Most már Riolda másképp nézett erre a koravén kisfiúra, Shiobianra.
Ki tudja, még az is lehet, hogy ez a gyerek erősebb nálam.
Shiobian még ebben az álmokkal zsúfolt városban sem felejtette el, hogy a legnagyobb fényűzés: hűségesnek lenni.
És talán rám is ilyen csillapíthatatlanul, ilyen szenvedélyesen vágynak a gyerekeim.
A december különösen alkalmas volt az önmarcangolásra, hiszen a korán jött havazás bekergette a velenceiket a házaikba, és talán még az utcákon visítozó visítozó gyerekek is köddé váltak, vagy csak behúzódtak a parányi házak parányi hálófülkéibe. Elhalt a csatornákról vagy a szomszédból áradó szüntelen nótázás, éjszakánként csak a szemközti üvegfúvó műhelyben parázslottak a fények. Látnivaló nem akadt, Riolda nyugodtan pityereghetett egymaga a konyhában.
De nem emészthette magát, nem sírdogálhatott örökké. Hiszen tudta, hogy minden önsajnálatban eltöltött óra távolabb és távolabb sodorja a gyerekeitől és magától Sjöntől, akinek az érintését már akkor is a testén érezte, ha az Alpokról lezúduló szélben közelebb húzódott a tűzhöz.
Ráadásul karácsony táján mintha a ház is megtelt volna a halottak nyögéseivel és sóhajaival. Talán mert épp a feje fölött, a könyvtárszobában tartja Benjamin a leginkább nagyra becsült halottak körmeit és csontocskáit? Vagy igaz lenne, hogy a szellemvilág december végén is kiárad, mintha az északi szél szélesre tárná a két világot elválasztó kapukat? Hogy az éhes holtak megdermesszék a szíveket és csecsemőket raboljanak?
Míg Shiobiannal hallgatta a szél sóhajtozásait, Riolda kényszerítette magát, hogy ne csak pityeregjen, hanem egy szabadulásra vonatkozó tervet is kidolgozzon. Mert hiszen nem vágyódnak tán az angolszász királyok is megbízható forrásokból származó, neves ereklyékre, Szent Anabestus vagy Szent Ordinatus vagy Szent Akárkicsoda csontjaira? Az ereklyeárusok vajon nem ugyanazt a célt szolgálják, mint a művészek, akik az örökös romlás világát szembesítik a jóléttel, a boldogsággal és a halhatatlansággal? Nem változott-e meg Hildi, mikor egy halhatatlan templomban viszontlátta végre a gyerekeit?
Hát nem azért szeretik az emberek az aranyat és a fényt, mert ezek is romolhatatlanok, mint a szentek csontocskái?
Benjamin kitűnően ismerte a frank nagyurakat – vagy ismerni vélte, ami üzleti szempontból egyre megy – de Normandián túli népeket ő is csak részeges tökkelütötteknek, babonás tudatlanoknak tartotta.
Hosszú hetekbe telt, mire Riolda annyit osztott-szorzott, hogy Benjamint is meggyőzte, üzleti szempontból ez az örökös viharoktól sújtott terület sem teljesen reménytelen. Szerencsére Almeríában már teljesen belejött a kitalált szörnyekbe, az örökös osztás-szorzásba, a legmerészebb, legfantasztikusabb tervekbe.
–De nem is élnek arra keresztények, leszámítva néhány ír éhenkórászt, akik tudatlanságból nem átallanak a keresztény hit alapjaira is kioktatni arra – vetette ellen Benjamin.
Riolda elnevette magát: – Az angolszász királyok minden szép ereklyéért egy szigettel vagy egy hatalmas földdarabbal fizetnek. És másra se vágynak, mint a halhatatlanság legújabb bizonyítékára – lódította.
Benjamin felhorkant, mert őt sem ejtették a feje lágyára.
Intett Rioldának, hogy foglaljon mellette helyet, és csendesen megkérdezte.
– És te azért akarnál velem hajókázni, hogy angolszász királyok is részesüljenek az örök élet új bizonyságában? Hogy többet imádkozzanak? Hogy ne csüggedjenek el az esős évszakban?
– Nem, uram, nekem három gyerekem van.
– És nyilván van egy derék férjed, aki hűségesen várja haza az ő jó, kis asszonykáját. Ne feledd el, Ermenguilde, hogy aki elment egyszer, még azoknál is kevésbé létezik, mint akit a rokonság meggyászolt és eltemetett. Aki saját akaratából hagyta el az övéit, az a családja szemében még egy bomló holttestnél is iszonyatosabb.

