Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva versei

Szabadon

Egy gésa öltözik, majd levelet diktál,
vár még, a haját igazítja, körme hegyével
gyümölcsöskertet rajzol egy üvegtálra.
üvegből vannak a körmei, és üvegből van a kert is.
Reggel tüllel borítja, kék lakkal borítja este, így él,
üzeneteket kap. Ha nem vigyáz, madarak törnek rá.
A szeretői csak annyit árthatnak, mint az eső
az üvegkertben. Hisz ő a hóról álmodik.

(Mozgó világ. 2001/IV.)

Paul Klee III. (gyerekversek)

Egy málnabokor
csak suttog a földön,
szelíden kerüli
a reggelizők, a kertész,
a tornácra papucsban kilépő
háziasszony pillantásait.
Még mélyebbre hajol,
ha érzi, figyelik,
pedig ő növekszik,
gyökerei tanulmányozzák a házat,
érzi a kis földrengéseket
(amit csak a növények éreznek)
a ház titkos hibáit,
a mulasztásokat, réseket, az építők tévedéseit
és a háborút, amely majd összedönti.

(Mozgó világ. 2001/IV.)

Gulácsy IX

Virágnyomok között él a beteg és az orvos,
két édes fűszerekkel egymást gyógyító test −
emészt a szerelem, mondja harangvirágszínű szoknyában
a beteg, elemészt ez a surrogó, lágy esőhöz hasonló beszéd,
felel az orvos, esténként zsírt és kenyeret eszik,
vagy csak hallgat, mert gyógyító fű a beszéd, illata édes:
évek, évek múlnak el hiábavaló, titkos szerelemben.

(Mozgó világ. 2001/IV.)

Wittgenstein-ház

Lift, tizedik emelet, egymásra dobált csomagok.
mikor visszajössz a nyaralásból, a nyitott ajtók között
rendetlenséget kell csinálnod, hogy egészen ne légy
egyedül. Hans, Hermine, Rudi, Paul, Margaret:
ők a testvéreim. Valamikor itt lakott velem a húgom is,
de elköltözött.

„Gazdagság és ízlés a zenei élet
gyújtópontjává tette a Wittgenstein-házat”,
erre még jól emlékszem. Szeretkezésen, tűnődésen
kívül személyem személytelen, a filozófiához
semmi közöm sincs természetesen. „Hadd legyek olyan,
amilyennek szeretnék látszani”, nyilatkozta Madonna
a Mindhalálig szőke című filmben. És ha rám kerül a sor,
én is schlagfertig leszek, zokogni és ordítani
a szülőszobában, átváltozásom közben is személyesen.

Láttalak a trónörökösök városában
1914 elején. Még ártatlan megfigyelő voltam.
Szél és tavasz lobogott mindegyik utcában,
húgommal a felismerés jelei nélkül fordultunk utánad.

Az átváltozások kórházaiban összecserélődnek
anyák és gyerekek. De minden véletlen
biológiailag szükséges, ezért az a fontosabb,
amit már megérthetek, mert megtörtént velem.
Az első huszonhat év, amit hosszú betegségben
Töltöttem: neurózis, fáradtság, hamisan összeszőtt
Tények, hogy elhiggyem, hogy élek, eléggé élek
Ahhoz, hogy éjszakánként elaludjak a többiekkel.

A háború előtt még játszottam.
De ma már a fehér és fekete billentyűk sorát,
az emberi világban összetört hangokat
ujjaimmal nem érem át.
Ülök előttük és közöttük.
És ez új összefüggéseket teremt.

(Kalligram. 2001. november-december)

Esőváros

Örökös esők közt, kimerülten
tapad a város a völgy köldökéhez.
A függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
vagy mint az anyanyelv, megváltoznak
a szakadó esőben az erdők is? Ösvények
taposnak egymáson, az esők alatt
az ő hangjukat hallom. Felébredek,
hegyek és szavak közt zuhog a városra a víz.

*

A gyümölcsöskertekben szőlő és csont.
Dél. Kifehéredik a nap a ragyogásban.
Teleette magát a föld, cipőmhöz gurul
egy szőlőszem. Valami más, nem a nap
hasítja a földet. Elfordulnék, mint tegnap,
tegnapelőtt, akkor is, mindig.
Új, makacs fény méreget.

*

Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. Beszédes,
finom inak, az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap,
egymagában, zuhogó felhők közt.

*

Híradások egy másik
világból: nyitják az ablakokat,
csukódnak az ajtók, a zárt szobában
megrebben a levegő. De talán nem is
rebbent meg, mi lélegeztünk. Kint

*

sok-sok gyepdarab és apró, szomorú
virágok méregcseppjei.
Lecsúszott a nap a hegyeken.
Ahogy máskor.

*

Miért menekültök? A porcelán
soha nem fél, érintetlen, mozdulatlan,
csupa csont, nincs szíve, bőre
egy lakatlan részlet a vörös élők
tömegében. Űrfehér. Mint a hold,
a várost figyeli.

*

A doktor fáradt. A táblán is maszatos
a neve, keze élettelen, most kibuggyan
tenyere és csuklója, mint két gyűrött zsebkendő.
Meleg van újra. Tele minden üveg
gyógyító, vörös szerelemmel. Csak vár,
a mérgezett eső beszél helyette.

*

Megtelik történetekkel az idő,

lebegnek gyökereikkel a fák,

én is készülök, várlak és félek,

a gyomok elnyomják a suttogást.

*

A gyógyító folyóknál – északról
keletre tartanak, a vizük fehér,
mint a fiatal köveké – villogó
kőhidak kísérik a hullámokat.
Szép, ellenőrzött és magabiztos
halált szeretnék, hogy óvatos
lábak tapodjanak, figyelő szemek
kövessenek, mint jóindulatú idegen,
engedjenek át maguk között.

(Mozgó világ. 2002/II.)

Végső búcsú

Úgyse tudunk dönteni.
Egyik mondat nyitva hagy,
a másik elrejt valamit.

Ki örökli a rózsaszín kabátot,
kié lesz a hűtőszekrény, a porszívó,
mit evett volna utoljára
szegény Rózsi néni?

Legalább nem szenvedett sokat,
vigasztalják a rokonok magukat,
és már nyitogatják a szekrényt,
ami belülről beakadt, mintha Rózsi néni
szellemujjai húznák vissza,
holtában is megküzdve a rózsaszín kabátért.

Várjuk meg az osztozkodással Bélát,
kiabálják a rokonok. Rózsi lángolt érte
fiatalon, motyogja valaki: egyik mondat
nyitva hagy, a másik elrejt valamit.

Béla belép.
Kijelenti, hogy övé a hűtőszekrény.

Rózsi néni fiatal arca a fényképeken
megremeg. Hetyke kis kalapja alól
látja, hogy csúf öregek ráncigálnak
egy vattázott rózsaszín kabátot,
melyik öregasszony hord ilyet vénségére,
kérdezi meglepődve.

Halálunk után visszakapjuk
fiatalkori pillantásunkat,
hogy ne sajnáljunk kabátot,
hűtőszekrényt, Bélát, mindent.

Végeken

Halottak napja.

Nocsak, egy üres zsák, ki hagyta itt,
kérdezi a vonaton a kalauz
végigjárva a másodosztályt.

A halál békésen utazott
a csomagtartóban. Fekete zsákban
hozta magát ­ most alvást színlelt,
meglapult és várt. Aztán
az éjsötétben, a szél kezébe
kapaszkodva kiszállt, s száját
nagyra tátva megérkezett
az öregasszony házába.

Tegyél bele mindent,
hajat, szemet, csontot,
parancsolta.

Az öregasszony levetkezett:
kacéran villan papirosszínű
bőre ­ apróka falat. A zsák nézte,
magába szívta, üres lett, üresebb lett,
száját kitátva felemelkedett.
Mint a korom, magasba szállt,
eltakarva a csillagokat.

Mindig ma van.
Halottak napja.

(Mozgó Világ. 2004/VIII.)

Trubadúr-parafrázisok

Fődalok

(Raimbaut d’Aurenga)

Emez palotácskát, hol hölgyem
a kapuját nyitja, már ismerem.
A főkapun vendégek járnak:
tűznyelők, férjek, katonák, sógorok.
Én titokban lopózhattam hozzá,
kuvikok közt, éjnek idején. Mint a korom
vagy a füst, úgy ragadt a sötét. Egy szobalány
megállított, a falhoz húzott, suttogva kérdezte,
Simon Monfort meddig késlekedik még.

Soha nem hallottam ezt a nevet.

Ám megtaláltam a fehér ajtót, hölgyem
szobáját, a palotát a palota mélyében.
Nem léptem be. Minden csontom érezte,
hogy hölgyem vetkőzik odabent.

Más nem történt,
reggel felébredtem egy hófehér kertben.
Madarak beszéltek hozzám,
úgy tűnt – egyetlenegy pillanatig -,
hogy értem őket.

͞

Emez palotácskát, hol hölgyem
a kapuját nyitja, ölét kitárja,
unom nagyon. Mert nincs
oly költő, lírai hős,
ingyenélő, kit kéjre
halálhörgés tanít.

Mert sok ám a rémség nálunk!
Sok ám a vád, a félsz, az iszony!
Évente egy polgárháborúcska,
urak dúlása, zaj, rombolás, orkán
mikor a füledben vagy a koponyádon
gyilokzaj csattog.

Aztán rend lesz,
béke, szerelem. Új főnök.
Megint a megint: a tavasz.
Rímelni tanítom a pacsirtát.
Számolom a parkban a halottakat.

͞

Emez palotácskát, hol hölgyem
a kapuját nyitja, már nem bánom én. Kócsagok
sétálnak fel-alá, a hal a víz mélyén hagyja
mosolyát, vonul minden vad, a Könyvek
könyvének összes állata a pusztulás felé.
Hát csak ne kérdezz semmit! Hölgyem nem szereti,
ha a borivásban megzavarják. A borostyánból
vörös lesz, a vörösből borostyán vagy
hófehér, ha ujjai a pókhálós palackot érintik

Hát csak ne faggass – mondja.
Ám semmi sem tart vissza dühös kezet.
A tettető mit sem tud a tettről,
miként a villámló fény se az égzengésről,
a ragyogókék, makulátlan égbolton.

Ideje volt már, igen!
Mit sem tud a halálról a halálfélelem –
a kiömlött bor összekeveredett.
Faggattam, megöleltem, megöltem.

Most itt ülök egy
napsütötte kertben,
és hölgyemre emlékezem.

͞

Emez palotácskát, hol hölgyem
a kapuját nyitja, álomban látom már.
De foszladozik, reszket a kép,
mintha kezemben fordított
hímzést tartanék.

Fordított világ! Figyelem télen
a tavaszt, keresem a gyűlölet
visszáját, az akác illatát, a galagonya
színét, Auvergne dombjait,
a szerelemhez vivő ösvényt.

A vért a hó itatja fel.
A bánatot fiatal remény.

͞

Emez palotácskát, hol hölgyem
a kapuját nyitja, láttam már. Kő hull a hóra,
szerelmem ablaka vak madár. Egy lovas nyugat

felé tart, pillantásom elkíséri – ám nem tudom,
miért utazik, aki tudja, minden megtörtént.

Láthatnám hölgyemet újra. Régi sértést
katona nem bocsát meg, harag nőre kezet
nem emel soha. Figyelem őt. Játszom
az udvarán a nedves kövekkel.

Innen lódítottak ki. És amaz palota
nem lett sötétebb, és hölgyem se szomorúbb.
Állok ablaka előtt, vigyázni
tanulok, magamra vigyázok.
Kő rejteget mély kínt.

Cicomázom a verseim.

Dal már nincs. Tanulnom kell
üres betűkbe életet lehelni, csupasz fényt,
bármit. Nézd csak, a kútnál megmosdik
egy pásztorlány. Az idő akaratos.
Mindig ugyanaz történik.

Mellékdal*

(Beatriz de Dia grófnő)

Megtört szívemre nincs gyógyír

Kérded, jó lovag, mi hír
udvaromban, hogy töltöm nélküled
a téli napokat.

Azt képzeled, lovag, jó a kedvem?

Dalaid, melyeket cinkék hordanak
szerteszét Auvergne-ban,
megnevettetik az embereket,
hiszen tobzódsz, taposol, ficánkolsz
tucsogsz mindenféle iszamos
vad kéjben!

Láttál-e már, lovag, halat, mely víz alá rejti mosolyát?

És rímeid mily suták-buták!

A derék szomszédok, hő pártfogóid,
kik lovadra nyerget, sisakodra forgót szereltek,
most még csak nevetnek fogcsikorgatva,
ám tavasszal megnézik, mily messzire jutsz
majd, ha a ló farkához kötik becses sarkadat…

És mennyi nő! Mennyi-mennyi palotácska!

Ne közelíts, ne üzenj, ne esengj!

Megtört szívemre nincs gyógyír.

(Mozgó Világ. 2005/2.)

Gaucelm Faidit a szerelemről

Máltától Helgolandig
ismerem a királyok útjait,
a sovány gályákat, a hazugság,
a beszéd, az ének titkos
kacskaringóit. Utaztam Tuniszban
tevékkel, vadásztam Lengyelföldön
medvére, citeráztam a citeráslánnyal,
aztán háborúztam, kiköptem, feltöröltem,
mert minden tett hasonló Máltától
Helgolandig, igen, minden háború.
De a jelent nem gyógyítja a medve,
a citera, a tegnap lomja, a csontos gálya.

Hadd menjek be Hozzád, hölgyem!
Mert hiába tanultam, jártam-keltem,
a bűnbánat grammatikáját nem ismerem,
a bűnbánatot se, csak a szerelem nyelvét,
a jelent, ha nyílik valamelyik ajtó.

Vidd el ezt a dalt, apród,
Máltától Helgolandig, de ne énekeld el,
csak vidd, s mondj a Nőnek valamit,
Hogy el ne bízza magát…

Bernart de Ventadorn a pacsirtáról

(három változat)

I.

Felrobban az öröm a pacsirtában,
mikor repül a fény felé.
Vidám kis test! Most még élsz,
ám holnap szétmarcangol a lelkesedés.
Figyellek téged lélek- és örömtelen:
a gondolatnak majd el kell rontania
engem. Állok a sugárzó nyárban
boldogtalan, lehajtott fejjel. Ha nincs
lélek, nincs többé félelem.

II.

Ha hölgyemen kitör
a durca, ha holtfehér homloka
némán elfordul, ha szememre hány
(ezt szinte szó szerint értem),
sért, harcol, fúl, dúl, hallgat, némít,
majd némán elvonul, mutatva széles
durcáját hátul, akkor eszembe jut,
mert eszembe jut, hogy haldoklik
a gyönyörtől a pacsirta, ahogy szárnyait
mozgatja a boldogság
fent a magasban.

Összezárt a véletlen egy hölggyel.
Ám holnap indulok

III.

