Hannának megjósolták: a lányának öt élete lesz.
De mire kell egy lánynak öt élet?
Egy is sok, gondolta Hanna.
Ő Alexandriából menekült el hét évesen, bejárta Líbiát, Tunéziát, Marokkót, eladták a családjával Tuniszban, míg végül egy jámbor zsidó megváltotta őket, így került Narbonne-ba. Ő feleennyi vesződést sem kívánt a lányának, Leának. De az öt élet, jósolgatták az asszonyok, talán azt jelenti, hogy Leának öt fia lesz. Öt eleven olajfa, öt csatamén, öt oroszlán, öt kivont kard. Meglátod, büszke lehetsz rá.
Hanna három napig vajúdott egyetlen gyerekével, úgyhogy nem kívánt a lányának ötszörös büszkeséget. De hogy mit kívánt, az nem sokat számított. Megtűrt özvegyként élt Moises bácsi házában, és esélye sem volt férjhez menni, hisz a sok vesződés kiszívta a csontjaiból az életet, a bőréből a színt. Az a fajta volt, aki ki se fejlődik egészen, és máris elkezd töpörödni. Mintha a fiatalságát valamelyik sivatagi úton hagyták volna a szülei.
Csak a nevét hozták volna magukkal. Hanna.
Azt könnyű megjegyezni.
És Hanna életét nemcsak az ilyen jóslatok nehezítették. Egy örökké úton levő családban nem sok idő jut egy lánygyerekre. Az ő szülei is csak Narbonne-ban vették észre, hogy Hanna azért beszél motyogva, azért keveri a nyelveket, mert alig hall valamit.
A szavak, mint vibráló lepkék röpködnek a fogalmak körül.
Hanna képtelen volt az összeset ellesni és a fejben tartani. Néhány szó mindig eltűnt, mint a sivatagi úton az ismerősök.
Hannának arról sem lehetett fogalma, hogy milyen családi alkuk révén került Moises bácsi házába. De itt már szégyellte, hogy ügyefogyottnak nevezik, ezért rászokott arra, hogy ne az emberek szájáról, hanem a gesztusaiból, a pillantásaiból olvasson. Hogy megpróbálja kitalálni, mit akarhatnak mondani. De annyira megviseltnek és árnyékszerűnek tűnt, hogy a jó Moises bácsi csak a rabszolgagyerekek felügyeletével bízta rá.
Mintha Hanna csak árnyéka lenne a saját nevének.
A „jámbor Hanna” minden nap enni adott a gyerekeknek, megigazította a fekhelyüket, és elkülönítette azokat, akiknek a szemén látszott, hogy már nem húzzák sokáig. És amíg motyogva, bólogatva tett-vett közöttük, megfigyelte közöttük a barátság, az összetartás apró jeleit – a túlélés sok-sok trükkjét, amit a gyerekek útközben tanultak egymástól.
Moises bácsi szláv rabszolgákat vitt a cádizi piacra. Serdülő fiúkat, serdülő lányokat. Itt, az olajfaligetben rendezett be egy szállást, hogy a gyerekek erőre kaphassanak. Őt nem a túlélés ezer trükkje érdekelte, csak annyi, hogy minél többen túléljék az utazást.
És semmi különös nincs abban, ha egy távoli rokonnak nevezett, alázatos szolgálólány egy másik alázatos szolgához megy feleségül. Hisz Isten mindenkinek jót akar. Moises bácsi nemkülönben. De az már igazi csoda, váratlan ajándék, ha ez az alázatos szolgáló egy csodálatos szépségű lánynak ad életet. Leának, egy fürtös, örökké nevető kislánynak, aki mintha megtalálta volna Hanna valamelyik sivatagi úton elvesztett fiatalságát, és elhozza volna megmutatni Narbonne-ba.
Természetesen abban sincs különös, hogy mikor egy ilyen csodálatos szépségű, öt reménybeli  élettel terhes lány megszökik egy Benjaminnak nevezett kalandorral, mindenki az anyát hibáztatja. Micsoda ügyefogyott! Egy gyereke van a mamlasznak, és erre az egyre sem képes vigyázni! Úgyhogy nem is vette zokon senki, hogy az immár magányos Hanna kiköltözik az egyik közös hálóteremből, és behurcolkodik egy elhagyott szerszámos bódéba.
