Míg az északi völgyeket még fogságban tartja a csüggedtség és a hideg, a gazdag és hatalmas Dél a maga irdatlan városaival már készül a perzselő forróságra.
Ám minden emberi településnek megvan a maga saját ritmusa, gondolta Hákim. Mintha lomha, óriási állatok volnának, amiket nem lehet a saját ritmusukból kidöccenteni. Viszont könnyű kiismerni, ha megfigyeled a hangjait.

Félénk trappolás, mocorgás, nyüszítés, dobogás, horkantás.
Mert ahogy a függőkertekben lassan elhal a lárma, az éjszaka szívében, az éjszaka utolsó óráiban, a piac mélyén új zajok támadnak.
Mintha nem is rabszolgák, hanem állatok ébresztenék a cádizi hajnalt. Még fel sem ébred a nap, de az öszvérek már prüszkölve vonszolják a piacra a salátát, a hagymát, a tojást, a hajcsárok csak fáradt kísértet módjára imbolyognak utánuk. Még alszik a müezzin, de ezek a fújtatások, horkantások máris egyetlen zsibongássá egyesülnek, és a korhely levegő megtelik friss hangokkal – és nemcsak hangokkal, hanem a frissen szedett zöldség illatával, a bárányok és tyúkok kipárolgásával, melyek szép lassan beszüremkednek a cádiziak álmába.
Ám ez a sokféle illat és  nesz még nem kavarja föl a cádizi utcákat, ahol a hajnal előtti órákban csak tolvajok és házasságtörők járnak. De eltelik néhány perc, és a lassú dongás, a monoton sürgés-forgás megreszketteti a piacot körülvevő házakat, mintha tengeri áram kavarná fel a mozdulatlanságba dermedt zugokat – akár a dagály, amit előbb érzünk a szívünkkel, és csak később halljuk a morajlását.  És most már a müezzin éneke is értelmet ad a tétován áradó dongásnak. Lassan felbátorodnak a piac hangjai, élesebb lesz a tyúkok kárálása, a ládának koppanó zöldség zaja, a kosarat lóbáló cselédek dobogása, az árusok rikoltozása, hogy aztán a lassan dagadó lárma felébressze a kikötőben horgonyzó hajókat.
Reggel van, mondják a háziasszonyok is. Ugyan mire várjunk?
Hogy néhány perc múlva már fújtató teherhordók induljanak a hajók felé hatalmas ládákkal – talán ugyanazokkal, amiket számtalanszor körbehurcoltak a föld körül, hogy néhány hónap múlva szitkozódva megint visszavonszoljanak egy itteni kereskedő házába.
Mindennapos tavaszi reggel Cádizban.
És még tetőzni sincs ideje a dagálynak, mikor már izzanak a kikötő fölötti házak, pedig nem a napsugarak, hanem az ütemes zsibongás forrósítja föl az utcákat: hallottad-hogy-mennyiért, hallottad-hogy-visszajött?, hallottad-hogy-hallotta…? Mindenki hall valamit, mindenki tud valamit., mindenki tudja, sőt mindenki mindenkinél jobban tudja…  Asszonyok nevetgélnek, gyerekek rohangálnak, kereskedők rikoltoznak, a suhancok pedig már annyian vannak, hogy azt hiszed, minden utcasarkon ugyanazt a vigyorgó arcot látod tízezerszeresen megsokszorozva.  Hát nem ugyanaz a bárány béget-e mindenhol, nem minden cádizi ház előtt ugyanaz a szamár toporzékol ?A kovács mintha átvetné a pörölyét a zsibongáson keresztül, a fazekas pedig úgy pörgeti a korongot, hogy a városfal is beleszédül. Szikráznak a színek, áradnak a fények, mintha a takács színes fonalai életre kelnének, a teherhordók pedig úgy lökdösik a ládákat, hogy beleremeg az egész kikötő.
Aztán ide-oda-szaladgálásokból, véletlen találkozásokból tervek és célok lesznek: a fazekas elkészül, a zöldségek javát eladják, és a város testőrökkel őrzött házaiban a hajósok előveszik a legféltettebb térképeiket, és az összekulcsolt kézzel bámuló kereskedők előtt ráböknek egy szigetre…
Mint valami irdatlan hangyavár, mormogja a fellegvár csúcsáról bámészkodó Hákim.

Nem emberkéz emelte város, hanem eleven test, ami azért dagad, azért fészkelődik, hogy legyőzhessen más testeket.
Mert mire menne egy ostoba hangya egymagában? Vagy egyetlen magányos ember? De ha sokan vannak, akkor a rengeteg zizegés, reszketés, lótás-futás, céltalan ügyködés összeáll valami tervszerű mozgássá. Egyetlen legyőzhetetlen testté vagy egy nagyvárossá.  Ahol szépen, okosan egymásba gabalyodnak a butácska lények, és némi tétovázás után örömmel együttműködnek.
Ám igaz-e az, hogy a sokaság mindenkit okossá tesz? Igaz-e, hogy a vízcseppek vagy a homokszemek, ha megsokszorozzák őket, akkor hadsereg módjára cselekszenek?
Egy marék por nem több egy marék pornál.

