(Január nonája, a keselyű napjs)

Ezek után Riolda másképp nézett erre a koravén kisfiúra, Shiobianra.
Ki tudja, az is lehet, hogy ez a gyerek erősebb nálam.
Shiobian ebben az álmokkal zsúfolt városban, ebben a megszámlálhatatlan csapdával teli házban  sem felejtette el, hogy a legnagyobb fényűzés mindig mindenhol hűségesnek maradni.
És talán rám is ilyen csillapíthatatlanul, ilyen szenvedélyesen vágynak a gyerekeim.
A január különösen alkalmas volt az önmarcangolásra.  A korán jött havazás a velenceiket bekergette a házaikba, és még a reggeltől-estig visítozó gyerekek is behúzódtak a parányi hálófülkékbe. Elhalt a szomszéd házakból áradó szüntelen nótázás, éjszakánként már csak a szemközti üvegfúvó műhelyben parázslottak a fények. Látnivaló nem akadt, Riolda nyugodtan sírdogálhatott egymaga a konyhában.

Robban a fehérség a levegőben.
Még nem látod a havat, de itt az ígérete:
selyemkendőt húznak át a csonthidegen.
A halott nő is sírni szeretne: szerteszórni
limlomot, bánatot, számlát, fáradtságot,
gyűlölettel összemocskolt leveleket.
Aztán csak nézni, ahogy szerte, szerte…
csipkévé válik, ami más nem lehet.

De nem emészthette magát örökké. Nagyon is jól tudta, hogy minden önsajnálatban eltöltött óra távolabb és távolabb sodorja a gyerekeitől és magától Sjöntől, akinek az érintését már akkor is a testén érezte, ha az Alpokról lezúduló szélben közelebb húzódott a tűzhöz.
Pontosan hol lehet ez az Alpok, amiről a szomszédok beszélnek? Egy „Alp” van vagy egy egész hegycsalád? Igaz-e, hogy Velence fölött karéjban helyezkednek el, és az ormaikon – mint azt Benjamin mesélte – a legnagyobb hőségben sem olvad el a hó?
Milyen folyók kanyarognak ezen a könyörtelen, már-már átjárhatatlan hegyen túl?
Riolda elkezdte lerajzolni az őt körülvevő világot egy üres pergamenlapra, de aztán az egészet ingerülten félretolta.
Mert vízkereszt után mintha az egész ház megtelt volna a halottak nyögéseivel és a zárt szobában őrizgetett csontocskák kopogásával. Talán mert épp a feje fölött, a könyvtárban tartja Benjamin az eladni kívánt ereklyéket – a leginkább nagyra becsült halottak körmeit és koponyacsontjait? Vagy igaz lenne, töprengett Riolda, hogy a szellemvilág az újév legelső napjaiban kiárad, mintha az a legnagyobb háborújára készülő szél kitárná a két világot elválasztó kapukat? Hogy az éhes holtak megdermesszék a szíveket és minden bűnöst őrületbe hajszoljanak?
Kik lehetnek ezek a furcsa halottak? Tényleg valamennyien Jézus életének tanúi, amolyan makulátlan szentek voltak? Ő, Riolda még sohasem hallott arról, hogy Benjamin a Szentföldre utazott volna, hogy ott alkudjon a szentek és próféták maradványaira. A csontok talán nem is a Szentföldről, hanem az itteni Holtak szigetéről valók – meglehet nem csodálatos próféták, hanem halott rabszolgák, cselédek, katonák szolgálnak  Szent Nemtudomkik földi maradványaiként. Könnyen lehet, gondolta Riolda, ha én holnap meghalok, Benjamin másnap ízekre szedne, hogy kiárusítson, mint Csodatevő Szent Rioldát vagy Ermenguildét. Ha így történne, akkor külön-külön ládikákban, más-más kísérettel  járhatnám be az Alpok hágóit.
De egy ereklyékkel és állandó harangzúgással teli városban a kereszténység értelmén is el kellett gondolkodnia. Hát nem ismerte fel Hildi, Normandia hercegnője a réniens-i mozaikokban saját gyermekeit? És mikor ő maga megpillantotta a bazilikában a három hercegi fiatalt, az „idő gyermekeit” nem élt-e át torokszorító megrendülést? Pedig mindannyian – még Hildi is – színes lapocskákat láttak – nem eleven gyerekeket?
Mit mutat meg egy tárgy, egy csontdarab, ami puszta kőnél és csontnál fontosabb?
De míg a mozaiklapos teremben hallgatta Shiobiannal a szél sóhajtozásait, Riolda kényszerítette magát, hogy ne csak pityeregjen és borúsan meditáljon, hanem egy szabadulásra vonatkozó tervet is kidolgozzon. Hiszen nem vágyódnak-e az angolszász királyok is megbízható forrásokból származó, neves ereklyékre, Szent Anabestus vagy Szent Ordinatus vagy Szent Akárkicsoda csontjaira? A jó, a megbízható ereklyeárusok vajon nem ugyanazt a célt szolgálják-e, mint a művészek, akik az örökös romlás világát szembesítik a jóléttel, a boldogsággal és a halhatatlansággal?
És nem azért szeretik az emberek az aranyat és a fényt, mert ezek is romolhatatlanok, mint a szentek csontocskái?

