Kertész Imre talán legfontosabb állítása, ami felől legalább közelítően megérthető az, amiről újra és újra beszél, hogy az ember metafizikailag elhagyatott lénnyé vált. Nem szabad elvont filozófiai állításként hallanunk ezt. Az ember metafizikai elhagyatottsága világtörténelmi, pontosabban léttörténeti fordulat. Kertész önmagát magyarázó gesztusainak az a tétje, hogy ő maga megbizonyosodjon róla: ez a fordulat valóban megtörtént. Hiszen erre a fordulatra nincsen, nem lehet más bizonyíték, mint ő maga, mint én magam. Semmit nem jelent, ha Hegelt, Marxot, Heideggert, Derridát vagy a bárkit idézünk a metafizika halálával kapcsolatban. A fordulatban benne állni, megbizonyosodni róla, hogy valóban Az történik – ennyit lehet tenni. „Van-e (gondolkodásunkban) létjogosultsága a metafizikának vagy nincs, mellékes. A tény az, hogy ’az ember’ metafizikailag elhagyatott; ez a ma emberének lelkiállapota, s ez veszélyes állapot.”

A Kertész műveinek magyar nyelvű megítélésében tapasztalható tragikus félreértések, én úgy látom, abból fakadnak, hogy noha sokan tudják (hiszen egyetemi vizsgatétel is) az ember metafizikai elhagyatottsága, de kevesen állnak benne teljes személyes létezésükkel, életük és munkájuk egész tétjével és feltétel nélkül ebben a fordulatban. A „tragikus” itt nem szóvirág, hiszen ez a félreértés maga is része a problémának. Ha ugyanis nem csak a Paradicsomból, hanem magából a Létből, saját személyes létezésünkből is ki vagyunk űzetve, akkor többé nem érthető meg az, hogy egész pontosan honnan is vagyunk kiűzve. Az angyal ott áll a bejáratnál és elzárja az utat. Az angyal, vagyis a katonák, a rendőrök, a sajtó, sőt lényegében maga az egész úgynevezett „kultúra”, a Holokauszt- múzeumok, mindazok, akik és amik a kifosztottak alanyait, illetve a megfosztás történő evidenciáját őrzik, elrekesztik azok elől, akik már csak végzetes következményei, klónjai, de nem tanúi Annak. A megfosztás alanyai a megfosztás befejezte után már csak tárgyak, képek, szövegek, relikviák, mémek.

Innentől kezdve e fordulat tanúsításának a megértését a kertészi szövegeken és nyilatkozatokon keresztül szinte csak elvéteni lehet. Ha ez a fordulat már megtörtént és be is fejeződött, akkor többé nem lehet hitelesen, vagyis az alany nézőpontjából beszélni róla. Ilyenkor mondja azt Kertész kritikusa, hogy ez az életmű a megkopott és meghaladott egzisztencializmus késői terméke, és ilyenkor mondja maga Kertész, hogy ő maga is csak holokausztbohóc. Hogy mindez már csak egy játszma, már nem maga az esemény. Hogy mindez csak a késői kapitalizmus, vagy a posztmodern, vagy nevezzük bárhogy is, tehát a jelenkor metafizikailag üres relativizmusában, a sodródó ürességben egy végtelenül ostoba, ámde (s ez a rettenetes!) hatékony mém vagy mémcsomag.

De Kertész Imre alapvető tapasztalatának bonyolultságát épp az adja, hogy ő maga egy személyben az alanya (tanúja, átélője) is „az ember” metafizikai megfosztásának, ugyanakkor következménye, utódja, puszta emlékezete, puszta jele is ennek. Az az áldozat, akit megöltek és az is, aki túlélte: „Halottként élek: kiveszett belőlem a létezés.” „Nem tudom, miért kellett lemorzsolnom ezt a hosszú életet, holott idejekorán megölhettek volna, amikor még nem ismertem a becsvágyat és a küzdelem hiábavalóságát. Semmi értelme nem volt semminek; semmit sem sikerült létrehoznom; életem egyetlen eredménye, hogy megismerhettem az idegenséget, amely az életemtől elválaszt.”

