Bánki Éva összes bejegyzése

A titok, mint…

 „Pörge Dani egy varjút lőtt.

S Rebi néni leesett…”

 

 

Hát lássuk csak!

Jeffrey, a fiatal, életerős detektív szeretné megmutatni Sylacaugát, kamaszkora bölcsőjét Sarának, a jövendőbelijének. És ahogy elvárjuk ezt egy bűnügyi történettől, az ambiciózus ifjú pár rögtön rettentőbbnél rettentőbb rejtélyekre bukkan. Egy kamaszkori búvóhelyen, egy bezárt barlangban találnak mindjárt egy holttestet is: Juliának, az „osztály kurvájának” – egy mindenki által megvetett és kihasznált lánynak – a hulláját.

És ahogy elvárható, Jeffrey és Sara csöppet sem rest. Kinyomoznak mindent, végére járnak egy rakás szennyes ügynek, ámbár egy titokban maradó szál miatt sor kerül egy jóval későbbi lövöldözésre. Az amerikai kis- és külvárosok fojtogató atmoszférájának vannak természetesen a szerzőnél, Karin Slauhternél sokkal ihletettebb krónikásai – még krimiírók között is, gondoljunk csak a Titokzatos folyó Dennis Lehane-jére. A Slauhter-regényt tehát nem ajánljuk olvasóinknak.

A Jeffrey–Sara nyomozópárost, Karin Slauhter Kínját csak azért nem felejtjük el azon nyomban, mert meghökkent bennünket ennek a Magyarországon az Ulpius-ház által kiadott „kisvárosi” krimisorozatnak nemzetközi – és magyarországi (!) népszerűsége. Ha mi, magyarok ennyire szeretünk Sylacaugában csatangolni, családi titkokban turkálni, ha ennyire szeretünk kisvárosi lányok hulláira rábukkanni, akkor mért nem tesszük ezt meg Kazincbarcikán vagy Kunhegyesen?

A magyar krimik többsége miért a múltban játszódik[1]? És a krimielemeket variáló kortárs próza miért kerüli a családi-kisvárosi tematikát?

 

 

A zárt közösségben nyomozó detektív munkája a leginkább hermeneutikai természetű: a múltbeli cselekmény rekonstruálása során kell igaz vagy hamis állítások, a múlttal kapcsolatos helyes vagy helytelen vélekedések közt kiigazodni. A nyomozást nem bérgyilkosok, titkosszolgák vagy bűnszervezetek nehezítik, hanem a múlt „ezer arca”: pletykák, szóbeszédek, hiedelmek. De személyes kockázatot vállal ő is, akárcsak a nagyvárosi detektívet a nyomozás során őt is megalázhatják, kiközösíthetik, ellehetetleníthetik. Egy kisvárosi gyilkosság mégis olyan személyes és fontos ügy számára, mint egy kokainkartell felszámolása.

Ez a fáradhatatlanság még a legszelídebb falusi detektívet, az örökké sürgő-forgó Miss Marple-t is jellemzi. De miért? Hiszen vannak a világon nagyobb rejtélyek, minthogy ki csöpögtette a szomszédasszony kávéjába a mérget. Ezt az engesztelhetetlenséget az angol, klasszikus krimikben a szűzies detektívek „rejtelmes természetével” magyarázzák, míg a hard boiledekben a szexuális vágyódással és az ettől – úgy tűnik – elválaszthatatlan lovagi becsületérzéssel.

Az igazságkereső szenvedély tehát vérbeli szenvedély lenne? Sokszor egyszerű vágypótlék, sokszor pedig a szexuális vonzás intellektuális és morális következménye? Az ideális detektív azért nyomoz, mert mást nem tehet. Olyan fáradhatatlanul és lelkesen kutat, mintha a saját életében is valami csorbát kéne kiküszöbölnie. A titok tényleg eltéphetetlenül szoros érzelmi és intellektuális függésben tartja detektívet – legyen szó szégyenlős vénkisasszonyról, flegma skandináv rendőrről vagy marcona magándetektívről.