És esténként már nem a sógornők-nagynénik arcát fürkészi, hanem azon töpreng, hogy tudna az egyetlen fontos embernek, a saját lányának üzenetet küldeni. Hiszen ki másra gondolhatna? A férjét öt hónap alatt vesztette el, az apja út közben, idegenek közt halt meg – de tőle, Hannától elfelejtett a halálos ágyán búcsút venni. Nem, nem neheztelt rá, hanem egyszerűen csak megfeledkezett. És Hanna neki nem bocsátotta meg, amit a tulajdon lányának elnézett: hogy úgy ment el, hogy nem mondott egy istenhozzádot sem.
De hogy üzenhetne egy süket kis öregasszony egy idegen országban kóborló gyereknek?
Eltelt négy hónap, eltelt öt hónap. A rokonokat már a szokatlan szárazság és egy hatujjú gyerek születése tartja izgalomban.
Pedig talán már növekszik is egy magocska Lea hasában. De ha rátör a hányinger, ha szédül, ha émelyeg, akkor kihez fordul az ő egyetlen lánya? Meglehet, az elveszett tíz zsidó törzset kutató Benjamin már régesrég magára hagyta. Vagy nem magára hagyta, csak eladta néhány dirhemért. Hol van, mit csinál most Lea, az egyetlen? Egy koszos bordélyban szolgálja ki a vendégeket, vagy elégedett, boldog fiatalasszonyként üldögél egy kertben?
Régebben Hanna görcsösen fürkészte az  arcokat, és sok mindent ellesett Moises bácsi lakomáin. És most a csendbe merülő éjszakai kertben volt ideje sok mindenen elgondolkodni. Hogy érezheti egy költő Jeruzsálem szíve lüktetését, ha még ki se tette a lábát Narbonne-ból? Mit csinál egy szív, ha egy másik szívre gondol? Le tudja-e győzni a távolságot?
Hogy tudná elérni, hogy a lánya még egyszer rápillantson?
Egy könyvtekercset rejtett a ruhája alá, és hajnalonként a zsoltárokból próbálta meg kibogozni a betűk értelmét, megtanulni olvasni, átlépni a jelek birodalmába. Hiszen nemcsak az létezik, amit megtapintunk. Vannak csalhatatlan jelei, ha egy gyerek hazudik vagy meg fog halni – ezt ő, Hanna megtapasztalta a rabszolgák között. És nemcsak azt élhetjük át, amit a saját szemünkkel látunk. Hanna beszélt szláv gyerekekkel, akik az úton értesültek a szüleik haláláról – de hogyan értesülhettek bármiről, ha a szülők egy másik országban búsultak utánuk?
Talán két testet összeköthet a vágyakozás. Akármilyen messze vannak.
A lányom a vesém, a májam, a szívem. Nemcsak a húsom, a vérem, hanem a lélegzetem, az egyetlenem.
Lefekvés előtt tudatosan készült rá, hogy a lányával álmodjon. De álmában mindig egy sivatagi úton vesztegelt a szüleivel, és vártak valakire, aki soha nem érkezett meg. Ám egyszer, mikor hajnalban ébren kuporgott a viskója előtt, mégiscsak megpillantotta a lányát. Mintha a vágy szétfeszíthetné a távolságot, és Lea egy fényfolt közepén, az olajfák tövében sétálgatna. Hanna nemcsak a pihéket látta a lánya szája szélén, hanem a bőrét pettyező, apró, vörös kiütéséket?
Talán valami járvány? Fertőző betegség? Vagy romlott húst evett?
De esze ágában nem volt odarohanni, hiszen miközben jól látta az arca minden részletét, azt is tudta, hogy elviselhetetlenül messze van. Irgalmatlanul nagy hegyek között, ahol afrikai szemnek szokatlan, bágyadt, halványfehér virágok nőnek. Minden idegen volt itt: a kövek színe, a bokrok formája, a levélkék erezete – és még a Lea mellett baktató Benjamin sem tűnt igazi zsidónak: valami sityakot viselt, és a rá jellemző orcátlansággal magyarázott valamit két tagbaszakadt, szakállas óriásnak.
Miközben Lea, az ő lánya rémült és tanácstalan.
