamisság csak, mint az ellopott szavak, fehérek és homályosak, látod, hogy nem éltek sárgállóan, még akkor is, ha ez nem a rá létező szó, de ez igaz rájuk egyedülien és magányosan, mint, ahogy én vagyok jellemző egyedül magamra nézve. Magam vagyok magamnak, magam vagyok magam öccse, bennem nőtt fel apám és ért nővé anyám, én takarítom magam, mint házam, amim nincs, mert senkiházi vagyok a szó nem szoros értelmében, mert az öveket megoldottam, a kutyákat eloldottam, a kiabálást csak toldoztam-foldoztam, örök becsű kaput a hasadásra, a titkokra, mélyen titkos, eljövő mennyországokra, amik még meg sem születtek, de már beszélnek róla, be vannak csatolva az automatikusságba, mint az újszülött neve a teherbeeséskor. Én is elestem, elejtettem terhem, a vállaimat, csonkokkal csúszkáltam-mászkáltam, csontok voltak a mankóim és, mint a halott madarak, a földön hevertem, amikor aludtam. Mert a madarak, mert a madarak, a kötél, a viszlát, egy madarat nem lehet megkötözni, mert kivájja saját szemét, ezért inkább viszlátmadár, viszlátmadár, amikor lelövöd őt. Miért kellett lelőni, én elé álltam, kiabáltam, én kiabáltam, hét éves voltam és megtalált a golyó, pont a jobb szemem fölött, fájt, mint az ébredés, amikor hideg a szoba és legalább annyira fájt ez is, mint a gyerekesség, gyerekes, mint a kín, mondtam magamnak, aztán mégis ordítottam, nem toporzékoltam, mert a földön feküdtem, mint a téli kertben elhullott verebek és csak vártam és vártam, aztán elaludtam és semmire nem emlékszem, talán arra, hogy valaki homokot fúj a szememre és azt mondja, ne aludj, fogsz, te még aludni. Itt volt ez, aztán ott volt az, én meg csak süllyedtem, mint a pongyola sorok a köztudatban, én csak egy fiú, lefelé sétáltam és láttam, ahogy mélyre mentem, hogy szerelem csak a hideg kövekben rejtezik és a még hidegebb fémekben, mert annyira rideg, masszív és törékeny. Mint a padló reggelente a télikertben. Lehull a lomb, eliramlik az élet, eliramlok én is, mint a szapora élet.
Kioldás.
Kioldottam. Az öveket, a gombokat, a farmerra azt hittem gombos, széttéptem a zipzárt. Megint. Most már lassú és fájdalmas a felkelés, az eszmélés gyors, mint a lejtőn lerúgott kereketlen talicska, ami meg volt rakva cementtel. A szám fáj, a testem fáj, a fejem fáj, túl nagy a szívem, tudom hol vagyok, egy senki vagyok. Felkelek szépen lassan és köpök egy sűrűt és véreset, érzem, hogy lassú lesz ez a reggel, ami most délután öt órát jelent, érzem, hogyan fordult át észrevétlen egy szép lassú estébe. Mind ugyanaz, csak akkor törődnék vele, ha növény lennék. Pontosan egy olyan növény, ami a nagyszoba ablakának a párkányán áll egy vízköves aljú befőttesüvegben. Olyan cudar vagyok én, meg mint ez a világ. Kristálypalota vagyok a sötétségben, mégis könnyen török, ha felkel a nap, ne vakítson a hatalmasság, csak a szilánkok szórjanak fényt és szúrjanak, fessenek fényeket pirossal. Én csak vagyok. Vagyok és várok. Már az ágyon ülök, fáj az állkapcsom, biztos elaludtam, a hajamat biztos, nem látom, nincs tükör, csak a tudat és az érzet, hogy bizony fáj az is, aminek nem kéne. Bekapcsolom a rádiót és rájövök, hogy nagyon hideg van. Nyitva maradtak az ablakok, rájuk csapódott a pára, az arcomra is, bizonygatom magamnak, biztos az, biztos attól van.
Igen, itt is sárgállnak a konyhafalak. És recseg a padló, de csak mert hideg van, sírnak a szálkák és bemondja a rádió, Halottak Napja van. Gonna take you for a ride on a big jet plane – mondja a Halál, a Halál ma már csak repülővel utazik, egyre többen vagyunk. És nem, nem a pára csapódott le az arcomon, Gonna take her for a ride on a big jet plane, igen, tudom és ekkor végre kioldódom. Önismétlésre állítom magam, csak had’ jöjjön, csak had’ jöjjön ki, engedd ki, köpd ki, köpd ki, növekedj, sírj, nevess, sírj, engedd el, ordíts, lehalkulsz, folyamatosan, szakaszosan, megnyugszol. Úgy instruálom magam, mint egy olasz színésztréner. Nagyjából sikerül. Nem az első… Durva ez a dolog, de már azt hiszem ismerem.
