A Réniens-be készülő normann hercegnőnek, Hildinek esze ágában sem volt betartani a Northumbriában tett ígéreteit.
Még mit nem! Hogy ő drága hajókat, vámokat, adóbérleteket, vagy csak ügyes kémeket, képzett katonákat bízzon holdkórosok kezébe! Akárhogy osztott-szorzott, mindig oda jutott, hogy az ő korában öngyilkosság egy darab fáról vagy akár egy vasszegről is lemondani. Merthogy ablakon kidobott pénz lenne a szövetségeseket támogatni. A mórok gazdagabbak, erősebbek, ügyesebbek, többen vannak, szervezettebbek, nekik itt, északon nincs más dolguk, mint kivárni, amíg a támadókedvük csillapodik – hiszen a fák sem nőnek az égig. Hol van ma már Trója? Vagy hol van a Római birodalom?
De akinek nincs türelme, az csak háborúzzon.
Mit bánja ő? Ha nincs jobb dolguk, marakodjanak a fiatalok.

Ennek ellenére a Brit-szigetekkel sem akart minden kapcsolatot megszakítani. Hiszen Normandiában túl gazdag, túl kövér a föld, a búzaszemek, a körték, az almák túl gyorsan nőnek  – és túl sok ostoba mesemondó járja a vidéket, hogy a fiatalok fejét a hősi nagyság rettentő vágyképeivel telebeszélje. Ezek a fiatalok túl nagyra nőnek, a végén túl sok mindenről képzelegnek, és magától értetődően elvárnák, hogy Normandia hercege ötévente izgalmas, új kalandokat, meghódítandó új országot keressen nekik. Persze Hildiről senki sem gondolta, hogy kalandvágyból  egy hadsereg élére áll, de ötévente szokása volt, hogy a hódítósdira vágyó mihasznákból hadsereget szervezzen, és rázúdítsa valamelyik ártatlan szomszédjára.
Tanult második férje, a nagy Vilmos herceg bukásából. Előrelátó uralkodó nem megszelídíteni akarja a bajkeverőket, hanem az országától biztonságos távolságra tudni őket. Gyengécske királyság, tündérek őrizte sziget, agyalágyult vagy rajongásig megszállott uralkodó? Tulajdonképpen egyre megy. A kényelmes távolságra fekvő, egy hóbortos király vezette Northumbria is megfelelő hely volt egy épp esedékes, lovagi csetepatéra.
Igy aztán a zűrzavart gyűlölő Hildi mégiscsak kénytelen volt a nagyvilág dolgairól rendszeres időközönként tájékozódni. Mivel félt a katonáitól, és megvetette saját papjait, csak a Normandiába érkező kereskedőkre számíthatott. Rouenben minden posztókereskedő jól tudta, hogy az öreg hercegnő szeret egy pohár bor mellett a nagyvilág dolgairól tájékozódni.
És Hildi, a normann hercegnő Riolda miatt is kíváncsi volt Northumbria sorsára. Ha jól látta, az angolszászok Riolda elátkozott, kopár, kis szigetét amolyan távoli hűbérüknek tekintették, ezt Riolda ugyanolyan udvariasan elviselte, mint ahogyan Northumbria urai az angolszászok az ő királynői titulusát. Túl távol voltak ahhoz, hogy bántsák egymást, és túl közel, hogy ne vegyenek a másikról tudomást. Ráadásul – Hildi meglepetésére – Riolda megmosolyogta ugyan, de szívből kedvelte Szent Ethelredet és főleg a csitrilány-feleséget, a mindig elégedetten vigyorgó Szent Edmundát.
Hildi bizony nem szerette a terhes nőket. Szeretni Rioldát sem szerette, de ő volt az egyetlen használható ember a múltból: emlékezett a gyerekeire, és megígérte, segít megtalálni őket. Ráadásul Riolda – talán valami ostoba tündér útmutatása miatt – hitt abban, hogy a jótettei előbb-utóbb viszonzásra lelnek…
Ezen hildi csak mosolygott. De a szeme, a tenyere miatt nem azt rebesgették Rioldáról gyerekkorában, hogy nem teljes értékű ember?
Csak tündér- vagy emberféle…
Némi jószomszédi szívesség ellen persze Hildinek sem volt soha kifogása. De jótettek? Az emberek mindig túl korán halnak meg, hogy viszonozzák ezeket, úgyhogy ő a maga részéről nem kötelezte el magát efféléknek. Most is csak azért hallgatta ezt a Brit szigetekről visszatért, elég gyámoltalannak látszó kereskedőt, kereskedőt, hogy Rioldának hírekkel szolgáljon – merő udvariasságból.
