Az új fogoly, Riolda pontosan tényleg olyan eleven, ügyes, érzékeny volt, mint amilyen lányt ő szeretett volna – és annyira különbözött Leától, hogy Hanna el is szégyellte magát. Hát hogy lehet egy halott lánygyereket, egy igazit összehasonlítani egy halálra ítélt földönfutóval? Egy fogoly rabszolgával, akit csak néhány órája ismer?
Akiről azt se tudja, hogy mi fűzi ehhez a nagy darab, halott asszonyhoz, akit Riolda és a dán nők borzongó tisztelettel Hildinek neveznek. Akinek csak pár óra adatott a Tökéletes Városban, és akinek Hanna zárta le a szemét.

A termet végre átjárta az a csendes nyugalom, amit a megmosott, szépen elrendezett holttestek árasztanak magukból. Minden holttest félig nyitott kapu – ki tudja hova nyílik? De itt, Almériában, a madarakat is megfullasztó forróságban nem lehetett várni a temetéssel.
Csendes, nyugodt, megkönnyebbült délután volt.
– Látszik, hogy előkelő teremtés volt – suttogta Hanna. – És most még a fiatalságát is visszakapta a haláltól .
Mert ez a diadalmasan nyugodt, csendesen pihenő szobor nem is hasonlított a néhány órája még feldúltan hadonászó, kövér asszonysághoz.
– Pedig talán rabszolgának született – mondta Riolda. – Ő volt a jótevőm, a rossz szellemem, a példaképem, az ellenségem.
És míg a halottvivő rabszolgákat várták, Riolda szinte mindent elmesélt Hildiről. A gyerekkoráról, az első, második, harmadik házasságáról, a gyerekei haláláról, az özvegyi éveiről, és mindennél többet azokról az időkről, mikor Vilmos herceg – a felejthetetlen,  a csodálatos Vilmos herceg – felesége volt.
Hanna elképedt. Riolda beszámolója alapján Hildi beteg és elgyötört volt, de nem öreg.
– A történetek a mi koporsóink – tette hozzá Riolda elcsukó hangon. – Ezért olyan fájdalmas emlékezni.
Hanna elképedve figyelt: az ő családjában is mesélgettek végzetes, szerelmekről, erdőben bolyongó gyerekekről, szörnyű árulásokról, családi gyilkosságokról, időcsapdákról, de melyik józan, zsidó asszony adna hitelt az ilyen gyerekes meséknek! No de Riolda erről olyan könnyedén beszélt, mintha megtörténhettek volna.
És talán tényleg meg is történtek.
Ám az ő családjában egyetlen valamirevaló asszony sem találkozott effélékkel. Megtartották az ünnepeiket, eltemették a halottaikat, felnevelték a gyerekeket. A házasságokat a családfők kötötték, hisz nincs az a megfontolt ember, aki a szerelmet rábízná a szelek játékára vagy a véletlenre. Ők befektették a pénzüket, és a mindenhatóban hittek, nem a mindig változó rögeszmékben. Épp ezért nem is találkozott olyan emberrel, aki unalmában, vagy csak merő esztelenségből terveket szőtt volna az Omajjádok ellen.
– Te tényleg ezzel a szerencsétlen szőke asszonnyal szövetkeztél a kalifa ellen? Hát elment az eszetek? Megőrültetek? – kérdezte megrökönyödve.
Riolda elmosolyodott, és megint elmagyarázta: az angolszászok már évek óta próbálkoztak valami szövetség-félével a frankokkal, a dánokkal, a longobárdokkal és gótokkal. De mire ezek a koronás fők, a nyugtalan északi fejedelmek megállapodtak valamiben, már letaszították a trónjukról őket…, vagy új országot találtak maguknak, hadat üzentek egymásnak, vagy egyszerűen csak elunták a szervezkedést, új vallást vettek fel, és egy új feleséggel új életet kezdtek egy távoli szigeten. Minden terv megfeneklett az országokat elválasztó, irdatlan távolságokon, vagy az emberi természet változékonyságán. Vagy éppenséggel az eltérő szokásokon, ami útját állta bármiféle tartós egyesülésnek. Hiába állapodtak meg bármiben, néhány év múlva megint újra kellett kezdeni a tárgyalásokat. Új hadurakkal, új koronás főkkel.
– Ha ti nem bírtok egymás nyomára lelni a messzi északon, akkor hogy-hogy megtalált benneteket a kalifa nagyvezére?
Riolda széttárta a karját. Az is lehet, hogy a mórok okosabbak. Tapasztaltabbak és bölcsebbek. És talán nemcsak a saját szemünkkel láthatjuk a másikat, hanem csodatevő tükrökkel, amikkel a messzi távolban is megláthatjuk ellenségeinket. Talán tényleg léteznek különleges képességekkel megvert emberek, akik látják a halottakat, akkor ők könnyen megfigyelhetik az ellenük szövetkezőket…
Talán a mórok így jutottak a nyomukra.
És az is lehet, hogy a kalifa, Al-Zadzsr vagy Hákim mit sem sejtett a szervezkedésból.
Valami furcsa okból gyűjtötték be őket.