Ám a detektív „szenvedélyessége” nemcsak az egyéni létezés drámai, de aztán valamiféle intellektuális kíváncsiságba feloldódó kielégületlenségében rejlik. Ez a magyarázat ugyanis nem ad arra választ, miért éppen itt és miért éppen most nyomoz a detektív. Ahogy arra sem, hogy Magyarországon – mint Kondor Vilmos nyomozója – miért a történelmi múlt rejtélyeivel bajlódik?

A detektívek persze ritkán lépnek ki abból a társadalmi közegből, ahol fiatalon szocializálódtak. Ahogy Geoffrey és Sara, a „nem-ajánlott sorozatunk” két főhőse is egész életükben megmaradnak a „kisvárosi ügyek” szakértőjének. Megvetik, unják, kritizálják, sőt leleplezik ezt a világot, de benne vannak.

Mi, magyarok nem vagyunk eléggé benne a saját életünkben?

A kortárs magyar krimi hiányát talán nem is a detektív és a környezet viszonyában, hanem a műfaj (kulturálisan is meghatározott) feltételeiben kéne keresnünk. A hagyományos krimi néhány alapvető műfaji axiómára épül. Hogy az emberi cselekedetek valamiképpen logikus láncolatot eredményeznek. Hogy egy hős – nevezzük A-nak –, bármiképp is változzon meg élete során, mindvégig A marad, aki a tetteiért élete végéig tartozik viselni a felelősséget. A detektív feladata, hogy ezt a tettest „néven nevezze”.

Kelet-Közép-Európában viszont nemcsak a mindenki által megkérdőjelezhetetlennek tartott közös értékek, hanem a hős (a tettes vagy áldozat) integritása is hiányzik. Ahol egyének és közösségek identitása épül arra, hogy A nem is A, ahol hiszünk abban, hogy bizonyos korszakokban történt dolgok nem is számítanak, ahol azt is elfogadjuk, hogy az én fájdalmam „érzékenység”, míg másoké „sértettség”, ott nehéz elképzelnünk egy szabályos kortárs bűnügyi regényt.

Nehéz ugyan, ámbár nem lehetetlen: Tar Sándor kortárs valóságban játszódó Szürke galambja olyan világot mutat be, ahol nemcsak a tettesek, hanem a lakótelepeken élő, egymást is alig ismerő áldozatok identitása (sőt névazonossága is!) folyton folyvást megkérdőjeleződik. Ahol a tulajdonnév nem leleplez, csak elleplez. Ahol jócskán maradnak felderítetlen bűnügyek, párhuzamos megfejtések vagy éppen azonosítatlan tettesek[2]. Ám az ilyen regénytípus csak sorozatgyilkosok bevetésével működik, hiszen ez az a bűncselekményfajta, ahol az áldozat személye nem számít. Jellemző, hogy ezt a különös regényt a kiadója – talán a „megnevezéstől” menekülve – a könyv borítóján nem bűnügyi regénynek, hanem bűnregénynek titulálja.

De ha az egész létezés, maga a társadalmi környezet azonosíthatatlan és megnevezhetetlen, akkor mi szükségünk volna külön rejtélyekre?  Valóságérzékelésünk talán nem is képes a rejtélyt és a rejtély utáni nyomozást, azaz a rendhagyót és a szabályszerűt megkülönböztetni.


[1] Bánki Éva: Idő és elbeszélés a történelmi krimikben – In: Kalligram. 2009.  VII. 118-121., Uő: A történelmi krimik magyar reneszánszáról – In: Egyenlítő. 2010. XII. 51-53.

[2] Bánki Éva: „A meghalni nem tudó bűn”. Hard-boiled-hagyomány a magyar irodalomban – In: Lepipálva. Tanulmányok a krimiről. Ed by Benyovszky Krisztán, H. Nagy. Péter. Lilium Aurum. Dunaszerdahely. 2009. 83- 106.  

