Átlépek a küszöbön és többet nem nézek vissza. Hátam mögött hagyok mindent, amit elrontottam. A szobám tele van rossz emlékekkel. Elhibázott döntések, felelőtlenség, eltiport sorsok. Szilánkok sercegnek a talpam alatt, és minden újabb lépésnél csikorognak. Búcsút intek az  épületnek, ahol laktam, elhagyom az utcát, ahol mindig jártam. A dús lombú fák övezte útnak szinte minden négyzetméterét ismerem. A feltöredezett betoncsíkokat, az itt-ott kidudorodó puklikat, ahol a fák gyökerei nőnek, és tudom, merre tartok. Az állomás a közelben van, csak másfél kilométer. Már becsukott szemmel is odatalálnék, de azért még figyelek. Nézem az elém táruló otthoni képet és magamba szívom minden apró sugarát a környezetről visszaverődő fénynek. Jövőt szeretnék építeni, mégis kellenek az emlékek. Tudnom kell, honnan jöttem, meddig és hogyan éltem. Biztosnak kell lennem, hogy ha bármi történne, visszatalálnék, még ha nem is tervezem. A hangok élesek, általában autók és emberek hagynak el tömegesen, most azonban csönd van. Szinte hasít a mozdulatlanság.

A szilánkok halkulnak, lépteimmel hagyom el őket, ahogy a rossz emlékeket. Némelyik piszkos, némelyik fémesen tiszta, mint a kés, s egy-két szilánkot vércseppek festenek pirosra – sorsok, amiken átgázoltam-. Már nem is tartom számon őket, hiszen túl sokat hibáztam, s olykor igazán nagyot. Bűntudat fog el és sajnálat, mert a tetteim nem visszafordíthatók, és a másokon ejtett sebek talán sohasem gyógyulnak be. Rajtam is temérdek heg húzódik, többségük azonban egészen láthatatlan. Ruhám alatt rejtegetem őket, mint szégyenfoltokat, pedig ha az értéküket nézném, igazán sokba kerültek. Némelyik vágás lehet, hogy életet mentett. Egy-két zúzódás vagy törés pedig az élettel jár, ha akarom, ha nem.

Nem gondolok a múltra. Őszülő hajszálaim könnyeden lengenek a szélben, éppen azt játsszák, hogy elszakadnak tőlem, mégis visszavonhatatlanul ragaszkodnak. Erősebb szél sodorja arcomba a sűrű tincseket, s a szűrt valóságon keresztül látom a forgalmi lámpát, a jelzést, hogy szabad az út, tovább mehetek. Korán indultam, semmit nem akartam a véletlenre bízni. Időben oda kell érnem, de lehetőleg hamarabb, mert a jövő nem várhat. Sietősen haladok el a kék bútorüzlet mellett, aztán elkanyarodom a következő úttesten az orvosi rendelő mellett, majd átsuhanok a pázsittal fedett parkon, mely két nagy pláza között tátong. Beengedték a természet fél lábát az ajtón, de nem többet. Az út további része már csak betonrengeteg és a buszállomás, néhány bódé a ruhaárusoknak és büféknek, meg egy ócska kocsma. Aztán az aluljáró lépcsője következik és a jellegzetes bűz, amit nem tudnak eltüntetni onnan. A hanyatló élet szaga ez, az igazságos világ szerencsétlenjeié. A kövek tiszták, de a levegő bűzlik a hontalanságtól. Az öregedés, elmúlás és a kiszolgáltatottság szaga ez, hiába nincs látható nyoma. Mindig is undorodtam tőle, most mégis mélyen belélegzem, újra és újra, hogy tudjam honnan jöttem és hol vezetett az utam.