Benjamin kitűnően ismerte a frank nagyurakat – vagy ismerni vélte, ami üzleti szempontból egyre megy –, de a Normandián túli népeket ő is csak részeges tökkelütötteknek, babonás tudatlanoknak tartotta, akik sárkányokat és tündéreket imádnak a szentek helyett.
Hosszú hetekbe telt, mire Riolda annyit osztott-szorzott, hogy Benjamint is meggyőzte, üzleti szempontból ez az örökös viharoktól és megszámlálhatatlan babonáktól sújtott terület sem teljesen reménytelen. Szerencsére Almeríában Riolda már egészen belejött az örökös osztás-szorzásba és a legmerészebb, legfantasztikusabb tervekbe.
– De nem is élnek arra keresztények, leszámítva néhány ír éhenkórászt, akik idejönnek, és tudatlanságból nem átallanak minket a keresztény hit alapjaira is kioktatni – vetette ellen az Anyaszentegyház legfanatikusabb híve, Benjamin.
Riolda elnevette magát:
– Az angolszász királyok, tudom jól,  minden szép ereklyéért egy szigettel vagy egy hatalmas földdarabbal hajlandók fizetni . Hiszen másra se vágynak, mint a halhatatlanság új és új bizonyítékára.
Benjamin, akit a hóesés és a bezártság közlékennyé tett, maga is elmélázott.
– Valamikor semmire sem vágytam inkább, mint hogy saját váram legyen, hozzá saját népem. Egy csinos földbirtok, talán egy sziget a Földközi-tengeren, aminek oltalmazom a lakóit. Egy földdarab, ami talán csak a Mindenhatónak tartozik engedelmességgel. Ma mindenki országot alapít, és nagyon fiatalon az ember ugyanazt akarja, amit a többiek. De ebben a városban megtanultam, hogy egy ügyes és ravasz kereskedő akárhány királynál hatalmasabb. Riolda nem értett egyet: nagyon jól tudta, hogy akik csak szoroznak és osztanak, akik túl sokat adnak-vesznek, azok hajlamosak lebecsülni az időt és a távolságot, a királyok és nemzetségek támaszait. Egy jó kereskedő hajlamos azt feltételezni, hogy mindenki ugyanúgy szeret osztani és szorozni – ráadásul a számokból ugyanazt olvassa ki.
– Most mire gondolsz, nővérem? – kérdezte Benjamin, és intett Rioldának, hogy foglaljon mellette helyet.
Riolda arra gondolt, hogy a szántóföldeket is fel lehet égetni, a szigeteket is el lehet foglalni, de ez sokkal időigényesebb és fáradtságosabb, mint egyetlen kereskedőt kirabolni. Épp ezért nincs ostobább, sőt meggondolatlanabb  dolog, mint kiszolgáltatni magunkat az irigy szomszédoknak, várfalak helyett csélcsap királyok támogatásában bízni. A legnagyobb biztonságot a hágók és a tengeráramok jelentik, a régimódi nagyurak támaszai.
De mondani csak annyit mondott, hogy az angolszászoknak nemcsak legelőik, szántóik és kikötőik vannak, hanem ezüstbányáik is.
– És te azért akarnál velem Írországig hajókázni, Riolda, hogy az angolszász királyok is részesüljenek az örök élet bizonyságában? Hogy a hitük ne csüggedjen el az esős évszakban?
– Nem, uram, nekem három gyerekem van.
– És nyilván van egy derék férjed, aki hűségesen várja haza az ő asszonykáját. Hát ne feledd, Riolda, hogy aki  egyszer elmegy, az még azoknál is kevésbé létezik, mint akit a rokonság ünnepélyesen meggyászolt és eltemetett. Mert aki saját akaratából hagyta el az övéit, az iszonyatosabb egy bomló holttestnél is. Kalandvágy? Kíváncsiság? A többség szemében ennél semmi sem rettenetesebb. Majd meglátod, soha nem bocsátanak meg neked.
Riolda nem merte kimutatni, hogy pontosan ettől fél.
Ahogy azt sem mutatta ki, hogy nagyon jól tudja, hogy Benjamin önmagáról beszél.
Nyugodt arccal leszedte az asztalról a germán módra készült halleves maradékát az asztalról, és tovább áradozott az angolszászok példaszerű vallásosságáról, nem győzvén hangsúlyozni, hogy az ottani  szörnyűséges időjárást, az ebből fakadó örökös rosszkedvet nem csillapíthat más, csak a gondosan megválasztott ereklyék bűvereje…
Benjamin, aki a saját magáén kívül nem hitt semmiféle bűverőben, azonmód  felfortyant:  Képtelen volt megbocsátani, hogy Riolda az ő háza helyett egy másik otthonra vágyik – a sajátjára.
– És mit viszel haza a gyerekeidnek? Két dalt meg egy történetet? És a férjed? Őt megörvendezteted majd egy szerelmes verssel?
Riolda magabiztosan mosolygott. Már régesrég megfogadta, hogy Benjaminnal szemben nem mutatkozik se gyengének, se esendőnek.
Benjamin, az Ellenállhatatlan kivette az edényekkel megrakott tálcát a kezéből, és mélyen a szemébe nézett.
Talán most fog majd házassággal hitegetni, gondolta elborzadva Riolda.
Vagy mint jövendő titkárát és tanácsadóját , bevonni a nemzetközi ereklyekereskedelembe. Nem azért, mert bármit akar tőlem, vagy vágyakozna valamilyen meghittségre, hanem mert nem tudja elhinni, hogy létezik olyan lény a földön, aki nem őt tartja egyesegyedül az élete értelmének. Benjamin a szemébe fúrta a tekintetét:– Tudod azt, Riolda, mennyivel okosabb vagyok én, mint a férjed? És nyilván nemcsak okosabb, hanem biztosan magasabb is. Azt, ugye, tudod, Riolda, hogy több pénzem van, és legalább tíz nyelven beszélek? Valamikor én is egy várkastélyt akartam, de beláttam , hogy előkelőbb dolog berendezkedni egy ilyen palotában… Te talán nem örülsz annak, hogy Velencében élhetsz?
Riolda engedelmesen bólogatott. És igyekezett kifejezni elmondhatatlan háláját, hogy Benjamin fedelet és kenyeret adott neki. Hogy itt tevékenykedhet az ő közelében. De úgy tud a leginkább a szolgálatára lenni, ha az angolszász udvarok közt ide-oda utazgatva fáradhatatlanul képviseli az érdekeit.
A hirtelen szerelmi vallomásban pedig egy percig sem hitt.
Benjamin csak a saját vonzerejébe, csodálatos terveibe volt szerelmes, nem a nőkbe. Riolda úgy érezte, még a legfelsőbb teremben őrizgetett koponyatetőknél és csontocskáknál is hidegebb és halottabb.
Mindenesetre Európa legszebb, legokosabb, legmagasabb és legvarázslatosabb férfija elégedetten bólintott, majd közölte, hogy egy ír küldöttség, egy névtelen kolostor névtelen apátja és a szerzetesek szárazföldi úton, Parenzón át, majd a Duna mentén keresztül készül Nagy-Britanniába. Ha Riolda bírja a lovaglást, ha ezek a kutya írek írek nem tiltakoznak túlságosan, akkor velük tarthat. De csak abban az esetben, ha az összes szentre, az összes druidára, az összes átkozott germán hadistenre megesküszik, hogy azok a barbár királyok már a következő évben megbízható, jó üzletfelei lesznek.
Riolda a négy égtáj felé fordulva rögtön megesküdött az összes szentre és druidára.
– És velem jön Shiobian is – jelentette ki határozottan. – Amúgy is kicsi ahhoz, hogy egymaga elboldoguljon az egész háztartással.
Benjamin legyintett.
– Mit bánom én! Hallgatag, sunyi, megbízhatatlan gyerek.De aztán te megbecsüld magad, Riolda! Járd szorgalmasan az udvarokat és a kolostorokat! És mielőbb üzenj a champagne-i ügynökömnek!
Riolda lehajolt, és Hanna vejének, a hajdani normandiai koldusnak kezet csókolt.

