Bánki Éva összes bejegyzése

A múltkereskedő és a jövő – José Eduardo Agalusáról


José Eduardo Agualusa regénye egy titokzatos tranzakcióval kezdődik: egy névtelen férfi megjelenik egy „múltkereskedő” házában, és múltat akar vásárolni magának. A tranzakció színhelye, a regényben megjelenített Angola is igen különös hely: skorpiók támadnak, az égből quissondék, sáskák hullanak, „rendes” luandai polgárházakban gekkók és gyíkok futkosnak a mennyezeten, naplementekor az este nem leszáll, hanem „leszakad” az égből, és ha leesik az eső, tömött sorokban jönnek a termeszek.

 

(José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő)
L’Harmattan-JAK. 2010.
Fordította Bense Mónika

 

            És a regény „álmodói”, a szereplők is mennyire valószerűtlenek! Még a múltkereskedő, a fekete és a fehér határán élő albínó, Félix Ventura is. Akinek (lévén fekete, de mégis fehér bőrű) az előítélet „ágyaz meg” egy könyvkupac tetején. „Kitett gyerekként” így jut el egy fehér bőrű (egy valóban fehér bőrű) antikvárius otthonába, ahol is nevelőapja, a hajdani gyarmatosítók leszármazottja tényleg a fiaként neveli fel, mert biztos benne „hogy valami felsőbb hatalom szövögeti a valószerűtlen bonyodalom szálait”. Így Félix tényleg megörökli az antikvárius életét: nemcsak az üzletét és a karosszékét, hanem az őseit, a könyveit és a könyvekkel együtt a portugál irodalmat is. Szerelme egy mulatt lány, Ângela Lúcia. A név maga is ígéret, mert a lány tényleg olyan, mint maga a fény: fényeket gyűjt, járja a világot, felhőket fényképez, hol eltűnik, hol feltűnik. Hiába szeretkezik olyan bevállalósan – az, amit a neve is jelent: félig túlvilági lény, angyal.

            A Saramago-regények poétikája alapján a nevek legyűrik (vagy épp megteremtik) viselőjüket. Nemcsak Ângelát, Félixet, a múltkereskedőt, hanem Félix házának „lelkét”, az öreg bejárónőt, Vén Reménységet is. Az öregasszonyt a tulajdon neve menti meg a polgárháborúban. Egy kivégzőosztag vezetője őt a sor végére hagyja (mondván, „mindig a remény hal meg utoljára”), ám mire Vén Reménységre kerülne a sor, elfogy a lőszer. A név nemcsak megteremti, hanem titokzatos módon ki is oltja viselőjét, minden személyes, csak az egyénre jellemző tulajdonságot elfed, bizonytalanná tesz. Minden szereplő egy-egy mágikus parancs akaratlan beteljesítője, ám közben saját létezésükben is kételkednek, és mindultalan át- és átálmodják magukat egymás életébe.

            És a titokzatos megbízó, aki „múltat rendel magának”, akit az elbeszélő is csak a megrendelt nevén, José Buchmannak nevez, maga sem különb ezeknél. José szinte beletemetkezik a Félixtől megrendelt identitásába: megkeresi soha nem látott „apja” sírját, ezután soha nem látott „anyja”, Eva nyomába ered. És amíg nyomoz, kutakodik, maga is átlelkesül, megtelik új élettel. Nemcsak a tartása, az öltözködése változik meg, hanem a kiejtése, a vonásai, a gesztusai is. De sokáig még nem tudjuk az igazi nevét. Az igazi név (egy semmitmondó név) „megtalálása” majd amolyan reveláció lesz – történet megfejtése.

            És ott vannak még a névtelenek, akiknek csak a múltkereskedő ad nevet: a Félix házában élő gyíkok és gekkók is. Köztük maga az elbeszélő, aki nem akármilyen gyík-féle, hanem egy emberhangon nevető, Namíbiában nemrég felfedezett tigrisgekkó. Hiszen a Múltkereskedő elsődleges elbeszélője nem ember, hanem egy hajdanvolt-ember, akit a halál egy csúszó-mászó testébe költöztetett. És mi gekkónk, egy régi tábornok unokája nincs egyedül: hiszen a Félix házában élő összes gekkó és gyík ember volt valaha, köztük egy bíboros is, akiről tudjuk, hogy régebben kedvelte García Márquezt. Szegény elbeszélő! A regény vége felé skorpiócsípésben elpusztul, de az elbeszélés azért rendületlenül folytatódik.

            De a skorpiócsípésig a gekkó álmodik. És nemcsak álmodik, hanem leskelődik és hallgatózik. Tanúja a Félix Ventura házában lezajlott jeleneteknek, emellett Félix külön is beszél hozzá, beszélget vele, beengedi az álmaikba. Mert nagyon furcsán kuszálódnak össze ezek a félig hangsúlyozottan kitalált, félig álomszerű identitások. Félix és José álmaiban a gekkó emberalakban, „régi formájában” társalog velük, és a pisztoly, ami felbukkan az álmában, a regény legdrámaibb pillanatában sül el Ângela kezében.

            Ám a regény mégsem jelölők és jelöltek üres játéka egy rafináltan egzotikus, művészien megkomponált térben – egy régi antikvárius otthonában, egy éjszakánként magára találó, a saját álmait álmodó luandai házban, a portugál nyelvű irodalom „berkeiben”. A Múltkereskedő nem(csak) színpompás, párakönnyű, ravaszul szőtt esszé tér és idő, én és valóság nevekben vagy épp névtelenségben megnyilvánuló megfoghatatlanságáról. A szerző, Agualusa nem bizonytalanítja, nem törli el a társadalmi hátteret, az elbeszélés társadalmi referenciáját. Példázatát nem helyezi el egy légüres, a saját fikcionalitását minduntalan hangsúlyozó regénytérbe, ami egyébként a világhíres portugál író, Saramago kései regényeit olyan kimódolttá és mesterkeltté teszi.

            Hiszen A Múltkereskedő kőkemény társadalmi regény is.   

            A polgárháború után a fehérek java része elhagyta Afrikát. Vagyis dehogy hagyták el! Mint ráncos arcú gyíkok és gekkók ott „lógnak” a régi antikvárius házában, és félálomban, de nem apadó kíváncsisággal lesik az eseményeket. Az albínó Félix Ventura – egy olyan apa fogadott fia, akinek még az aláírása is olyan, mint egy kalifa parancsa – „irodájában” nemcsak valóság és fikció határát kutató holdkórosokat fogad, hanem a múltat felvásárolni óhajtó új elit tagjait. Frissen kinevezett köztisztviselőket, frissen kinevezett minisztereket. Mert a polgárháború után Angolában minden eladó: a fehérek tárgyai, emlékei, történetei, nevei, de még a családfái is. A rabszolga- és polgárháborús múlt terhétől szorongó új nemesek tudják, hogy azé a jövő, aki „megvásárolja” a múltat is. És hol lehetne a régi kacatokhoz hozzáférni, ha nem egy antikvárius örökbe fogadott fiának (fekete, de fehér, amolyan „színtelen ember”) házában?

            Mert a múltjukhoz, a saját múltjukhoz görcsösen ragaszkodó, az elveikhez hűséges szereplőket nem illeti meg semmiféle tragikus részvét. Sőt. A felejteni, hazudni és álmodni nem tudó hősök szörnyetegek. Ilyen a mostanra hajléktalanként élő, állambiztonsági dossziéit egy harckocsi alvázának árnyékában őrizgető, hajdani rémtetteire büszke, az oroszok újbóli megtérésére váró kommunista parancsnok, Edmundo Barata dos Reis, aki szinte csak azért sétál be a regénybe, hogy azon nyomban végezzenek vele. A többi szereplővel ellentétben Edmundo Barata dos Reisnek nincsen álomneve, álomélete. Ő bizony nem hazudik. A ravaszt régi áldozatának lánya, az „angyali”, az Isten arcát a felhők közt kereső Ângela Lúcia húzza meg.

            De a polgárháborús múltját kóstolgató-fontolgató, a múltját se elfelejteni, se megemészteni nem tudó Angola a maga elviselhetetlen emlékeivel és ezeket az emlékeket megszépítő „múltkereskedőivel” hiába hasonlít annyira Kelet-Közép-Európára! A mi fülünknek a múlt kiárusítása, bármilyen megszelídítése bizony rettentő ironikusnak vagy álságosnak tetszik. De itt az emlékezet szabályairól, a kacatok „kiárusításáról” – arról, hogy mire szabad, miről kell és mire jó emlékezni – nem intézmények, minisztériumok, hivatásos irodalmi udvaroncok, államtitkárok, megfellebbezhetetlen tekintélyek, kánonfelvigyázók, publicisták és más effélék döntenek, hanem egy szelíd haszonkulccsal dolgozó, a gyarmatosítók hátrahagyta karosszékben okiratokat gyártó, történeteket szövögető, szerelemre, jó ételekre és jó nőkre vágyó albinó, aki ugyanúgy reménykedni akar, mint a többiek.