Kertész művészete a kiűzetés utáni napokról szól. Amikor még értjük és már nem értjük azt, hogy mit jelent létezni, hogy mit veszítettünk, hogy Istent nem érdemeltük ki, hogy Istent megöltük, és utána megöltük az embert is. Vagyis Kertész számára még bizonyos mértékben eleven a paradicsomi lét és az alanyként létezés tapasztalata, de már tudja, hogy mindez végleg elveszett. A kertészi politika azért érthetetlen a metafizika utáni kritikusoknak, mert a kertészi politika teológiai, tehát metafizikai jellegű: „És mivel magyarázzák Nyugat-Európa gyávaságát? A politika mindenre közvetlen okokkal szolgál. De mi mozgatja a politikát? Végül is a nagyszabású víziók, amilyen a Spengleré, vagy akár a Bibliáé, még ezek a legbecsülendőbb próbálkozások. A nagy misztikusok álom-világrendje, a régi mítoszok titokzatos mélyvilága – ebben rejlik valami az ember végzetéről; a tudományos szemlélet ehhez képest, a maga felszereltsége, tudása és eredményessége ellenére, gyermekes naivitás.”

Itt rejlik a Kertész műveiből kihallható tragikus vigasztalás és művészetének kíméletlenül kortárs aktualitása is: szerinte ugyanis a kiűzetés, a megfosztás még nem ért véget, a folyamat nem zárult le véglegesen, hanem jelenleg is tart. Ez az, amiben különbözik zsidó és nem zsidó, liberális, keresztény és álkeresztény, konzervatív, baloldali olvasóitól, pártolóitól és kritikusaitól egyaránt.  Az ember meghalt, de még mindig él. Mit jelent ez? Hogy megölése épp folyamatban van: „New York=Auschwitz.” Kertész Imre nem személyes érdekből (ahogyan egyes kritikusai gondolják: nárcizmusból) ír a saját halálra való felkészüléséről, és a már bekövetkezett halálról. Hanem „az ember” halálát analizálja a saját példáján keresztül. Akik már túl vannak saját halálukon, csak azok láthatják ezt nárcizmusnak, klónságnak, dandyséknek. A meghalás művészetét dandyzmusnak titulálni, ez érzésem szerint a magyar kritika totális csődjét, a kertészi alaphelyzet megértésére való egészen tragikus képtelenséget, és igen, egy személy teljes életművének a tagadását, cenzúra alá helyezését jelenti. Ami egyébként Magyarországon túlnyúló folyamat, s így a paranoiára a rendszer logikája és a realitás visszavonhatatlansága, a „tények” igenis okot szolgáltatnak.

Ahelyett, hogy megpróbálnának valamit tanulni az ő sorsából és szavaiból, véleményt mondanak, állást foglalnak. Kertész műve puszta létében állásfoglalásra késztet sokakat, még mielőtt értenének belőle bár egy keveset. Kertész Imrétől egyszerűen elveszítik a magyarok a fejüket, ő a hiba a mátrixban. Miért? Mert kimondja: „Ami pedig a megértést illeti: ember és ember között ilyen nincs, és nem is lehetséges. – És a szeretet? Lehetséges, de nincs…” Mindebből a magyar olvasó azt olvassa ki, hogy Kertész Imre pesszimista, nihilista, megkeseredett, szenilis öregember. Pedig ezt a vádat is kiolvashatná, ha lenne ereje elviselni: nincsen bennetek egy fikarcnyi szeretet sem. Mert mi lenne, ha végre ezt az életművet nem úgy fogadnánk be, mint valami különleges, alaphelyzetében a magyar társadalomtól idegen és ellentmondásos korpuszt, mint „a Kertész-jelenséget”. Hanem megpróbálnánk tényszerűen mérlegelni a szavait, melyek a magyar történelemre és a magyar társadalomra, Európa halálára, az irodalom lehetetlenségére vonatkoznak, kétségtelenül felbontva minden szokásos és elvárt konszenzust mindezekkel a dolgokkal kapcsolatban.

Ha legalább arra méltatnák, hogy vitatkoznak vele, ahelyett, hogy ítélkeznek fölötte, méghozzá a saját jelenlétében, mintha neki magának nem is lett volna és lehetne hozzászólása, nem lenne köze saját sorsához. Mintha művei és témái oly átlátszóak és egyértelműen bemérhetőek lennének, mint egy közepes publicista közepes és érdektelen nyafogása. Mintha élete és művészete egy tragikus véletlen, egy baleset, netán valami furcsa betegség szindrómája lenne. Innen, tehát kritikusai felől, a közéleti reakciók felől érthető, hogy Kertész Imre a saját életét miért kell szükségszerűen hibának, képtelenségnek, lehetetlenségnek tekintse. Ez a szükségszerűség nem Kertész pesszimizmusából következik, nem is pusztán élettörténetéből, nem is alkati ügy, hanem a magyar, továbbá az európai történelemből és politikából, kortárs kultúránk szerkezetéből érthető meg. Távol attól, hogy mindezt véletlennek lehetne tekinteni, hisz ez maga a szükségszerűség. Kérdéses persze, hogy Kertész radikalitása felől beszélhetünk-e manapság egyáltalán olyasmiről, hogy kultúra.