Hanna, aki Narbonne-ban többször is látta a saját északon csavargó lányát, nem szólt semmit. Mert hiszen léteznek álmok, látomások, költemények, a nők többnyire szűk szobákban fulladozva élnek, ezért ők nagyon jól tudják, hogy a szeretteinket nemcsak a saját szemünkkel láthatjuk. És Hanna azt is sejteni vélte, hogy mire szolgál a „könyvtár” a Tökéletes Városban, ezen a nagy, hihetetlen gonddal szervezett, gyöngyvirágkivonattal boldoggá tett rabszolgatelepen – hogy mire kellenek az idősebb nők, akik keresztül-kasul bejárták Észak országait. Lehet, hogy Hákim, a nagyvezér bizalmasa nem bíz semmit az álmokra, a csodatevő tükrökre, őt a megélt tapasztalatok jobban érdeklik. A pontos útleírások és térképek. A  tengeráramok és a szelek. A nagy kikötők, amiket ezek az asszonyok láttak a saját szemükkel.
És talán már Riolda is sejtette. Ő is tudta, hogy maradhat életben. Csak addig sétálgathat viszonylagos nyugalomban a Tökéletes Város könyvtárában, amíg jobbnál jobb meséket tud kitalálni az emberevők lakta szigetekről, az időkapukról, a rejtélyes járványokról és tengeráramokról. Négyszemközt Riolda persze sokkal összeszedettebbnek tűnt, mint mikor tolmács segítségével a tengeri emberekről, soha szárazföldre nem lépő, állva pihenő hajósokról áradozott a mór geográfusoknak.
De mit számít a hihetőség? Az Omajjádoknak, akiknek a nagyszülei a sivatagban látták meg a napvilágot, szükségük van tengeri flottára, szükségük van jó térképekre,  többé-kevésbé pontos úti beszámolókra. Ezért adnak hitelt bármilyen zagyva tengerész-babonának.
Hanna néhány hét múlva már biztos volt benne, hogy Riolda a felét sem meséli el a móroknak, amit eddig átélt és megtapasztalt – no de vajon őhozzá teljesen őszinte-e? Vagy annyira mások a történetek keretei, fogódzói,  annyira különböznek az ő életétől a nem-zsidók életét szabályozó törvények, hogy egy egész életét Moises bácsi házában leélő özvegyasszony nem is értheti az egészet? Rioldát hallgatva alig tudta a szörnyülködését palástolni. Egy jámbor és erényes asszony hogy flangálhat Európában keresztül-kasul?  Mi vihet rá egy megbízható, kisgyerekes anyát, hogy kockázatos – és lássuk be, teljesen értelmetlen és nevetséges – küldetésekbe bocsátkozzon?
Hanna egyetlen szeretetre méltó, jámbor asszonyt nem ismert, aki csapot-papot hátrahagyva, holmi királyok vagy királynők hívására , vagy csak nyugtalanságtól űzve kockáztatta az életét. No de akkor mi hajtja ezt a Rioldát előre? Talán a szerelem, ami úgy űzi-kergeti a nőket Hágár országaiban, mint a kitárt szárnyú, láthatatlan denevérek?  Beleragadnak a kibontott hajukba, és bármit tesznek, nem hagyják őket pihenni éjszaka… Rioldának derék férje van – no és persze emlékei: furcsa vonzódások egy normann herceghez, egy szláv rabszolgafiúhoz, egy könyörtelen dánhoz, de talán semmi olyasmi, amiről pirulva lehetne mesélni.
Hát akkor mi lehet a kulcs egy ennyire nyugtalan élethez?
Hanna később is úgy érezte magát Rioldával, mintha egy olyan nyelvet ízlelgetne, aminek hiába tanulja meg egyre több fordulatát, képtelen felismerni a szabályait. Egy nyelvet, amire nem tud kellőképpen ráérezni – pedig őt éppen azért hagyták életben, mert könnyen tanul nyelveket.
Ha ráérezni nem is tudott Rioldára, azért elég gyorsan megszerette.
No de milyen öntudatos teremtés az, aki nem tud egy tiszteletreméltó apát és anyát megnevezni, hogy ünnepnapokon hálát adjon értük a Teremtőnek? Ám Rioldát ez sem zavarta. Ő úgy gondolta, azokat is tisztelnünk kell, akik örökös homályban akarnak előlünk elrejtőzni.
Az persze lehet, hogy Riolda tisztelte a homályban maradni akaró ősöket, de ő maga egy cseppet sem gondolkodott homályosan. Annak látta a Tökéletes Várost, aminek Hanna is: Hákim rémálmának, őrült agyszüleménynek, egyetlen élő testté növesztett embertömegnek. Gyöngyvirág-kivonattal mozgásba hozott, lelkeket és sorsokat összetörő hadigépnek.
– És még csak az sem biztos – mondta Riolda –, hogy van értelme. Hogy az emberek tényleg képesek olyan hatékonyan és pontosan együttműködni, mint a méhek. Hogy tényleg lehetséges kitenyészteni csak gondolkodásra, csak szerelemre, csak háborúra képes egyedeket.
Hanna bólogatott.
Ám ők erről is csak a várost a tengertől elválasztó sziklapárkányon mertek erről beszélgetni.
A hátuk mögött a barakkok, a fáradhatatlanul tevékenykedő, szövő-fonó-szerelmeskedő, megtermékenyülő és gyereket szülő egyedek, a lábuk előtt pedig a Földközi-tenger könyörtelen kékje.
– Pedig nem is őrzik elég gondosan ezt a várost – suttogta Riolda. – Hákim azt képzeli, hogy mindenkit annyira boldoggá tesznek a csodabogyói, hogy esze ágában sincs megszökni. Pedig aki éjszaka lebukdácsol ezeken a sziklákon a kikötőig, az könnyedén kereket oldhat.
Lehalkította a hangját, mintha Hákim mögöttük hallgatózna, vagy a sziklák is eleven, érző és élő testrészei lennének a Tökéletes Városnak. – Szökjünk el együtt, Hanna! Hadd lássam még egyszer a gyerekeimet!
Hanna ingerülten legyintett. Két magányos nő egy mór kikötőben nevetségesebb és hihetetlenebb, mintha egy öszvér lerázná a a gazdáját a hátáról, betérne egy városban, fel-alá sétálgatna az utcákon, és a piacon emberi nyelven alkudozna a gyümölcsökre. Ki látott errefelé ilyet? Ki ne csodálkozna? Riolda még viszonylag fiatal, nem tanulta meg illendően lesütni a szemét, és csak néhány szót gagyog arabul. Akármilyen rettenetes hely ez a tábor, ők nem lennének biztonságban a falain kívül.
És a nyugodt boldogság óráit is meg akarta hosszabbítani.
Rioldán kívül egyetlen férfit vagy nőt nem érdekelt, hogy merre járt gyerekkorában, hogy mit gondolt, hogy mit tapasztalt, hogy mit érzett a lánya halálakor, hogy hogy tanult meg olvasni. Igen, a lánya… Lea, az ő egyetlenje szívből sajnálta, hogy az édesanyja nem szebb, nem fiatalabb, hogy nem nevetgél a többi asszonnyal, hogy mindig furcsa dolgokat mond, hogy nem elég népszerű… És leginkább azért, mert árva gyerek fél-gyerek: mert Hanna Moises bácsi védőszárnyai alatt nem tudott újból férjet találni.
Riolda viszont semmiért nem neheztelt.
Vele szeretett együtt lenni, vele, nem a gőgös viking asszonyokkal, nem a frank előkelőségekkel, akik bár maguk is rabszolgák voltak, de Hannára, mint a saját szolgálójukra tekintettek.
És Riolda kíváncsian végighallgatta, hogy milyen is volt Narbonne-ban a falakkal övezett olajfa-liget, ahol fél életét leélte, hogy hogyan szökött el a lánya az egyik hajnalban Benjaminnal, egy megbízhatatlan kalandorral…
Riolda szeme felcsillant, mintha tényleg értené, hogy mit jelent elveszíteni egy serdülő lányt. És talán tényleg értette: mert nem a meditációk, a gyöngyvirág-párlatok vagy a könyvek tették képesssé az együttérzésre, hanem a sors, a megélt élet, vagy az a titokzatos anya és apa, aki nem akart Riolda előtt megmutatkozni.
De azért Hanna pontosan tudta, hogy a Tökéletes Város mesélő foglyai, a Könyvtárban élő asszonyok sem élveznek örökös védelmet. Hákim fél évet szán arra, hogy a nők minden fontosat elmeséljenek azokról az országokról, ahol születettek, hogy felsorolják a legfontosabb szigeteket, tengeráramokat és kikötőket.
Rioldának négy vagy öt hónapja van.
És alig múlt húsz éves.

