Az órámra nézek, tíz perccel múlt kettő. Korán érkeztem. A hely lassan melegít át a nyirkos novemberi hideg után. A lábujjaim alig mocorognak, elgémberedtek a vékony kis cipőben. Az orrom kezdi megszokni a pub jellegzetes, nehéz illatát. A kezemet a combom és a pad közé rakom, hogy melegítsem. Tetszik a fa tapintása. Előttem az asztal, korsók koptatták le róla a lakkozást. Szemben egy rozoga fekete zongora. Vajon szól még egyáltalán?

Betölti a helyet a délutáni félhomály és a csillár gyenge fénye, a sercegő bakelitlejátszóról szóló régi angol jazz. Olyan, mintha a dalnak sose lenne vége. A hatalmas ablak mellett homályos tükör a falon; Lacon’s YarmonthAles – Stout&Porter. A bárpult mögötti sötétbarna polcon sorakoznak a füleskorsók. Nagyon sok van belőlük.

Előttem is egy ilyen hasas korsó, csurig töltve, körülötte sötét tócsa. Átszűrődik rajta a sárgás lámpafény. Ettől olyan a színe, mint a vadgesztenyének. Óvatosan megemelem és leszürcsölöm a tetejét. Fűszeresen édes, de keserű nyoma marad a nyelvemen.

A szemem sarkából észreveszem a bőröndömet. Már majdnem sikerült megfeledkeznem róla, de most újra összeugrik a gyomrom. Egy kicsit visszalöki a lenyelt sört. Undorodom a bőröndtől. Inkább visszafordulok a bejárat felé. Nehéz tölgyfaajtó szépen csiszolt kristályüveggel, a kilincs helyén rézfogantyú. A festék foltokban lepattogzott róla. Egy sziluett a homályos üveg mögött. Nyílik az ajtó. Megszédülök. Idegen férfi hosszú ballonkabátban. Az izmaim elernyednek, lassan hátradőlök.

Hello! – köszön a csapos a világ legmegnyugtatóbb hangján. Helyes srác, harminc körül lehet. Ő a tulajdonos. Látszik a szemén, ahogy végignéz a pubon. Látszik a karján lazán feltűrt fekete gyapjúpulóveren. A mozdulaton, ahogy megtörli a pultot.

A férfi portert rendelt, a korsót lassan tölti meg a fekete folyadék. Halkan koppan, ahogy leteszi, kilöttyen, folyik a pulton. A férfi megköszöni és az ablak melletti asztalhoz csoszog vele, sörpöttyöket hagy minden lépésnél. Leül, elővesz egy újságot és közönyösen széthajtogatja a hatalmas lapokat.

A kocsmáros a pultot törölgeti, aztán a csapokat kezdi tisztogatni. Van valami természetes lazaság a mozdulataiban. Lassan halad, dörgöli egyiket a másik után. Megszámolom, tizenhét van összesen. De mintha mögötte is lenne még néhány. Kicsit feljebb ülök, hogy belássak a pult mögé. Igen, még hat van mögötte. Egyiket sem ismerem.

A csuklómra pillantok, kettő huszonhárom. A gondolat, hogy hamarosan meg kell fognom az ócska bőröndöt és kilépni az ajtón, egy pillanatra megfeszítette a nyakizmaimat.

Nem messze tőlem egy másik asztalnál a nő felnevetett. Ötven körüli pár. Vagy szeretők? Mit csinálnak hétfőn kora délután egy pubban? A férfinek tipikus angol lóarca van, hosszú csontos ujjaival az asztallapon matat, görbe orra kipirosodott az ale-től. Fojtott hangon magyaráz a nőnek, aki dauerolt hajával egy hörcsögre emlékeztet. Bárhova utaznék a sörért – kapom el a férfi egyik mondatát. Tényleg, a sör. Ezért mondta, hogy itt találkozzunk.