 

Scloe2

Ahhoz képest, hogy

forditott2

– Nem vagytok csúnyák, az már szent igaz! – És Ulrik úr újra meggyomrozta Sjönt széles jókedvében. – Ahhoz képest, hogy csak szolgák vagytok, nem is tűntök szerencsétlennek!
De ő, Ulrik úr – a jókedv ellenére is – bizony nagyon szerencsétlennek tűnt. Tolakodónak, lármásnak, bizonytalannak. És sebezhetőnek
Az arab támadásban elvesztette két fiát, a menyeit elhurcolták, az unokáit meggyilkolták, a háznépe szétszaladt. És most társakra vágyott minden áron, új emberekre, új családra minden idegszálával: fiakra és menyekre, barátokra és rabszolgákra, unokákra és talán egy feleségre is. Egyre hadart, egyre fogadkozott. Megígérte Sjönnek, hogy jó sora lesz, egyszer majd a fiává fogadja, … Rioldának, hogy feleségül veszi, új ruhákat vesz neki, és téli estéken majd hármasban fognak kenyereket sütni…
Gondoljátokcsak-meg! Sehol nem lesz ilyen dolgotok!
Ennyi reménység nem is fért el ebben a viskóban, a majdnem kihalt falu szélén, ahol a szikkadt kis öregember meghúzta magát. És nem fért el a dicsőséges múlt sem. Mert Ulrik úr úgy beszélt magáról, mint az utolsó normannról, Vilmos herceg legeslegkancellárjáról, akinek ütközetek előtt hadurak kérték ki a tanácsát. Aki ismeri a füvek, a csillagok titkát, de valami különös csoda folytán mégsem tanult meg írni és olvasni. A sok hencegésen Riolda nem is csodálkozott: nincs az az erő, ami jobban elszabadítaná a képzeletet, mint a vereség, amivel képtelenek vagyunk  szembenézni.
A háború nem hagy túlélőket. Az öreg is csak azért kapaszkodott beléjük, hogy az elmúlt nyárról megfeledkezhessen.  De volt valami taszító a lármás élnivágyásában. Igen, Sjön jó fiú ahhoz képest…, Riolda elég csinos, ők ketten elég serények, persze, ő nem mondana róluk semmi rosszat, de… Ulrikot a szúrós testszag mellett valami nyughatatlan pökhendiség és sóvárgás is körüllebegte. Délutánonként félrehúzta Sjönt, hogy tanácsokat adjon a szerelmet  illetően, utána Rioldát, hogy megmagyarázza, aztán megmutassa, megérintse…
Szegény kis faszkalap, gondolta Riolda. Nem volt olyan betegség, ami rémesebb lett volna, mint az öregember lármás tolakodása! A falubeliek – néhány ravasz öreg és a támadást valahogy átvészelt testvérpár – úgy vélekedtek, hogy Ulrik, ez a hajdan szerény katona meghibbant.
Nem meggyászolni, hanem újraalapítani próbálja a múltat.
Ám ők pár napra mégiscsak odaköltöztek, és hallgatták az összefüggéstelen dicsekvéseket, miközben rendbe tették, felsöpörték a kunyhót. Ha nem is olyan ügybuzgón, mint ahogy Ulrik elvárta volna, de ahhoz képest mégiscsak szorgalmasan…
Mindezt azért, mert Ulrik földecskéjét egyetlen gyalogút választotta el a Crassiusok kastélyától. A kastély mögött pedig ott ringatózott, mint valami jóllakott sirály, egy fehér  hajó.
És ők ezt a hajócskát szemelték ki a tengerpartról.
Ám nem volt könnyű Ulrik úr locsogásából kihüvelyezni, élnek-e vagy halnak a Crassiusok, a hajó gazdái. Riolda próbált másokat is faggatni, és mindent megtudni erről az undorító, dögletes és gyógyíthatatlan családról.
A falusiak megbotránkoztak. Elment az eszed! Te-csak-ne-játssz-a-tűzzel!