A kikötő Almériában olívaolajjal és új rabszolgákkal látta el a Tökéletes várost, és elszállította a rabszolgalányok szőtte selymeket. Cádizi és sevillai kereskedők tartottak fenn állandó képviseletet, de néha megfordultak itt Marseille-i zsidók is, józan, megbízható kereskedők, akiknek a Narbonne-i Nagy Moises neve talán mond valamit. Akik akkor is segítenek, ha nem egyik napról a másikra kapják meg a hasznukat, akik jól ismerik az idő értékét, akik tudnak türelemmel várni.
És akik még azelőtt elvihetik Rioldát egy biztonságos kikötőbe, mielőtt összefutnának Hanna nagylelkű pártfogójával, a jó Moises-szel.
Ezért aztán az egyik éjjel a hold bizonytalan fényére hagyatkozva, magában zsoltárokat mormolva  lebotorkált a kikötőbe. A hajók közt őrködő rabszolga-katonáknak azt hazudta, hogy Hákim küldte ide, hogy megkeresse a zsidó kereskedőket. Valószerűtlen és ostoba magyarázat volt – mért pont éjszaka? –, de Hákim bogyócskái és párlatai elaltattak minden kételyt. A jó katona nem gondolkodik, még őrségben is boldog, hogy Allahot szolgálja.
Az álmából felvert ben Naftali józan volt, de szerencsére ő sem különösebben értelmes vagy kíváncsi. Első szóra elhitte, hogy Hanna vér szerinti unokatestvére Moises bácsinak, hogy Moises bácsi majd hatalmas váltságdíjat fizet, ha keresztény üzletfelének nejét eljuttatja egy biztonságos kikötőbe.  És nemcsak váltságdíjat fizet, hanem majd idővel kitünteti a barátságával és a megbecsülésével.
Ben Naftali szerencsére arról sem kérdezősködött, hogy jó családból való hölgyek mit keresnek egy Tökéletes városnak nevezett rabszolgatelepen. Hogy hova akarnak eljutni, miért csak Riolda utazik.
–Jól van, nővérem, megértettem mindent. De nem hajózom rögtön Marseille-be, először kirakom az árumat Velencében.
Hanna hálásan bólogatott, mintha minden mindegy lenne.
Velence épp olyan jó, mint Thulé, a boldogok szigete.

És aztán másnap megpróbálta Rioldát felkészíteni a nagy utazásra.
– Lehet, hogy a férfiak érdekes dolgokról beszélgetnek, de te igyekezz titkolni, hogy nyitva van a füled. Ne hívd fel magadra a figyelmet! Ha szólnak hozzád, ne válaszolj! És eszedbe ne jusson, a hajósokat megbámulni! – Átadott egy csodatevő amulettet, aztán folytatta rendületlenül. – Ne mosolyogj, ne nevess, ne kérdezősködj! Az a szerencse, hogy ben Naftali a rabszolganőjével utazik. Te pedig imádkozz, hogy érje meg a pillanatot, míg kiköttök Velencében, mert ha lehunyná a szemét az út alatt, a hajósok sorban megerőszakolnak. Mindenféle szedett-vedett népség szolgál a gályákon, ezért az a legokosabb, ha végig észrevétlen maradsz.
– De te mért nem jössz velem, Hanna?
Hanna megrázta a fejét.
Minek is magyarázkodna? Hogyan is értethetné meg Rioldával, hogy mennyire méltatlan dolog lenne valahol magányos zsidónak lenni. És nemcsak méltatlan, hanem egyszersmint lehetetlen is. Ő pedig akkorát hazudott a családja fejéről, hogy a közösségéhez  nem térhet haza.
A következő éjjel együtt bukdácsoltak le a forróságtól langyos köveken Alméria kikötőjébe.
A láthatár szélén készülődő napkorongtól már izzani látszott a Földközi-tenger. Mint egy óriási acéltükör, amit a rettenetes távolban már lángok nyaldosnak.
A kikötőben már vár várt rájuk ben Naftali hajója. És maga ben Naftali, aki udvariasan és előrelátóan felséges asszonynak titulálta Rioldát.
No de mit számít?  Fürge kis hajója volt, a vitorlái is szinte izzani látszottak.
– Aztán majd Velencében vigyázz magadra! – sóhajtozott Hanna. – Ne egyél romlott ételt! Ne állj szóba gyanús idegenekkel!
Riolda elmosolyodott. És utolsó ajándékul elmesélte az öreg Hannának, hogy úgy tudja, a lánya, Lea kisfia életben van. Egy furcsa szekta rejtegeti, akik fel-alá kóborolnak Burgundia és Normandia határán: minden évben új lakhelyet keresnek maguknak, egy héberhez nagyon hasonló nyelvet beszélnek, de nincsenek könyveik. – De hát ez mindegy, a fő, hogy életben van. Úgy hallottam, Emmánuelnek nevezték el.
Hanna fájdalmasan elmosolyodott, de szólni nem szólt.
A történetek a mi koporsóink.
Azért a biztonság kedvéért indulás előtt megismételte az intelmeit.
– És ígérd meg, hogy lehajtod a fejed, és nem válaszolsz a kérdésekre. És  nem csatangolsz tovább, hanem hazatérsz a gyerekeihez! Nem illik jóravaló asszonyhoz az ilyen kóborlás! Fárasztó és egészségtelen.