Most már Riolda másképp nézett erre a koravén kisfiúra, Shiobianra.
Ki tudja, még az is lehet, hogy ez a gyerek erősebb nálam.
Shiobian még ebben az álmokkal zsúfolt városban sem felejtette el, hogy a legnagyobb fényűzés: hűségesnek lenni.
És talán rám is ilyen csillapíthatatlanul, ilyen szenvedélyesen vágynak a gyerekeim.
A december különösen alkalmas volt az önmarcangolásra, hiszen a korán jött havazás bekergette a velenceiket a házaikba, és talán még az utcákon visítozó visítozó gyerekek is köddé váltak, vagy csak behúzódtak a parányi házak parányi hálófülkéibe. Elhalt a csatornákról vagy a szomszédból áradó szüntelen nótázás, éjszakánként csak a szemközti üvegfúvó műhelyben parázslottak a fények. Látnivaló nem akadt, Riolda nyugodtan pityereghetett egymaga a konyhában.
De nem emészthette magát, nem sírdogálhatott örökké. Hiszen tudta, hogy minden önsajnálatban eltöltött óra távolabb és távolabb sodorja a gyerekeitől és magától Sjöntől, akinek az érintését már akkor is a testén érezte, ha az Alpokról lezúduló szélben közelebb húzódott a tűzhöz.
Ráadásul karácsony táján mintha a ház is megtelt volna a halottak nyögéseivel és sóhajaival. Talán mert épp a feje fölött, a könyvtárszobában tartja Benjamin a leginkább nagyra becsült halottak körmeit és csontocskáit? Vagy igaz lenne, hogy a szellemvilág december végén is kiárad, mintha az északi szél szélesre tárná a két világot elválasztó kapukat? Hogy az éhes holtak megdermesszék a szíveket és csecsemőket raboljanak?
Míg Shiobiannal hallgatta a szél sóhajtozásait, Riolda kényszerítette magát, hogy ne csak pityeregjen, hanem egy szabadulásra vonatkozó tervet is kidolgozzon. Mert hiszen nem vágyódnak tán az angolszász királyok is megbízható forrásokból származó, neves ereklyékre, Szent Anabestus vagy Szent Ordinatus vagy Szent Akárkicsoda csontjaira? Az ereklyeárusok vajon nem ugyanazt a célt szolgálják, mint a művészek, akik az örökös romlás világát szembesítik a jóléttel, a boldogsággal és a halhatatlansággal? Nem változott-e meg Hildi, mikor egy halhatatlan templomban viszontlátta végre a gyerekeit?
Hát nem azért szeretik az emberek az aranyat és a fényt, mert ezek is romolhatatlanok, mint a szentek csontocskái?
Benjamin kitűnően ismerte a frank nagyurakat – vagy ismerni vélte, ami üzleti szempontból egyre megy – de Normandián túli népeket ő is csak részeges tökkelütötteknek, babonás tudatlanoknak tartotta.
Hosszú hetekbe telt, mire Riolda annyit osztott-szorzott, hogy Benjamint is meggyőzte, üzleti szempontból ez az örökös viharoktól sújtott terület sem teljesen reménytelen. Szerencsére Almeríában már teljesen belejött a kitalált szörnyekbe, az örökös osztás-szorzásba, a legmerészebb, legfantasztikusabb tervekbe.
–De nem is élnek arra keresztények, leszámítva néhány ír éhenkórászt, akik tudatlanságból nem átallanak a keresztény hit alapjaira is kioktatni arra – vetette ellen Benjamin.
Riolda elnevette magát: – Az angolszász királyok minden szép ereklyéért egy szigettel vagy egy hatalmas földdarabbal fizetnek. És másra se vágynak, mint a halhatatlanság legújabb bizonyítékára – lódította.
Benjamin felhorkant, mert őt sem ejtették a feje lágyára.
Intett Rioldának, hogy foglaljon mellette helyet, és csendesen megkérdezte.
– És te azért akarnál velem hajókázni, hogy angolszász királyok is részesüljenek az örök élet új bizonyságában? Hogy többet imádkozzanak? Hogy ne csüggedjenek el az esős évszakban?
– Nem, uram, nekem három gyerekem van.
– És nyilván van egy derék férjed, aki hűségesen várja haza az ő jó, kis asszonykáját. Ne feledd el, Ermenguilde, hogy aki elment egyszer, még azoknál is kevésbé létezik, mint akit a rokonság meggyászolt és eltemetett. Aki saját akaratából hagyta el az övéit, az a családja szemében még egy bomló holttestnél is iszonyatosabb.

