A mentségeimet nem sorolom.
Ahol számít a szeretet, ott mindannyian áttetszőek vagyunk.
De kérlek, minél előbb indulj el Bretagne-ba, és keresd meg a gyerekeimet! Nem adok melléd katonákat, az a mamlasz, akit a férjednek nevezel, majd megvéd téged. De nem azt mondják rólad, hogy félig-meddig tündér vagy. Akkor, mi szükséged van testőrökre?
Ahogy eléred Bretagne-t, menj Galhan kikötőjébe! A romos majorság mellett találsz egy halászcsaládot, náluk rejtettem el a gyerekeimet. Nézd meg, van-e takarójuk és egészségesek-e?

Talán emlékszik a nagyobbik fiam, hogy trónörökösnek született. De te ne plántálj hiú ábrándokat a fejébe! Mondd meg neki, hogy nincs más dolga, mint hogy megérje a felnőttkort, és jó halász legyen. 

 Hildi

A tarisznyából diszkrét csörrenés. Kis útravaló: tizenöt aranytallér a gyerekek apjának, a halott Vilmos hercegnek  a képmásával.
Sjönt egészen felvillanyozta ez a kis kiküldetés. Hiszen öt nap alatt a lélek is megcsömörlik az örökös lustálkodásból. No és a tavasz! Ez a mindent beborító virágpor! Ilyen időben még egy csellengő parasztfiú is lovagnak képzeli magát, akit titkos feladat űz egy kastélyhoz. No és Bretagne! Azok a vastag kenyerek, azok a tündérek… és micsoda nevek! A legutolsó tanya neve is boldogan roppan az ember fogai között. Iterstexrieia, Farfaxcorhigan …
Pedig a feladat – és azt Riolda nagyon jól tudta –, rémálmok vagy tündérek nélkül sem volt felemelő. Tudtára adni három kisgyereknek, hogy amit eddig hittek, az mind lári-fári, hazugság, és többé nem hallanak majd az anyjukról.
És ha most Bretagne-ban járvány van? Éhínség, tűzvész? Vagy csak a Nagy Világhódító Ez-vagy-Az tart a földjén seregszemlét? Vagy meghalt a jó halász – bekapta egy nagy hal, vagy csak összeesett a saját udvarán – akkor kinél keresse Hildi kicsinyeit?
Túsz minden gyerek. A jó vagy  a rossz szülők túsza, egyre megy.
– Ha megtaláljuk őket, akkor nem jövünk vissza – fogadkozott Riolda. – Utána új hazát keresünk magunknak.
Tizenöt arany és három gyerek: Vilmos, Erec, Ilfid. Talán úgy kell érteni a levelet: itt van az ő jutalmuk itt, a tarisznyában.
De Sjön olykor-olykor egészen rémisztő volt. Rendre összekeverte a Haraldokat a Vilmosokkal, a Kunigundákat a Hildigundokkal, de azért Riolda gondolataiba belelátott. –Te ne is gondolj ilyesmire! Mind a ketten becsületesek vagyunk!
Riolda bólogatott: hogyne-hogyne... No de a levélből még az sem derül ki, hogy Hildi szeretné-e tudni, hogy mit esznek, vagy mit isznak a gyerekei…
– És mi történik a fogadott fiúkkal? Akikről azt hiszik, a hercegné édes gyerekei?
Riolda legyintett. Ugyan mi történhetne? – Elesnek, leesnek, félrenyelnek – de hirtelen reszketni kezdett. – Mégcsak nem is a halál a legfélelmetesebb! Az csak jön-megy!   A nagyobbik már érzi, hogy hiába fogad szót, úgyis végeznek vele.