Az efféle képek minden hajnalban utolérték. Látta a lányát zuhogó esőben  hajóra szállni, látta megérkezni valami felperzselt kikötőbe, megszállni hegyek közt rejtőző kastélyban, pusztai karavánszerájban, erdei kalyibában, látta várakozni a , ködben, szélviharban, tikkadt forróságban… Hanna szó nélkül követte ezt a tehetetlen kínlódást, értelmetlen vándorlást országról országra. Közben Benjamin elégedettnek tűnt, új és új kalpagokat húzott a fejére, és mindig másféle fintorokkal és taglejtésekkel próbálkozott. Mintha nem utazó lenne, hanem maga az út, ami egy örökké beteg, örökké terhes asszonyt hurcol. Mert nemcsak Benjamin, hanem Lea is állandóan változott: kitelt az arca, ha terhes volt, ha elvesztette a magzatát, lesoványodott – mert akinek nincs maradása, annak nem lehet gyereke, ezt megtanulta Hanna a saját sógornőitől. Még csak két év telt el, de már olyan nyúzott és leátlan volt, hogy senki sem ismert volna rá, ha bekopog csak úgy a Moises-birtokra, hogy egy pohár tejet kérjen.
Ez a végtelen vánszorgás Leát gyorsabban megemésztette, mint őt kiskorában a sivatagi utak. De miért? Talán Leából hiányzott az a tanulni vágyás, nyugtalan kíváncsiság, ami őt, Hannát megtartotta.

De a Moises-birtok nem volt olyan hatalmas, hogy a hajnali látomások örökre titokban maradjanak. Hiszen micsoda dolog! Lea és Benjamin hajnalonként meg-megjelennek az olajfák között, ráadásul az öreg Hanna a kedvükért megtanult írni-olvasni. Moises a hírre csak legyintett: ugyan mit csináljon hajnalonként egy szegény, félsüket öregasszony? Mióta világ a világ, az ilyen Hanna-félék ábrándokkal kénytelenek vigasztalódni. Bármit is mondtak a nőkről a tudós barátai, a szíve mélyén megvetette őket.
Ám a nagynénik-sógornők nemcsak a szegény kis Leáról, hanem egy mesebeli városról is beszámoltak. Ahol lebegnek a házak a tengeren, ahol nincsenek fák, ahol hajókkal járnak a rokonok vendégségbe. Egy csodás városról, ahol a nők olyan üvegdarabkákban nézegethetik magukat, amik az arcvonásaikat tükrözi.
Moises apó most már tényleg elszörnyedt. Persze nem lehetetlen, hogy egy asszony Velencéről hírt hall – de ugyan ki feltételezné a félsüket, csúf kis Hannáról, hogy a piacokon téblábol, hogy kereskedők között sündörög, hogy tudós utazókkal próbálja meg az álmokat a tényekkel összevetni. Ha jól emlékezett, Hanna még világéletében nem hagyta el a birtokát egyedül.
Egyik hajnalban maga is kimerészkedett a rabszolgaszállás melletti olajfákhoz.
– Látom kedves húgocskám, hogy a mi szegény Leánk miatt mennyit aggodalmaskodsz!
Ahogy leolvasta a szájáról a szavakat, Lea engedelmesen térdre rogyott: – Igen, én már annyit aggódom, hogy már nem is tudom az álmokat a valóságtól megkülönböztetni.
A válasz józansága még inkább kétségbe ejtette Moisest. Hiszen ki hallott már olyan bolondról, aki a képzelgéseit ne tartaná örökérvényűnek? Talán mégiscsak igaza lehet a mór tudósoknak, akik a távolba-látást nem tartják vénasszonyos babonának.
És bár világ életében undorodott a hajnali kertek nyirkosságától, most letelepedett az egyik buckára.
– Nehéz lehet neked telente egy fűtetlen, szűk kalyibában.
Hanna hálásan motyogott. Moises megnyugodhatott: a szegény kis Hannának esze ágában sincs visszaköltözni a házába.
De akárhogy tekergette a nyakát, semmi mást nem látott az olajfák között, csak kesze-kusza fényeket, mintha a hajnal csak súgva, lopakodva akarná birtokba venni a világot.
Vagy ez nem is igazi hajnal, hanem a hajnalok hajnala? De vajon mit akarhatnak mondani ezzel a költők?
– És mit gondolsz, húgocskám? Sikerrel jár-e a mi Benjaminunk? Rátalál-e az elveszett törzsekre?
Hanna megrándult. Neki az elveszett tíz törzsnél, a halhatatlanságnál, sőt Moises legtitkosabb terveinél is fontosabb volt a saját gyereke.
– Mit számít? Lea olyan gyenge, hogy Benjamin hamarosan magára hagyja.
De mégsem merte pártfogója kérdését figyelmén kívül hagyni.
– Már régesrég északon járnak. És nyugodj meg, Moises! Akire gondol valaki, az nem veszhet el.

Mi történik veled, ha rabsága esel?