Riolda nem merte kimutatni, hogy pontosan ettől fél.
Úgyhogy nyugodt arccal leszedte a germán módra készült halleves maradékát, és tovább áradozott az angolszászok példaszerű vallásosságáról, a szörnyűséges időjárásról, az ebből fakadó örökös rosszkedvről, amit nem csillapíthat más, csak a gondosan megválasztott ereklyék bűvereje…
Benjamin, aki a sajátján kívül nyilván nem hitt semmiféle bűverőben, dühösen félbeszakította.
– És mit viszel haza ajándékba a gyerekeidnek? Két dalt meg egy történetet? És a férjed? Megörvendezteted majd egy szerelmes verssel?
Riolda magabiztosan mosolygott. Megfogadta, hogy Benjaminnal szemben nem mutatkozik gyengének
Talán majd most fog házassággal hitegetni, gondolta. Vagy mint jövendő legkedvesebb titkárt és tanácsadót, bevonni a nemzetközi  ereklyekereskedelembe. Nem azért, mert bármit akar tőlem, hanem mert nem tudja elhinni, hogy létezik olyan lény a földön, aki nem azt tartja élete értelmének, hogy vele lehessen.
–Tudod, hogy mennyivel okosabb vagyok én, mint a férjed? És nemcsak okosabb, hanem biztosan magasabb is. Több pénzem van, és legalább tíz nyelven beszélek. Valamikor én is egy várkastélyt akartam, de már tudom, előkelőbb dolog berendezkedni egy ilyen palotában… Velencében élni a legcsodálatosabb, a legfenségesebb. Te talán nem szeretsz…?
Riolda engedelmesen bólogatott. És elmagyarázta Benjaminnak, hogy akkor tud a leginkább a szolgálatára lenni, ha az angolszász udvarok közt fel-alá utazgatva fáradhatatlanul képviseli az érdekeit. A hirtelen szerelmi vallomásban pedig egy cseppet sem hitt. Benjamin a saját ellenállhatatlan vonzerejébe, csodálatos terveibe volt szerelmes, nem a nőkbe.
Európa legszebb, legokosabb, legmagasabb és legvarázslatosabb férfija mindenestre elégedetten bólintott.
És közölte, hogy egy ír küldöttség szárazföldi úton, Parenzón át, majd a Duna mentén keresztül készül Nagy-Britanniába, és ha Riolda bírja a lovaglást, ha az írek nem tiltakoznak túlságosan, akkor velük tarthat. De csak abban az esetben, ha az összes szentre, az összes druidára, az összes átkozott germán hadistenre megesküszik, hogy azok a barbár királyok már a következő évben rendelnek az ereklyékből.
Riolda a négy égtáj felé fordulva megesküdött az összes szentre és druidára.
– És velem jön Shiobian is – jelentette ki határozottan.
Benjamin legyintett. – Mit bánom én! De aztán megbecsüld magad! Szorgalmasan járd a kolostorokat! És mielőbb üzenj a champagne-i ügynökömnek!
Riolda lehajolt, és Hanna vejének, a hajdani normandiai koldusnak kezet csókolt.