            Ezért sem a detektívregény, a hivatalos emlékezet intézményesülését kipécéző politikai krimi határozza meg a regény cselekményeit, hanem a klasszikus szerelmesregény szabályai. Bár kapunk egy mulatságos leírást egy irodalmi találkozóról – ahol angolai írók kapnak hajba a hazugság és igazság kérdésein –, leginkább a Minden egyes név (talán a legnagyobb portugál szerelmesregény és egyben a talán legtökéletesebb Saramago-regény) szerkezete alakítja az elbeszélést. A fehér főhős, José, a fényképész egy nőt keres a múltkereskedő irodájában, a nagyvárosokban, a világ csataterein. A recherche célja nem a képzelt anya, az „örök nő”, Eva, hanem a férfi polgárháborúban meggyilkolt, fekete feleségétől született kislánya, Ângela megtalálása. A fekete-fehér, félig-angyal lány, aki majd kitörli, megsemmisíti a múltnak azt a részét, amire nem szabad, és nem lehet emlékezni. De a fehér férfi álma a „közös Afrikáról” mégcsak álom, lehetőség egyfajta beteljesületlen álom. „Valószínűleg nagyapa leszek”, reménykedik. Ám Ângela egy időre elutazik, „visszatér a felhőihez”.

            Ângela neve nemcsak az angyalra rímel. Elég egyetlen betűt kicserélnünk, és a névben Angolára ismerünk.

            Hogy a történet – a Saramago-regénnyel ellentétben – nem az Istennel, a „minden egyes név” urával való nyögvenyelős, mélyértelmű, irodalmi allúziókkal teli beszélgetéssel, hanem Martin Luther King „álmának” felidézésével ér véget, megerősíti, hogy a regény legfontosabb referenciája politikai-társadalmi. A Saramago-regényről, a Minden egyes névről álmodott álom, A múltkereskedő jóval élettel telibb, jóval zavarba ejtőbb mű, mint az eredeti. Pedig a regény zárlatában a szerző, Agualusa meghúzza a művészi teremtés határait. Elég könnyű lenne ezen a zárlaton élcelődni.

            Martin Luther King „álma” (utalva ezzel híres politikai beszédére, de talán magára a politikai cselekvésre is) azért lehet magasabbrendű az író vagy a múltkereskedő „álmánál”, mert az utópiája nem alternatív lehetőségként merül föl az „álmodókban”. Az ilyen „álmoknak” a művészi fikciónál, vagyis a hazugságnál nagyobb kényszerítő erejük van, így hát sokkal fontosabbak és kívánatosabbak – olyan nézet ez, amiért egy kelet-európai író nevét (talán a politikai korrektség nevében) még a telefonkönyvből is kitörölnék. Márpedig itt ez van – nincs mit szépíteni ezen. És nem tudjuk, mért kéne szépíteni egy ennyire szép regényen.

            Még a helyi „boldogságszolgáltató”, a múltkereskedő is magasabbrendű mint egy átlagos, csak a könyveinek/könyveiben élő író. Hiszen Félix Ventura, aki maga is egy könyvhalom tetején érkezett az antikvárius házához, kiemeli a fikciót a maga papírbölcsőjéből: „Szerintem, amit én csinálok, az irodalom haladó formája. (…) Én is cselekményt szövögetek, kitalált személyeket, de ahelyett, hogy bezárnám őket egy könyvbe, belevetem őket a valóságba.” Mert végtére is oly mindegy, hogy ki győz egy polgárháborúban. Kulturális identitás, identitás és mesélés („szövögetés”) nélkül nem lehet élni.

            Félix elbeszéléseit, kitalált identitásait a remény, a hit és a megvalósulás logikája élteti. Bár neki nincs álma, ő csak álmodik egyet magának – ellentétben Martin Luther Kinggel –, ilyen értelemben az ő „irodalma” is túlmutat az íráson. Ez az álom-filozófia (vagy inkább álom-hermeneutika) kicsit idegen a mi fülünknek. Vagy mégsem? Mi nem ismerünk talán ilyen műveket? De hiszen maga a Biblia is (Agualusa tipológiája szerint) egyfajta „van egy álmom”-típusú ígérethalmaz. Kijelentés-sorozat, ómen-katalógus, ahol a kijelentések zöme a szövegvilágon túli megvalósulásra, a jövőre, a reményre, az eljövetelre vagy a mi személyes jövőnkre vonatkozik. Lévén a Biblia is irodalmilag megkomponált szöveg, tehát találunk benne irodalmias, szép, sőt igaz – a szövegvilágon belül igazolható – kijelentéseket, de a Biblia álmából következő igazság nem ezek összefüggéseiből bomlik ki.

            Az álmok nem egyforma módon vonatkoznak a valóságra, tehát nem lehet minden álom egyenrangú. Az egyes álmok közül az irodalmi elbeszélés nem is a legmagasabb rendű, hanem amolyan saját határai közé zárt, alternatív, játszi kijelentés. De szándékai szerint ez is épp oly világalakító, teremtő jellegű, önmagán túlmutató jelentőségű, ahogy a vallási vagy akár politikai álmok.

            Furcsa ars poetica ez. Amolyan kivezetés a szépirodalomból.

            De szép kivezetés, meg kell hagyni.

 

Könnyű futás (Kulturális hagyomány és tolerancia a páli levelekben)

Mit gondoljunk a politikáról?

Egy, a metafizikától és az emberi valóságtól idegen gondolkodásmód (amolyan XIX. századból itt maradt, avítt cafrang) vagy pedig az emberi létezés primér, autonóm területe, mint a beszéd és a szexualitás?

A Biblia alapján nehéz lenne a politika idegensége vagy épp istentelensége mellett érvelni. Hiszen a sugalmazott könyv annak az útnak a fokozatait is bemutatja, ahogy egy egyetlen emberre, Ábrahámra vonatkozó ígéret lassan-lassan minden emberi lényre kiterjed. Ha optimisták volnánk, akkor azt gondolhatnánk, ez a történelem.

 

Az ószövetségi Isten az elnyomottakat és a másodszülötteket pártolja (nem Ézsaut, hanem Jákobot, nem Káint, hanem Ábelt), ennek ellenére működtet egy reprezentatív intézményrendszert (királyság). Igaz, Izraelben a hatalmasok hatalmát végig ellensúlyozza egy népi-szakrális ellenzék, a prófétaság intézménye. A politika szent. Minden hatalom végső forrása Isten. Ezért lehet, hogy az apához, a férjhez, azaz a „királyhoz” való kapcsolat annyi fajtájával találkozunk az Ószövetségben.

 

Az Újszövetség viszont nem az ilyen hierarchikus viszonyokat állítja előtérbe. Az apostolok – és ez igazán különös lehetett a Biblia antik irodalmon nevelkedett olvasóinak1 – nem keresték a kapcsolatot koruk hatalmasságaival. Nem a „királyokkal” akarták kezdeni a térítést, így hát nem is voltak „bejáratosak” sehova. Egyetlen apostol sem érzett késztetést, hogy a „nép hangján” dübörögjön a császári udvarban. Valamiféle „hatalmasságok” persze az Apostolok cselekedeteiben is vannak: de nem királyok, hadvezérek, hanem katonatisztek, városparancsnokok, elöljárók, a birodalom tipikus középkáderei. Persze már ez a szokatlan orientáció is nevezhető politikainak: a kisemberi világon át bevenni a Római birodalmat.

 

Hiszen a „másik” az Újszövetségben nem a hatalom birtokosaként, hanem hozzánk hasonló kisemberként, „felebarátként” konstruáltatik meg. Nem nagyívű elbeszélések hőseként, hanem metaforák és példázatok alanyaként. Ám ebben a sajátos kisemberi világban tovább folytatódik a jogok és a privilégiumok megosztása. A leviták származáson alapuló privilégiumait már Krisztus idejében elhomályosította a farizeusok egyéni érdemeken alapuló tekintélye. Jézus Izrael „elveszett bárányait”, a farizeusok által megvetett bűnös és tudatlan zsidókat akarta a kiválasztottságba vissza-emelni. Ám nem ő, hanem az apostolok lesznek azok, akik ezt a kiválasztottságot kiterjesztik minden emberre. „Vad olajfa létedre beoltattál, és részese lettél az olajfa gyökerének és nedvének”, üzeni Pál a pogányoknak. Ez a folyamatos jogkiterjesztés az üzenet része – nem meríti ki azt teljesen, de enélkül bármiféle spiritualizmus elképzelhetetlen. Ráadásul a jogok szétosztása Jézus kereszthalála, sőt az apostolok után is folytatódik: Szent Ferenc nemcsak „szereti” az állatokat, hanem beszél hozzájuk, prédikál nekik. Átlép egy határvonalat, amit még az apostolok is tiszteletben tartottak.

