Ilyen eszeveszett várost még soha életében nem látott.
Nem volt neve a tereknek, nem volt neve az utcáknak, a házakat csak szent idézetekkel és számokkal jelölték meg. Mintha egy várossá változott óriási könyvben lépkedne.
Ő, Hanna persze nem rabszolgaként érkezett Almériába, hanem Al-Zadzsr nagyvezér meghívására, aki szerette volna megmutatni neki az épülő városközpontot… Vendégül látni, kicsit körbekalauzolni… néhány hétig, vagy ki tudja hány napig vagy hónapig? Élvezni a társaságát, kikérdezni a véleményét…
Élvezni a társaságát?
Hanna természetesen nem mondhatott nemet a drága jó Moisesnek, a család fejének, ahogy természetesen nem mondhatott nemet a kalifa fővezérének sem. Nem mondhatta, hogy öreg, hogy fáj a lába, hogy csak a saját ágyában tud jól aludni, hogy nem túlságosan jó társaság…, hogy szeretné a nyugodtan meggyászolni a lányát. Ugyan kinek lehetne jó társaság a halottakon kívül? Még csak azt sem kérdezhette meg a nagyvezértől, ugyan mi szüksége van a mórok fővezérének egy félsüket kis öregasszonyra.
Vannak meghívások, amiket senki nem mer visszautasítani.
Al-Zadzsr is tudta, Moises bácsi is.
A rokonok úgy köszöntek el tőle, mint akik biztosak benne, hogy többé nem látják élve.

Almériában aztán természetesen nem találkozott se a kalifa első, se második, se a harmadik emberével. Csak egy tapintatlan, magát lángelmének képzelő rabszolga, egy izzadt kis mitugrász, Hákim “élvezte a társaságát”, és kísérgette a számok és verssorok között, Alméria épülő városnegyedeiben. Olyan tudálékosan, olyan fölényeskedve, mintha Hanna hozzá hasonló rabszolga vagy tanítvány lenne. Hol Ptolemaioszt, hol Arisztotelészt ócsárolva, hol  előadásokat rögtönözve a méhek és a sáskák szokásairól, vagy a sivatagban épülő óriási városról, Bagdadról.
Ptolemaiosz? Arisztotelész? Bagdad? Hanna soha életében nem hallotta ezeket a neveket. Emellett süket volt a fél fülére, fájt a lába, a portól könnyezett a szeme, és természetesen az sem érdekelte, hogy a hártyásszárnyú rovarok vagy a fedeles szárnyúak különbek-e.
De hát mit tehetett? Bólogatott udvariasan és engedelmesen.
Napközben görög, mór, gót mesterek dolgoztak a városban, kijelölték a kerteket és a kapukat, építették a falakat, és ügyet sem vetettek egy körülöttük tébláboló öregasszonyra. A tökéletes város ügye elmosta a szabadok és a rabszolgák közötti határokat: mesterek és pénzen vett rabszolgák együtt ettek-ittak, nevettek, és ha végeztek egy munkával, nagyokat kurjantva együtt vonultak fürdeni a tengerhez – és mindannyian hálásak voltak a Teremtőnek, hogy itt és most most élhetnek.
Most már Hanna is biztos volt benne, hogy élve nem szabadul innen.