Néhány nap múlva megérkeztek az írek, és egy szép hajnali napon, a Romerini-ház mozaikpadlóján térdepelve, ünnepélyesen átvettük Szent Brúnó nyersselyembe göngyölt koponyacsontját. A hét áhítatos szerzetes ki sem merte göngyölni a selyemtekercset, csak a karjukban dédelgették, mintha beteg csecsemő lenne.
A megilletődött csendet Benjamin krákogása szakította félbe. Gyorsan biztosított mindenkit az ereklye „kiváló minőségéről”, aztán rögtön elkérte a tarisznya ezüstöt, a megérdemelt fizetését a szerzetesektől.
– De még egy jámbor szerzetesekhez méltó szívességet szeretnék kérni tőletek, derék testvérek. Ezt a házamhoz tartozó két kitűnő, jámbor keresztényt, ezt az asszonyt és ezt a fiúcskát vigyétek vissza a szülőföldjükre, mert majd elepednek az övéikért. A szakácsnőm férje, egy derék és keresztény király, nem tudom, Hányadik Ez-meg-ez, ő majd illő jutalomban fog benneteket részesíteni.
Shiobian a kellő nyomaték kedvéért sírva fakadt, bár talán nem is volt szükség kellő nyomatékra, a szerzetesek olyan hálát éreztek Szent Brúnó koponyacsontjáért, hogy akár egy marhacsorda elszállítására is örömmel vállalkoztak volna.
A legidősebb szerzetes rámosolygott Rioldára: – Légy hálás, asszony, hogy Szent Brúnó társaságában utazhatsz.

(…)

Míg az északi völgyeket még fogságban tartja a csüggedtség és a hideg, a gazdag és hatalmas Dél a maga irdatlan városaival már készül a perzselő forróságra.
Ám minden emberi településnek megvan a maga saját ritmusa, gondolta Hákim. Mintha lomha, óriási állatok volnának, amiket nem lehet a saját ritmusukból kidöccenteni. Viszont könnyű kiismerni, ha megfigyeled a hangjait.

