(Bamburgban, a varjú napján, április nonája után)

Néhol gyorsabban telik az idő, máshol lassabban – királya válogatja.
Vagy az idő válogatja a királyokat. Eldöntve, hogy tohonya, izgága, bágyadtan fáradt vagy mindenhol ellenségek után kajtató ember kerüljön a trónra.
De Northumbria új ura, a kikötőben várakozó ifjú Ethelred nem hasonlított azokra a fejedelmekre, akikkel Riolda találkozott gyerekkorában. Langaléta volt, és mégis mulatságosan gyermeteg.
A csípős hajnali szélben is teljes díszben állt kíséretével a kikötőben, és úgy izgett-mozgott, mintha a következő héten már búcsút akarna venni a világtól. Vajon mindig ilyen izgatott?, töprengett Riolda. Vagy ez a szerencsétlen is elkapta a világvége-várás nevű betegséget, és azt képzeli, hogy, már csak órái vannak hátra?
Ahogy számba vette a kikötőben nyüzsgő küldöttséget, Rioldán átsuhant, hogy ez a langaléta király talán összetéveszti valakivel. Azt képzeli esetleg, hogy eme szerény hajócskán Bizánc császárnője érkezett, és ennek a mesebeli fenségnek szól a pazar fogadtatás, a koránkeléstől sápadt szolgák sorfala, a nyihogó lovak, melyek nélkül egyetlen valamire való király nem is érezheti magát istentől felkent uralkodónak.
Ethelred még csak meg sem nézte magának alaposan. Lelkesen meghajolt előtte, igaz és bátor barátnőjének titulálta, és már a szitáló esőben elárasztotta a terveivel.
– Ugye, azért él az ember, hogy dicsőséget szerezzen? – kérdezte.
A bátor barátnő, Riolda rögvest biztosította, hogy igen.
A bágyadt testőrök odakormányozták a pompásan felszerszámozott lovakhoz.
Riolda, aki majd tizenkét évet töltött el egy aprócska szigeten, majd belekábult az óriási lármába, jövés-menésbe, kiabálásba. Itt, Northumbriában talán a tenger is más volt, elevenebb és vidámabb,
Ám szégyellte bevallani, hogy az ő szigetén csak birkák élnek, nemhogy lovak, de tehenek sincsenek, és ő bizony elszokott a lovaglástól.
De hát mit tehet egy „bátor barátnő” egy hajnali kikötőben? Nagy levegőt vett, és az egyik lovászra támaszkodva, összeszorított fogakkal a nyeregbe emelkedett. Ahogy megtalálta az egyensúlyát, a sürgő-forgó sokaság is rendezettebbnek tűnt. Ethelred körül a testőrök, mögötte a papok, aztán a szokásos, szedett-vedett köpenyekbe bújt, udvari léhűtők.
A lován is izgatottan tekergőző, fiatal király oldalán ott mosolygott, izgult, tekergőzött egy gömbölyded, tizenöt-tizenhat éves gyereklány, a felesége. Edmundának nem volt elég a mosolygó arcocskája, a hasában növekvő gyereke, a nyakában lógó nagy gyémántkereszt, a testőrök hódolata. Ő volt – mint azt Riolda Ethelredtől azonnal megtudta –, Egyházunk Patrónája és Védelmezője, Northumbria Csillaga.
Ám Riolda szerény partraszállása, ha a lelkes királyi párnak nem is, de Ethelred tanácsadóinak láthatóan csalódást okozott.
Ők talán Riolda neve miatt azt remélték, hogy költői, lovagjai, alabárdosai, táncosnői, beszélő madarai kíséretében maga az ír királynő érkezik, hogy kincseivel elbűvölje Northumbriát, és megerősítse régi szövetségüket.
Riolda viszont megtanulta a normann udvarban, hogy soha ne magyarázkodjék.
Úgyhogy derűs arccal megcsókolta az ifjú Patronát, a szeplős, könnyen piruló Edmundát, és a mosolygó Ethelred felé fordulva szívből köszönte a meghívást.
És minél előbb megpróbált rájönni, milyen szövetségről beszél itt mindenki.

A vár felé vezető úton mégiscsak kénytelen-kelletlen eltöprengett: hogy akarnak itt bárkik szervezkedni, ha még az országukat körülvevő szigeteket sem ismerik?
A várkapuban nyüzsgő sokaságban azért egyre több részletre fény derült.
Az ifjú Ethelred – alattvalói szerint – méltó szeretne lenni a régi idők nagy királyaihoz és a számtalan szenthez is, akikről az elmúlt években hallott, ezért úgy döntött, szembeszáll a hitetlenekkel. Hát nem aratott-e Poitiers-nél a Merovingok helytartója fényes győzelmet? .Ha pedig erre egy közrendű harcos képes, akkor mért ne arathatna diadalt a mórokon a szent királyok leszármazottja, Ethelred?
Az ifjú király – aki persze idejében leszámolt apja-nagyapja „puhány” és túlontúl óvatos tanácsadóival – szövetségbe szólította a Kereszt fejedelmeit, miközben nem volt tisztában vele, melyek is a valóságos és melyek a költők által kitalált országok. A mórokat legyőző, frank helytartót, Pipint ugyanúgy Bamburgba hívta, mint a Holtak Országában uralkodó Brán királyfit és a kereszténység legnagyobb védnökét, János papot.
Isten segítségével talán ő is ideér húsvétig.
Ezt már Riolda sem hagyhatta szó nélkül.
– És hogy talált el a küldönc Indiába? – faggatta óvatosan Ethelred egyik titkárát, egy szeplős szerzetest.

– A hit fontosabb, mint a tapasztalat. Akinek küldetése van, az nem tévedhet el – jelentette ki a titkár fensőbbségesen.
A pogány bálványok közt tévelygő Riolda óvatosan körülnézett.
Az előcsarnokban is mindenütt keresztek, a diadalmas, új idők jelei.
A szeleburdi Ethelred a nagy szövetkezésben bizony elfelejtett arról tudakozódni, hogy a várva várt „bátor barátnő” Jézusban, Odinban, a halottak szellemeiben vagy a tündérekben hisz-e.