Mert nem mindenkit védenek falak vagy zsoldosok, itt, Normandia elmaradott részein megteszi ezt az örökletes csúnyaság is. És a józan óvatosság! A Crassiusoknak soha nem volt akkora földjük, ami kísértésbe hozhatott volna egy csellengő bandavezért vagy nyugtalan uralkodót. És még a kastélyuk sem becsületes normann lakótoronyra, hanem átépített római villára hasonlított.
No de nem mindenki áhítozhat a Nibelungok elrejtett aranyára vagy más körmönfont, mesebeli drágaságokra! Sokan megelégednek a szomszédjuk lehullott gyümölcseivel. Ámde a Crassiusokat soha senki nem próbálta meg kirabolni, mert az arcukat valami örökletes nyavalya, egy undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegség csúfította el. Harminc éves korukra a bőrük egészen vastag és rücskös lett, a szemük belenőtt a húsukba, a kezükön az ujjak karomszerűvé görbültek, és végül már egyre lomhábban mozogtak. Életük delén a testüket beborító páncél, a tulajdon bőrük lassan megfojtotta őket.
Sok rabszolgának persze nem adatik meg, hogy „élete delén”, egy kandalló elé lökött szőnyegen heverve az élet mulandóságáról elmélkedjen! Ám a Crassiusok urak voltak, itt laktak a rómaiak óta, és persze sosem mulasztották el, hogy a parton végigcsörtető hódítóknak örökös hűséget fogadjanak. De még ennyi óvatosság sem volt elég: azt terjesztették magukról, hogy aki belép a gesztenyefáik közé, az örökre elveszett, mert elkapja undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegségüket.
Riolda nem félt annyira ettől a nevezetes fertőzéstől. Vilmos herceg udvarában szolgált egy fiatal Crassius, és ő nem látott egyetlen katonát sem, aki a Crassius-fiút megpillantva kísértetté vagy nyáladzó szörnyeteggé változott volna. Ám ha félni nem félt, aggódni ő is aggódott. Ha nem is hitt abban, hogy mi mind heted-, kilenced- vagy  századíziglen testvérek vagyunk – hogy minden ember egyetlen emberpárból származik, mint ahogy egy nyáj fejlődik ki egyetlen anya- és apa-juhból –, arra sem érzett vágyat, hogy minden eldugott sarokban démonokat lásson. Ám ha a Crassiusok nem is démonok, vajon milyen élete lehet azoknak, akik húsz éves koruktól ki sem mozdulnak a kastélyukból, és az undorító, dögletes és gyógyíthatatlan világgal szemben egy undorító, dögletes, gyógyíthatatlan betegség hírével védekeznek?

A Crassiusokat évek óta nem látta senki. Éjszakáról éjszakára mégis füst szállt fel a kéményükből. Ugyanilyen rejtélyes – mesélték a falusiak – a származásuk is. Soha senki nem hallott gyereksírást a Crassius-házból, de évről évre felbukkannak a kastély körül magukat Crassisusoknak nevező kamaszok, akik nagy riadalmat keltve végigvágtatnak a part körüli utakon. Honnan jönnek ezek a fiúk? Hol születtek, ki dajkálja őket?  Van-e földi nő, aki saját akaratából osztozna a Crassiusok undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegségében? És mégis: olykor női nevetést sodor ide-oda a szél a gesztenyefák alatt.
Riolda mosolygott: éjszakai zörejek, titokzatos női sóhajok nélkül hogyan terjedhetnének a falusi rémtörténetek? Ulrik úr szerint a halálos fertőzéshez még csak ördögi hangok sem kellenek. Elég csak  gondolni szegény Crassiusokra, és máris elkaphatjuk undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegséget.  A pillantásokról már nem is beszélve!
Riolda ennek ellenére sűrűn át-átpillantgatott az ösvényen, de soha semmi mozgást nem látott ebben a tündökletesen zöld kertben. És ami még furcsább, lehullott gyümölcsöket sem. Persze ha létezik rejtélyes bőrbetegség, akkor mért ne létezhetne rejtélyes szembetegség is, ami arra kényszeríti szegény Crassiusokat, hogy éjszaka öntözzenek és kapáljanak. Ám Riolda nem hitt ebben sem. Szerinte nem egy napfénytől irtózó Crassius, hanem egy ravasz falubeli szedegeti össze éjjelente a lehullott körtéket.
Ám még ennek a ravasz falusinak is tudnia kéne, hogy akkor lenne a legeslegravaszabb, ha hagyná a lehullott körtéket, és a kis hajóval rögtön elindulna Dániába. De talán mégiscsak bonyolultabb módon szövődnek össze élők és halottak, a jámbor falusiak és a szörnyek titkai!
Ám Sjön és ő idegenek voltak itt. Jobb nem kotnyeleskedni, mondogatta Ulrik úr.