Megváltozik a légzésed? Másként nő a hajad? Gyorsabban száguld a vér az ereidben?
Hákim nem vizsgálhatta saját magán a jeleket. Három éves korában került anyjával arab fogságba, de olyan okos volt, hogy urai szabadulni akartak tőle… menj, Hákim, tanulj…, szerezz Allahnak dicsőséget, de ne beszélj nekünk halhatatlan rovarokról, rajjá szervezett emberekről… Hákim hajlongott, ha kellett, és minden hónapban megajándékozta a gazdáit kitömött sáskákkal, halhatatlanná tett pókokkal.
Mindenki jól járt, remek üzlet volt. Ám egyetlen gazda sem kívánta, hogy Hákim a fedele alatt éljen, vagy a többi szolgával együtt az asztala körül szorgoskodjon. És egyetlen gazdája sem adott megbízást további bogarakra, de elfogadták az ajándékait. Hákim persze már annyi pénzt gyűjtött össze, hogy akár hússzorosan is megválthatta volna magát, de a gazdái semmilyen váltságdíjat nem fogadtak el: majd meglátjuk, mi lesz…, várd ki a sorod, légy türelemmel…
Hákim régóta biztos volt benne, hogy a műhelyének a bérleti díját már nem is Abu-Bakrú, a törvényes gazdája fizeti. Ahogy abban is biztos volt, hogy Abu-Bakrú rögtön kapva kapna a váltságíjon…, örömmel kapva kapna, ha valakik ezt megengednék. Ezek a valakik mindig alkonyatkor tűntek fel a műhelyében, ócska köpenyt borítottak a ruhájukra, de a derekukon fityegő kardról Hákim látta, hogy katonák.
Hogyan hizlalhatnánk embernagyságúra a hangyákat? Hogylehetne szárnyakat növeszteni az oroszlánra? Miképp lehetne rábírni a  katonákat, hogy a hadjáratok közben állva aludjanak…? És hogy lehetne elérni, hogy a Próféta országaiban csak fiúkat szüljenek a mohamedánok anyák…? És ne egyet-egyet, hanem kettőt vagy hármat hordjanak ki a méhükben?

Hákim elmagyarázta, hogy egyetlen rovar nem nőhet elefánt nagyságúra, hogy repülni a madarak is csak csöves csontokkal tudnak… Hogy nem lehet kitenyészteni a hármasiker-szülő anyákat, mert a mag, amiből a magzat kifejlődik, emberi szemnek láthatatlan. A katonák hümmögtek, aztán Allah végtelen bölcsességét dicsérve csapkodták a kardjukat, végül egy római villát és tizenegy rabszolganőt ígértek Hákimnak, ha megtervez egy lóháton is szállítható jövőbe látó gépet. Hiszen Allah mindenütt háborút vív a sötétséggel – nemcsak a földön, hanem a vízben és a levegőben! Ám Hákim nem vágyott palotákba, és még csak el sem tudta képzelni, mit csináljon tizenegy rabnővel.
Ám annyit törte a fejét az észlelés különböző módjain, hogy lassan meg is feledkezett a tudatlanságukat és félelmüket dölyffel palástoló katonákról. És szívesebben barátkozott a sejkek orvosaival, akik csudálatos dolgokat tudtak test és lélek titkairól. Van valami különleges fluidum a gyerekekben, magyarázták Hákimnak. Ha kiverik egy gyerek fogát, és a kitört fogat azonnal a helyére tapasztják, a fog megint gyökeret ereszt. Hát nem csudálatos Allah kegyelme? És vannak olyan vak gyerekek, akik úgy látnak a sötétben, olyan ügyesen tudják a hangokat a fejükben képpé alakítani, hogy egymaguk kitalálnak a legsötétebb labirintusból is.
Hákim nem hitt a fluidumokban, és ami azt illeti, Allah kegyelmében sem. Ahogy nem hitt a női vizelet mérgező voltában, az emberi hangon síró mandragórákban vagy a sárkányok keltette tengeráramokban. Viszont felajánlotta a cádizi orvosoknak, hogy haladéktalanul megvizsgálja, hogyan nőnek vissza ezek a kitört fogak a gyerekek szájába. Ehhez elég néhány rabszolgagyerek! És még a vak gyerekek észlelését is lehetne tudományosan tanulmányozni, csak le kéne fűrészelni a koponyacsontjukat, és gondosan megvizsgálni, a vakság miféle elváltozásokat indít el az agyban. Emeljék ki a fiúk szemgolyóját, mérjék le, vizsgálják meg… ha félnek az eleven testektől, boncoljanak halottakat! Ám a cádizi orvosok – Allah hitvány, puhány szolgái – elszégyellték magukat.
