Türelmes nyarakon még az útszéli gyümölcs is gyorsan megédesedik. Luarcában májusban megpirul az eper, júniusban már öklömnyi almák növekednek, és mikor a szél ősszel visszafoglalja az utakat, a bokrok szedertől feketéllnek.
Aldorát az ilyen hatalmas nyarak növesztették nagylánnyá. Tizenkét évesen már ágaskodott a melle, és úgy tűnt, akkor is táncol, ha csak engedelmesen lépeget a bátyjai után. Kilenc fivére volt, a szüleit már korábban elvesztette. De hogy lehet egy egész nyarat végignevetni és végigtáncolni? Mikor a bátyjai – szerencsétlenségükre – sehol nem találnak maguknak feleséget.
Luarcában a temetők túl közel épültek a kutakhoz. Gyakoriak a járványok, kevés lány éri meg a serdülőkort, talán errefelé a halottak mérgezik az élőket. Hát csodálkozunk azon, hogy egy szép nyári nap a fivérek Aldorára is szemet vetettek? Aldora gyorsan kikerekedett, és a kilenc testvér bízott benne, hogy húguk még a szülés előtt visszaadja a lelkét a teremtőjének. Ám Aldora túlélte a lázat, a vajákoskodó bábákat, a félelem és a sírás éjszakáit.
‒ Hol a gyerekem? ‒ kérdezgette egyik reggel a cselédeket. Eltelt egy nap, eltelt két nap, de a szolgák nem feleltek. Aztán a dajka megmutatta a hegyekben a kiszáradt kutat, ahova a kilenc fiú beledobta a gyereket.
– Hálásnak kéne lenned, hisz neked legalább megkegyelmeztek – mondta a dajka bólogatva.
A fivérek köveket is görgettek a kútra, hogy a gyerek vissza ne jöjjön, és ne mérgezze az élőket. Aldora vihogott, mintha a kutat, a testvérei zavarát vagy a kilenc hónapot mulatságosnak tartaná.
Ezt a rémes vihogást a cselédek szörnyűbbnek tartották, mint a könnyeket.
No de lassan eltelt a tél, és ilyenkor boldog-boldogtalan táncol Luarcában. Aldora arca majd kicsattant a jó falatoktól, de sokáig nem érzett semmit – úgy jött-ment, mint aki túlélt egy szörnyű gyomorrontást, de Isten kegyelméből végre-valahára összeszedte magát. Gyakran elkísérte vadászni a bátyjait, és persze azt sem bánta, ha a zsákmányt a betemetett kútnál nyúzzák meg.
Mert kell az idő a haragnak, ahogy a napsütés az út szélén feketéllő szedreknek.
Ha a gyerek akarja, majd megtalálja az anyját.
Álmában megérinti a kezével, és ha ez a sorsa, majd rávezeti a bosszúra. De azért Aldora is segített neki: rémálmokkal viaskodva minden éjjel elmozdított egy-egy követ a kút fölül puszta kezével. Az éjszaka legsötétebb órájában és a legnagyobb titokban, hisz májusban már egy nagyúr, Alarik jelentkezett Aldora kezéért. Aldora szép, Aldora engedelmes. A kilenc testvér igent mondott, és Aldora már indulhatott is Alarik palotájába.
Zaragoza zárkózott, gazdag város, itt bizony hírét sem hallották a galego hegyek közt terjengő szóbeszédeknek. És kit érdekelnek a falusi pletykák, mikor egész Hispánia forrong, testvér testvérre támad, és közel az ellenség. Nem járvány vagy más alattomos betegség végzett hát a nagy Alarikkal, hanem sógora, a „messzetekintő” Witiza, aki Alarik meggyilkolásával akart a trónhoz férkőzni. Ámde a vizigótok nem barbárok. Ha le is gyilkolják a rokonaikat, az a szokásuk, hogy oltár elé vezetik az áldozat özvegyét, lehetőleg haladéktalanul. Mert Aldora szép, Aldora engedelmes. És ugyanabban a ruhában esküdött örök hűséget Witizának, amiben Alarikkal táncolt az esküvőjén.