Bár Ehelred is néhány éve keresztelkedett meg, el sem tudta képzelni, hogy él a földön olyan épkézláb fiatal, aki ne venne részt a legnagyobb örömmel abban egy olyan fantasztikus társasjátékban, aminek a neve: a szentség megszerzése. Már az úton olyan magától értetődő odaadással beszélt a kínhalálról, az élve eltemetésről, a felnégyelésről, az akasztásról, mintha a legdivatosabb körtánc vagy vadászat gyönyörűségeit taglalná.
Vértanúság, örökkévalóság, mártíromság.
Riolda zavartan hallgatott, ahogy zavartan hallgattak az udvaroncok is. De senki sem vette a bátorságot, hogy közbeszóljon.
Egyre több vendég gyűlt a várudvarba, aztán a nagyterembe. Pirospozsgás szászok, szikár skótok, és egy félszemű dán, aki emlékeztetett egy hadvezérre, akivel Riolda Normandiából menekülve találkozott.
A vendégek megkönnyebbülésére a szolgák elkezdték körbehordani a reggelit.
Élve elégetés, kerékbe törés, karóba húzás.
– De a máglyahalál a legfelemelőbb – fejtegette Ethelred király két jó étvággyal lakmározó, skót nagyúrnak. – A bűnös testet, a húst és a zsigereket megszentelik a lobogó lángok.
Riolda szégyenlősen a gesztenyével töltött kenyér felé nyúlt.
Az ő szigetén senki sem sütött ilyen finomságot.
Ethelred, a nagylelkű vendéglátó elmorzsolt egy falatnyi kenyeret, ivott egy korty bort, és rátért a leglenyűgözőbb szentekre.
Szent Kunigunda tizenkét napig bírta. Szent Bartalemus mégis túltett rajta is.
Edmunda, „Northumbria Patrónája” hasán összefűzött kézzel, ragyogó pillantásokkal hallgatta.
Egy szolga alázatos mosollyal hideg szarvassültet és vörösborban áztatott aszalt szilvát hordott körbe.
A „kereszt fejedelmeinek” kitűnő étvágyuk volt: Elégedetten faltak, miközben megmosolyogták a két jóravalóan mulatságos fiatal, Ethelred és Edmunda hóbortjait.
Szegről-végről nyilván mind rokonok voltak. És ha olykor meg is fojtották volna egymást egy kanál vízben, Ethelred és Edmunda még túl éretlen és ártalmatlan volt, hogy bármelyikük is  meggyűlölje.
A pazar villásreggeli végén Ethelred bevallotta: az a legnagyobb bánata, hogy tizennyolc évesen, szemmel láthatóan makkegészségesen, bármiféle öröklött betegség nélkül, ennyi megértő és jóravaló szövetséges és alattvaló körében nehéz kínhalált halni.
Ám ha csapatokat gyűjt, és még ebben az évben megtámadja a keresztény hit ellenségeit?
Riolda, aki már látott háborúban felégetett országot, rabszíjra fűzött embereket, aki tizennégy évesen a mórok elől menekülve hagyta el Normandiát, és csak számtalan kaland után jutott haza a szigetére, eldöntötte: hálásan köszöni, hogy ilyen illendően fogadták a Bamburg kikötőjében, és természetesen nagyon sok sikert kíván a további szervezkedéshez, de ami azt illeti, az angolszászok tényleg jobban járnának az ír királynővel.
Devalami megmagyarázhatatlan boldogság itt marasztotta. Az esztelen zsivalygás közepén minden benyomás ezer csengő-bongó darabkára hullott, lehetetlenség volt az összeset számba venni. Riolda még bele sem kortyolt a borba, de már megrészegítette a nyelvek, nevek és a tervek sokasága. A rengeteg új arc és a rengeteg történet.
Hát miért siettetné a búcsút? Miért indulna rögtön haza, mikor még be sem járta Bamburg várának termeit? Mikor egy percig sem csevegett Ethelred krónikásaival, és azt sem tudja, hogy hányan és kicsodák vesznek részt ebben az értelmetlen szövetkezésben.
Úgyhogy a boroskupát megemelve Ethelredre emelte violaszín pupillájú szemét.
– Isten erősítse meg még több bátorsággal a szívedet!
Rettenthetetlen Edmund unokája, Bölcs Ethelred egyetlen fia, a tizennyolc éves király – akire Nagy-Britannia krónikásai még nem találtak kifejező melléknevet – elragadtatottan biccentett.
– Ha nem teszünk semmit, akkor Isten a legmélyebb sötétségbe száműz bennünket. Nem késlekedhetünk tovább, itt a nyakunkon a világvége. Fel kell vennünk a harcot a keresztény hit ellenségeivel.
Egy kenti nagyúr csalódottan felvakkantott. Ő Ethelred levele alapján úgy hitte, többnapos vadászat vagy lakodalom kezdődik, nem holmi keresztes háború.