Az ellenszenves, érthetetlen jókedvet mindenütt női kacagások, sikítások, ujjongások, vidám trillák törték meg, noha nőket természetesen sehol sem lehetett látni az építkezéseken. Pedig lányok is vannak itt, gondolta Hanna, mért ne lennének?  Egy épülő katonaváros hogy is működhetne nők nélkül? Ahogy Hákim szem elől tévesztette, egy lelakatolt, eunochokkal őrzött kunyhóhoz lopakodott.
Az idős kor a fiatal férfiak szemében még a legsűrűbb lepelnél is jobban elrejt egy asszonyt. Egyszerű bokorrá, kővé, vagy egy félredobott köpennyé változtatja az emberi testet – látnak, de nem vesznek észre. Hanna letelepedett az egyik bedeszkázott ablak elé, lekuporodott, és úgy tett, és mintha séta közben elnyomná az álom.
Bűz, kuncogás, gyerekdalok.
Hanna a palánk résein át aztán meg is pillantotta az ellenállhatatlan jókedvtől vonagló, gránátalmamagokkal dobálózó, fiatal lányokat. Belenézett a kitágult pupillákba, és szlávul kérdezősködött a szűk szobában, egymás hegyén-hátán ugrabugráló, nótázgató fiatal lányoktól.
Kik vagytok? Honnan jöttetek?
A lányok a hasukat fogták a nevetéstől. Hanna egész életében kamaszok körében forgolódott, úgyhogy gyorsan keresett egy nyílt arcú, kívülállónak látszó lányt.
De mégis: hogy hívnak téged? Honnan jöttél? Mióta vagy itt?
De hiába: éretlen vihogás. Bár semmi sem keseríthet el jobban, mint a bezártság, ezek a lányok úgy visongtak, mintha a lábukat tollseprűkkel csiklandoznák.
Hanna most már biztos volt benne: valami különleges varázsszertől bódultak itt ennyire az emberek. Ezért nem alszanak eleget, ezért tág a pupillájuk, ezért nem tudnak kacarászás nélkül felelni, ezért kurjongatnak reggeltől estig, és ezért nem akar senki innen kiszabadulni…
Ám Hannát nem kínálta senki mákonnyal, varázsdióval vagy csodatevő fűvel, de még borral vagy különleges teákkal sem. Ő csak gyümölcsöt és mézet evett, és ha Hákim eleresztette, értetlenkedő arccal téblábolt az építkezéseken.
Hogy ez micsoda eszeveszett hely!
A rossz érzést csak fokozta, hogy mindenki fiatalabb és boldogabb – ó, mennyivel, de mennyivel boldogabb és fiatalabb! – volt nála. Öregnek és száraznak érezte magát, mert Hákimon és a kalifa tanácsadóin kívül itt nem voltak idősebb embereket. Az öregek hiánya sokáig azért sem tűnt fel, mert Almériában nem családokban, hanem műhelyekben éltek az emberek. Napközben visongva elvegyültek, dolgoztak, kurjongattak és kacarásztak, de napszállatkor erőszak nélkül bevonultak a kijelölt körleteikbe.
Ilyenkor már csak Hanna volt az egyetlen, aki fel-alá sétált  a kis utcácskákon.
Egy ilyen esti barangolás során jutott el egy félreeső barakkhoz.
Óvatosan benyitott, köhécselt, szlávul és arabul elnézést mormogott, és már fordult volna vissza, mikor megpillantotta a halott vagy halálos görcsben rángatózó testeket. Ők is mind fiatalok voltak,  de nem annyira fiatalok és szépek, mint a nevetgélő, gránátalmamagokkal dobálózó kislányok a leláncolt kunyhókban. Az ő testük már csontsovány volt, a bőrük furcsán száraz, a medencéjük szüléstől széles, a mellük fonnyadt.
Gyorsan elhasznált női testek, gondolta Hanna.
De nem kell feleslegesen érzelegni, nem kell ezeket a lányokat sajnálni, magyarázta Hákim. Szeretjük az állatokat, mégis megesszük a húsukat, a bőrüket meg lenyúzzuk, hogy ne mezítláb sétálgassunk a sivatagban. És a méhek! Tanulunk tőlük, csodáljuk a városaikat, de azért elvesszük a mézüket, hogy megízesítsük vele a süteményeket.
– Hát vágyhat-e másra egy szép rabszolgalány, minthogy minden rezdülésével, minden porcikájával a gazdáit szolgálja?
– És mik azok a bódítószerek, amivel tönkreteszitek őket tizenkét-tizenhárom évesen? Mitől kacarászik itt mindenki? Miért olyan álmatlanok és boldogok itt az emberek?
Hákim nevetett, és úgy paskolgatta meg az arcát, mintha Hanna is egyike lenne a pénzen vett szerencsétleneknek.

Aztán eljött a nap, és  Hanna is megtudta, miért hívták ide.
Almériába, azaz a Tökéletes Városba, ahogy Hákim nevezte, egy idő múlva idősebb nők is érkeztek. Nem lapátkezű, szorgalmas rabszolganők, hanem széles arccsontú, szláv fejedelemnők az Elba partjáról, akiknek kibontott hajából az északi esők szaga áradt. Díszes köntöseikben foglyul ejtett frank és normann asszonyok, akik a gyerekükért vagy az enyhülést hozó halálért rimánkodtak Hannának.  Egy patyolatfehér viking nő, akinek látszott a kezén, hogy valamelyik udvarban szolgálóként tengődött, de megváltotta az életét azzal, hogy kívülről fújta a viking királyokat.  Vagy nem is fújta kívülről? Csak kitalálta a viszonylagos kényelemért, a könyvtár előkelő csendjéért cserébe a legszörnyebb szörnyekről szóló kalandokat? Jókedélyű, tagbaszakadt asszony volt, aki segített is Hannának kiszolgálni a „királynőket”.
A könyvtárszoba, ahova Hákim beköltöztette Hannát,  megtelt elesett férfiak, fogságba esett unokák és gyerekek nevével. Jajszavakkal, sőt idegen istenekkel, akikhez az idős nők méltóságteljes halálért fohászkodtak. de többnyire nem a legelső pillanatban.
Mert a  fájdalom furcsa módon taglózza le az embereket. A fogságba esett nők is csak napokig ettek-ittak, bámészkodtak, eltompult, unott arccal forgatták a kódexeket – csak a rúnákat ismerték, vagy még azt sem –  egymással nevetséges apróságokon veszekedtek… aztán elég volt egy szó, egy dallam, valami különös vibrálás a lemenő nap megvilágította felhőkben, hogy elöntse őket az emlékezés ereje.
Bármivel kábították el a fiatal lányokat, ebből a csodaszerből nem jutott az idősödő nőknek.
De vajon miért akarja Hákim írásba önteni a történeteiket?
Miért érdekli a kalifát vagy bárkit, hogy hogyan készítik Dániában a birkapörköltet? Hogy ki volt Félfülű Harald legkedvesebb unokaöccse?
Hákim semmilyen kérdésre nem felelt.