Allah ezermestere, Hákim már nem foglalkozott rovarokkal, mert megértette, hogy a győzelemhez a Mindenhatónak nemcsak katonákra, hanem hadvezérekre és kémekre is szüksége van.
Hiszen ki eszeli ki a terveket? Ki tartja a fejében? Ki az, aki előre látja, hogy késni fog a tavaszi eső, hogy Muszram sejk hadakat vezényel Egyiptomba, és hogy jövőre ideér a járvány Itáliából?
Talán itt trónol a Mindenható egy sürgő-forgó város közepén, és jó tanító módjára bólogat, mikor a rengeteg ember – és velük az öszvérek, a kövek, a lepkék, a szúnyogok, a tehenek – a kívánt módon  alakítják a dolgokat?
Hákim nem hitte. Hiszen épp az összekapcsolódások varázslatosan sokféle módjában, és nem a gőgös fölényben mutatkozik meg a magasabb értelem.
Ki az, aki leírja és számon tartja ezeket a varázslatos egymásba-kapcsolódásokat?
És vajon az emberek – mint a hangyák – tényleg mind egyformák-e?
Ebben a pillanatban vajon hányan töprengenek azon, hogy belül vagy kívül lakozik-e az Isten? Í
Hákim elfordította a fejét a nyüzsgő belvárostól, és egy lefátyolozott, de rongyos asszonyt figyelt, aki karján csecsemővel a városkapu felé igyekezett.
Az ilyen koldustarisznyával bóklászó példányoknak Hákim nem adott túl sok évet, de még csak hónapokat vagy heteket sem. Az efféle néhány napig turkál a város szemetében, száraz kenyérért óbégat a mecset előtt, miközben az okosok találgathatják, hogy miben pusztul el: az erőszakba, a szégyenbe vagy valami alattomos betegségbe.
No de hogy találnak ide a legmesszibb falvakból is ezek a szerencsétlenek? Árvák, megerőszakolt gyereklányok, özvegyek? Nemcsak a madarak vagy a rovarok tájékozódása csodálatos, hanem az úttalan utakon bóklászó embereké is. Még akkor is, ha szép csendesen a haláluk felé menetelnek.
Egy ember természetesen esendő egy madárrajhoz vagy akárcsak a tengereket átszelő magányos sirályhoz képest. A cádizi tengerészek olyan madarakról is mesélnek, akik a nyílt tenger fölött pihennek, és csak azért térnek vissza a szárazföldre, hogy a fiókáknak életet adjanak. Egy ilyen tökéletes lényt nem nyűgöz le a távolság! Ilyen csodálatos madarat meghalni sem láthat senki emberfia.
Ám honnan tudhatná egy ennyire hatalmas madár, hogy mit kell látnia?
Egy olyan madár, akinek az sem kerülne fáradtságába, hogy a jelent a jövőtől elválasztó falon átlebbenjen?
Hiszen nem halakat vagy kősziklákat akar leigázni Allah, hanem embereket és városokat. Vajon kíváncsi-e a tengerben magányosan ágaskodó kősziklákra? Vagy a magányosan tátongó sivatagra?
No de hol lehetnek most a legeslegfontosabb, a legelevenebb városok?
A műhelyek, ahol azokat a fegyvereket kovácsolják, amikkel meg akarják állítani a diadalmasan előrenyomuló Prófétát? Hogy merre vannak, arra egyetlen, a könyvtára mélyén tespedő tudós sem felelhet meg. Mert a történelem könyvét nem betűk, hanem ide-oda mozgó élőlények formálják. És egyes egyedül ők jelentik Allah akaratát.

Hákim biztos volt benne, hogy Sába királynője nem aranyat és drágaköveket, felesleges és nevetséges luxustárgyakat hozott Salamon királynak, hanem híreket. Tudósítást a hadseregek mozgásáról, az őserdők mélyén szervezkedő törzsekről, a sivatagban szertefutó karavánutakról. Ámde hogy Salamon, ez a hírhedten tunya és kéjsóvár király ennyi kinccsel, ennyi hírrel sem tudott mit kezdeni, az egyes egyedül a zsidóság tragédiája. Semmi köze ehhez a hithű muszlimoknak.
Szerencsére nekik vannak a hódításért mindenre kész, ragyogó uralkodók.
Vannak hadseregeik és vannak magukat feláldozni kész katonáik.
Ám hol vannak a ragyogó királynők, akik tudnak és látnak, akik a vágytól remegve önként jönnek el Hispániába, hogy beszámoljanak arról, hogy ő, Hákim milyen irányba indítsa el a gyilkos angyalokat – a halhatatlanná tett, mindent látó és mindent számon tartó, csakis az ő parancsaira váró madarakat.
Akik a mindenséget a hadseregek előtt veszik birtokba.
Akik az emberek előtt megsejtik, ki lesz majd a történelem ura.

Az emberek többnyire egy szót tudnak a tengerre, és ebbe az egyetlen szóba sűrítik minden ámulatukat és rettegésüket.
Pedig talán többféle ámulat van, ahogy többféle túlvilág. A saját marcona, északi tengere után Riolda alig tudott betelni a langyos áramlatokkal, a szinte bársonyos napfénnyel, a hajó körül ugrándozó piros szárnyú halakkal. Ahogy a víz fölött röpdöső latin hangsúlyokkal, a déli  forróságban megolvadni látszó azúrral sem.
– Eddig még nem is éltem igazán – suttogta magának.
A tenger olyan áttetsző és világos volt, hogy bánatot, reményt könnyű volt beléje vetni. Talán még  lelkifurdalást is. Hiszen gyötrődve gondolt arra, hogy Hanna lányát, Leát egyetlen szóval megszabadíthatta volna a Benjamin-féle örökös vándorlástól.
És vajon a nyakában lógó amulett nem Leát illeti?

Közben a hajó úgy vágtatott, mintha láthatatlan szelek nógatnák.
Ben Naftali tengerészei a meleg utolsó fuvallatával meg akarták kerülni Itáliát, és az Arméniában szőtt selymeket még november előtt kirakodni Velencében. A szelek irgalmasok voltak ben Naftalihoz, a hajósok pedig készségesek és bőbeszédűek – Rioldának nem is kellett könyörögni nekik, hogy meséljenek az istenek régi háborúiról vagy csak a delfinekről, akik királylányokba szeretnek bele vagy barátságból megmentenek vízbe dobott, fiatal költőket.
Különös, felejthetetlenül mámoros és mégis barátságos volt ez a tenger. És vajon N. herceg, a Nyugati szél szigetének titokzatos költője nem a rómaiak tengeréről írt verseket?

Milyen tündöklő, milyen magabiztos
nyomot hagy a sirály a vízen!
Olyan erővel csapódik bele,
mintha meg akarna halni,
vagy dühös gőgjében
párbajra szólítaná a tengert –
el nem törlöd,
el nem felejted.