 

Mérhetetlen leegyszerűsítés persze politikai olvasmányként értelmezni a Bibliát. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, azok tiltakoznak a leghangosabban, akik azt akarnák, hogy „mindennapi kenyerünket” bízzuk rá a szakértőkre, a vezetőkre a kiváltságosakra – és milyen jó lenne, ha nem lennénk ilyen „anyagiasak”. Hogy az ige mellé Krisztus valóságos és konkrét kenyeret is osztott? Ez csak kivétel, csak egy egyszeri, megismételhetetlen tett. Az viszont igaz, hogy a Bibliával nem lehet igazolni bosszút, a múlt látványos kiigazítását, semmilyen történelmi elégtételt. Talán még verbálisan sem: senki nem pocskondiázza például a levitákat, nem próbálja meg a hibáik elősorolásával ledarálni őket. Jézus ilyen tekintetben talán kivétel: ám ő sem azért szidja a farizeusokat, hogy a tömegek bosszút álljanak, hanem hogy térjenek meg.

 

A teremtmény nem a múlt, hanem csak a jelen és a jövő felé lehet nyitott: az elnyomást meg kell szüntetnie, de elégtételt venni, a múltnak igazságot szolgáltatni már barbár tett lenne. Talán ez is hozzátartozik a „szelídség” jézusi értelméhez –nem a reménység, hanem a vissza-tekintés, az emlékezet táplálja a gyűlöletet. A jóságnak van valami időbeli dimenziója és irányultsága, ezért is lehet, hogy a szelídek örököljék a földet.

 

No de ki az a „másik”, akivel osztoznunk kell? Aki a semmiből lép elénk, mert a bűneit (a régieket) már elfelejtettük? És mit kezdjünk vele, ha már itt van? A mai példa nélküli politikai, kulturális megosztottság azt igazolja, hogy a tolerancia nemcsak tradíció és politikai elvek függvénye.

 

Talán magunkkal is kéne kezdeni valamit. Mert ha a „másik” csak addig lehet büszke a saját idegenségére, míg ez a kis szexepil megerősíti, hogy ő mégis (és mindazonáltal és mindörökre) a többséghez tartozik, akkor ez a másság nem jelent semmit. Ahogy az sem, ha valakit „elvben” elfogadunk, ám ha az illető bármilyen kérdésben ellenvéleményt nyilvánít, akkor ezt az elfogadást (mint egy állami kitüntetést, amire méltatlan lett), egy felháborodott szóözön kíséretében azonnal visszavonjuk. Ilyen esetekben a „másik” csak fityegő, kitűző, nem autonóm személy: arra való csak, hogy bizonyítsa, mi milyen határtalanul elfogadók vagyunk.

 

De hát csak kevés „ilyen eset” van. Mert csak nagyon kevés felebarátunk szeretne ilyen feltételek közt a barátunk lenni. Ezért aztán mindenkitől félünk. Csak a saját klikkjeinkben érezzük jól magunkat – és csakis az I. osztályon. Különrovat, különkonyha, különminden, hogy oda ne léphessen be akárki. A képtelen urizálás és elzárkózás mögött ott a rettegés, hogy szertefoszlunk, megsemmisülünk, ha velük személyesen találkozunk.

 

No de kicsodák vagy micsodák ezek az akárkik ? Én úgy vélem, minden idegenkedés, iszony az emlékezetből meríti erejét, és igenis van kulturális alapja Egy I. századi hithű zsidó számára aligha létezett a birodalmi kulturális reprezentációnak az atlétikai stadionoknál visszataszítóbb momentuma. A rómaiak befolyása alá vont városok mind kaptak egyet, hogy kulturálisan – hogy is mondjuk… – felzárkózzanak. De akkor a zsidó gyökerű keresztény gyülekezetekkel levelező Pál mért tanúsít oly megszállott érdeklődést az atlétika iránt? Mért beszél futókról, miért beszél a „dicsőség koszorújáról”? Ő, a rabbinikus neveltetésére büszke apostol nem lett volna „rendes zsidó”? Vagy megpróbálta volna az antik kulturális kereteket kiüríteni? A kijelentései öniróniáját mind a mai napig érezzük: hiszen ő, a „koszorús futó” – a nyugati kultúra magányos hosszútávfutóinak és magányos atlétáinak előképe – a hagyomány szerint sánta volt. Az is különössé teszi a futószenvedélyét, hogy a futás kapcsán Pál nem beszél az antik kultúra „árnyoldalairól”, nem szólít fel senkit elhatárolódásra, nem jelenti ki, hogy szabad futni, de nem „nagyon”, még csak nem is kívánja a többi futó „jó útra” térését. Az ő toleranciája nem ismer óvatosságot és méricskélést. Elég politika, hogy előre néz.

 

A futó lába csak pillanatokra érinti a földet. A tekintetével átfogja az antik oszlopsorok ragyogó arányait, de nem időz annyi ideig a földön, hogy megmérgezhesse a halottak keserűsége, a rengeteg szenvedés, ami a föld mélyéből sugárzik. Pál nem azt mondja, hogy égessük fel a stadionokat, sem azt, hogy boruljunk le előttük. Csak azt sugallja a maga merész metaforáival, hogy felszabadultak legyünk, és – akár – mindenhol otthon érezzük magunkat.

 

Erre a könnyed futásra Pált talán a magabiztossága is képessé tette. Aki az univerzum polgára, az mindenhol otthon van – a mennyben ugyanúgy, mint a szülőföldjén, vagy akár az oszlopos római stadionokban.

 

Mert futni jó.

 

 

 

1 Az antik irodalom tradíciói szerint halászok, ácsok, vámosok és más efféle kisemberek között nem is igen játszódhat tragikus történet. Komikus annál inkább.

A szenvedés grammatikája

1944 novemberében magyar nyelvű felhívások árasztották el Kárpátalját, melyek tudtul adták a lakosságnak, hogy nemcsak a magyar és német katonák és tisztek, hanem „a német és magyar hadköteles egyének is 18 évestől 50 éves korig” jelentkezni kötelesek. A falvakban kisbírók dobálták ki, hogy a férfiaknak részt kell venniük a „háborús károk helyreállításában”, a „hidak és utak javításában”.

 

         Negyvenezer magyar és német nemzetiségű férfit sikerült így, a „háromnapos munka” ürügyén összetoborozni. Aztán a „háromnapos munkából” egy év vagy még hosszabb lágerekben végzett kényszermunka lett, melyet – amennyire a veszteséglistákból rekonstruálni lehet – a „híd- és útjavítók” majdnem a fele nem élt túl. Sokan el sem jutottak Szibériába, hanem a kárpátaljai gyűjtőtáborokban dúló járványoknak estek áldozatul. Hogy hányan tértek haza örökre megnyomorodva, testileg-lelkileg rokkantan, azt még a roppant nagy levéltári forrásanyagra és közösségi kutatómunkára (portabejárásra, oral historyra) épülő Mi Golgotánk is csak sejtetni tudja.

 

         A Dupka György szerkesztette összefoglaló műből úgy tűnik, egy kárpátaljai magyar értelmiségi ezekben az években kétféle módon biztosíthatta a jövőjét. Vagy mindent hátrahagyva elmenekült, vagy tevőlegesen segítette a deportálásokat. Ha így tett, akkor szép (akár magyarországi) karrier várt rá: Illés Bélából, aki nyilvánosan fejtegette, hogy a magyar nők szabad zsákmánynak tekintendők) kétszeres Kossuth-díjas író lett, a falubelieit „háromnapos munkára” biztató Uszta Gyulából pedig altábornagy – ő 1989-ben még megírhatta a memoárját A jót akarni kell címmel.

 

         Magyarul beszélő értelmiségiekre pedig szükség volt, hiszen az NKVD által szervezett, a IV. Ukrán Front oltalma alatt végrehajtott akció – ez az ügyesen megszervezett átverés – leginkább a kárpátaljai szegényeket sújtotta. A kárpátaljai értelmiség helyben maradt többségével ugyanis a partizánok és a rögtönítélő bíróságok végeztek, vagy később koncepciós perekben ítélték el őket, miközben a megszállók röpcédulákkal biztatták helyben maradásra a parasztságot: „Urak, papok, szaladjatok, Ti, parasztok maradjatok.” Magyar származású nőket – német nőkkel ellentétben – nem deportáltak tömegesen, a kárpátaljai magyar nők másként szenvedték meg Kárpátalja és Ukrajna „újraegyesítését”. A már-már Kárpátalja génállományának átalakítását célzó, tömeges nemi erőszakról A mi Golgotánk  hallgat, de a szépirodalmi művek szerencsére nem (Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya). Ezekből tudhatjuk, hogy míg a férfiak a lágerekben pusztultak, az asszonyaik a falvakban gyerekeket szültek. Egyesítés volt ez, igen – de a szó legsátánibb értelmében.