Riolda nem merte kimutatni, hogy pontosan ettől fél.
Úgyhogy nyugodt arccal leszedte a germán módra készült halleves maradékát, és tovább áradozott az angolszászok példaszerű vallásosságáról, a szörnyűséges időjárásról, az ebből fakadó örökös rosszkedvről, amit nem csillapíthat más, csak a gondosan megválasztott ereklyék bűvereje…
Benjamin, aki a sajátján kívül nyilván nem hitt semmiféle bűverőben, dühösen félbeszakította.
– És mit viszel haza ajándékba a gyerekeidnek? Két dalt meg egy történetet? És a férjed? Megörvendezteted majd egy szerelmes verssel?
Riolda magabiztosan mosolygott. Megfogadta, hogy Benjaminnal szemben nem mutatkozik gyengének
Talán majd most fog házassággal hitegetni, gondolta. Vagy mint jövendő legkedvesebb titkárt és tanácsadót, bevonni a nemzetközi  ereklyekereskedelembe. Nem azért, mert bármit akar tőlem, hanem mert nem tudja elhinni, hogy létezik olyan lény a földön, aki nem azt tartja élete értelmének, hogy vele lehessen.
–Tudod, hogy mennyivel okosabb vagyok én, mint a férjed? És nemcsak okosabb, hanem biztosan magasabb is. Több pénzem van, és legalább tíz nyelven beszélek. Valamikor én is egy várkastélyt akartam, de már tudom, előkelőbb dolog berendezkedni egy ilyen palotában… Velencében élni a legcsodálatosabb, a legfenségesebb. Te talán nem szeretsz…?
Riolda engedelmesen bólogatott. És elmagyarázta Benjaminnak, hogy akkor tud a leginkább a szolgálatára lenni, ha az angolszász udvarok közt fel-alá utazgatva fáradhatatlanul képviseli az érdekeit. A hirtelen szerelmi vallomásban pedig egy cseppet sem hitt. Benjamin a saját ellenállhatatlan vonzerejébe, csodálatos terveibe volt szerelmes, nem a nőkbe.
Európa legszebb, legokosabb, legmagasabb és legvarázslatosabb férfija mindenestre elégedetten bólintott.
És közölte, hogy egy ír küldöttség szárazföldi úton, Parenzón át, majd a Duna mentén keresztül készül Nagy-Britanniába, és ha Riolda bírja a lovaglást, ha az írek nem tiltakoznak túlságosan, akkor velük tarthat. De csak abban az esetben, ha az összes szentre, az összes druidára, az összes átkozott germán hadistenre megesküszik, hogy azok a barbár királyok már a következő évben rendelnek az ereklyékből.
Riolda a négy égtáj felé fordulva megesküdött az összes szentre és druidára.
– És velem jön Shiobian is – jelentette ki határozottan.
Benjamin legyintett. – Mit bánom én! De aztán megbecsüld magad! Szorgalmasan járd a kolostorokat! És mielőbb üzenj a champagne-i ügynökömnek!
Riolda lehajolt, és Hanna vejének, a hajdani normandiai koldusnak kezet csókolt.

Néhány nap múlva megérkeztek az írek, és egy szép hajnali napon, a Romerini-ház mozaikpadlóján térdepelve, ünnepélyesen átvettük Szent Brúnó nyersselyembe göngyölt koponyacsontját. A hét áhítatos szerzetes ki sem merte göngyölni a selyemtekercset, csak a karjukban dédelgették, mintha beteg csecsemő lenne.
A megilletődött csendet Benjamin krákogása szakította félbe. Gyorsan biztosított mindenkit az ereklye „kiváló minőségéről”, aztán rögtön elkérte a tarisznya ezüstöt, a megérdemelt fizetését a szerzetesektől.
– De még egy jámbor szerzetesekhez méltó szívességet szeretnék kérni tőletek, derék testvérek. Ezt a házamhoz tartozó két kitűnő, jámbor keresztényt, ezt az asszonyt és ezt a fiúcskát vigyétek vissza a szülőföldjükre, mert majd elepednek az övéikért. A szakácsnőm férje, egy derék és keresztény király, nem tudom, Hányadik Ez-meg-ez, ő majd illő jutalomban fog benneteket részesíteni.
Shiobian a kellő nyomaték kedvéért sírva fakadt, bár talán nem is volt szükség kellő nyomatékra, a szerzetesek olyan hálát éreztek Szent Brúnó koponyacsontjáért, hogy akár egy marhacsorda elszállítására is örömmel vállalkoztak volna.
A legidősebb szerzetes rámosolygott Rioldára: – Légy hálás, asszony, hogy Szent Brúnó társaságában utazhatsz.

(…)