Igen, igen, ilyen pompás termésre soha nem volt még kilátás. A dánok elkerülték a szigetet…, mi több, egyetlen britet sem faltak fel elevenen a mórok… Sehol sem fenyeget éhínség vagy járvány, ráadásul Ethelred és Edmunda kisbabájának az angolszászok egy emberként örülnek … És már a tündérek és a törpék is csatlakoztak a Szent és Nagy Szövetséghez.
Halleluja…! Csupa-csupa boldogság…
De a fríz kereskedő a fejét csóválta
Csak Kentig jutott el, magyarázta. Nyomorúságos ország az, minden erdőben rablók lesnek a becsületes polgárra, elrabolták a testvérét, elrabolták .a szolgáit, és az áruját is csak azért tudta megmenteni, mert Isten kegyelme határtalan.
Hildi megpróbált magára jóságos mosolyt erőltetni.
– De Northumbriáról csak hallottál? – kérdezte türelmetlenül.
– Ilyen ország nincs – vágta rá a kereskedő. – A rómaiak idejében talán még virágzott, de azóta rablóbandák keresztül-kasul feldúlták. Akinek keze-lába van, az délre menekült.
Hildi felszisszent. Elment az esze? De a kereskedő túl bambának és korlátoltnak tűnt, hogy körmönfont hazugsággal lehessen vádolni.
– És mit hallottál Edmunda királynéről?
A kereskedő bocsánatkérően elmosolyodott: — Angliában nincs Edmunda királyné, felséges hercegnő. Ugyebár ott van Cornwall kiálynéja, akit úgy hívnak, hogy… és ott van a kenti királyné… – és boldog mosollyal az ujjain számolta, hány királyról-királynőről hallott jártában-keltében.
Hildibe azonmód belehasított a rettegés.
Ha ebből bármi pünkösd előtt Riolda fülébe jut, akkor ő csapot-papot itthagy, és azonnal visszahajózik Angliába, mert félti a nyomorult szigetét, és félti a nyomorúságos gyerekeit…
Szentséges szent ég! Még hány nap van pünkösdig?
Nem szabad, hogy ezek a szörnyűséges hírek eljussanak Rioldáig.
Hildi igyekezet a keze remegésén uralkodni, és nyugodt mosollyal tovább beszélgetni.
A fríz kereskedőt még udvariasan megtraktálta kaláccsal és mézes borral. Dicsérte az áruját, vásárolt is ezt-azt, és miután az időjárásról is kellemesen eltársalgott vele,  jó utat kívánt a szülőföldjéig.

Hildi testőrei csak a város határában érték utol. A keresztútnál lerángatták a lováról, megrugdosták, a porban vonszolták, leköpködték, és apját-anyját gyalázva addig turkáltak az árui között, míg találtak két, a hercegi palotából eltulajdonított ezüstkanalat.
– Te aljas, utolsó fattyú, ezért évekig rohadsz a börtönben – jövendölte  Wildiger lovag, Hildi  testőrkapitánya.
A szerencsétlen flótásnak, aki kezdetben még nehezményezte, hogy megszakítják az útját, durván kifordult az állkapcsa. De erről talán mégsem egészen Hildi lovagjai tehettek.
Manapság nyimnyám, erélytelen balekok állnak kereskedőnek.

(A Nyugati szél szigete felé, áprilisban)

Az első tavaszi szellővel az írek is megérkeztek Velencébe.
De napokig nem találkozhattak velük, mert miképp Benjamin nevetve mesélte: az ír apátot a tengeren lebegő paloták, a valószerűtlen fények közt kibírhatatlan veszedelmes szédülés fogta el. És nemcsak a vénséges vén apátot! Ahogy az első reggel a szerzetesek kipillantottak az ablakon, nem bírtak a tengeri betegséggel. Azóta  az orvosok egymásnak adják a szállásukon a kilincset.
Riolda nem nevetett, még udvariasságból sem: Benjaminnal ellentétben nagyon is valószínűnek tartotta, hogy a barátokat zavarba hozta a piac lármája, a napfényben imbolygó hidak valószerűtlensége, a szinte túlvilági fények és színek.
Ez a csodálatos város könnyen megsebzi azokat, akiket el akar akar bűvölni. Egy északi utazó könnyen láthatja a halál túldíszített kapujának is.
– De hát mit vártak? – álmélkodott Benjamin. – Nem tudták, hogy karnevál van?