Az egyik őszi nap két erőszakkal elejtett, fogoly nőt tuszkoltak a könyvtárba. Bár a szőkék másképp öregszenek, mint a feketék, az idősebbikről Hanna sejtette, hogy nagyon idős lehet. Puffadt, kövér asszony, már se a vizeletét, se a nyálát, se a könnyeit nem bírja visszatartani, és arról jajong, hogy tizenöt éve elárulta a férjét és a gyerekeit. Olyan vehemenciával beszélt, olyan széles gesztusokkal ,hogy Hanna érezte, pár órán belül meg fog halni – azért élte túl az utazást, hogy megbűnhődjék valami rettenetes, iszonyatos (képzelt vagy valóságos) tettéért.
A haldoklás előtti percek felszabadítják az életerőt. És a fantáziát.
Hanna ismert egy öreg zsidó asszonyt, aki nemcsak hallotta, hanem látta is a testekből szabadulni akaró, madár módjára vergődő lelkek szárnycsapásait.
Paralatika-parakusz-marabion. Az átokhoz vagy áldáshoz hasonló , megállíthatatlan gagyogásba belevesztek a szörnyű titkok.
Hanna ebből egy szót sem értett.
Talán jobb is, gondolta. És egy kényelmes szék felé kormányozta a hatalmas, dülöngélő testet. Aztán felemelte a fejét, és értelmes, tiszta tekintettel végigmérte Hannát.
– A legjobb borból kérek– rendelkezett ellentmondást nem tűrően.
A másik foglyul ejtett nő, a haldokló kísérője kisebb volt, és csodák csodája, még csak nem is öreg. Úgy hajladozott az idősebb körül, mintha unokahúga vagy cselédje lenne. Pedig Hanna Hákimtól tudta, hogy ő, a kisebbik a fontosabb, ám nem volt idő, hogy alaposan megbámulja, mert rohanni kellett, hogy az idős nőnek valami pirosas gyümölcsszörpöt kerítsen.
– Ez is nagyon jó lesz – mondta a fiatalabb, és elvette Hannától a gránátalmaszörpöt.
Hanna csak most bámulta meg alaposan: micsoda fura teremtés! A szeme kék, a haja fekete, borzas, a pupillája különös, violaszínű, és olyan mozgékony, mintha világéletében talpon lett volna, hogy másokat kiszolgáljon.
De talán hajladozás közben a másik is  végigmérte a sarkától a feje búbjáig.
– Riolda vagyok – mondta lassan. – És a segítségedre van szükségem.

Végülis mi a baj az asszonyokkal? Nem érnek-e ugyanannyit, mint a férfiak?
Hiszen ki tagadná, hogy Évának kevesebb jutott a sárból, mint Ádámnak, aki a föld porából vétetett?
És mégis, mégis… töprengett Benjamin kínlódva.

Hát nem egy tőről fakad a szerelem és a megaláztatás?
Nem az a sorsa az asszonyoknak, hogy a férfiak megalázzák őket? A gazfickók durván, a hajukat rángatva, a jámborak szelíden, a Törvényre és a költőkre hivatkozva? Minden asszonyt megszépít az engedelmesség – de akit egyszer valakik megszépítettek, arra hallgathat-e a bölcs ember? Számít-e mit gondolsz, ha mások már engedelmességre szoktattak?
Őt, Benjamint szerencsére nem verte meg semmilyen béklyóval a Teremtő. Koros apa legelső, várva várt, fiaként született, édesanyjának, a tizenöt éves Rebekának pedig Benjamin volt a dicsősége, a csillaga, a hazája, a becsülete. Mióta a fiamat megszültem, nem a saját testemben hordom a szívem, mesélte mindenkinek. Bár lettek még testvérei, lányok is, fiúk, de a szív, az egyetlen, a legfontosabb szív már az ő bordái között dobogott.
Soha nem kiabált vele senki. És a kezét sem emelte rá senki emberfia. Ő, Benjamin nem vette kezébe soha más kanalát, és az asszonyain és a gyerekein kívül nem érintett más testeket. Mikor egy nyári viharban, negyven évesen el kellett fogadnia unokatestvére köpenyét, őszintén zavarba jött. És persze soha nem mulasztott el egyetlen szombatot, egyetlen parancsolatot, ahogy nem hagyta küszöbén éhezni a szűkölködőt. Tiszteletreméltó kereskedő volt.
Az árulás és a szolgaság minden teremtményen nyomot hagy, magyarázta az édesapja. Akiket megaláztak egyszer, viseljenek bár bíborpalástot, nevezzék magukat kalifának, azoknak ott a folt a lelkükben. Isten látja ezeket a sajgó sebeket, ezeket a félelmeket, furdalásokat, vonzalmakat, csak mi nem vesszük észre. Minden nőt ahhoz fűz eltéphetetlen, emberi szemnek láthatatlan kötelék, aki először ránehezedett. És egy kisfiút gyerekkorában megaláznak, meglehet, nem emlékszik a támadója arcára, de ha megnő, sokszor maga is gyerekeket szeret.
Csak a kövek felejtenek, az emberi lelkek, az emberi testek sohasem.
De kifordult a világ a sarkaiból!
Sokan ódivatúnak titulálják ezeket a bölcsességet.

Benjamin erőt vett magán, és elgyalogolt a hajdani levendula-szárítóba, hogy megnézze a rabszolgákat, a „jövő fiait”.
Mert hát nem azt akarják vele elhitetni, hogy ezek a megalázott, szláv gyerekek egyszer majd tisztek és elöljárók, adószedők és vezérek lesznek? A kalifa jövendő támaszai? Akik soha nem kérdeznek semmit, csak zászlóval  a kezükben, ész nélkül rohannak előre?
Megkopott falak, nyöszörgés, félelem. Repedések.
Hol van már az az idő, mikor ebben a levendulaszárítóban Marseille-i piacra szánt hófehér párnácskákat tömtek a lányok?  Jószagú virágokkal tömött „álompárnácskákat, amiken Benjamin apja hajdan meggazdagodott.
Már az emléke is eltűnt. Csak a név maradt, mint valami homályos sírfelirat.