Eggyel több mulatság már nem számít!
Aldora előkelően távolságtartó volt, ami nem is csoda, hiszen már réges-rég csak az álmaiban élt. Épp a lakodalma utáni éjszakán mozdította el a betemetett kút fölül az utolsó követ, és most széttárt karokkal, varázsigéket mormolva hevert a holdfényben. Várta a gyermekét.
Az öcsikém, mondta Witizának, mikor a kisfiú váratlanul felbukkant Zaragozában. Ő az én Gerhardtom, az én életem, az én édes, kicsi, drága testvérem. A bátyáim nem tudnak róla gondoskodni, ezért küldték hozzám. Babusgasd csak, mondta Witiza jóságosan, és sietett Toledóba, ahol az ilyen Witizához hasonló, körültekintő nagyurak aggodalmaskodtak. Rá is fért az aggodalom a vizigótokra: már Zaragozában is azt mesélték, hogy a latin parasztok már várják a mór szabadítókat.
Csak Aldorát, Witiza feleségét nem aggasztották ezek a híresztelések. Imádkozni soha nem imádkozott, beszélgetni senkivel nem beszélgetett, rendre átaludta azt az időt, amit nem a kisfiúval töltött kettesben. Aldora szép, Aldora engedelmes. Witiza szerint jámboran „ostobácska”, amint az egy erényes fiatalasszonyhoz illik. Aldora félt a kutaktól, félt a napsütéstől, félt az idegenektől, félt az emlékektől, és soha nem ivott mást, csak bort és tejet. Azt sem látta senki, hogy az édesöccse, a kis szörnyszülött evett vagy aludt volna, bár éjjel-nappal ott ólálkodott Witiza hálószobájában.
Ám ki törődik egy asszonnyal, akinek megvan a két combja, szép, friss, egészséges és csak szendereg egész nap?
Witiza öreg volt. Talán már elfáradt a messze-tekintésben ezért ha hazatért, csak az ujját dugta bele a felesége ölébe – igaz, oly mohón, mintha kincset keresne.
A hű kistestvér, a drága-drága Gerhardt addig a küszöbön várakozott.
Mint valami szörnyű pók, gondolta Witiza.
És ez a furcsa „kis testvérke” volt az egyetlen, aki Witizát aggodalommal töltötte el. Hiszen a feleségére nem haragudhatott: Aldora pihent reggel, pihent délben, pihent éjszaka. De mit csinál a szobájában azzal a korcs fiúval? Miről sugdolóznak egész nap?
Kilenc testvére van, kilenc ragyogó harcos, de a drága Aldora még senkinek sem említette a nevüket. Nem lehet, hogy ez a kis vakarcs a gyereke? Kémeket küldött hát Luarcába, hogy bizonyítékokat találjon Aldora bűnösségére. De hiába próbált messze tekinteni, rá kellett jönnie, hogy nincs olyan állítás, amit ekkora távolság, ennyi hegy, ennyi völgy ne tenne bizonytalanná. És Witizának most már ideje sem maradt a pletykákra. Miután körültekintően leszúrta a törvényes királyt, rá várt a királyság egyesítése – fegyverben és lélekben egyaránt.
Aldora szép, Aldora engedelmes. Fél a kutaktól, fél a napsütéstől, fél az idegenektől, fél az emlékektől, és soha nem iszik mást, csak bort és tejet. Aldorát a szendergésben és nyugalomban már csak egy magas fiatalember, az új király zavarta meg. Roderik becsvágyó ifjú volt, akit ha izgalomba jött, rögtön elöntött a veríték. Ahogy eltette láb alól az agg királyt, rohant a palotába, hogy a vén Witiza mellett senyvedő Aldorát, Hispánia egyik legszebb és legtitokzatosabb asszonyát boldoggá tegye. Roderik énekesmadarakat hozatott Szicíliából, selymeket és cukrozott gyümölcsöt Cartagenából – és persze Aldora lába helyezte elé tulajdon életét és minden reményét.
