Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Csak a lányom, igen…

 Hogyan kommunikálnak egymással, akik nem is látják egymást?

Hogy veszed észre, hogy rólad beszélnek, ha egyetlen szempár sem szegeződik rád?

 

És hogyan hagyhatod ott egy könyvtárban szagminta, látható bizonyítékok nélkül a jelenlétedet?

Rókáné felhúzta az orrát, és egyre hajtogatta: nem, nem; nem járt itt senki idegen. Ő lenne az, aki ne ismerné fel, ki való egy könyvtárba, és ki az, aki csak úgy betámolyog ide? Neki kisujjában van minden őrskúti ízlése, mindenkit név szerint ismer, azt is tudja, mikor van az olvasóinak rosszkedve. Ő minden könyvet a szagáról felismer – ki nem adná a könyvtár vendégszobájának a kulcsát egy idegennek!

Katja végigjáratta a szemét az Újdonságokon, a Kötelező olvasmányokon, az Ezotérián, és védekezően hátrált a Szépirodalom felé. Ha nem járt itt senki, akkor nem járt…, de ettől még körbenézhet. Ilyen szakszerűen vezetett kis könyvtárat sehol sem talál az ember!

Mintha csak böngészgetni akarna, elsétált a hátsó polcok fel. Rókáné szorgalmát és népművelő erélyét a könyvek közé szúrt képes táblácskák hirdették: Albee, Aragon, Arany… vezetéknév, keresztnév, bajusz, pofaszakáll. Egy ilyen kis könyvtárban még a rosszkedvű vagy a csalódott olvasók sem tévedhetnek el… Tájékozódhatnak acforma, szemöveg vagy akár szakállviselet szerint is. No de most már jönnek a csupaszképűek: Petőfi, Poe, Puskin…

És az egyik, a T-betűs polcnak támasztott, sárgás színű karosszékben ott ült egy vidéki nőolvasókat is felkavaró vagy tetőtől-talpig-férfi.

– Senki nem tudná önt félrevezetni, százados. Üzent, hát itt vagyok. Most már mindent tudni szeretnék a lányomról…

Katja is mindent tudni szeretett volna Kemény Rita apjáról, Kemény Balázsról. Hogy települt át Magyarországra? Mikor? Ki segített neki? Hogy indította be a céget? Mikor beszélt az őrskúti rendőrökkel?

De nem akarta megkönnyítené a férfi dolgát, úgyhogy hallgatott.

– Talán azt gondolja, hogy én, egy hajdani rendőr nem tettem meg mindent a lányomért.

Katja valóban így gondolta, de tiltakozott. Távol álljon tőle! A szétszakított családok, a jugoszláv háború borzalma, az a sok-sok eltitkolt nyomorúság!

– Milyen meghitt ez a könyvtár – sóhajtott Kemény Balázs, és fürgén maga mellé tolt egy másik karosszéket.

Katja gyűlölte ezt a könyvtárat, gyűlölte az ilyenféle meghittséget, a bicegős karosszékeket, szürkés-fehér táblácskákat, a lefóliázott bajszokat, a lefóliázott feliratokat, Rókáné gondoskodó kéznyomát. Ám ha a Kemény Security tulajdonosa ebben a fülledt teremben akarja törölgetni a könnyeit, rajta ne múljék!

–Hol is kezdjem? – sóhajtott ábrándozva.

Nagyon bízott benne, hogy Kemény Balázs az ő jövés-menését nem ellenőrizte.

Mesélt hát Ms. Pavese, a hajdani Rendi Anikó olthatatlan vágyáról, hogy rátaláljon kis unokahúgára, a szegény, drága, eltűnt Krisztinára. Mesélt a lassan éledező gyanújáról, hogy ezek a rettenetes ügyek mind szervezett lánykereskedelmre utalnak. Valakik alaposan tanulmányoztak a lányok hátterét, hogy olyan gyerekeket válasszanak, akik után nem sokan sírnak. Valakik nagyon jól, nagyon ügyesen, nagyon művészien, jó pedagógiai érzékkel halásztak a zavarosban… Hát így keveredhetett bele ebbe a szerencsétlen lányvadászatba a kis Rita! Mert van-e megfelelőbb áldozat egy félárváénál, akinek az édesapja egy másik ország hadseregében szolgál! No de hogy lenne képes ő, egy nyugdíjas százados, egy passaui magándetektív megfejteni ezeket a rémségeket! Hatásszünetet tartott, hogy Kemény Balázs ráébredjen az ő tehetetlenségére. Hogy akadhatna, ő, Katja Stoller egy ilyen pompásan megszervezett hálózat nyomára?

Szomorúan hallgattak. Kemény Balázs kicsit talán túlontúl óvatosan. Miközben a meztelen és tönkretett kislányról készített fotók ott lapult Katja táskájában.

Katja még mindig gyanakodott.

Egy leszerelt katona – legyen bár a világ legderekabb, a legügyesebb katonája – hogy kaparhatott össze 93-ban annyit, hogy rokonok, magyarországi kapcsolatok nélkül megalapíthasson egy biztonságtechnikai céget? Kockázatbecslések. Rendezvénybiztosítás. Kutyakiképzés. Objektumvédelem. Mibe kerülhetett ez? Honnan volt ennek a szomorú apukának elegendő pénze?