Te hol hordod a szíved? Benjamin lehajolt egy tízéves-forma, göthös kisfiúhoz. A gyereknek nem volt sok hátra: a bokáján kilátszott a nyers hús, a szeme nemcsak begyulladt, hanem elfertőződött. És ezt is megerőszakolták a frankok földjén, gondolta Benjamin. Ahogy az összeset az úton –hogy engedelmesek legyenek, hogy összetörjék bennük a honvágyat, hogy ne gondoljanak az éhségre és a szomjúságra.
Hát nem egy tőről fakad a megaláztatás és a szerelem?
A dicsőség és a fájdalom?
Összehúzta magán a köntöst, amit a feleségein és a gyerekein kívül nem érinthetett meg senki, azt a Babilonból hozatott nevezetes selyemköntöst, amin liláskék ég alatt madarak ábrándoznak, és a cselédjét, Hannát figyelte, aki kását mert egy nagy fatányérba, és egy szláv dalt dünnyögött a gyerekeknek.
De hogyan képes egy nagyothalló vénasszony megtanulni egy ilyen idétlen, kutyaugatásra hasonlító nyelvet? És hogy tud ezen a borzasztó nyelven ilyen gyengéden beszélni? Benjamin beleborzongott, ahogy a sovány gyerekarcokat figyelte.
Minden nyelven el lehet mondani, hogy meg fogunk halni.
Egy férfiszolga kirántott a kását kezükkel lapátoló fiúk közül egy ernyedt, nehezen lélegző gyereket, talán azért, hogy ne ragasszon a többire valami szörnyű betegséget. – Bátorság! – kiáltott a fiú utána Hanna, és Benjamin belereszketett: ő ugyan egy szót se beszélt a szlávok beszédéből, de ez a szó valahogy kikívánkozott az összetorlódott mássalhangzók közül, és érezte, mást nem jelenthet.
A fiú már nem is tudott kiegyenesedni.
Akinek meg kell halni, annak meg kell halni.
De nem bámészkodhatott tovább, hiszen üzletfelei, a mór főtisztek kérték meg, hogy vizsgálják meg együtt a gyerekeket.

– A leghűségesebb katona is. végigjárja a halál ösvényeit. A megaláztatás és a szigor elkerülhetetlen – bólogatott Al-Ruzi, a nagyvezér tisztje. – Akinek gyerekkorában összetörték a csontjait, az legyőzhetetlen lesz. Nem tartja sokra a saját életét, ahogy nem tartja sokra a másikét sem.
Ezen a kedvetlen, borzasztó reggelen Benjamin viszolyogva figyelte a nagy hadvezér arcvonásait. Résnyire húzott, szürkéskék szemek, a nyári nap forróságától hámló bőrön kis, vörhenyes szeplők.
Talán hajdan Al-Ruzi is ezen az útvonalon érkezett?
Netán itt szállt meg, ebben a levendulaszárítóban látták el a sebeit, és egy tizenöt-húsz évvel fiatalabb Hanna nyújtotta neki a kásával teli tálat?
Ki tudhatná?
Minden lehetséges.
De nem tartotta szerencsésnek, hogy a valenciai hadurak az ő rabszolgaszállásán válogatják ki a testőröknek alkalmas fiúkat. Mert az semmi jót nem jelent, hogy szombatonként katonák csörtetnek végig a birtokán, hogy  kisfiúkat tapogatnak a levendulaszárítóban, és foghegyről beszélnek az öreg Hannával.
– Egyre kimerültebbek, egyre soványabbak ezek a gyerekek – sóhajtozott Al-Ruzi. – Ebből a hét fiúból talán egy sem marad meg. Miért nem látod el őket olyan gondosan, mint a lányokat? Miért nem kapnak az úton eleget enni? Nincs az a jövendő hűséges és konok katona, aki túléli, hogy napokig szomjazni kell.
Benjamin megrántotta a vállát.
Hát ne tudná Al-Ruzi? A lányokat szüzen adják el, ezért rájuk jobban vigyáznak: nem ütik a hajcsárok az arcukat, nem rugdossák a térdüket, és még arra is ügyelnek, hogy óvatosan kötözzék meg őket. De talán nem emlékszik Al-Ruzi, hogy mi folyik a rabszolgaszállásokon? vagy talán elfelejtette, hogy hogy kelnek át az Elbán a megkötözött gyerekek?
Kit akar ez a tökkelütött megtéveszteni?
– Ha saját embereid nem tudják épségben elhozni a gyerekeket, kérhetnél segítséget az Ardennek környéki zsidóktól. Mibe kerül ez neked, Benjamin, mondd? Hisz ti, zsidók, éjjel-nappal leveleztek. igazán jobban gondoskodhatnál a szállításukról. Mert jegyezd meg, mi erős fiúkat akarunk, jövendő katonákat, akiket megtörnek, de nem összetörnek az úton . Akikben marad annyi lélek, hogy tovább szolgáljanak.
Benjamin engedelmesen bólogatott.
Mi mást tehetett?
Hallott a rabszolgákból álló zászlóaljakról, egy szláv rabszolga vezette, csodálatos selyemgyárról, és persze mindent tudott a kalifa legmegbízhatóbb, életre-halálra hűséges testőreiről. Természetesen tudta, hogy tizenkét-tizenhárom éves korukban szokás kinevelni a legjobb katonákat, akik aztán húsz éves korukra aztán átverekszik magukat Allah paradicsomába. Aki a hadakozást túléli, az nagy úr lehet – mi sem természetesebb. De a szíve mélyén Benjamin jeges rémületet érzett.
Milyen birodalom az, amit rabszolgák védenek?
Miért nem bízta vajon rabszolgakatonákra Salamon Jeruzsálem védelmét? Miért nem vásárolt rabszolgákkal küzdöttek a dicső Makkabeusok? Hogyan is lehetne megtört emberekkel felépíteni egy jó országot? Hát nem kellett-e az ő népének negyven évig vándorolni, hogy senki se maradjon, aki emlékszik a rabszolgahajcsárokra?
A szív, ugye. Ami másképp dobog, ha nem törik össze. Ha nem árulod el ezerszer az isteneidet. Ha a szüleid, és nem a gazdáid ajándékoznak meg a neveddel. Ha nem törték el benned azt a titokzatos valamit, amit mások akaratnak neveznek.
És az Ardennek környéki zsidók! Hogy ő – számításból – testvérnek tekintse azokat, akik megtagadták a hitüket? Vagy a hirtelen-lett zsidókat, akik mint a kazárok, egyik napról a másikra döntöttek a Teremtő Isten mellett?
Hát nem lett volna jobb, bölcsebb, ha bele sem vág a rabszolga-kereskedelembe? Ha csak levendulával tömött álompárnácskákat árul a Marseille-i piacon?
A hittagadás rosszabb, mint a paráznaság. Sivataggá teszi az emberi szívet.
– Hozzá kéne szoknod Allah diadalmas idejéhez, Benjamin – bólogatott Al-Ruzi. – Fejlődnöd kéne! Nem élhetsz örökké ilyen csökönyös tespedtségben.
És barátságosan végigsimított Benjamin köntösén.
A madarakon, amihez csak Benjamin asszonyai és gyerekei érhettek.