A reggelek még békésen teltek, de délutánra a csatornák megteltek furcsábbnál furcsább, összefogódzkodva táncoló, hangosan viháncoló maskarákkal.
Az ünneplők láttán először Riolda is azt hitte, a halottak lármáznak, és őrjöngve követelik, hogy az élők visszafogadják őket. Ő maga mit nem adott volna, ha ebben a titokzatos városban újra találkozhatna az édesapjával, vagy ha megint az idő természetével megint beszélgethetne Illighaennel. És mit nem adott volna, ha bocsánatot kérhetne Vilmos hercegtől, ha megint hallhatná a morogva méltatlankodó, jó öreg Hildit…. De ezek az őrjöngve táncoló, prüszkölő, fintorgó, sóhajtozó, tombolva nevető maskarák nem elrejtették, hanem csak megszégyenítették a halottait.
A rettegő Shiobian napok óta a kamrácskájában zokogott, és még arra sem volt hajlandó, hogy kipillantson az ablakon. – Babonás északiak vagytok – nevetett Benjamin – mikor rájött, hogy a cselédjei ki sem mernek lépni a házból. – Nincs érzéketek a tréfához, az élet édességéhez, a könnyű mulatságokhoz.
Moses apó jámbor unokaöccse, Velence közkedvelt Guidója bezzeg önfeledten vetette bele magát a szórakozásba: táncolt, felvonult, lelkendezett, lakomázott, udvarolt, és közben mindenkinek elmesélte, hogy „drága, jó szakácsnője”, az édes, kicsi Ermenguilde  mennyit rémüldözik és sopánkodik.
Ő, Benjamin bezzeg nem félt a halottaitól. Riolda úgy gondolta, talán már nem is emlékszik rájuk. A maszkok, a holtak pompázatos felvonulása olyan volt, amilyennek ő látja az embereket – ő, Benjamin, aki remekül boldogul a számokkal, a hágókkal, a hegyekkel, az ereklyékkel, de az érzelmek változásait nem tudja az arcokról leolvasni. A maszkok érthetőbbek:: az egyik vigyorog, a másik teli torokból hahotázik, a harmadik oroszlánkönnyeket hullajt, kidugja a nyelvét, vagy mulatságosan rémült pofát vág. Sehol semmi változás, átmenet vagy ellentmondás, csak barátok és ellenségek, nyertesek és vesztesek.

Aztán egyszercsak vége lett példátlan hejehujának, és egy nyugodt reggel a hét ír szerzetes ünnepélyesen felsorakozott a Romerini-palota nagytermében.
A piacról hazatérő Riolda már így pillantotta meg őket: a nagyterem mozaikpadlóján térdepelnek, miközben áhítatos imákat mormolva átvették Szent Brúnó nyersselyembe göngyölt koponyacsontját. A szerzetesek még csak ki sem merték bontani a drága selyemtekercset, a karjukban dédelgették, mintha beteg csecsemő lenne.
A megilletődött csendet Benjamin krákogása szakította félbe. Gyorsan biztosította az apátot az ereklye „kiváló minőségéről”, majd  – miután a vendégek elutasították az ünnepélyesen felkínált reggelit –, rögtön a a megérdemelt fizetésére, a tarisznya ezüstre terelte a szót.
Shiobian és Riolda csendesen hallgatott.
Miután Benjamin végzett a pénz átszámolásával, mulatságosan elérzékenyült arccal az apáthoz fordult:– Még egy jámbor szerzetesekhez méltó szívességet szeretnék kérni tőletek, derék testvérek. Ezt a házamhoz tartozó két kitűnő keresztényt, ezt a kitűnő asszonyt és ezt a kitűnő fiúcskát vigyétek vissza a szülőföldjükre, mert majd elepednek az övéikért. Az asszony a három gyerekéért, ez a szegény kisfiú a halott szüleiért. A szakácsnőm férje, egy derék és keresztény király, nem tudom, Hányadik Ez-meg-ez, de nagyon hatalmas, majd illő jutalomban fog benneteket részesíteni.
Shiobian a kellő nyomaték kedvéért sírva fakadt, bár talán nem is volt szükség kellő nyomatékra, a szerzetesek olyan hálát éreztek Szent Brúnó koponyacsontjáért, hogy akár egy marhacsorda vagy a velencei dóm elszállítására is örömmel vállalkoztak volna.
A legidősebb szerzetes rámosolygott Rioldára:
– Légy hálás, asszony, hogy Szent Brúnó társaságában utazhatsz.

És Shiobiannak és Rioldának tényleg nem mindennapi utazásban lehetett része.