 

         Mi indokolta ezt az ördögi kegyetlenséget? Talán a katonai elővigyázatosság? Az „akció” során az NKVD kevesebb, mint száz lőfegyvert kobzott el (Dupka, 48. old.), ezzel pedig nem lehetett volna egy gerillaháborút megvívni.   Ha pedig a „szovjetellenes” elemektől való megszabadulás volt az NKVD célja, akkor nem deportáltak volna olyan párttagkönyvvel rendelkező kommunistákat, mint az aknaszlatinai szervezett sóbányászokat. A Szovjetunió természetesen a kiesett munkaerő pótlására akarta felhasználni a legyőzöttek munkaerejét, ám úgy tűnik, az etnikai tisztogatás a gazdasági racionalitásnál is fontosabb volt – a hadiüzemnek számító Aknaszlatinán veszélybe is került a termelés.

 

         Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az oroszok bevonulása előtt még a kommunista kárpátaljaiak, ruszinok, magyarok is leginkább a Csehszlovákiával való egyesülésben bíztak. Dupka György felidézi az 1944-es munkácsi gyűlés egyik résztvevőjét (51. old.), akik szerint a gyűlésen abszolút kisebbségben voltak a Szovjetunióval való egyesülést szorgalmazók. Az NKVD tehát felmérhette, hogy egy olyan területet akar Ukrajnával „újraegyesíteni” (sic!), ahol a szovjet rezsimmel szemben még a baloldali ruszinok és magyarok többsége is ellenérzésekkel viseltetik.

 

         A mi Golgotánk  magyar  tragédiaként tárgyalja az eseményeket – ám vajon mennyiben indokolt ez? A Dupka György által megidézett tanúvallomásokból kiderült, a magyar férfiak csak úgy kerülhették el a lágereket, ha szlováknak vagy ruszinnak vallották magukat. Ha így tettek, akkor jelentkezhettek önkéntesnek a Vörös Hadseregbe vagy az I. Csehszlovák Hadtestbe. De még ez sem volt biztos menedék, hiszen az NKVD-sok vadászták a Vörös Hadseregben az „ál-ruszinokat”, hogy aztán lágerekbe irányítsák őket. A Csehszlovák Hadtestbe pedig bekerülni sem volt egyszerű: a belépés feltétele sok helyütt a szlovákul vagy csehül elmondott miatyánk volt. A koncentrációs táborokból hazatért kárpátaljai zsidókat többnyire deportálták – de nem mint magyarokat, hanem mint zsidó származású ügynököket. Szovjet logika szerint ugyanis csak „beszervezett nácik” élhették túl a haláltáborokat.

 

Mindezek alapján tényleg nem túlzás tervszerű, etnikai alapon végrehajtott tisztogatásról beszélni.

 

         A csaknem százharminc magyarlakta település veszteséglistái rettenetes, felfoghatatlan tragédiákról beszélnek. A Beregszászról elhurcolt áldozatok között találjuk például Rejplik Bertalan (1924), Rejplik Béla (1926), Rejplik János (1899) nevét – talán apa és két fia? Vagy nagybácsi és két unokaöccs? Ki nézte végig a másik kettő halálát, ki maradt közülük utoljára? Néhány községnél Dupka György meg is jegyzi: ennek vagy annak a családnak minden férfitagja „odahalt”: így jártak Gut faluban a Verbiások és a Barkasziak. A veszteséglisták nemcsak a halottakra emlékeztetnek, hanem mint minden lista – névsor, kánon, összeírás – a hatalom minden személyes viszonyt eltörlő, elpusztíthatatlan természetére is.

 

         A tények magukért beszélnek – pedig dehogyis a tények beszélnek! Ezeket a tényeket a történész „beszélteti”: még egy ilyen szigorúan felépített, gondosan szerkesztett, már-már komoran szűkszavú és tényszerű, a történelmet a halál természeteként bemutató műben is. Márpedig a deportálásokkal kapcsolatos kollektív kutatómunka egyik fő koordinátora, az összefoglaló mű szerzője Dupka György eredetileg nem is történész, hanem költő, irodalomszervező. Elgondolkodtató, hogy a délvidéki atrocitások feltárását sem egy szaktörténész kezdeményezte, hanem Matuska Márton újságíró. (Matuska Márton: A megtorlás napjai. Ahogy az emlékezet megőrizte. Forum Könyvkiadó–Magyar Szó, Újvidék, 1991.) Ezekről a küldetésszerű pályamódosításokról eszünkbe juthat, hogy a világirodalom egyik leghíresebb történésze, Hontalan Iván sem egy hagyományos egyetemi-akadémiai pálya során kötött ki a történelemtudománynál  – miközben ott motoszkál bennünk a kérdés: ha az amúgy is belvitáktól sújtott akadémiai történelemtudomány ennyire ódzkodik a szokatlan kutatási témáktól, akkor bízhatjuk-e csak rá az emlékezetünket?

 

         Mind Dupka György, mind Matuska Márton összefoglalója nagy történészi kutatómunkára épül (vagy egészül ki), de azért azt látnunk kell, hogy a kollektív szenvedéstörténetek, a nemzeti katasztrófák bemutatása nemcsak (vagy nem elsősorban) történészi munka, hanem írói feladat. Ki akar felfoghatatlan szenvedésekről olvasni? Melyik olvasó szeret végeláthatatlan veszteséglistákat böngészni? De ha mégis „nekiül”, akkor az az első sokk után hajlamos arra, hogy játékként, virtuális valóságként hárítsa el magától a traumát. A számok ugyanis csak a szaktörténésznek számok, az átlagos olvasónak három mélyen átélt haláleset pontosan ugyanannyi, mint harminchárom vagy harmincháromezer.

 

         De ha ez így van, akkor milyen írói módszerrel lehet elérni, hogy az olvasó hogy minden halált külön átéljen és magáénak érezzen, és a végén mégis valamilyen katartikus feloldozást kapjon?

 

         Matuska Márton megoldása a regényszerűbb. Ő is településenként tárgyalja a vérengzéseket; de rögtön át is adja a szót a túlélőknek, akik aztán a saját élettörténetükbe és a 41-es magyar bevonulás történetébe ágyazzák az eseményeket. A rengeteg történelmi összefüggés dacára minden történet egyéni történet – tele horrorisztikus borzalmakkal, váratlanabbnál váratlanabb megmenekülésekkel. De két visszatérő történetelem segít abban, hogy az olvasó mindvégig valóságosnak érezze a borzalmakat: a jugoszláv hatóságok zavara, mikor az 50-es, 60-es években előkerülnek a vérengzések bizonyítékai („kikaparják a kutyák a futóárkot”, „leszakad a Tisza-part”) és a gyakran név szerint is ismert gyilkosok „utóélete” („később felakasztotta magát”, „a feleségét is eltette láb alól, majd öngyilkos lett”, „megőrült” és a legszebb: „Budapesten villamos alá lökték”). Ezek az ismétlődő mozzanatok győzik meg arról, hogy a vérengzések emléke egy másik korszakban már a gyilkosok számára is elviselhetetlen.

 

         A mi Golgotánk szerzője, Dupka György viszont jóval ritkábban adja át a szót a túlélőknek. Ő a sok egyéni, emberi szenvedést egyetlen nagy szakrális narratívába rendezi, a passióéba (mártírok, Golgota, stb.), ami aztán az egész mű drámaian komor, visszafogott hangvételét is meghatározza. Mit tettek a magyarok? – odahaltak. Ez a Dupka által többször használt, hihetetlenül szuggesztív igealak egyszerre fejezi ki a haláluk bizarr különösségét, miközben valamiféle balladai és vallásos aurát von a lágerbeli szenvedések köré. (Itt kell megjegyeznünk, hogy nemcsak a szerző, hanem a kötet szerkesztője is szépíró: Nagy Zoltán Mihály.)

 

         De az írói megoldásokat, a komor, megrendítő szűkszavúságot vagy a groteszk részletek halmozását nemcsak a két szerző (Matuska és Dupka) esetlegesen különböző stíluseszménye indokolja, hanem a történelmi események milyensége is. A délvidéki vérengzések során tág tere nyílt az egyéni bosszúnak („ha valakinek szidtad az anyját, az meg fog ölni”, Matuska, 60.) amit nem is profi és hideg gyilkológépek, könyörtelen, „részrehajlás nélküli” NKVD-tisztek hanem szomszédok vagy paranoid elmebetegek kezdeményeztek. És mindeközben persze szó sem volt arról, hogy minden szerb szomszéd vagy magyar kommunista helyeselte volna a kivégzéseket (a neves debellácsi református papot, Gachal Jánost például magyar kommunisták próbálták megmenteni), így aztán nemcsak a kínhalálnak, hanem a megmenekülésnek is számtalan, regénybe illő útja-módja lehetett.