Félénk trappolás, mocorgás, nyüszítés, dobogás, horkantás.
Mert ahogy a függőkertekben lassan elhal a lárma, az éjszaka szívében, az éjszaka utolsó óráiban, a piac mélyén új zajok támadnak.
Mintha nem is rabszolgák, hanem állatok ébresztenék a cádizi hajnalt. Még fel sem ébred a nap, de az öszvérek már prüszkölve vonszolják a piacra a salátát, a hagymát, a tojást, a hajcsárok csak fáradt kísértet módjára imbolyognak utánuk. Még alszik a müezzin, de ezek a fújtatások, horkantások máris egyetlen zsibongássá egyesülnek, és a korhely levegő megtelik friss hangokkal – és nemcsak hangokkal, hanem a frissen szedett zöldség illatával, a bárányok és tyúkok kipárolgásával, melyek szép lassan beszüremkednek a cádiziak álmába.
Ám ez a sokféle illat és  nesz még nem kavarja föl a cádizi utcákat, ahol a hajnal előtti órákban csak tolvajok és házasságtörők járnak. De eltelik néhány perc, és a lassú dongás, a monoton sürgés-forgás megreszketteti a piacot körülvevő házakat, mintha tengeri áram kavarná fel a mozdulatlanságba dermedt zugokat – akár a dagály, amit előbb érzünk a szívünkkel, és csak később halljuk a morajlását.  És most már a müezzin éneke is értelmet ad a tétován áradó dongásnak. Lassan felbátorodnak a piac hangjai, élesebb lesz a tyúkok kárálása, a ládának koppanó zöldség zaja, a kosarat lóbáló cselédek dobogása, az árusok rikoltozása, hogy aztán a lassan dagadó lárma felébressze a kikötőben horgonyzó hajókat.
Reggel van, mondják a háziasszonyok is. Ugyan mire várjunk?
Hogy néhány perc múlva már fújtató teherhordók induljanak a hajók felé hatalmas ládákkal – talán ugyanazokkal, amiket számtalanszor körbehurcoltak a föld körül, hogy néhány hónap múlva szitkozódva megint visszavonszoljanak egy itteni kereskedő házába.
Mindennapos tavaszi reggel Cádizban.
És még tetőzni sincs ideje a dagálynak, mikor már izzanak a kikötő fölötti házak, pedig nem a napsugarak, hanem az ütemes zsibongás forrósítja föl az utcákat: hallottad-hogy-mennyiért, hallottad-hogy-visszajött?, hallottad-hogy-hallotta…? Mindenki hall valamit, mindenki tud valamit., mindenki tudja, sőt mindenki mindenkinél jobban tudja…  Asszonyok nevetgélnek, gyerekek rohangálnak, kereskedők rikoltoznak, a suhancok pedig már annyian vannak, hogy azt hiszed, minden utcasarkon ugyanazt a vigyorgó arcot látod tízezerszeresen megsokszorozva.  Hát nem ugyanaz a bárány béget-e mindenhol, nem minden cádizi ház előtt ugyanaz a szamár toporzékol ?A kovács mintha átvetné a pörölyét a zsibongáson keresztül, a fazekas pedig úgy pörgeti a korongot, hogy a városfal is beleszédül. Szikráznak a színek, áradnak a fények, mintha a takács színes fonalai életre kelnének, a teherhordók pedig úgy lökdösik a ládákat, hogy beleremeg az egész kikötő.
Aztán ide-oda-szaladgálásokból, véletlen találkozásokból tervek és célok lesznek: a fazekas elkészül, a zöldségek javát eladják, és a város testőrökkel őrzött házaiban a hajósok előveszik a legféltettebb térképeiket, és az összekulcsolt kézzel bámuló kereskedők előtt ráböknek egy szigetre…
Mint valami irdatlan hangyavár, mormogja a fellegvár csúcsáról bámészkodó Hákim.

Nem emberkéz emelte város, hanem eleven test, ami azért dagad, azért fészkelődik, hogy legyőzhessen más testeket.
Mert mire menne egy ostoba hangya egymagában? Vagy egyetlen magányos ember? De ha sokan vannak, akkor a rengeteg zizegés, reszketés, lótás-futás, céltalan ügyködés összeáll valami tervszerű mozgássá. Egyetlen legyőzhetetlen testté vagy egy nagyvárossá.  Ahol szépen, okosan egymásba gabalyodnak a butácska lények, és némi tétovázás után örömmel együttműködnek.
Ám igaz-e az, hogy a sokaság mindenkit okossá tesz? Igaz-e, hogy a vízcseppek vagy a homokszemek, ha megsokszorozzák őket, akkor hadsereg módjára cselekszenek?
Egy marék por nem több egy marék pornál.