Nincs is szavunk a millió sebre,
ami szempillantásról szempillantásra
felszakítja a tengert.

És mégis: a tiltakozás megszépít engem.
Hiába várnak rám makulátlan csendben
a menny terei. Ámítás az örökkévalóság.
Vak és tökéletes víztükör mozgás,

rezdülés nélkül. Sima és feszes. 

El nem érhetem.
Többé bele nem veszhetek.

Riolda megpróbálta a verset a hajósok könnyű latinjára lefordítani.
– Hiába, nincs a zenénk a te füledben – legyintett a kormányos. És nyugodt estéken maga énekelte el azokat a nótákat, amiket gyerekfejjel tanult a Nápolyi-öbölben. Egy öreg kormányos, egy szürakuzai görög pedig a csillagképek titkait magyarázta el.
De most már a nem túlságosan éleselméjű ben Naftali is sejtette, hogy Rioldáért sehol a világon nem fog „királyi” váltságdíjat kapni.
– Túl sok nyelvet tudsz, és túl kíváncsi vagy. A királynők nem ilyenek! Túl gyakorlatias vagy, túl bőbeszédű.  – mondta Rioldának.
Ő bezzeg nem volt kíváncsi rá, hogy Riolda honnan jött, és miért érkezett.
Noiában, egy galíciai kikötőben találkozott már pár csaló, részeges angolszász kereskedővel.
– Ezek nem is angolszászok, hanem angolgyíkok – böffentett. – Még hogy költők!  Még hogy N. herceg! Nem értenek a dallamokhoz, nem értenek a rímekhez, ráadásul nem is ismerik az adott szó szentségét, csak részegen dülöngélnek a mocskos söreiktől.  Hát talán nem igaz? Talán nem ezért ítélte a Teremtő örökös szegénységre őket?
Ostobák és éhenkórászok mindahányan, akik északon születtek.
Riolda lenyelte a választ.
És mivel nem volt hova bújni egymás elől a fedélzeten, úgyhogy Riolda jól megfigyelte a kereskedőt. A hajó tulajdonosa, Ben Naftali egyetlen órát sem hagyott értelmetlenül elmúlni. És bár öreg szolgáján kívül egyetlen zsidó sem volt a hajón, minden szokást, minden vallásos előírást féltő gonddal betartott. És minden apróságért – kedvező szelet kaptak, elmúlt a gyomorrontása, szépet álmodott – a Teremtőjének hálálkodott. Emiatt nemcsak ő, hanem az utasok, a tengerészek, sőt a szolgák is úgy érezték, vele mindig különleges dolgok történnek. Hogy a hajója rendben, erőfeszítés nélkül, boldogan röpül, hogy vele minden megpróbáltatás könnyebb.
És talán tényleg lehetett valamiféle együttérzés volt a hajójában, mert a vártnál is gyorsabban értek Szicíliába, ahol ben Naftali kiegészítette a rakományt mandarinnal és szárított fügével – északi ínyeknek oly édes és ragacsos gyümölcseivel.
Riolda földet töltött egy cserépkorsóba, és oda rejtette el a magokat.
De ideje volt, hogy ben Naftalit nyíltan vallatóra fogja.
– Most szökjem el tőled, vagy várjam meg, hogy eladsz rabszolgának? – faggatta mosolyogva Riolda.
Ben Naftali a szakállát simogatta.
Aztán percekig szidta azt Hannát, a ravasz öregasszonyt, aki rászedte őt a váltságdíjas mesével. Hannát, aki miatt talán vissza sem térhet Almériába, és nem hozhat többé osztályon felüli selymeket
– De megfájdul a gyomrom, ha ennyit idegeskedem – jelentette ki egy idő után.  – Ha pedig eladnálak, attól előbb-utóbb rossz álmaim lesznek. A rossz álmok pedig megártanak, előbb az emésztésemnek, utána az izületeimnek. Úgyhogy inkább ajánlani foglak Velencébe egy kereskedő-famíliának, azt hallottam, Guido Romenini épp északi asszonyt keres házvezetőnek. Aztán boldogulj, ahogy tudsz! Meglehet, előbb érsz haza a szigetedre, mint én Marseille-be.

Az új fogoly, Riolda pontosan tényleg olyan eleven, ügyes, érzékeny volt, mint amilyen lányt ő szeretett volna – és annyira különbözött Leától, hogy Hanna el is szégyellte magát. Hát hogy lehet egy halott lánygyereket, egy igazit összehasonlítani egy halálra ítélt földönfutóval? Egy fogoly rabszolgával, akit csak néhány órája ismer?
Akiről azt se tudja, hogy mi fűzi ehhez a nagy darab, halott asszonyhoz, akit Riolda és a dán nők borzongó tisztelettel Hildinek neveznek. Akinek csak pár óra adatott a Tökéletes Városban, és akinek Hanna zárta le a szemét.