Tehát meghallani azt, ami Kertész Imre alapállásából következik. Mi lenne ez? A lehető legegyszerűbben fogalmazva, hogy még Friderikusz Sándor is megértse: mindabban, amit nap, mint nap kénytelenek vagyunk átélni, s mindabban, amit a mi személyes és mediális tanúsításunk mellett, tehát a mi aktív és mégis tehetetlen részvételünkkel kénytelenek vagyunk ma végignézni, föl kellene ismerjük a metafizikai megfosztás, az egyetemes kiűzetés, saját emberségünk kihalásának történő jelenidejűségét. Azt, hogy Auschwitz, a Gulag, a diktatúra, vagy nevezzük akárhogyan is, szóval a tömény és jeges borzalom tetőzése még nem ért véget, bennünk és általunk és körülöttünk folytatódik. Nem arról van szó, hogy a történelem ismétli magát, nem, hanem arról, hogy még mindig Az történik. És nem számít, hogy mit mond az irodalomtörténet az egzisztencialista beállítódás meghaladottságáról és az sem számít, hogy elvileg már a posztmodernen is túl vagyunk. A történelem nem kronológia. A huszadik század folytatódik, Az a folyamat még mindig titokzatos és érthetetlen, vagy annyira evidens, hogy már kitapinthatatlan, ami ugyanaz – tehát nem ért véget, a foglyai vagyunk.

Kertész Imre személyében, esetenként komikus indulatkitöréseiben kétségtelenül van valami kiüresedettség. Ahogyan körülöttünk mindenen, rajta és szövegein is átfúj a jelenlét lehetetlenségének és a jelentéktelenségnek a szele. De ez nem valami úri dandység, Uramisten, dehogyis. Az, hogy a Holokauszt, illetve a huszadik (és hát a huszonegyedik) század borzalmai nekünk már kicsit jelentékteleneknek tűnnek, hogy egyszerűen nem tudjuk fölmérni, hogy mi is történik valójában: nos hát ez lenne dandyzmus?

De Kertész Imre nem egyszerűen kiürült, nem nihilista (mint a kritikusai?), hanem kiüresítette magát. Mégpedig a kenózis, a krisztusi önkiüresítés, alászállás értelmében. Ugyanúgy, ahogyan megfigyeli, följegyzi, elemzi szenilitását, míg kritikusai egyszerűen csak szenilisek, azaz képesek egyszer csak mindent elfelejteni. Pedig Kertész egyre csak figyelmeztet: létezik a visszavonhatatlan realitás. Tudja, hogy a saját élete is végzetesen kiürült, de ez a visszavonhatatlan realitás következménye, pontosabban nyoma, tanúsítása. Talán semmi más a mi korunk, ha az ő szemével nézzük, mint ennek a visszavonhatatlanságnak az egyre elvontabb és elvontabb formákba költözése, valóban egyfajta szenilitás. Homályosan emlékszünk arra, hogy történt valami nagy, valami rettenetes, valami szent, olyasmi, ami a Golgotához fogható, de képtelenek vagyunk visszaidézni azt, hogy pontosan mi is volt ez a visszavonhatatlan esemény. A visszavonhatatlan realitásból kivész a realitás, s csak a visszavonhatatlanság megfoghatatlanul üres absztrakciója marad: ezzel vagyunk megbélyegezve, egy láthatatlan jellel. Eljutunk oda, hogy megtagadjuk ezt a realitást, a visszavonhatatlant. Létezésünket a valóságos létezés lehetetlensége jellemezi. Populárisabban fogalmazva: már csak trollkodni tudunk, képtelenül arra, hogy bármit is komolyan vegyünk, például Kertész Imrét, aki talán leghűségesebb krónikása ennek a kornak.

Eközben Kertész Imre kritikusai, még a jóindulatúbbak is, azt hiszik, hogy egyedül Kertész az, aki itt szenilitásában hülye szerepeket játszik. Vélhetően azért van ez így, mert semmit nem értettek meg abból az eseményből, melynek elemzésére ő az életét föltette és amiről könyvek tömkelegét írta. Egyszerűen restek voltak elolvasni, komolyan venni ezeket a könyveket. Vagy pusztán csak irodalomnak tekintették, fikciónak, fantazmagóriának.  De nem szerep, nem klón, nem szenilitás, nem dandy. Egész egyszerűen az van, hogy Kertész Imre magára vette mindazokat a követelményeket, melyeket saját kora és sorsa tőle megkövetelt, vagyis egészen következetesen kortárs személyiség, a kevés kortárs személyiségek egyike. Ha Kertész anakronisztikusnak látszik, az azért van, mert egy anakronisztikus korban és társadalomban élünk. Tehát Kertész realista. Még abban is realista, ahogyan az őt gondolkodásban meghaladni vélő kritikusok őt ledandyzik. Ahogyan Kertészt nem értik, az is hű képet ad a korról.

