Szikra

         Az égen felhők játszottak, a gyerek a lábujjain keresztül nézte a futkosó vattapamacsokat. Mondta nekik a magáét, a felhők visszaválaszoltak, senki sem válogatta meg a szavait. Együtt kacagtak, a felhők nem is bírták tartani az alakjukat, annyira jól mulattak a tréfán. Egyszer csak a világot mutató nyílásra árnyék vetült. Olyan gyorsan történt mindez, mint kánikulában a derült eget lerohanó vihar, vagy mint a hirtelen áramütés, ami a másodperc töredéke alatt éri el a szívet, nem engedve teret a rettegésnek. Még a felhők is egymáshoz ugrottak, ijedtükben sírni kezdtek, fagyott könnyük kopogott a hepehupás aszfalton, az ABC-t az Áruházzal összekötő szelídgesztenyés sétányon. Az árnyék ponyvaként borult a kocsi fölé, szemét egy percre sem vette le a gyerekről, igéző pillantással szőtte körül. A gyerek érezve a csapdát éppen vigasztalhatatlan üvöltésbe kezdett volna, de az avarbarna szemek között ekkor éles orrnyereg nőtt ki a gomolyagból, ami félelmétt döbbenetté, majd csodálkozássá szelídítette. A szemek fölött vastag, egybenőtt szemöldök bújt elő, sűrű, fekete, mint a cipőkefe, az orr alatt bajusz sarjadt, ívesen határolva a széles, kaján vigyorra húzódó szájat, amiből a fogak számolatlanul tolakodtak kifelé, megtagadva a sorbaállást. A kusza kerítést, a kovácsolt szájat egyszer csak szétnyitotta egy a feketeség sarkából felmorajló elégedett sóhaj, ami a gyerek fejéhez lapította a hullámzó arany fürtöket és visszakézből is felszárította a tér mélyedéseiben remegő opálos pocsolyákat. A hirtelen felmelegedéstől a virágládákban kinyíltak a nárciszok, de a rangidős tulipánok már nem tudták tovább tartani magukat, és szirmaik búcsút intve a kiszolgált bibének összehangoltan aláhullottak.

         A gyerek mintegy lopva az ABC hatalmas ablakaira nézett, próbára téve, mennyit enged az igézet, de az arc csörlőként fordította vissza a bongyor fejet, és hogy még nagyobb hatást gyakoroljon, hollófekete, olajos hajjal övezte magát: fej lett, ami hosszú, madárszerű nyakban folytatódott, és göthös, hajlott hátú, ballonkabátos testben ért le végül a földig. Zakója zsebében a püspöklila kendő alatt cinkelt pakli lapult. A beesett mellkasból vékony, de szálkás kar nőtt ki (az Isten is hegedülésre teremtette), és a kézfej valószerűtlenül hosszú és szertelenül görbülő ujjakban végződött. Kinyújtotta fekete pecsétgyűrűs mutatóujját, és lassú, egyforma körökkel tekerte fel rá a tekintet láthatatlan, de rugalmas fonalát. Gye-re ve-lem. Gye-re ve-lem, dobogtatta a gyerek szívét, szaporán, ahogy mutatóujját forgatta a levegőben és kacska lábaival hátrált a gesztenyefák között.

         A kocsi halkan nyekkent, ahogy a könnyű test súlyától magára maradt. Első lépésétől megremegett a föld, második lépésével felegyenesedett, a kőpadoknál megnyúlt, megkomolyodott, játékait elhajította, a tér közepén kacéran leste, hogy lesik-e, a fasoron végiglibegett, együtt énekelt a pacsirtákkal, az artézi kútnál csípője kiszélesedett, mellei megteltek, a buszmegállóban körbevették a gyerekei, a kenyérbolt előtt még utána ciccegett a postás, az iskolánál már fájós derékkal cipelte szatyrait, az orvosi rendelő előtt kapkodva vette a levegőt. A cigánysoron botjára támaszkodva lépett aprókat, de már látta maga előtt a meggörbült hátat, a csatornánál lassanként be is érte, és a szürkületben megadóan követte hazáig a fütyörészve kacskaringózó árnyékot.

Transzformáció

         Minden mindegy alapon léptem ki délben az utcára. Talpam alatt csikorgott a hó, szememet vakította a fehérség. Vadnyugati kaubojként léptem lassan, de minden lépésnek komoly nyomatékot adva. Kezeim lazán, de állandó készenlétben követték törzsem egyenletes ringását. Ha tüzelni kell, hát nem rajtam fog múlni! Ide nekem az oroszlánt is! Ma van a napja az új életem kezdetének.

         Mivel minden most kezdődik el, ezért fogalmam sincs, mi történik. Balról galambpár húz el a fülem mellett. Ez valami jel lesz. Pont, amikor a zebrához érek, a lámpa zöldre vált. Ez már biztos, hogy jel. Mellettem anyuka tolja a babakocsiját, száján, amit most is rág, kiserkent a vér. Az üvöltő gyerek rám néz, pontosabban a jobb vállam fölé, abbahagyja a sírást, vörös feje lassan visszahalványodik, gőgicsélni kezd, lábát az arca elé húzza. Az anyja tápszeres cumit nyom a kezébe, tartózkodón rám sandít, majd a következő sarkon hirtelen balra fordulnak.

         Egy féllábú hajléktalan ér utol a mankójával. Most veszem észre, milyen lassan megyek. Szóba elegyedik velem, kérdi, hogy honnan vettem ezt a szép zakót. Nem tudom, felelem, azt hittem eddig, hogy ez egy blézer. Nem blézer ez, hanem zakó. Ja, jó. Szerintem kínai. Akkor is szép blézer. Azt hittem, hogy zakó. Lehet. Látom rajta, hogy megsajnál. Beletúrok a zsebembe, és előkotrok egy bevásárlókocsis zsetont. Észreveszi, elmosolyodik. Leveszem a zakót és a vállára terítem. Az arca kivirul. A falhoz billeg, a mankókat odatámasztja. Leveszi a kopott kabátot és felhúzza a metál fényű kockás blézert. Magának jobban áll. Vigyorogva méregeti az ujjak hosszát, a szűkítést. Búcsúzóul rám adja megunt télikabátját. Kicsit kicsi, de végre nem fázom.

         A folyó mellett a parkban tüzeket gyújtottak. Apránként égetik el a tél maradékát. Nem ég jól a tél, túl vizes, inkább füstöl. Az egyik közhasznú munkás éppen egy kis csokor hóvirágot nyújt át a kollégájának. Egyforma ormótlan ruhában vannak, innen nem tudom megállapítani, melyik a férfi, melyik a nő. A hóvirág szégyenlősen bújik meg az új gomblyukban. Lassan hervadni kezd, ahogy a munkaruha alatt a szív kis lángon párolja. Két drótszőrű tacskó épp lekezel egymással és ízületi bántalmaktól szenvedő kisnyugdíjas nénijeiket elkezdik hazafelé húzni. Egy exhibicionista nyitnikék a „Non, je ne regrette rien”-t fújja. Beállok az egyik tűz elé, hidegtől elgémberedett kezeimet dörzsölöm. Folyik a könnyem, ahogy csípi a füst. Éhes vagyok. Kérek a munkásoktól egy cigit, mielőtt elindulok a szállóra.