Felkocogok a lépcsőn, a metróállomás még üres. Hajnali öt óra van, lassan érkeznie kell az első szerelvénynek. Pár éve még más volt a hely külleme. Aztán egy elavult, romos, lehasznált épületet cseréltek a mai boltíves, fémállványokból és üvegekből álló groteszkre. Nem tűnődöm soká, csak körbenézek. Látom az állomást, látom a bejárat mellett a kürtöskalácsos bódét, látom a büféket és a jegypénztárt. Mellettem a Kerepesi út terpeszkedik el szélesen, s mikor rápillantok, eszembe jut, hányszor mentem végig rajta gyalog vagy biciklivel. Hányszor mászkáltam ott éjszaka, céltalanul. Aztán az idő szólít, s a telefonom tompa rezgéssel figyelmeztet, hogy mindjárt itt az első szerelvény. Vasárnap van, még nincs forgalom. Besétálok hát a jegykezelőnél, kilyukasztok egy jegyet, a legolcsóbbat, ami három megállóra érvényes. Minek adnék ki pénzt a teljes szakaszra, ha csak egy megállót megyek. Állok és várok az állomáson. Egyedül vagyok, csak a felkelő Nap mocorog az égen. Alaposan szemügyre veszem és jól az emlékezetembe vésem. Mert a Nap mindennél fontosabb. Mindent a fénye éltet, és ahová tartok, ott a világosságból lesz a legnagyobb hiány. Még utoljára nagyot szippantok a levegőből, s közben hallom már, hogy a következő megállóból elindult a vonat. Csikorognak a sínek, és a modern, fehér szerelvény céltudatosan siklik az állomás felé. Elindulok, nem nézek hátra. A szilánkok már nem sercegnek, elhagytam őket az út során, akárcsak a rossz emlékeket. A legutolsó, amit megjegyeztem, a fölkelő Nap vöröses körvonala volt a szemközti épületek sorfala fölött és az utat kísérő fák friss, tavaszi illata. Éled a természet, minden újjá születik. És hát arra még emlékszem, hogy a születés fontos dolog, isteni csoda. Amikor egy új élet szikrája lángra kap és a szív dobogni kezd, s együtt lélegzik anya és gyermek, életük örökre összefonódik, mert kiegészítik és segítik egymást, mint kézfejen az ujjak.

Kissé elmélázom, majd hirtelen felocsúdok és látom, hogy a szerelvény sebesen közeledik. Már csak százötven méter.

– A születés fontos! – dünnyögöm magam elé, s eldobom a jegyet. Tekintetünk összetalálkozik a szerelvény vezetőjével, s látom rajta, hogy még csak éledezik benne a reggel. Elmosolyodom,  és az utamra gondolok. Egy pillanat alatt felidézem, hogy honnan, jöttem és tudatosítom magamban, hogy hová tartok.
Száz méter, kilencven, nyolcvan, hetven … Egy pillanatra behunyom a szemem, meg kell szoknom a sötétet. Aztán kinyitom és újra föleszmélek. A Nap gyorsan fölkelt, már-már hihetetlen, hogy szinte órák múltak el, pedig csak néhány perce várok itt… Csak a fehér szerelvényen visszaverődő fényre koncentrálok és gyorsan nekiiramodok. Nincs vesztegetni való időm! Negyven méter, harminc méter és a távolsággal az időm is egyre apad … Csak a fény a fontos! Mert ahová tartok, ott abból lesz a legnagyobb hiány.

