Miután a nagyszoba ajtajában váratlanul egymásba ütköztünk, nagybátyám szokás szerint megkérdezte, hogy megy a foci.
– Két éve nem játszom. Tudod, a műtét óta.
– Ja, tényleg… Már el is rajtoltak? – bökött a tévé felé. – Csak kiszaladtam a malacokhoz.
– És?
– Szépen nőnek. Most már semmi se fog történni…
– Úgyis elalszol. Árva lélek bővebben…
Istennek tetszett.
Ez aranyozta be
az utolsó estet.
Tudta, hogy az özönvíz utáni első opus
a kereszt lesz.
S ebben az egy
szövegben
a szavak szegekként éltek.
Nem ölni jöttek, megtartani.
Előbb fáj, majd kiesik a sebből a hit.
Elsőre rémes, ami éltet.
Istengyilkosság volt ez,
merénylet.
De a feltámadás kész lett.
A tény győztes.
Nem kellenek érvek.
(Illusztráció: Don Anderson: Way of the Cross)
Itt kell élnünk most
Ebben a csámpás tavaszban, majd egészen mélyéig a mozgássérült nyárnak, és beköszönt az est is – hidegen okádja tévedéseit. A zene már nem a mi zenénk, de a fehér zaj, a háttérzörej és az előtérben idétlenkedő kakofónia adja össze mondanivalónk. Minden az árnyak felől értelmeződik a felismerhetetlenségig rétegződve. Helykeresésünk kamaszos, megszólalásunk pedig esetlenül komolykodó. Jelenlétünk csalódás – csak látszat, hogy tökéletesen építkeztünk. Gyermeteg tartás negyvenen túl, még mindig a szánalmas csendőrpertu a terror elemis igazgatójával. Persze most mondhatom, szervusz vagy szevasz, vagy csak csá, a megtörténteken semmit sem változtat. Lehetetlen pózokban ébredünk ugyanarra a napra, mint egy vígjátéknak álcázott tragédiában. Napi jegyzeteink önismétlők, akár rutinjaink, melyeket vakon követünk, csukott szemmel is magabiztosan. Kabai Csaba – Árnyékboksz – Részletek bővebben…
Das Eigentum
Én még itt: hazám nyugatra áll tovább.
JAJ A VISKÓKNAK, VIVÁT PALOTÁK!
Még magam is adtam neki régen.
Eldől, szerény díszéből kivetkezik.
A télre majd szomjú nyár követezik.
S szépen eltűnök a balfenéken.
S érthetetlen lesz minden beszédem.
Ami nem volt enyém, az törik össze.
Amit nem éltem, eltűnik örökre.
A remény az úton csak egy kelepce.
A tulajdonom tegyétek ti zsebre.
Mikor mondom én, mindenem ki erre.
Aus dem dogmatischen Schlummer geweckt
Kihasználtad az éjt? – Gyakoroltam
A várakozást. – Hogyhogy? – Ismered
Az édes kínt: ismeretlent szeretni? –
Ismeretlen tettet? – Mi? – Miről beszélsz?
Majd’ felrobbant az ér a húsomban.
Fáradt vagyok átmenni a Márk téren. –
Álmodsz, te álmodsz rendületlenül. –
Az utcán az átlátszóság fütyül.
Mohácsi Árpád fordításai
alt-bamberger dunkel
erőteljes és őszinte kortyérzet
ahogy a címke is ígérte
karakteres aromák
kenyér és citrus
micsoda bizsergés
maláta harapdálja számat
hosszan csengő ízemlék
arany ragyogással
de már zsugorodik habkoronád
magamba zuhansz
múlt sör és jövő
mi maradunk csak
az üveg savanya meg én
ad acta
nem lesz szex mert hányni fog a kurva
gyógyszerek miatt majdnem kopasz
persze ha szeretnék hányó nőt megdugni
csak hogyha a haját is téphetem
nedves a bugyija mondja de a szeme is
szürkül és egyre távolodik minden
nevetek nem túl őszintén
remeg bele a körút
fényeit elnyelik a pupillák
és a valóság az arcunkra szorul
hőség
Mindig kőkeményen be volt állva, így
ragadhatott rá a beceneve.
Beton a Hős utcai tömbben lakott.
Aggódott, mikor bemutattak,
hogy voltaképpen én telepi vagyok?
Mondom igen, de bélatelepi.
Nagyot nevetett. Lyuk, fog, lyuk, amalgám.
Sokat jártak Balatonra ők is
kétezer körül a strandra, táskát
meg kocsit lopni, régi szép idők!
Egy szál dróttal kinyitottak bármit,
még mérlegből sem volt digitális,
holland fű, szerb speed és román kurva,
a fogai se hiányoztak még.
(Illusztráció: Diego Manuel Rodriguez: mouth flowers)
Hajnali négykor a telefon halk pittyenése ébresztette. Óvatosan kelt fel, pár másodpercig csendben ült az ágy szélén. A beszűrődő, pislákoló fények puha ecsetvonásokkal simítottak elnagyolt kontúrt a szomszédos ágyon alvó alak köré. Hálás volt az osztályos főnővérnek a beosztásért. Kedves, odaadó asszony lett a párja, már a betegfelvételkor összehangolódtak. Az övé már négy centis, vallotta be aggódó arccal – eddig nem szólt a fiának, aki nagyon magas beosztásban dolgozik, mert hiszen szegénynek mindig annyi a dolga, most is Londonból repült haza, ő nem akart ennyi gondot okozni neki.
Szabad a tánc bővebben…