 

         A kivégzések mindvégig valamilyen perverz „szemet szemért”-elvet követtek. A túlélők sejteni vélik, hogy a magyarokat „ötvenszeresen” próbálták a szerbek „visszabüntetni” – ez a szám pedig kísértetiesen emlékeztet a náci hadsereg falragaszokon hirdetett elvére, ahol azt ígérték, minden meggyilkolt német katonáért ötven szerben „vesznek elégtételt”. A szadista kínzásoknak ennek ellenére is volt valamiféle individuális színezete (miközben kitelepítések azért a Délvidéken is történtek): Moholon nem találták meg azt a magyar gonosztevőt, aki 42-ben megerőszakolt egy szerb nőt – agyonverték hát a gazfickót a helyszínre szállító, a nemi erőszakban teljesen vétlen fiákerest.

 

         A délvidéki túlélők szinte mindig valamilyen kauzalisztikus, időbeli összefüggések közé ágyazott történelemről mesélnek. A kárpátaljai magyarság viszont egy arctalan, uniformizált, birodalmi gyilkológépezettel került szembe. Az ő történeteik szinte mindig ugyanarról szólnak: „kidobolás”, aztán menetoszlop, láger, végül betegség, halál… Amennyire A mi Golgotánkból rekonstruálni lehet, a túlélők maguk sem történelmi események folyományának tekintették a szenvedéseiket, hanem egy történelmi időn kívüli katasztrófának, amire semmilyen ésszerű magyarázat nem lehetséges. Hiszen a kárpátaljaiak tényleg valamilyen rideg, elvont, emberi ésszel felfoghatatlan gonoszság őrlőfogai közé kerültek. Hogy a szovjet gyilkológépezet mennyire csak a számokra volt tekintettel, azt jól jellemzi a menetoszlopokba belerángatott utcai bámészkodók sorsa. Egy rahói túlélő meséli: „…egy Kulinyák Babi nevezetű kislányt az utcán megfogtak és az autóra tettek, csak azért, hogy meglegyen a létszám. Szegény könnyű ruhában volt, félcipőben, hajadonfőtt… szegény édesanyja, amikor meghallotta, hogy mi történt, pongyolában, papucsban, jajveszékelve futott az autó után, de a katonák (…) nem engedték el a gyereket. További sorsa ismeretlen. (Dupka, 335. old. )”

 

         Ám semmilyen szenvedéstörténet nem létezhet katartikus csúcspontok nélkül: A mi Golgotánkban számomra ezt jeleníti meg egy aprócska falu, Gálocs története. „Szemtanúk közlése szerint 1944. novemberében az akkori falusi bíró bátor kiállásának köszönhetően a faluból nem vittek ki senkit. (269. old.)” Falusi bíró kontra világbirodalom? Gálocs kontra Szovjetunió? Ha csak egyszer történt meg, egyetlenegy faluban, már az is felemelő. Ám Gálocson nem a bíró terjesztette a bátorságot, hanem az ivóvíz vagy talán a levegő. Ebben a faluban szolgált Gecse Endre tiszteletes, aki 56-ban – a vád szerint – több gálocsival egyetemben szovjetellenes, „ellenforradalmi” csoportot szervezett. Ha egyszer álmomban elmegyek egy tömegtüntetésre, ott majd Gálocs feliratú táblát emelek magasra.

 

         A Dupka György által megidézett túlélők nem adnak elő hosszú, összefüggő történeteket, de a megszólalásaikból mégiscsak következhetünk arra, mit gondoltak ők. Mert hiszen a tanulatlan emberek is legalább annyit töprengenek a velük történt események értelmén és egyáltalán a történelmen is, mint a könyvtárakban művelődő, vagy a történelmet „szakszerűen” művelő honfitársaik. Művelni ugyanis mindenki műveli a történelmet, mert hiszen nemcsak éli, hanem beszéli is, az átélt eseményekkel kapcsolatos reflexióit másoknak is közvetíti. Természetesen a szaktudósok által művelt történelem sehol és semmikor nem pontosan ugyanaz, mint az alsóbb osztályoké. De ha a kétféle emlékezet között semmiféle átjárás nincs, ha a nemzeti emlékezet szétválik a „miénkre” és az „övékre”, ha a szegényebbek nem ismerik fel magukat a történelemkönyvekben (mert míg az ő emlékezetük „kocsmaszintű”, addig a tanultabbaké automatikusan „hazugság”, „manipuláció”), az már egy szétesőben lévő társadalom kórképe. A társadalmi kommunikáció végzetes, az első világháború óta egyre mélyülő szakadékát számomra Kosztolányi Édes Annája fejezi ki a legmeggyőzőbben.

 

         A mi Golgotánk ilyen tekintetben is figyelemre méltó munka: mindvégig visszafogott, tárgyilagos stílus jellemzi, levéltári kutatómunkára, szakszerű forrásfeldolgozásra épül, ám közben mégis tiszteletben tartja a népi történelemértelmezés kereteit. Eszerint a „háromnapos munka” „magyar passió” volt (jól láthatóan erre a koncepcióra épül a maga siratófalával a Szolyvai Emlékpark is) – és erre az elgondolásra nemcsak a „háromnapos munka” kifejezés ad alapot, hanem a megtorlás milyensége is. Az „újraegyesítők” szemében ugyanis nem a klerikálisok, a fasiszták, a magyar államigazgatással együttműködők, vagy éppen a szovjetellenesek számítottak izolációra „méltó” ellenségnek, hanem a magyarok. Az identitás a szovjet hatóság szemében nem volt rugalmas vagy szabadon megválasztható, és mindez a túlélők szemében megerősíthette a szenvedésközösség nemzeti jellegét. Az „izoláció” elsősorban nem is az „urak” ellen irányult – a többségükkel akkorra már végeztek –, hanem a földjéhez ragaszkodó parasztság ellen. („Urak, papok szaladjatok, Ti, parasztok maradjatok!”) Nyilván másféleképp is fel lehet dolgozni Kárpátalja 1944-46-os történelmét, több szempontot mérlegelve, a gender studies eredményeit is hasznosítva – de a fenti szempontok ignorálásával aligha.

 

         Elgondolkodtató, hogy a kárpátaljai túlélők milyen sokan tartják magukat a gonoszság, egy történelmen kívüli katasztrófa áldozatainak. A „háromnapos munka” tulajdonképpen a történelem csődje, hiszen semmi okszerű magyarázat nincs rá. Ezért fejeződhetnek ki ezek a történelmi és mégsem történelmi tapasztalatok népi imákban és zsoltárparafrázisokban. A népi/szakrális történelemértelmezés kereteinek bemutatásában sokat segítenek ezek az irodalmi szövegek. És nekünk, olvasóknak megrendítő szembesülni azzal, hogy a XX. században létezhet olyan verses imaszöveg, mely alkotója halála után mások túlélését segíti, a „lágeridők” elmúltával aztán névtelen folklórszövegként kering szájról-szájra – míg végül a kutatás rámutat a költemény eredeti szerzőjére, egy lágerben elpusztított gimnazistára.

 

         A kárpátaljai hagyományos magyar értelmiség jelentős része elmenekült, elpusztult, vagy pedig részt vett a magyar parasztság megtizedelésében. Dupka György Golgotánkja mégis számos íróra és kanonizált irodalmi alkotásra utal – írókra, akik részt vettek falujuk veszteséglistáinak összeállításában, művekre, melyek a népirtás traumáját dolgozzák fel. Ezek az írástudók többnyire a szovjet időkben született vagy „kinevelődött” írók, akik (nekünk) szokatlan, és mégis inspiráló érzelmi közösségben élnek a régiójukkal – akik művelik a történelmüket a szó legigazabb, leginkább irodalmi értelmében is.

 

         Enélkül a sajátos értelmiségi viszonyulás meg se születhetett volna ez a tárgyilagosságában is megrendítő összegzés.

 

 

Dupka György: A mi Golgotánk. A kollektív bűnösség elvének alkalmazása a kárpátaljai magyarokkal és németekkel szemben. Szolyvai Emlékparkbizottság– Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2012.

 

(A kötet elektronikus változata a KMMI honlapján olvasható, letölthető:  

http://www.kmmi.org.ua/uploads/books/books-pdf/215-Dupka-Gyorgy-A-mi-golgotank.pdf.)