A hajnal a fiatal lányoké, tűnődött Hákim, mikor végigjárta az épülő város félhomályos hálótermeit.
Ha figyeled őket az ébredés előtti percekben, és nem engeded, hogy a hajlatok, a szétnyíló ajkak elvonják a figyelmedet, akkor szinte érzed, hogy bizsereg bennük az összes nedv, már-már látod, hogy még a leeresztett szemhéjuk is reszket az életerőtől. És mintha ez az örökös növekvés, hullámzás, zsizsegés túlnőne az egyes testeken: a lányok mellkasa egyszerre emelkedik és süllyed, mintha láthatatlan szálakkal egymáshoz láncolták volna őket, és te úgy érzed, még a halottak is megelevenednek ennyi alvó lány mellett.
A legtöbb vénember persze azért fantáziál erről, mert a legünnepibb pillanatokban a tudat nem tud ábránd és valóság között különbséget tenni, a lemondás és a remény jóvátehetetlenül összekeveredik. Akkor is, ha mindenki tudja, hogy ezekre a viruló rabszolgalányokra csalódások, hosszú, unalmas órák várnak: mosogatás, söprögetés, vízhordás, zöldségpucolás, unalmas, fárasztó munka, sok-sok megaláztatás, vagy ha szerencséjük van, a háremek mélyén töltött, végtelenbe vesző órák.
Nem lennének mind boldogabbak, ha csak a fiatalságuk maradna?

No de egyetlen kortyintás az ő találmányából, a gyöngyvirág leveleiből főzött vörösesbarna teából képes lerövidíteni a lányokra váró unalmat és szenvedést. A fonnyadni kezdő, húszéves nőknek nem kell végigjárni az öregedés stációit: egyik napról a másikra kihullik a hajuk, petyhüdt lesz a bőrük, és míg képtelenek bármilyen folyadékot magukhoz venni, a saját kalimpáló szívük végez velük. De addig! Szerelemben és munkában, Allah dicsőségében tölthetik életük minden óráját. A tekintetük, a hajkoronájuk ragyog, és bár aludni alig tudnak, serények és elevenek, készségesek és vidámak, akár az angyalok a Paradicsomban.
Női szentek, mondta Hákim Al-Zadzsrnak, a nagyvezérnek.
Hiszen ők az igazi szentek, nem azok, akik kolostorokban porosodnak, éjjel-nappal miséznek, és ha elunják az imádkozást és a térdeplést, lekvárokat főzicskéznek.
Ezek a lányok életük minden percét derűben és hasznosan töltik el.
A született arabok, a papok és a kalifa többi ingyenélője persze azt terjeszti, hogy ő, Hákim óvatosan adagolt arzénnel vagy valami más kábítószerrel rövidíti le a rabszolganők szenvedéseit. Ezért csillog olyan eszelősen a tekintetük, ezért esznek keveset, és ezért kezdenek már húszévesen ráncosodni.
Ám aki effélét állít, gondolta Hákim dühösen, az lebecsüli az ő gyakorlatias lángelméjét. A kalifa új bogárkái, az Almériában élő rabszolganők nemcsak kívánatosak és ellenállhatatlanok, nemcsak szépek és szerencsések, hanem hasznosak is: ők soha nem egyetlen gyereket, hanem mindig kettőt-hármat hordoznak a méhükben. És ha a csemeték elérik a hatéves kort, az anyák már elégedetten adhatják vissza a Teremtőjüknek az életüket.