Az áldott koponyatető oltalma alatt se vihar, se betegség, se más csapás nem érte utol őket. Igaz, az Írország felé tartó Szent Brúnó több törődést igényelt, mint egy megállás nélkül betegeskedő kisgyerek. Éjszaka valakinek mindig virrasztani kellett mellette, és csak kézben vagy mellre kötözve volt szabad szállítani, nehogy megsérüljön vagy a méltatlan bánásmód miatt megorroljon valamelyikükre.
Átkelve egy felégetett falvakkal teli, girbegurba tölgyekkel benőtt vidéken, a szent Brunót dajkálgató Riolda elgondolkodott. Hát nem azt jövendölte hajdani tanítója, a normann udvar régi krónikása, Illighaen, hogy hogy előbb-utóbb Jézus Krisztus is Jupiter és Odin sorsára jut? Hogy pár év, és már csak vaksi és babonás öregasszonyok emlékeznek a keresztényekre? Most pedig itt száguldoznak egy szent koponyatető oltalma alatt a Duna völgyében, és éjjel-nappal keresztény himnuszokat énekelnek.
Az út elején többnyire elhagyott római városokban és laktanyákban éjszakáztak. És miközben Szent Brúnót dédelgették, azért imádkoztak mind a kilencen, hogy a romok közt kóborló szellemek és farkasok észre ne vegyék őket. Mert a csodálatos szentnek – aki mégiscsak egy ártatlan kisgyerek – nem szabad megijednie. Nem szabad megbotránkoznia. És persze soha, semmilyen körülmények között nem eshet bántódása. És még megsérteni sem szabad azzal, hogy a jelenlétében halálról beszélnek.
Riolda azért megpróbálta kifaggatni a szerzeteseket.
– Honnan jöttetek? Melyik ír királyt szolgáljátok? Hallottatok-e már N. hercegről? Tudjátok, merre van Og földje?
– Keresztény asszony ennyit nem kíváncsiskodik – intette Rioldát a legidősebb szerzetes.
Ám az kiderült, hogy Og földje – amit keletről jött barbárok dúltak fel – a messzi Skóciában fekszik, és az apát azt is elárulta, hogy Írországban  most hat királyi család uralkodik.
De ezek a szigorú szerzetesek nem az ír szigetről érkeztek, hanem az ír partoktól „kilencvenkilenc éjszakára” található földnyelvről, amely olyannyira északra található, és olyan messze van minden emberi kikötőtől, hogy az arra tévedő vándorok nem is napokban, hanem éjszakákban mérik az időt.
Riolda először azt gondolta, , hogy ezek a földrajzban tájékozott, a maguk módján gyakorlatias, Európában magabiztosan nyargalászó szerzetesek csak tréfálkoznak vele. Egy földnyelv… kilencvenkilenc éjszakára! Ki hallott ilyet? Ám mikor megtudta, hogy a monostoruk a Madarak szigete utáni harmadik örvényen túl van, és háromszor kell meghalni annak, aki el akar jutni hozzájuk, elbizonytalanodott.
A nagyon távoli északon már csak szellemek és kísértetek élnek.
De akárhonnan is jöttek a szerzetesek, fáradtságot vagy gyengeséget nem ismertek.
Igaz, mire Burgundiáig eljutottak, már csak öten maradtak Az egyik szerzetes még az út elején, Vindobona romjainál tűnt el, a másik beleveszett a Rajnába, mikor egy nagy vihar felfordította a tutajukat. – Dicsőséges halál – mondta egykedvűen a legöregebb szerzetes, és még arra sem vette a fáradtságot, hogy utasítsa a többieket, hogy keressék meg a holttestet.
Sehol sem kértek szállást, és arra sem vették a fáradtságot, hogy fogadóban étkezzenek.  A lovakért, a kenyérért, az iható vízért is ezüsttel és imával fizettek.
A fékevesztett iramnak hála, már április elején elérték a breton tengerpartot.
Az út elején Riolda még bízott benne, hogy valamit megtud az új normann herceg személyéről, hogy együtt majd ellátogatnak Réniens-be, és utána kényelmesen jóllaknak – annyi eszeveszett rohanás és lemondás után – egy normann kastélyban.  De a szerzetesek más rendszerben számolták az időt, mint Riolda, és egy nap pihenőt is megbocsáthatatlannak tartottak.
– Háború van – mondták. – Ha nem ma, akkor holnap.