Megint nyílik az ajtó. Összerezzenek. Bozontos fejű fickó aktatáskával. Kényelmesen a pulthoz sétál, az elvetemedett hajópadló nyikorog alatta. Most veszem csak észre, hogy eltűnt a zene. Hallom a kabátzsebében megcsörrenő aprópénzt, még az órám ketyegését is. A csapos elnézést kér és megfordul, hogy kicserélje a lemezt. Válogat, gondolkozik, végül egy hasonlót tesz fel. Visszalép a férfihoz, rámosolyog, feljebb tűri a kinyúlt pulóverujjat. A mosolytól megjelent egy gödröcske a bajsza mellett. Kisebb poharat vesz elő a pult alól, leteszi, és hátranyúl egy zöld üvegért. Jó nagy adag whiskyt tölt a fickónak, visszanyomja a dugót és a pohár mellé rakja az üveget. A fickó az egyik bárszékre rakja a táskáját, lassan felemeli és beleszagol a pohárba. Belekortyol, ide-oda mozgatja a szájában, ízlelgeti. Elégedettnek tűnik.

Én is beleiszok a sörömbe. Már teljesen felmelegedtem, belesüppedek a padba, otthon érzem magam. Mégsem vagyok nyugodt. Előkeresem a telefonomat, nincs üzenet. Az asztalra teszem, hogy szem előtt legyen.

A csapos kijön a pult mögül és a kandallóhoz megy. Kis fahasábokat pakol bele, megpróbálja meggyújtani, de az első néhány gyufa eltörik, elpattan. Úgy látszik elfogyott, a dobozt bedobja és visszamegy a pult mögé. Hirtelen félni kezdek. Nem akarok menni. Még akkor sem, ha ebben a pubban kell eltöltenem az életem hátralévő részét. Biztosan megvan száz éves. Minden olyan régi. Még a pénztárgép is. Nincs műanyag pénz – ez van a korsók fölé írva krétával. Mellette pedig egy tábla: sör elvitelre négy pintes palackban. Lehet, hogy vinnem kéne egyet? Ugyan kinek?

A falon fekete-fehér fotók a harmincas, negyvenes évekből. Szigorú tekintetű férfiak, katonák, egy bíró rizsparókával. Régi sörreklám. Dermedt arcú fiatal nők, egy orvos. A helyi focicsapat fotója 1937-ből, alatta a nevekkel. Arrébb valami emléktábla. Néhány képkeret meghajlott a saját súlyától. Közben begyulladt a tűz a kandallóban, érzem az égő fa száraz illatát. Elég. Nem akarok tovább várni.

Felkapom a kabátomat. A bőrönd felé nyúlok. Nem. Inkább a másik irányba indulok, ki a lengőajtón át a hátsó kertbe. Előveszek egy doboz cigit, rágyújtok. Az eső kopog a tetőn, a parázsnak olyan hangja van, mintha papírt gyűrnének. Kifújom a füstöt, megreked a sarokban lévő pálma körül, rátelepszik. Nyálkás hideg van, egy kicsit összébb húzom magamon a kabátot. Nem is akartam ezt a cigit, de most már elszívom. Vissza akarok menni a melegbe. Ott megáll az idő. A hamutartóban meggyűlt az esővíz, a csikk hangos szisszenéssel fullad bele. Remegve fújom ki a levegőt, és egy pillanat múlva már képes vagyok betolni az ajtót. Nincs itt.

Hárman érkeztek, amíg kint voltam, és most ott ülnek a pult előtt a bárszékeken sorban. Beszélgetnek egymással, és a csapossal. Valószínűleg innen ismerik egymást. Én is odamehetnék. Elmondhatnám nekik, hogy mennem kell. Talán értenék. Ekkor látom, hogy villog a telefon. Felkapom. Dobol a fülem. Kétszer is elolvastam, hogy biztosan értsem, késett a gépe, de már úton van. Az órámra nézek. Késő. Gyorsan megírom neki, hogy ne jöjjön, mindjárt mennem kell. Az asztalra teszem, várok. Elfogyott a söröm, és most az üres korsót táncoltatom az asztalon. Körülöttem a beszélgetés hangosodik, elnyomja a pohár zaját. Kint besötétedett.

Hallgatom a pultnál ülőket, az egyik a kutyájáról mesél éppen. A mellkasom olyan üres, mint a korsó, amivel játszom. Felállok, felveszem a kabátom és megfogom a bőröndöt. A padló erezetét követve húzom az ajtó felé, még hat méter. Már csak négy. Belép. Megölel, szó nélkül, hosszan, aztán kimegyünk. Hazajött. Én oda megyek.

 

 

Aznap este a förtelmes bűz is megérkezett. Savanyú dögszag volt. Ági félálomban még mondott valamit, de hallani már nem hallottam, mit mond, szinte azonnal álomba merültem. Kedd hajnalban ismét eleredt.