Tizenkét lány a selyemgombolyítóban, tizenkét lány a szövőszékek mellett, ötször tizenkettő a nagyteremben a katonák szórakoztatására, hozzá még legalább harminc édesanya ötven vagy hatvan cseperedő aprósággal – apró, de tökéletesen szabályozott női város, amely megállás nélkül gyermeket, selymet, tejet, örömöt és életet termel. Gazdaságilag is figyelemreméltó, hiszen már a szépen hímzett, északi piacra szánt selyemszövetekből fedezhető egy hatalmas gyümölcsöskert és tizenöt-húsz testőr-rabszolga. A születő fiúk aztán a kalifa hadseregét, a születő lányok pedig a kalifa kincstárát gyarapítják – szorgalmas gépezet ez, mely megállás nélkül áldással és gyönyörrel árasztja el a világot.
Eleven  testek alkotta perpetuum mobile.
Allah legszentebb városaiban, ezekben a kicsinyke Női Palotákban mindenki fiatal. Itt nincs helye haszontalan nagynéniknek, semmittevő nagypapáknak: minden életnek, minden pillanatnak, minden mozdulatnak kijelölt sora van.
A lányok azért imádkoznak a rabszolgapiacokon, hogy elég szépnek és ügyesnek találtassanak, és bekerülhessenek egy földöntúli palotába. De nemcsak a lányok gondolkodtak így, hanem az Elba mellől összefogdosott fiúk is. Hiszen mi készíthet fel jobban az iszlámra, az odaadásra, ha nem az engedelmesség? Az otthonról hozott tabuk és félelem alóli szabadulás.
Mi más a rabszolgaság, ha nem az emberi lélek felszabadítása?

De Hákim, akinek gondosan kiválasztott orvosságai életben tartották ezeket a laktanyákat kiszolgáló női házakat, még mindig nem volt teljesen elégedett. Egy lány, aki napi húsz órát gubbaszt egy szövőszék mellett, vagy két-három magzatot hord a hasában, nem törődik azzal, mi lesz holnap a világgal. Minden orvosságnak van mellékhatása: a gyöngyvirág-kivonatot bármilyen gondosan adagolják, rémálommá változtatja a múltat.
Márpedig nem akárhonnan jönnek ezek a lányok. Hanem a köd, a szelek országaiból, olyan távoli vidékekről, ahova Allah katonái is tartanak.
Az igazi tudósokkal ellentétben Al-Zadzsr nagyvezér nem gondolta, hogy több Arisztotelész-olvasás segít majd eligazodni a fjordokban, hogy a tündéreket majd elbűvölik a tökéletes accusativus cum infinitóval, vagy Ptolemaiosz segít majd rábukkanni Thuléra. Ha pedig ez így van, akkor mi szükség a könyvtárakra?
De Hákim úgy gondolta, nemcsak a nők kezére és méhére van szükség, hanem a tapasztalataikra. Hiszen mindig mindenhol annyira gyakorlatiasak. Ő már találkozott pásztorlányokkal, akik lerajzolták az esthajnalcsillag tavaszi és téli pályáját, beszélt öregasszonyokkal, akik pontosan tudták, hogy a járványokat nem átkok vagy istenek, hanem bolhák okozzák. Ráadásul a nők a férfiaknál gyorsabban tanulnak nyelveket, és mivel hogy alázatosabbak, minden apróságra jobban odafigyelnek.
Az okos asszonyok két lábon járó, nyitott kódexek. Ráadásul olyan könyvek, győzködte Hákim a nagyvezért, ahol nemcsak a konklúziók,  hanem a cím is változhat idővel.
És ezzel Al-Zádzsr tanácsadója is egyetértett.
Hiszen még fel sem épült Bagdad, az Abásszidák fővárosa, de már egy csodálatos lányról mesélnek, aki az ottani kalifát minden éjszaka mesékkel szórakoztatja. Egy fogoly lány, aki úgy kerülheti el a halált, hogy új és új történeteket talál ki, és  új és új gyerekeket szül élete urának… Persze Hákimot, ahogy Al-Zadzsrot sem, egy csöppet sem érdekelték a mesebeli királylányokról vagy vidám csirkefogókról szóló történetek. Ezek csak azért terjednek országról országra, mert a mór asszonyok nem tanulhatnak, és nincs semmi olyan gyakorlatias ismeret, ami a képzeletüket megmozgatja.
Északon  a nők szabadabban járnak-kelnek, katonákkal beszélnek, országokat alapítanak, követeket fogadnak, és ha kell, hadseregeket vezetnek. A viking nők ott állnak a hajók tatjában, és a testvérükkel vagy a férjükkel vizsgálják a csillagokat.
Almériában, a Hákim tervezte csodálatos városban persze könyvtár is lesz valódi kódexekkel és térképekkel. De a legértékesebb kincsek mégiscsak a nyitott kódexek, az idősebb, sok földet bejárt északi asszonyok, akik az életükért cserébe mesélnek és beszélgetnek. Akiknek nincs más dolguk, csak az, hogy emlékezzenek. Utakra, szelekre, tengeráramokra. Éhínségekre, háborúkra, családi viszályokra. A napkövekre, amikkel testvéreik a ködös északi vizeken tájékozódnak.
Ezeket az asszonyokat persze senki sem eteti majd az öregségeket meggyorsító kotyvalékokkal, nekik forrásvíz, sok méz, friss gyümölcs, zöldség kerül az asztalukra.
Ha a könyvtár felépül, a város olyan lesz, mint a legtökéletesebb nő, amit emberi elme el tud képzelni: egy tengerparton elnyúló óriási asszony halhatatlan, örökké termékeny méhvel, számtalan szorgos kézzel és persze világos következtetésekre képes elmével
Ám  mégoly laza vagy éppenséggel szelíd rendnek persze a könyvtárban is kell lenni, különben ezek a nyakas asszonyok fellázadnak. Az ő mindennapi felügyeletüket Hákim egy ráncos, félig süket kis öregasszonyra bízná, aki szinte minden szláv és germán nyelvet töviről hegyire ismer: Hannára, a Narbonne-i rabszolgakereskedő távoli rokonára, akiről a szláv katonák meséltek.
Mert rendnek kell lenni.