Apa-szeme-fénye, apa-egyetlenje. Most kemény Balázs mesélt. Rituka csodásan táncolt, Rituka csodásan lovagolt. Hihetetlen életkedv volt abban a gyerekben, mindig ugrált, szökdécselt, táncolt, pezsgett… neki elég volt, ha Vukovárban a lánya gödröcskéit maga elé képzelni, a gödröcskéit, és úgy érezhette, van még jövő, van miért a háborút túlélnie. Míg ő éjjelente rémálmok közt forgolódott, az ő Ritája, az ő egyetlen kislánya beszélt hozzá. Ez az álomban hallgatott, vidáman fecserésző, boldog kislány kibeszélte őt a pusztulásból. De most már nincs többé Rita, ma már rá kell pillantania egy fényképre, ha emlékezni akar az arcára. Pedig ő csak jót akart neki, ő mindig a gyerek érdekét nézte! Ha az anyja nem élt, mért ne bízta volna a kislányát a testvérére? Úgy volt, hogy bombázni fogják Szabadkát, hát hogy maradhatott a szegény gyerek felügyelet nélkül? Ő azt hitte, a legeslegjobbat teszi az egyetlenjének, mikor elengedte a nagynénjével külföldre. Annyira, de annyira…

A pállott melegben, Thomas Mann elpiszkolódott táblácskája alatt hallgattak. Annyira, de annyira…

– Én persze jól tudom, mit gondol, hölgyem. Egy pedodfil nem is férkőzhet magabiztos gyerekek közelébe! Gyere-gyere-gyere-én-megértelek. Gyere-gyere-gyere-velem-ha-azt-akarod-hogy-szeresselek. – Fintorogva kiköpött a padlóra. – Mielőtt elrabolták volna, ebben a városban valami rettenetes történt a lányommal.

És most a fényképek: Rita és az ő gödröcskéi, Rita az édesanyjával és bizonytalan számú nagynénivel, Rita a többi gyerekkel, Rita élete első balettcipőjében, Rita amint megnyeri a jazz-torna-versenyt.

Ez az otthoni képein mosolygó kislány tényleg nem tűnt alkalmas prédának.

 – Annyira, de annyira magabiztos volt! Még arra is volt ereje, hogy a háborúban a lelke erejével életben tartson…

Katja úgy döntött, hogy ő még nem veszi elő a fényképeit a táskájából.

Kemény Balázs felsóhajtott. Nem, nem volt ő gyáva. Első dolga volt, hogy nyomozzon ebben az áporodott kisvárosban. No de nem volt könnyű! A rablásokkal akkoriban a férfi-rendőrök, az eltűnt lányokkal és más himi-humi dolgokkal a rendőrnők foglalkoztak. Először a Nagyné, végül a Siposné. És ez azért érzékeltette a dolog fontosságát is. Értse-meg-az-apuka-mi-mindent-megtettünk. Na, persze a rendőrnők is sajnálták a gyerekeket, már hogyne sajnálták volna, mert ne-adj-isten-hogy-ilyesmi-az-ő-unokáikkal, de őszintén szólva nem is értették, hogy az ilyen eltűnés bűncselekmény-e. Itt a városban nagyon gyorsan feje tetejére állt a világ, adták-vették a nagyobbacska lányokat, itt tűntek el, ott tűntek fel, ez-az-én-testem-azt-csinálok-vele-amit-akarok, az új törvényeket pedig senki nem értette. Szabadság van, vagy nem? Ha egy tizenöt éves kislány szerepelhet egy pornófilmben, akkor egy tizenkét éves mért nem lóghat hetekig-hónapokig a barátnőivel?–De gondolom, megkereste a többi családot?

– Igen, mindent megpróbáltam, már amennyire itt szóba álltak egy leszerelt katonával. Mert csak akkor vagy magyar, ha van elegendő pénzed, ha ismered az Ági nénit, aki ismeri a Schulz doktort, aki pedig ismeri… Ez egy kisváros, nem kell magyaráznom. A Szenczi-lány nagyapja, a vén gazember csak a konyhájában volt hajlandó fogadni engem: kicsit sajnálkozott rajtam, aztán adott ötszáz forintot, mert mi-magyarok, nekünk össze-kell-tartanunk, és micsoda iszonyat, igen-igen, micsoda felfoghatatlan szörnyűség lehetett a háború. A művelt úriember, a város eleven lelkiismerete: egyik oldalán a törvényes nejével, a másik oldalán a fia feleségével… Azt, ugye, hallotta…?

– Hallottam, igen – erősítette meg Katja – Szenczi Nórát a nagyapja rontotta meg.

– És a másik gazfickó, az a ne-haragudjon-de-úgy-sietek-Sándor. Az a másik híres tanár! Aki arról győzködött, hogy az ő lányának semmi baja, hogy biztonságban, a nagyszüleinél, Erdélyben van. De hogy tényleg így van-e, azt nem tudta, mert, nem érek rá piszlicsáré ügyekkel bajlódni… nem érek rá telefonálgatni…., új életet akarok kezdeni… És remélem, Balázs, egyszer majd ön is túlteszi magát…

Látta a tévében ezt a szörnyű alakot?

– Igen, láttam – erősítette meg Katja. – Most ő a város büszkesége.