Ilyen eszeveszett várost még soha életében nem látott.
Nem volt neve a tereknek, nem volt neve az utcáknak, a házakat csak szent idézetekkel és számokkal jelölték meg. Mintha egy várossá változott óriási könyvben lépkedne.
Ő, Hanna persze nem rabszolgaként érkezett Almériába, hanem Al-Zadzsr nagyvezér meghívására, aki szerette volna megmutatni neki az épülő városközpontot… Vendégül látni, kicsit körbekalauzolni… néhány hétig, vagy ki tudja hány napig vagy hónapig? Élvezni a társaságát, kikérdezni a véleményét…
Élvezni a társaságát?
Hanna természetesen nem mondhatott nemet a drága jó Moisesnek, a család fejének, ahogy természetesen nem mondhatott nemet a kalifa fővezérének sem. Nem mondhatta, hogy öreg, hogy fáj a lába, hogy csak a saját ágyában tud jól aludni, hogy nem túlságosan jó társaság…, hogy szeretné a nyugodtan meggyászolni a lányát. Ugyan kinek lehetne jó társaság a halottakon kívül? Még csak azt sem kérdezhette meg a nagyvezértől, ugyan mi szüksége van a mórok fővezérének egy félsüket kis öregasszonyra.
Vannak meghívások, amiket senki nem mer visszautasítani.
Al-Zadzsr is tudta, Moises bácsi is.
A rokonok úgy köszöntek el tőle, mint akik biztosak benne, hogy többé nem látják élve.

Almériában aztán természetesen nem találkozott se a kalifa első, se második, se a harmadik emberével. Csak egy tapintatlan, magát lángelmének képzelő rabszolga, egy izzadt kis mitugrász, Hákim “élvezte a társaságát”, és kísérgette a számok és verssorok között, Alméria épülő városnegyedeiben. Olyan tudálékosan, olyan fölényeskedve, mintha Hanna hozzá hasonló rabszolga vagy tanítvány lenne. Hol Ptolemaioszt, hol Arisztotelészt ócsárolva, hol  előadásokat rögtönözve a méhek és a sáskák szokásairól, vagy a sivatagban épülő óriási városról, Bagdadról.
Ptolemaiosz? Arisztotelész? Bagdad? Hanna soha életében nem hallotta ezeket a neveket. Emellett süket volt a fél fülére, fájt a lába, a portól könnyezett a szeme, és természetesen az sem érdekelte, hogy a hártyásszárnyú rovarok vagy a fedeles szárnyúak különbek-e.
De hát mit tehetett? Bólogatott udvariasan és engedelmesen.
Napközben görög, mór, gót mesterek dolgoztak a városban, kijelölték a kerteket és a kapukat, építették a falakat, és ügyet sem vetettek egy körülöttük tébláboló öregasszonyra. A tökéletes város ügye elmosta a szabadok és a rabszolgák közötti határokat: mesterek és pénzen vett rabszolgák együtt ettek-ittak, nevettek, és ha végeztek egy munkával, nagyokat kurjantva együtt vonultak fürdeni a tengerhez – és mindannyian hálásak voltak a Teremtőnek, hogy itt és most most élhetnek.
Most már Hanna is biztos volt benne, hogy élve nem szabadul innen.

Az ellenszenves, érthetetlen jókedvet mindenütt női kacagások, sikítások, ujjongások, vidám trillák törték meg, noha nőket természetesen sehol sem lehetett látni az építkezéseken. Pedig lányok is vannak itt, gondolta Hanna, mért ne lennének?  Egy épülő katonaváros hogy is működhetne nők nélkül? Ahogy Hákim szem elől tévesztette, egy lelakatolt, eunochokkal őrzött kunyhóhoz lopakodott.
Az idős kor a fiatal férfiak szemében még a legsűrűbb lepelnél is jobban elrejt egy asszonyt. Egyszerű bokorrá, kővé, vagy egy félredobott köpennyé változtatja az emberi testet – látnak, de nem vesznek észre. Hanna letelepedett az egyik bedeszkázott ablak elé, lekuporodott, és úgy tett, és mintha séta közben elnyomná az álom.
Bűz, kuncogás, gyerekdalok.
Hanna a palánk résein át aztán meg is pillantotta az ellenállhatatlan jókedvtől vonagló, gránátalmamagokkal dobálózó, fiatal lányokat. Belenézett a kitágult pupillákba, és szlávul kérdezősködött a szűk szobában, egymás hegyén-hátán ugrabugráló, nótázgató fiatal lányoktól.
Kik vagytok? Honnan jöttetek?
A lányok a hasukat fogták a nevetéstől. Hanna egész életében kamaszok körében forgolódott, úgyhogy gyorsan keresett egy nyílt arcú, kívülállónak látszó lányt.
De mégis: hogy hívnak téged? Honnan jöttél? Mióta vagy itt?
De hiába: éretlen vihogás. Bár semmi sem keseríthet el jobban, mint a bezártság, ezek a lányok úgy visongtak, mintha a lábukat tollseprűkkel csiklandoznák.
Hanna most már biztos volt benne: valami különleges varázsszertől bódultak itt ennyire az emberek. Ezért nem alszanak eleget, ezért tág a pupillájuk, ezért nem tudnak kacarászás nélkül felelni, ezért kurjongatnak reggeltől estig, és ezért nem akar senki innen kiszabadulni…
Ám Hannát nem kínálta senki mákonnyal, varázsdióval vagy csodatevő fűvel, de még borral vagy különleges teákkal sem. Ő csak gyümölcsöt és mézet evett, és ha Hákim eleresztette, értetlenkedő arccal téblábolt az építkezéseken.
Hogy ez micsoda eszeveszett hely!
A rossz érzést csak fokozta, hogy mindenki fiatalabb és boldogabb – ó, mennyivel, de mennyivel boldogabb és fiatalabb! – volt nála. Öregnek és száraznak érezte magát, mert Hákimon és a kalifa tanácsadóin kívül itt nem voltak idősebb embereket. Az öregek hiánya sokáig azért sem tűnt fel, mert Almériában nem családokban, hanem műhelyekben éltek az emberek. Napközben visongva elvegyültek, dolgoztak, kurjongattak és kacarásztak, de napszállatkor erőszak nélkül bevonultak a kijelölt körleteikbe.
Ilyenkor már csak Hanna volt az egyetlen, aki fel-alá sétált  a kis utcácskákon.
Egy ilyen esti barangolás során jutott el egy félreeső barakkhoz.
Óvatosan benyitott, köhécselt, szlávul és arabul elnézést mormogott, és már fordult volna vissza, mikor megpillantotta a halott vagy halálos görcsben rángatózó testeket. Ők is mind fiatalok voltak,  de nem annyira fiatalok és szépek, mint a nevetgélő, gránátalmamagokkal dobálózó kislányok a leláncolt kunyhókban. Az ő testük már csontsovány volt, a bőrük furcsán száraz, a medencéjük szüléstől széles, a mellük fonnyadt.
Gyorsan elhasznált női testek, gondolta Hanna.
De nem kell feleslegesen érzelegni, nem kell ezeket a lányokat sajnálni, magyarázta Hákim. Szeretjük az állatokat, mégis megesszük a húsukat, a bőrüket meg lenyúzzuk, hogy ne mezítláb sétálgassunk a sivatagban. És a méhek! Tanulunk tőlük, csodáljuk a városaikat, de azért elvesszük a mézüket, hogy megízesítsük vele a süteményeket.
– Hát vágyhat-e másra egy szép rabszolgalány, minthogy minden rezdülésével, minden porcikájával a gazdáit szolgálja?
– És mik azok a bódítószerek, amivel tönkreteszitek őket tizenkét-tizenhárom évesen? Mitől kacarászik itt mindenki? Miért olyan álmatlanok és boldogok itt az emberek?
Hákim nevetett, és úgy paskolgatta meg az arcát, mintha Hanna is egyike lenne a pénzen vett szerencsétleneknek.