Így hát maradt az éjszaka. A bizonytalan holdfény, ami minden éjjel kéklő tócsaként remeg a gesztenyefák körbezárta kis kertben. Riolda megvárta, hogy a kutyák is álomba fegyelmezzék magukat, hogy Ulrik úr is elmerüljön a bűntudatos álmokba, azután könnyedén átbújt a sövényen, és a szoknyáját megemelve végiglépdelt a kékesen hunyorgó tó hullámain, a szépen gondozott rebarbara-, saláta-, káposzta-ágyasokon. Várt valami különös mozgásra vagy jelre – vagy legalább egy női sóhajra vagy jajkiáltásra…! De minden borzongató előjel, lihegés, sátáni kacaj nélkül megérkezett egy, a kastély oldalán elkerített, apró fűszerkerthez. Letérdelt, hogy kicsit gyönyörködjön benne. Micsoda eleven, vidám játékkertecske! Az oldalán hatalmas kagylók és színes bögrék, amiben eleven hajtások bújnak-tekergőznek. Loncfű, kapor, majoránna, szegfű, petrezselyem. De még a bazsalikom szívfájdító illatán is áthatolt egy ember vagy állat tetemének édeskés bűze.
Ám ha mindenki meghalt, ki az, aki ilyen szorgosan locsolgatja a bujtásokat?
A legutolsó élő vagy holt Crassiust keresve beóvakodott a kastély kései rózsáktól illatozó udvarára. Finoman csiszolt kőasztal, körülötte kényelmes székek, mintha a kastély ura egy pillanatra abbahagyta volna az elmélkedést, hogy elábrándozzon néhány verssoron, vagy megnézze, szépen növekednek-e a holdfényben a veteményei. Talán feketék már a rózsák is, suttogott maga elé Riolda. Délben még perzselt a nap, de az ősz már a pusztulás nyomában járt: a nyaka fázott, a karja lúdbőrözött.
És ez a hideg igencsak valóságos volt! Felkapott a fonott székről egy takarót, hogy gyorsan beburkolózzon. Ám ahogy hirtelen megpördült, nem tudott a gyomrából feltörő kiáltásnak parancsolni. Beleolvadva a kőfal sápadt színeibe egy meztelen kőszobor nézett vele farkasszemet! Egy rezzenéstelen, embernagyságú márvány-asszony, akihez foghatót csak Illighaen kézirataiban látott! Le kellett ülnie a földre, hogy végre megnyugodjon. Miért állítanak efféléket az emberek a kertjükbe? Talán, hogy a halottaikra emlékezzenek? Vagy hogy az álmaikra vigyázzanak a meztelen lények? Vagy talán azért, hogy örökölt csúfságukkal ilyen szépséges nő tekintete előtt szembesüljenek? Vagy hálásak ennek a kőanyának, mert ő szülte nekik a gyerekeket?
Riolda megsimította a meztelen szobor saruját, és letérdelt, hogy a saját anyján gondolkodjon. A hófehér szobor semmilyen bomló szagot nem árasztott, inkább fölényes bátorságot és nyugalmat sugárzott. Nem lehettek olyan iszonyú szörnyetegek a Crassiusok, ha egész életükben összezárták magukat ezzel az eleven szépséggel! De hogy végigjárja a szobákat, hogy megtudja, mi maradt utánuk az ágyukban, vagy hogy megnézze, milyen olvasnivalóval ütötték el fenséges magányukat, ahhoz nem volt bátorsága.
Ki vagyok én, hogy le is leplezzem a csúfságukat?
Ott maradt a szobor lábánál, és várta a hajnalt, meg talán azt a legeslegravaszabb falusit, aki azért jár ide, hogy összeszedegesse a lepotyogott körtéket.  De már tudta, nincs is ilyen falusi: a Crassiusok meghaltak vagy elköltöztek, és a kert szeretetből éli tovább azt a magasrendű, nyugodt életet, amit a saját bőrük páncéljába zárt, kitaszított és idegen család megőrzött itt évszázadokig.
Hiába jött a hajnal, az émelyítő csend foglyul ejtette. És mi történne, ha ez a kőanya nem engedné többé felállni? Ha kiderülne, hogy tényleg megbetegít a Crassiusok közelsége? Megint elfogta a kíváncsiság, hogy kezébe vegye a Crassiusok táblajátékait, hogy megnézze a ruháikat, hogy elolvassa a leveleiket, de túl ünnepélyes volt a csend.
Várnia kellett, míg az a kis vörösség szertefoszlik a levegőben.
Senki, senki. A kis öbölhöz kőbe vájt lépcsőfokok vezettek – kényelmesen és magától értetődően, hogy még viharos szélben se kelljen a Crassiusoknak a nedves köveken méltatlanul ide-oda csúszkálni.  Riolda már azon sem csodálkozott volna, ha a kis hajó emberi hangon megszólal, szépen bemutatkozik, és megkéri, hogy a jövőben bánjon vele illő tisztelettel. De nem szólalt meg, csak felnyögött, mikor Riolda beugrott, hogy megnézze, megvannak-e az evezői. Szépen faragott, normann kis hajó volt, csak kisebb és könnyebb, mint Vilmos herceg cirkálói. Mintha a kis hajócskát is elkényelmesítette volna a római élet és ez az erjedő-növekvő, gyönyörű kert.
De ketten nem fogjuk majd tudni a hajót irányítani!
A hullámok dohogása visszavetette őt a saját valóságába. Vajon a Nagy Jótevőt, a rémes Ulrik urat vagy a két falubeli árvát vigyék magukkal útitársnak? Alázatos szolgákként vagy egyszerű fiatalokként akarnak megérkezni Dániába? És egyáltalán Dániába akarnak-e érkezni? Ahol a vikingek a fekete haját tapogatva majd azt találgatják, melyik démontól született? Megint a kőanyára gondolt, az örökfiatal, meztelen anyára, aki a Crassiusok belső udvarát őrizte. Lehet, hogy ebben a kertben én is testvére vagyok a Crassiusoknak? Vagy mindenkinek?
Egyszercsak óriási csörtetést hallott. Egy álom végetért, pontosan úgy, mint mikor egy nevet elfelejtünk, szándékosan kitörlünk az elménkből, és érezzük, hogy mindörökre.