– És a tanár nénik, a doktor nénik, a fodrász nénik…! Tegye túl magát, apuka, és nézzen szembe az elkerülhetetlennel! De amikor már szembe akartam nézni, akkor elmesélték, hogy a lányom minden pillanatban várt engem, rólam mesélt mindig, mindenkinek. Hogy azért nem akart a rokonokkal kiutazni Kanadába, mert félt, hogy nem találom… A lányom hitt abban, hogy nem hagyom cserben…

Katja nézte Kemény Security zokogó tulajdonosát.

 

Egy szavát sem hitte.

 

 

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

http://ujnautilus.info/aki-mast-megdob-kovel-az-maga-esik-bele/

http://ujnautilus.info/sibelius-mindhalalig-irodalom/

http://ujnautilus.info/meghalni-ketszer-haromszor-sibelius/

http://ujnautilus.info/sibelius-halott-eleven-mukincsek/

http://ujnautilus.info/kuldj-fenykepet-megvaltoztatjuk-az-eleted/

Hegynek fölfelé

http://ujnautilus.info/masik-oldal/

http://ujnautilus.info/babaspecialista/

http://ujnautilus.info/apak-utak/

Bejegyzések

Az elmozdítás ünneplése

OLYMPUS DIGITAL CAMERA– Berzsenyi Dániel és a képzőszellem –

 

A 19. század második felétől – lényegében Erdélyi János akadémiai színrelépésétől – a múlt század hetvenes éveiig úgy tűnt, Berzsenyi mint gondolkodó nem ígér olyan válaszokat, melyek érdemessé tennék őt a faggatásra. Berzsenyi mint önálló elméletíró egyfajta zárványként van jelen, a művét övező diskurzusok gyakran hangsúlyosan értékelő gesztusai mellett a gadameri „válaszként értés” tanúsítása meglehetősen ritka. Bodrogi Ferenc Máté Berzsenyi teoretikus főműve, a Poétai harmonistika vonatkozásában a következőképpen összegzi a jelenlegi helyzetet: „A történeti távlatból elénk táruló szöveg reflexiók hadának kitett hálózat, diszkurzusok fészke, amelyre folyamatosan rakódnak a kánon, a transztextuális és intézményes kommentár rétegei. Ez a szöveg azonban ennek ellenére kicsúszik a kézből. A benne működő horizontok és beszédrendek reflektálhatóak, de még a kommentár segítségével is nehezen szólíthatók meg. Mára tehát a távolság egyértelmű.” 1 Míg a 70-80-as években Berzsenyi szövege olyan, egymásnak abszurd módon ellentmondó értékelésre adott alkalmat, mint Szegedy-Maszák Mihály és Kocziszky Éva interpretációja 2, addig Csetri Lajos és Bodrogi Ferenc Máté tanulmányai, illetve legutóbb Fórizs Gergely kötete sikerrel térképezi föl azt a magyarországi filozófiai kontextust és európai hagyományt, melyek horizontjában a Poétai harmonistika egyre inkább jelentős, kérdezésre indító teoretikus szövegként hozható játékba 3. Főként az utóbbiaknak köszönhető, hogy láthatóvá vált az a „hiányzó paradigma” 4, melynek a 19. századi akadémiai diskurzusból való kiszorulása, és máig tartó némasága megakadályozta annak a másfajta, ha tetszik „harmonizáló” tudományos beszédrendnek az érzékelését, melynek kontextusában Berzsenyi szövege adekvát, sőt provokatív elméleti belátásokhoz vezető szövegnek bizonyulhat.

 

De továbbra is kérdés marad: vajon elégséges-e az elsődleges, illetve a közvetett kortársi kontextus filológiai föltárása ahhoz, hogy Berzsenyi szövegét valóban válaszként értsük? Elégséges-e annak bizonyítása és adatolása, hogy Berzsenyi egy meghatározott és meghatározható episztémén belül érvényes tudományos beszédet folytat, ha közben kérdései nem válnak a mi kérdéseinkké? Vajon a Poétai harmonistika pusztán egy letűnt episztémé történeti dokumentuma, amelynek történeti kontextusát ma már úgy, ahogy rekonstruálni tudjuk, vagy dokumentum-értékén túl esetleg jelenlegi befogadói kontextusok felől is működésbe hozható, s így számunkra is szöveggé válik? Úgy vélem, hogy az alapvető kontextusok feltárása mellett, mely Berzsenyi szövegét egy Platóntól Plótinoszon át Goethe, Schiller, Herder, Humboldt, a német populárfilozófia és a neohumanista hagyomány, továbbá a magyar „egyezményes” filozófusok szövegei által konstituálódó intertextuális hálózat működésrendjébe kapcsolja 5, szükség van a szöveg működésrendjének a kikérdezésére a lehetséges befogadói kontextusok felől is. Ha ez nem történik meg, a különféle kortársi kontextusok rárakódásai továbbra sem segítik elő, hogy történeti értékelésen túl a szöveg esztétikaelméleti megállapításaival is szembesüljünk és abból a magunk számára következtetéseket vonhassunk le. Persze minden szöveg – tehát nemcsak a szépirodalmi, hanem a tudományos szöveg is – más szövegek kereszteződéseiben válhat csak érthetővé, s erre éppen a Poétai harmonistika recepciótörténetében megfigyelhető, nagyon röviden vázolt változás a legjobb példa. Éppen ezért a válaszként értés érdekében a saját horizontunkhoz közelebb álló kontextusok működésbe hozására is szükség van, még ha látszólag szubjektívebb következtetések is adódnak így, mint egy történeti kontextualizáció esetén.