Al-Zadzsr nagyvezér délutánonként szokott Hákim terveire időt szakítani.
De az utóbbi hetekben már ez is fárasztotta. Óvatosan kitapintotta a szinte észrevétlenül növekvő csomót a bordái alatt.
Végülis mit számít?
Ha élettel telnek meg a falak, ha a megfelelő testek összekapaszkodnak, ő is búcsút vehet a világtól.

– Csalánból? No de hogyan? – hüledezett Lea. És óvatosan végighúzta a kezét a takarókon.
– Csalánból, igen – mosolygott az öregasszony. – De nem a leveleket szedjük, hanem a csalánszárat. Úgy szőjük meg, mint a kendert, és keverjük más füvekkel, hogy puha és selymes legyen.
Lea elképedve figyelt. Ő úgy tudta, csak a mesék bűnbánó királynői szőnek csalánból ingeket. Éjszaka kióvakodnak sötét susnyásokba , ártó szellemekkel teli völgyekbe, és kesztyűs kézzel szedegetik a leveleket.
– Ugyan! – nevetett az öregasszony. – Unatkozó agyalágyultak találnak ki ilyen meséket! Még csak nem is csíp a csalán, ha ügyesen fogod meg, és értesz a csalánszövéshez.

Lea nem értett hozzá. Moises bácsi házába távoli országokból hozták a kelméket, rabszolgalányok szabták ki a végeket, és ők hímezték rá a virágokat. A család asszonyainak más dolga sem volt, csakhogy méltósággal viseljék őket.
De ha ebben a faluban mesél a Narbonne-i életéről, el sem hitték volna.
Szegényesebb, de sokkal izgalmasabb volt itt az élet.
A férfiak fúrtak-faragtak, méhészkedtek. Az asszonyok a mézből ragacsos süteményeket sütöttek, madár, ló, sárkány alakú kalácsokat, bevonták valami csillogó mázzal, és árulták a városi piacokon. Erdei bogyókból, vérből, nyálból, vizeletből festékeket kevertek, és ezekkel színezték meg a különleges módon elvékonyított csalánszöveteket. Az öregasszonynak volt egy titka, amitől ezek a nyáron hűvös, télen meleg kelmék olyan csillogóak lettek, hogy össze lehetett téveszteni a legfinomabb arannyal átszőtt selyemmel.
De Dán népe – ahogy magukat nevezték – nem szívesen osztotta meg a titkait Leával. Amíg élet-halál között lebegett, aggódtak, mi lesz a méhében növekvő gyerekkel. Ám ahogy felrémlett, hogy Lea nemcsak megszüli a gyerekét, hanem a nyakukon marad mindörökre, az öregasszony is egyre kedvetlenebb lett.
– Hallgass és egyél! Ugyan mi közöd a mi titkainkhoz?
Lea evett és hallgatott: melengette a hasában növekvő életet, és azon töprengett, hogy mik lehetnek ezek a nagy titkok, és miért nem eléggé zsidó ő Dán fiainak szemében.
Ugyan mit vétettem? Hol rontottam el?
Ahogy jobban lett, már azt sem engedték, hogy hozzáérjen a szombat esti ételeikhez. Ha hasára szorított kézzel kisétált a kunyhók közé, a gyerekek, mintha csak egy leprás illegetné magát köztük, rögtön szétrebbentek.
Hát mi a baj velem?, töprengett.
Egy tekintélyes kereskedődinasztiához tartozó, vihorászó kamaszlányt persze senki sem tanít ki töviről-hegyire a zsidó hit alaptörvényeire. Minek is kéne kitanítani? Narbonne-ban a különbségek világosak és látványosak: senki sem kevert volna össze egy keresztényt egy mohamedánnal, egy zsidót egy szláv rabszolgával. De ez a vízmosással és barlangokkal körülvett falu nem illett egyik világba sem. Dán népe zsidónak mondta magát, elválasztotta a húsos ételeket a tejes ételektől, a tejes edényeket a húsos edényektől, egy héberhez nagyon hasonló nyelvet beszélt – de nem voltak könyveik. A férfiak fejből mondták az imákat, és mindennél jobban tiszteltek egy öreget, aki a Tórára kívülről emlékezett, és szombatonként felmondta a gyülekezetnek.
Valahogy magukra maradtak, és elfelejtettek olvasni, gondolta Lea. De ő ezt egy csöppet sem tartotta  fogyatékosságnak: az itteniek kevesebbet álmodoztak, kevesebbet vitatkoztak, viszont annál boldogabban vetették bele magukat a kétkezi elfoglaltságokba, szövésbe-fonásba, méhészkedésbe, ácsmunkába, cukrászkodásba. De akármit mondott volna Dán fiaira Moises bácsi, ő, Lea elégedetten élt volna köztük.
Mi magunk vagyunk a szent betűk, mondta az öregasszony, mikor Lea próbált a szokásaikról tudakolózni.
Lea csak evett és hallgatott, de minél többet evett, és minél mélyebben hallgatott, annál jobban félt tőlük. Mintha a finom falatok nagyra növesztették volna benne a rettegést. Pedig mikor az éhségtől kábultan, kettesben járták Benjaminnal az erdőket, egy csöppet sem félt, de itt, a puha ágyban fészkelődve majd szétmarcangolta a rettegés. Dán fiai azt vallották, isteni parancsra rejtegetik a titkaikat. Talán ha megszülöm a gyerekem, gondolta Lea, eladhatnak rabszolgának.
No de kinek kiáltozzon egy lány Hágár országában?
Dán népe persze örülni fog egy újszülött kisbabának. Hiszen – ahogy Lea kivette a szavaikból – a fiatalasszonyok közül hárman meddők, ketten meghaltak egy tavalyi járványban.
– Hát neked nem a gyereked az első? Hát nem az a legfontosabb, hogy neki jó sora legyen? Hogy jámbor, istenfélő családban nevelkedjen? – kérdezgette álnok arccal az öregasszony. – Hogy itt éljen velünk a szentek közösségében?

