Tizenegy éves koromig csüggtem anyám emlőin a szó egzakt értelmében, ama szent napig, amikor prepubertáskori nővé érésem első ízben hajtott gyenge virága le nem szakajtatott az első havi vérzésem okán. Anya elragadtatással vegyes szorongással konstatálta a tényt, immár nőszámba vétettem időben egy sakkparti alkalmával. Aznap leültetett, szorosan magához vont csápkarmaival, a napi gyógyszeradagját sebtében megfejelte egy plusz rizsszemnyi rózsaszín nyugtatóval – valósággal vacogott, az izgalom és szorongás tehette, tudtam jól, de nem szóltam –, és hosszú monológot recitált a disznó férfinép nemtelen habitusáról – előre rettegett egy esetleges-vétlen abortusz lehetőségétől részemről, majdan egyúttal eltiltott összes ellennemű barátaim szemtelen tolakodásától – nem mintha valaha is felmerült volna a lehetősége akár –, egyben a velük való további kapcsolattartástól mintegy, szavait idézve, óvott meg, holott eleddig épp csak egy jelenték nélküli, ám kisded fejjel prométeszi mérvű csók csattant az óvoda közös fiú-lány vécéjében annak idején.
Életem tizennegyedik éve hajnalán gimnáziumi helyet nyertem a város egyetlen bölcsész illetőségű intézményébe, párszáz méterre az első emeleti garzonunktól; Anyának rejtélyes módon még ekkor is, minden unos reggelen, amikor iskolába indultam, támadt valami légből kapott ideája, miszerint a gyógyszerek teszik, hajtogatta fennen mentségére, már úgy, magyarázta a feledékenységét, megint meg kell ejtenie egy utat az ABC-be, mert elfogyott teszem fel a sampon, a kínai kel vagy az oregánó, egyebek. Eme kellemetlen szokását ápolta és ápolgatta dedós korom óta, amikor még természetes, ha anyuka elkíséri gyermekét, a Mama úgy viseltetett irányomban, akár a csimpánzok vagy szurikáták egymás közt, melyek csoportban járnak portyázni; iskola után bevárt, s vállamra telepedett a csüggeteg szégyen érzése, mit szólnak erre fel iskolatársaim – az lehetett az ok, nyilván a féltés, máskülönben a paranoiája tette, hát megbocsátottam neki, és igyekeztem baráti, sugaras arcot vágni mindehhez.
Azt meg kell, mondjam, ideje nem büszkélkedem barátokkal, hála mindezért Anyámnak, bár nem vetem szemére. A többiek egyenesen flúgosnak tartanak és tartják őt magát, mániás féltését. Anyának megvolt a nyomós oka kényszeredett elkényeztetésemre, noha ő szívvel tette és teszi a mostban is. A pontos okot rendhagyó bánásmódjára egy doktori intés tette még jóval a világra jövetelem előtt-tájt. Egy halva született báty, Robi halála feldolgozatlan maradt részéről, önmagát hibáztatta. Nüánsznyi vétket nem tulajdonított édesapámnak aznap, amikor egy csöppnyit sem kedves szándékkal taszított Anyámon, amire ő elesett, és Robika a hasában meghalt. A szakember szembesítette az állapotával, közölte, az elkövetkezendő dekád során eszébe se vegye egy esetleges baba újbóli fogantatását, sőt, tovább ment, ha egy mód létezik rá, sose tegyen lépést a reprodukció újbóli ügyében. Én magam öt évre Robika halála után láttam meg első ízében a napot tar fővel és némán, máskülönben egészségben; némi ráhatásra végezetre felsírtam, hamarost pelyhedzett a fejem búbja is. Így lett Anya az árnyékom.
Tizenkilencedik évem élem a jelenben, a szó legvalósabb értelmében egy zárt világban, egy anya kínos szorításában. Örököltem Anyám handicap-jeit, már úgy, betegségeit. A borderline, a tudathasadás, és már-már bontogatja magát a mániás depresszió szűkös fejemben, mint elegye az elme zűrös zavarának, megtoldva némi alvászavarral és parkinsonizmussal; így Anya reggelente maga készíti elő a piruláimat és adagolja belém, mielőtt elillan munkába, ahogy egy driád, látatlan, tesz-vesz körülöttem, akár egy nörsz, majd kéri, öltsem ki a nyelvem, nem csaltam-e. Anya mellett akképp zajlik az életem, bár kicsiben, amiként Gautama Siddhártháé lehetett valamikor a régmúltban, csak jómagam huszonhét négyzetméteren tengek, bár Anya mellett királyi pompában leledzem. Szervírozza elém a kontinentális reggelit, ha kell erőszakkal, de etet.
Hangozzék bár nonszensznek, mégis a Mama jelenlétével strázsál a fürdőben, ha veszek, teszem fel, egy zuhanyt; sikálja a körmöm, mossa a hajam, tisztogatja a fülem, száraz pihe, illatos törölközőbe csavarja erősen anorexiára mutató corpusom.
– Mama, ne, kérlek, azt hiszem, már ideje felnőttem, tudok magam is mosdani… ez ég szerelmére, Anya!