Míg a parton megfelelő hajóra vártak, Riolda eldöntötte, hogy lesz, ami lesz, kifaggatja őket Northumbriáról, talán Halix király leszármazottainak a sorsáról, és majd nagyon alázatosan Szent Brúnónak is köszönetet mond . De mikor Shiobiannal felébredtek egy tengerparti kunyhóban, hűlt helyét találták a harmadik örvény mögött élő szerzeteseknek, az öt ír barátnak.
Az Og földjére vágyakozó Shiobian dühösen sírva fakadt. Zokogva elátkozta a „kilencvenkilenc éjszakára” található monostort, a fehér breton sziklákat, és könnyektől maszatosan közt az anyjához, az apjához, a nővéréhez könyörgött, hogy ne kínozzák, jöjjenek érte.
Az eső eleredt, a láthatáron nyoma sem volt hajónak, révésznek, emberi településnek. Az írek – és ezt Riolda végképp nem értette – az összes lovat elvitték magukkal.
Talán akkora hajó jött értük, amin kényelmesen elfért hét paripa? De mi szükség van az örökös hó országaiban hátaslovakra?
Riolda nem tudott lecsillapodni, a haját tépve , elátkozta a szent koponyatetőt, a Madarak szigetét, az éjszakákban mért időt.
De üres gyomorral nem lehet sokáig toporzékolni. Szerencsére nem volt háború, a parton nem pusztított éhínség, úgyhogy elcsigázva és éhesen, két napi járóföldre találtak egy alkalmas kikötőt és egy alkalmas hajót.
– A szerelmedért vagy azért a nyakadban lógó, szép selyemsálért átviszlek Angliába – rikkantott utána egy hajós.
Fokhagymaszag, sör, dévaj nóták, gyerekkorból ismerős dallamok. Riolda szigorú képet vágott, és leoldotta az Almeríából való kék selyemsálat a nyakáról.
A cornwalli hajósok sokkal többet tudtak Northumbriáról, mint az ír szerzetesek – vagy ha nem is tudtak többet, készségesebben meséltek.
Beszámoltak az Észak-Angliában dúló nyári viharokról, amelyek lábon verték el északon az árpát és a búzát, meséltek a viharokat követő járványról, aminek csak az elsőszülött fiúk estek áldozatul, végül a nép dühéről, mikor az év első vasárnapján a királyi párra gyújtották a palotát. Az ifjú Ethelred és Edmunda is odaveszett.
– És mi lett a csecsemőjükkel? – kérdezte riadtan Riolda.
A cornwalliak emlékezete nem tartott számon holmi újszülötteket.
Riolda nem tudta kiverni a fejéből a trónteremben ácsorgó, fehér ruhás, szülés előtt álló Edmundát.
– Nem kell sajnálni őket – mondták vigasztalóan a cornwalliak –, ez a két féleszű rá akarta venni a parasztjait, hogy engesztelésül gyalog induljanak háborúzni. Valahova délre, a feketék országába,  Tizenkilencedik Ahmeridzsasztán ellen.
– Tizenkilencedik Ahmeridzsasztán? – kérdezett vissza Riolda. – Ilyesmi csak a mesékben van.
Vagy valami rettenetes rémálomban, tette hozzá magában. De a két eszeveszett, fiatal szent halálában nem kételkedett.
Dobogó szívvel elmondott egy imát, amit az ír szerzetesektől tanult lovaglás közben.
Lombos zöld ágakat sodort feléjük az áramlat, mintha ez a kiszámíthatatlan, északi víz meg akarná koszorúzni a halottakat.
– Talán bizony te is hallottál róluk? Vagy ismerted őket régebben? – kérdezte a cornwalli hajó kormányosa.
Riolda könnyedén legyintett, mintha Etelred és Edmunda csak nagyon távoli ismerőse lett volna.
Közben az áramlat megváltozott. Egyre tajtékosabbak, egyre kiszámíthatatlanabbak lettek a hullámok.
– A Nyugati szél szigetét ismeritek-e? – kérdezte szívdobogva a hajósoktól.
A tengerészek bólogattak, és megkérdezték Rioldát, hallott-e a szigeten élő szorgokról. És hallott-e a királynőjükről, Rioldáról, aki vándorútra indult, és már időtlen idők óta bolyong a tengeren. Három gyereke van, két fia és egy lánya, őket keresi sok-sok esztendeje.
Riolda nem is válaszolt, szinte a szívével lökte előre az ismerős, szennyeskék vízen haladó hajót.
– Holnap lesz a Feketerigó napja – magyarázta csendben az ámuló Shiobiannak. – Megígértem a férjemnek, hogy pontosan hazaérek.