Lea kora hajnalban, a rettegés legmélyebb óráiban, a felkelő nap első sugaraira várva talált vissza a szívében a saját édesanyjához. Ha nagyon figyelt a csendes kunyhóban, már-már hallotta Hanna lélegzetét.
Hát mit tegyek? Hova meneküljek?
Tényleg alávaló, gyilkos szekta ez a Dán népe?
Hát nem mentették meg télen az életét? És nem inkább a zavaruknak, mint a gyűlöletüknek tulajdonítható a mostani ellenszenvük?
Befogadtak egy haldokló, terhes anyát, akiről mostanra kiderült, hogy talán élete végéig a nyakukon marad. És hiába is venné feleségül bármelyik Dán fia örömmel, ha Lea az öregek szemében férjes asszonynak számít… Vagy egy ki-tudja-milyen-paráznának, aki becsületesen meghalni sem hajlandó, hogy a gyereke a szentek közösségében nevelkedhessék.
Dán fiai minden évben útra keltek, hogy eleven betűk módjára elvigyék völgyekbe a titkaikat és a törvényeiket. És minden völgyben, minden vidéken, minden hercegségben szívesen látták őket. A várurak örömmel adtak engedélyt, hogy a kaptáraikkal, a szövőszékeikkel egy-egy telet a birtokukon töltsenek. Mert Dán fiai ügyes mesteremberek voltak: megjavították a várak tetejét, kitisztogatták a rómaiak kútjait, és elkápráztatták a várúrnőket az általuk selymessé tett csalánszövetekkel.
Lea kihallgatta, hogy most épp Burgundia és egy rettenetesen kegyetlen, de a fiatal nőkhöz jóságos öreg hercegnő, Hildi országának a határán vannak.
Ha átvág az erdőn, ha sikerül átjutni a folyón, akkor pár óra alatt Normandiába juthat.
De ebben a betűk nélküli világban a hetek, a hónapok és a napok már szép egyformává koptak: Dán fiai csak a szombatokat és az évszakokat tartották számon, a többi ünnep idejét a csillagok járása alapján szabták ki.
Ahogy az idő lassan felmelegedett, Lea hajnalonként a csendet fürkészte. Mennyi ideje van még, nem fog-e elkésni?
Próbált a csillagok mögött hallgató, mégis mindenütt jelenlévő Úrtól tanácsot kérni.

Egy pünkösd utáni éjjelen kivárta, hogy a kutyák is álomba szenderedjenek, majd imádkozva, a legtöbb különös kelmét magára kötözve kisettenkedett a kunyhóból, és elindult az erdő felé.
Ünnep utáni boldog csönd volt, és Lea szinte haragudott magára, hogy a falu határában vizelnie kell: mi van, ha a csobogásra felriadnak a kutyák, aztán a lovak, aztán a tehenek… majd jönnek a kicsik és a nagyok, Dán fiai és lányai kiáltozva, fenyegetőzve… Vizelés után megint ellenállhatatlan frissesség járta át, és szinte ugrándozott, mikor beért a fák közé. Olyan jókedve támadt, hogy nem is törődött a hol három-, hol ötpercenként rátörő hányingerrel. Hiszen nem állhatok meg minden bokorban, gondolta, és törtetett a kitaposott úton a folyó felé.
De az akaraterő, a jókedv nem szüntette meg a furcsa émelygést.
Mit volt mit tenni, hasára szorított kézzel, tekintetével a csillagokba kapaszkodva sietett a folyó felé.
Egy rettenetes rántás megállította.
Lea meglazította a ruháját, letérdelt, és míg egyre nagyobb görcsök rázták, belekapaszkodott egy borókafenyő ágába. Egy óriási lökés… és hirtelen vakító fehérség öntött el mindent.
Lea karjába vette a nyüszítő, eleven gyereket, megtisztogatta, bebugyolálta a ruháiba. És nyugtatgatta magát: semmi baj, gyerekkel a karján, életerős vidám és bizakodó anyaként is megérkezhet Hildi országába.
De a vidám, életerős és bizakodó anyáknak is pihenniük kell valamennyit a szülés után. Lea tett néhány lépést, aztán ernyedten lerogyott egy bokor alá. Megpróbálta számon tartani a perceket… aztán már nem is a perceket, csak az órákat…  de ahogy egyre erősebben folyt a vére…, ahogy csak folyt-folyt megállás nélkül, átadta magát az álomszerű, édes megkönnyebbülésnek.
Egy bátorítóan ragyogó, egyre közeledő csillag volt, amit utoljára látott.

Dán fiait másnap reggel a csecsemő ordítása igazította útba.
Egy kökénybokor alatt találtak rá – gondosan kelmékbe bugyolálva, a halott Lea karjában.
No de hogy-hogy kibírta csecsemő a hajnalt? Hogy-hogy nem fagyott meg?
Talán tényleg nincs párja a jó csalánszövetnek.