A termet végre átjárta az a csendes nyugalom, amit a megmosott, szépen elrendezett holttestek árasztanak magukból. Minden holttest félig nyitott kapu – ki tudja hova nyílik? De itt, Almériában, a madarakat is megfullasztó forróságban nem lehetett várni a temetéssel.
Csendes, nyugodt, megkönnyebbült délután volt.
– Látszik, hogy előkelő teremtés volt – suttogta Hanna. – És most még a fiatalságát is visszakapta a haláltól .
Mert ez a diadalmasan nyugodt, csendesen pihenő szobor nem is hasonlított a néhány órája még feldúltan hadonászó, kövér asszonysághoz.
– Pedig talán rabszolgának született – mondta Riolda. – Ő volt a jótevőm, a rossz szellemem, a példaképem, az ellenségem.
És míg a halottvivő rabszolgákat várták, Riolda szinte mindent elmesélt Hildiről. A gyerekkoráról, az első, második, harmadik házasságáról, a gyerekei haláláról, az özvegyi éveiről, és mindennél többet azokról az időkről, mikor Vilmos herceg – a felejthetetlen,  a csodálatos Vilmos herceg – felesége volt.
Hanna elképedt. Riolda beszámolója alapján Hildi beteg és elgyötört volt, de nem öreg.
– A történetek a mi koporsóink – tette hozzá Riolda elcsukó hangon. – Ezért olyan fájdalmas emlékezni.
Hanna elképedve figyelt: az ő családjában is mesélgettek végzetes, szerelmekről, erdőben bolyongó gyerekekről, szörnyű árulásokról, családi gyilkosságokról, időcsapdákról, de melyik józan, zsidó asszony adna hitelt az ilyen gyerekes meséknek! No de Riolda erről olyan könnyedén beszélt, mintha megtörténhettek volna.
És talán tényleg meg is történtek.
Ám az ő családjában egyetlen valamirevaló asszony sem találkozott effélékkel. Megtartották az ünnepeiket, eltemették a halottaikat, felnevelték a gyerekeket. A házasságokat a családfők kötötték, hisz nincs az a megfontolt ember, aki a szerelmet rábízná a szelek játékára vagy a véletlenre. Ők befektették a pénzüket, és a mindenhatóban hittek, nem a mindig változó rögeszmékben. Épp ezért nem is találkozott olyan emberrel, aki unalmában, vagy csak merő esztelenségből terveket szőtt volna az Omajjádok ellen.
– Te tényleg ezzel a szerencsétlen szőke asszonnyal szövetkeztél a kalifa ellen? Hát elment az eszetek? Megőrültetek? – kérdezte megrökönyödve.
Riolda elmosolyodott, és megint elmagyarázta: az angolszászok már évek óta próbálkoztak valami szövetség-félével a frankokkal, a dánokkal, a longobárdokkal és gótokkal. De mire ezek a koronás fők, a nyugtalan északi fejedelmek megállapodtak valamiben, már letaszították a trónjukról őket…, vagy új országot találtak maguknak, hadat üzentek egymásnak, vagy egyszerűen csak elunták a szervezkedést, új vallást vettek fel, és egy új feleséggel új életet kezdtek egy távoli szigeten. Minden terv megfeneklett az országokat elválasztó, irdatlan távolságokon, vagy az emberi természet változékonyságán. Vagy éppenséggel az eltérő szokásokon, ami útját állta bármiféle tartós egyesülésnek. Hiába állapodtak meg bármiben, néhány év múlva megint újra kellett kezdeni a tárgyalásokat. Új hadurakkal, új koronás főkkel.
– Ha ti nem bírtok egymás nyomára lelni a messzi északon, akkor hogy-hogy megtalált benneteket a kalifa nagyvezére?
Riolda széttárta a karját. Az is lehet, hogy a mórok okosabbak. Tapasztaltabbak és bölcsebbek. És talán nemcsak a saját szemünkkel láthatjuk a másikat, hanem csodatevő tükrökkel, amikkel a messzi távolban is megláthatjuk ellenségeinket. Talán tényleg léteznek különleges képességekkel megvert emberek, akik látják a halottakat, akkor ők könnyen megfigyelhetik az ellenük szövetkezőket…
Talán a mórok így jutottak a nyomukra.
És az is lehet, hogy a kalifa, Al-Zadzsr vagy Hákim mit sem sejtett a szervezkedésból.
Valami furcsa okból gyűjtötték be őket.