– És azt honnan tudod, hogy hány nap telt el?
Riolda nem felelt.
A ködön túl már látni vélte a saját kikötőjüket.

(Január nonája, a keselyű napjs)

Ezek után Riolda másképp nézett erre a koravén kisfiúra, Shiobianra.
Ki tudja, az is lehet, hogy ez a gyerek erősebb nálam.
Shiobian ebben az álmokkal zsúfolt városban, ebben a megszámlálhatatlan csapdával teli házban  sem felejtette el, hogy a legnagyobb fényűzés mindig mindenhol hűségesnek maradni.
És talán rám is ilyen csillapíthatatlanul, ilyen szenvedélyesen vágynak a gyerekeim.
A január különösen alkalmas volt az önmarcangolásra.  A korán jött havazás a velenceiket bekergette a házaikba, és még a reggeltől-estig visítozó gyerekek is behúzódtak a parányi hálófülkékbe. Elhalt a szomszéd házakból áradó szüntelen nótázás, éjszakánként már csak a szemközti üvegfúvó műhelyben parázslottak a fények. Látnivaló nem akadt, Riolda nyugodtan sírdogálhatott egymaga a konyhában.

Robban a fehérség a levegőben.
Még nem látod a havat, de itt az ígérete:
selyemkendőt húznak át a csonthidegen.
A halott nő is sírni szeretne: szerteszórni
limlomot, bánatot, számlát, fáradtságot,
gyűlölettel összemocskolt leveleket.
Aztán csak nézni, ahogy szerte, szerte…
csipkévé válik, ami más nem lehet.

De nem emészthette magát örökké. Nagyon is jól tudta, hogy minden önsajnálatban eltöltött óra távolabb és távolabb sodorja a gyerekeitől és magától Sjöntől, akinek az érintését már akkor is a testén érezte, ha az Alpokról lezúduló szélben közelebb húzódott a tűzhöz.
Pontosan hol lehet ez az Alpok, amiről a szomszédok beszélnek? Egy „Alp” van vagy egy egész hegycsalád? Igaz-e, hogy Velence fölött karéjban helyezkednek el, és az ormaikon – mint azt Benjamin mesélte – a legnagyobb hőségben sem olvad el a hó?
Milyen folyók kanyarognak ezen a könyörtelen, már-már átjárhatatlan hegyen túl?
Riolda elkezdte lerajzolni az őt körülvevő világot egy üres pergamenlapra, de aztán az egészet ingerülten félretolta.
Mert vízkereszt után mintha az egész ház megtelt volna a halottak nyögéseivel és a zárt szobában őrizgetett csontocskák kopogásával. Talán mert épp a feje fölött, a könyvtárban tartja Benjamin az eladni kívánt ereklyéket – a leginkább nagyra becsült halottak körmeit és koponyacsontjait? Vagy igaz lenne, töprengett Riolda, hogy a szellemvilág az újév legelső napjaiban kiárad, mintha az a legnagyobb háborújára készülő szél kitárná a két világot elválasztó kapukat? Hogy az éhes holtak megdermesszék a szíveket és minden bűnöst őrületbe hajszoljanak?
Kik lehetnek ezek a furcsa halottak? Tényleg valamennyien Jézus életének tanúi, amolyan makulátlan szentek voltak? Ő, Riolda még sohasem hallott arról, hogy Benjamin a Szentföldre utazott volna, hogy ott alkudjon a szentek és próféták maradványaira. A csontok talán nem is a Szentföldről, hanem az itteni Holtak szigetéről valók – meglehet nem csodálatos próféták, hanem halott rabszolgák, cselédek, katonák szolgálnak  Szent Nemtudomkik földi maradványaiként. Könnyen lehet, gondolta Riolda, ha én holnap meghalok, Benjamin másnap ízekre szedne, hogy kiárusítson, mint Csodatevő Szent Rioldát vagy Ermenguildét. Ha így történne, akkor külön-külön ládikákban, más-más kísérettel  járhatnám be az Alpok hágóit.
De egy ereklyékkel és állandó harangzúgással teli városban a kereszténység értelmén is el kellett gondolkodnia. Hát nem ismerte fel Hildi, Normandia hercegnője a réniens-i mozaikokban saját gyermekeit? És mikor ő maga megpillantotta a bazilikában a három hercegi fiatalt, az „idő gyermekeit” nem élt-e át torokszorító megrendülést? Pedig mindannyian – még Hildi is – színes lapocskákat láttak – nem eleven gyerekeket?