 

A szöveg jellegzetes fogalmisága valóban nem könnyíti meg a mai olvasó dolgát, azonban néhány leírható jellemzőjének megemlítése hozzásegíthet a nehézségek legyőzéséhez. Az első fontos belátás, hogy Berzsenyi esztétikája antropológiai gyökerezettségű, azaz a szépségnek, a poétikusnak, a természetesnek, a kultúrának egy a szövegből világosan kiolvasható előzetes struktúráján alapszik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a „poétai szép” Berzsenyi számára nem önmagában érdekes, hanem annak a teljes antropológiai „szerközetnek” a függvényében, amelyben szerinte központi szerepet tölt be. Berzsenyi számára a poétai, az emberi és a természeti szép nem választható kategorikusan külön. Ez az elméleti alapállás egyben egy fogalmi problémát is jelez: a poétai, az emberi és a természeti Berzsenyi számára, mint látni fogjuk, ugyanannak más-más nevei, azaz egymással analóg viszonyban állnak. Az egymással egyenértékű fogalmi analógiák halmozása a szöveg egyik legfontosabb tropológiai sajátossága, ami feszültségben van a szöveg szemantikai irányultságával, vagyis azzal, hogy minden jelenséget egyetlen meghatározott elvre kíván visszavezetni. Íme egy példa:

 

„Valamint a világ harmóniája nem egyéb, mint a természet minden létszereinek concentratiója; valamint minden harmóniás életjelenetek nem egyebek, mint a természet különféle létszereinek különféle okban és célban concentrált – összeközépelt – összefolyt szerközetei, s így a különfélék összefolyása által azoknak harmóniás vegyületű középszerei – közép lényei: aszerint minden harmónia valamint különféleséget, éppen a különségek összefolyásának középpontját és harmóniás vegyületű közép lényét – középszerét – középszínét, vagy, hogy mindezeket egy szóba szorítsam, középlétét teszi föl.” (3. cikkely) 6

 

Mivel az alapföltevés az, hogy minden egy, az ezt az egységet leíró jelölői struktúra meglehetősen következetesen variáció-elvű, a „variációk egy témára” zenei vagy mítoszi analógiája alapján jellemezhető. A szöveg azonban mégsem sorolható egyértelműen a tudomány területén érvénytelen „mítoszok”, vagy „utópiák” közé, ahogyan Kocziszky Éva javasolta 7, mivel egy másik szinten a szöveg reflektálja és megpróbálja leírni saját működését.

 

Amit Berzsenyi középpontként nevez meg, az maga a teljes szerkezet, aminek a leírására törekszik. Ezt egy helyen ki is mondja: „a poétai szép létszereinek szerközete annyi, mint a testi-lelki-isteni szépek harmóniás középléte” (7. cikkely). A középpont magának a szerkezet működésmódjának a neve tehát, nem a szerkezet egy fogalmi középpontja. Szigorú értelemben a szerkezetnek nincsen középpontja, inkább működési elve van. A középpont éppen, hogy nem középpont, hanem az maga a struktúra, s ezt a szöveg olvasása során mindig érdemes szem előtt tartanunk. A szöveg többek között azáltal tesz szert aktuális érvényességre, hogy maga is ennek a középpont nélküli, vagy legalábbis láthatatlan középpontú működésmódnak egy aktualizálása.

 

A következőkben tehát ennek a láthatatlan középpontnak, vagyis a képzőszellem ragályos működésmódjának a lekövetésére vállalkozom. A képzőszellemnek a fönti okok miatt nem adható meg egyértelmű definíciója, de a szöveg más, kiemelt funkcióban lévő fogalmaitól való elkülönböződésének észlelésével bejárható e működésmód területe, hatékonysága.

 

Lábjegyzet:

  1. Bodrogi Ferenc Máté, Pánharmónia – A Poétai harmonistika és az „egyezményesek”, in: Imre László, Gönczy Mónika (szerk.) Normakövetés és normaszegés a 19. századi elméletekben és műfajokban, , Debrecen, 2005, 7-26, 8. (Studia Litteraria XLII.) ↩
  2. Szegedy-Maszák Mihály konklúziója szerint „Berzsenyi nem csak költőként, hanem poétikai gondolkodóként is európai szintű értéket hozott létre…” (L. Szegedy-Maszák Mihály, A Poétai harmonistica európai háttere, in: ItK, 1974/5, 582-588, 588.) Kocziszky Éva szerint viszont a Poétai harmonistikában megfogalmazott „eszmény eleve – a reális történelem szintjén is és a költészet szempontjából is – időszerűtlen, rég meghaladott volt, s csak megpecsételte Berzsenyi költői kudarcát, olyannyira, hogy számunkra e kései halott eszmény és a halott költő egymástól elválaszthatatlan…” (Kocziszky Éva, Berzsenyi Dániel utópikus hellénizmusa, in: Világosság, 1981/4, 233-241, 241. ↩
  3. Csetri Lajos, Nem sokaság, hanem lélek. Berzsenyi-tanulmányok, Budapest, Szépirodalmi, 1986. Csetri Lajos, Amathus I, Budapest, L’Harmattan, 2007. Bodrogi Ferenc Máté, i.m. Fórizs Gergely, „Álpeseken Álpesek emelkednek”, A képzés eszménye Berzsenyi elméleti szövegeiben, Budapest, Universitas, 2009. ↩
  4. A „hiányzó paradigma” fogalmát a korszakra vonatkozóan l. Békés Vera, A hiányzó paradigma, Debrecen, Latin Betűk, 1997. ↩
  5. Ehhez l. Fórizs Gergely, i.m., 210-238, illetve Bodrogi Ferenc Máté, i.m., 10-18. ↩
  6. A Poétai Harmonistikából vett idézetek a továbbiakban is az alábbi kiadás szerint Berzsenyi Dániel, Összes művei, Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1956, 399-462. (A továbbiakban a pontosabb visszakereshetőség érdekében a szöveg számozott cikkelyeire hivatkozom a főszövegben.) ↩
  7. L. Kociszky Éva, i.m., 241. ↩
Oldalak: 1 2 3 4
Bejegyzések