Aztán eljött a nap, és  Hanna is megtudta, miért hívták ide.
Almériába, azaz a Tökéletes Városba, ahogy Hákim nevezte, egy idő múlva idősebb nők is érkeztek. Nem lapátkezű, szorgalmas rabszolganők, hanem széles arccsontú, szláv fejedelemnők az Elba partjáról, akiknek kibontott hajából az északi esők szaga áradt. Díszes köntöseikben foglyul ejtett frank és normann asszonyok, akik a gyerekükért vagy az enyhülést hozó halálért rimánkodtak Hannának.  Egy patyolatfehér viking nő, akinek látszott a kezén, hogy valamelyik udvarban szolgálóként tengődött, de megváltotta az életét azzal, hogy kívülről fújta a viking királyokat.  Vagy nem is fújta kívülről? Csak kitalálta a viszonylagos kényelemért, a könyvtár előkelő csendjéért cserébe a legszörnyebb szörnyekről szóló kalandokat? Jókedélyű, tagbaszakadt asszony volt, aki segített is Hannának kiszolgálni a „királynőket”.
A könyvtárszoba, ahova Hákim beköltöztette Hannát,  megtelt elesett férfiak, fogságba esett unokák és gyerekek nevével. Jajszavakkal, sőt idegen istenekkel, akikhez az idős nők méltóságteljes halálért fohászkodtak. de többnyire nem a legelső pillanatban.
Mert a  fájdalom furcsa módon taglózza le az embereket. A fogságba esett nők is csak napokig ettek-ittak, bámészkodtak, eltompult, unott arccal forgatták a kódexeket – csak a rúnákat ismerték, vagy még azt sem –  egymással nevetséges apróságokon veszekedtek… aztán elég volt egy szó, egy dallam, valami különös vibrálás a lemenő nap megvilágította felhőkben, hogy elöntse őket az emlékezés ereje.
Bármivel kábították el a fiatal lányokat, ebből a csodaszerből nem jutott az idősödő nőknek.
De vajon miért akarja Hákim írásba önteni a történeteiket?
Miért érdekli a kalifát vagy bárkit, hogy hogyan készítik Dániában a birkapörköltet? Hogy ki volt Félfülű Harald legkedvesebb unokaöccse?
Hákim semmilyen kérdésre nem felelt.

Az egyik őszi nap két erőszakkal elejtett, fogoly nőt tuszkoltak a könyvtárba. Bár a szőkék másképp öregszenek, mint a feketék, az idősebbikről Hanna sejtette, hogy nagyon idős lehet. Puffadt, kövér asszony, már se a vizeletét, se a nyálát, se a könnyeit nem bírja visszatartani, és arról jajong, hogy tizenöt éve elárulta a férjét és a gyerekeit. Olyan vehemenciával beszélt, olyan széles gesztusokkal ,hogy Hanna érezte, pár órán belül meg fog halni – azért élte túl az utazást, hogy megbűnhődjék valami rettenetes, iszonyatos (képzelt vagy valóságos) tettéért.
A haldoklás előtti percek felszabadítják az életerőt. És a fantáziát.
Hanna ismert egy öreg zsidó asszonyt, aki nemcsak hallotta, hanem látta is a testekből szabadulni akaró, madár módjára vergődő lelkek szárnycsapásait.
Paralatika-parakusz-marabion. Az átokhoz vagy áldáshoz hasonló , megállíthatatlan gagyogásba belevesztek a szörnyű titkok.
Hanna ebből egy szót sem értett.
Talán jobb is, gondolta. És egy kényelmes szék felé kormányozta a hatalmas, dülöngélő testet. Aztán felemelte a fejét, és értelmes, tiszta tekintettel végigmérte Hannát.
– A legjobb borból kérek– rendelkezett ellentmondást nem tűrően.
A másik foglyul ejtett nő, a haldokló kísérője kisebb volt, és csodák csodája, még csak nem is öreg. Úgy hajladozott az idősebb körül, mintha unokahúga vagy cselédje lenne. Pedig Hanna Hákimtól tudta, hogy ő, a kisebbik a fontosabb, ám nem volt idő, hogy alaposan megbámulja, mert rohanni kellett, hogy az idős nőnek valami pirosas gyümölcsszörpöt kerítsen.
– Ez is nagyon jó lesz – mondta a fiatalabb, és elvette Hannától a gránátalmaszörpöt.
Hanna csak most bámulta meg alaposan: micsoda fura teremtés! A szeme kék, a haja fekete, borzas, a pupillája különös, violaszínű, és olyan mozgékony, mintha világéletében talpon lett volna, hogy másokat kiszolgáljon.
De talán hajladozás közben a másik is  végigmérte a sarkától a feje búbjáig.
– Riolda vagyok – mondta lassan. – És a segítségedre van szükségem.

Végülis mi a baj az asszonyokkal? Nem érnek-e ugyanannyit, mint a férfiak?
Hiszen ki tagadná, hogy Évának kevesebb jutott a sárból, mint Ádámnak, aki a föld porából vétetett?
És mégis, mégis… töprengett Benjamin kínlódva.