Nézz a magasba, Trisztán!
Hogy repdes, hogy mozgatja
a gyönyörtől szárnyait
a pacsirta! Ha alábukik,
a levegő is beleborzong
a csapkodásba.
A tavaszi, édes levegő.
Hát tudd: addig jár a korsó…,
a nyár nem örök…, kutyára dér jön
ám hölgyem nem enged
a Kúthoz, durcázik, dúl-fúl,
hátat fordít, másokkal jár
a kútra, és nem törik el,
óh, Trisztán, ő nem törik,
el nem törik soha

(Mozgó világ 2005/3.)

…Aquitániai Vilmos két nagynénjéhez

Vannak hölgyek, úgy bizony,
parázsra-, s égetnivalók,
kik megvetnek minden jó lovagot,
s palotájukban éjjel-nappal
ropják a roppot.

Találkoztam Limousin határában
két nemes hölggyel, K és O asszonnyal,
álmomból keltettek fel, ám szépek
voltak, vastagok, kövérek, fényesek
̵ a nevüket el nem árulom −, nénikéim
ők, kastélyokban papokkal roppoló hercegasszonyok.

Megroppoltak már a bokorban!
Némának tetettem magam, mert
szóhoz sem jutottam a két nemes hölgy
karjaiban. Vigyük, kiáltott K úrnő,
vállára dobott, s mint egy tarisznyát
vitt a kastélyába.

Ám mi várt rám a fekete várban?
Borsot és kappant etettek velem
a sötét hálószobában, s megtanítottak
a Miatyánkra. Megroptam őket 188-szor ̵
hogy durrogott a fekete vár,
el sem mondhatom! Ám még
fel sem szállt az éj, a kappancsontokat
sapkámba tették, és kilöktek a kapujukon.

Elmondták: kis lovag,
Máskor ne légy bámész,
És ne aludj a tűző napon!

(Látó. 2005. III.)

Peire Vidal Magyarországon

Mennyit vágtattunk a kék tenger
szikláitól a hegyeken át Pusztaországig!
Még ki sem szuszoghattuk magunkat,
már szóltak a nyesztercék, a nyösztörcék,
a nyenyerék, a tamtamok, a dallamtalan,
hízelgő, otromba szavak! Micsoda lagzi
lesz itt, micsoda vér-, bor- és szófolyás!
Micsoda mulatság! Még be sem gyógyult
a lovaglástól feltört fenekem, s hallgathatom
költők gyűrűjében, a királyi udvarban a handát,
a hantát, a sok dicsérő szót, amivel az énekesek
bedörzsölik, aztán kinyalják a nagyurak föleit.
Micsoda lagzi! Sehol egy csíny, egy rím, amely
megédesítené a legarctalanabb hantát is.

Majd karszékén az úr jóllakva hátradől:
jön a hajlongás, aztán a térdeplés,
a menyecskék dolga; hiszen az itteni
nőket −noha szépek ugyan−,
hölgyeknek nemigen nevezhetnénk.

Csak jussak egyszer haza, Péter király!
Adná az ég, hogy lássam újra a kék tenger szikláit,
Katalóniát, s te, engedelmes hölgyeid gyűrűjében
meghallgasd fülbemászó rímeim!

(Prae, 2004. IV)

Mit tettél, Peire?

Mit tettélk, Peire? Megnézted
minden földi úr evilági kertjét,
csodáltál rózsákat, betetted
a lábad zárt hálószobákba,
ahol a sóvárgás lebegteti a
függönyöket. Ám miért szerettek?
Hisz nem a napnyugtára vágytál,
nem a földekre, kardokra, rostélyokra,
karokra, hölgyekre…

Meghirdetted, amit látunk,
a szép karok és tettek, csak jel,
ahogy visszatükröz
a virgonc folyóvíz
felhőt, égboltot.

Így lesz a föld, sisak,
a páncél, a nők teste
díszes képeskönyv.

Peire Vidal trubadúr I. Pedro aragoón királynak

Megizzasztott már az esküvő híre is.
Magyarhon − még mit nem! Sötétkék
Hágók, rózsaszín völgyek, a menyasszony
jó híre, takaros uszálya, a takarós, puha uszály,
ami elrejti vágyaim. Ám a bókokat
már a határon elnyomták a nyösztörcék, a dudák,
a fura dallamok,az ismeretlen szavak, a vad rózsák,
a tamtamok. Egy feketekezű asszony,
ki magyarul habog, két nyúlpár
kíséri hintóját, csak beszél-beszél,
sót hint a bűntudatra; tőle magyarul
tanulok és a pároztatás csínját-bínját.

Rohan a szóra a szó, követi
a madarat a vijjogás, dobot
a hang, léteket a mérték,
mindig most és mindig idejekorán.
Csak Hölgyem válasza késik,
egy kis epedő szó, zönge
és sóhajtás. Hát mondd meg
Hölgyemnek, jó Pedro király,
nem múlatom magam, szavakat
nem pazarlok, éjjel-nappal
a széles, kerek durcákra, icákra,
Erzsikre gondolok − ilyenek a helyi
lányok − és Hölgyem hófehér kezére,
mely megszabadít majd hazám földjén
a rossz álmoktól. Nem kapkodom el:
követi a madarat a vijjogás, dobot a hang,
lépteket a mérték; hát tudd meg , király,
nem sietek haza.

Illik-e itt jól érezni magam?
Ha jól érzem magam (netán),
mit szól hozzá a pápa, mit szól hozzá
Hölgyem a messzi Aragóniában?

Gyerekhalál, fulladás, kórság,
Földomlás, és prédára-imádóra leső
Nagyurak! Bár érteném a pusztán, melyik
dal gyereksirató vagy lakodalmi nóta,
de idegen a mérték, a dallam.
Élni idegenben egy szitakötő tanít,
meghalni egy nő és vad, pusztai szelek,
melyek titokzatos útját kísérik.

Mit kívánsz, jó úr? Mit akarsz,
mit tegyek? Kenjem be nemes füleidet
hízelgéssel? Udvaroljak a feleségednek?
Járuljak elé pirongva, és érdeklődjek,
rímeim megfelelők-e? Kérdezgesselek,
Magyarhonban ki a jobb trubadúr,
s melyiket kell szeretnem? Meséljek arról,
a katalánok mikor esznek teknősbékát retekkel?
És milyen csínjai vannak a katalán nőknek?
Kaphatók-e és vajon mennyire? Kicsi úr vagy te,
Imre király, költőid habogó mókusok,
kíváncsiságod méltatlan, s tudd meg:
országod barbár. Bezzeg a saját uram,
a derék Pedro király! Ő majd testvérként fogad,
kitüntet kegyével, és ha bekenem a füleit hízelgéssel,
megmondja, rímeim mért suták-buták, s ki bizonyult
a költők közt a leghűbbnek. Aztán én is mesélhetek:
az ordasokról, farkasokról, a legbarbárb bálnákról,
akik uszkálnak Magyarhon fekete vizein ,
hajnalban kimásznak a partra,
és szüzeket kergetnek.

Eljő az éjfél: a jó király magához hívat,
és mint férfi a férfit, megkérdi majd,
a magyar nők mennyire kaphatósak.

(Napút. 2005/I.)

Hó hull eleven tavaszra…

(Gaucelm Faidit akárhányadik urához)

Dér hull virágsziromra,
hölgyemet rágalom fojtogatja,
nappalt az éjszaka, engem egy ösvény,
mely tekereg köldökzsinórként
nyakam körül. Hétfőn azt teszem,
amit kedden kell, mondom, újramondom…

hát nem figyelsz jó Úr? Hölgyem
ártatlan – mint a hajnal – én pedig
büszke, szabad vagyok. Kinyitom
az imakönyved, elkárhozom
vagy üdvözülök, ahogy parancsolod.

Hölgyem egy hölgy. Rút rágalmat úr
nem ízlelget. Csak kagylót, madársalátát,
vérszínű szamócát, sült madarat,
mit hölgyem tesz orrod elé. Kösz, hogy
befogadtál (kössz!). Kóstolgatjuk
a szabadságot és a ragadós muskotályt,
a nedvet, mely földeden terem. Kapcsold fel
a hangulatvilágítást a télikertben!
Elő a reflektorokkal! Lásd,
hó hull eleven tavaszra…

(Új Forrás – 2005. 8. sz.)

Olvasás közben

(Merlin varázsló paraboláiból)

A Szerelem nem kétkedhet a Szerelemben,
Szerelem ellen a Szerelem védelmezhet,
a Szerelem – ha rápillant valakire – önmagát pillantja meg.

A Halál nem kétkedhet a Halálban,
Halál ellen a Halál védelmezhet,
a Halál – ha rápillant valakire – önmagát pillantja meg.

A lovag végigvonult az állítások során.
Óvatos volt: egyik kezében tőr, a másikban bábu:
a Fehér Királynő a sakktábláról.

(Új Forrás – 2005. 8. sz.)

Elhagyott hölgy Arnaut trubadúrnak

Sötét fellegek Ascalonban.
Mikor megfordul a szél,
összetöri szívedet, lovag,
a bűntudat, a mennydörgés,
a légzajlás.

Ivóvized sötét és keserű
lesz. Amerre jársz, szutykos
légörvény kísér: baj és jaj,
ami elijeszti majd a tapsifüles
gyereklánykákat.

Hát írj verseket, lovag! Cincogj
a szélnek! Mondják a bölcsek:
én hiába átkozódom, az évek,
a fáma erősebbek, mint a női
viharfellegek.

Ámde, kis lovag, akkorra mi marad
belőled? Megmondom: verssorok
rácsai közt vicsorgó költői én leszel.
Nem irigyellek, kedves: ennyi igazán
jár neked.

Bánki Éva művei

Esőváros (Magvető, 2004)

esovaros

Mi lett a Csallóközzel, ezzel a két nyelvterület, két világ, később két ország határán lebegő szigettel? És közben hogyan boldoguljon egy paraszti származású író, aki népinek nem elég népi, urbánusnak nem eléggé urbánus, és – ismerjük el! – férfinak sem elég férfias.
Torma Imre, az író csak tétova szemlélője a Trianon és a rendszerváltás közötti politikai és társadalmi eseményeknek – és közben felesleges harmadik bátyja és szép sógornője, az őseivel „szellemező” Anci házasságában is. Mert valahova tartozni kell. Valahogy túl kell élni. És ha a babona nem jó semmire, ha a költészet nem segít, akkor jöhetnek a csodás találmányok, motorokköztük a csomagkapcsolásos telefonok, melyek segítségével múlttal és jövővel, halottakkal és meg nem születettekkel, Csallóközben maradt vagy Amerikába keveredett ismerősökkel is kapcsolat lehet tartani.

Mindenki ír, „szellemez”, telefonál, levelez, üzenget, faggatózik… Hiszen – hogy miért és mivégre, hogy van-e valami értelem a történelemben – olyan jó lenne megérteni…

http://ujnautilus.info/versek-dobozban

http://ujnautilus.info/esovaros-reszlet

Aranyhímzés (Magvető, 2005)

László király országlása idején magyar küldöttsaranyhimzeség indul Velencébe, hogy a térítő szent, Gellért családi hátterére fényt derítsen. Magyar hívei ugyanis annyit tudnak csak a karizmatikus, ámde kiismerhetetlen püspökről, hogy Velencéből érkezett. László, az ambiciózus, fiatal király – aki “mellékesen” a dalmát városok meghódítására készül – a kutatómunkával Gellért egykori tanítványát, Sebét bízza meg.

Ám hogyan is kell megírni egy legendát, milyen is egy “hiteles” beszámoló Magyarország félmúltjáról? A betegeskedő Sebe nehéz írói feladat előtt áll. Nemcsak a politikai intrikák útvesztőjében kell utat találnia, nemcsak a legenda “formáját” kell kikísérleteznie, hanem ki kell választania a lehetséges Gellért-jelöltek közül. Hiszen melyik velencei ifjú volt az, aki Magyarországon Gellért néven dicsőséges életpályát futott be: az ábrándos csavargó, akit Velencében csak “idegennek” neveztek, vagy egy szerzetes az egyik kolostorból? Vagy talán egy patrícius-fiú, akit rokonai a kereskedelmi utakat kikémlelni küldtek Magyarországra.

http://ujnautilus.info/tuloldalt-aranyhimzes

Magyar Dekameron (Magvető, 2007)

Bodekameronccaccio mesélő kedvű hőseihez hasonlatosan a Magyar Dekameron főszereplői is a pestisjárványoktól sújtott középkori Itália szülöttei, ám ők nem érik be azzal, hogy csupán valami csendes, vidéki helyet keressenek maguknak, ahol túlélhetik a vészt – minden határon túlra igyekeznek, oda, ahol az embereknek még a nyelve sem ismeri a kórt: Magyarországra. És a hősök nemcsak a téren, de az időn is keresztülhajóznak, -lovagolnak; s mire megérkeznek a Budai Körszálló számukra kedves lakosztályába, már maguk mögött hagyták a második évezredet; az összes szerelmeskedésével, művészetével és háborújával egyetemben nem érnek rá betegeskedni: örökké politizálnak. Magyarországon az emberek nem érnek rá a járványra, a betegségre, másfajta „baj” sújtja őket: Örökké politizálnak.

A novellafüzér e „Határvidék” csapongó történeteit gyűjti csokorba, Zrínyitől Kádárig, nagy emberektől a kisasszonyokig, érzelmektől az értelmetlenségekig. Magyarországon, vagyis a Határvidéken, ahol a szerelmet eltorzítja bosszú, bosszút a politika, a politikát a szerelmi cselvetések…

Részletek:

http://ujnautilus.info/a-szep-eusebia

http://ujnautilus.info/dobroghyne-ludas-panni

http://ujnautilus.info/szapolyai-janos-szoboravatoja

http://ujnautilus.info/trisztan-magyar-dekameron

http://ujnautilus.info/a-legelso-es-az-utolso-kadar-magyar-dekameron

http://ujnautilus.info/banki-allatmese

http://ujnautilus.info/david-es-rozali-magyar-dekameron

http://ujnautilus.info/a-csoka-tortenete

A csóka története

– Most már kíváncsi lennék – szólt Fiammetta, mikor intésére a pincérek összehúzták a függyönyöket –, hogy a Határvidéken élők képesek-e a szerelemre, egyáltalán tudnak-e bízni egymásban ebben az örökös lövöldözésben.