Képlet

 

Két koraeste meg egy reggel az négy késődélután-mérték

 

A Duna bádogszín mocskos kocsmapult. Szomjasak vagyunk. Ki így, ki úgy.

Esett. Ráérősen, melankolikusan, mint a beázások első szakaszában, amikor még tart valamennyire a födém. Ennyi víz nincs. Mennyi van? Sok nem kell, az biztos. A fél liter bőven elég a két liter borhoz. Csak két liter? Legalább fehér?

Az elméleti matematikusok vidám emberek. Azon vitatkoznak, miután leülnek a konvektor és a piros, a hajdani boldog cigarettázások emlékét felidéző, ezer helyen kiégetett futóval borított asztal mellé, hogy vajon kiszámolható-e, s főképpen miként, hogy adott idő alatt, adott területre mennyi esőcsepp hullik egy átlagos zivatar alatt.

Nem lényegtelen. Ha tudnánk, biztosak lehetnénk abban, hogy nem vagyunk egészen véletlenül.

A leghátsó asztalnál fiatal pár tapogatja egymást szemérmesen, ahogy egy hallatlanul elegáns boltban vesz kézbe az ember egy kimondhatatlanul drága tárgyat, olyan jóvátehetetlenül, ugyanakkor legyőzhetetlen kíváncsisággal.

A pultos nő kezei között sértett csörömpöléssel készül egy kávé.

A munkanélküli zöld Tigázos kabátban, ökölbe szorított kézzel álldogál oldalt, s megbarnult fogakkal elropogtat pár fáradt káromkodást. Néha késsel rohangál a vendégek között, de mindig van, aki megszereti dohányzás közben, a bejárat előtt, ott szokott ismerkedni, elmondja, hogy dolgozni akar, s ha elhiszik, akkor behívják és ihat. A pultos nő nem szereti. Számára ismeretlen.

Az országos hírű prímás késében van, számára készül kapkodva a kávé, koncertje lesz szemben, a talponálló sarokban feketéllik öltönyében, kedvesen biccent a matematikusok felé.

Azok már új problémán töprengenek. Úgy látszik, az esőcseppek ügyét biztosra vehetjük. Közelítő értéken: kurva sok. Bár borból esne annyi. Most a golyókra koncentrálnak, golyóból mennyi van, s azok közül hány piros, mennyi kék? Hogy hol, az véletlenszerű.

A szerelmesek emlékeznek. Alig húsz évesek. Van mire.

A munkanélkülinek lenne módszere a golyós problematikára, mesterlövész volt, erről mesél most legalábbis egy aranykeretes szemüveget viselő, öltönyös, korosabb úriembernek, aki vagy gimnáziumi igazgató vagy filozófus, olyan végtelen türelemmel hallgatja a ködös tekintetű, állítólagos mesterlövészt, mintha az maga volna a hamvasi példaszövegben a bölcs által szemlélt fa, mely utóbbinak autarkeiája van.

Fogynak a borok és a függvény alatti tartomány. Csak a szóda nem fogy. Konvergálunk.

Az ifjak is. Az asztal alatt. Miközben arról beszélnek halkan, hogy jöhetne már a tavasz.

Az országos hírű prímás felhörpinti a feketét, fizet, biccent, majd mosolyogva elrohan a szemközti koncertterem felé. Hangszerét magához öleli, hogy adott idő alatt minél kevesebb eső érje az adott út során.

Helyét a támaszkodónál nemsokára egy lódenkabátos, kócos, zilált szakállú férfi foglalja el, vágyakozva belenéz az üres csészébe, aztán lemondóan felmorran, és olajbogyó-fekete ujjaival óvatosan elemeli a kockacukrot, körbenéz, majd a szájába ejti, mielőtt beköszön.

Ő a másik, akit a pultos nő nem hajlandó megismerni, vissza se köszön, pedig tíz éve tudja, hogy kicsoda.

Már két ismeretlenes a hely.

Az elméleti matematikusok jó úton haladnak. Újabb kancsót rendelnek, újabb papírokat, miken újabb lehetséges képletek íródnak majd az elkövetkező két liter alatt.