Hákimnak mostanában kevés pártfogója és még kevesebb barátja maradt. Azt is csak a piactéren lődörögve hallotta, hogy az igazhitűek seregeit megállította pár szedett-vedett, kis törzsfőnök a frankok országában. Talán ez  az oka annak, hogy az ő kísérletei egyre kevésbé érdeklik a katonákat. A cádiziak persze még megvásárolják a kitömött rovarait, hogy egymást riogassák  a hajnalig nyúló mulatságokon, de az élő és a halott test különbsége, az észlelés számtalan válfaja nem érdekel senkit.

Ám még a barátoknál is fájdalmasabb volt egy igazi gazda hiánya. Unalmában Hákim odatévedt Abu-Bakrú, a szegény piacfelügyelő házához. Térdet hajtott, érdeklődött a kegyelmes úr egészsége felől, és felajánlotta, hogy vicces kitömött állatokat hoz az unokáknak. De az öreg arca megrándult, mintha azt mondaná: menj utadra, hidd el, semmi közöm hozzád…!
Talán tényleg semmi köze nem volt hozzá, de Hákim mégsem volt teljesen szabad. A műhelyében tartott rovarokból megérezte, hogy távollétében valaki járkál a szobájában, átkutatja a feljegyzéseit, figyeli minden lépését, és otthagyja a vizes falak közt a rémületét. A sáskák zavarodottan keringtek, a pókjai napokig nem jöttek elő – pedig a rovarok életrendjét a legnehezebb felborítani, hisz az ember túlságosan nagy, már-már érzékelhetetlen számukra. Talán csak valami óriási erdőnek látják, nem pedig magányos lénynek, akinek határozott, a többi teremtményhez hasonló akarata van.
Hákim mégsem veszhetett el az istenhit és az észlelés összefüggéseit feltáró tapasztalatokban. Mert hiszen az iszlám, az Allah követelte odaadás nem tökéletesen alkalmas-e arra, hogy egyetlen érzékszervvel és irányító értelemmel ruházza fel mindazokat a lényeket, akik külön-külön ürítenek és táplálkoznak? De vajon nem ugyanezt a csodálatos egymásra-hangolódást láthatjuk-e a nagyvárosokban?
A piactéren azért kóválygott szívesen, mert ott sok mindent megtudhatott a csillogó, fényes szövetekről, a perzsa kelmékről, amit Toledo alatt a lepkék gubójából kislányok szőnek. Séta közben szinte látta az irdatlan szövőgyárat, ahol egy ezerkezű Lány gombolyítja egy ezerféle alakban élő Lepke gubóinak millióit, és már attól boldog volt, hogy maga elé képzelte a munkafolyamat ezernyi részletét. De vajon nem lehetne-e az emberi párosodást ugyanilyen összehangoltan megtervezni, megkímélve az egyes embert az epekedés kínjától is?
Ám vajon ki hangolhatná össze ezt a csodás, már-már tökéletesnek tűnő együttműködést? Ki irányíthatná az ennyire tökéletes társadalmat? És mi az, ami bennünket, embereket képessé tesz arra, hogy búnkat-bajunkat feledve csoportban ténykedjünk? És ha erre mind képesek vagyunk, miért nem egyszerre halunk meg és párosodunk? Ő maga alig várta, hogy egyszer szemtől szemben találkozzon a nagy Tervezővel.
Ám a férfiak, akik átvizsgálták a műhelyét, elolvasták a feljegyzéseit, megzavarták a rovarait, biztosan nem voltak ilyen isteni lények. Talán még arra sem voltak alkalmasak, hogy csodás labirintusban, egy isteni Selyemvárosban dolgozzanak, és értő kezekkel szaporítsák a lepkéket és a rabszolganőket.
De már várta őket.

Az egyik esős, tavaszi hajnalon támadtak rá. Felverték a Narancsárusok utcáját, feldúlták Nárí anyó kunyhóját, betörték a műhelye ajtaját, őt magát arccal lefelé leszorították az ágyára. Ha megnyikkansz, örökre véged van, te utolsó-nyamvadt-átkozott!
Hákim elmosolyodott. Meg se nyikkanj!  Otromba katonák. Ők felzavarják Nárí anyát, felverik a Narancsárusok utcáját, és miközben a borzongó hajnali hűvösség is felkavarodni látszik, rá csendet parancsolnak
Hákim türelmesen megvárta, míg a rettenettől megdermedt, kedves rovarai újra magukhoz térnek, és félénken újra zizegni kezdenek. Mintha erőt adhatnának a szárnycsapásaikkal!