– Először csak a szél kezét éreztem – kezdte a Hang. – Aztán felém nyúlt öt ujj, hogy leszedegesse rólam a tojásdarabkákat. Azóta már tudom, hogy az emberek pezsgővel, keresztelővel ünneplik meg az új életet, de én nem emlékszem másra, csak a szél és az ujjak simogatására.
Eltelt néhány nap, és láttam. Nemcsak a napkorongot, hanem egy ráncokkal szabdalt emberi arcot is, amely mosolyogva hajolt a kalitkámhoz. Hogy vagy csóka, kérdezgette reggelenként barátságosan. Ha ez az arc felém hajolt, minden tagomban forró boldogságot éreztem. Néhány nap múlva viszkettek a szárnyaim, de tudtam, várnom kell, mire én is, mint a gazdám, csupasz bőrű és szakállas leszek. De meddig kell még várnom, töprengtem. Láttam az ablakon át, hogy a fák koronája egyre lombosabb lesz, a nap esténként egyre tovább marad az égen – mintha nem tudná a föld gyönyörűségeiről levenni a szemét.
Tudtam, a világban nem egyedül élünk. Fel-felcsapó madárrajokat láttam az ablakból, de a gazdám – akivel a legjobban szerettem volna röpdösni –, csak lassan, méltósággal csoszogott, és kimért mozdulatokat tett, mikor reggelente odajött a kalitkámhoz. Teltek-múltak a napok: a tollaim erősödtek, a gazdám még szakállasabb lett, és én észrevettem, hogy az éjszakát és a nappalt, a benti és kinti világot egyre élesebb ellentét választotta el.
Miért is jó vágyakozni? Ami csak létezik, minden különbözik, gondoltam, és ahogy az ablakon át bólogató lombokat figyeltem, egyre erősödött a nyugtalanság bennem. Repülni vágysz, ugye, kérdezgette a gazdám, mikor látta, hogy esetlenül fel-alá rugódzkodom a kalitkámban. Pedig igazából nem repülni, hanem cseverészni szerettem volna, de a kurrogás, ami kiszakadt a torkomból, nem hasonlított a gazdám mondataihoz.
Ám kire is kéne hasonlítanom, kérdeztem magamtól. A gazdám az egyik reggel a keze fejére ültetett, és lassan, óvatosan kisétált velem a kertbe. Én megriadtam, mert félelmetesebb és csodálatosabb volt ez a kert, mint amire számítottam. Nemcsak színek, vonalak barázdálták az égboltot, hanem furcsa légáramok is, amelyek felborzolták a tollaimat. Mintha csak habok között lépkedtünk volna a gazdámmal.
Óvatos légy, szólt a gazdám, mikor felröppentem a vállára. De már nem hallgattam rá, a levegő megtelt bátorító, vidám surrogással. Egy fekete madár repült felém, úgy bámult rám, mintha a testvére lennék, és különösnek tartaná, hogy ott gubbasztok a gazdám vállán.
De még nem mertem felemelkedni, csak vártam, míg egy felfelé vivő légáram, ezek a láthatatlan ujjak végiggsimítják a szárnyaimat. Már nem kellett mást tennem, csak elengednem magam. A szél lassan a meggyfa fölé emelt,, amelynek minden ágán vérpiros gyümölcsök nevettek. Láttam egy, az ágak közé zúduló seregélycsapatot, a távolban egy vidáman keringő varjúcsaládot, és lent a gazdám aggodalmas, egyre kisebbedő arcát.
Majd egyszer el fogom veszíteni, hasított belém. A légáramlat egyre magasabbra emelt, és én még nem tudtam, mit kell tennem, hogy a gazdám vállára visszaröppenjek: a szél magától lebegtette a szárnyaimat. Próbáltam volna kiáltani, de csak kétségbeesett kurrogás szakadt ki belőlem, miközben a légáram olyan magasra emelt, mintha át akarna lökni az égen.
Reményt vesztve sipákoltam, ám a gazdám csak integetett a karjaival, és nem sietett utánam. Leültetett végül a szél egy távoli berkenyeágra. Körbenéztem, és sehol sem láttam a meggyfámat a seregélycsapattal. A légáramlatok ott forgolódtak körülöttem, de én már nem mertem rábízni magam egyikre sem. Csak gubbasztottam kétségbeesve, és figyeltem, ahogy a levegő egyre szürkébb lesz, és a fény megtelik kimondhatatlan félelemmel. Ám mikor a sötétség sűrűbb lett, és láttam, hogy a bokrok alatt álmomból megelevenedett alakok közelednek, meglebbentettem a szárnyaimat.
Az áramlat még órákig dobált a sötét levegőben, és a most látott világ ezekkel a félelmükben földre kuporodó bokrokkal nem is hasonlított arra a helyre, ahonnan elindultam. De szerencsésen megéreztem – lehet, hogy a gazdám a gondolataival próbált hazaterelni engem, és én belekapaszkodtam ebbe a másoknak nem is érezhető levegőáramba. Hamarosan megtaláltam a kert közepén integető gazdámat, a meggyfát, amit már elhagytak a sürgölődő seregélyek. Hogy tehettél ilyet, kérdezte a gazdám, mikor leszálltam a kinyújtott kezére.
A szobában a gazdám nem tett vissza a kalitkába, hanem hagyta, hogy letelepedjem a vállára, és egész éjjel beszélt hozzám. Ám az ő világa, ez a veszélyes és zavaros élet nem hasonlított az ébren vagy álmomban látott világokra: tele volt magánnyal, cselvetéssel, árulással, rokonokkal, katonákkal és barátokkal. Hát ne hagyj el, csóka, mondta a végén zavarodottan, most már tudhatod, miért is élek ilyen egyedül ebben az erdészházban. Szerettem volna megsimítani a szárnyammal, felelni neki vagy csevegni vele, de a fáradtságtól elnehezedtek a pilláim.

Aztán csodálatos idők jöttek, vidám, napfényes hónapok. Reggelenként a gazdám válláról indultam, és minden nap birtokba vettem a fénytől kitágult égboltot. A levegő teltebb lett, a nap egyre később nyugodott le, és én azt hittem, minél többet röpdösök, a nappalok annál hosszabbak lesznek – mígnem megszűnik az éjszaka, és a ragyogó világosságban minden órát ébren tölthetek a gazdámmal.
De mint a kísértés, esténként sötét varjúcsapatok szálltak át az égen. Ők szóba sem álltak velem, nem úgy, mint az a csókacsalád, amely újra a meggyfánkra telepedett. Hintáztam velük a levegőben, és mikor visszaszálltunk az ágra, mellém telepedett a legtekintélyesebb. De nem barátkozni akart, hanem odakapott hozzám a csőrével, és én hirtelen megértettem a kurrogását. Rekedt hangon azt magyarázta, ellenségszagom van, és jobban teszem, ha az egész fát átengedem a családjának.
Felháborodva levegőért kapkodtam, de ekkor az egész család ellenem fordult, a csőrükkel odakaptak a szárnyaimhoz, és úgy bántak velem, mintha kitömött, óriási ragadozó volnék. Felröppentem, keringtem fölöttük, de akkor az egész csapat – mintha erre a jelre vártak volna – a nyakamba zúdult, és akárhogy kiáltoztam, ottmaradtak a nyomomban a ház küszöbéig.
A kalitkám tetején bóbiskolva, beledermedve a sötétségbe és az éjszakába, vártam a friss vizet, a magvakat, a gazdámat. De a sötét megértette velem, hogy akármennyire is félek, egyedül vagyok, a gazdám nincs többé. Megvártam a hajnalt, aztán csak röpdöstem kétségbeesve a szobákban, az alvó lámpák, a falra aggatott képek között a szobákban, de a gazdámat nem találtam. Kerestem a konyhában, ahol az ő ételei, a tej és a kenyér várakoztak a terített asztalon.
Délután aztán elbújtam a szekrény mögött, mert a ház megtelt idegen zajokkal: csizmás férfiak jöttek, türelmetlen, ideges emberek, akik fennhangon szólongatták a gazdámat. Nem ijesztőek, inkább rémültek voltak, a sarkukban egy kendős asszony loholt, aki sírva könyörgött a puskás férfiaknak, hogy engedjék meg, hogy kosárba csomagolja az itthagyott ennivalót. Milyen ennivalót, kérdeztem magamtól, de fogalmam sem volt, hogy mi történik itt, ahogy abban sem voltam biztos, hogy szárnycsapkodással el tudnám-e ijeszteni őket.
A kendőjét gyűrögető, sírdogáló nő erősebb volt, mint a férfiak. Beledobált a kosarába, amit talált, almát, befőttet, kenyeret, kolbászt, és azt mondta a férfiaknak, hogy semmi szüksége már erre Fehér úrnak, hiszen olyan gyorsan menekült, hogy mindenét hátrahagyta. Felháborodva (hiszen tudtam, hogy a gazdám nélkülem nem menekülne) ahogyan a dolmányos varjaktól tanultam, elkárogtam magam. Az asszony ledobta a kosarat a szoba közepére, a férfiak is hanyatt-homlok menekültek.
De nem keringhettem sokáig a hálószobában diadalmasan. Az emberek szétspricceltek, és talán mégsem a szárnyaimtól ijedtek meg. A folyó völgyéből felhangzottak a fegyverek, kattogtak a géppuskák, és megindultak az erdő felé a repülőgépek. Most már én is féltem: mint valami elhajított rongydarab, odasimultam a gazdám régi kabátjához.
Vártam rá, vártam sokáig rá, és a következő nap már nem is ijesztett a fegyverdörgés. De ahogy teltek a napok, egyre éhesebben bújtam a szekrény mögé, ha a katonák beléptek a házba. Az egyenruhások letépték a tapétát, a könyveket összetaposták, de én nagyon jól tudtam, hogy a mahagóni szekrényt, ami mögött rejtőzködtem éjszakánként, egyikük sem tudná megmozdítani.
Mihez kezdjek, hova is menjek, kérdezgettem magamtól kétségbeesve. A madarak idegennek tartanak, a gazdám megfeledkezett rólam, a tél pedig olyan gyorsan közeledik, mintha a katonák háta mögött lopakodna. Kióvakodtam a szabadba, és rábíztam magam egy folyó mellől induló, hűvösebb légáramlatra. Nem gondoltam, hogy örökre elbúcsúzom a gazdám házától, de a légáram magával ragadott.
Elhagytam a folyóparton bóbiskoló fűzfákat, aztán elhagytam a szemközti part roskatag, esőtől fénylő parasztházait. Ez az erős szél talán meg akar gyilkolni, gondoltam, de mikor egy ismeretlen mezőre értünk, a széláram leengedett a földre. Ám nem voltam már egyedül: három kis csóka keringett a bokrok között, de vezető híján csak hívogatták egymást kétségbeesve. Közeledett a sötétség, és ők nem mertek a bokrokra egyedül leszállni.
Én már elszoktam attól, hogy a leszállástól féljek. Odaröppentem a csókák közé, aztán leszálltam egy bokor alá, és a madarak úgy telepedtek le mellém, mintha a barátjuk lennék. Láttam, ők nálam is erőtlenebb csókák – bár én is nagyon sovány voltam, hiszen megviselt a gazdám házában a várakozás. Felröppentünk egy alacsony faágra, és ők egészen közel bújtak hozzám. A gazdámról és a nyárról álmodtam, de még hajnal sem volt, mikor a legkisebb sipítozása felébresztett. Meresztgettem a szememet, hívogattam a másik két testvért, de csak valami távoli jajkiáltás felelt.
Hajnalban leesett a hó, és ekkor már holtan hevert a bokor alatt a legkisebb csóka is. Ijedten felrebbentem, rémülten köröztem, de láttam, hogy halott varjak borítják a szántóföldet, és a hó nem szürkés rögökre, hanem fekete madártollakra hullik. Egy sovány róka szagolgatta a madártetemeket, a lábával megfordított néhány dolmányos varjút, de utálkozva továbbment. Valami mérgezés végzett a madarakkal, gondoltam, és újra megkerestem a folyót, amely füzek és körtefák között vezetett a városba.
Láttam a folyóparton a halott kutyákat, a forró verítékükben fetrengő lovakat, akiknek borzalmas lövés tátongott az oldalán. Nincs miért élnem, ezen a tájon mindenki meghalt, megmérgezték a folyót a katonák, gondoltam. De a félelem messzebbre repített, mint a hófellegek, és én egy szárazabb légáram szélébe kapaszkodva megérkeztem a városba. Itt csak szemetelt a hó – embert itt sem láttam –, a sínek mentén, sőt a vasútállomás udvarán is dolmányos varjak lakmároztak.
Hiszen én kétszeresen is idegen vagyok itt, sóhajtottam. Egy ember, aki még csak nem is látszik varjúnak gondoltam − de a madarak nem zavartak el, hanem megengedték, hogy letelepedjek egy nagy varjúcsalád szélére, és ott töltsem az éjszakát a félelemtől dermedt fiatalok mellett. Mert nemcsak a hideg, hanem a szorongás is ott villódzott a levegőben. Mikor körberepkedtem a várost, észrevettem, hogy az utcák üresek, az udvarok üresek, az ablakokon át a láttam nyitott szekrényeket és egy szomjas kanárit, aki ott haldoklott a kalitkájában.
Néhány nap múlva ezt a várost is megszállják a katonák, gondoltam, és a félelemtől reszketve én is útra keltem a tenger felé a dolmányos varjakkal. Az a család, amely befogadott, elővigyázatosabb volt, mint a varjúcsapat többi tagja. Nem ittunk a folyóból, inkább megvártuk, míg odaérünk valami kisebb patakhoz vagy halastóhoz – és mire beköszöntöttek a legnagyobb fagyok, csodálkozva láttam, hogy mindnyájan életben vagyunk.
De vajon élek-e még én a gazdám nélkül, töprengtem, mikor egy kihalt, holttestekkel borított mezőn álomra hajtottam a fejem a többiekkel együtt. Mielőtt ránk szakadt volna a sötétség és a rettenetes hideg, ugrándozva körbejártam a holttesteket – fiatal férfiak voltak, és én örültem, hiszen egyik sem hasonlított a gazdámra. Csak érjünk a tengerhez, sóhajtott a legidősebb varjú, és meglátjátok, nem szenvedünk többet, vége lesz a télnek.
Ám egyikünk sem sejtett semmit a további megpróbáltatásokról. A napok óta tartó eső, amely keserű ízével elcsüggesztett mindannyiunkat, megbetegítette az álmokat is. Élt valaki, aki ismerte a gazdámat, és ábrándozott róla, gondoltam, és tudtam, ha újra emberek közelébe jutnék, már nem érteném meg a szavukat.
Egyszer a családunk leszállt egy hatalmas tó mellé. Ittunk a vízből, és ingerülten veszekedni kezdtünk, mert hetek óta éhesek és fáradtak voltunk. Ittam a vízből én is, de csak még szomjasabb lettem; talán sós, mondta közülünk a legidősebb. Lehet, hogy közel vagyunk a tengerhez, hajtogatta boldogan, de én nem hittem. A víznek sár- és betegség-íze volt, és ahogy felemeltem a fejem, hirtelen belém nyilallt, miért is igyekszünk mi mindannyian a tengerhez.
A balsejtelem úgy vett körül, mint az erdőt az éjszakát hozó fellegek. Soha nem tudunk többé felrepülni, gondoltam, és figyeltem a többi madarat, akik reszketve, felborzolt tollakkal egymás mellett szorongtak. De hát mi közöm nekem a télhez és a többiekhez, hasított belém, és nem törődve az aláereszkedő sötétséggel, arrébb vánszorogtam a csoportomtól.
Talán mindenképp meghalnánk, gondoltam, és hagytam, hogy a metsző szél összevissza pofozza a csontjaimat. De a magányosság miatt mégiscsak elborítottak az álmok. Láttam a meggyfánkat, és visszaemlékeztem az első fénysugárra. Álmodtam mindvégig, de reggel annyira éhes és törődött voltam, hogy nem is figyeltem, hogy a sok, egymás hegyén-hátán gubbasztó test közül valamelyik mozog-e még.
Éhes voltam és halálosan beteg – de semmi más nem maradt, csak a terv, az egyetlen terv, hogy eljussunk a tengerhez. A többiek miatt is repülnöm kell, gondoltam, és mivel a szél délről fújt, nem kellett mást tenném, mint belekapaszkodnom az egyik légáramba, és engedni, hogy a párás levegő a halott madarak fölé emeljen.
Egészségesen minden madár tudja, hogyan kormányozza magát a légörvényben. De most, hogy a szél magasabbra emelt, megszédültem, és kétszer, háromszor is átbucskáztam a levegőben. Nem baj, gondoltam, csak kerüljek minél messzebb a tótól, ahol mozdulatlanul fekszenek a többiek. És miközben odaadtam magam a légáramnak, tudtam, semmiféle balsors vagy véletlen nem sodorhat vissza.
Talán túl sokat ittam a mérgező vízből, gondoltam, de a légáram már nem játszott velem tovább, hanem letett egy fagyból most ébredő kert egyik gyümölcsfájára.
A háború itt is borzasztó pusztítást végzett. Ha nem látom az udvaron eldobált fegyvereket, a bevert ablakokat, azt hihettem volna, hogy a szél a mi kertünkbe sodort vissza. Vártam, várakoztam, közben a felhők mögül átszűrődő fény megszárította a tollaimat. Ez valami fura káprázat, gondoltam, és csak a halálfélelem tartott vissza attól, hogy a nyitott ablakon át behussanjak a szobámba. Ez egy másik világban épült ház, gondoltam, és zavartan tollászkodni kezdtem a gyümölcsfán.
De legyőzött az éhség és a vágyakozás. Már annyit kerestelek, hogy kijöhetsz értem, sóhajtottam, és mihelyt ezt kimondtam, éreztem, hogy mire a kimerültségtől meghalok, a gazdám nehézkes léptekkel – talán botra támaszkodva, hiszen annyi idő telt el – elindul a szobák mélyéből értem.
A fény furcsa köröket írt a dombok fölé. És én már nem éreztem éhséget.