Hát nem egy tőről fakad a szerelem és a megaláztatás?
Nem az a sorsa az asszonyoknak, hogy a férfiak megalázzák őket? A gazfickók durván, a hajukat rángatva, a jámborak szelíden, a Törvényre és a költőkre hivatkozva? Minden asszonyt megszépít az engedelmesség – de akit egyszer valakik megszépítettek, arra hallgathat-e a bölcs ember? Számít-e mit gondolsz, ha mások már engedelmességre szoktattak?
Őt, Benjamint szerencsére nem verte meg semmilyen béklyóval a Teremtő. Koros apa legelső, várva várt, fiaként született, édesanyjának, a tizenöt éves Rebekának pedig Benjamin volt a dicsősége, a csillaga, a hazája, a becsülete. Mióta a fiamat megszültem, nem a saját testemben hordom a szívem, mesélte mindenkinek. Bár lettek még testvérei, lányok is, fiúk, de a szív, az egyetlen, a legfontosabb szív már az ő bordái között dobogott.
Soha nem kiabált vele senki. És a kezét sem emelte rá senki emberfia. Ő, Benjamin nem vette kezébe soha más kanalát, és az asszonyain és a gyerekein kívül nem érintett más testeket. Mikor egy nyári viharban, negyven évesen el kellett fogadnia unokatestvére köpenyét, őszintén zavarba jött. És persze soha nem mulasztott el egyetlen szombatot, egyetlen parancsolatot, ahogy nem hagyta küszöbén éhezni a szűkölködőt. Tiszteletreméltó kereskedő volt.
Az árulás és a szolgaság minden teremtményen nyomot hagy, magyarázta az édesapja. Akiket megaláztak egyszer, viseljenek bár bíborpalástot, nevezzék magukat kalifának, azoknak ott a folt a lelkükben. Isten látja ezeket a sajgó sebeket, ezeket a félelmeket, furdalásokat, vonzalmakat, csak mi nem vesszük észre. Minden nőt ahhoz fűz eltéphetetlen, emberi szemnek láthatatlan kötelék, aki először ránehezedett. És egy kisfiút gyerekkorában megaláznak, meglehet, nem emlékszik a támadója arcára, de ha megnő, sokszor maga is gyerekeket szeret.
Csak a kövek felejtenek, az emberi lelkek, az emberi testek sohasem.
De kifordult a világ a sarkaiból!
Sokan ódivatúnak titulálják ezeket a bölcsességet.

Benjamin erőt vett magán, és elgyalogolt a hajdani levendula-szárítóba, hogy megnézze a rabszolgákat, a „jövő fiait”.
Mert hát nem azt akarják vele elhitetni, hogy ezek a megalázott, szláv gyerekek egyszer majd tisztek és elöljárók, adószedők és vezérek lesznek? A kalifa jövendő támaszai? Akik soha nem kérdeznek semmit, csak zászlóval  a kezükben, ész nélkül rohannak előre?
Megkopott falak, nyöszörgés, félelem. Repedések.
Hol van már az az idő, mikor ebben a levendulaszárítóban Marseille-i piacra szánt hófehér párnácskákat tömtek a lányok?  Jószagú virágokkal tömött „álompárnácskákat, amiken Benjamin apja hajdan meggazdagodott.
Már az emléke is eltűnt. Csak a név maradt, mint valami homályos sírfelirat.

Te hol hordod a szíved? Benjamin lehajolt egy tízéves-forma, göthös kisfiúhoz. A gyereknek nem volt sok hátra: a bokáján kilátszott a nyers hús, a szeme nemcsak begyulladt, hanem elfertőződött. És ezt is megerőszakolták a frankok földjén, gondolta Benjamin. Ahogy az összeset az úton –hogy engedelmesek legyenek, hogy összetörjék bennük a honvágyat, hogy ne gondoljanak az éhségre és a szomjúságra.
Hát nem egy tőről fakad a megaláztatás és a szerelem?
A dicsőség és a fájdalom?
Összehúzta magán a köntöst, amit a feleségein és a gyerekein kívül nem érinthetett meg senki, azt a Babilonból hozatott nevezetes selyemköntöst, amin liláskék ég alatt madarak ábrándoznak, és a cselédjét, Hannát figyelte, aki kását mert egy nagy fatányérba, és egy szláv dalt dünnyögött a gyerekeknek.
De hogyan képes egy nagyothalló vénasszony megtanulni egy ilyen idétlen, kutyaugatásra hasonlító nyelvet? És hogy tud ezen a borzasztó nyelven ilyen gyengéden beszélni? Benjamin beleborzongott, ahogy a sovány gyerekarcokat figyelte.
Minden nyelven el lehet mondani, hogy meg fogunk halni.
Egy férfiszolga kirántott a kását kezükkel lapátoló fiúk közül egy ernyedt, nehezen lélegző gyereket, talán azért, hogy ne ragasszon a többire valami szörnyű betegséget. – Bátorság! – kiáltott a fiú utána Hanna, és Benjamin belereszketett: ő ugyan egy szót se beszélt a szlávok beszédéből, de ez a szó valahogy kikívánkozott az összetorlódott mássalhangzók közül, és érezte, mást nem jelenthet.
A fiú már nem is tudott kiegyenesedni.
Akinek meg kell halni, annak meg kell halni.
De nem bámészkodhatott tovább, hiszen üzletfelei, a mór főtisztek kérték meg, hogy vizsgálják meg együtt a gyerekeket.