– Majd én megmondom, mi kell neked, kislányom. Kicsi lány, tegnap még karon ülő voltál… És… és ha elcsúszol a nedves kövön…?! Bevered a fejed?! Mi lesz akkor egyetlen szerető árva mamáddal, arra nem gondolsz?! – S ezzel máris könnyeit törölgeti a konyharuhájába és hisztérikusan sóhajtozik, hiperventillál mellé, én elcsüggedem.
– Anya, megint elhanyagoltad a gyógyszereidet! – pirítok rá csípős éllel, de nem először az évek folyamatában. Ha elmulasztja, akár egy elszabadult ringlispíl, tesz-vesz, ám befejezni már nem teszi a megkezdettet, előszeretettel szórja kevéske pénzünket, pattogós-gyors taktusra vált, s olykor nem is igazában értem, oly erővel törnek ki belőle az emóció pislákjai, melyek azt követően nagy tűzijátékkal mintegy robbannak.
Korán kicsattant a szemem ma reggel; a vöröslő Nap első sugarai a gyémántfény erejével csillámlanak vissza a szemüvegem keretéről, felkanyarítom orromra a pápaszemet, bámulok bele a fénybe vaksin, s azon rágom magam, vajon Dr. Jekyll, netán mister Hyde-ként bukkan-e elő ma Anyám, az matrac takarójának takarásából. Még szendereg nyugtalan, nem zavarom hát, bár nem bánná, ismerem annyira. Ma, minden jel arra mutat, deprimált állapotában találom, máskülönben már hajnalban felcsapta volna az otthonkáját és nagy gonddal, a legnagyobb csendben a reggelimhez látott volna, de nem így történt. Anya egy penészfoltos matracon hever, akár egy rongybaba, beleolvadva a környezetébe, a steppelt, foltmintás, viseltes lópokrócba szakadtas pongyolájával – részemre mindenből a legjobbat ad, hiába az ellenvetés. Anya ismeri az alvászavarom mikéntjét, tudja, hogy a légy zümmögésére is felriadok, ami nálam egy harsogó fúvószenekar hangerejével ér fel, és gyakorta sikolytól vonaglón riaszt, ebből a megfontolásból altat a hencseren, nem akar megzavarni éjjel. Kidörgölöm a csipát a szememből, lassan megkerülöm a dohányzóasztalt, lekuporodom hozzá, a Bóbitát éneklem neki, lágyan ejtem a baritonba csapó hangokat, amire akaratlan is felriad szendergéséből.
– Jaj, kicsikém – fájdalmas nyöszörgéssel toldja oda. – Ilyen késő lenne? – még kába az esti adag tablettáitól. – Meg tudsz bocsátani vén bolond anyádnak? A fejem dühösen lüktet, találsz tejet a hűtőben, kalácsot a kenyértartóban.
– Nem vagyok éhes, Mama. Hívjak orvost, kéred a gyógyszereidet?
– Te vagy az orvos és az orvosság is egyben, bújj ide a mamához, mindjár’ elmúlik.
Anya majd’ egy hete munkát vállalt a Farmaciban; s máris az idegösszeroppanás szakadékának legszélén egyensúlyozik szegény, és „én ezt nem bírom, gyenge és árva vagyok” felsóhajtásokkal ér haza rendre a zárkámba. Közben egy másik tünetre is felfigyeltem, a magány érzése marja huzalainak fonákjait. Alkalmakkor látom rajta, ahogy a párnáját öleli huzatos estéken, részvétteljes érdeklődéssel fordulok felé, és olyanféle felszólalással élek: Anya, hiányzik egy másik fél mellőled. Gyakran rajtakapom, amint könnytől opálos, táskás szemeit rejtegeti a kezével ellenzőn, és olyas megfogalmazással él: miről beszélsz, bogaram, hiszen tudod, apád…? – itt okkal-móddal megszakad az elkezdett mondat. Apát szélütés vitte el kiscsikó koromban, tehát emlékeim róla már csak homályba veszően akadnak. Anyának is gyászos teher nyomja vállai vonalát.
Anya elvégzi a reggeli rítust; etet, itat, gyógyszerel és homlokomra nyom egy cuppanós csókot, megropogtatja bordáim egy satu ölelésével, majd rám zárja az ajtót. Bent biztonságosabb, toldja oda, valahányszor szemrehányó tekintetet lövell szemem irányába. Megropogtat, hát persze, és a homlokcsók is könnyben patakzik néhanap, amikor maga alatt leledzik, és folyamatában ismételgeti felém, tán villamos alá kerül ma vagy elgázolja egy szirénázó mentőautó, hogy sose látja többet az ő élete fényes-ragyogó csillagzatát, mármint engem.
Én időközben tervet szőttem. Amikor a Mama elvitt a szokásos EEG, CT és MR-re, majd megejtette velem a fogorvost, menetrend szerint három havonta teszi, végül megvizsgáltatott jó alappal a házi orvossal, aki ezúttal sem talált semmi elváltozást ifjonti szervezetemben, amire a Mama felszisszent megkönnyebbülésében, mint mindig, nos a körzetes doktornál belefutottunk a másodikon lakó magányos-megözvegyült ötvenes tangóharmonikusba. Mama rávillantott egy félénk mosolyt, amire a férfi élénk beszélgetésbe bonyolódott vele. Ezen felbuzdulva kerestem és találtam kampós kötelet, hogy kiszökhessem Anya boldogulásának és boldogságának ürügyén. Anya kedvence a liliom, nyáron a pipacsot kultiválja.