– Nocsak – szólalt meg Filostrato –, ki gondolta volna, hogy a boldog szerelem is ilyen közel van a félelemhez.

A legelső és az utolsó (Magyar Dekameron)

kadar_janos

1912. április 5.

Csillagok nélküli világba jutottam. Derült időben, kis légköri nyomás mellett vártam a komáromi állomáson unokahúgomat, Podmaniczky Tittit, vőlegényét, az angol Bowlest (azt mondják, lord, de ha tényleg az, én megeszem a kalapom) és még két kollegát Bázelből. A nap hirtelen a felhők mögé vágott, kis szédülés fogott el. Láttam, Titti meztelenül száll le a vonatról, csak a napernyőjét tartja a feje fölé, és meztelen a nörsz, meztelen az angol Bowles, meztelenek a mögöttük lépkedő bázeli kollegák is. Csiszolgattam egy tréfás köszöntőt a nyelvem hegyén, de mire odaértem volna hozzájuk, csak az a gyatra vicc jutott eszembe, amit a komáromi állomásfőnök mesélt.

Valami baj van az idegrendszeremmel, gondoltam. És ami még nagyobb gond, valami baj van a látásommal. A meztelen Tittibe belekarolt a meztelen Bowles. Csak a csillagokat szereti, mondta róla a bemutatkozáskor Titti.
Megráztam magam és bemutatkoztam. Egyszerű ember vagyok, barátaim, én csak látni szeretek, mondtam. A két bázeli mosolygott, látszott, hogy tőlem, Konkoly Thegétől valami elmésségre számítottak. Gyorsan betuszkoltam őket az egyik első osztályú kocsiba, és intettem az állomásfőnöknek, hogy a vonatot Ógyalláig én vezetem. Az öreg Weiss meghajolt és alázatosan bólintott.
Ahogy a mozdony felé mentem, azon a tréfás köszöntőn törtem a fejem, ami kicsúszott a fejemből.
De ekkor megrökönyödve láttam, hogy a mozdony indulni készül.
Ez a himpellér nem ismeri a szokásokat, ordította Weiss, miközben a vasúti tiszt hadonászva megállíttatta a mozdonyt. A méltóságos úr vezeti a vonatot Ógyalláig!, kiabált a vezetőnek, aki a mozdony ablakán csak a bajszát méltóztatott kidugni. Én azt hittem, a bugris tán nem is akar kiszállni…
Két napja kaptuk, szabadkozott Weiss. Nem tud ez semmit, nem ismeri még a méltóságos úr szokásait. Ám most kiderült, hogy a fickónak miért nem akaródzott kiszállni: a két öccse elbújt a mozdonyvezető-fülkében. Fel akartál nekik vágni, toporzékolt Weiss, és a tenyerével a két kölyök felé csapott. Na, oda a biztos jövő, gondoltam, miközben néztem, ahogy a bajsza is lekonyul szegény bugrisnak.
Most már a bajsza se az igazi. De az én napom sem…
Tégy jót a néppel, te fizeted meg.

Holdtölte. Április 6.

Valami baj van a szememmel vagy az idegpályákkal, amelyek a szemből az agyba röpítik a képeket. Kristálytisztán csak a csillagokat és a csillagködök közt remegő áttetsző fátylakat látom.

Furcsa, hogy a professzor úr jobban lát lencsék nélkül; pedig micsoda műszerek vannak itt, milyen elsőrendű műszerek, mondták a bázeli kollegák. Magyaráztam, hogy a lencsék mögött minden leegyszerűsödik. Be jó dolog is lenne, mindenféle lencse nélkül látni!
A csillagjóslás, mondja Tittike, szemgolyó nélküli látás. Mert csak a múltat látod, nem a jövőt, ahonnan semmilyen fény nem verődik vissza. A bázeliek nevettek, az is a múlt, bárónő, ami egy távoli csillagról verődik vissza. Most tánc lesz vagy észlelés, kérdezte az egyik inas, aki bekopogott, és félénken szabadkozott, hogy csak a terítés miatt érdeklődik. Most tiszta az idő, észleljünk, mondta Titti.
A lencsék leegyszerűsítik a dolgokat, gondoltam. Próbáltam a vacsoránál átadni magam a bornak, a társaságnak, de már oly régóta láttam mindent, mindenkit. A szegény feleségemet, a szegény Tittit, a csillagokat, a vendéghölgyeket is. Akárhogy igyekeztem, most csak a konyhára tudtam gondolni.
Megyek észlelni, mondtam, és jó mélyen meghajoltam a vendégeim felé. Mielőtt Csermaneket, a lányt megkeresem, megnézem, hogy az égbolton rendben van-e minden. Keine Kinder, hallottam a hátam mögött ezüstvékonyan, de lehet, hogy nem az öreg vendég hölgyek, hanem csak a halott kisfiaim susogtak.
A csillagok rendben voltak, villogtak a helyükön titokzatosan, csak az a hang nem, az a hang nem volt rendben. Megvártam, míg a hold visszabújik, aztán elindultam, hogy a konyhában megtaláljam Csermaneket.
De mintha a házban ma nem lennének hátsó szobák, az a kicsinyke élet áttetszett Csermanek bőrén keresztül. A méltóságom végett gorombáskodtam Csermanekkel, a szeretőmmel.
Agg eb vagyok, mondtam, öreg kutya, nem azért nézegetlek, mintha elhinném, hogy a gyerek tőlem van. De hát alig tudtam megállni, hogy a gyerek szívverését Csermanek kötényén keresztül meg ne hallgassam.
Nem kellett hallgatóznom, hallottam. De azért rátettem a kezem Csermanek hasára. Vigyázz magadra, mondtam. Vigyázz magadra, akárkitől is van. Csermanek meg se szólalt.
Nem baj, hogy nem követel semmit, nem baj, hogy nem hadonászik.
Legalább nem lesz forradalmár a fiam.

Április 23.

Béke lesz, béke. Még néhány nap, és a hölgyek Fiuméba indulnak. Most elbúcsúzom a az apróságoktól, mondja majd a feleségem, és mint minden indulás előtt, meglátogatja a kriptában a halott gyerekeket is. A feleségem gyengélkedik, Tittike is gyengélkedik, ezért hát velük utazik Fiuméba a háziorvosunk, az öreg dr. Kövesdy is. Kora reggel majd kikísérem a feleségemet, Erzsikét búcsút venni a kriptához, megállok majd hátratett kézzel a sírbolt lépcsőfordulóján, és szégyellem majd magam, mert másra se tudok gondolni, csak az igazira, az élő fiamra. De még nem. Ma nem.

Április 27.

Hétfőn felbőszített az egyik akadémiai titkár, egy igazi felelős ökör levele. A mélyen lebecsült nagy magyar akadémia nem akar egy külföldi asszisztens foglalkoztatásához hozzájárulni! Foglalkoztatásához! Mintha a felelős ökörnek kellene a csillagdámban akárkit foglalkoztatni. Mert nem tartják kívánatosnak, írja, hogy a magyarországi tehetségek külföldön, idegen égbolt alatt kezdjenek észlelni. Kívánatosnak tartanák, írja, ha a pozsonyi líceumból gyerekcsoportok járnának a csillagdámban „körültekinteni”.
Emlékszem egy körültekintésre néhány éve. Itt fontoskodott a szlovák diákjai között az az örökös balek, az a Zalán tanár úr. Saját nemzetem csillagzatát keresem, mondta az én távcsövem előtt álló Jan Štefanik, és elkezdett valami tót indulót karattyolni.
Az a himpellér a komáromi állomáson, az legalább magyar volt. Talán tőlem kapott az apja földet, de most ő is, az öccsei is gyűlölnek. Tégy jót a néppel, és te fizeted meg. Talán a fickó majd jelentkezik egy felforgató pártnál, és egész életében írja a felforgató verseket.
A látcsövek torzítanak. Csak az asztrológus tudhatja, hogyan kell a jövendőt látni. Az idő olyan lassú, hogy az égbolton puszta káprázatnak látszik.
Meghalok, mire Csermanek fia megtanulja kimondani a nevét – a saját nevét, ami nem az én nevem lesz. Nem tudom, ki lesz belőle, lázasan szavaló költő, hadonászó forradalmár vagy egy szorgos asztalossegéd, aki éveken át a mester halálára spekulál.
Jan Štefanik most Párizsban felforgató és csillagász.
A franciák nagy jövőt jósolnak neki.

Május 11.

Ma az istentiszteleten megint meztelenül láttam az egész gyülekezetet: a lelkészt, az öreg parasztokat, a bázeli kollegákat, akik elkísértek. Talán azért akartam meztelenül látni, hogy meglássam a himpellért, aki a komáromi állomáson olyan szemtelenül viselkedett. De csak öregeket láttam – öreg, elhasznált testeket –, a fiatalok, úgy látszik, istentisztelet-időben is tanulmányozzák a felforgató verseket. Csak az egyik szobalányunk teste mosolygott rám, üdén, frissen, de nem bámulhattam, mert a nagytiszteletű úr igen szigorúan nézett.
Egyébként az a butaság jár a fejemben, bosszúálló csillagok léteznek-e?
Semmit sem látunk egyelőre.
Semmi hír Fiuméból, pedig én olthatatlan vágyakozással bámulom az eget. Most megelégedtem a szememmel, és figyeltem, ahogy az idők mélyén az a parányi kis pont reszketni kezd. Ahogy mint minden élő, ő is megvalósulni kíván: táncolni vagy észlelni. Szinte láttam, ahogy átvergődik a képzelet, a robbanások, a lét és nemlét különös ösvényein, amit még mi, csillagászok sem ismerünk.
De mégis, abban a percben ő még nem létezett, és én már nem léteztem. Elfogott ugyanaz az érzés, mint a nagy ünnepség alatt a Hősök terén: annyian voltunk, de egy pillanatra mindenki egyedül lett.
Ez az egész nem sokáig tart, gondoltam.
Becsöngettem az asszisztenseimet, és megkértem őket, táviratozzanak Fiumébe.

Május 26.

Még jó, hogy azt a ribancot nem hoztuk vissza magunkkal, mondta a feleségem. Az utolsó napokban annyira szemtelen lett! Hogy érted ezt, kérdeztem. Tudod, úgy dacosan elnémult, magyarázta: nem szólt egy szót sem, csak hallgatott, mintha hibáztatna minket.
Nem volt időm vitatkozni vele. Rohantam dr. Kövesdyhez, de az éppen a családjával falatozott.
Mi a keresztneve, kérdeztem.
Kövesdy gyorsan kiküldte a feleségét, aztán kiküldte a leányait.
Hát Jánosnak nevezték, méltóságos úr. A legegyszerűbben, csak Jánosnak. Nem sírt egy sort sem. Nyugodt, erős, lassú baba.
Elnevettem magam, hát akkor asztalos lesz, igazi asztalos, aki majd spekulál a mester halálára. Ám nem szóltam semmit. Egy spekuláló mesterlegény talán még egy szavaló forradalmárnál is félelmetesebb. Elszédültem. A májusi fény az arcomba csapott, ahogy visszatántorogtam a kastélyba.
Nem kérsz teát, Miklós bácsi, kérdezte Tittike. Bágyadtan hevert a kanapén, a cselédek puha takarókba csavarták. A feleségemet hallgatta, aki valami buta fiumei pletykát mesélt.
Kedveseim, zongorázok nektek valamit!
Turkáltam a régi kották között, és kezembe akadt a legelső szerzeményem, a tizenhét évesen komponált Tücsök csárdás – Madarassy Erzsi kisasszonynak.
Látod, Erzsi, még ez is itt van, mutattam a feleségemnek. Látod, minden megvan! De nem a csárdást kezdtem el, hanem megvártam, amíg a boldogság egy kis keringőben megmelegíti az ujjaimat.
Erzsikére néztem, a didergő Tittire, aztán a bázeli kollégákra, az idős hölgyvendégekre. Hamarosan vége lesz, mindennek vége lesz, gondoltam. Eszembe jutott a köszöntőm, az a jó kis vicc, amit elfelejtettem a komáromi állomáson.
Micsoda két hónap volt ez! És vakmerően belevágtam a Tücsök csárdásba.

Dávid és Rozáli (Magyar Dekameron)

Mikor Elisa és Haller Béla beléptek, a pincérek épp gránátalmaszörpöt kínáltak körbe. A professzor kicsit kipirulva, zavartan nézett Filostratóra.