– Vajon igaz-e, kedves testvérem, hogy téged a Tökéletes Város terve foglalkoztat?
Hákim nem láthatta a kérdező arcát, ezért csak találgatott.
Parancsoláshoz szokott, tanult ember, de nem arab. Meglehet, nem is gót papok közül való, akik felvették a mohamedán hitet, vagy arabul celebrálják a miséiket. Ők már-már elfelejtettek latinul, de még fel lehet ismerni a szófüzésükről.
De nem halogathatta tovább a választ: – Nem kövekkel foglalkozom, testvér, hanem eleven teremtményekkel. Olyan lényekkel, akikbe Allah életet lehelt.
– És arról hallottál-e, hogy az Omajjádok a sivatagba miféle várost terveznek?
– Ezért kár volt rám törni az ajtót az éjszaka közepén! Megzavarni a rovarokat, halálra ijeszteni a szomszédokat! Nem vagyok kém, egyszerű ezermester vagyok, mit érdekelnek engem az Omájjádok? Engem akkor hívnak, ha megvetemedik valamelyik ajtó, vagy csak elkeveri a szomszédasszony a kulcsot, vagy baj van a kéménnyel, füstöl, nem szelel, és a család nem akar költeni egy drágább mesteremberre…
A kérdező nevetve félbeszakította. Lámpást gyújtott, és letelepedett az ágya szélére. Hákim orrát megcsapta egy drága illatszer és lovak szaga – bár nem született arab, de mégiscsak katona.
A férfi, mintha csak diskurálni jött volna, kiterített a térdén egy pergamentekercset.
Körök, számok, gondosan megtervezett vonalak. A város tervétől a lélegzete is elakadt Hákimnak.
A főtér körül sugárszerűen elnyúló körutak, gondosan tervezett sikátorok, és minden utca végén egy vasrácsos kapu, amit a katonák éjszakánként gondosan kulcsra zárnak. Egy irdatlan laktanya, ahol nemcsak katonák, hanem asszonyok, gyerekek és öregek is laknak, ahol az utca elöljárója parancsnoki rangot visel, ahol a kalifa döntheti el, hogy a lányok hány éves korukban menjenek férjhez, viseljenek-e cipőt, hogy hogyan és hányszor szüljenek gyereket. Egy nagyszabású, katonai  terv: városnegyedenként kétszáz elöljáróval és ötezer felnőtt férfival.
– Ez Bagdad városa – magyarázta az idegen. – Még csak a főtér és két városnegyed épült fel, mert még az igazhitűek is csak rövidlátó barmok, akik  nem akarják önként otthagyni a szülőföldjüket.  De nekünk is ilyen város kell, még ennél a Bagdadnál is gondosabban tervezett. És nem a sivatagba, hanem a Tajo partjára.
A fény most rávetődött az idegen arcára.
Hidegen megvillanó, szürke szem, ráncos, sápadtfehér bőr, és furcsán szögletes áll, mintha Allah a vésőjével még készen állna, hogy imitt-amott igazítson rajta. Igazi szláv katonaarc. És az a sebhely a homlokán!
Hákim térdre hullott: – Te vagy a nagy Al-Zadzsr, az Építő, a mi kalifánk és jobbkeze!
És átfutott rajta, ez a férfi ugyanolyan rabszolga, mint én vagyok. Egy türelmes gondolkodó-gép, akit a rabság már sok mindenre megtanított. Ha a terv nem volna titkos, akkor nem az éjszaka közepén törné rám az ajtót…
Ennek ellenére furcsa várakozást érzett.

Hildi és Vilmos kisebbik fia, Dieter jobban látott félhomályban, mint ragyogó napsütésben.
A lemenő nap ferde sugarai között, mikor is olyan szikrázó lesz a fák zöldje, a dombok aranyos kontúrja, és az arcokból is csak sötét, homályos foltok maradnak, megpillantotta az emberekben a legtitkosabb gondolatokat. Kiben az álnokságot, kiben a félelmet, kiben a mindent megemésztő akaratot és a gyűlöletet.
–Talán bizony betűket látsz a homlokukon? – kérdezgette Dietert a bátyja és a nővére. – Vagy csak azt látod, hogy eltorzulnak a vonásaik? Az hogy lehet, hogy neked idegenek is megmutatják igazi természetüket?