 

Gyilkosok, professzorok

Egy, a tudományos fősodortól eltávolodott neves professzor, Emil Euler Ganz a hódolóiból, tanítványaiból, talpnyalóiból szektát alapít, és a kaliforniai Műszaki Egyetem Csillagászati Tanszékének vezetését felcseréli az Isten Gyűrűinek Rendjére. A mindenható Ganz professzorból mindenható szektavezér, Jupiter lesz, aki immár nem az egyetemen, hanem egy betonbunker mélyén kutatja a világegyetem titkait. 

 

Ám Jupiter halála után a szekta kezd széthullani, az alvezérek már csak fenyegetésekkel és gyilkosságokkal tudják a rendet (a Rendet) fenntartani. De vajon Jupiter professzor természetes halállal halt meg? Vagy csak paradigmát váltottak az alvezérek? És mi a magyarázata a Jupiter halála után megszaporodó rejtélyeknek? Itt lép közbe a kaliforniai rendőrség a kitűnő Decker hadnagy vezetésével…

 

És most – meglehet –, csalódni fogsz, kedves olvasó. Eszem ágában sincs egy krimikritika ürügyén mérgezett nyilakat lődözni szerteszét, és Emil Euler Ganz és egyes kelet-európai jupiterek között párhuzamot vonni. Mert bár a kelet-európai tudományos világnak megvannak az amerikaitól eltérő sajátságai, azért az igaz, amit Ganz professzor lánya, a Csillagászati Tanszék jelenlegi professzora megállapít: a „hivatalos” tudományos világ többé-kevésbé mindenütt az Isten Gyűrűinek Rendjéhez hasonlóan működik. A kívülállók szemében a fontos és kevésbé fontos, a komoly és „komolytalan” tudományos közösségek amúgy is egyformán titokzatoskodó, tekintélyelvű társaságoknak tűnnek. És nemcsak a tudományos közösségek, hanem az irodalmi iskolák, a művészeti intézmények is. A trubadúrok már szerelemtanuk kidolgozása idején megkülönböztették egymástól a költészetüket értő vájtfülűeket és az alantasokat (szó szerint vilanokat, parasztokat).

 

De ha a tudományos és művészi intézményesülés mindenhol elzárkózással jár, akkor miért most kerülnek a „professzorok” a hard-boiled-regények kereszttűzébe? És miért ilyen félig bűnös, félig áldozat szerepben? Hiszen a bűn és a tudományos-művészi önkifejezés közötti összefüggést már a német romantika is hangsúlyozta. (Jól emlékszünk, hogy mielőtt felfedezőútra indulna, Schlemil Péter eladja az árnyékát az ördögnek. És mellette hány és hány Faust kötött gonosszal paktumot az önmegvalósításért, a zsenialitásért, a „teljes életért” cserébe …?)

 

Ám a „professzorok” a mai bűnügyi regényekben nem ennyire izgalmas egyéniségek.  Egy „öreg professzor” a hard boiledekben csak  potenciális áldozat lehet, akit hamarosan kupán vágnak, elrabolnak, kifosztanak. A „sikeres professzor” pedig többnyire mindig valamilyen gonosz és tényleg karizmatikus bűnöző lótifutija, az a fajta, önmagát is becsapó bűnöző, aki szorult helyzetben – de csak szorult helyzetben(!) – gyilkosságokat is képes elkövetni. Emil Euler Ganz, a Rend alapítója, Faye Kellermann regényének hőse sem igazán nagystílű gonosztevő – sőt talán egyáltalán nem is gonosztevő. Néhány gátlástalan tanítványa használja ki tudományos rögeszméit, hiúságát, miközben a nevében működtetnek egy gátlástalan bűnszövetkezetet.

 

Ganz professzor mindeközben lenyűgöző előadó, aki csodás előadásokat tart „híveinek” a naprendszer keletkezéséről, a csillagok születéséről, az időutazás esélyeiről… Mert egy hard-boiledben a tudományos megismerés és egyáltalán a megismerés értelme sohasem kérdőjeleződik meg – a tudósok lehetnek nevetségesek, de a tudomány önmagában sohasem.

 

Tar Sándor bűnregénye, a Szürke galamb is egy rejtélyes tudományos felfedezésre épül: eszerint lehetséges a genetikát a hedonista gondolkodás és a piacgazdaság követelményeihez igazítani, olyan beteg galambokat kitenyészteni, amik csak az „unalmasokat”, a „feleslegeseket”, a családjuk számára terhessé vált embereket ölik meg. Ámde Tar „galambos embere” mérhetetlenül titokzatosabb és fenségesebb, mint az amerikai krimiszerző, Faye Kellermann Ganz professzora: éjszakánként egy toronyház tetejéről szemléli a várost,  magányosan kísérletezik, vagy a  meditációit veti papírra.

 

A „galambos emberhez” azért is kötődhet a német romantika számos kliséje és sztereotípiája (gondoljunk csak a nevére vagy misztikus naplóbejegyzéseire), mert nem egy fogadásokon pogácsázó, kollégái ellen intrikáló professzor, hanem egy minden hiúságtól mentes, közönséges bűnöző. Neki aztán nincs szüksége hódolókra, talpnyalókra, intézményekre, elismerésekre. Ő fenséges magányában is képes az egész emberiséget boldoggá tenni.

 

A „professzorok”  ábrázolásakor viszont jól láthatóan a társadalmi szerep kiüresedésére koncentrálnak a krimiszerzők. Emil Euler Ganz tragédiája nem az, hogy a megismerés vagy a misztikus tapasztalatszerzés érdekében bűnöket követett el, hanem hogy nem olyan átkozottul, olyan veszedelmesen, olyan ellenállhatatlanul nagy tudós, mint ahogy hinni szeretné magáról. És ebbe a szerepzavarba, ebbe a tragikusan kielégületlen hiúságába kapaszkodnak bele az őt kihasználni akaró tanítványok.

 

A becsapott professzor „esete” kapcsán Faye Kellermann számos érdekes társadalmi kérdést is felvet. Hogy fér el egy tekintélyelvű hálózat, egy tudományos „iskola” egy tömegdemokráciában? Mi különbözteti meg az alternatív tudományosságot vagy akár az áltudományt a „hivatalostól”?  Ki dönthet arról, mi számít tudománynak? A regény egy olyan tudományterület belső harcairól szól, ahol kevés szerepe van a hasznosságnak vagy az empirikus tapasztalatoknak. De akkor mi alapján döntik el, hogy melyik iskola kapjon dollármilliókat?

 

A Jupiter csontjaiban egy vallási szekta próbál meg tudományos műhelyként viselkedni – vagy a tudományos műhelyek azok, melyek hajlamosak szektaként működni? A csoportnyomás mennyiben korlátozza az egyének szabadságát?  De az intellektuális sivárságért kárpótol-e a szabadság? Hogy élik át kiszabadításukat a szektában őrzött gyerekek? Nagyobb boldogság-e egy örökbefogadó családban gagyi rajzfilmeket bámulni „szabadon”, mint egy betonbunkerben hallgatni Ganz professzor előadásait?

 

Nincs politikailag korrekt válasz… A professzort megölik, a gonoszokat megbüntetik, a gyerekeket kimentik, de mi mégsem lehetünk egészen nyugodtak. Hiszen a cím, a Jupiter csontjai Ganz professzor és ezentúl persze az egész nyugati tudományosság örökségére céloz, és ez (a többi  megválaszolatlan kérdéssel együtt) szorongó bizonytalanságot hagy az olvasóban.

 

Természetesen elitista és kirekesztő volt a XIX. századi tudományosság is – de ki merte volna az értelmét vagy akár az eredményeit kétségbe vonni? A tudományos-technikai előrehaladás jelei hétről-hétre szemmel láthatóak voltak, emellett a „poroszos” iskoláztatás is azt a hitet keltette, nem létezhet tudományos előrelépés a nép kiművelése nélkül. Kirekesztők voltak maguk a trubadúrok is, de tanaik elterjedését egyáltalán nem csorbította, hogy mit gondoltak másokról. Néhány évszázad sem kellett, és nyugaton a polgárok, parasztok már az ő szavaikkal vallottak egymásnak szerelmet.

 

De mi marad Jupiter „csontjaiból”, a regényben oly megvetően ábrázolt XXI. század eleji tudományosságból és magaskultúrából?

 

 

Faye Kellermann: Jupiter csontjai (Ford.: Pethő Dóra)

Gabo Kiadó, Budapest, 2006.

képekről

Az illusztrációkról.

Egy sokszereplős, több történelmi koron átívelő regényben különféle nézőpontok vannak. Nem monológok, hanem nézőpontok.

A nézőpontok közötti váltást fejezetek elején közölt képecskék, margináliák segíthetik. Nagyon jópofa középkori margináliák vannak, azokat könnyű a netről összeszedni, de sajnos ezek nem egységes stílusúak.

A következő nézőpontok vannak (a szerző által választott, eltérő stílusú képekkel bevezetve.