Az idős, szemüveges úr végighúzza arcán finom ujjait. Konyakjába mélyed, s mélyen megszánja a munkanélkülit. Tulajdonképpen szégyelli magát, amiért számára nem jelent gondot, hogy rendesen igyék. Kettejük közt most valamiféle titkos barátság alakul, mely nem igényli a további találkozásokat, sem a levelezést, a telefonhívásokat, a párbeszédet sem, az is lehet, hogy nem is látják egymást már soha többet, mégis eltéphetetlenül összekötődtek itt, mint egy elméleti probléma és annak hipotetikus megoldó képlete, örökre így lebegnek már ketten a világóceánban, mint két megfulladt muslinca a fröccs tetején.

A szerelmesek szedelőzködnek. A lódenkabátos kihívóan ácsorog a pultos nővel szemben, sértetten nézi a zöld kabátos munkanélkülit, a lelke legmélyén érzi, hogy miatta nem ihat most, mert ravaszul elhappolta előle a jótékony öreget. Az öreg kiissza konyakját, aztán rendel még a lódenkabátosnak meg a mesterlövésznek egy-egy sört, és fizet. A mesterlövész munkanélküli előzékenyen asztalához invitálja a lódenkabátos munkanélkülit, majd mosolyogva hátradől. A két matematikus igen közel jár már a lényeghez a konvektor előtt. Meredten, bűvölten egyszersmind diadalittasan néznek egy számsort az egyik jegyzetlapon.

Ekkor kivágódik az ajtó, berobban egy fiatalember, kezében vonó, sietve közli, hogy a prímás megbízásából érkezett, felkapja az ajtó mellé támasztott rozzant, szürke esernyőt, amit az otthagyott, gyorsan és elnézést kérő grimasszal köszönömöt kiállt, majd lóhalálában távozik. Az esernyőt nem nyitja ki, látni a műanyag függönyön át, de szabad kezét a feje fölé emeli, ahogy elrohan a kis templom plébánosa előtt, ki talán a Krisztus sebeit számolja épp, egy másik algebra szerint, s a tócsák közt lavírozva eltávolodik a koncertterem felé.

Elindulnak lassan, a szerelmesek, az öreg, csak a két ismeretlen marad, meg a részeg matematikusok.

Isznak, mert mind igencsak szomjasak.

És az utcán, a Duna felől érkező felhőkből csak zuhog, megoldás nélkül esik az eső.

 

 

 

 

Bejegyzések

Április 11.

 

ez egy pata
ez egy pata

NEKEM TE NEM

 

Pedig csak azt látom,

ami van. Nem képzelődöm

arcodról, kezedről.

Nem álmodom a szemeiddel,

nem gondolok tested

hajlataira sem. Az emlékeket

is kiírtom rendre,

nehogy még megfertőzzenek.

Nem vagy több semmivel,

mint ami vagy, semmi

álom, semmi erotika.

Nem is ismerlek igazából,

nem emlékszem, ki vagy.

És minden nap éppen ez hiányzik,

éppen ez, minden percben. Ez,

ami nincs. Ez, ami kevés.

Ez, ami nem vagy, ami te nem,

ami te sosem. Nekem

te nem. Egy lyukas fazék,

kidobott halbél, behorpadt

szemgolyó. Hetek óta

gyűl a szemét az erkélyünkön,

mert nincs kedvem levinni.

Már egész filozófiát építettem

a szemétből. A szomszédék

macskája most újra kibelezi.

Hát tessék, a szerelem, íme:

nekem te nem, tekem, ketem.

Teked a meked. Meked a

tekem. Nem. Mmmmmmm.

És megvetem, megvetem,

hogy hiányzik. Hogy hiányzik,

ami nincs, s nem is volt sosem.

Hát tessék, csak tessék,

hogyaszongya: szerelem.

 

JÓ ÖT ÉVE

 

Jó öt éve megdöglöttem egyszer,

találkoztunk, dombokon, didergő

kalászok közt másztunk,

nem tudom, melyik domb volt,

a városhoz közel, kegyelmi állapot,

mondogattam, és gondolkodás

nélkül hagytam, hogy újra velem legyen,

 

pedig végig tudtam, hogy ott van,

akkor is, ha elfeledtem,

ha másokkal, más városokban

egészen más pozitúrákban próbáltam

magammal elhitetni,

hogy van bennem szeretet,

hogy tartozom valahová,

 

tartoztam is, de nem hozzá,

pusztán neki, magamnak,

köztünk végül ennyi maradt,

szeretet helyett tartozás, ígéret,

hogy soha nem tudtam megtartani

magamban őt, magamban őket.

 

ha nem vagy ott,

én tényleg nem veled

vagyok, intenzív jelen,

mondom, halott vagy bennem,

mikor térben vagy időben

némi eltérés mutatkozik.

 

basszam hát a kairoszt, basszak

az intenzív jelenléttel, mondhatnád,

nem is rossz ötlet, akkor legalább

nem hitetném el veled, magammal,

hogy bármilyen szinten összetartozunk.

 

 

 

 

Bejegyzések

T. S. Eliot: A macskák neve

Hozzászólás most!

A macskanév-probléma fölöttébb kényes,
mit egykönnyen aligha intézel el;
és ki kell, hogy mondjam (bár bolondnak nézhetsz):
egy macskának pontosan három név kell.