Antipszichotikumot reggel és az esti órákban szedek, van jobbára előírva, így hát a délelőttöket ágyban kényszerülök eltölteni alva, semmi delírium, mert egyenes értelemben leszedálódom ilyen napokon, akár ha fejbe vágtak volna, vagyis mindegyiken, amikor nem erőszakolom meg magam, mint ma, azzal a feljajdulással, el ne ájuljak a városba menet a gyilkos zöld-fehér műanyag borítású pirula és társaitól.
A Mama épp most csikordítja zárba a kulcsot, indul munkába, magam kötélhágcsó után nyúlok, ha megtudná, hogy az erkélyen szököm, lakatot szereltetne rá, de kellően kiszámítva érkezését, a pillanatot, amikor visít a kaputelefon, akkorra én már ártatlan képpel ücsörgök az ágy egyik felén, kérdő tekintettel, miképpen alakult a napja, amire esetenként motyog valamit és vackába kuporog, máskor ontja a szavakat, meg nem állna egy lélegzetvételre sem akár.
Pár napja rendre pirosló pipacsokkal térek meg haza a kötél segedelmével, helyezem őket az ajtó elé. Tudnivaló és köztudott, miszerint pipacsot csupán, mint gyomot veszik számításba, és az is tény, jobbára csupán szántóföldek és legelők jellemző növénye. Ma egy ibrik liliomot loptam, csupán a bolti kisegítőt kellett sípcsonton találnom a bíbor acélbetétessel, aki, amikor könny szökött a szemébe, egy sarokra feladta az űzésemet. A virág kísérőjeként nagy cikornyás betűkkel róttam az „Engels asszonynak, aki minden valójában tökéletes, hódolattal, Otto a másodikról” címzést. Anya kacér mosoly mögé búva mutatja fel irányomban a csokrétát, és jobbára csak kuncog és pisszeg, amikor egy új apa lehetőségének kérdését latolgatom feléje, mialatt vizes hajammal babrál egy süni fésűvel, igyekszik fonatot készíteni belőle, olykor, ha ciccegek, csak azért is húz rajta.
Sokadik napra virradóan szököm hazulról, ám nem elhanyagolható balsejtelem bénítja meg idegszálaim gyönge kisüléseit, mely szerint Anya talán hamarabb érkezik, fájó szorongás mar belém annak tudatában, ahogy felidézem reggeli hozzám intézett sirámait, miszerint a mai nap lesz az utolsó; nem értettem célzását, nem kérdeztem. Talán a munkáját készül feladni, talántán csak erről van szó, mégis reszketek a gondolatra, mi lesz, ha valami őrültségre vetemedik. Ahogy mászom be az erkélyen, próbálom rekonstruálni a dialógust, s szememre veszek két pihenő lábszárat a hajópadlón, s menten abbéli félelmemben, tán rohama lehetett, sebes léptekkel rohanok keresztül a ruhaszárítón, döntöm fel a virágos állványt. Ahogy Anya lélegzését vizsgálgatom, konstatálom, és tudom meg, Anya teste ugyan itt ragadt, de a lelke elillant messze tőlem, amire szétpattannak a józan énem idegrostjai, és egy tornádó aktivitásával sodrom, zúzom és töröm szét a szoba berendezéseit hisztérikusan; minden félelmet, szaporázó szorongást és dühöt okádok kifelé. Akkor találok a kezétől nem messze egy doboz Digitalis-t, nem mellesleg más egyéb pirulákat. Könny és vér elegye, belőlem patakzó, mocskolja Anya szatén ruhája fodrait, amikor ölelésébe kuporodom és mutáló hangot ütve meg üvöltök, amely éppen csak, hogy apad intenzitásából telően.
– Hozzávetőleg három napja fekhet halott anyja mellett, de a jó hír, hogy él – ez a hang egy halottkém szájából fröcsög. – Kiszáradt, holtbiztos, és éheztette magát. Vigyük le. Az anyjára még vetek egy pillantást… – beszéde a nihilbe vész, nem hallok a továbbiakban semmit.
A Semmelweis zárt osztályán térek magamhoz, infúzióra kötve, a vágásokat, ahogy veszem szememre, ellátták és leszíjaztak a Figyelőben. A szemem egy filmkockányi pillanatot fog meg csupán, eztán mély és nehezen magyarázható álomba merülök. Anyára tisztán emlékszem. Tenyerébe temeti a sajátomét, részvétteljesen mozog a szája, könnyfoltos arcát az enyémhez szorítja, és ennyit súg; „Miért nem jöttél? Vártalak.” Ő volt Anyám, aki volt, részemre, nekem, okomon. Ez a négy taktus állt a búcsúlevelében.
(Illusztráció: Morandi)