Hanna, aki Narbonne-ban többször is látta a saját északon csavargó lányát, nem szólt semmit. Mert hiszen léteznek álmok, látomások, költemények, a nők többnyire szűk szobákban fulladozva élnek, ezért ők nagyon jól tudják, hogy a szeretteinket nemcsak a saját szemünkkel láthatjuk. És Hanna azt is sejteni vélte, hogy mire szolgál a „könyvtár” a Tökéletes Városban, ezen a nagy, hihetetlen gonddal szervezett, gyöngyvirágkivonattal boldoggá tett rabszolgatelepen – hogy mire kellenek az idősebb nők, akik keresztül-kasul bejárták Észak országait. Lehet, hogy Hákim, a nagyvezér bizalmasa nem bíz semmit az álmokra, a csodatevő tükrökre, őt a megélt tapasztalatok jobban érdeklik. A pontos útleírások és térképek. A  tengeráramok és a szelek. A nagy kikötők, amiket ezek az asszonyok láttak a saját szemükkel.
És talán már Riolda is sejtette. Ő is tudta, hogy maradhat életben. Csak addig sétálgathat viszonylagos nyugalomban a Tökéletes Város könyvtárában, amíg jobbnál jobb meséket tud kitalálni az emberevők lakta szigetekről, az időkapukról, a rejtélyes járványokról és tengeráramokról. Négyszemközt Riolda persze sokkal összeszedettebbnek tűnt, mint mikor tolmács segítségével a tengeri emberekről, soha szárazföldre nem lépő, állva pihenő hajósokról áradozott a mór geográfusoknak.
De mit számít a hihetőség? Az Omajjádoknak, akiknek a nagyszülei a sivatagban látták meg a napvilágot, szükségük van tengeri flottára, szükségük van jó térképekre,  többé-kevésbé pontos úti beszámolókra. Ezért adnak hitelt bármilyen zagyva tengerész-babonának.
Hanna néhány hét múlva már biztos volt benne, hogy Riolda a felét sem meséli el a móroknak, amit eddig átélt és megtapasztalt – no de vajon őhozzá teljesen őszinte-e? Vagy annyira mások a történetek keretei, fogódzói,  annyira különböznek az ő életétől a nem-zsidók életét szabályozó törvények, hogy egy egész életét Moises bácsi házában leélő özvegyasszony nem is értheti az egészet? Rioldát hallgatva alig tudta a szörnyülködését palástolni. Egy jámbor és erényes asszony hogy flangálhat Európában keresztül-kasul?  Mi vihet rá egy megbízható, kisgyerekes anyát, hogy kockázatos – és lássuk be, teljesen értelmetlen és nevetséges – küldetésekbe bocsátkozzon?
Hanna egyetlen szeretetre méltó, jámbor asszonyt nem ismert, aki csapot-papot hátrahagyva, holmi királyok vagy királynők hívására , vagy csak nyugtalanságtól űzve kockáztatta az életét. No de akkor mi hajtja ezt a Rioldát előre? Talán a szerelem, ami úgy űzi-kergeti a nőket Hágár országaiban, mint a kitárt szárnyú, láthatatlan denevérek?  Beleragadnak a kibontott hajukba, és bármit tesznek, nem hagyják őket pihenni éjszaka… Rioldának derék férje van – no és persze emlékei: furcsa vonzódások egy normann herceghez, egy szláv rabszolgafiúhoz, egy könyörtelen dánhoz, de talán semmi olyasmi, amiről pirulva lehetne mesélni.
Hát akkor mi lehet a kulcs egy ennyire nyugtalan élethez?
Hanna később is úgy érezte magát Rioldával, mintha egy olyan nyelvet ízlelgetne, aminek hiába tanulja meg egyre több fordulatát, képtelen felismerni a szabályait. Egy nyelvet, amire nem tud kellőképpen ráérezni – pedig őt éppen azért hagyták életben, mert könnyen tanul nyelveket.
Ha ráérezni nem is tudott Rioldára, azért elég gyorsan megszerette.
No de milyen öntudatos teremtés az, aki nem tud egy tiszteletreméltó apát és anyát megnevezni, hogy ünnepnapokon hálát adjon értük a Teremtőnek? Ám Rioldát ez sem zavarta. Ő úgy gondolta, azokat is tisztelnünk kell, akik örökös homályban akarnak előlünk elrejtőzni.
Az persze lehet, hogy Riolda tisztelte a homályban maradni akaró ősöket, de ő maga egy cseppet sem gondolkodott homályosan. Annak látta a Tökéletes Várost, aminek Hanna is: Hákim rémálmának, őrült agyszüleménynek, egyetlen élő testté növesztett embertömegnek. Gyöngyvirág-kivonattal mozgásba hozott, lelkeket és sorsokat összetörő hadigépnek.
– És még csak az sem biztos – mondta Riolda –, hogy van értelme. Hogy az emberek tényleg képesek olyan hatékonyan és pontosan együttműködni, mint a méhek. Hogy tényleg lehetséges kitenyészteni csak gondolkodásra, csak szerelemre, csak háborúra képes egyedeket.
Hanna bólogatott.
Ám ők erről is csak a várost a tengertől elválasztó sziklapárkányon mertek erről beszélgetni.
A hátuk mögött a barakkok, a fáradhatatlanul tevékenykedő, szövő-fonó-szerelmeskedő, megtermékenyülő és gyereket szülő egyedek, a lábuk előtt pedig a Földközi-tenger könyörtelen kékje.
– Pedig nem is őrzik elég gondosan ezt a várost – suttogta Riolda. – Hákim azt képzeli, hogy mindenkit annyira boldoggá tesznek a csodabogyói, hogy esze ágában sincs megszökni. Pedig aki éjszaka lebukdácsol ezeken a sziklákon a kikötőig, az könnyedén kereket oldhat.
Lehalkította a hangját, mintha Hákim mögöttük hallgatózna, vagy a sziklák is eleven, érző és élő testrészei lennének a Tökéletes Városnak. – Szökjünk el együtt, Hanna! Hadd lássam még egyszer a gyerekeimet!
Hanna ingerülten legyintett. Két magányos nő egy mór kikötőben nevetségesebb és hihetetlenebb, mintha egy öszvér lerázná a a gazdáját a hátáról, betérne egy városban, fel-alá sétálgatna az utcákon, és a piacon emberi nyelven alkudozna a gyümölcsökre. Ki látott errefelé ilyet? Ki ne csodálkozna? Riolda még viszonylag fiatal, nem tanulta meg illendően lesütni a szemét, és csak néhány szót gagyog arabul. Akármilyen rettenetes hely ez a tábor, ők nem lennének biztonságban a falain kívül.
És a nyugodt boldogság óráit is meg akarta hosszabbítani.
Rioldán kívül egyetlen férfit vagy nőt nem érdekelt, hogy merre járt gyerekkorában, hogy mit gondolt, hogy mit tapasztalt, hogy mit érzett a lánya halálakor, hogy hogy tanult meg olvasni. Igen, a lánya… Lea, az ő egyetlenje szívből sajnálta, hogy az édesanyja nem szebb, nem fiatalabb, hogy nem nevetgél a többi asszonnyal, hogy mindig furcsa dolgokat mond, hogy nem elég népszerű… És leginkább azért, mert árva gyerek fél-gyerek: mert Hanna Moises bácsi védőszárnyai alatt nem tudott újból férjet találni.
Riolda viszont semmiért nem neheztelt.
Vele szeretett együtt lenni, vele, nem a gőgös viking asszonyokkal, nem a frank előkelőségekkel, akik bár maguk is rabszolgák voltak, de Hannára, mint a saját szolgálójukra tekintettek.
És Riolda kíváncsian végighallgatta, hogy milyen is volt Narbonne-ban a falakkal övezett olajfa-liget, ahol fél életét leélte, hogy hogyan szökött el a lánya az egyik hajnalban Benjaminnal, egy megbízhatatlan kalandorral…
Riolda szeme felcsillant, mintha tényleg értené, hogy mit jelent elveszíteni egy serdülő lányt. És talán tényleg értette: mert nem a meditációk, a gyöngyvirág-párlatok vagy a könyvek tették képesssé az együttérzésre, hanem a sors, a megélt élet, vagy az a titokzatos anya és apa, aki nem akart Riolda előtt megmutatkozni.
De azért Hanna pontosan tudta, hogy a Tökéletes Város mesélő foglyai, a Könyvtárban élő asszonyok sem élveznek örökös védelmet. Hákim fél évet szán arra, hogy a nők minden fontosat elmeséljenek azokról az országokról, ahol születettek, hogy felsorolják a legfontosabb szigeteket, tengeráramokat és kikötőket.
Rioldának négy vagy öt hónapja van.
És alig múlt húsz éves.