–Hogy mit szeretne? – kérdezte dr. Keszlekiné Bárdos Tímea. Úgy gondoltam, hogy nem ismerhet fel, kettővel előtte dolgozott itt az, aki az én időmben volt az általános iskola igazgatója. Az irodában úgy láttam, hogy az asztalon kívül csak a falra kiszögelt osztályképek száma változott. Az emlékeimből megmaradt, régi, feszült érzéseket, amiket az igazgatói irodába lépve éreztem évekkel ezelőtt, most egy friss, és új, de hideg fuvallat váltotta fel. Jóleső szabadság érzés söpört át bennem. Tizenkét éve, hogy elballagtam. Utoljára akkor léptem be ide, ebbe a komoly irodába, amikor az ötödik osztályban meggyőztem két osztálytársam, hogy menjünk és követeljünk hosszabb őszi szünetet. Legalább olyan türelmesen hallgatott végig most, ez az új igazgatónő, mint elődje, aki szépen, kedvesen elmondta nekünk, hogy ez miért nem lehetséges.
–Tehát azt szeretném kérdezni, hogy lehetséges volna-e? – kérdeztem végül, miután röviden újra összefoglaltam, hogy elölről szeretném kezdeni az iskolát. Hirtelen meglepett, hogy azt mondtam, „tehát”. A matematikai szöveges feladatok végén kellett a választ úgy kezdeni, hogy „tehát”. Az iskolában tanultakra nem emlékeztem, csak a „tehátra”, és kismillió más hasonló lényegtelen részletre. De vajon mi lehet Srí Lanka fővárosa, és egyáltalán hol van? Mi az a pitagorasz tétel, és ki az a Pitagorasz? A volt tanáraim zokognának, ha meghallanák, miket kérdezek magamtól.
–Hall engem? Magának olyan elveszett a tekintete, mint akinek fogalma sincs, hogy mi Srí Lanka fővárosa, sőt azt sem tudja, hogy hol van. Azért figyeljen rám, ha netalántán beszélek.
–Elnézést, elkalandoztam.
–Szóval Ön újra szeretné járni a nyolcadik osztályt, mert nem ismeri a földrajzot?
–Elsőtől a nyolcadikig szeretném.
–Újra akarja járni mind az egész nyolc osztályt.
–Igen. Azt a keveset is elfelejtettem, amit tudtam.
–ABC-t tudja?
– Az elejére még emlékszem.
–Írni és olvasni is elfelejtett?
–Nem, azt még tudok. Hát, jó akkor másodiktól, nyolcadikig. Visszajöhetek?
–Természetes, semmi akadálya – válaszolta.
– Szóval lehetséges? – ugrottam fel az asztaltól, mint akit egy nagy adag örömmel öntenek nyakon. Az igazgatónő arcát látva visszaültem a székre, és gyerekesen brummogtam, mint Vackor az első bében.
–Hány éves is, kedves Mátyás?
–Huszonöt.
–És mivel foglalkozik?
–Alternatív építész vagyok.
–Építész! Hogy lett magából építész, ha semmit sem tud? De, várjon, hogyhogy alternatív?
–Képzeletben építek.
–Értem. Illetve, nem értem. Kezdem sejteni, de nem értem.
–Hát, azt hiszem, úgy tudnám elmondani, hogy mindaz, amit idáig tanultam egy magas, de rozoga épület. Az alapok pedig vagy hiányosak, vagy egyáltalán nincsenek.
–Szóval álmodozó. Egy lusta álmodozó – mondta, és rosszul esett, hogy azt mondta, lusta vagyok, bármennyire is igaza volt.
–Azt hiszem, igaza van.
–Miért nem tanult, Mátyás?
–Viccekkel foglalkoztam.
–Maga nem az a Mátyás Mátyás, aki miatt a Denevér Istvánné halálra nevette magát, isten nyugosztalja?
–De, igen, ő volt a földrajz tanárom. A húgomat, a Mátyás Lillát is ő tanította, mielőtt szegény halálra… hát, szóval mielőtt szegény átnevetgélte volna magát a túlvilágra. Tetszett ismerni?
–Nem ismertem, mesélték. Azt is mesélték, hogy sokan magát hibáztatták. Megtalálták az egyik földrajz dolgozatát, ami miatt több tanár is kórházba került.
–Nagyon sajnálom, akkor is sajnáltam. De, ha elölről, érti, újból kezdhetném, akkor most rendesen tanulnék. Nem kezdhetem újra?
–Kedves Mátyás, miért rabolja maga az én időmet?
–Egy próbát megért, úgy gondoltam.
–Eláruljak valamit? Tudja, hogy nem maga az első? Az előző héten is legalább öten jöttek vissza, hogy elölről szeretnék kezdeni.
–Hogyhogy? Megkérdezhetem miért?
–Ráadásul mind az öten a maga régi osztályából. És mind magára hivatkoztak. Azt mondták, hogy maga miatt nem tudtak tanulni, és szeretnék újra kezdeni. Az egyikük, egy bizonyos Szabó Piroska azt mondta, hogy maga nyolc éven keresztül szórakoztatta az órákon, vicceket súgott és mesélt, maga miatt nem tudott tanulni!
–A Piros is elölről akarja kezdeni?
–Mindenki elölről akarja kezdeni. Olyan is volt, aki azért kezdte volna az első osztályt, mert a Szabó Piroskával akart újra összejönni.
–A Kerekes Laci!
–Az most mindegy. Nézze, kedves Mátyás, ez a fiú még azt is megígérte, hogy ráveszi a többieket, a maga összes osztálytársát, hogy kezdjék elölről együtt, csakhogy összejöhessen azzal a Szabó Piroskával. Én azt hiszem, hogy egy türelmes nő vagyok, azt hiszem legalább vagy tíz percig hallgattam, hogy a Szabó Piros ezt csinálta, a Szabó Piros mindig ezt és azt mondta. – Az igazgatónő itt szünetet tartott, kiitta a kávéját, majd folytatta. – Látja, már én is Pirosnak becézem, pedig nem is ismerem ezt a Szabó Piroskát.
–Jó hallani róluk. Nagyszerű lenne elölről kezdeni! – mondtam és az igazgatónő, mintha hatásszünetet tartott volna, sokáig nézett rám, a szobában csend lett. Mielőtt kedvesen arra célzott, hogy itt a búcsú ideje, újra megkérdezte: „Kedves Mátyás, miért rabolja maga az én időmet?” Utólag, emlékszem, beszélt még valamit arról, hogy a jövő felé kéne néznem, de kifelé menet már szinte oda se figyeltem.