I.  Mindentudó, objektív (ráérős és nyugodt) elbeszélői hang, a középkori értelemben vett, “mesemondóé.” (Ilyen pl. a legelső és legutolsó fejezet)

 

versek

De lehetne akár ez is.  Egy Cristian Schloe-kép (akár át lehetne variálni)

10305260_757330097675617_8006272283332694338_n

 

II. Katasztrófák bemutatásánál használt egzaltált, költői nézőpont. (Egy ilyen fejezet van, épp a regény mértani közepén: jelentkeznek a mórok táborában az árulók – a nagyvezér soha nem ér rá, pedig itt a világvége, szörnyű, szörnyű….)

Illighaen

 

 

 

 

 

 

 

De lehetne ez is:

 

osszeomlas

 

III. A női főszereplő, Riolda nézőpontja.  érzékeny, ironikus nézőpont.  (Identitását kereső, saját származásában sem biztos, de azért meglepően gyakorlatias szereplő.) Én eddig ezt a képet használtam.

Riolda

 

IV. Hildi, az örökös túlélő, trónharcokban megkeményedett, mindent a túlélésnek alárendelő királynő nézőpontja.

Ld. “Mutasd a tenyered” c. fejezet.

ujnautilus.info_10421352_777377625647367_1238460412727573754_n-649x372

 

V. A regény legnagyobb tragikus hősének, Vilmos normann hercegnek a nézőpontja. Az igazi férfi, akit becsapnak, megcsalnak, elárulnak… és mégis igazán, örökre.

(Jobb képet nem találtam.)

 

111

Ld. “Szabad vagyok, és mégis meghalok”

VI. A regény történész-hőse, az idő problémájának kutatója, nagy kollaboráns, először normann, majd átállt mór tudós, Illighaen.

 

farkas

 

VII. Az őrült arab tudós, az állatok harci célú “továbbfejlesztésével” és időgépekkel kísérletező mór tudós, Hákim nézőpontja:

harci elefánt  15

 

De akár lehetne ez a szürrealista festmény (Vladimir Kush):

eva_neni_01

 

Vagy ez a csodaállat?

 

muzulman

 

VIII. Az apját gyűlölő, gyáva, Oidipusz-komplexusos királyfi, Báeldun nézőpontja:

Ld. Előjelek vagy Anyád, igen c. fejezet

Én eddig ezt a Klimt-képet használtam.

 

Baeldun

 

A többi nézőpont csak egy-egy fejezetben bukkan föl:

IX. Az őrült királynő, Urraca, aki egy szigetre száműzve szelek és virágmagvak segítségével kommunikál:

Ld.:

“A szél gyökere a tenger” c.

 

Urraca

 

IX. A “béna” Gundur.  Kicsit túlképezte / túlreflektálta magát, nem a saját századában szeretne élni.

 

ir kiraly

 

Ld.: “Örömmel tönkremenni”

 

X.  A regény titokzatos szexbombájának, Hispánia tönkretevőjének, a traumák által gonosszá lett, de mégis ellenállhatatlan Aldora királynőnek a nézőpontja.

Ld. “Megérik, mint a keserűség”

 

Aldora

 

XI. Van még egy Normandiában élő, életunt, öreg, depressziós arab kém. Ld. “Allah mindenkit szeret” c. fejezet. De hozzá nem találtam soha jó képet.

 

Ha jól számolom, ez a 11 nézőpont van.

Azt gondolom, szépek ezek a képek, de túlontúl eltérő stílusúak. Én egyikhez sem ragaszkodom konkrétan. Csak ahhoz, hogy legyenek a nézőpont-váltásokat érzékeltető képek.

Számos bestiárium,  pl. a Luttrel Psalter anyaga fent van az interneten. Bosch örök ihlető. És még a facebookon is vannak kiváló, margináliákat gyűjtő, a középkori undergroundot bemutató oldalak.

https://www.facebook.com/pages/Medieval-Animal-Data-Network/490275581032323?fref=ts

https://www.facebook.com/MarginaliaMS?fref=ts

https://www.facebook.com/discardingimages?fref=ts

De akár a regény facebook-oldalán is található rengeteg ihlető, középkori marginália: https://www.facebook.com/pages/Patrick-de-Mela-Ford%C3%ADtott-fejezetek/679002518841709?fref=ts

 

És a névtelen középkori szerzetesek nyilván örülnek annak, hogy valaki újrarajzolja az ötleteiket.

 

Búcsúzóul ideteszek egy szépet:

 

10425387_831139776961315_4169099714945353993_n

 

 

 

 

 

“Akkor jöjjön az “útmutató”. Ez egy szövevényes, fantasy-elemekben is bővelkedő (azaz fantasy felé hajló) történelmi regény. Mivel az elbeszélés a VIII-X. (?) században játszódik, ezért valós történelmi helyzetek mellett szerepelnek benne kitalált lények is – többnyire nem az eseményeket mozgató szereplőkként, hanem a tudatalattiba száműzött démonokként / tündérekként.

A mű – a lovagregények többségéhez hasonlóan – igazi képeskönyv, ahol az illusztrációk (többnyire középkori margináliák) szorosan hozzátartoznak az elbeszéléshez. (A könyv formájú megjelenést is így képzeljük.) De ha a téma középkori is, a nézőpont nem. A főhős nem egy legyőzhetetlen lovag, hanem egy fiatal lány, akinek születése és a szülése közötti életét, és ezen keresztül a forrongó, démonjaival viaskodó, önmagát kereső, a mórokkal élet-halál–harcot vívó Európát mutatja be az elbeszélés. A női tematika miatt viszont nemcsak történelmi tablóként, hanem tiniregényként is olvashatjuk.

Bár a regény krónikás-hőse, Illighaen az idő “problémájával” küzd, azért ebben a regényben van fejlődés és ok-okozatiság. Érdemes hát a fejezeteket egymás után olvasni. Ezen a fb-oldalon, ahol a fejezetek kb. kétharmadát belinkeltük, folyamatosan haladhatunk, ha hozzáolvassuk a posztok alatt található kommenteket is. De ez nagyon nehézkes, emellett a fb. önhatalmúlag át szokta rendezni a kommenteket. Ezért a tumblr-ba felvittük majdnem az összes fejezetet. Itt kényelmesen, az időrendet tiszteletben tartva (közben persze képeket is nézegetve) lehet olvasgatni:

http://trubadurworld.tumblr.com/

A rendszerváltás nyelve

A rendszerváltás idejére az irodalom kicsit elmagányosodott, magára maradt: megszabadult a társadalmi szerepvállalástól, a valóság ilyen-olyan nyűgétől és közben persze nagyon sok olvasójától. De nem hagyta teljesen magára a társadalmat: az irodalmi kifejezés játékossága, iróniája, sajátos stílustörései, intertextusai, víg pofátlansága átszivárgott az újságírás, a magyar publicisztika nyelvébe.

Először a Magyar Narancséba természetesen. A rendszerváltás után majdhogynem felfoghatatlan volt, hogy egy sima újságcikket is meg lehet írni nagyon sok művészi intencióval, hogy egy sima újságcikk mennyire nem sima – mi az, hogy sima, inkább olyan, mint egy életnagyságú papírkastély, bolyonghatsz benne, minden sorát, minden kis kamráját külön-külön felfedezheted. És ez a magyar újságírásban szokatlan nyelvi igényességés játékosság mégsem volt öreges vagy tekintélyelvű, hanem igazi lázadás az öreges, az elcsépelt, a lapos, a nemtudommi ellen. Igazi földindulás volt, igazi publicisztikai forradalom, aminek áldásos vagy épp kártékony társadalmi hatásait ideje lenne feltérképezni.

Különös fejlemény a magyar publicisztika ilyen művésziessége, miközben az irodalmi nyelv teremtő játékossága mintha elkerülte volna a kritikai nyelvet, vagyis az irodalomról szóló beszédet. Persze pár évtized alatt nagyot változott az irodalomtudomány terminológiája, ámde a kritikák nyelve ma is fellengzős, átlátszóan autoriter, miképp a hetvenes-nyolcvanas években. (Sőt sokkal olyanabb.) Megmondják neked, aztán ha tudsz, okulsz belőle. Egy-két szlenges kifejezés, néhány odavágás, egy-két ügyes mondat, néhány szójáték – így fiatalodtak meg a kritikusok. Ez a konzervatív, a kívülállók felé oly kevéssé nyitott attitűd talán az irodalom a politikáétól eltérő hatalmi érdekeivel magyarázható. A politikában mindenkire szükség van, hisz négyévente választásokat tartanak. Egy publicistának igenis érdeme, ha el tud kápráztatni kívülállókat.