A hosszúra nyúlt villásreggeli után Riolda szabadon ődöngött a vár termeiben, és próbálta kicsit Northumbria viszonyait kicsit jobban kiismerni, szóba elegyedni pappal, rokonnal, apróddal, cseléddel.
Szép lassan kiderült, hogy az ifjú király még legfőbb tanácsadói, a papok körében sem örvend osztatlan népszerűségnek.
Ethelred és Edmunda kamaszkorukban találkoztak a kereszténységgel, így aztán nem szoktak hozzá, hogy mindenféle, Írországból szalajtott, a messzi Rómára mutogató, csuhás ismeretlenek oktassák ki őket. Mert míg a papok csak hümmögnek, osztanak-szoroznak, csóválják a fejüket, a Bibliából idézgetnek, ők ketten már megalkuvás nélkül a végidőkre készülnek.
Mért ne tennék? Hát nem egyformán drága minden perc?
És nem minden óra, minden pillanat Istené?
Edmunda udvarhölgyei mesélték, hogy a szépséges, ifjú királyné még az ágyába is magával viszi a fésűjét, a tükröcskéjét, mert hátha éjnek évadján ragadja el a végítélet… És hetek óta készült összeírni a jövendő angyalkákat, az angol kisbabákat, mert a világvége előtt saját karján akarja felvinni őket a Mennyek Országába. És közben a jó Ethelred sem tétlenkedik: ereklyék gyűjtögetésével, szövetségesek toborzásával, szent háborúra felszólító levelekkel készül a bekövetkező végítéletre.
Riolda úgy vélte, egy előrehaladott terhesnek nem túlvilági ábrándokkal, hajnali kilovaglásokkal, mennybéli angyalkák toborzásával kéne készülnie… De Edmunda szerencsére nemcsak derűsnek és magabiztosnak, hanem egészségesnek is látszott, vidám arcocskája alatt boldogan gömbölyödött a magzata, megidézvén a másik valóságot, a remény birodalmát, amit saját szemünkkel még nem láthatunk.
No de pontosan kicsodák is pontosan ennek a kamaszosan szertelen, mindemellett roppant szerencsés királyi párnak az ellenségei?
Az udvaroncokkal beszélgetve Riolda úgy találta, Northumbriában papok sem vezetnek évkönyveket, úgyhogy Ethelred képzelete a többi uralkodónál is szabadabban szárnyalhat. Az ő világában nincs múlt, nincs jövő: az összes nép, akikről a mesemondók megemlékeznek, egymás mellett él, és már alig várja, hogy Ethelred felszabadítsa vagy valami eszeveszett hőstettel megváltsa őket.
Northumbria nem volt különösebben gazdag ország, a kopottas fogadótermek, a színehagyott függönyök, a hunyorgó gyerekszemekhez hasonló, aprócska ablakok nem is emlékeztettek Riolda gyerekkorának színhelyére, a dúsgazdag normann hercegségre. Hét terem, tizenegy ablaktalan, füstös kamrácska – fél óra is elég, hogy bárki bejárja. Ennek a szegény Ethelrednek még könyvtára sincs, gondolta szánakozva.
Northumbria nyilván képtelen egymaga felszerelni egy jelentős hadsereget.
A királyi pár hálószobáját, egy rendetlen, már-már túlvilági álmoktól fülledt kamrácskát egy fehér csuklyás pap őrizte. Kezét tördelő, aggodalmas fajta, aki a fontoskodó képpel bóklászó Rioldáról azt hitte, hogy egy eltévedt sógornő vagy nagynéni. Ő nem nem a keresztény hit ellenségei, nem János pap vagy Brán királyfi, hanem a Ethelred és Edmunda miatt aggódott.
Kiderült, ő a királyi pár gyóntatója.
És talán úgy döntött, hogy eme jeles napon, (ha már világ életében ő vallatott másokat), valakinek kiönti a szívét.
– A szeretet Ethelred igazi keresztje – kesergett csendesen –, és ez okozza majd a végzetét. Ez az átkozott jóindulat és a népszerűség. Hiszen melyik nép ne szeretne egy fiatal királyt, aki úton-útfélen a túlvilág bőségéről beszél?
Melyik nép ne akarna kiválasztott lenni?
És még az a szerencse, fejtegette tovább, hogy Ethelred a saját parasztjait nem tudta rábeszélni, hogy hagyjanak mindent parlagon, és be se szántsák a földjeiket. Ahogy a mesterembereket sem, hogy zárják be a műhelyeiket, és haladéktalanul csatlakozzanak a Szent Sereghez. De mindegy, mekkora ostobaságokra próbál Ethelred bárkit is rávenni, ő és Edmunda az alattvalóik szemében mesehősök, imádni valóan szép gyermekek. Még azt is elnézik, hogy Ethelred maga szolgáltatja ki a szentségeket, és Edmunda kézrátétellel gyógyítja a gyerekeket.
Riolda, akinek persze fogalma sem volt, hogy kinek és minek kell kiszolgáltatni a szentségeket, megértően szörnyülködött.
De a szörnyülködésébe tisztelet vegyült. A gyóntató és maga az érvelés az okfejtés nem volt volt minden józan ész híján.
A rajongásnál semmi sem tehet kiszolgáltatottabbá.
A szerzetes persze nem akart egy fejedelmi családtag szemében neveletlennek látszani.
– És felséged?– kérdezett vissza udvariasan. – Honnan jött? Hogy érzi magát?
Riolda mosolyogva visszautasította a titulust. És gyorsan sietett leszögezni, hogy semmiféle néven nevezhető rokonságban nincs Ethelreddel.
Elmesélte, hogy csak kis túlzással nevezheti magát királynőnek: hiszen egy kopár földdarab, a Nyugati szél szigetének kilencvenöt alattvalóján uralkodik. Gyerekkorát a normann udvarban töltötte, felügyelt Vilmos herceg és Hildi hercegnő gyerekeire, és csak az arab betörés után tért vissza a szigetére. Megtiszteltetés, hogy személyesen megismerkedhet Ethelreddel, de három gyerek anyjaként, egy kopár sziget úrnőjeként csak imáival járulhat hozzá a szent vállalkozás sikeréhez…
A mindeddig visszafogottan aggodalmas szerzetes ekkor görcsös ujjakkal megragadta Riolda köpenyét:
– Szívesebben élnék egy unalmas, kopár szigeten, mint Northumbriában, örökös életveszélyben…
Riolda meghökkent. Northumbria meglehetősen tudatlan, sőt unalmas ország volt, de egy cseppet sem látszott életveszélyesnek.
Lágy tavaszi napfény sütötte a mezőket, válogatott finomságoktól roskadozott a királyi vár fogadóterme. Ráadásul eleven mór katonát a földnek ezen a pontján nem látott senki emberfia, úgyhogy az egész ország örömmel készülhet a szép és lelkes királyi párral a világvégére.
De egy vállrándítás kevés volt, hogy elűzze a gyóntató aggodalmait.
– Én úgy látom, itt szép tavasz vár mindenkire – mondta Riolda, és könnyedén az ablak alatt hullámzó gabonatáblákra mutatott. – A jó Edmunda majd megszüli a gyermekét, Ethelred pedig, akit szerencséjére nem a felesége, csak az idősebbek nevetnek ki, leszokik erről a szörnyűséges izgékonyságról, és nem fog többé a karóba húzás örömeiért lelkesedni. Mivel Northumbriában úgyis csak a képzelet szörnyeivel lehet viaskodni, nem tehetnek mást, mint hogy megkomolyodnak.
– De ha nem lesz idejük rá? – vetette ellen a szerzetes. – Ha kitör egy járvány, ha elveri a termést egy hatalmas égszakadás? Nem a mórok fenyegetik Ethelred uralmát, hanem a mindent elvakító lelkesedés és szeretet. Akit mindenki kedvel, az nem tanul meg vigyázni a saját érdekeire. Észre sem veszi, ha céltáblája lesz mások gyűlöletének.
Ezzel bizony nehéz lett volna vitába szállni.
Ámde más tanulsága is volt a beszélgetésnek. A gyóntató még egy jégeső miatt is mennyit aggodalmaskodott – ám még egy jégesőnél is valószerűtlenebbnek tartott egy Ethelred szervezte, egész világot lángba borító keresztes háborút.
Ráadásul Ethelreddel nemcsak saját parasztjai és tanácsadói voltak ennyire türelmesek, hanem – csodák csodájára – az estére szép számban összegyűlő koronás nagyurak és nemzetségfők is, akik kiélvezendő a northumbriai konyha ínyencségeit, eljöttek megtekinteni, hogy milyen fegyverekkel lehet a kereszténység esküdt ellenségeit megállítani.