Mit mutat meg egy tárgy, egy csontdarab, ami puszta kőnél és csontnál fontosabb?
De míg a mozaiklapos teremben hallgatta Shiobiannal a szél sóhajtozásait, Riolda kényszerítette magát, hogy ne csak pityeregjen és borúsan meditáljon, hanem egy szabadulásra vonatkozó tervet is kidolgozzon. Hiszen nem vágyódnak-e az angolszász királyok is megbízható forrásokból származó, neves ereklyékre, Szent Anabestus vagy Szent Ordinatus vagy Szent Akárkicsoda csontjaira? A jó, a megbízható ereklyeárusok vajon nem ugyanazt a célt szolgálják-e, mint a művészek, akik az örökös romlás világát szembesítik a jóléttel, a boldogsággal és a halhatatlansággal?
És nem azért szeretik az emberek az aranyat és a fényt, mert ezek is romolhatatlanok, mint a szentek csontocskái?

Benjamin kitűnően ismerte a frank nagyurakat – vagy ismerni vélte, ami üzleti szempontból egyre megy –, de a Normandián túli népeket ő is csak részeges tökkelütötteknek, babonás tudatlanoknak tartotta, akik sárkányokat és tündéreket imádnak a szentek helyett.
Hosszú hetekbe telt, mire Riolda annyit osztott-szorzott, hogy Benjamint is meggyőzte, üzleti szempontból ez az örökös viharoktól és megszámlálhatatlan babonáktól sújtott terület sem teljesen reménytelen. Szerencsére Almeríában Riolda már egészen belejött az örökös osztás-szorzásba és a legmerészebb, legfantasztikusabb tervekbe.
– De nem is élnek arra keresztények, leszámítva néhány ír éhenkórászt, akik idejönnek, és tudatlanságból nem átallanak minket a keresztény hit alapjaira is kioktatni – vetette ellen az Anyaszentegyház legfanatikusabb híve, Benjamin.
Riolda elnevette magát:
– Az angolszász királyok, tudom jól,  minden szép ereklyéért egy szigettel vagy egy hatalmas földdarabbal hajlandók fizetni . Hiszen másra se vágynak, mint a halhatatlanság új és új bizonyítékára.
Benjamin, akit a hóesés és a bezártság közlékennyé tett, maga is elmélázott.
– Valamikor semmire sem vágytam inkább, mint hogy saját váram legyen, hozzá saját népem. Egy csinos földbirtok, talán egy sziget a Földközi-tengeren, aminek oltalmazom a lakóit. Egy földdarab, ami talán csak a Mindenhatónak tartozik engedelmességgel. Ma mindenki országot alapít, és nagyon fiatalon az ember ugyanazt akarja, amit a többiek. De ebben a városban megtanultam, hogy egy ügyes és ravasz kereskedő akárhány királynál hatalmasabb. Riolda nem értett egyet: nagyon jól tudta, hogy akik csak szoroznak és osztanak, akik túl sokat adnak-vesznek, azok hajlamosak lebecsülni az időt és a távolságot, a királyok és nemzetségek támaszait. Egy jó kereskedő hajlamos azt feltételezni, hogy mindenki ugyanúgy szeret osztani és szorozni – ráadásul a számokból ugyanazt olvassa ki.
– Most mire gondolsz, nővérem? – kérdezte Benjamin, és intett Rioldának, hogy foglaljon mellette helyet.
Riolda arra gondolt, hogy a szántóföldeket is fel lehet égetni, a szigeteket is el lehet foglalni, de ez sokkal időigényesebb és fáradtságosabb, mint egyetlen kereskedőt kirabolni. Épp ezért nincs ostobább, sőt meggondolatlanabb  dolog, mint kiszolgáltatni magunkat az irigy szomszédoknak, várfalak helyett csélcsap királyok támogatásában bízni. A legnagyobb biztonságot a hágók és a tengeráramok jelentik, a régimódi nagyurak támaszai.
De mondani csak annyit mondott, hogy az angolszászoknak nemcsak legelőik, szántóik és kikötőik vannak, hanem ezüstbányáik is.
– És te azért akarnál velem Írországig hajókázni, Riolda, hogy az angolszász királyok is részesüljenek az örök élet bizonyságában? Hogy a hitük ne csüggedjen el az esős évszakban?
– Nem, uram, nekem három gyerekem van.