Allah ezermestere, Hákim már nem foglalkozott rovarokkal, mert megértette, hogy a győzelemhez a Mindenhatónak nemcsak katonákra, hanem hadvezérekre és kémekre is szüksége van.
Hiszen ki eszeli ki a terveket? Ki tartja a fejében? Ki az, aki előre látja, hogy késni fog a tavaszi eső, hogy Muszram sejk hadakat vezényel Egyiptomba, és hogy jövőre ideér a járvány Itáliából?
Talán itt trónol a Mindenható egy sürgő-forgó város közepén, és jó tanító módjára bólogat, mikor a rengeteg ember – és velük az öszvérek, a kövek, a lepkék, a szúnyogok, a tehenek – a kívánt módon  alakítják a dolgokat?
Hákim nem hitte. Hiszen épp az összekapcsolódások varázslatosan sokféle módjában, és nem a gőgös fölényben mutatkozik meg a magasabb értelem.
Ki az, aki leírja és számon tartja ezeket a varázslatos egymásba-kapcsolódásokat?
És vajon az emberek – mint a hangyák – tényleg mind egyformák-e?
Ebben a pillanatban vajon hányan töprengenek azon, hogy belül vagy kívül lakozik-e az Isten? Í
Hákim elfordította a fejét a nyüzsgő belvárostól, és egy lefátyolozott, de rongyos asszonyt figyelt, aki karján csecsemővel a városkapu felé igyekezett.
Az ilyen koldustarisznyával bóklászó példányoknak Hákim nem adott túl sok évet, de még csak hónapokat vagy heteket sem. Az efféle néhány napig turkál a város szemetében, száraz kenyérért óbégat a mecset előtt, miközben az okosok találgathatják, hogy miben pusztul el: az erőszakba, a szégyenbe vagy valami alattomos betegségbe.
No de hogy találnak ide a legmesszibb falvakból is ezek a szerencsétlenek? Árvák, megerőszakolt gyereklányok, özvegyek? Nemcsak a madarak vagy a rovarok tájékozódása csodálatos, hanem az úttalan utakon bóklászó embereké is. Még akkor is, ha szép csendesen a haláluk felé menetelnek.
Egy ember természetesen esendő egy madárrajhoz vagy akárcsak a tengereket átszelő magányos sirályhoz képest. A cádizi tengerészek olyan madarakról is mesélnek, akik a nyílt tenger fölött pihennek, és csak azért térnek vissza a szárazföldre, hogy a fiókáknak életet adjanak. Egy ilyen tökéletes lényt nem nyűgöz le a távolság! Ilyen csodálatos madarat meghalni sem láthat senki emberfia.
Ám honnan tudhatná egy ennyire hatalmas madár, hogy mit kell látnia?
Egy olyan madár, akinek az sem kerülne fáradtságába, hogy a jelent a jövőtől elválasztó falon átlebbenjen?
Hiszen nem halakat vagy kősziklákat akar leigázni Allah, hanem embereket és városokat. Vajon kíváncsi-e a tengerben magányosan ágaskodó kősziklákra? Vagy a magányosan tátongó sivatagra?
No de hol lehetnek most a legeslegfontosabb, a legelevenebb városok?
A műhelyek, ahol azokat a fegyvereket kovácsolják, amikkel meg akarják állítani a diadalmasan előrenyomuló Prófétát? Hogy merre vannak, arra egyetlen, a könyvtára mélyén tespedő tudós sem felelhet meg. Mert a történelem könyvét nem betűk, hanem ide-oda mozgó élőlények formálják. És egyes egyedül ők jelentik Allah akaratát.

Hákim biztos volt benne, hogy Sába királynője nem aranyat és drágaköveket, felesleges és nevetséges luxustárgyakat hozott Salamon királynak, hanem híreket. Tudósítást a hadseregek mozgásáról, az őserdők mélyén szervezkedő törzsekről, a sivatagban szertefutó karavánutakról. Ámde hogy Salamon, ez a hírhedten tunya és kéjsóvár király ennyi kinccsel, ennyi hírrel sem tudott mit kezdeni, az egyes egyedül a zsidóság tragédiája. Semmi köze ehhez a hithű muszlimoknak.
Szerencsére nekik vannak a hódításért mindenre kész, ragyogó uralkodók.
Vannak hadseregeik és vannak magukat feláldozni kész katonáik.
Ám hol vannak a ragyogó királynők, akik tudnak és látnak, akik a vágytól remegve önként jönnek el Hispániába, hogy beszámoljanak arról, hogy ő, Hákim milyen irányba indítsa el a gyilkos angyalokat – a halhatatlanná tett, mindent látó és mindent számon tartó, csakis az ő parancsaira váró madarakat.
Akik a mindenséget a hadseregek előtt veszik birtokba.
Akik az emberek előtt megsejtik, ki lesz majd a történelem ura.

Az emberek többnyire egy szót tudnak a tengerre, és ebbe az egyetlen szóba sűrítik minden ámulatukat és rettegésüket.
Pedig talán többféle ámulat van, ahogy többféle túlvilág. A saját marcona, északi tengere után Riolda alig tudott betelni a langyos áramlatokkal, a szinte bársonyos napfénnyel, a hajó körül ugrándozó piros szárnyú halakkal. Ahogy a víz fölött röpdöső latin hangsúlyokkal, a déli  forróságban megolvadni látszó azúrral sem.
– Eddig még nem is éltem igazán – suttogta magának.
A tenger olyan áttetsző és világos volt, hogy bánatot, reményt könnyű volt beléje vetni. Talán még  lelkifurdalást is. Hiszen gyötrődve gondolt arra, hogy Hanna lányát, Leát egyetlen szóval megszabadíthatta volna a Benjamin-féle örökös vándorlástól.
És vajon a nyakában lógó amulett nem Leát illeti?