– Megyek, csinálok egy kis reggelit – mondta Ági – Kávé?

– Naná – ásítottam. – Mi ez a lárma?

– Tessék? – kérdezte Ági a konyhából.

– Te nem hallod ezt az iszonyú zenebonát? – ismételtem öltözködés közben.

Aztán egy hangos sikoltás. Ági sikoltott. Kirohantam a folyosóra, aztán balra, be a konyhába. Ági az ablak előtt állt, mozdulatlanul.

– Mi baj? – kérdeztem és én is kinéztem.

 Az udvar békákkal volt tele. A sáros felszín merő barna kocsonyává vált, mozgott a rengeteg állattól. Öklömnyi varangyok özönlötték el az udvart. A környékbeli házak kertjei is tele voltak velük, de megszállták az utcát is. Ugráltak és brekegtek és rettentően büdös volt tőlük.

 

Óvatosan léptem ki az udvarra, nehogy akár egy is beugorjon a házba. Szememet jobb híján műanyag hegesztőszemüveggel védtem, szám elé kendőt kötöttem. A békák felett érzett undor ellen nem volt semmi védelmem. Gumicsizmámmal vigyázva gázoltam köztük, mégsem lehettem elég óvatos, éreztem, ahogy a puha testek összelapulnak talpam alatt. Normális esetben talán mind elmenekült volna, de így egymás hegyén-hátán nehézkesen mozogtak, meg aztán, mint később kiderült, mind dögrováson volt.

Egész délelőtt az udvart takarítottam. Lapáttal szórtam ki a békákat az utcára, gondoltam onnantól ez már nem az én hatásköröm. Mindenki így tett. Murányi, a mellettünk lakó szomszéd járt a legrosszabbul: a békák utat találtak a házába. Lapátszámra szórta ki ajtaján a dögöket. A legrosszabb az egészben az az elviselhetetlen szag volt, a kendő ezen mit sem segített. Murányi szomszéd nálam optimistábbnak tűnt, mosolygott és vígan énekelt. Legalább az eső elállt, és a felhők felszakadoztak.

– Félelmetes, nemde? – kérdezte a szomszéd. Elsőre nem értettem, miről beszél.

 Lapátjára támaszkodva állt kertje közepén és cigarettázott. Az eget bámulta, arcán szórakozottság.

 Délre végeztem. Az utcán döglött békák kupacai hevertek. A szemközti szomszéd terepjárójával elindult, hogy találjon valakit, aki meg tudja magyarázni, mi folyik itt, és hogy megnézze máshol mi a helyzet. Azt mondta most nem érdemes gyalog elindulni semerre, mert az egész környéket ellepték, nagy a fertőzésveszély. Megkérdezte, nincs-e szükségem valamire? Nincs szükségem, köszönöm, mondtam. Csak a kenyér említésénél gondolkoztam el, étel az bizony kell. Visszarohantam a házba és gyorsan összeírtam egy listát.

 Ági riadt szemekkel nézte a tévét egész nap, és hol elmosolyodott, hol rémült arccal nézett maga elé. Aggódtam miatta. Körbejártam a házat, s közben úgy tetszett saját zavart sétáim visszhangoznak mindenfelől. Mintha a kelleténél korábban sötétedett volna.

 A híradó szűkszavú jelentéseket közölt… Elmondták, hogy több település érintett a dologban, az egész környéken rengeteg csapadék hullott. A békákról bővebb tájékoztatást nem tudnak adni. Többen megbetegedtek. A felvételeken helikopterek látszottak, de én egyet sem hallottam napközben. A híradó közölte, hogy további viharok várhatóak a napokban, és, hogy mindenki zárkózzon be. 

 

Másnap ismét a békák kórusa és dögszag ébresztett. Hatalmas békaszőnyeg terült szét az egykori udvaron. A diófa körül, a karosszékben, amelyet nagyon szerettem, de most ki nem állhattam. Olyannyira, hogy békástul kihajítottam az utcára. Az utcából aznap többen elköltöztek. Ágival maradtunk. Murányi szomszéd is maradt. Lapáttal a kezében strázsált a kertjében. A döglött békákat lapátolta.

– Mostantól ez lesz a menetrend – mondta a szomszéd –, este jönnek, reggel takaríthatunk, az eső eláll, az utcán hömpölyög a szar, és az út két szélén halmokat emelünk döglött állatokból.