Dieter csak vonogatta a vállát.
Ugyan hogy mutatnák meg magukat az emberek, hiszen talán maguk sem tudják, hogy mit éreznek. Hiszen melyik lovag az, aki úgy társalog a lemenő nap fényében, hogy magában mondogatja: csak a kisfiúkat szeretem, félek a haláltól, gyűlölöm apámat, gyáva vagyok…
– És ugyan mit látsz az én arcomon? – kérdezgette nevetve Gudrida, a nővére,
De Dieter ilyenkor nem válaszolt.
Ha rátört ez a borzongató éleslátás, akkor nem is látta a testvéreit.
Ha a ferde napsugarak között pillantott rájuk, akkor csak egy árnyékot látott, ami könnyedén, sőt szeretettel rejtette el Vilmost, a gyönyörű, magabiztos bátyját és Gudridát, a mindig gyöngyözve nevető nővérét. Vagy nem is árnyék, hanem csak könnyedén felvert porfelhő.
Szívszorító megfigyelések voltak ezek, hiszen Dieter, hármójuk közül a legkisebb, rajtuk kívül nem akart tartozni senkihez. Az utakon lomhán vonuló kereskedők és katonák mind ösztövérek, betegesek voltak. S mintha ez nem lenne elég, furcsa fájdalmak és szomorúságok gyötörték őket.
Ők hárman bezzeg soha nem fáztak, soha nem éheztek! Mintha a fiatalságuk minden földi bajtól megvédte volna őket.
Az idegenek ámulva nézegették őket: először csak dadogtak, aztán megpróbáltak a közelükben maradni, hízelegni, hajbókolni, óvatosan hozzájuk érni: végigsimítani a hajukat vagy a fegyvereiket. Mindig csak búcsúzáskor vallották be, hogy soha, sehol nem láttak még ennyire tökéletes lényeket.
Dietert mulattatta a rajongásuk. A testvéreitől kicsit lemaradva hallgatta, ahogy a férfiak makogva szerelmet vallanak a nővérének, ahogy az asszonyok (és igen, nemcsak a nők, hanem a katonák is!) szerelmi elragadtatással bámulnak Vilmosra, a fiútestvére.
Maradjatok! Ne menjetek el!
Adjatok a hajatokból egyetlen tincset!
Ők hárman csak nevettek a sok csacska ömlengésen – ezeken a férfiakon és asszonyokon, akiknek bár családjuk volt, túléltek több háborút, de úgy bámultak rájuk, mintha elveszett testvérüket látnák a keresztúton.
Dieter viszont nem volt képes a csodálatukat viszonozni.
Ő bennük csak bűnöket, betegségeket, félelmeket látott bennük.
És örült, hogy a két nagyobb testvérének, Vilmosnak és Gudridának  eszük ágában sincs velük maradni – ezekkel a vesztesekkel, ahogy csak egymás közt hívták ezeket a mindent szájtátva bámuló, a társaságukra áhítozó idegeneket.
Akiknek a tisztelete nőttön nőtt, mikor elárulták, hogy kinek a fiai-lányai. Hogy a normann erdőkben apjukat, Vilmos herceget keresik, és amíg meg nem találják, addig is hercegi fiatalokhoz méltó életet akarnak élni.
Hát mi sem természetesebb.
De a vesztesek nem így gondolták ezt. Továbbra is elkerekedett szemekkel bámultak rájuk, sőt hajbókolva felelgettek, de ezután már nem próbáltak hozzájuk érni, és azt sem hagyták, hogy egyedül maradjanak a gyerekeikkel.
No de mit csinálnak ezek az úton kóborló katonák, parasztok, kalmárok, csavargók, mesteremberek, kalandorok, ha tőlük elköszönnek? Dieter ezt is könnyedén kiolvasta az arcukból: átadják magukat a gyűlöletnek, az irigységnek és a fájdalomnak, mert hiszen a szenvedély és a betegség kínjai nem nagyon különböznek. No de mit álmodnak? Hogy viselkednek este a családjuk körében? Mit tesznek, ha a villám belecsap a kunyhójukba? Ha egyedül maradnak a rémálmaikkal?
Milyen az éhség? Milyen is az igazi hideg?
Milyen is a testet-lelket próbára tevő igazi fáradtság?