Valamiért Magyarországon elviselhetetlen az, hogy van egy író, Kertész Imre, aki konzekvensen képviseli és végigírja a maga szempontjából az európai zsidóság kiirtásának nagy történetét és megpróbálja ebből levonni a történelmi tanulságokat. És ahogyan távolodik tőlünk időben az esemény, Európa-szerte is egyre inkább túlzásnak tűnik a Holokausztnak ilyen centrumba állítása, szent eseményként való kitüntetése. Párhuzamosan azzal, hogy a Holokauszt mint kultusz vagy kultúra persze tovább él. „Ugyan már, hiszen történtek és történnek más, talán nagyobb gonoszságok is” – érvelnek egyesek. Bár ez az állítás történelmileg akár még igaz is lehet, hiszen ott van az örmény genocídium, ott van a Gulag, s még számtalan más jegessé merevedett borzalom, ennek az érvelésnek a logikája végzetes. Hiszen itt észrevétlenül minden más borzalom puszta érvvé válik a Holokauszt jelentőségének elismerése ellen.

Kettős tagadás ez: a Holokauszt tagadása minden más borzalomnak is a tagadása, s így egyben lehetővé tétele, meghosszabbítása is. Nem beszélve arról, hogy a kisebb-nagyobb borzalmakról szóló vitákban elfelejtjük meghatározni, hogy mi is lenne a tömeggyilkosságok mértékegysége, amivel meg lehetne mérni, hogy melyiknek mekkora a súlya. Mert ilyen nincs is, hacsak nem a mindenkori politikai vagy pszichés önvédelmi érdek ez a mértékegység. A Holokausztnál nagyobb borzalmat, ami talán valóban megtörtént vagy történik, hidegen és érzéketlenül annak ürügyeként vetik be, hogy kisebbítsék és elfedjék a nyugati történelemben kétségtelenül meglévő tendenciát: az antiszemitizmust. Azt a tendenciát, mely szerint a nyugati történelem hajlamos arra, hogy saját archéja, radixa, gyökere, tehát (egyik) saját eredete ellen támadjon. Ez a támadás, a nyugati történelem önmaga eredetének jelenkori történelmi bizonyítéka, azaz a zsidó nép elleni támadása, ez az, aminek megtörténtét Kertész bizonyítani és tanúsítani kényszerül. Nálunk felé, úgy látszik, hiábavalóan.

De a „nagyobb borzalom” talán az, hogy az antiszemitizmus, mint afféle önpusztító, apagyilkos tendencia, egy hajlamnak talán csak az egyik esete. Mert ha a zsidókat kiirthatják, ez önmagában már elég bizonyítéka annak is, hogy a kereszténység megbukott a nyugati történelemben, s hogy többé a kereszténység tényleg nem lehetséges, ha fennmarad, sem lesz több puszta névlegességnél. Hogy többé valóban nem lehetséges a szeretet. Sőt van egy rafináltabban gonosz megoldása is ennek a rejtvénynek: előbb a kereszténységet kell elpusztítani, kompromittálni, kiüresíteni, elsilányítani, kiirtani, s akkor utána lelkiismeret-furdalás nélkül lehet elbánni a zsidókkal, és persze mindazokkal, akik puszta létükkel bizonyítékai annak, hogy a történelemben működik valamiféle végzetes vagy rejtett logika, nem puszta véletlenszerűség az egész, nem csak hőstörténeti fikció, hanem áldozatok is vannak. Ha legalább részben így van, vagyis ha van valamifajta megérthető, elemeiben rekonstruálható logikája, archéja a nyugati történelemnek, akkor az azt is jelenti, hogy lehetséges a tett és a döntés. Hogy mindazért, illetve mindannak ellenében, amik elkövetkezendőek, már most tehetünk valamit. Amiből így egyenesen következik felelősségünk is, itt és most, mindazért, ami történni fog, bármi legyen is az.