– És nyilván van egy derék férjed, aki hűségesen várja haza az ő asszonykáját. Hát ne feledd, Riolda, hogy aki  egyszer elmegy, az még azoknál is kevésbé létezik, mint akit a rokonság ünnepélyesen meggyászolt és eltemetett. Mert aki saját akaratából hagyta el az övéit, az iszonyatosabb egy bomló holttestnél is. Kalandvágy? Kíváncsiság? A többség szemében ennél semmi sem rettenetesebb. Majd meglátod, soha nem bocsátanak meg neked.
Riolda nem merte kimutatni, hogy pontosan ettől fél.
Ahogy azt sem mutatta ki, hogy nagyon jól tudja, hogy Benjamin önmagáról beszél.
Nyugodt arccal leszedte az asztalról a germán módra készült halleves maradékát az asztalról, és tovább áradozott az angolszászok példaszerű vallásosságáról, nem győzvén hangsúlyozni, hogy az ottani  szörnyűséges időjárást, az ebből fakadó örökös rosszkedvet nem csillapíthat más, csak a gondosan megválasztott ereklyék bűvereje…
Benjamin, aki a saját magáén kívül nem hitt semmiféle bűverőben, azonmód  felfortyant:  Képtelen volt megbocsátani, hogy Riolda az ő háza helyett egy másik otthonra vágyik – a sajátjára.
– És mit viszel haza a gyerekeidnek? Két dalt meg egy történetet? És a férjed? Őt megörvendezteted majd egy szerelmes verssel?
Riolda magabiztosan mosolygott. Már régesrég megfogadta, hogy Benjaminnal szemben nem mutatkozik se gyengének, se esendőnek.
Benjamin, az Ellenállhatatlan kivette az edényekkel megrakott tálcát a kezéből, és mélyen a szemébe nézett.
Talán most fog majd házassággal hitegetni, gondolta elborzadva Riolda.
Vagy mint jövendő titkárát és tanácsadóját , bevonni a nemzetközi ereklyekereskedelembe. Nem azért, mert bármit akar tőlem, vagy vágyakozna valamilyen meghittségre, hanem mert nem tudja elhinni, hogy létezik olyan lény a földön, aki nem őt tartja egyesegyedül az élete értelmének. Benjamin a szemébe fúrta a tekintetét:– Tudod azt, Riolda, mennyivel okosabb vagyok én, mint a férjed? És nyilván nemcsak okosabb, hanem biztosan magasabb is. Azt, ugye, tudod, Riolda, hogy több pénzem van, és legalább tíz nyelven beszélek? Valamikor én is egy várkastélyt akartam, de beláttam , hogy előkelőbb dolog berendezkedni egy ilyen palotában… Te talán nem örülsz annak, hogy Velencében élhetsz?
Riolda engedelmesen bólogatott. És igyekezett kifejezni elmondhatatlan háláját, hogy Benjamin fedelet és kenyeret adott neki. Hogy itt tevékenykedhet az ő közelében. De úgy tud a leginkább a szolgálatára lenni, ha az angolszász udvarok közt ide-oda utazgatva fáradhatatlanul képviseli az érdekeit.
A hirtelen szerelmi vallomásban pedig egy percig sem hitt.
Benjamin csak a saját vonzerejébe, csodálatos terveibe volt szerelmes, nem a nőkbe. Riolda úgy érezte, még a legfelsőbb teremben őrizgetett koponyatetőknél és csontocskáknál is hidegebb és halottabb.
Mindenesetre Európa legszebb, legokosabb, legmagasabb és legvarázslatosabb férfija elégedetten bólintott, majd közölte, hogy egy ír küldöttség, egy névtelen kolostor névtelen apátja és a szerzetesek szárazföldi úton, Parenzón át, majd a Duna mentén keresztül készül Nagy-Britanniába. Ha Riolda bírja a lovaglást, ha ezek a kutya írek írek nem tiltakoznak túlságosan, akkor velük tarthat. De csak abban az esetben, ha az összes szentre, az összes druidára, az összes átkozott germán hadistenre megesküszik, hogy azok a barbár királyok már a következő évben megbízható, jó üzletfelei lesznek.
Riolda a négy égtáj felé fordulva rögtön megesküdött az összes szentre és druidára.
– És velem jön Shiobian is – jelentette ki határozottan. – Amúgy is kicsi ahhoz, hogy egymaga elboldoguljon az egész háztartással.
Benjamin legyintett.
– Mit bánom én! Hallgatag, sunyi, megbízhatatlan gyerek.De aztán te megbecsüld magad, Riolda! Járd szorgalmasan az udvarokat és a kolostorokat! És mielőbb üzenj a champagne-i ügynökömnek!
Riolda lehajolt, és Hanna vejének, a hajdani normandiai koldusnak kezet csókolt.