Május végén Normandiában könnyű szőttes borul a sziklákra, bolondos eső a sok napsütés után. Riolda már-már látta a tündéri ujjakat, amik a finom esőszálakat egymásba sodorják.  Micsoda szabadság! Reggelenként még végigsuhogtak a felhők a parti városok fölött, de a nap délutánonként visszakönyörögte magát, talán hogy üdvözölje az úton szembejövő fiatalokat. Mert a luziaci völgyek közt sokan kóboroltak. Szőkék, barnák, szeplősek, vörösek. És mind boldogok, fiatalok… már-már előkelően soványak! Annyira örülnek, hogy életben vannak, hogy nincs idejük félni a jövőtől vagy figyelni a korgó gyomrukra.
De a Galhan fölötti öblöcskében nyoma sem volt a háborúnak.
Mohos kövekből rakott tornác, tiszteletreméltó körtefák és egy elszánt tekintetű kisfiú. Riolda már a születésekor a karjában tartotta, de most nem ismerte volna föl, ha az országúton sétafikálva találkoznak. Pedig az ő Vilmosa!
– Úgy összementél, Riolda!
Riolda meghökkent. Először valami vidámat akart mondani – no, nézd, hányat ugrik az egér – de odarohant a vízhez, és gyorsan megnézte magát.
Mennyi idő telt el? A víz tükrén ott villódzott a kék köpenye – ajándék Hilditől –, az engedetlen, fekete haja. A kettő között pedig valami bizonytalan fehérség.
– Hoztál valami ajándékot, Riolda?
Riolda előhúzott a tarisznyából tíz aranyat és odatette az otthonról hozott sült hús maradékához. De hát hogy kezdje? – Anyád azt szeretné, hogy fogadj szót nevelőapádnak, maradj Breatgne-ban, és tanuld ki a halászatot.
Kis gondolkodás után odaborította a gyerek lábához az egész tarisznyát. – Tizenöt aranyat küldött. De ötre nekünk van szükségünk. Sjön és én új életet akarunk kezdeni.
A kilenc éves Vilmos, mintha Riolda valami titokzatos üzenetet adott volna át, elmélyülten bólogatott. A két kicsi közben felmászott az ölébe, megkóstolták a pecsenyét, leszopogatták a csontokat, az orrukat beletörölték szoknyájába, míg ő szép lassan visszacsúszott a hercegi dadus szerepébe. Töröld-meg-a-kezed! Rendesen-rágj-nem-a-disznóólban-vagyunk!
Hiába voltak szánalomraméltók ezek a gyerekek a rongyaikban a koszos körmükkel, a maszatos arcukkal, azért igazi hercegi árvák voltak: magabiztossá tette őket a félelem nélkül töltött napok emléke. A két kicsinek talán nem is az értelme, hanem a csontjai emlékeztek a normann udvarra. Báeldun, az ír királyfi egyszer találkozott Vilmos nagyra nőtt gyerekeivel – csak az a kérdés: élőn vagy holtan látta őket?
Riolda gyorsan megrázta magát. Túl kellett élniük a háborút, nem akart az idő csapdáira vagy a Gyerekek völgyére gondolni.