A Holokauszt „mint kultúra” így annak az esete és próbája, hogy mennyiben vagyunk képesek a történelmet az áldozatok nézőpontjából elmondani, megkonstruálni. Ez az a probléma, ami korántsem megoldott még, hiszen Kertész Imre az élő példája ennek a megoldatlanságnak. Az áldozat szava, nyelve, története, győztessé kikiáltásának paradox logikája, öngyűlölete, szóval az egész Kertész-komplexum nem érthető, nem hallható, nem elég értékes még mindig a számunkra. Kertészben győztest akarnak látni, egy „sikeres írót”, mert csak azt képesek jelentősnek tudni, aki a győztesek nyelvén szól. Kertész Imre azonban a vesztesek nyelvét kereste és beszélte, miközben többnyire az az elfogadott és elvárt, hogy mindenki teljes életével győzelemre, túlélésre, hatalomra törjön. Egy történelmi alternatívát keres mindvégig, azt a lehetőséget, hogy ne a győztesé, az agresszoré, legyen az utolsó szó. Ezért van az is, hogy nem „pusztán” a zsidók kiirtásának projektumáról van itt szó, nem egy témáról a sok közül, hanem a nyugati történelem egy teljes komplexumáról, rólunk magunkról, mégpedig történelmi távlatban.

De tegyük fel, hogy mindez csak fikció, vagy netán az én túlzásom, tévedésem, félreértelmezésem. Tegyük föl, hogy a magyar kritikai hangulatnak (pro és kontra) igaza van Kertész Imrével kapcsolatban: Kertész egy öreg, szenilis, zsidó dandy, aki egy nemlétező Európa után sóvárog, miközben ki van ürülve (nihilista értelemben), s csak egy anakronisztikus vágynak, illetve problémának a szindrómája ő. Tegyük fel, hogy Kertész Imre nem aktuális, és szabad trollkodni. Rendben. És akkor most mi az, amit kínálnak nekünk ezek a kritikusok? Miben hisznek, mit gondolnak? Mi lenne az ők igazságuk, alaptapasztalatuk erről a korról, ami felől úgy ítélik meg, hogy Kertész Imre csak egy tehetséges hazudozó, egy kiürült klón? Kik ők, ezzel a tehetséges hazudozóval szemben? Mi volt és mi most a Holokauszt szerintük, ha nem az, aminek a tanúja és következménye Kertész Imre? Ki a tanú, ha ő nem az? Egyszer már válaszoljanak. S mindaddig, amíg válasz nem látható, nem hallható, Kertésznek igaza lesz: még mindig csak egy jó ürügy az ítélkezésre, fanyalgásra, hárításra, a katasztrofális helyzet kisebbítésére Kertész Imre ellentmondásos ragaszkodása és rögződése Európa egyik archéjához, a zsidóság létének/nem-létének kérdéséhez. Ami azt jelenti, hogy antiszemitizmus van, – legyen bármilyen hiperreflexív és áttételes is ez az antiszemitizmus –, Európa, s benne Magyarország, továbbá a zsidóság még nem lábalt ki abból a történetből, abból a gyűlöletkomplexumból, melynek, mások mellett, legmegcélzottabb bűnbakja a zsidó nép. E gyűlöletkomplexum jelenvalóságának hűlt rettenetére emlékeztet minket minduntalan Kertész Imre.

Ezért kimondom: Kertész Imre számomra a mi jelenkorunk Ábrahámja. Én legalábbis ezt a hangvételt csak Ábrahám történetéből ismerem. Szókratész is nehézkesebb, mintha még győzködné magát. Ezt a döbbenetesen fiatalos könnyedséget, ahogy Istennel barátkozik: „Félek, ha soká várakozom s öregebb leszek, nem lesz erőm meghalni. Pár éven belül kellene elintézni, mondjuk négy év múlva. Kivel kellene ezt megbeszélni, hogy ne sok fáradtságomba kerüljön, s főként, hogy ne kelljen valamilyen betegségtől szenvednem? Isten? Hol vagy, nagy és öreg Barátom?”

És ha Ábrahám, akkor hogyan kell olvasnunk a Kaddist? Izsáknak, a hit meg nem született gyermekének a történeteként? És ha Ábrahám története a Könyv mindhárom vallásának radixa, archéja, gyökere? És vajon akkor nem Kertész Imre az, aki egyedülállóan és szó szerint radikális értelemben érinti Azt, amiben ma, így vagy úgy, alighanem mindenki érintett?

Nem igaz így az sem, hogy Kertész Imre kivonta magát az aktuális, akár az aktuálisan politikai kérdések tárgyalása alól. Azok vonták ki magukat, akik úgy tesznek, mintha folyton ezzel foglalkoznának, de közben csak trollkodnak.

Mégis van valami igazság abban is, hogy Kertész Imre idegenné lett, hogy eltávolodott, elhatárolódott tőlünk, hogy kiüresítette magát. De szerintem csak azért, hogy közelebbről, mélyebbről, gyökeresebben érinthessen és szólíthasson meg bennünket.