Közben a hajó úgy vágtatott, mintha láthatatlan szelek nógatnák.
Ben Naftali tengerészei a meleg utolsó fuvallatával meg akarták kerülni Itáliát, és az Arméniában szőtt selymeket még november előtt kirakodni Velencében. A szelek irgalmasok voltak ben Naftalihoz, a hajósok pedig készségesek és bőbeszédűek – Rioldának nem is kellett könyörögni nekik, hogy meséljenek az istenek régi háborúiról vagy csak a delfinekről, akik királylányokba szeretnek bele vagy barátságból megmentenek vízbe dobott, fiatal költőket.
Különös, felejthetetlenül mámoros és mégis barátságos volt ez a tenger. És vajon N. herceg, a Nyugati szél szigetének titokzatos költője nem a rómaiak tengeréről írt verseket?

Milyen tündöklő, milyen magabiztos
nyomot hagy a sirály a vízen!
Olyan erővel csapódik bele,
mintha meg akarna halni,
vagy dühös gőgjében
párbajra szólítaná a tengert –
el nem törlöd,
el nem felejted.

Nincs is szavunk a millió sebre,
ami szempillantásról szempillantásra
felszakítja a tengert.

És mégis: a tiltakozás megszépít engem.
Hiába várnak rám makulátlan csendben
a menny terei. Ámítás az örökkévalóság.
Vak és tökéletes víztükör mozgás,

rezdülés nélkül. Sima és feszes. 

El nem érhetem.
Többé bele nem veszhetek.

Riolda megpróbálta a verset a hajósok könnyű latinjára lefordítani.
– Hiába, nincs a zenénk a te füledben – legyintett a kormányos. És nyugodt estéken maga énekelte el azokat a nótákat, amiket gyerekfejjel tanult a Nápolyi-öbölben. Egy öreg kormányos, egy szürakuzai görög pedig a csillagképek titkait magyarázta el.
De most már a nem túlságosan éleselméjű ben Naftali is sejtette, hogy Rioldáért sehol a világon nem fog „királyi” váltságdíjat kapni.
– Túl sok nyelvet tudsz, és túl kíváncsi vagy. A királynők nem ilyenek! Túl gyakorlatias vagy, túl bőbeszédű.  – mondta Rioldának.
Ő bezzeg nem volt kíváncsi rá, hogy Riolda honnan jött, és miért érkezett.
Noiában, egy galíciai kikötőben találkozott már pár csaló, részeges angolszász kereskedővel.
– Ezek nem is angolszászok, hanem angolgyíkok – böffentett. – Még hogy költők!  Még hogy N. herceg! Nem értenek a dallamokhoz, nem értenek a rímekhez, ráadásul nem is ismerik az adott szó szentségét, csak részegen dülöngélnek a mocskos söreiktől.  Hát talán nem igaz? Talán nem ezért ítélte a Teremtő örökös szegénységre őket?
Ostobák és éhenkórászok mindahányan, akik északon születtek.
Riolda lenyelte a választ.
És mivel nem volt hova bújni egymás elől a fedélzeten, úgyhogy Riolda jól megfigyelte a kereskedőt. A hajó tulajdonosa, Ben Naftali egyetlen órát sem hagyott értelmetlenül elmúlni. És bár öreg szolgáján kívül egyetlen zsidó sem volt a hajón, minden szokást, minden vallásos előírást féltő gonddal betartott. És minden apróságért – kedvező szelet kaptak, elmúlt a gyomorrontása, szépet álmodott – a Teremtőjének hálálkodott. Emiatt nemcsak ő, hanem az utasok, a tengerészek, sőt a szolgák is úgy érezték, vele mindig különleges dolgok történnek. Hogy a hajója rendben, erőfeszítés nélkül, boldogan röpül, hogy vele minden megpróbáltatás könnyebb.
És talán tényleg lehetett valamiféle együttérzés volt a hajójában, mert a vártnál is gyorsabban értek Szicíliába, ahol ben Naftali kiegészítette a rakományt mandarinnal és szárított fügével – északi ínyeknek oly édes és ragacsos gyümölcseivel.
Riolda földet töltött egy cserépkorsóba, és oda rejtette el a magokat.
De ideje volt, hogy ben Naftalit nyíltan vallatóra fogja.
– Most szökjem el tőled, vagy várjam meg, hogy eladsz rabszolgának? – faggatta mosolyogva Riolda.
Ben Naftali a szakállát simogatta.
Aztán percekig szidta azt Hannát, a ravasz öregasszonyt, aki rászedte őt a váltságdíjas mesével. Hannát, aki miatt talán vissza sem térhet Almériába, és nem hozhat többé osztályon felüli selymeket
– De megfájdul a gyomrom, ha ennyit idegeskedem – jelentette ki egy idő után.  – Ha pedig eladnálak, attól előbb-utóbb rossz álmaim lesznek. A rossz álmok pedig megártanak, előbb az emésztésemnek, utána az izületeimnek. Úgyhogy inkább ajánlani foglak Velencébe egy kereskedő-famíliának, azt hallottam, Guido Romenini épp északi asszonyt keres házvezetőnek. Aztán boldogulj, ahogy tudsz! Meglehet, előbb érsz haza a szigetedre, mint én Marseille-be.