(Illusztráció: From the beginning, Niki Hare)

Egy szimbólum vallatása

követ repeszt a gyönge szívdobaj
aranypáncélon porcos csőr üt át
acéltojásból születik madár

az emlékezet üres gömbjeit
csörömpölő mély vizek görgetik
eget felejtés hármas kulcsa zár

ha nyár ha ősz csak télként csikorog
rozsdás a nyelv rekedt dalt sem forog
lép a madár mint ki rugóra jár

a csűd a szárny a bóbita a begy
ércpikkely-zörgés fémszilánk-elegy
radarernyőként fordul rá a táj

jelenléte mágnescsapdáiból
ki szakad ki a tükrökbe ki forr
ki csípi nyakon a másává lett hiányt

ellentett énjét kisemmizi-e
aki nem formál jogot semmire
ki nem használ bár senkinek sem árt

harapd le inkább szóló nyelvedet
mintsem föladd éltető elvedet
el nem dalolt dal zendít hét határt

nap hold a fészke csillagot szakít
étkéül immár világtól akit
acél-, arany-, s kőhéj hiába zárt

(Kép: Raven Nest, Suzanne Northcott festménye)

                               I
Y árva betű, régóta gyanús vagy előttem,
Ösméretlen szám vagy sok kivonások után.

                              II
A kivonás megvan – kevesebb mint semmi kilenccel,
Y elvesztél, lelked örökre adós.

                              III
Elsőnek szereted magadat nézetni: mi vakság!
A betürend nyilván ellened adja szavát.

                             IV
Tán visszájáról vagy az első; sánta vagy ott is:
Eltördöste szegény lábadat a sok esés.

                              V
Annyi esésid után nyughatnál végre, de nem tudsz:
Régi szokásod már s kedves az, ami szokott.

                              VI
Nem bántlak többé, csak ez egy kérdésre felelj meg:
Amiket állítasz, valld meg, ugyan hiszed-e?

1830—1836

(Kép: Liz Maxwell festménye)