A nevét kiáltozva, a félelem vagy a tisztelet mindenféle jele nélkül Sjön rohant végig a kerten.
Megállt a lépcsők fölött és boldogan vigyorgott:
– Micsoda rémesen bűzlő hely! Hát nem csoda, hogy elmenekültek innen ezek a szerencsétlenek! De te jól vagy, Riolda, ugye?
Riolda elmosolyodott, és csak magában gondolta végig: igen, ahhoz képest
Ahogy Sjön beugrott a hajóba, csak annyit kérdezett: – Ugye, nem gondolod, hogy azt a szerencsétlen Ulrikot is magunkkal kéne vinni?
De Sjön bizony úgy gondolta. Kicsit sokat beszél ugyan, és úgy tesz, mintha a szolgái lennének, de azért nem szabad szegényt az éhínség martalékául hagyni… Legalább egy esélyt…! Egyetlen esélyt…!
Ám szerencsére a jó Ulrik urat egy cseppet sem érdekelték saját esélyei. És nem félt a közelgő éhínségtől sem. Hiszen az új hercegnek bármikor szüksége lehet az ő titkos tudására és szakértelmére! És jön a mindent eldöntő ütközet! Mi lenne a világból, ha ő, az utolsó normann  hullámok szeszélyére bízná magát… Ha gyáván megfutamodna?
Rioldát elöntötte a felismerés, hogy ez a zavaros kis öregember egész egyszerűen nem hiszi el a fiai halálát. Vagy meg akarja őket várni, itt, ebben a faluban. Bármit is jelentsen a várakozás.
Az idő lassúsága az egyetlen, amivel áldozni tudunk a halottainknak.

 forditott3

 

Törzs és gyűlölet

Hogy milyen sokat gondoltam Karcsi bácsira!