A kikötő Almériában olívaolajjal és új rabszolgákkal látta el a Tökéletes várost, és elszállította a rabszolgalányok szőtte selymeket. Cádizi és sevillai kereskedők tartottak fenn állandó képviseletet, de néha megfordultak itt Marseille-i zsidók is, józan, megbízható kereskedők, akiknek a Narbonne-i Nagy Moises neve talán mond valamit. Akik akkor is segítenek, ha nem egyik napról a másikra kapják meg a hasznukat, akik jól ismerik az idő értékét, akik tudnak türelemmel várni.
És akik még azelőtt elvihetik Rioldát egy biztonságos kikötőbe, mielőtt összefutnának Hanna nagylelkű pártfogójával, a jó Moises-szel.
Ezért aztán az egyik éjjel a hold bizonytalan fényére hagyatkozva, magában zsoltárokat mormolva  lebotorkált a kikötőbe. A hajók közt őrködő rabszolga-katonáknak azt hazudta, hogy Hákim küldte ide, hogy megkeresse a zsidó kereskedőket. Valószerűtlen és ostoba magyarázat volt – mért pont éjszaka? –, de Hákim bogyócskái és párlatai elaltattak minden kételyt. A jó katona nem gondolkodik, még őrségben is boldog, hogy Allahot szolgálja.
Az álmából felvert ben Naftali józan volt, de szerencsére ő sem különösebben értelmes vagy kíváncsi. Első szóra elhitte, hogy Hanna vér szerinti unokatestvére Moises bácsinak, hogy Moises bácsi majd hatalmas váltságdíjat fizet, ha keresztény üzletfelének nejét eljuttatja egy biztonságos kikötőbe.  És nemcsak váltságdíjat fizet, hanem majd idővel kitünteti a barátságával és a megbecsülésével.
Ben Naftali szerencsére arról sem kérdezősködött, hogy jó családból való hölgyek mit keresnek egy Tökéletes városnak nevezett rabszolgatelepen. Hogy hova akarnak eljutni, miért csak Riolda utazik.
–Jól van, nővérem, megértettem mindent. De nem hajózom rögtön Marseille-be, először kirakom az árumat Velencében.
Hanna hálásan bólogatott, mintha minden mindegy lenne.
Velence épp olyan jó, mint Thulé, a boldogok szigete.

És aztán másnap megpróbálta Rioldát felkészíteni a nagy utazásra.
– Lehet, hogy a férfiak érdekes dolgokról beszélgetnek, de te igyekezz titkolni, hogy nyitva van a füled. Ne hívd fel magadra a figyelmet! Ha szólnak hozzád, ne válaszolj! És eszedbe ne jusson, a hajósokat megbámulni! – Átadott egy csodatevő amulettet, aztán folytatta rendületlenül. – Ne mosolyogj, ne nevess, ne kérdezősködj! Az a szerencse, hogy ben Naftali a rabszolganőjével utazik. Te pedig imádkozz, hogy érje meg a pillanatot, míg kiköttök Velencében, mert ha lehunyná a szemét az út alatt, a hajósok sorban megerőszakolnak. Mindenféle szedett-vedett népség szolgál a gályákon, ezért az a legokosabb, ha végig észrevétlen maradsz.
– De te mért nem jössz velem, Hanna?
Hanna megrázta a fejét.
Minek is magyarázkodna? Hogyan is értethetné meg Rioldával, hogy mennyire méltatlan dolog lenne valahol magányos zsidónak lenni. És nemcsak méltatlan, hanem egyszersmint lehetetlen is. Ő pedig akkorát hazudott a családja fejéről, hogy a közösségéhez  nem térhet haza.
A következő éjjel együtt bukdácsoltak le a forróságtól langyos köveken Alméria kikötőjébe.
A láthatár szélén készülődő napkorongtól már izzani látszott a Földközi-tenger. Mint egy óriási acéltükör, amit a rettenetes távolban már lángok nyaldosnak.
A kikötőben már vár várt rájuk ben Naftali hajója. És maga ben Naftali, aki udvariasan és előrelátóan felséges asszonynak titulálta Rioldát.
No de mit számít?  Fürge kis hajója volt, a vitorlái is szinte izzani látszottak.
– Aztán majd Velencében vigyázz magadra! – sóhajtozott Hanna. – Ne egyél romlott ételt! Ne állj szóba gyanús idegenekkel!
Riolda elmosolyodott. És utolsó ajándékul elmesélte az öreg Hannának, hogy úgy tudja, a lánya, Lea kisfia életben van. Egy furcsa szekta rejtegeti, akik fel-alá kóborolnak Burgundia és Normandia határán: minden évben új lakhelyet keresnek maguknak, egy héberhez nagyon hasonló nyelvet beszélnek, de nincsenek könyveik. – De hát ez mindegy, a fő, hogy életben van. Úgy hallottam, Emmánuelnek nevezték el.
Hanna fájdalmasan elmosolyodott, de szólni nem szólt.
A történetek a mi koporsóink.
Azért a biztonság kedvéért indulás előtt megismételte az intelmeit.
– És ígérd meg, hogy lehajtod a fejed, és nem válaszolsz a kérdésekre. És  nem csatangolsz tovább, hanem hazatérsz a gyerekeihez! Nem illik jóravaló asszonyhoz az ilyen kóborlás! Fárasztó és egészségtelen.