– Kedves professore – szólt Filostrato –, most arra lennénk kíváncsiak, vajon hol húzódnak a Határvidék határai.

– Milyen furcsa kérdés – krákogott Haller professzor. – Nos, hadd meséljek el egy példát a határokról – kezdte, és zavartan maga elé húzott húzott egy adag pirítóst. – Egyik legjelentősebb klasszikusunk, Jókai Mór egy 1952-ben játszódó utópiájában Otthon Állam megalapításáról beszélt, melyet aztán egyik lelkes olvasója, Herzl Tivadar valóra is váltott. Noha Izrael nem Habsburg Árpád birodalmának bukása után és nem 1952-ben jött létre.

– Valamiről ne feledkezzünk meg, – szólt közbe Pampinea –, minket nem a politika, hanem a személyes vonatkozások érdekelnek.

– Drága jó apámnak, a székesfehérvári gimnázium tanárának alkalma nyílt személyesen is találkozni a hősökkel. Hiszen mindannyian tudjuk, nemcsak az eszmék, hanem a szereplők is túlélhetik a szerzőket.

Remélem – szólt Emília –, ebben a történetben kevesebb lesz a rejtvényfejtés és annál több a szerelem.

– Igen, igen, de hogyan is kezdjem el – kérdezte a professzor töprengve.

Dávid és az új ország

– Ezerkilencszázötvenkettőben Tatrángi Dávid a szeme elé emelte a kezét, és mint ébredés után mindennap, most is az eget kémlelte. A jaffai pálmafák fölött hatalmas köröket írtak le a repülőgépek. Dávid már korábban is szeretett volna vadászgépeket vezetni, de mostohaanyja, Rendi Sára ellenezte ezt. Meglásd, mondogatta, még bajt hozol mindannyiunk fejére. Aki titkolózik, annak nem való a felhők között bukfencezni a többiekkel.

A titkolózásnak igen szövevényes története volt a Tatrángiak életében. Mint minden nagy erdélyi mese, ez is a fejedelmek és a hegyek között kóborló protestáns hittérítők idejében kezdődött el. De ahogy a többi szombatos, hősünk, Tatrángi Dávid sem gondolkodott a kezdeteken túl sokat: a hit és a szokások belevesztek már az ünnepekhez és a munkához igazodó paraszti életbe, és ebben az emlékezetben nem volt helye csillogó szemű, lázas hittérítőknek. Hol is volt már az a hitvitáktól forrongó század, mikor a húszéves Rendi Sára rávette férjét, Mózest, Dávid édesapját, hogy hagyjon fel a találmányokkal. Nem szabad felhívni magunkra a figyelmet, magyarázta.

Ezerkilencszáznegyvenhármat írtunk. Az udvarosszéki Rendiek, Dávid mostohaanyjának rokonai ötven esztendeje házasodtak a Maierokkal, Grünökkel, Bauerekkal, a környékbeli zsidó családokkal. Rendi Sára, Dávid mostohaanyja olvasni sem tudott – és ha tudott volna, akkor se vesz a kezébe újságot – de a sógornőitől megtudta, hogy mindenkit, még a szombatosokat is kényszermunkára viszik Németországba.

Másként gondolkodtak a „mindenkiről” Dávid apai rokonai, a Tatrángiak. Tatrángi Simon, Dávid nagybátyja beházasodott egy unitárius családba; mert a végén még eltűnünk a zsidók és a keresztények között, magyarázta. Más Tatrángiak is elszakadtak a földtől: Dávid apja, Mózes gépésznek tanult Iasiban, és olyan ügyes kezű, olyan találékony volt, hogy dolgozni hívták az olajkutakhoz. De Mózest egy sugallat, vagy tán a régi zsoltárok visszatartották az utazástól.

Tatrángi Mózes, a bözödújfalui feltaláló – akit vallása miatt az olajkutak sem menthettek volna meg a szenvedéstől – egy nap minden születő találmányával együtt keskeny füstcsíkká változott. De hogy mi tartotta meg az életnek második feleségét, Rendi Sárát, ezt a kövér, olvasni sem tudó, mindenkire gyanakvó fiatalasszonyt, ezt senki sem tudta. Minden úgy legyen, ahogy volt, mondogatta; ez volt a szavajárása, akár a vallásról, akár a befőzésről, akár a mostohafiáról, Tatrángi Dávidról volt szó. Ám mikor egy láthatalan angyal figyelmeztetően meglökte a karját a szántóföldön, a csecsemőjével elfutott az unitárius papnéhoz, hogy a gondjaira bízza a legkisebb Tatrángi-sarjadékot.

A föld a legkisebb Tatrángi gyerekkel együtt ottmaradt Erdélyben. A sógornők és a sógorok pedig Rendi Sárával, Rendi Sára férjével, Rendi Sára édes- és mostohagyerekeivel, húszkilónyi, gondosan összecsomagolt meleg ruhával, egy nagy demizsonnal, egy kisebb, épp ezért könnyebben vihető tejeslábassal, és más, unitárius hitre át nem tért szombatos székely paraszttal együtt felszálltak a vonatra. Dávidnak nem akaródzott a szüleivel vonatra szállni. Színjeles tanuló volt az unitárius gimnáziumban, ezenkívül – mint ezt mostohaanyja a sógornőitől megtudta – eszeveszetten szerelmes az unokatestvérébe, az unitárius vallású Tatrángi Rozáliba. Egy okkal több, hogy az erőskarú Rendi Sára azt parancsolja, hogy Dávid szófogadón kísérje el őket Németországba.

Egy SS-tiszt intésére Tatrángi Mózes balra indult, Tatrángi Dávid jobbra. A Tatrángiak nem beszéltek németül, úgyhogy az öreg feltaláló nem is értette, hogy az egyik Oberstrumführer azt kiabálja, hogy a géplakatosok lépjenek ki a sorból, hanem engedelmesen vonult tovább a többi szombatossal a gázkamra felé. A tizenöt éves Dávid viszont olyan jókötésű, szép szál fiú volt, hogy némettudás nélkül is ott találta magát a munkaképesek között. Vigyázz magadra, ne okoskodj, fogadj szót, intett utána Rendi Sára, mígnem őt is elragadta egy, a júniusi melegben is télikabátban ácsorgó embercsoport.

Talán már meghaltam, nincs is kinek szót fogadnom, gondolta Dávid. Már nem szombatos testvérek vették körül, hanem városi hanghordozással beszélő, gazdag kolozsváriak. A férfiakon szőrmés télikabát, és olyan amerikai kalap („borsalinó”) volt, amelyet először akkor csodált meg, mikor beosont Rozálival a moziba. Ám a barakkokban találkozott néhány hozzá hasonló, paraszti munkában nevelkedett szabolcsi gazda- és kocsmáros-fiúval. Csak az ilyenek tudják, gondolta Dávid, hogy a gépek az igaziak.

De ezek afféle semmire sem való mondatok, töprengett néhány nap múlva. Olyanok, mint a régi találós kérdések:hányat fingik egy tehén, mit szól a cigány, ha észreveszik… A fiúk elismételték néhányszor sorbanállás közben, de a válasz már senkit nem érdekelt. A táborban nem voltak tehenek, a foglyok a gépek közelébe sem mehettek, de a gyerekeket – noha soha életükben nem hallottak még a szombatosokról – legalább nem érdekelte, hogyan is zsidó Tatrángi Dávid.

Aztán a fiúk közül a legtöbben szép lassan meghaltak. Haláluk nem volt feltűnő vagy fájdalmas, mert már az első fiú, Grün Jóska halálakor átváltozott valami Dávidban. Nehéz volt saját új, lesoványodott és kisebesedett testét elviselni, nehéz volt elhinni, hogy régen a hegyek voltak valóságosak, nem a tábor a hajnali Appell-lel. Bűntudata volt, hogy a szülei iránt semmit nem érez. Még az emlékezés is önmagára mért feladat volt, és ennek is egyre nehezebb volt megfelelni.

Mikor bekerült a lágerkórházba, akkor értette meg, hogy az idősebbek is hurcolnak magukkal zárójeleket. Új barátja, Stern Gyuri odalökte egy beteg mellé, akinek összetört, fekélyekkel borított lábát nem is vér színezte, hanem valami, talán a csontok mélyéből felfakadó sárgás folyadék. A kötésekkel van a baj, motyogta Dávid, mikor lerogyott a szalmazsákra, a „tanár úr” mellé. A tanár úr figyelmesen ránézett, mert dr. Kárpáthy Miklós – mint Dávid megtapasztalhatta – nem úgy volt tanár, ahogy mások mérnökök, közjegyzők, orvosok. Neki a tanárság a lényege volt, emlékezett Dávid.

Nocsak, egy igazi szombatos, kiáltott fel ujjongva, mikor Dávidot kifaggatta. Elmesélte magáról, hogy okleveles, minisztériumi dicséretben részesített irodalomtanár, neves Jókai-kutató. A mocskos kötés lecsúszott a lábáról, és Dávidot, aki a táborban már sokféle sebet látott, elborzasztott a felfakadt kelés – talán haldoklik, talán ezért nem érzi a fájdalmat, gondolta Dávid. Ám Kárpáthy Miklós mindent tudott, sőt mindent jobban tudott, épp ez a tudás tartotta lázban. Mégpedig olyanféle lázban, amivel le tudta győzni magát a halált is. A haldoklók között mesélt Dávidnak a reformációról, Kemény Zsigmondról, Jókairól.

Van már Otthon Állam, amiről a „nagy mesélő” beszélt, mondta Kárpáthy Miklós büszkén. Egy csodálatos köztársaság, amit Jókai nyomán Herzl Tivadar, az új Mózes váltott valóra. Téged hogy hívnak, fiacskám, csak nem Tatránginak, kérdezte, de Dávid egy pillanatra elszunnyadt a fertőtlenítő- és váladékszagú teremben. Azt sem hallotta, hogy a tanár úr elmeséli, hogy egy szombatos fiú, Tatrángi Dávid A jövő század regényének főhőse, és hogy milyen is volt az az Otthon Állam, amelyet a szombatos fiú, egy Severus nevű fekete bőrű amerikai és egy magyar katonatiszt alapított. Már elcsendesedett az élőkkel, halottakkal, imákkal, jajgatással zsúfolt kórterem, de a tanár úr arról suttogott, hogyan száguldoztak Jókainál az ichorral töltött repülőgépek.

Dr. Kárpáthy cionista volt, romantikus és magyar nacionalista. Nemcsak a csontjait roncsolta szét a táborban egy óvatlanul lábára ejtett vasdarab, hanem tébécés is volt hétéves kora óta. Dávid nem ámuldozott, hogy a tanár úrral nem végez a fekély, az éhség, a tbc, a kétségbeesés és a kolera. Ő is sok-sok csodáját látta már az álmodozók testi szívósságának, és tudta, hogy a hászidokkal, kommunistákkal nem végeznek olyan gyorsan a halálos betegségek, mintha a hit valami titokzatos módon erősítené az emberi szervezetet. De ő, Dávid sokkal kevéssé hitt abban, hogy Jókai, akiről az iskolában is tanultak, valóban létezett.

Nem volt ideje sokáig töprengeni ezen. Mikor jobban lett, és kitámolygott a barakkból, felfigyelt arra, hogy három görnyedt fogoly milyen parasztosan beszél az udvaron. Látott egy fiút, aki Erdélyben még Sebő Misi volt – látni igazából nem is látta, csak a hangja emlékeztetett Faragóék unokaöccsének hangjára. Hátha van kenyere, csak egy kis darab, reménykedett Dávid, és bátran odalépett hozzájuk.

Jelentkezz munkára, javasolta Misi. Ott együtt lehetsz velünk, mert a mi transzportunkat egy másik táborba viszik. Dávid bólintott, és megállapította, hogy Sebő Misi is a ciszterci irodalomtanárhoz hasonló álmodozó: egy csodálatos német táborról mesélt, ahol minden parasztot kivezényelnek a krumpliföldekre – de nem eszünk ám krumplit, mesélte, mert úgy hívják azt a várost, hogy Kenyérmező. Dávid tudta, hogy ez a „csodálatos város” emlékeztet a székelyudvarhelyi legendára, amely a vonatra váró zsidók közt futótűzként terjedt: a magyarok minden „jó zsidót”elvisznek Kenyérmezőre. Akár van ilyen tábor, akár nincs, tartsunk össze, lépett hozzájuk egy nagyon öreg legény, akiben Dávid a bögözi tanítóra, Istenes Andrisra ismert.

Dávid csatlakozott az új transzporthoz, ám ők hárman Ravensbrück előtt leszakadtak a csoporttól. Istenes András egy kicsit beszélt is németül, így hát megmagyarázta egy német parasztasszonynak, hogy ők nem zsidók, hanem magyar parasztok, akik útmunkára jöttek Németországba, és lemaradtak a csoportjuktól. Tatrángi Dávid viszolyogva hallgatta: azt kellett volna mondanod, támadt rá, hogy Báthori fejedelem óta zsidó vallásúak vagyunk. Kitekerem a nyakad, te tetves, ha beleszólsz, kiáltott rá András magyarul, aki már kikönyörögte az asszonytól, hogy elbújhassanak a padláson.

Az istálló megszokott szaga – bár már egyetlen tehene sem volt az asszonynak –, a szombatos fiúk, a „fejedelem” szó a vita ellenére is magához térítette Dávidot. Majd olyan országot keresek, ahol nem kell magyarázkodni, döntötte el elalvás előtt, és a vonatozás óta ekkor hasított belé először Rozáli, Bözödújfalu, az unitárius gimnázium.

Már közeledtek az amerikaiak, úgyhogy Dávidnak nem kellett sokáig várni, hogy Ravensbrück mellett találkozhasson az erős karú Rendi Sárával és két életben maradt unokatestvérével. A szombatosok közül Rendi Sára változott legkevesebbet, mikor Dávid viszontlátta, épp az amerikaiaknál állt sorba, hogy kisegítő szakácsnőként bejuthasson a tábori konyhára. Talán fogakat is adnak az amerikaiak, mondta Rebeka, Rendi Sára tizenhat éves kis unokahúga, és rábökött saját foghíjas szájára. Ha igyekszünk, ha jobban viseljük magunkat, akkor könnyebben kapjuk meg Izraelbe a papírokat.

Te csak ne szólj közbe, Dávid, te ott egyetemre járhatsz, intette Istenes András, mikor mindannyiuk nevében tárgyalt az izraeliekkel. Most szóba sem került János Zsigmond és Rákóczi fejedelem; igaz, az ilyesmi nem is érdekelte az izraeli tisztviselőket. Legalább a kishúgomért menjünk haza, vetette közbe Dávid, akinek egyetlen testvére sem maradt. Rendi Sára azonban nem akart belemenni akármilyen kalandba – és hát a két sógornője is, miként a többi rendes erdélyi asszony már készült Tel Avivba. Oda megyünk, csak ad az Úristen nekünk is földet, döntötte el, és egyre nógatta a férfiakat, hogy minél előbb induljanak.