De ezek a megpróbáltatások sem tartottak örökké. Aldora már unta a selymeket, a cukrozott fügéket, ám végre-valahára eljutott hozzá a híre, hogy Gerhardt, a fia megérkezett a mórok főhadiszállására. És míg ő gondolatait szőtte, amíg a fiáért imádkozott, addig Dzsebel al Tárik, a fővezér partra szállt Gibraltárnál.
Az idő! Egyszer csak beérik, mint a szeder az utak mentén.
Aldora felélénkült. Mintha valami rettenetes, gyulladt csomó kezdett volna a hasában gyógyulni.
És miközben a jó Roderik izzadságát törölgetve panaszos kürtszóval hívta hadba a fővezéreit, Aldora is seregszemlét tartott a javai felett. Ingek, alsószoknyák, törlőkendők, ékszerek, szerelmi fogadalmak, gyűrűk, láncok, ígéretek és az a vérvörös köpeny, amiben elhozták Luarcából.
És most már csak a mindent eldöntő csatára várt. A szabadulásra. Az elégtételre.
Először arra gondolt, hogy a királyi kincstárat is magával viszi. De ugyan mért hurcolná végig egész Hispánián a sok limlomot, a gót királyok ereklyéit? És miért cammogna Írország felé ökrös szekéren, mikor lóháton is menekülhet?
És miért rostokolna a hegyek közt, mikor még soha életében nem látta a tengert?
Az érsek a kezét tördelte.
– Ez a Dzsebel al Tárik csak egy fattyú. Ha neheztel is, felséged Roderickre, semmit ne siessen el! Holnapra megrázzuk magunkat, és visszaverjük az ellenséget.
Aldora megrendült: tudni mindent tudott az érsek, és mégsem tudta elhinni a vereséget. Akárcsak ő a gyermek kivégzése után, amikor semmi másra nem gondolt, csak a következő étkezésre.
Ámde az érsek tovább győzködte vöröslő arccal, felelősségteljesen.
Pedig már a palotáig hallatszik a mórok diadalkiáltása.
Keleten pirkadt, és nemcsak a hajnal volt indulásra kész, hanem a királyné is.
Önfeledt, boldog reggel: Aldora szép, Aldora engedelmes. Aldora fél a kutaktól, fél a napsütéstől, és soha nem iszik mást, csak bort és tejet. És már csak Cantabriában tudta meg, hogy csata előtti éjjel Dzsebel al Tárik küldönce, Gerhardt felbukkant a keresztény táborban, és azzal hitegetett néhány gót nagyurat, megtarthatják a birtokait, ha Roderikkel szembefordulnak. Mert kicsoda az a Roderik? Egy fattyú, akit elhagyott a szerencséje. Egy fattyú, aki nem viszi semmire. De Allah majd bosszút áll. Allah majd megbünteti. Mert Allahé minden győzelem.
Aldorát meglehetősen untatták a vereségről szóló, cirkalmas beszámolók, amiket a kikötőben rostokló gót asszonyok adtak szájról szájra. Már a fiát, Gerhardtot sem várta. A szabadító tengerparti szélben úgy érezte, megszabadul a démonoktól is. Burgundia? Szászország? A frankok földje? Ha van kedve, útba ejtheti az összes nyugati fejedelmet. És élvezheti a száműzött királynéknak járó parttalan együttérzést és tiszteletet.
Lágyan megérintette a palástja alatt feszülő combját. A derekát, a vállát, a csípőjét – az örökségét, az egyetlen örökségét, amit magával akart vinni.
És hogy mit fog tenni a fia, miután kikergetik a kastélyokból a gótokat? Visszatér a halottakhoz, vagy elfogad Dzsebel al Tárik, a legyőzhetetlen kezéből egy földbirtokot?
Talán a luarcai kastélyt, ahol meglátta a napvilágot?
Aldora elmosolyodott, mert először tudott a szülőföldjére méreg nélkül gondolni.
De ő maga már nem akart oda visszatérni.
Most először szabad volt.