Ez persze nem igaz. Mert melyik a melyik? A nyílt utcán Karcsi bácsit nem is tudnám Jani bácsitól, szegény Dani bácsitól, az unokatestvérem, az élettársam bácsikáitól megkülönböztetni.

A körülöttem üldögélő rokonok ezt nagyon is tudják. És mégis bólogatnak: mert ami nem igaz, az még nem jelenti, hogy ne lehetne helyes. A törzs nyelvében az üres kijelentések is az összetartozás érzését erősíti. És én olyan vagyok, mint egy politikus: deklarálom, hogy hozzájuk tartozom, de személy szerint nem érdekel egyikük sem. No de mi van, ha a közmondásos karcsibácsi mögött egy eleven ember rejtőzik? Valaki, aki szerelmes volt, verseket írt, küzdött a rákkal – vagy egyiket sem tette, de épp olyan összetéveszthetetlen volt, mint mi mind. És ha betör valahova, hazudik, cigányozik, zsidózik, gyereket molesztál, vajon akkor is az én karcsibácsim?

No de kit lelkesít ma már néhány egyenkardigános, egyenkalapos öreg rokon? Már régesrég nem a nemzetségi összetartás, a vér szimbolikus terében gondolkodunk, a törzshöz való tartozást a nemzet, és később a „politikai oldal” vette át. Én is innen merítem az identitásomat. Innen választom ki a saját karcsibácsiaimat. És a helyes személet birtokában megelégszem – legyen szó a székely autonómiáról vagy akár az aluljárókból elkergetett hajléktalanokról – a helyes válaszokkal. Hiszen tartozom valahova.

Az oldalnak (bal/jobb) persze csak akkor van értelme, ha létezik a másik oldal is. Amolyan ellenvilág, ahol, mint Alice Tükörországában minden van, minden ugyanúgy van, csak épp fordítva működik… Hiszen mi értelme olyan klánhoz tartozni, ami csak képzeli, hogy az ellen-klánnal találkozik? Ahol nincsenek valós összecsapások? Ahol nincs kivel a grundon megküzdeni? Ám egyre több jel mutat arra, hogy ez a két szimbolikus tér alig érintkezik. Sok minden mellett az uniformizálás módja is különbözik.

Létezik-e amúgy Karcsi bácsi egyáltalán? A falusi rokon, a „nép” vagy az értelmiségi jóakaratot nem eléggé méltányoló „egyszerű” választópolgár? Odaképzel bárki is a maszk mögé egy eleven személyt? Egyáltalán hogyan tipologizáljuk azt, aki nem közénk tartozik?

A baloldal mitológiájának visszatérő szereplője a sértődős, sarokban duzzogós, engesztelhetetlenségig megbántott jobboldali. Mert ahhoz hogy valaki a szívére vegye a sértéseket, idegbetegnek vagy számító gazembernek kell lennie. Ha pedig saját jószántából nem vesz részt egy bármiféle – szókimondónak nevezett – kick boksz bajnokságon, akkor „féli” a versenyt. Gyáva, mihaszna, alávaló. Az általánosítások mögött tehát nem képződik meg egy eleven személy – az egyediség, de akár az érzékenység is csak a „mi oldalunkhoz” tartozók kiváltsága.

 

Fordítva mindez nem történhet meg. Ha egy jobboldali bitang szemétládának nevez valakit, akkor nem csodálkozik, ha az illető nem hívja meg a kislánya óvodai ballagására, vagy nem támogatja a fordítói-alkotói-akármilyen kérelmét. Mert pontosan tudja, hogy a sértés nemcsak a mesebeli karcsibácsit vagy ellenséget sújtja, hanem az élő, a másokkal összetéveszthetetlen személyt. És ez is a cél – vagy ez is a cél. Jobboldalon soha senki nem rest a konkrét valóságra rámutatni, mert hiszen az eszme és az eszme képviselője a mindennapi életben tényleg nehezen választható szét. Hát hogy lehetne igaz a tolerancia eszménye, ha azt a legpökhendibb, még a szomszéd ízléstelen nyakkendőjén, a BKK-ellenőrök kövérségén is gúnyolódni tudó értelmiségiek hirdetik? Ezek akarnak minket kioktatni?