A nagyterembe visszatérő Riolda már nem is volt képes a Nagy Összeesküvést egy kiadós, vidéki vendégeskedéstől megkülönböztetni.
De hamarosan végére értek a szentek és halálnemk felsorolásának, a különféle, kitűnően elkészített, gombával és áfonyával töltött csemegéknek, a mártásoknak, a szalonnával tűzdelt énekesmadaraknak, a mézes lepénykéknek, a mazsolás-mandulás finomságoknak.
Eljött a nagy pillanat, hogy libasorban, imádkozva bevonuljanak a trónterembe, és ünnepélyesen megszemléljék a csodafegyvereket.

A csodatevő tárgyakat gondos kezek félkörívben elhelyezték a trón előtt, egy aranyszállal átszőtt vörös szőnyegen.
Ethelred egy magasra emelt fáklyával a kezében, borzongva megállt előttük, és úgy tett, mintha égi szövetségeseinek készülne bemutatni a szakállas nagyurakat, a földi fejedelmeket.
A northumbriai udvar legféltettebb kincsei pedig, mint azt a palota kulcsárártól szép lassan mindannyian megtudták, a következők voltak:

– Szent Galvinus Asturiában talált járomcsontjának darabkája
– kódexlap a poklokat is megjárt Vergilius kézírásával
– a Szűzanya szőke hajfürtje egy törött normann kard markolatában
– a világverő Attila párrímekbe szedett intelmei fiának
– egy viharos éjszakán Essexben talált római faltörő kos darabkája
– egy bizonyos, Poitou-ban elhunyt nagy hadvezér, N. herceg költeményei 

Riolda ámult-bámult.
Bármilyen szánalmasak is voltak a trónus elé, a szőnyegre kirakosgatott, lobogó fáklyákkal megvilágított, hercegi ritkasággyűjteményre emlékeztető tárgyak, ahogy közelebb hajolt hozzájuk, ő is érezte a delejes kisugárzásukat.
Vagy nem is a tárgyak varázserejét érzi? Hanem a pár perce még még trágár dalocskákat éneklő, áfonyás nyúlhúst falatozó szövetségesek őszinte megrendülését? Akik a döbbenettől reszketve a szemüket sem merték felemelni.
A kába és megzavarodott férfiak gyűrűjében a fehérruhás Edmunda úgy ragyogott, mint egy eleven gyöngyszem. Az ő varázsereje a szíve alatt növekvő gyerekből áradt, nem holmi pergamenlapokból vagy kiszáradt csontocskákból. Riolda odalépett melléje.
– Isten mindannyiunkat szeret – suttogta Ethelred.
A vendégszeretetét élvező skót, cornwalli, walesi nagyurak megrettenve hátrébb húzódtak. Mintha a trónszékre helyezett csont- és fémdarabkák alvó vadállatok volnának.
Ellenállhatnak-e ennyi varázserőnek a Dél urai?
A most is izgő-mozgó Ethelred a felhalmozott drágaságok rőtes fényében majdhogynem csenevésznek tűnt.
Mert talán nem is drágaságok ezek, hanem eleven érzékszervek, gondolta Riolda. Fegyverek, amiket tudatlanságunkban még nem tudunk megfelelően használni.
De bármennyire is hatalmába kerítette a férfiak megrendülése, a hétköznapi kíváncsiságán nem tudott uralkodni.
Közelebb lépett, hogy a kezébe vegye a „nagy hadvezér”, N. herceg verseit. Pókhálószerű, furcsa krikszkrakszok egy koszos kéziratlapon. Talán valami titkosírás, amit eddig egyetlen halandó sem próbált megfejteni.
Riolda szívesen szánt volna rá néhány évet az életéből. És már éppen meg akarta kérdezni, hogy a többiek mit tudnak a „nagy költőről”, mikor Ethelred felemelkedett, hogy újabb felkavaró bejelentést tegyen.
– És nemcsak ennyi szív kész a mindent eldöntő, nagy ütközetre! Nemcsak mi, Jézus alázatos szolgái, a Brit szigetek urai áhítozunk mártíromságra! Ha igaz a hír, holnap egy nagy hadsereg élén megérkezik, Hildi, a normannok hercegnője, mert csatlakozni óhajt a mi szövetségünkhöz.
A söröktől és ereklyéktől kótyagos nagyurak rögtön éljenezni kezdtek.
Hildi?, töprengett Riolda.
Hildi, az én ravasz, számító, hajdani asszonyom? A mártíromság koszorújára áhítozna? Aki egész életében csak nevetett a hagymázas fantáziákon?
Riolda megpördült, és úgy döntött, lesz, ami lesz, még pár napig.
– Hiszen csak most kezdődnek az érdekes dolgok – dünnyögte magának.