 

Az elsőnek meghittebb névnek kell lenni
egy intim kör számára, például mint:
a Piroska, Géza, a Sheila vagy Wendy –
ez praktikus köznapi választás mind.

Ha tetszik, van extrább és ékesebb név is,
uraknak-hölgyeknek igény szerint,
mint: Plátón vagy Prókrusztész, Daphné vagy Thétisz –
de praktikus köznapi választás mind.

De mondom, egy macskát még más név is illet,
mely egyéni, méltó és neki való,
hisz hogy lenne képes, ha délcegen billeg,
hogy nagybüszkén biggyesszen bajsza alól?

Az efféle nevekből íme pár példa,
mint: Katzinger, Braxol vagy Kornyikopán,
mint: Zsolimelórisz vagy Fancsillaména –
mind egyetlen macskára illik csupán.

Ám mindezek mellett – és fölött – van még egy,
egy Név, melyet misztikum homálya fed,
mit emberi elméddel föl sosem érhetsz,
mit csakis a macska tud, s nem mondja meg.

Ha macskát látsz olykor, ki meditál mélyen,
nos, annak csak egyetlen oka lehet:
hogy fontolva forgatja macskafejében
a Nevét, a Harmadik Macskanevet,
e belterjes, rejtelmes,
rejtelemmelteljes,
titkos és sejtelmes Macskanevet.

 

Havasi Attila fordítása

Bejegyzések

Édes Anna Kárpátalján

Hosszú évek óta unatkozott a Múzeum körúton lévő antikvárium egyik felső polcán. A részleg fölött fehér alapon betűk: Szépirodalom. Szép, szép, de nem mai. Nem modern, nem kortárs. Mert hát haladni kell a korral. Vagy éppen a kórral. Az új ítészek, az új divatdiktátorok száműzték őt is, mint megannyi társát. Évtizedek óta aludta csipkerózsika-álmát az antikvárium polcán. Már teljesen otthonosan érezte itt magát. Legalább volt otthona, és nem került zúzdába vagy máglyára. Hol van már Horthy, meg a finom urak a nagyságosok, a tekintetesek, meg a kegyelmesek? A hosszú unalmas évek nem múltak el fölötte nyomtalanul. De most történt valami. Egy fiatalember tért be a könyvesboltba. Kezébe vett néhány kötetet, belelapozott, beleszagolt a múltba.

– Legyen szíves! Kosztolányi Dezsőtől kérném az Édes Annát.

Parancsoljon, több példányunk is van belőle.

A fiatalember őt választotta. Megdobbant a szíve, de gyorsan elhessegette a hirtelen támadt gondolatot. Rég elfeledett érzés töltötte el, amit hamar maga alá gyűrt a realitás kegyetlen karvalya.

– Hiszen a nagyanyja lehetnék – gondolta.

A remény erősebb volt a karvalynál, ügyesen kijátszotta annak éberségét. Izgatottan találgatta, ki lehet ez a göndör hajú férfi. Vajon hol él, milyen az otthona?

         Nem került könyvespolcra, sem íróasztalra. Egy utazótáskában találta magát számos könyv és kézirat társaságában. Paraszti származásából eredően megszokta már a kényelmetlenséget. A cselédsors pedig megtanította az engedelmességre, az alázatra és az önkorlátozásra. Rég eltemetett érzések fakadtak fel oldalain. A zsúfoltság nem zavarta. Megismerkedett néhány történelmi személlyel, lírai alakkal, na és Mitracsek úrral. Azonnal megkedvelte a bohókás fenegyereket, aki nemes egyszerűséggel főhősnek nevezte magát. Rengeteget nevetett a férfi viccein, bár sokszor nem is értette, miről beszél. Látott ő már úgynevezett „finom” úriembereket, akikről később kiderült, hogy korántsem azok. Keserű emlékek tolakodtak elő egy távoli cselédszobából.

Vonatra szálltak. A Nyugati pályaudvarról indult az Intercity. Ezt Mitracsek úrtól hallotta. Nem tudta, mi az, mert utoljára még gőzmozdony vontatta szerelvényen utazott, amikor felkerült a fővárosba, cselédnek. Megtudta, hogy ennek a szónak azóta már több értelme is van.

Mitracsek úr sok újdonságról számolt be a végzet egykori asszonyának. Anna évtizedek óta ki sem mozdult az antikvárium polcáról. Kezdetben még megesett, hogy egy-egy érdeklődő a kezébe vette, megsimogatta, beleolvasott élete regényébe, de az új évezredben már rá sem néztek. Bőre megrepedezett, testét megviselte az idő, rég elporladt kezek hagytak rajta maradandó nyomokat. De nem csak a szerencse forgandó, a könyvek lapjai is. Hányszor inkább visszakívánta a boldog békeidőket, amikor az emberek kortól függetlenül vígan lapozgatták.

Nem tudta, mi is az a „besztszeller”, Mitracsek úr magyarázta el neki. Pedig ő az volt egykoron. Ez csak annyira vigasztalta, mint az Anna-bál szépét ötven év múltán. S itt a hangsúly nem is az éveken, hanem inkább az elmúláson van.