A faluban bambának tartott asszony most kivirult az intézkedéstől, attól hogy rendre szajhának nevezhette a nála műveltebb nőket, és árulóknak azokat, akik Európában akartak maradni. Pedig az izraeli termőföld nagy csalódást okozott Rendi Sárának. Nem búzát, csak gyümölcsöt és követ termett, a sátán pedig – hiszen hol találhat az ember nyugalmat? – mindenféle Amerikából jött mezőgazdasági szakemberrel ijesztgette, akik rá akarták beszélni a pisztácia-termelésre. Pisztácia, méghogy pisztácia, kiáltotta felháborodva Rendi Sára. A „tudósoktól” csak új férje, Istenes András mentette meg, aki a telepesektől gyorsan megtanult angolul.

De Tatrángi Dávid nem kapált Rendi Sára oldalán a szőlőskertben, és nem is udvarolt a műfogsoros Rebekkának, ahogy a volt tanító, Istenes András elvárta volna tőle, hanem egyből beiratkozott az egyetemre. Verjen meg az Isten, ha beszélsz rólunk, intette Andris, és a lelkére kötötte, hogy Tel Avivban semmi mással ne törődjön, csak a gépekkel.

Tatrángi Dávid sem akart mással törődni. A húga, Jókai, a havasok messzebbre kerültek tőle, mint az angol igék, amiket az egyik átmeneti táborban vertek a fejébe. Auschwitzra pedig még évekig képtelen volt visszaemlékezni, olyan volt az egész, mint valami nyomasztó büntetés, aminek az emlékét is szégyen lenne mások előtt felidézni.

Ám csodálatos, ragyogó dolgokat tanult az egyetemen! Nehéz volt a Tatrángi nevet kimondani, de a Tel Aviv-i Egyetemen mindenki megtanulta – noha a neve volt az egyetlen, amit Dávid elárult önmagáról. Ha ez a fiú szilvalekvárt önt a repülőgépekbe, azok akkor is repülnének, mondta a professzora. Van valami a föld anyagaiban, valami különös erő, ami miatt a gépek engedelmeskednek Tatránginak.

Dávid dolgozott az egyetemen, aztán mint kezdő repülőgépkonstruktőr a kutatóintézetben, otthon pedig szórakozásképpen új típusú kéz- és hajszárítót tervezett. A gépek csak akkor értenek meg, ha magyarul beszélek, árulta el Andrisnak, a mostohaapjának, aki rettegett attól, hogy Dávid Amerikába megy, és egyszer kibeszéli őket.Higgyétek el, egy körtefa, egyetlen hangya, egy élő szervezet sokkal félelmetesebb és rejtelmesebb, mint a gépek, magyarázta Dávid Rendi Sárának, aki iszonyatosnak ítélte a találmányokat.

De a hangyáknál, körtefáknál és minden élő szervezetnél titokzatosabb volt az Erdélyben hagyott Rozáli, aki Dávid szívét – melyet egy romantikus regényíró talált ki – a távolból is megdobogtatta. Azt tudjuk, milyen változások vannak a fejünk fölött a légkörben, tudjuk, vagy tudni véljük, mi történik egy atommagban, töprengett Dávid, de hogy mikor fogan meg egy gyerek, vagy hogy hogyan kezdődik bennünk a halál vagy a szerelem, azt nem érezzük meg.

Dávid sokat, nagyon sokat gondolkodott ezen. Nem a mérőműszereket, hanem a saját érzékelésünket kell fejlesztenünk, döntötte el, és habár továbbra is eljárt a tervezőirodákba, a titkos és szupertitkos műhelyekbe, kísérletezni kezdett a saját testével. És míg éjszakánként a saját vérnyomását, lélegzetvételét méricskélte, azt képzelvén, hogy a lélek és a test titkos határmezsgyéjét térképezi fel, egyre közelebb került a Jókai megírta szerephez.

Ki vagyok én, vajon ki küldött ide, számít-e az Úr előtt, hogy nem vagyok se született zsidó, se igazi keresztény? Miért kellett átélnem, ami átélhetetlen, mi végre történt mindez, töprengett, és felrémlett előtte a kórházbarakk, aztán a viccek („Hányat fingik egy tehén?”), amit a fiúkkal soha nem fejeztek be, a nevetés a barakkok között maradt mindörökre. Olyan felfoghatatlan volt, hogy mindezt valaha átélte, hogy már sem Erdélyre, sem Auschwitz-ra nem tudott úgy emlékezni, mint a saját életére.

A „saját életből” csak Rozáli maradt. Hiszen Dávidot nem lelkesítette sem a hidegháború, sem a fantasztikus ösztöndíjakat felajánló amerikai egyetemek, sem a fejedelmek – akikről a szombatosok még áhítattal beszéltek, de már egyre kevesebbnek emlékeztek a nevére –, hanem azt a tökéletes helyet kereste, ahol Rozálival újrakezdheti a történelmet.

De azért a „szavak embere” maradt, miként azt Jókai megjósolta. Nemcsak az Otthon Államot építő Herzl Tivadar naplóját olvasta újra, nemcsak Jókait és Kemény Zsigmondot, hanem verseket is írt az egyre szebbnek képzelt Rozálihoz. Mi történhetett vele, töprengett, és kifinomult képességei segítségével – amelyet telepátiának is neveznek – megpróbált a messzi északon élő unokatestvér nyomába eredni.

Fiammetta ültében előrehajolt, a hölgyek egyre izgatottak lettek, ámde Dioneo azt tanácsolta, tartsanak egy kis szünetet, mielőtt a szép erdélyi lány sorsával megismerkednek.

– És, könyörgünk, professore – suttogta –, gyorsítsd fel kicsit a történetedet.

Rozáli szabadulása

– Rozálit nemcsak Tatrángi Dávid és a szombatos rokonság tartotta különlegesen szép lánynak, hanem így vélekedett róla világlátott nénikéje, Ella néni is, akinek volt egy divatos cukrászdája Székelyudvarhelyen. Majd a kis Rozi mosogat nálam, mondta egy rokoni látogatáson Ella néni Rozáli édesanyjának. Tatrángi Simon nem helyeselte volna, hogy a lánya elmenjen „kisegíteni” a selyemharisnyás Ellácskának, de Rozáli édesapja már nem szólhatott bele a kislány sorsába, széttépte a második világháború egyik gránátja. Csak nem akarod, hogy Rozáli paraszt maradjon, kérdezte az özvegytől Ella néni.

Akkora zűrzavar volt Bözödújfaluban, akkora zűrzavar az egész világban, hogy Tatránginénak megesett a szíve a városba vágyakozó Rozálin, így a lány pár hét múlva anyai engedéllyel töltögethette a tiszteknek a likőröket, és moshatta a tisztfeleségek vagy a kikapósabb udvarhelyi asszonyok ágyneműit. Ellácska minden „elvállalt”: ha kellett, kuglófot sütött, ha kellett, lányokat ajánlott, vagy amerikai filmeket vetített a cukrászda különszobájában. Csak a kis Rozálit illetően nem volt nagylelkű: gyerek még, tizennégy éves, intette le a kislány sarkában járó, Karády-dalokra könnyező tiszteket.

Mihelyt a helyzet tényleg „forró lett”, Ella néni (vagyis „Ella mama”, ahogy a katonák nevezték Székelyudvarhelyen), úgy döntött, hogy a kislánnyal, Rozálival – özvegy Tatránginé megkérdezése nélkül – a háború utolsó napjaiban Magyarországra menekül. Kuplékat sóhajtozva, kimentett vagyonkáját (egy zacskó körmöci aranyat) a keblébe rejtve várta a titkos kiküldetéssel Szegedre utazó Szilvásy századost, aki megígérte, hogy a hölgyeket – mielőtt elérné az összeomlás a havasokat – lovagiasan kimenekíti Erdélyből.

Ám hogyan is történhetett, hogy a titkos küldetésben utazó Szilvásy százados a tizennégy éves Rozálival kettesben érkezett Szegedre? A második világháború krónikája nem jegyezte fel, mi lett az érett korú, a melltartójába rejtett körmöci aranyakkal utazgató Ella nénivel, ahogy azt sem, mi történt a titkos küldetésben utazgató századossal. A bogárszemű székely szépség, Rozáli azonnal Fehérhegyi főhadnagyhoz került. Kis vigasz Erdély elestéért, magyarázta a főhadnagy régi barátnőjének, egy korosodó orpheum-énekesnőnek, aki a lányt néhány napig a lakásában rejtegette.

Rozáli ezt a csavargást zagyva álomként élte át, az urak dédelgetését pedig érzelgős gyengeségnek, „bugyutaságnak” tartotta, olyasminek, ahogyan ő viselkedett otthon a baromfiudvarban nevelkedő kiskacsákkal. Természetesen nem volt sok ideje álmodozni: hiába nevezték a tisztek „harmatos virágszálnak” az ingüket mindig időben ki kellett mosni, és ha mókázni támadt kedvük, illett vidáman mosolyogni.

Aztán az egyik nap, egy rémületes bombázás után eltűnt a gellérthegyi villából – az orpheum-énekesnő házából – a mindig fess Fehérhegyi főhadnagy is. A felszabadított Rozáli csak néhány percig szörnyülködhetett a kiégett budai villák látványában, rögvest megjelent egy tatáros szemű, géppisztollyal hadonászó katonatiszt, név szerint Jurij Leonov százados, aki a szépséges árva lányt magával vitte.

Vajon hol lehet most szegény Ella néni, kérdezte Rozáli magától. De nem volt sok ideje töprengeni, mert észrevette, hogy a főhadiszálláson egy fiatal felderítőtiszt, Andrej Kopelikov tekintete arra jár, amerre az ő lábai. Rozáli a férfiakat szolgálatnak tekintette, valami különösen szégyenletes napszámnak, amire „férjes asszonyként” nem szabad majd visszaemlékezni – de reménykedett benne, hogy ha jó lesz, az oroszok visszaviszik a falujába.

Ám legutolsó budapesti gazdájának, Andrej Kopelikovnak – aki élő cáfolata volt a műveletlen oroszokról alkotott legendáknak – esze ágában sem volt lemondani a nevetős szemű kislányról. Mint az odesszai operaház korrepetitora, felfigyelt Rozáli énekhangjára, mulatságos, könnyed mozgására, és örömmel hallgatta, ahogy a lány népdalokat és operettkuplékat énekelget. Andrej Kopelikovnak nem volt kenyere a katonaság, de mint ügyes felderítő joggal reménykedhetett abban, hogy hazatértekor nem fogják a szovjet hatóságok túlzottan kivizsgálni. Úgy döntött hát, magával viszi Rozálit Odesszába.

Rozálit megajándékozta hát egy krími partizánlány irataival, és – hogy nagyobb kedvet csináljon az utazáshoz – megtoldotta az ajándékot egy magyar tábornok szeretőjétől elrabolt szőrmés kiskabáttal. Rozálit nem kérdezte meg, hogy mihez van kedve, a lánynak máskor is csak annyit mondott: „ülj le”, „gyere ide”, „egyél”, „szeress”. Várt még néhány hónapot, és aztán mint „katonai és művészeti tanácsadó”, aktatáskájában egy csinos rézkarcgyűjteménnyel, oldalán a szép Rozálival, hazaindult Odesszába.

Az út olyan hosszú és gyötrelmes volt, hogy a krími partizánlány irataival utazó Rozáli megértette végre, többé soha, semmilyen körülmények között nem térhet vissza a szülőföldjére. Ám félnie nem neki, hanem a szerelmes természetű Andrej Kopelikovnak kellett. Rozáli oly feltűnő, oly csodálatos hajadonná serdült, hogy az odesszai opera igazgatója, Szergej Varehuna nem hagyhatta, hogy a jövő operettcsillaga egy korrepetitor oltalma alatt szökkenjen virágba. Miután egy börtön elnyelte Andrej Kopelikovot, Rozáli gondos felügyelet mellett összhangzattant és színháztörténetet tanult.

És most eljött az idő, hölgyek, hogy bemutassam a kalandos sorsú, sok megpróbáltatást átélt szépség, Tatrángi Rozáli testi és lelki jótulajdonságait! A mi hősnőnk nem volt olvatag szőke, sem reprezentatív dáma, hanem törékeny, mozgékony, kislányos teremtés, akinek virágsziromhoz hasonló bőre, szabályos arcocskája nemcsak a szovjet tiszteket, hanem az odesszai színház közönségét is elbűvölte. És Rozáli engedelmes volt. Selyemruhásan, drága, hófehér bundában is tudta, hogy szolgálnia kell, „lelkesedni”, ha urai arra kérik, hogy táncoljon és nevessen. Már nem kellett katonacsizmákat pucolnia, ám egyetlen pillanatra sem felejthette el, hogy nem szabad szomorúnak vagy unalmasnak lennie.

Mikor Odesszába menet felégetett vagy elhagyott falvakat láttak, Rozáli azt is megértette, hogy a halottak egy ideig még visszatérnek a házaikba, összeszedik a kimosott ruhákat, és igyekeznek alkalmazkodni az élők seregéhez. Márpedig ő ilyen szolgáló halottnak hitte magát, attól a pillanattól kezdve, hogy első pártfogója, Szilvásy százados azt mondta Erdély határánál, hogy Ella néni úgy döntött, nem utazik velük tovább. Rozáli hitte is, nem is, de nem volt mit tennie, tétovaságból vagy tévedésből folytatta az utat – azt, amely végül is az odesszai operaházhoz vezetett.

Tévedés, gondolta Rozáli, mikor szubrettszerepet kapott az első háború utáni, hazafias operettben. Tévedés, nem lett volna szabad útközben megöletnem magam, meg kellett volna várnom, hogy beszéljek Ella nénivel, gondolta. A társulattal vendégszerepeltek Kijevben, Leningrádban, Rozáli új és új szerepeket tanult meg, ám ha eszébe jutott a saját, az igazi neve, borzongás fogta el.

De a sorsába és a nevébe beleírt történet, vagyis Jókai Mór műve, nem hagyta, hogy félénk, de mindig mosolygós operettszubrettként végezze. Már magyarul is egyre inkább felejtett, de 1952 januárjában, egy különös napon úgy érezte, hogy nagyon messze, valamilyen „elviselhetetlen” távolságból valaki gondol rá.

Rozáli semmi örömet nem lelt a pártfogóinak a szolgálatában, de most már akkor is gondosan kiöltözött, ha a kezében egy teáscsészével otthon üldögélt vagy az odesszai parkokban magányosan sétált. Valaki figyel rám, valaki emlékezik rám, gondolta ébren és félálomban is, és ettől a láthatatlan figyelemtől egyszer csak elkezdett figyelnimagára, és összegyűjteni a saját emlékeit.