A Réniens-be készülő normann hercegnőnek, Hildinek esze ágában sem volt betartani a Northumbriában tett ígéreteit.
Még mit nem! Hogy ő drága hajókat, vámokat, adóbérleteket, vagy csak ügyes kémeket, képzett katonákat bízzon holdkórosok kezébe! Akárhogy osztott-szorzott, mindig oda jutott, hogy az ő korában öngyilkosság egy darab fáról vagy akár egy vasszegről is lemondani. Merthogy ablakon kidobott pénz lenne a szövetségeseket támogatni. A mórok gazdagabbak, erősebbek, ügyesebbek, többen vannak, szervezettebbek, nekik itt, északon nincs más dolguk, mint kivárni, amíg a támadókedvük csillapodik – hiszen a fák sem nőnek az égig. Hol van ma már Trója? Vagy hol van a Római birodalom?
De akinek nincs türelme, az csak háborúzzon.
Mit bánja ő? Ha nincs jobb dolguk, marakodjanak a fiatalok.

Ennek ellenére a Brit-szigetekkel sem akart minden kapcsolatot megszakítani. Hiszen Normandiában túl gazdag, túl kövér a föld, a búzaszemek, a körték, az almák túl gyorsan nőnek  – és túl sok ostoba mesemondó járja a vidéket, hogy a fiatalok fejét a hősi nagyság rettentő vágyképeivel telebeszélje. Ezek a fiatalok túl nagyra nőnek, a végén túl sok mindenről képzelegnek, és magától értetődően elvárnák, hogy Normandia hercege ötévente izgalmas, új kalandokat, meghódítandó új országot keressen nekik. Persze Hildiről senki sem gondolta, hogy kalandvágyból  egy hadsereg élére áll, de ötévente szokása volt, hogy a hódítósdira vágyó mihasznákból hadsereget szervezzen, és rázúdítsa valamelyik ártatlan szomszédjára.
Tanult második férje, a nagy Vilmos herceg bukásából. Előrelátó uralkodó nem megszelídíteni akarja a bajkeverőket, hanem az országától biztonságos távolságra tudni őket. Gyengécske királyság, tündérek őrizte sziget, agyalágyult vagy rajongásig megszállott uralkodó? Tulajdonképpen egyre megy. A kényelmes távolságra fekvő, egy hóbortos király vezette Northumbria is megfelelő hely volt egy épp esedékes, lovagi csetepatéra.
Igy aztán a zűrzavart gyűlölő Hildi mégiscsak kénytelen volt a nagyvilág dolgairól rendszeres időközönként tájékozódni. Mivel félt a katonáitól, és megvetette saját papjait, csak a Normandiába érkező kereskedőkre számíthatott. Rouenben minden posztókereskedő jól tudta, hogy az öreg hercegnő szeret egy pohár bor mellett a nagyvilág dolgairól tájékozódni.
És Hildi, a normann hercegnő Riolda miatt is kíváncsi volt Northumbria sorsára. Ha jól látta, az angolszászok Riolda elátkozott, kopár, kis szigetét amolyan távoli hűbérüknek tekintették, ezt Riolda ugyanolyan udvariasan elviselte, mint ahogyan Northumbria urai az angolszászok az ő királynői titulusát. Túl távol voltak ahhoz, hogy bántsák egymást, és túl közel, hogy ne vegyenek a másikról tudomást. Ráadásul – Hildi meglepetésére – Riolda megmosolyogta ugyan, de szívből kedvelte Szent Ethelredet és főleg a csitrilány-feleséget, a mindig elégedetten vigyorgó Szent Edmundát.
Hildi bizony nem szerette a terhes nőket. Szeretni Rioldát sem szerette, de ő volt az egyetlen használható ember a múltból: emlékezett a gyerekeire, és megígérte, segít megtalálni őket. Ráadásul Riolda – talán valami ostoba tündér útmutatása miatt – hitt abban, hogy a jótettei előbb-utóbb viszonzásra lelnek…
Ezen hildi csak mosolygott. De a szeme, a tenyere miatt nem azt rebesgették Rioldáról gyerekkorában, hogy nem teljes értékű ember?
Csak tündér- vagy emberféle…
Némi jószomszédi szívesség ellen persze Hildinek sem volt soha kifogása. De jótettek? Az emberek mindig túl korán halnak meg, hogy viszonozzák ezeket, úgyhogy ő a maga részéről nem kötelezte el magát efféléknek. Most is csak azért hallgatta ezt a Brit szigetekről visszatért, elég gyámoltalannak látszó kereskedőt, kereskedőt, hogy Rioldának hírekkel szolgáljon – merő udvariasságból.
Igen, igen, ilyen pompás termésre soha nem volt még kilátás. A dánok elkerülték a szigetet…, mi több, egyetlen britet sem faltak fel elevenen a mórok… Sehol sem fenyeget éhínség vagy járvány, ráadásul Ethelred és Edmunda kisbabájának az angolszászok egy emberként örülnek … És már a tündérek és a törpék is csatlakoztak a Szent és Nagy Szövetséghez.
Halleluja…! Csupa-csupa boldogság…
De a fríz kereskedő a fejét csóválta
Csak Kentig jutott el, magyarázta. Nyomorúságos ország az, minden erdőben rablók lesnek a becsületes polgárra, elrabolták a testvérét, elrabolták .a szolgáit, és az áruját is csak azért tudta megmenteni, mert Isten kegyelme határtalan.
Hildi megpróbált magára jóságos mosolyt erőltetni.
– De Northumbriáról csak hallottál? – kérdezte türelmetlenül.
– Ilyen ország nincs – vágta rá a kereskedő. – A rómaiak idejében talán még virágzott, de azóta rablóbandák keresztül-kasul feldúlták. Akinek keze-lába van, az délre menekült.
Hildi felszisszent. Elment az esze? De a kereskedő túl bambának és korlátoltnak tűnt, hogy körmönfont hazugsággal lehessen vádolni.
– És mit hallottál Edmunda királynéről?
A kereskedő bocsánatkérően elmosolyodott: — Angliában nincs Edmunda királyné, felséges hercegnő. Ugyebár ott van Cornwall kiálynéja, akit úgy hívnak, hogy… és ott van a kenti királyné… – és boldog mosollyal az ujjain számolta, hány királyról-királynőről hallott jártában-keltében.
Hildibe azonmód belehasított a rettegés.
Ha ebből bármi pünkösd előtt Riolda fülébe jut, akkor ő csapot-papot itthagy, és azonnal visszahajózik Angliába, mert félti a nyomorult szigetét, és félti a nyomorúságos gyerekeit…
Szentséges szent ég! Még hány nap van pünkösdig?
Nem szabad, hogy ezek a szörnyűséges hírek eljussanak Rioldáig.
Hildi igyekezet a keze remegésén uralkodni, és nyugodt mosollyal tovább beszélgetni.
A fríz kereskedőt még udvariasan megtraktálta kaláccsal és mézes borral. Dicsérte az áruját, vásárolt is ezt-azt, és miután az időjárásról is kellemesen eltársalgott vele,  jó utat kívánt a szülőföldjéig.