– A leghűségesebb katona is. végigjárja a halál ösvényeit. A megaláztatás és a szigor elkerülhetetlen – bólogatott Al-Ruzi, a nagyvezér tisztje. – Akinek gyerekkorában összetörték a csontjait, az legyőzhetetlen lesz. Nem tartja sokra a saját életét, ahogy nem tartja sokra a másikét sem.
Ezen a kedvetlen, borzasztó reggelen Benjamin viszolyogva figyelte a nagy hadvezér arcvonásait. Résnyire húzott, szürkéskék szemek, a nyári nap forróságától hámló bőrön kis, vörhenyes szeplők.
Talán hajdan Al-Ruzi is ezen az útvonalon érkezett?
Netán itt szállt meg, ebben a levendulaszárítóban látták el a sebeit, és egy tizenöt-húsz évvel fiatalabb Hanna nyújtotta neki a kásával teli tálat?
Ki tudhatná?
Minden lehetséges.
De nem tartotta szerencsésnek, hogy a valenciai hadurak az ő rabszolgaszállásán válogatják ki a testőröknek alkalmas fiúkat. Mert az semmi jót nem jelent, hogy szombatonként katonák csörtetnek végig a birtokán, hogy  kisfiúkat tapogatnak a levendulaszárítóban, és foghegyről beszélnek az öreg Hannával.
– Egyre kimerültebbek, egyre soványabbak ezek a gyerekek – sóhajtozott Al-Ruzi. – Ebből a hét fiúból talán egy sem marad meg. Miért nem látod el őket olyan gondosan, mint a lányokat? Miért nem kapnak az úton eleget enni? Nincs az a jövendő hűséges és konok katona, aki túléli, hogy napokig szomjazni kell.
Benjamin megrántotta a vállát.
Hát ne tudná Al-Ruzi? A lányokat szüzen adják el, ezért rájuk jobban vigyáznak: nem ütik a hajcsárok az arcukat, nem rugdossák a térdüket, és még arra is ügyelnek, hogy óvatosan kötözzék meg őket. De talán nem emlékszik Al-Ruzi, hogy mi folyik a rabszolgaszállásokon? vagy talán elfelejtette, hogy hogy kelnek át az Elbán a megkötözött gyerekek?
Kit akar ez a tökkelütött megtéveszteni?
– Ha saját embereid nem tudják épségben elhozni a gyerekeket, kérhetnél segítséget az Ardennek környéki zsidóktól. Mibe kerül ez neked, Benjamin, mondd? Hisz ti, zsidók, éjjel-nappal leveleztek. igazán jobban gondoskodhatnál a szállításukról. Mert jegyezd meg, mi erős fiúkat akarunk, jövendő katonákat, akiket megtörnek, de nem összetörnek az úton . Akikben marad annyi lélek, hogy tovább szolgáljanak.
Benjamin engedelmesen bólogatott.
Mi mást tehetett?
Hallott a rabszolgákból álló zászlóaljakról, egy szláv rabszolga vezette, csodálatos selyemgyárról, és persze mindent tudott a kalifa legmegbízhatóbb, életre-halálra hűséges testőreiről. Természetesen tudta, hogy tizenkét-tizenhárom éves korukban szokás kinevelni a legjobb katonákat, akik aztán húsz éves korukra aztán átverekszik magukat Allah paradicsomába. Aki a hadakozást túléli, az nagy úr lehet – mi sem természetesebb. De a szíve mélyén Benjamin jeges rémületet érzett.
Milyen birodalom az, amit rabszolgák védenek?
Miért nem bízta vajon rabszolgakatonákra Salamon Jeruzsálem védelmét? Miért nem vásárolt rabszolgákkal küzdöttek a dicső Makkabeusok? Hogyan is lehetne megtört emberekkel felépíteni egy jó országot? Hát nem kellett-e az ő népének negyven évig vándorolni, hogy senki se maradjon, aki emlékszik a rabszolgahajcsárokra?
A szív, ugye. Ami másképp dobog, ha nem törik össze. Ha nem árulod el ezerszer az isteneidet. Ha a szüleid, és nem a gazdáid ajándékoznak meg a neveddel. Ha nem törték el benned azt a titokzatos valamit, amit mások akaratnak neveznek.
És az Ardennek környéki zsidók! Hogy ő – számításból – testvérnek tekintse azokat, akik megtagadták a hitüket? Vagy a hirtelen-lett zsidókat, akik mint a kazárok, egyik napról a másikra döntöttek a Teremtő Isten mellett?
Hát nem lett volna jobb, bölcsebb, ha bele sem vág a rabszolga-kereskedelembe? Ha csak levendulával tömött álompárnácskákat árul a Marseille-i piacon?
A hittagadás rosszabb, mint a paráznaság. Sivataggá teszi az emberi szívet.
– Hozzá kéne szoknod Allah diadalmas idejéhez, Benjamin – bólogatott Al-Ruzi. – Fejlődnöd kéne! Nem élhetsz örökké ilyen csökönyös tespedtségben.
És barátságosan végigsimított Benjamin köntösén.
A madarakon, amihez csak Benjamin asszonyai és gyerekei érhettek.

A hajnal a fiatal lányoké, tűnődött Hákim, mikor végigjárta az épülő város félhomályos hálótermeit.
Ha figyeled őket az ébredés előtti percekben, és nem engeded, hogy a hajlatok, a szétnyíló ajkak elvonják a figyelmedet, akkor szinte érzed, hogy bizsereg bennük az összes nedv, már-már látod, hogy még a leeresztett szemhéjuk is reszket az életerőtől. És mintha ez az örökös növekvés, hullámzás, zsizsegés túlnőne az egyes testeken: a lányok mellkasa egyszerre emelkedik és süllyed, mintha láthatatlan szálakkal egymáshoz láncolták volna őket, és te úgy érzed, még a halottak is megelevenednek ennyi alvó lány mellett.
A legtöbb vénember persze azért fantáziál erről, mert a legünnepibb pillanatokban a tudat nem tud ábránd és valóság között különbséget tenni, a lemondás és a remény jóvátehetetlenül összekeveredik. Akkor is, ha mindenki tudja, hogy ezekre a viruló rabszolgalányokra csalódások, hosszú, unalmas órák várnak: mosogatás, söprögetés, vízhordás, zöldségpucolás, unalmas, fárasztó munka, sok-sok megaláztatás, vagy ha szerencséjük van, a háremek mélyén töltött, végtelenbe vesző órák.
Nem lennének mind boldogabbak, ha csak a fiatalságuk maradna?

No de egyetlen kortyintás az ő találmányából, a gyöngyvirág leveleiből főzött vörösesbarna teából képes lerövidíteni a lányokra váró unalmat és szenvedést. A fonnyadni kezdő, húszéves nőknek nem kell végigjárni az öregedés stációit: egyik napról a másikra kihullik a hajuk, petyhüdt lesz a bőrük, és míg képtelenek bármilyen folyadékot magukhoz venni, a saját kalimpáló szívük végez velük. De addig! Szerelemben és munkában, Allah dicsőségében tölthetik életük minden óráját. A tekintetük, a hajkoronájuk ragyog, és bár aludni alig tudnak, serények és elevenek, készségesek és vidámak, akár az angyalok a Paradicsomban.
Női szentek, mondta Hákim Al-Zadzsrnak, a nagyvezérnek.
Hiszen ők az igazi szentek, nem azok, akik kolostorokban porosodnak, éjjel-nappal miséznek, és ha elunják az imádkozást és a térdeplést, lekvárokat főzicskéznek.
Ezek a lányok életük minden percét derűben és hasznosan töltik el.
A született arabok, a papok és a kalifa többi ingyenélője persze azt terjeszti, hogy ő, Hákim óvatosan adagolt arzénnel vagy valami más kábítószerrel rövidíti le a rabszolganők szenvedéseit. Ezért csillog olyan eszelősen a tekintetük, ezért esznek keveset, és ezért kezdenek már húszévesen ráncosodni.
Ám aki effélét állít, gondolta Hákim dühösen, az lebecsüli az ő gyakorlatias lángelméjét. A kalifa új bogárkái, az Almériában élő rabszolganők nemcsak kívánatosak és ellenállhatatlanok, nemcsak szépek és szerencsések, hanem hasznosak is: ők soha nem egyetlen gyereket, hanem mindig kettőt-hármat hordoznak a méhükben. És ha a csemeték elérik a hatéves kort, az anyák már elégedetten adhatják vissza a Teremtőjüknek az életüket.