Kezdetben nehéz volt a régi emlékképeket a többi színésznőétől megkülönböztetni. Számba vette a gyerekkorát, és eszébe jutott Dávid. Az ő neve is Tatrángi volt, egy igen fura szektába járt a szüleivel, de édesapám azt szerette volna, ha egyszer udvarol nekem. Sok töprengés után – épp a Diadalmas vörös csillag című operett próbája közben – jutott eszébe, hogy azért ment el szívesen a városba Ella nénihez, mert zokon vette, hogy Dávid elutazott Németországba. De ennek mi értelme lehetett, töprengett. Ljudmilla Kajcserova – ez volt Rozáli művészneve – szinte semmit sem tudott saját magáról és Európáról.

A próbák szüneteiben vagy a férfiak mulattatása közben mégis egyre többet gondolt a messzeségben róla álmodozó fiatalemberre. Ám minden olyan zavaros volt, olyan érthetetlen, ezért Rozáli eldöntötte, hogy álruhában, gyászfátyolban felkeres egy híres odesszai jósnőt. Ez a bizalmaskodó, fokhagymaszagú öregasszony megerősítette, hogy hősnőnket egy különösen hűséges szív várja valahol. Valaki eljön érted, magyarázta.

Rozáli meghatódott, el is sírta magát hazafelé, és arra gondolt, micsoda igazságtalanság, hogy „rejtőzködés” közben semmit sem tudhat a szeretteiről. De nem azért volt ő szépséges regényhősnő, hogy mindörökre belefeledkezzen a sírdogálásba és a szomorkodásba. Megpróbálta erősen maga elé képzelni a halottakat, édesapját, a Tatrángi-nagymamát, a Tatrángi-nagypapát, kérdezősködni a családról, és a szellemek révén minél többet megtudni az otthoniakról.

Ezek a csodálatos, mások számára nem is hallható párbeszédek átváltoztatták Tatrángi Rozáli lelkületét. Hangszál- és izületi gyulladásra hivatkozva, a Varehuna igazgató úrral való szakítást megkockáztatva otthagyta az odesszai színházat, és énektanítást vállalt egy odesszai általános iskolában. Mikor a legelső nap (sötétkék kosztüm, hófehér blúz) hazatért az iskolából, egy ragyogó piros rózsa hullt a lábai elé. Rozáli megremegett. Minden porcikája tudta, hogy az a messzeségből őt figyelő valaki elindult, hogy kiszabadítsa.

Tatrángi Dávid a maga különlegesen kifejlesztett érzékszerveivel, mint valami csodás messzelátó segítségével figyelte Rozáli boldog arcát. A Tel Aviv-i repülőgép-konstruktőr, aki már hónapokkal ezelőtt bemérte az Oroszországba került Tatrángi Rozáli lakhelyét, aznap már a saját maga tervezte, különleges helikopteren ült. Azichorral, ezzel a különös vegyülettel hajtott, a földi radarok számára láthatatlan, égkék színű gépezet ötlete Jókai Mórtól származott, de a magyar írónak 1952-ig kellett várnia, mire Dávid megépíti.

A csodálatos kis helikopter közeledett a boldogan mosolygó Rozálihoz, aki sötétkék kosztümben, izgatott sejtéssel a szívében várakozott az odesszai felszabadulási emlékmű előtt. Maga sem tudta, miért, meddig várakozik. Pedig Tatrángi Dávid államalapítóhoz méltó gondossággal választotta meg az Odesszába érkezés időpontját. Rozáli már a kikötő felé vivő utcákon hallotta, hogy az ablakok mögül hitetlenkedő felkiáltások harsannak.

A parkban, az emlékmű körül zavartan tébláboló járókelők azt találgatták, hogy Sztálin halálhírére vajon megtámadják-e az angolok a Szovjetuniót. Zavartan megborzongott a közöttük tébláboló szép Rozáli is, és csak ekkor látta, hogy az emlékmű fölött egy mesebelien szép, égszínkék, kis helikopter köröz.

Haller professzor felelemelte a fejét, és elégedetten látta, hogy minden oldalról meghatott női tekintetek simogatják. Még Filostrato és Dioneo sem mosolygott gúnyosan, csak Giovanni, az írnok maradt közömbös. – Láthatjátok, barátaim, nemcsak Itáliában virágzik a szerelem – dünnyögte Haller professzor elégedetten. De Pampinea egy bájosan könyörgő mozdulattal jelezte: azt szeretné, hogy a vendégük mielőbb folytassa a történetet.

És tudnotok kell, kedves barátaim – folytatta a professzor – hogy ennek a jelenetnek nemcsak a zavartan tébláboló odesszai járókelők voltak a szemtanúi. Sztálin halála előtt – tanulmányozandó a szovjet történelemtanítás módszertanát – egy tanárokból álló csoport érkezett Odesszába. Vezetőjük a neves szakfelügyelő, dr. Kárpáthy volt – aki már Kárpátinak írta a nevét, de most is szenvedélyesen rajongott Jókaiért. Édesapám, dr. Haller Bálint mesélte, hogy a szállásukra sétálva, azt találgatták, a városban mi történhetett. Ekkor Kárpáti tanár úr hirtelen rámutatott egy feléjük közeledő égszínkék helikopterre.

A kicsinyke, égkék masina leereszkedett, és ekkor „kétfelé omló sűrű hajjal egy valódi Mózes-fő”, maga Tatrángi Dávid lépett a tanácstalanul bámészkodó odesszaiak közé. A szép Rozáli nemcsak a szerelmes férfi perzselő tekintetét érezte, hanem azt a csodás és sziklaszilárd tettrekészséget is, amely őt magát és ezt a fantasztikus színben pompázó kis helikoptert eljuttatja arra a földre, ahol majd érdemes lesz újra emlékeznie.

Rozáli a boldogságtól reszkető térddel lépett Dávidhoz. Ám a hős nem engedte, hogy a lány – a meghatott, már a zsebkendőket keresgélő odesszai járókelők gyönyörűségére – rögtön a nyakába omoljon. Bocsássuk meg mi Tatrángi Dávid túlságos szigorát – mert ne feledkezzünk meg arról, hogy neki a történelem pontosan öt percet adott.

A helikopter – amelyről Dávid úgy képzelte, hogy a radarok számára felismerhetetlen – mihelyt a szép Rozáli mögött bezárult az ajtó, fürgén a magasba emelkedett. Az én hazám – kezdte Dávid a pilótafülke biztonságában – és az én mestereim, Herzl és Jókai már megtanítottak álmodni. És most figyelj, kedvesem! A Severus Befektetési Bank Brazíliában egy területet bocsát a rendelkezésünkre, ahol az összes hazátlan, ám jóravaló és tehetséges emberrel felépíthetünk egy várost és egy aerodinamikai kutatóműhelyt. Rozáli, aki alig értett valamit, Dávidhoz simulva bólogatott.

A műszereket igazgató fiút zavarba hozta ez a reszkető és néma odaadás. Meglátod, Rozálim, ez az általam felfedezett új elem, az ichor, amely hajtja ezt a kis helikoptert, fogja a városunkat is gazdaggá tenni. A születő nemzetünk, akarta volna Dávid folytatni, de Rozáli most örömében felsikoltott, mert a tenger kékje tündöklött alattuk.

Tatrángi Dávid, aki Izraelben nem végezhetett el minden kísérletet, nem tudhatta, hogy az ichor – már ami a radaroknak szóló felismerhetetlenséget illeti – még korántsem tökéletes. Vagy kezdetektől fogva hiba csúszott a számításokba? A döbbenettől felocsúdó szovjet légvédelemnek harminc másodpercre volt szüksége, hogy a tenger fölött végezzen a helikopterrel.

Mihelyt a hölgyek letörölték orcáikról a könnycseppeket, Haller professzor felemelte aktatáskáját, és ügybuzgó arccal rendezgetett benne. – Nagyon bánatos vagyok, kedves barátaim – kezdte –, de miként Filostrato úrnak már említettem, búcsút kell vennem önöktől, mert délután vissza kell mennem az egyetemre. – És miután a hölgyeknek sután kezet csókolt, cammogva kisétált a nappaliból.

– Azt tanácsolnám, kedves barátaim – mondta Dioneo az elképedt firenzeieknek –, hogy ebédeljünk meg a belvárosban szép kényelmesen, és ha megnéztük a legfontosabb nevezetességeket, töltsük az estét egy szórakozóhelyen.

Nem volt mit tenni, a firenzeiek belegyeztek. Csak Giovanni, az írnok maradt a nappaliban, hogy lejegyezze a délutáni történeteket.

Trisztán (Magyar Dekameron)

Trisztán ifjúsága

VII. nap 2. novella: amelyben megtudhatjuk, milyen megpróbáltatások során lesz Trisztán a híres-neves Márk király udvari költője

– Talán azért is tűnt a névtelen, északi királyleány élete olyan határvidékinek – szólalt meg a máskor oly csendes Emilia – mert egy ismeretlen hősnő történetét hallgattuk. – De ha már itt van a varázsgömb, a szellemet arra is megkérhetjük, hogy egy ismert regényhős, mondjuk a híres-neves Trisztán történetét mondja el minekünk.

– Abban nem csalódhatunk – mondta Pampinea, és gyors mozdulattal odafordult a kristálygömbhöz.

Trisztán tudta – kezdte a Hang, mikor a szobalányok újra összehúzták a függönyöket – az embernek céltudatosan készülni kell a nagy pillanatokra. A feleletekre, vizsgákra, sőt az új iskolákra is. Egy magára valamit adó fiú, ha útra kel, a kabátja zsebébe rejti a pénzt, az ajánlóleveleket (ha van neki), és megtölti a kulacsát friss vízzel vagy borral – hogy melyikkel: ez csak a pénztárcájától függ. Zsoltárokat mormolva, Dávidra, a pásztorfiúra gondolva leporolja a köpenyét, hiszen tudja, nem nézhet ki úgy, mint egy buta paraszt. Az út nagy részét szekerekre felkéredzkedve tölti, mert ügyelnie kell a csizmájára.

Trisztán is ügyelt a csizmájára. Elképzelte az aranyköpenyes udvari költőket – kezükben lant és mély értelmű írásjegyekkel teli kódexek – és a sáros úton, ahol a parasztszekér baktatott, elmajszolt egy darabka kenyeret. Költő leszek, mormolta Trisztán, de szorongott, mert nem hozott magával sem valódi, sem hamis ajánlólevelet. Futsz a városba a munka elől, kérdezte a lomhán ereszkedő ég alatt az öreg paraszt, de Trisztán csak a saját versét, a Két hősi bárd egyetlen borókaágyon-kezdetű költeményt ismételgette magában.

És tudjátok meg, Trisztán még nem is Trisztán volt; csak most kezdett Trisztánná válni – Valhellilac fiának, Valhelliac-nak hívták, mint a családjában az összes fiút. A Trisztán nevet saját maga adta saját magának, mert egyszer régen hallott egy híres francia költőről, egy mesebeli költőről, akinek a neve azt jelenti, szomorú. De a paraszt, akinek a szekérére most felkéredzkedett, nem hallott még egyetlen francia költőről sem. Hogy kikről hallott, azt Trisztán nem is tudta elképzelni, mert az öreg csontos arcát az alkonyi szélnek feszítve csak egy-egy mondatot vetett oda a fiúnak. Láttál-e már epreskertet télen? Mit figyel egy gyík éjszaka? A kérdések egyre furcsábbak lettek, és Trisztán megkönnyebbült, mikor a hangás sík után megpillantotta a város fényeit. Költő szeretnék lenni, mondta a parasztnak egyszerűen.

Mert Trisztán – aki ekkor már így hívta saját magát – rögtön úgy hitte, a dalnokversenyen bevezetik majd egy boltíves terembe, ahol azonnal énekelhet a tündérekről, akik hajnalban bújnak elő a barlangjaikból, hogy elfoglalják Márk király földjét. Trisztán már otthon kiagyalta a legszebb rímeket, a legszellemesebb képeket, és elhatározta, hogy a tündéreket “lélekmadaraknak” nevezi el. De mihelyt a palotába lépett, tudta, aznap már nem kerül rá a sor: a boltíves csarnokban egymás hegyén-hátán tolongott a sok-sok jövendő dalnok. A fürtjeiket lesimítva ők is francia költők vagy épp angol főrendek fiainak nevezték magukat: az oszlopok között ott lökdösődtek a Chrétienek, Jaufrék, Earlök, Vicomte-ok.

Trisztán a hetvenhetedik volt aznap, aki a levegőtlen, hatalmas teremben franciának és nemesnek vallotta magát. Még soha nem látott ekkora tömeget, még soha nem látott ilyen hatalmas termet, közben fulladozott az izgalomtól, míg a feje kóválygott a díszesebbnél díszesebb nevek hallatán. Az egyik fokhagymaszagú Earl of Montgomery, aki egyre csak kenyérhéjat rágcsált, mellészegődött, és mintha ez jó móka lenne, a könyökével többször is oldalba bökte Trisztánt.

Ám a fogadásukra egybegyűlt Udvari Költőket, Márk király agg trubadúrjait nem is érdekelte a költészet. Egy érces hangú, hatalmas szakállú nagy öreg – Trisztán meg volt arról győződve, hogy lobogó fehéres-rózsaszín szakállát tegnap készítették a király műhelyében – elszavalta a hatalmas tömegben, hogy a kelták, normannok, franciák, angolszászok nagy barátja, a Dicsőséges Márk Király támogat minden fővárosba érkező, nemesi származású tehetséget. Ezután éljenzés következett, majd a Nagy Öreg elmondta még egyszer ugyanazt, erre a fiúk újra éljenezni kezdtek. Már hajnalodott, mire a párbeszédnek – ahogy a Nagy Öreg nevezte – vége lett.

Természetesen senki nem volt kíváncsi a tündérekre, gyíkokra, rímekre. Az udvari költők szorgalomra, kitartásra, alázatra buzdították a fiatalokat, és Trisztánt a fokhagymaszagú fiúval beosztották egy II. fizetési kategóriába tartozó lovagoz, aki a fiúknak Gurnemans bácsiként mutatkozott be. Az ősz lovag megsimította a vállukat, és biztosította őket arról, hogyha szorgalmasan dolgoznak, akkor majd nem szenvednek a házában hiányt semmiben. Trisztán olyan csalódott volt, hogy csak arra gondolt, a tengert és a palotát, a hullámokat és őt csak néhány mérföld választja el – és most már elválasztja mindörökre.

Munkára fel, fiúk, mondta Gurnemans lovag és egykedvűen egy ütött-kopott kordéhoz vezette őket. Tizenöt éves vagyok, de én még nem láttam a tengert, mondta Trisztán könyörögve. Gurnemans megmagyarázta, hogy egy izmos, egészséges, szép szál fiúnak ötven év adatott, hogy megcsodálja a tengert. Unja ő már ezt az egész fiataloknak rendezett dalnokversenyt, dünnyögte, de szüksége van egy jóvágású fiúra, aki hajtja a lovait, ha néha vendégségbe megy – és kell egy másik, sandított a fokhagymaszagú Earlre, aki tárgyal a birtokán a parasztokkal.