 Egyetértően bólogattam. Nem tetszett, ahogy Murányi szomszéd szeme villogott. A szemben lakó, terepjárós morogván lépett ki házából. Garázsa megtelt a békákkal. Mielőtt elindult volna szokásos körútjára, odakiáltottam neki:

– Megtudott valamit?!

– Nem! – mondta az autóból. – Csak azt tudom, hogy pucolni kell innen. A vihar nem csillapodik. Azt mondják, jön a segítség, de az utakat ellepték a békák és nehéz a körzetet megközelíteni.

 

Ági szokatlanul vidám volt. A nap nagy részében nevetett torkaszakadtából. Vidámsága fénytelen szemekkel és álmatag ábrázattal párosult. Nyugtalanító volt. Féltem, hogy megbetegedett a döglött állatoktól. A tévé a megbetegedéseken és a viharokon kívül egyébről nemigen tájékoztatott. Azt mondták, még napokig számolni kell a békaesővel.

Többen felhívtak Pestről az ismerőseink közül. Ajánlották, hogy lakjunk nálunk pár napig, míg rendeződnek a dolgok. Nem hajlottam a dologra. És nem szóltam Áginak sem.

– Ez a ház az otthonom – mondtam a telefonba –, néhány nap és minden rendeződni fog. Ha elmegyünk, bárki betörhet ide, ha mindenki elmegy, itt végigrabolják a környéket.

Aztán, mint egy holdkóros bolyongtam a szobák fogságában.

Később Ágival együtt ültünk a kanapén. Áram már nem volt. Gyertyákat hoztam fel a pincéből. Csak ültünk összebújva, és hallgattuk az esőt.

Aztán felemelkedtem a kanapéról. Ő ijesztően festett, teste, mintha ott sem lett volna, mintha egész idő alatt a semmit öleltem volna.

– Megyek, megnézem be van-e zárva minden – mondtam. 

– Ne menj! Maradj itt, nehogy elmenj. Végre találjuk ki, hogy mi legyen. 

 Reggel egy döglött szarvasbikát találtam az udvaron. A hátán feküdt, lábai a levegőben, körülötte békák barna és zöld foltjai. Az egész takarítástól elment a kedvem. Kihalt volt az utca. A szemközti szomszéd a terepjáróval eltűnt, a másik, Murányi még mindig lapáttal a kezében ténfergett a kerítés túloldalán. Röhögött, mint egy eszelős.

– Nem úgy van az. Nem úgy van az – ismételte.

 Hirtelen elfeledve az egész helyzet abszurditását, azon kezdtem törni a fejem, vajon a szarvas hogyan került a kertembe, hiszen nem is laktunk erdőszélen.

 

Ági hajának kócos tincsei az égnek meredtek, és már arra sem volt ereje, hogy a fésűt fölemelje. Egész álló nap egymást néztük, hiszen el nem tudtunk menni, és a ház is elnyelt bennünket. Délután néhány katona jelent meg teherautóval. Ők voltak az elsők a békák feltűnése óta. Kicsit megnyugodtam ettől. Nem mentem ki a kapuhoz, ők jöttek be az udvarra. Szájukat kendővel takarták el. Felajánlották, hogy elvisznek engem és Ágit. Visszautasítottam őket, mondván:

– Nem hagyom itt az életem – Talán túl szentimentális voltam?

 Rávettem őket, hogy a szarvast eltüntessék. A békákkal már senki sem foglalkozott…

– Mire gondolsz? – kérdezte Ági egy alkalommal, talán a békák megjelenésének ötödik napján

– Megyek – mondtam –, megyek és ellenőrzöm az ajtókat és az ablakokat.

Ági rettenetesen félt aznap este. Egy pokrócot csavart maga köré és vacogott. Magamhoz öleltem, mire ő egyre csak azt hajtogatta, hogy valaki van a házban, valaki betört a házba.

– Nincs senki – nyugtattam -, senki sincs itt, csak én vagyok.

Erre kibontakozott az ölelésemből és hisztérikusan rángatózni kezdett.

– Mért vagyunk még itt?! Mit keresünk még itt?!

Próbáltam lecsillapítani.

– Nyugodj meg, ez csak egy rossz álom, ami nemsokára véget ér. Nem hagyhatjuk itt, amit felépítettünk. Ideköt minden. Nem emlékszel?

– Tudod mit, gyűlölöm ezeket a falakat, a bűzt és a békákat! Érted?! Gyűlölöm!