Tizenkét lány a selyemgombolyítóban, tizenkét lány a szövőszékek mellett, ötször tizenkettő a nagyteremben a katonák szórakoztatására, hozzá még legalább harminc édesanya ötven vagy hatvan cseperedő aprósággal – apró, de tökéletesen szabályozott női város, amely megállás nélkül gyermeket, selymet, tejet, örömöt és életet termel. Gazdaságilag is figyelemreméltó, hiszen már a szépen hímzett, északi piacra szánt selyemszövetekből fedezhető egy hatalmas gyümölcsöskert és tizenöt-húsz testőr-rabszolga. A születő fiúk aztán a kalifa hadseregét, a születő lányok pedig a kalifa kincstárát gyarapítják – szorgalmas gépezet ez, mely megállás nélkül áldással és gyönyörrel árasztja el a világot.
Eleven  testek alkotta perpetuum mobile.
Allah legszentebb városaiban, ezekben a kicsinyke Női Palotákban mindenki fiatal. Itt nincs helye haszontalan nagynéniknek, semmittevő nagypapáknak: minden életnek, minden pillanatnak, minden mozdulatnak kijelölt sora van.
A lányok azért imádkoznak a rabszolgapiacokon, hogy elég szépnek és ügyesnek találtassanak, és bekerülhessenek egy földöntúli palotába. De nemcsak a lányok gondolkodtak így, hanem az Elba mellől összefogdosott fiúk is. Hiszen mi készíthet fel jobban az iszlámra, az odaadásra, ha nem az engedelmesség? Az otthonról hozott tabuk és félelem alóli szabadulás.
Mi más a rabszolgaság, ha nem az emberi lélek felszabadítása?

De Hákim, akinek gondosan kiválasztott orvosságai életben tartották ezeket a laktanyákat kiszolgáló női házakat, még mindig nem volt teljesen elégedett. Egy lány, aki napi húsz órát gubbaszt egy szövőszék mellett, vagy két-három magzatot hord a hasában, nem törődik azzal, mi lesz holnap a világgal. Minden orvosságnak van mellékhatása: a gyöngyvirág-kivonatot bármilyen gondosan adagolják, rémálommá változtatja a múltat.
Márpedig nem akárhonnan jönnek ezek a lányok. Hanem a köd, a szelek országaiból, olyan távoli vidékekről, ahova Allah katonái is tartanak.
Az igazi tudósokkal ellentétben Al-Zadzsr nagyvezér nem gondolta, hogy több Arisztotelész-olvasás segít majd eligazodni a fjordokban, hogy a tündéreket majd elbűvölik a tökéletes accusativus cum infinitóval, vagy Ptolemaiosz segít majd rábukkanni Thuléra. Ha pedig ez így van, akkor mi szükség a könyvtárakra?
De Hákim úgy gondolta, nemcsak a nők kezére és méhére van szükség, hanem a tapasztalataikra. Hiszen mindig mindenhol annyira gyakorlatiasak. Ő már találkozott pásztorlányokkal, akik lerajzolták az esthajnalcsillag tavaszi és téli pályáját, beszélt öregasszonyokkal, akik pontosan tudták, hogy a járványokat nem átkok vagy istenek, hanem bolhák okozzák. Ráadásul a nők a férfiaknál gyorsabban tanulnak nyelveket, és mivel hogy alázatosabbak, minden apróságra jobban odafigyelnek.
Az okos asszonyok két lábon járó, nyitott kódexek. Ráadásul olyan könyvek, győzködte Hákim a nagyvezért, ahol nemcsak a konklúziók,  hanem a cím is változhat idővel.
És ezzel Al-Zádzsr tanácsadója is egyetértett.
Hiszen még fel sem épült Bagdad, az Abásszidák fővárosa, de már egy csodálatos lányról mesélnek, aki az ottani kalifát minden éjszaka mesékkel szórakoztatja. Egy fogoly lány, aki úgy kerülheti el a halált, hogy új és új történeteket talál ki, és  új és új gyerekeket szül élete urának… Persze Hákimot, ahogy Al-Zadzsrot sem, egy csöppet sem érdekelték a mesebeli királylányokról vagy vidám csirkefogókról szóló történetek. Ezek csak azért terjednek országról országra, mert a mór asszonyok nem tanulhatnak, és nincs semmi olyan gyakorlatias ismeret, ami a képzeletüket megmozgatja.
Északon  a nők szabadabban járnak-kelnek, katonákkal beszélnek, országokat alapítanak, követeket fogadnak, és ha kell, hadseregeket vezetnek. A viking nők ott állnak a hajók tatjában, és a testvérükkel vagy a férjükkel vizsgálják a csillagokat.
Almériában, a Hákim tervezte csodálatos városban persze könyvtár is lesz valódi kódexekkel és térképekkel. De a legértékesebb kincsek mégiscsak a nyitott kódexek, az idősebb, sok földet bejárt északi asszonyok, akik az életükért cserébe mesélnek és beszélgetnek. Akiknek nincs más dolguk, csak az, hogy emlékezzenek. Utakra, szelekre, tengeráramokra. Éhínségekre, háborúkra, családi viszályokra. A napkövekre, amikkel testvéreik a ködös északi vizeken tájékozódnak.
Ezeket az asszonyokat persze senki sem eteti majd az öregségeket meggyorsító kotyvalékokkal, nekik forrásvíz, sok méz, friss gyümölcs, zöldség kerül az asztalukra.
Ha a könyvtár felépül, a város olyan lesz, mint a legtökéletesebb nő, amit emberi elme el tud képzelni: egy tengerparton elnyúló óriási asszony halhatatlan, örökké termékeny méhvel, számtalan szorgos kézzel és persze világos következtetésekre képes elmével
Ám  mégoly laza vagy éppenséggel szelíd rendnek persze a könyvtárban is kell lenni, különben ezek a nyakas asszonyok fellázadnak. Az ő mindennapi felügyeletüket Hákim egy ráncos, félig süket kis öregasszonyra bízná, aki szinte minden szláv és germán nyelvet töviről hegyire ismer: Hannára, a Narbonne-i rabszolgakereskedő távoli rokonára, akiről a szláv katonák meséltek.
Mert rendnek kell lenni.

Al-Zadzsr nagyvezér délutánonként szokott Hákim terveire időt szakítani.
De az utóbbi hetekben már ez is fárasztotta. Óvatosan kitapintotta a szinte észrevétlenül növekvő csomót a bordái alatt.
Végülis mit számít?
Ha élettel telnek meg a falak, ha a megfelelő testek összekapaszkodnak, ő is búcsút vehet a világtól.