Hildi testőrei csak a város határában érték utol. A keresztútnál lerángatták a lováról, megrugdosták, a porban vonszolták, leköpködték, és apját-anyját gyalázva addig turkáltak az árui között, míg találtak két, a hercegi palotából eltulajdonított ezüstkanalat.
– Te aljas, utolsó fattyú, ezért évekig rohadsz a börtönben – jövendölte  Wildiger lovag, Hildi  testőrkapitánya.
A szerencsétlen flótásnak, aki kezdetben még nehezményezte, hogy megszakítják az útját, durván kifordult az állkapcsa. De erről talán mégsem egészen Hildi lovagjai tehettek.
Manapság nyimnyám, erélytelen balekok állnak kereskedőnek.

(A Nyugati szél szigete felé, áprilisban)

Az első tavaszi szellővel az írek is megérkeztek Velencébe.
De napokig nem találkozhattak velük, mert miképp Benjamin nevetve mesélte: az ír apátot a tengeren lebegő paloták, a valószerűtlen fények közt kibírhatatlan veszedelmes szédülés fogta el. És nemcsak a vénséges vén apátot! Ahogy az első reggel a szerzetesek kipillantottak az ablakon, nem bírtak a tengeri betegséggel. Azóta  az orvosok egymásnak adják a szállásukon a kilincset.
Riolda nem nevetett, még udvariasságból sem: Benjaminnal ellentétben nagyon is valószínűnek tartotta, hogy a barátokat zavarba hozta a piac lármája, a napfényben imbolygó hidak valószerűtlensége, a szinte túlvilági fények és színek.
Ez a csodálatos város könnyen megsebzi azokat, akiket el akar akar bűvölni. Egy északi utazó könnyen láthatja a halál túldíszített kapujának is.
– De hát mit vártak? – álmélkodott Benjamin. – Nem tudták, hogy karnevál van?
A reggelek még békésen teltek, de délutánra a csatornák megteltek furcsábbnál furcsább, összefogódzkodva táncoló, hangosan viháncoló maskarákkal.
Az ünneplők láttán először Riolda is azt hitte, a halottak lármáznak, és őrjöngve követelik, hogy az élők visszafogadják őket. Ő maga mit nem adott volna, ha ebben a titokzatos városban újra találkozhatna az édesapjával, vagy ha megint az idő természetével megint beszélgethetne Illighaennel. És mit nem adott volna, ha bocsánatot kérhetne Vilmos hercegtől, ha megint hallhatná a morogva méltatlankodó, jó öreg Hildit…. De ezek az őrjöngve táncoló, prüszkölő, fintorgó, sóhajtozó, tombolva nevető maskarák nem elrejtették, hanem csak megszégyenítették a halottait.
A rettegő Shiobian napok óta a kamrácskájában zokogott, és még arra sem volt hajlandó, hogy kipillantson az ablakon. – Babonás északiak vagytok – nevetett Benjamin – mikor rájött, hogy a cselédjei ki sem mernek lépni a házból. – Nincs érzéketek a tréfához, az élet édességéhez, a könnyű mulatságokhoz.
Moses apó jámbor unokaöccse, Velence közkedvelt Guidója bezzeg önfeledten vetette bele magát a szórakozásba: táncolt, felvonult, lelkendezett, lakomázott, udvarolt, és közben mindenkinek elmesélte, hogy „drága, jó szakácsnője”, az édes, kicsi Ermenguilde  mennyit rémüldözik és sopánkodik.
Ő, Benjamin bezzeg nem félt a halottaitól. Riolda úgy gondolta, talán már nem is emlékszik rájuk. A maszkok, a holtak pompázatos felvonulása olyan volt, amilyennek ő látja az embereket – ő, Benjamin, aki remekül boldogul a számokkal, a hágókkal, a hegyekkel, az ereklyékkel, de az érzelmek változásait nem tudja az arcokról leolvasni. A maszkok érthetőbbek:: az egyik vigyorog, a másik teli torokból hahotázik, a harmadik oroszlánkönnyeket hullajt, kidugja a nyelvét, vagy mulatságosan rémült pofát vág. Sehol semmi változás, átmenet vagy ellentmondás, csak barátok és ellenségek, nyertesek és vesztesek.