A halász és Sjön közben olyan békésen társalgott egymással, mint a rokonok, akik hosszú távollét után ismerik fel egymás ábrázatán a családi hasonlóságot. És Hildi „jóembere” nem is tűnt annyira bárdolatlan fickónak! Fiatalabb éveiben bejárta a tengereket. – Tizenhét életem van – magyarázta Sjönnek – és ebből csak tizennégyet használtam el. A maradék hármat ezeknek a gyerekeknek szentelem.
És milyen rátarti ember! Nem kapkod, nem hajolgat a lapockacsontokért – nem alkuszik, nem hálálkodik, tomboljon errefelé akármekkora éhínség.
No de hogy képes Sjön bárkivel ilyen hamar megszerettetni magát? Az ilyen magukat tizenhétszeres hősnek képzelő vénemberekkel is? És mi az, amivel én, Riolda taszítom el magamtól az egyszerű embereket? Végigsimított az arcán, a haján, aztán újra megnézte a tenyerén a körkörösen egymásba futó vonalkákat.
Talán egy szörnyeteg tenyere, akinek nem tizenhét, hanem csak fél élet jutott.
És a kezét nézegetve csak későn vette észre, hogy a lábánál játszó Vilmos micsoda bosszúterveket motyog! Támadás Dánia felől a piktekkel szövetségben!  A segédcsapatok Bretagne felől lezárjuk a kikötőket!  Felperzselem-megölöm-agyönütöm-kiirtom! Mígnem elérkezett Hogmur síkjához, és felkészült a nagy párviadalra, ahol majd édesanyjának megrontója, a gaz trónbitorló Henrik holtan végzi.
Halálos sasok marcangolják a szemét és a szívét.
Riolda lehajolt, és a kisfiú helyett folytatta a mesét. A gaz trónbitorló fiai majd némi lótás-futás után majd megérkeznek Bretagne-ba, talán ehhez a körtefához. – És meglátod, Vilmos! Hamarosan az anyád második házasságából való gyerekek ábrándozni kezdenek, és pár év múlva, talán épp azon a Hogmur melletti síkon párbajra szólítanak téged. Halálos sasok kaparják ki a szemed, és a fiaid földönfutók lesznek. Hát nem lenne jobb rögtön véget vetni az egésznek?
A kis Vilmos megrendülten hallgatott.
– Te nem közénk való vagy – szólt közbe a halász nyugodtan. – A te véred nem a mi vérünk. Te megrontod ezeket a gyerekeket és az én álmaimat.
És mint valami mesebeli, jóságos nagyapa, végighúzta a kezét Riolda fürtjein: – Nem a hajad a furcsa, és nem is a kék szemed. Hanem hogy milyen tompán csillog a bőröd, hogy milyen furcsa a pupillád, és hogy a kisujjad helyén egy csonk van. No, de hadd lássam a tenyered!
És nevetve lefogta a kapálózó Rioldát.
– Ilyen furcsa keze csak a szorgoknak van. Talán jobban tennéd lányom, ha a szigeteken túl megkeresnéd a tieidet! Ott találhatnál olyan álmokat, amiket nem szégyellsz.
Sjön, mint egy kard, amit egy láthatatlan hüvelyből pattintottak elő, rögtön ott termett közöttük. – Hát mit képzelsz? – fújt a halászra. –Az én Rioldám szép, kedves, okos, hűséges. Süt, főz, hímez, énekel. Ha te még egyszer…
A halász elnevette magát, és gyorsan elengedte Rioldát: – Mindennel együtt derék fiatalok vagytok. De mivel kettőtök közül a lány az okosabb, talán mégsem ártana megkeresni a tengeren túli rokonokat. Nem csellenghettek fel-alá ebben az országban.
Sjön sóhajtott, mert tulajdonképpen a tengeren túli rokonság ellen sem volt semmi kifogása. És mivel mindenkivel gyorsan megbékélt, gyorsan a halász családjára terelte a szót.
Hogy van a kedves felesége? Hol van az a derék asszony, akiről a hercegné beszélt?
A halász büszkén kihúzta magát: – Hozzám nem valók se az öregasszonyok, se az ok nélkül óbégató, fiatal lányok. Három napig volt itt a ti hercegnőtök. És három éjszakát szánt rá, hogy gondoskodjék a gyerekeiről. Pompás, friss özvegy! Ha nem is süt, és nem is főz, azért szép és ügyes. Én már megleszek nő nélkül a hátralévő életemben. Itt vannak a csemetéi.
Riolda gyorsan lehajtotta a fejét. Hildi, a hajdani szolgáló hát semmit sem bízott a véletlenre! Felkészülvén a háborúra, felkészülvén a békére is, mindent gondosan kitervelt.
A halász dudorászva javítgatott valamit, ők pedig egymás kezét fogva hallgattak.
Riolda érezte, hogy ind a kettőjükön mulat.