Megpróbáltam lefogni, de ő egyre csak kapálódzott. A gyógyszerei után nyúltam, de kiütötte kezemből.

– Én elmegyek! – ordította. Aztán nyugodt lett.

Szemét forgatta, hallgatózott. Arca fehér volt, szája kék, kezei hidegek.

– Valaki járkál a házban – suttogta halkan.

– Csak az eső kopog a cserepeken. Nyugodj meg végre.

Ekkor elnevette magát.

– Te nem érzed? Nem érzed, mi? Ostoba kölyök vagy, tudod, ostoba. Brekk-brekk…hahaha! – mondta gúnyosan. – Tudod, milyen hülyén tudsz nézni, mint egy igazi fajankó! – aztán elhallgatott, ismét fülelni kezdett. – Csitt! – mondta más hangon. – A békák… – aztán megint más hangon. – Ugye szeretsz még?

– Persze, hogy szeretlek, de kérlek vedd be a nyugtatódat, holnap talán ismét eljönnek az egyenruhások, akkor elmehetsz innen.

– És te, veled mi lesz? – kérdezte.

– Én maradok – mondtam és indultam volna, hogy megnézzem az ajtókat és az ablakokat, de Ági a ruhámba kapott.

– Ne menj, maradj velem, mellettem, sosem voltál itt mellettem.

– Megyek, lehet, hogy beázott a tető.

– Ne hagyj itt! Érted! Ne merj itthagyni!

 

A fejem zúgott. Ági hangjától zúgott és az egyre erősödő kopogástól a tetőn. És amelyik béka nem lapult szét a cserepeken, az a kertben szenvedett ki. És mindennek savanyú szaga volt, erős és émelyítő. A hányinger kerülgetett.

Aznap este belázasodtam. Holtfáradtan, remegve hevertem az ágyon. Félálomban Ági hangját hallottam a nappaliból. Mintha segítségért kiáltott volna. Fel is ültem, de feltápászkodni képtelen voltam. Aztán brekegést hallottam mindenfelől. Hadonászni kezdtem: El innen! Leléptem az ágyról. Hatalmas loccsanás. Hideg és nedves a talaj. A hálószobában bokáig ért a víz. Ágit akartam magamhoz ölelni, el akartam hagyni ezt az átkozott helyet. Visszazuhantam az ágyra. Minden elhomályosodott, tudtam, valahol mélyen éreztem, hogy ő veszélyben van, hogy segítenem kell rajta, de képtelen voltam. Az álom és a láz elnyomott. Hajnalban egy pöfeteg varangy ébresztett. A mellkasomon trónolt, egyenesen a szemembe nézett sötét, gombszerű szemével. A halál nézett velem farkasszemet. A varangy döglött volt. Leráztam magamról. Körülnéztem. A szürkület fényeiben kevés kontraszttal, de látható volt a szoba. Vízben állt minden, döglött állatok és a szoba különböző tárgyai lebegtek a felszínen. Megláttam a tévét az ajtó mellet. Olyan érzésem támadt, mintha szemrehányó küklopsztekintetével Ági hangjával a következőket mondaná:

– Megmondtam. Én megmondtam, hogy menjünk el, de te nem hallgattál rám.

Elordítottam magam. A vak tévét bámultam és ordítottam. A hideg átjárta testemet. Ismét álomba zuhantam. Mire kinyitottam a szemem, a tévé eltűnt. helyette néhány egyenruhás tolakodott be a szobába. Karomon csípést éreztem. Orvos is volt köztük és homályosan egy fecskendőt is láttam.

– Hol van, hol van a feleségem? – kérdeztem tőlük. – Nem látták?

– Hogy kicsoda? Van még valaki a házban? Megkeressük…

 

Egy teherautón tértem magamhoz. Többedmagammal ültem a nyitott platón. Mellettünk az elsuhanó házak. A látvány leírhatatlan: mintha mindegyiket khakiszínű festékkel öntötték volna le. A fák ágai is békák tetemeitől hajlongtak. Az utca két oldalán méteres döghalmok emelkedtek. Még mindig kába voltam, de amennyire a számat mozgatni tudtam, Ági után kérdezősködtem. Murányi szomszéd fordult felém. Ott ült mellettem. Arca püffedt volt. Nagy kerek szemei üvegesek. Murányi szomszéd arca egy ronda nagy varangy arca volt.