Aztán egyszercsak vége lett példátlan hejehujának, és egy nyugodt reggel a hét ír szerzetes ünnepélyesen felsorakozott a Romerini-palota nagytermében.
A piacról hazatérő Riolda már így pillantotta meg őket: a nagyterem mozaikpadlóján térdepelnek, miközben áhítatos imákat mormolva átvették Szent Brúnó nyersselyembe göngyölt koponyacsontját. A szerzetesek még csak ki sem merték bontani a drága selyemtekercset, a karjukban dédelgették, mintha beteg csecsemő lenne.
A megilletődött csendet Benjamin krákogása szakította félbe. Gyorsan biztosította az apátot az ereklye „kiváló minőségéről”, majd  – miután a vendégek elutasították az ünnepélyesen felkínált reggelit –, rögtön a a megérdemelt fizetésére, a tarisznya ezüstre terelte a szót.
Shiobian és Riolda csendesen hallgatott.
Miután Benjamin végzett a pénz átszámolásával, mulatságosan elérzékenyült arccal az apáthoz fordult:– Még egy jámbor szerzetesekhez méltó szívességet szeretnék kérni tőletek, derék testvérek. Ezt a házamhoz tartozó két kitűnő keresztényt, ezt a kitűnő asszonyt és ezt a kitűnő fiúcskát vigyétek vissza a szülőföldjükre, mert majd elepednek az övéikért. Az asszony a három gyerekéért, ez a szegény kisfiú a halott szüleiért. A szakácsnőm férje, egy derék és keresztény király, nem tudom, Hányadik Ez-meg-ez, de nagyon hatalmas, majd illő jutalomban fog benneteket részesíteni.
Shiobian a kellő nyomaték kedvéért sírva fakadt, bár talán nem is volt szükség kellő nyomatékra, a szerzetesek olyan hálát éreztek Szent Brúnó koponyacsontjáért, hogy akár egy marhacsorda vagy a velencei dóm elszállítására is örömmel vállalkoztak volna.
A legidősebb szerzetes rámosolygott Rioldára:
– Légy hálás, asszony, hogy Szent Brúnó társaságában utazhatsz.