Trisztán csak arra figyelt, hogyan is szelelhetne el. Nem úgy van az, fiacskám, mondta a II. fizetési kategóriába tartozó lovag, mint aki olvas Trisztán gondolataiban. Ha költőnek születtél, dolgozz meg a neveltetésedért, és a nyakigláb fiút a könyökénél fogva felrántotta a kordéra. Zötykölődve végighajtottak a romlott hal-szagú, álmos utcákon, és közben Gurnemans halkan elmesélte, hogy egy huszonkét családos birtokon gazdálkodik, maga nyüglődik a parasztokkal, a tehenekkel is, míg a nagybátyja, aki felelős lenne a birtokért, kalandot keresve áthajózott Normandiába. Az ősz lovag hangja nem volt erőszakos vagy durva, sőt a mondatai mélyén volt valami gúnyos, szomorkás dallam, miközben magyarázta: Márk király fél attól, hogy egyes szedett-vedett sarjak azt hiszik, ő áll a felemelkedésük útjában.

Akkor én lovász leszek kegyelmednél, sóhajtott Trisztán borúsan, és már nem próbált úgy tenni, mintha egyenlő lehetne egy II. fizetési kategóriába tartozó lovaggal. Beletúrt hajába, és megadóan várta a választ, de a lovag nem mondott igent, vagy nemet, hanem arról beszélt dallamos hangján, hogy az Ég megtagadta tőle a gyerekeket. Hét hajadon nővére van, mesélte, hét hajadon lány, mert a birtok nem elég nagy, hogy férjhez adhassa őket. A házban – majd látni fogja Trisztán – nem kisgyerekek laknak, hanem könyvek, vénlányok és aranypávák. Ő, Gurnemans, magyarázta csendesen, igenis szereti a verseket. Trisztán, aki tudta, hogy a városból most a fennsík felé távolodnak, újra megkérdezte, nem mehetnének-e vissza a tengerhez.

Gurnemans – a hold most megvilágította a profilját – elmosolyodott és lassan megfordította a lovakat.

– Micsoda csalódás – mondta Elisea – ez egy határvidéki törtető története, mégcsak nem is hasonlít az álnéven, de előkelő környezetben nevelkedő, nemesi származású Trisztánra, Izolda jövendő nagy szerelmére, a mi kedves Trisztánunkra!

A többiek osztoztak Elisea felháborodásában, csak Dioneo nevetett gúnyosan:

– Várjunk csak! Tisztelt barátunk, Filostrato, majd úgyis elmagyarázza, hogy sokféle változata van a Trisztán-regénynek, ez a nyomorult viszonyokat bemutató, fojtogató történet nem más, mint egy határvidéki Trisztán-történet. És majd figyelmeztet minket, hogy legyünk türelmesek…

Filostrato sértődötten felpattant, ám Fiammetta egyenesen Dioneo szemébe nézve kijelentette, ő rokonszenvesnek tartja ezt a Trisztánt, és bizony, talán az utazás közben átélt megpróbáltatások miatt, eléggé szórakoztatja ez a Határvidék szívében játszódó történet. – Még a tenger sem zavar – mondta.

A tavaszra nyár jött – folytatta a Hang – a nyárra ősz, évre év. Az idő Gurnemans házában oly gyorsan röpült, mintha minden percét álmokból szőtték volna. Trisztán nemcsak a lovászkodást tanulta meg, hanem maga is jó sokat lovagolt az ősz lovag egyetlen harci ménjén. Az Earl és ő elég hamar megszeretették magukat a vénkisasszonyokkal, a pávákkal, és a sötétkék bársonykötésű kéziratokkal a könyvtárban. De hol vannak az aranypávák, kérdezte Trisztán, mikor Gurnemans úrral egyik este békésen kifogták a lovakat. Azok a fiúk az aranypávák, felelt Gurnemans mosolyogva, akik sikeresen bekerültek az udvari költőiskolába, és most hiú költőkként pompáznak. Hol van az udvari költőiskola, kérdezte Trisztán, és végignézett a szemetes udvaron, ahol Gurnemans úr nővéreinek főkötői száradtak.

De csak napközben szorgoskodott Trisztán a fokhagymaszagú Earllel az istállóban. Gurnemans úr nem járt vendégségbe, nem szerette a lovakat, nem törődött sem a nővéreivel, sem a pávákkal, hanem délutánonként hátradőlt a székén, és miközben az Earl a galambokat kergette az udvaron, vagy ott unatkozott a könyvtárban, az ámuló Trisztánnak mesélt. A fiú megtudhatta, hogy a régi cornwalliek csak azért háborúztak, mert hölgyeik jó hírét tartották mindennél előbbrevalónak. A kufircolás, bizony, a hölgyek érdeke is, szólt közbe az Earl, aki mint Trisztán, még csak tizenhat éves volt, de már sok mindent megtanult a falujában. Ilyenkor Gurnemans úr elpirult, és más kéziratot vett elő, hogy elmagyarázza, a káldeus bölcsek liliommal jelölték az aranyat, a teutonok háromfejű kígyóval.

Más estéken Gurmenans elmesélte, hogy az ír költők a tengert acélszürkének látják, míg Homérosz, és nyomában Vergilius, a mágus bíborszínűnek, olykor vörösnek. Trisztán szinte reszketett, mert látta, a hősök vére kisebb-nagyobb patakokban gyűlik össze, belefolyik a Cornwalli öbölbe, és ki-kicsapva alvadt-vörösre festi a fenyért, egész Cornwallt, a brit kikötőke. Túl éles a fantáziád, mondta Gurnemens, és lantját kezébe véve türelmesen tanítgatta Trisztánt, hogyan szelídítheti meg a szívét, saját költeményén mutatva be, miként varázsoltak a régiek lányhangokból dalokat.

Míg az Earl, Gurnemans úr javainak, teheneinek, szántóinak, birkáinak jövendő örököse a parasztlányokat kergette az ólak mellett, Trisztán a régiek nagy csatáiról hallgatott meséket. Megtudta, hogy a sziklákon nyíló vörös kikerics dicsőséget hoz a hősökre, a hadvezér álmában látott héja pedig biztosan balszerencsét jelent. Ám Gurnemans úr egyáltalán nem lelte helyét a régi királyok tágas csatamezőin. Ízléstelen barbároknak tartotta a csillogó szemű trónkövetelőket és a trónszékek aranysujtásos díszeibe kapaszkodó agg királyokat is. Egy trubadúr persze énekel nekik, minden hódítónak, aki a Britannia földjére lépett voltak énekeseik, de az igazi költő, magyarázta, nem leli kedvét a trombitazajban.

Gurnemans úr tényleg nem lelte kedvét az effélékben. Minden szerdán vendégül látott egy agg plébánost, akivel a szelíden alkonyuló fényben tarokkozott. Éljen Márk király, Éljen Márk király – köszöntötték egymást az udvarban, de mihelyt leültek a kártyalapok fölé, nem beszéltek többet a hatalmasokról. A plébános minden jó ütést egy latin adagiummal vagy Horatius-sorral viszonzott. Hogy lehet, hogy van egy másik nyelv, egy szentebb nyelv, amit csak kevesen beszélnek, kíváncsiskodott Trisztán. Túl becsvágyó ez a fiú, sóhajtozott a pap, túl kíváncsi, de a következő évben Gurnemans úr szelíd unszolására Trisztánt latinra és klasszikus irodalomra tanította.

Aeneas megérkezik az Alvilágba, és felismeri maga körül a lángoló Trójában rekedt őseit. A rengeteg, színpompás történet elfeledtette Trisztánnal a sajátjait, és ha az ünnepi hexametereket vagy Gurnemans úr a szerelem boldogságáról szóló cansóit hallgatta, úgy érezte, egy csillagról jött árny ő, akit ezek a szavak keltettek életre. Ám azEarl, akivel megosztotta a padlásszobáját, éjjelenként a molnár özvegyével való kalandjaival traktálta. Finom asszony, mondogatta, finom, művelt, páratlan asszony, nem valami kis buta jószág, és elalvás előtt csettintett az ujjával.

Aeneas bolyongásától, vagy éppen a sok lovaglástól Trisztán alaposan megnyúlt a második nyáron. A parasztlányok szeme elidőzött rajta az udvaron, de Trisztán egyre csak a molnárnéra gondolt. Hölgyét az Earl “vörös molnárnénak” hívta, és Trisztán nem tudhatta, a vörös jelző vajon az asszony hajára, ruhájára vagy épp lobogó szerelmére vonatkozik. Soha nem látta a nőt, ám délutánonként sóvárogva futtatta a lovakat a “malom” előtt. Azt üzeni, mondta az Earl, ha elmész hozzá, téged is meleg tejjel itat, kikeféli majd a kabátodat, és jól megtanít arra, hogyan haldokolnak a roncesvalles-i csatatéren a hősök. Az Earl élesen felnevetett, és Trisztán ilyenkor zavarában le sem merte hunyni a szemét. De félálmában a “molnárné” csigákban leomló vörös haja az ujjai köré tekeredett.

Közben Trisztán haja sötétebb, az arca pedig szabályosabb lett. Ha Gurnemans úr a tengerben meghaló napról szóló költeményét olvasta fel, a pillantása a felolvasása végén ottfelejtődött Trisztán orcáin. A lovag tekintete úgy feszélyezte Trisztánt, mint a parasztlányok az udvaron, vagy az Earl “molnárnéről” szóló történetei. Kár neked az udvarba vágyakoznod, sóhajtott Gurnemans, maradj itt nálam, maradj itt, mint a tulajdon fiam, és meglátod, mindenféle udvari költőnél szabadabb leszel. Ám Trisztán türelmetlen, nyugtalan lett, és szomorúan vette tudomásul, hogy véget értek a latin órák is: a plébános, akivel régen a “klasszikusokat” tanulmányozták, egyre többször betegeskedett.

A harmadik tavaszon egyre többször üldögéltek Gurnemans-szal kettesben a könyvtárteremben. Ilyenkor az alkony, mint egy fiatal lány, vagy a verssorokból megszülető “édes szellő”, közéjük telepedett. Te a csillagok fia vagy, mondta reszkető hangon Gurnemans. Hogyan is ismernéd ki magad az udvarban, a tehetetlen Márk király színe előtt, aki örökös trónviszályokkal igyekszik a változás látszatát kelteni. Egy király, aki mindig talál ellenségeket, magyarázta Gurnemans gúnyosan. A nép innen tudhatja, hogy felelősen uralkodó királya van.

Trisztán nemigen hitt ebben, és szórakozottan megvonta a vállát. Hidd el, fiam, igazán fontos dolgok csak a versekben történnek, vagy a hajnali séták során, mikor a mi egyetlen és valóságos urunk szent pillantására méltatja a földet. Hallgass rám, fiam, és maradj mellettem. De Trisztán már minden történetet ismert, és Gurnemans úr könyvtárában elolvasott már minden verset. Nap mint nap sóvárogva várta, hogy a királyi palota meghirdessen egy valóságos és igazi költőversenyt. Higgye el, jó uram, mondta Gurnemans-nak, ha egy rövid időre el is megyek, azonnal visszatérek.

A következő tavasszal lovas futár járta Cornwallt, kihirdetve hogy Márk király és az Oroszlános Dinasztia – emlékét megőrizendő – szépen öltözött, jómodorú, minden tekintetben megbízható udvari költőket keres. Trisztán kérlelte az Earlt, hogy együtt induljanak el. Mért elégszel meg azzal, hogy itt a birkákat számolgatod, mért elégszel meg azzal, hogy Gurnemans úr pénzesládáján tartsd kezed. Az Earl nagyot sóhajtott és elmesélte, hogy a halászfaluban, ahol ő született, napjában egyszer ettek kenyeret, Isten tudja, hogy volt, de az ő környékükön még az öbölben úszkáló halak is éheztek. És hidd el, Trisztán, ebben a világban mindenki csalfa, mindenki más, mint aminek mutatja magát – egyetlen kivétel: Gurnemans.

Trisztán elmosolyodott, és másnap reggel válla köré kerítve Gurnemans úr utolsó jó köpönyegét, egymaga indult el a fővárosba.

– Túl gyorsan ítélkeztetek, barátaim – szólt közbe Filostrato – ez az érzékeny és becsvágyó fiú „igazi Trisztán”, aki megérdemli, hogy a kalandjaira figyeljünk.

És tizennyolc évesen Trisztán újra köszönthette a tengert. Minden kisebb lett, az öböl fölé hajoló utcák, a terek, a palota előcsarnoka, ahol tizenötévesen várakozott az Earl társaságában – csak a tenger maradt közömbös, nyugodt, beláthatatlan. Már nem franciás nevű parasztgyerekek gyülekeztek az udvarban, hanem művelt, szépen öltözött, jómodorú fiatal lovagok, akik illedelmes kört formáltak Márk király és az udvari tanácsosok körül. Tizenketten lehettek.

A tavaszi napfény pompás és vidám sokszögbe formálta a fiúkat, a királyt és a bölcseket. Márk tekintete jóságosan végigsimított az arcokon, egy pillanatra megállapodott Trisztánon, és mint jó, mértéktudó uralkodóhoz illik, derűs biccentéssel átadta a szót a legöregebb bölcsnek. Ifjú és legkedvesebb barátaim, kezdte az ibolyaszín köpenyes agg, ti – művelt ifjak révén – mindannyian tudjátok, a kitalált, tanulság nélküli történetek kora lejárt, eljött az idő, hogy hasznosságuk szerint mérlegeljük a régi korok örökségét. A műveknek, köhécselt az agg, alkalmazkodni kell az új idők szelleméhez, ahhoz az új szellemhez, amely új és legújabb paripákon közeledik országunk határai felé.

Az ifjak, miközben igyekeztek megfelelő arckifejezést vágni, szorgalmasan bólogattak. Rátok, a legfiatalabbakra hárul az a szerencse, folytatta az agg, hogy változó korunk változó nyelvéhez igazítsátok a régmúlt nagy történeteit. Természetesen próbára kell tennünk, hogy elmétek javára válik-e ellenségektől szorongatott királyságunk szellemi életének. Ezért a jó Márk király tanácsát megfogadva úgy döntöttünk, hogy felolvasunk előttetek elavult szellemű és elavult nyelvezetű műveket, amelyekben mégis találhatók figyelemre méltó értékek. Hogy melyek méltók figyelemre, és melyek nem, azt barátaim, nektek kell eldöntenetek. Kérjük, két hét múlva nyújtsátok be a tanácsosaimnak az értekezéseseteket. Most hallgassátok figyelemmel Achillész és Ulisszesz lovag kalandjait. Magatokra hagyunk benneteket.

A király és jóságos tanácsadói elvonultak. A délutáni fények teremben helyet foglalt egy cingár énekes.

A nap magasan ragyogott Ilion fölött, mint egy ígéret.

(A novella egyik változata megjelent 2005 nyarán a Székelyföldben.)