Ilyen eszeveszett várost még soha életében nem látott.
Nem volt neve a tereknek, nem volt neve az utcáknak, a házakat csak szent idézetekkel és számokkal jelölték meg. Mintha egy várossá változott óriási könyvben lépkedne.
Ő, Hanna persze nem rabszolgaként érkezett Almériába, hanem Al-Zadzsr nagyvezér meghívására, aki szerette volna megmutatni neki az épülő városközpontot… Vendégül látni, kicsit körbekalauzolni… néhány hétig, vagy ki tudja hány napig vagy hónapig? Élvezni a társaságát, kikérdezni a véleményét…
Élvezni a társaságát?
Hanna természetesen nem mondhatott nemet a drága jó Moisesnek, a család fejének, ahogy természetesen nem mondhatott nemet a kalifa fővezérének sem. Nem mondhatta, hogy öreg, hogy fáj a lába, hogy csak a saját ágyában tud jól aludni, hogy nem túlságosan jó társaság…, hogy szeretné a nyugodtan meggyászolni a lányát. Ugyan kinek lehetne jó társaság a halottakon kívül? Még csak azt sem kérdezhette meg a nagyvezértől, ugyan mi szüksége van a mórok fővezérének egy félsüket kis öregasszonyra.
Vannak meghívások, amiket senki nem mer visszautasítani.
Al-Zadzsr is tudta, Moises bácsi is.
A rokonok úgy köszöntek el tőle, mint akik biztosak benne, hogy többé nem látják élve.

Almériában aztán természetesen nem találkozott se a kalifa első, se második, se a harmadik emberével. Csak egy tapintatlan, magát lángelmének képzelő rabszolga, egy izzadt kis mitugrász, Hákim “élvezte a társaságát”, és kísérgette a számok és verssorok között, Alméria épülő városnegyedeiben. Olyan tudálékosan, olyan fölényeskedve, mintha Hanna hozzá hasonló rabszolga vagy tanítvány lenne. Hol Ptolemaioszt, hol Arisztotelészt ócsárolva, hol  előadásokat rögtönözve a méhek és a sáskák szokásairól, vagy a sivatagban épülő óriási városról, Bagdadról.
Ptolemaiosz? Arisztotelész? Bagdad? Hanna soha életében nem hallotta ezeket a neveket. Emellett süket volt a fél fülére, fájt a lába, a portól könnyezett a szeme, és természetesen az sem érdekelte, hogy a hártyásszárnyú rovarok vagy a fedeles szárnyúak különbek-e.
De hát mit tehetett? Bólogatott udvariasan és engedelmesen.
Napközben görög, mór, gót mesterek dolgoztak a városban, kijelölték a kerteket és a kapukat, építették a falakat, és ügyet sem vetettek egy körülöttük tébláboló öregasszonyra. A tökéletes város ügye elmosta a szabadok és a rabszolgák közötti határokat: mesterek és pénzen vett rabszolgák együtt ettek-ittak, nevettek, és ha végeztek egy munkával, nagyokat kurjantva együtt vonultak fürdeni a tengerhez – és mindannyian hálásak voltak a Teremtőnek, hogy itt és most most élhetnek.
Most már Hanna is biztos volt benne, hogy élve nem szabadul innen.

Az ellenszenves, érthetetlen jókedvet mindenütt női kacagások, sikítások, ujjongások, vidám trillák törték meg, noha nőket természetesen sehol sem lehetett látni az építkezéseken. Pedig lányok is vannak itt, gondolta Hanna, mért ne lennének?  Egy épülő katonaváros hogy is működhetne nők nélkül? Ahogy Hákim szem elől tévesztette, egy lelakatolt, eunochokkal őrzött kunyhóhoz lopakodott.
Az idős kor a fiatal férfiak szemében még a legsűrűbb lepelnél is jobban elrejt egy asszonyt. Egyszerű bokorrá, kővé, vagy egy félredobott köpennyé változtatja az emberi testet – látnak, de nem vesznek észre. Hanna letelepedett az egyik bedeszkázott ablak elé, lekuporodott, és úgy tett, és mintha séta közben elnyomná az álom.
Bűz, kuncogás, gyerekdalok.
Hanna a palánk résein át aztán meg is pillantotta az ellenállhatatlan jókedvtől vonagló, gránátalmamagokkal dobálózó, fiatal lányokat. Belenézett a kitágult pupillákba, és szlávul kérdezősködött a szűk szobában, egymás hegyén-hátán ugrabugráló, nótázgató fiatal lányoktól.
Kik vagytok? Honnan jöttetek?
A lányok a hasukat fogták a nevetéstől. Hanna egész életében kamaszok körében forgolódott, úgyhogy gyorsan keresett egy nyílt arcú, kívülállónak látszó lányt.
De mégis: hogy hívnak téged? Honnan jöttél? Mióta vagy itt?
De hiába: éretlen vihogás. Bár semmi sem keseríthet el jobban, mint a bezártság, ezek a lányok úgy visongtak, mintha a lábukat tollseprűkkel csiklandoznák.
Hanna most már biztos volt benne: valami különleges varázsszertől bódultak itt ennyire az emberek. Ezért nem alszanak eleget, ezért tág a pupillájuk, ezért nem tudnak kacarászás nélkül felelni, ezért kurjongatnak reggeltől estig, és ezért nem akar senki innen kiszabadulni…
Ám Hannát nem kínálta senki mákonnyal, varázsdióval vagy csodatevő fűvel, de még borral vagy különleges teákkal sem. Ő csak gyümölcsöt és mézet evett, és ha Hákim eleresztette, értetlenkedő arccal téblábolt az építkezéseken.
Hogy ez micsoda eszeveszett hely!
A rossz érzést csak fokozta, hogy mindenki fiatalabb és boldogabb – ó, mennyivel, de mennyivel boldogabb és fiatalabb! – volt nála. Öregnek és száraznak érezte magát, mert Hákimon és a kalifa tanácsadóin kívül itt nem voltak idősebb embereket. Az öregek hiánya sokáig azért sem tűnt fel, mert Almériában nem családokban, hanem műhelyekben éltek az emberek. Napközben visongva elvegyültek, dolgoztak, kurjongattak és kacarásztak, de napszállatkor erőszak nélkül bevonultak a kijelölt körleteikbe.
Ilyenkor már csak Hanna volt az egyetlen, aki fel-alá sétált  a kis utcácskákon.
Egy ilyen esti barangolás során jutott el egy félreeső barakkhoz.
Óvatosan benyitott, köhécselt, szlávul és arabul elnézést mormogott, és már fordult volna vissza, mikor megpillantotta a halott vagy halálos görcsben rángatózó testeket. Ők is mind fiatalok voltak,  de nem annyira fiatalok és szépek, mint a nevetgélő, gránátalmamagokkal dobálózó kislányok a leláncolt kunyhókban. Az ő testük már csontsovány volt, a bőrük furcsán száraz, a medencéjük szüléstől széles, a mellük fonnyadt.
Gyorsan elhasznált női testek, gondolta Hanna.
De nem kell feleslegesen érzelegni, nem kell ezeket a lányokat sajnálni, magyarázta Hákim. Szeretjük az állatokat, mégis megesszük a húsukat, a bőrüket meg lenyúzzuk, hogy ne mezítláb sétálgassunk a sivatagban. És a méhek! Tanulunk tőlük, csodáljuk a városaikat, de azért elvesszük a mézüket, hogy megízesítsük vele a süteményeket.
– Hát vágyhat-e másra egy szép rabszolgalány, minthogy minden rezdülésével, minden porcikájával a gazdáit szolgálja?
– És mik azok a bódítószerek, amivel tönkreteszitek őket tizenkét-tizenhárom évesen? Mitől kacarászik itt mindenki? Miért olyan álmatlanok és boldogok itt az emberek?
Hákim nevetett, és úgy paskolgatta meg az arcát, mintha Hanna is egyike lenne a pénzen vett szerencsétleneknek.