A vonat megérkezett Nyíregyházára, a fiatalember felébredt szendergéséből. Az utazótáska egy személygépkocsi csomagtartójába került. Mitracsek már jól ismerte az utat, megsúgta a koszto-lánynak, hogy egy darabig ebben a benzingőzben fognak utazni. Annát már egészen elvarázsolta ez a nagyszájú, víg kedélyű férfi. Már a neve is mulatságos. Ki ad a főhősének ilyen lehetetlen nevet? Deziré ilyet biztosan nem tenne. Eszébe ötlött, hogy a jó öreg Dezső már hosszú ideje magára hagyta. Egyedül a nagy magyar irodalmi dzsungelben. Magányosan egy antikvárium polcán. De most nem volt egyedül. Eszébe jutott valami.

– Mondja, maga hová való? – kérdezte Mitracseket.

–Én, kérem alásan, kárpátaljai illetőségű vagyok. Természetesen magyar. A nevem ne tévessze meg önt, aranyoskám! Ezt csak az íróm cinizmusának köszönhetem. De úgy éljek, hogy egyszer alaposan meg is köszönöm neki!

–Nem olyan rossz név az, ne orroljon már annyira arra az íróra! Hiszen úrnak szólítja magát.

 Magát igen, de engem csak gúnyból.

–Úgy látom, az úr igencsak haragszik az írójára. Elképzelni sem tudom, mi lehet az a nagy bűn, amit elkövetett. Az enyém egy igazi sorstragédiát kreált a számomra, én mégsem haragszom rá.

–Ezt meg is értem, Kosztolányit mindenki ismeri. Még életében is kevesen tudtak rá haragudni. De az enyém… Á, hagyjuk!

– No, mostan már kíváncsivá tett. Mondja már meg, ki a maga írója!

– Nem is tudja? – kérdezte Mitracsek úr elképedve.

– Nem, eddig nem említette a nevét.

– Ah, a nevét! Ki sem ejtem a számon. Megígérte nekem, hogy végre lesz egy könyvem, ahol én lehetek a főszereplő, a sztár. Ez olyan, mint a magácska idejében Boka János vagy Áts Feri. De már két éve csak hiteget, én meg itt tétlenkedek ebben az agyonhasznált füzetben. Amikor rákérdezek, mindig valami pályázatról meg elutasításról hadovál. Jellemző rá, hogy másokra hárítja a felelősséget.

– Na, ne zsörtölődjön már annyit, még a végén itt megüti a guta! Amíg a története nem kerül a nyomdába, addig még bármi lehet. Végződhet akár boldogsággal is.

– Volt már rá példa, az író sokszor átírja, ahogy úri kedve tartja.

Közben a gépkocsi megérkezett a magyar-ukrán határra. Egyórás várakozás után elhagyták az Unió területét. Anna izgatott lett, először járt idegen országban magyar földön, bár még jól emlékezett Budapest román megszállására. Mitracsek színes szavakkal ecsetelte Kárpátalja történetét, felvázolta a közállapotokat. Anna megtudta, hogy Mitracsek úr írója az a fiatalember, akinek ezt a kalandot köszönhette. Mert kaland volt ez a javából.

A beregszászi otthonban kevés könyvespolc akadt. A kötetek többsége a stelázsiban, szekrények tetején, a szoba sarkában halomba rakva pihent olvasásra várva. Anna és Mitracsek úr egymás mellé kerültek az éjjeliszekrényen. A fiatalember hamar túltette magát Anna történetén. Nem először olvasta. Mitracsek úr megsúgta neki, hogy csak azért hozta Beregszászra, mert felhasználta őt, élete tragédiáját, egy pályázathoz.

– Egy vacak pályázat miatt cipelt el ilyen messzire? Egyáltalán mi az a pályázat? — fakadt ki Anna.

– Annyira édes, amikor dühös. Mondták már magácskának? – kérdezte Mitracsek úr.

Persze, hogy mondták, és ő el is hitte. Többek között ez késztette a szörnyű tettre. Az a gyilkos tűz most is fellobbant a szemében. Eszébe jutott, hogy milyen érzések éledtek fel benne, amikor a fiatalember levette a polcról. De ott volt Mitracsek úr, aki szemmel láthatóan rajongott érte. Amióta csak megismerte, úgy dongja körül, mint méh a virágot.

– Milyen elcsépelt hasonlat – gondolta Anna.

Ekkor már elszánta magát, hogy ezúttal enged a kárpátaljai novellahős ostromának.

A fiatalember felvidult, amikor elolvasta az interneten érkezett leveleit. Kiadója tudatta vele, hogy végre megjelent a több éve elfekvőben lévő könyve. Mitracsek úr révbe ért. És valóban. Aki elolvasta a kötetet, értesülhetett Édes Annával való boldog egymásra találásukról. Izgalmas kalandjaik megmozgatták az olvasók fantáziáját. Százszámra érkeztek a levelek, de a fiatalember nem ilyen sikerre vágyott. Az asztalán még ott feküdt a Kosztolányi kötetet fellapozva, megdöbbenve vette észre, hogy Anna eltűnt.

Mi is történt a kis cselédlány gazdáival, akik olyan csúnyán bántak vele? Az író számára a plágium vádja felér a halállal. Mitracsek úrra gondolt, de ezt már nem tűri el sem a fehér papiros, sem a számítógép képernyője.