És Shiobiannak és Rioldának tényleg nem mindennapi utazásban lehetett része.
Az áldott koponyatető oltalma alatt se vihar, se betegség, se más csapás nem érte utol őket. Igaz, az Írország felé tartó Szent Brúnó több törődést igényelt, mint egy megállás nélkül betegeskedő kisgyerek. Éjszaka valakinek mindig virrasztani kellett mellette, és csak kézben vagy mellre kötözve volt szabad szállítani, nehogy megsérüljön vagy a méltatlan bánásmód miatt megorroljon valamelyikükre.
Átkelve egy felégetett falvakkal teli, girbegurba tölgyekkel benőtt vidéken, a szent Brunót dajkálgató Riolda elgondolkodott. Hát nem azt jövendölte hajdani tanítója, a normann udvar régi krónikása, Illighaen, hogy hogy előbb-utóbb Jézus Krisztus is Jupiter és Odin sorsára jut? Hogy pár év, és már csak vaksi és babonás öregasszonyok emlékeznek a keresztényekre? Most pedig itt száguldoznak egy szent koponyatető oltalma alatt a Duna völgyében, és éjjel-nappal keresztény himnuszokat énekelnek.
Az út elején többnyire elhagyott római városokban és laktanyákban éjszakáztak. És miközben Szent Brúnót dédelgették, azért imádkoztak mind a kilencen, hogy a romok közt kóborló szellemek és farkasok észre ne vegyék őket. Mert a csodálatos szentnek – aki mégiscsak egy ártatlan kisgyerek – nem szabad megijednie. Nem szabad megbotránkoznia. És persze soha, semmilyen körülmények között nem eshet bántódása. És még megsérteni sem szabad azzal, hogy a jelenlétében halálról beszélnek.
Riolda azért megpróbálta kifaggatni a szerzeteseket.
– Honnan jöttetek? Melyik ír királyt szolgáljátok? Hallottatok-e már N. hercegről? Tudjátok, merre van Og földje?
– Keresztény asszony ennyit nem kíváncsiskodik – intette Rioldát a legidősebb szerzetes.
Ám az kiderült, hogy Og földje – amit keletről jött barbárok dúltak fel – a messzi Skóciában fekszik, és az apát azt is elárulta, hogy Írországban  most hat királyi család uralkodik.
De ezek a szigorú szerzetesek nem az ír szigetről érkeztek, hanem az ír partoktól „kilencvenkilenc éjszakára” található földnyelvről, amely olyannyira északra található, és olyan messze van minden emberi kikötőtől, hogy az arra tévedő vándorok nem is napokban, hanem éjszakákban mérik az időt.
Riolda először azt gondolta, , hogy ezek a földrajzban tájékozott, a maguk módján gyakorlatias, Európában magabiztosan nyargalászó szerzetesek csak tréfálkoznak vele. Egy földnyelv… kilencvenkilenc éjszakára! Ki hallott ilyet? Ám mikor megtudta, hogy a monostoruk a Madarak szigete utáni harmadik örvényen túl van, és háromszor kell meghalni annak, aki el akar jutni hozzájuk, elbizonytalanodott.
A nagyon távoli északon már csak szellemek és kísértetek élnek.
De akárhonnan is jöttek a szerzetesek, fáradtságot vagy gyengeséget nem ismertek.
Igaz, mire Burgundiáig eljutottak, már csak öten maradtak Az egyik szerzetes még az út elején, Vindobona romjainál tűnt el, a másik beleveszett a Rajnába, mikor egy nagy vihar felfordította a tutajukat. – Dicsőséges halál – mondta egykedvűen a legöregebb szerzetes, és még arra sem vette a fáradtságot, hogy utasítsa a többieket, hogy keressék meg a holttestet.
Sehol sem kértek szállást, és arra sem vették a fáradtságot, hogy fogadóban étkezzenek.  A lovakért, a kenyérért, az iható vízért is ezüsttel és imával fizettek.
A fékevesztett iramnak hála, már április elején elérték a breton tengerpartot.
Az út elején Riolda még bízott benne, hogy valamit megtud az új normann herceg személyéről, hogy együtt majd ellátogatnak Réniens-be, és utána kényelmesen jóllaknak – annyi eszeveszett rohanás és lemondás után – egy normann kastélyban.  De a szerzetesek más rendszerben számolták az időt, mint Riolda, és egy nap pihenőt is megbocsáthatatlannak tartottak.
– Háború van – mondták. – Ha nem ma, akkor holnap.
Míg a parton megfelelő hajóra vártak, Riolda eldöntötte, hogy lesz, ami lesz, kifaggatja őket Northumbriáról, talán Halix király leszármazottainak a sorsáról, és majd nagyon alázatosan Szent Brúnónak is köszönetet mond . De mikor Shiobiannal felébredtek egy tengerparti kunyhóban, hűlt helyét találták a harmadik örvény mögött élő szerzeteseknek, az öt ír barátnak.
Az Og földjére vágyakozó Shiobian dühösen sírva fakadt. Zokogva elátkozta a „kilencvenkilenc éjszakára” található monostort, a fehér breton sziklákat, és könnyektől maszatosan közt az anyjához, az apjához, a nővéréhez könyörgött, hogy ne kínozzák, jöjjenek érte.
Az eső eleredt, a láthatáron nyoma sem volt hajónak, révésznek, emberi településnek. Az írek – és ezt Riolda végképp nem értette – az összes lovat elvitték magukkal.
Talán akkora hajó jött értük, amin kényelmesen elfért hét paripa? De mi szükség van az örökös hó országaiban hátaslovakra?
Riolda nem tudott lecsillapodni, a haját tépve , elátkozta a szent koponyatetőt, a Madarak szigetét, az éjszakákban mért időt.
De üres gyomorral nem lehet sokáig toporzékolni. Szerencsére nem volt háború, a parton nem pusztított éhínség, úgyhogy elcsigázva és éhesen, két napi járóföldre találtak egy alkalmas kikötőt és egy alkalmas hajót.
– A szerelmedért vagy azért a nyakadban lógó, szép selyemsálért átviszlek Angliába – rikkantott utána egy hajós.
Fokhagymaszag, sör, dévaj nóták, gyerekkorból ismerős dallamok. Riolda szigorú képet vágott, és leoldotta az Almeríából való kék selyemsálat a nyakáról.
A cornwalli hajósok sokkal többet tudtak Northumbriáról, mint az ír szerzetesek – vagy ha nem is tudtak többet, készségesebben meséltek.
Beszámoltak az Észak-Angliában dúló nyári viharokról, amelyek lábon verték el északon az árpát és a búzát, meséltek a viharokat követő járványról, aminek csak az elsőszülött fiúk estek áldozatul, végül a nép dühéről, mikor az év első vasárnapján a királyi párra gyújtották a palotát. Az ifjú Ethelred és Edmunda is odaveszett.
– És mi lett a csecsemőjükkel? – kérdezte riadtan Riolda.
A cornwalliak emlékezete nem tartott számon holmi újszülötteket.
Riolda nem tudta kiverni a fejéből a trónteremben ácsorgó, fehér ruhás, szülés előtt álló Edmundát.
– Nem kell sajnálni őket – mondták vigasztalóan a cornwalliak –, ez a két féleszű rá akarta venni a parasztjait, hogy engesztelésül gyalog induljanak háborúzni. Valahova délre, a feketék országába,  Tizenkilencedik Ahmeridzsasztán ellen.
– Tizenkilencedik Ahmeridzsasztán? – kérdezett vissza Riolda. – Ilyesmi csak a mesékben van.
Vagy valami rettenetes rémálomban, tette hozzá magában. De a két eszeveszett, fiatal szent halálában nem kételkedett.
Dobogó szívvel elmondott egy imát, amit az ír szerzetesektől tanult lovaglás közben.
Lombos zöld ágakat sodort feléjük az áramlat, mintha ez a kiszámíthatatlan, északi víz meg akarná koszorúzni a halottakat.
– Talán bizony te is hallottál róluk? Vagy ismerted őket régebben? – kérdezte a cornwalli hajó kormányosa.
Riolda könnyedén legyintett, mintha Etelred és Edmunda csak nagyon távoli ismerőse lett volna.
Közben az áramlat megváltozott. Egyre tajtékosabbak, egyre kiszámíthatatlanabbak lettek a hullámok.
– A Nyugati szél szigetét ismeritek-e? – kérdezte szívdobogva a hajósoktól.
A tengerészek bólogattak, és megkérdezték Rioldát, hallott-e a szigeten élő szorgokról. És hallott-e a királynőjükről, Rioldáról, aki vándorútra indult, és már időtlen idők óta bolyong a tengeren. Három gyereke van, két fia és egy lánya, őket keresi sok-sok esztendeje.
Riolda nem is válaszolt, szinte a szívével lökte előre az ismerős, szennyeskék vízen haladó hajót.
– Holnap lesz a Feketerigó napja – magyarázta csendben az ámuló Shiobiannak. – Megígértem a férjemnek, hogy pontosan hazaérek.
– És azt honnan tudod, hogy hány nap telt el?
Riolda nem felelt.
A ködön túl már látni vélte a saját kikötőjüket.