Ők hárman, testvérek évek óta csak utazgattak fel-alá. Vilmos, a legidősebb, Gudrida, a nővére, és ő, Dieter, mert hiszen valakinek harmadiknak is kell lennie. Ők hárman, testvérek évek óta semmit sem csináltak, csak sétáltak fel-alá és vártak. Ha egy ág megkarcolta a vállukat, nem éreztek fájdalmat. És soha nem kívánkoztak az erdőn kívüli világba.
És azt is csak egy bőbeszédű fazekastól tudták meg, hogy hány és hány jövendölés, ballada, költemény, regény foglalkozik a személyükkel! Hogy mekkora megtiszteltetés akár véletlenül is megpillantani őket! Hogy hány fogadót, költőversenyt, kiskocsmát, vendéglőt, sőt lovagi tornát neveztek el a tiszteletükre! Dieter meghökkent: ez a nyilvánvaló tisztelet azt jelentette, a mindennapi emberek – fura betegségeikkel és szenvedélyeikkel – messzebb vannak tőlük, mint ő sejtette. Hogy ezeknek a veszteseknek van vesztenivalójuk! Mint ennek a fazekaival fel-alá utazgató, szánnivaló mitugrásznak is!
Aki évekig fog a velük való találkozásról mesélgetni!
Évekig?Dieter lepillantott a fáradt sugaraktól árnyékba vont, fáradt és mégis lelkesen mosolygó arcra.
– Neked már csak hónapjaid vannak, drága barátom!

És nekik mennyi idejük van?
A három csodálatos testvérnek, akiknek a bőrét semmi sem sebezheti meg, se a faágak, se az idő múlása? Dieter hajlamos volt azt hinni, hogy ő és a testvérei az erdő titokzatos neszeiből táplálkoznak. Ezért nem fáradnak el soha, ezért nem esnek kétségbe.
Az ő történetük már megíródott, ezért nincs okuk a félelemre.

De voltak a fazekasnál ravaszabb utazók is az erdőben.
A fehérruhás agg, aki a keresztúton megállította őket, azt állította, hogy már hónapok óta a nyomukban van. De nem az erdő neszeiről, nem Gudrida szépségéről, nem a szerelem legyőzhetetlenségéről vagy holmi rejtélyes előjelekről akart velük diskurálni.
Hófehér ruha volt rajta, mintha az ősi szektához, a keresztényekhez tartozna. De még ez a hófehér ruha is koszosnak tűnt a betegesen fehér, kiszáradt bőrével összehasonlítva. Mint a tengeri homok, gondolta Dieter. Alig képes elrejteni az összeaszott csontjait és az akaraterejét.
Az öreg nem hajbókolt előttük, még csak különösebben meghatottnak sem tűnt.
– A nagyon várt gyerekek nehezebben halnak meg, mint a többiek – kezdte. – A szüleik olyan fényes jövőt álmodnak nekik, hogy se élni, se meghalni nem tudnak. Pedig látnotok kéne már apátok csontjait, és végre megérteni, hogy nincs keresnivalótok a földön, át kell mennetek a legsötétebb kapun, vissza kell térnetek az őseitekhez. Mi keresnivalótok van még erre? A kereszténység birtokba veszi a városokat, a falvakat, aztán az erdőket. Nekünk nincs szükségünk kísértetekre!
Gudrida elnevette magát. Mintha valami pajzán adomát hallgatna,  amin hercegkisasszony létére kénytelen felkacagni.
– Hát nem szégyelled magad? Hány éves vagy? És azt nem tudod, hogy visszajönnek a mórok, és nyakon csípnek benneteket?
Dieter vette át a szót: – Még néhány nap, kedves barátom, és férgek rágják szét a testedet.
Annyiszor elmondta ezt már, és annyiszor nézett szembe a félelemtől üvegessé váló szemekkel!  De az öreg csak legyintett:
– Hát mi más volna az élet rendje, Dieter? De magam is lovag voltam fiatalkoromban. Sajnállak benneteket, és szörnyűséges veszteségnek tartanám, ha a szépségetek nyom nélkül elpusztulna.  De hát mért ne lehetnének szobrok a mi templomainkban? Művész faragta, csodás képmások, amik nemcsak a láthatatlannak, hanem a teremtett világ szépségeinek is emléket állítanak. Az apátsági templomunkban ti, Vilmos gyermekei fogjátok majd a keresztúton bandukoló, megfáradt Krisztust kísérni. Halhatatlanok lesztek! Három szépséges pogány fiatal, két ragyogó fiú és egy tündöklő lány, akik angyalok között, mint az Idő gyermekei vonulnak Krisztus és a csőcselék után. Majd meglátjátok, özönleni fognak az emberek a templomainkba!