Aztán eljött a nap, és  Hanna is megtudta, miért hívták ide.
Almériába, azaz a Tökéletes Városba, ahogy Hákim nevezte, egy idő múlva idősebb nők is érkeztek. Nem lapátkezű, szorgalmas rabszolganők, hanem széles arccsontú, szláv fejedelemnők az Elba partjáról, akiknek kibontott hajából az északi esők szaga áradt. Díszes köntöseikben foglyul ejtett frank és normann asszonyok, akik a gyerekükért vagy az enyhülést hozó halálért rimánkodtak Hannának.  Egy patyolatfehér viking nő, akinek látszott a kezén, hogy valamelyik udvarban szolgálóként tengődött, de megváltotta az életét azzal, hogy kívülről fújta a viking királyokat.  Vagy nem is fújta kívülről? Csak kitalálta a viszonylagos kényelemért, a könyvtár előkelő csendjéért cserébe a legszörnyebb szörnyekről szóló kalandokat? Jókedélyű, tagbaszakadt asszony volt, aki segített is Hannának kiszolgálni a „királynőket”.
A könyvtárszoba, ahova Hákim beköltöztette Hannát,  megtelt elesett férfiak, fogságba esett unokák és gyerekek nevével. Jajszavakkal, sőt idegen istenekkel, akikhez az idős nők méltóságteljes halálért fohászkodtak. de többnyire nem a legelső pillanatban.
Mert a  fájdalom furcsa módon taglózza le az embereket. A fogságba esett nők is csak napokig ettek-ittak, bámészkodtak, eltompult, unott arccal forgatták a kódexeket – csak a rúnákat ismerték, vagy még azt sem –  egymással nevetséges apróságokon veszekedtek… aztán elég volt egy szó, egy dallam, valami különös vibrálás a lemenő nap megvilágította felhőkben, hogy elöntse őket az emlékezés ereje.
Bármivel kábították el a fiatal lányokat, ebből a csodaszerből nem jutott az idősödő nőknek.
De vajon miért akarja Hákim írásba önteni a történeteiket?
Miért érdekli a kalifát vagy bárkit, hogy hogyan készítik Dániában a birkapörköltet? Hogy ki volt Félfülű Harald legkedvesebb unokaöccse?
Hákim semmilyen kérdésre nem felelt.

Az egyik őszi nap két erőszakkal elejtett, fogoly nőt tuszkoltak a könyvtárba. Bár a szőkék másképp öregszenek, mint a feketék, az idősebbikről Hanna sejtette, hogy nagyon idős lehet. Puffadt, kövér asszony, már se a vizeletét, se a nyálát, se a könnyeit nem bírja visszatartani, és arról jajong, hogy tizenöt éve elárulta a férjét és a gyerekeit. Olyan vehemenciával beszélt, olyan széles gesztusokkal ,hogy Hanna érezte, pár órán belül meg fog halni – azért élte túl az utazást, hogy megbűnhődjék valami rettenetes, iszonyatos (képzelt vagy valóságos) tettéért.
A haldoklás előtti percek felszabadítják az életerőt. És a fantáziát.
Hanna ismert egy öreg zsidó asszonyt, aki nemcsak hallotta, hanem látta is a testekből szabadulni akaró, madár módjára vergődő lelkek szárnycsapásait.
Paralatika-parakusz-marabion. Az átokhoz vagy áldáshoz hasonló , megállíthatatlan gagyogásba belevesztek a szörnyű titkok.
Hanna ebből egy szót sem értett.
Talán jobb is, gondolta. És egy kényelmes szék felé kormányozta a hatalmas, dülöngélő testet. Aztán felemelte a fejét, és értelmes, tiszta tekintettel végigmérte Hannát.
– A legjobb borból kérek– rendelkezett ellentmondást nem tűrően.
A másik foglyul ejtett nő, a haldokló kísérője kisebb volt, és csodák csodája, még csak nem is öreg. Úgy hajladozott az idősebb körül, mintha unokahúga vagy cselédje lenne. Pedig Hanna Hákimtól tudta, hogy ő, a kisebbik a fontosabb, ám nem volt idő, hogy alaposan megbámulja, mert rohanni kellett, hogy az idős nőnek valami pirosas gyümölcsszörpöt kerítsen.
– Ez is nagyon jó lesz – mondta a fiatalabb, és elvette Hannától a gránátalmaszörpöt.
Hanna csak most bámulta meg alaposan: micsoda fura teremtés! A szeme kék, a haja fekete, borzas, a pupillája különös, violaszínű, és olyan mozgékony, mintha világéletében talpon lett volna, hogy másokat kiszolgáljon.
De talán hajladozás közben a másik is  végigmérte a sarkától a feje búbjáig.
– Riolda vagyok – mondta lassan. – És a segítségedre van szükségem.