De egy irodalmár? Neki mért lenne érdeke a túlontúl népes olvasótábor? Köztük sok fiatal, akik úgy érzik, hogy főprofesszorok vagy más vezérek irányítása nélkül is képesek egy verssort értelmezni… A hivatalos irodalmi világ elvesztette a „kívülállókért”, az olvasókért folytatott csatát, ha egyáltalán valaha is meg akarta nyerni … A napilapok átlagolvasói úgy tekintik a kritikákat, mint a XIX. századi német olvasók a különféle Burschenchaftok párbajairól szóló híradásokat: az kihívta, ez megvédte, az leterítette… végül a kamarás urat hordágyon vitték el… Tiszteletre méltó, de mégiscsak érthetetlen dolgok ezek… Talán nem véletlen, hogy Közép-Európában épp nálunk, Wass Albert országában van a legtöbb, államilag dotált irodalmi lap. Az irodalom a napilapokkal ellentétben egyáltalán nincs rászorulvaaz olvasóira.

Hát ezért a sok briliáns publicisztika. Míg a tényfeltáró újságírás teljesen visszaszorult – hovatovább az is komoly újságírói teljesítménynek számít, ha valaki lemegy vidékre, és meghallgat egy bányászt vagy egy vasutast – közéleti portál vagy napilap aligha létezhet „ütős” publicista nélkül. És ezek a publicisták ütnek is – ha nem is a valóságot, de politikusok vagy más véleményvezérek szavait. És miközben mindenféle retorikai agyafúrtságokkal kápráztatnak, fárasztanak vagy árasztanak el, próbálják kicsinálni az ellenfeleiket. Retorikai társasjáték ez, de olyan társasjáték, aminek a végén összeszámolják a halottakat.

A jó publicista nem a levegőbe beszél, hanem lő valakire vagy valamire, és mint egy igazi mesterlövész, a távolból teríti le az ellenfeleket. Mert miközben jól érzékeljük, kikre és mikre irányul a publicisztika, a „mesterlövész” hovatartozása szinte mindvégig rejtve marad. Miért és kinek a nevében beszél? Mit tartana helyesnek? Ennek a furcsa rejtőzködésnek talán nem is a „politika” az oka. A publicisztikákban az „én” vajon ugyanaz a személy, mint akinek a nevét a cikk szerzőjeként olvassuk? A publicisztika talán már annyira irodalmias műfaj lett, hogy spontán módon megindult az elbeszélői és a szerzői tudat különválása.

De az olvasók ezt az „én”-t kétség kívül a cikk szerzőjeként azonosítják, már csak azért is, mert az újságírók döntő többsége teljes névvel és arccal vállalja a cikkeit. (Ami azért nem lehet mindig kellemes. Mit mondunk, ha megkérdezi a gyerek séta közben: igaz-e az apuci, hogy a te írásaidtól mások elvetéltek, megőrültek, tönkrementek …) Ám a szélsőjobb már erre a „morális dilemmára” is megtalálta a megoldást. Lehetsz te Tót Gyuri néven tiszteletre méltó történelemtanár, de mint publicista, egy szélsőjobbos portálon akár Mengele néven is vitézkedhetsz, alázhatod az ellenségeidet. Hol itt a probléma? Ugyan milyen gátlásaid lennének? Ez már tiszta művészet.

Mert hiszen a retorika tényleg ideológiamentes, a szabályait bárki, bárhol megtanulhatja. Sokáig a „narancsos stílus” amolyan liberális-kozmopolita védjegynek számított, de hát mért is kéne szeretned Esterházyt, Tóta W-t, vagy bárkit, hogy tanulj tőle? Elég csak egy ici-picit megdönteni a puska irányzékát, és nemcsak kocsonyáson reszkető jobboldaliak kerülhetnek a célkeresztbe, hanem bárki. Igen, még liberálisok is.

A mismásolások, csúsztatások egy fajtáját politikai korrektségnek nevezik. Sokan ezt nem is hazugságnak, hanem jó szándékú stréberkedésnek tekintik. Ha hozzáteszel valamit valakinek az igazságához, azt a másik igazságából veszed el. Pedig a „mismásolás”, az információ-átcsoportosítás” veszélyes fegyver. Talán ezért sem tanácsos „szerelmi drámaként” interpretálni, ha egy házaspárt kikergetnek a saját otthonából. Ez sok százezer nő biztonságérzetét rendítheti meg: a magántulajdon ugyan szent, de elég visszakacsintanom egy férfira, és az máris kiverhet az otthonomból. Sőt még kacsintgatnom sem kell, elég, ha egy házfoglaló ezt állítja az újságíróknak meggyőződéssel… Persze biztonságérzetükben megingatott nők nem ragadnak vadászfegyvert – de jövendő sorozatgyilkosok igen: talán így történhetett, hogy Galgagyörkön is eldördültek a fegyverek. És mindez csak nyitánya volt egy olyan gyilkosságsorozatnak, ahol a nem-roma többség szinte semmilyen együttérzésre nem volt képes, és elsősorban önmagát tekintette áldozatnak.

A valóságot nem valóságosnak, hanem csak az interpretáció kiindulópontjának tekintő közéleti stílus számos buktatót rejt magában, és nagyon is megkérdőjelezhető a politikai haszna. (Nem véletlen, hogy a közvélemény számára éppen az igazsággal és hazugsággal kapcsolatos kérdések tűnnek a legfontosabbnak.) Ráadásul az ilyen megközelítés antidemokratikus is: ma már a szegények nevében szinte csak politikusok és gyilkosok beszélnek, az írástudók/újságírók többnyire csak akkor, ha az ő „felemlegetésükkel” akarnak ütni a politikai ellenfeleiken. Így hát az irodalom nyugodtan „bemocskolhatja” magát a valósággal, nyugodtan visszatérhet a szegények, az elnyomottak, a kiszolgáltatottak ügyéhez – ezt helyette úgysem teszi meg senki.

A társadalmi tematika újbóli megjelenése az egyik legizgalmasabb fordulata a kortárs magyar irodalomnak: a magyar klasszikusok soraiba beleírni a mai szegényeket, különféle intertextusok, áthallások révén (megint) szóhoz juttatni őket. Ám miközben a kortárs költő (vissza)lép a régi, halott magyar költők lábnyomába, legtöbbször nem tudjuk nekiszegezni a kérdést: ki vagy te, mért fontos ez neked? Nagyon nehéz a közéleti költő szerepéhez manapság érvényes személyes gesztusokat találni.

Kevés olyan író volt olyan egyértelmű viszonyban az általa ábrázolt világgal, mint Tar Sándor. De erre a viszonyra eszünkben sincs kérdezni, hiszen olvasás közben is valahogy észben tartjuk, hogy ő a kisemmizettek világához tartozik. Tar Sándor amúgy elég furcsa módon osztotta két részre a magyar társadalmat: a rendszerváltás veszteseiről, a munkásokról, parasztokról elbeszélésekben „számolt be”, addig a rendszerváltás (jövendő) nyerteseiről, értelmiségi pártfogóiról titkosszolgálati jelentésekben. A besúgás bűnére semmi mentség nincs, már csak azért sem, mert a magyar értelmiségről való, nem túl hízelgő véleményét megírhatta volna egy Elveszett illúziók-szerű nagyregényben is. Botránynak az is botrány lehetett volna. (Micsoda botrány! Ezt te biztosan nem gondoltad végig, Sanyikám ….)

De így vagy úgy, Tar Sándorból szegény Sanyi lett. Az egyetlen nagy magyar író, aki belebukott az ügynökügyekbe, akit kitaszított a magyar irodalom, és aki majdnem számkivetettként halt meg. A Tarról szóló konteók ellopott kéziratokat, megsemmisített, tűzben elégetett, iratmegsemmisítőkben ledarált regényeket emlegetnek – én ezek egyikét sem hiszem el, de az elgondolkodtató, hogy nincs az az égbekiáltó gazemberség, amit magyar ember a saját értelmiségéről ne tartana valószínűnek.

„Félreálltam, letöröltem”, írta egy bús pillanatában Arany János – egy mai szemmel elképesztő, a nagyszalontai parasztháztól az Akadémia főtitkári székéig ívelő irodalmi karrier tetőpontján. És mit mondott volna Tar, ha felkérik arra, hogy röviden epilogizálja meg a saját életútját? A magyar irodalmi életben ma sokkal súlyosabb társadalmi (nem feltétlenül ideológiai) ellentétek feszülnek, mint a kiegyezés idején vagy a reformkorban – na de ha így van, akkor hogy készül fel a magyar irodalom a társadalmi szerepvállalásra? Kreatív írás-kurzusokon néha félrehúznak szegényebb sorsú hallgatók, és azt mondják: ne engedjük, hogy azok írják el az életünket… Azok, akik semmitsem tudnak rólunk.

Ezek és azok. Na de mit csináljunk?

Mindenkire szükség van, ha valahogy vissza akarjuk szerezni az adekvát beszéd képességét.