A jobboldal általánosításaihoz, karcsibácsizásaihoz, általánosításaihoz mindig tapad valamennyi konkrétumokhoz való ragaszkodás. Ám nehéz arról meggyőzni egy fő-fő-hiteles személyt, hogy egy eszme attól még igaz lehet, ha ezt a saját életükben megvalósítani nem tudó emberek képviselik. És bármilyen hihetetlen: akár őszintén is képviselhetik. Mindennapi tapasztalatok alapján az elvek valóságát teljesen kétségbe vonni cinizmus vagy otrombaság. Hiszen gyengíti-e bármennyire is Isten létezését, Dante Alighieri vagy Vivaldi nagyszerűségét vagy akár az olasz konyha nagyszerűségét, ha azok nagyságát béna, ostoba, bűnös, főzni, élni, hinni nem tudó emberek hirdetik?

Valamennyire azért igen – lássuk be. Hiszen mindannyian itt és most élünk, nem kizárólag a jelek és szavak valóságában. De mintha az itt és most, a szavak valóságra-vonatkozásanem lenne ugyanaz, pedig a kulturkampfos kötélhúzásnak épp a világos szembefeszülés adná az igazi értelmét. Ám ha nem ugyanarról és nem ugyanúgy beszélünk, akkor mi értelme lenne a megértésnek, a megbocsátásnak? Vagy akár a kiütéses győzelemnek is.

Akit ki akarnál ütni, talán nem is ott van, ahol képzeled. A kétféle szimbolikus tér, a kétféle nyelv nem vetíthető egymásra, mert annyira más a viszonyuk az elvont fogalmakhoz, az egyediséghez és a társadalmi valósághoz.

 

A fiatalabbak persze látják, hogy ennek az ál-kötélhúzásnak – bár ez a harc számtalan al- és fő-kötélhúzót eltart – nincs sok értelme. Hiszen nem is szemben állunk. Nem is ugyanazt a kötelet fogjuk. Talán már csak a megszokás rángat ide-oda kötéldarabkákat, hajdan igaznak gondolt, de azóta helyessé kopott állításokat. Te közénk tartozol / te nem tartozol közénk. Te karcsibácsi vagy / te annál is rosszabb vagy: te vagy az ellenség. Miközben mindenki jövője a karcsibácsikon, az ő legitimációjukon és az általuk megválasztott képviselőkön múlik. De a szimbolikus nyelvek olyan attitűdöket közvetítenek, amelyek kizárnak ebből minden idegent: épp ezért nincs senki, aki számon kérhetné rajtuk az elvhűséget és a valóságismeret.

Ha pedig így van, akkor minek törődsz a forma-kalapokkal és forma-mondatokkal? A másoktól örökölt kötéldarabkákkal? Az egész kötélhúzással?

Télen élesebbek a színek és lassabban telik az idő. És szerencsére sokkal, de sokkal több időt lehetünk egyedül. Hát hagyd egy időre a másoktól kapott helyes válaszokat, és lépésről-lépésre, állításról-állításra törődj inkább az igazsággal. És ha már karácsony van, ha pár napig az unalmas arcokat úgysem lehet elkerülni, fedezd fel, van-e valami eleven a karcsibácsis maszkok mögött.

 

 

 

 

Urdu-murdu

Ennek már befellegzett. Örökre vége.

 

Talán ilyennek látták Magyarországot a XVII. sz. végi utazók: az a néhány síkvidéken csellengő zsoldos, a híres térképészeti akció, az I. és II. Katonai Felmérés lóhátról nézelődő, a pusztulást számba vevő, ifjú földmérői. Elmocsarasodott tájak, kivágott erdők, szittyók, odvas fák módjára meredő, kiégett templomromok, és ahol ember jár, mindenhol a morbus hungaricus, a kiütéses tífusz démonai. Átokföldje, pusztaság – elvétve vagy foltokban magyar talán.

Most szólhatnánk pár dagályos szót az újjáépítés küzdelmeiről – de nem az az ország épült fel, amit százötven évvel korábban feldúltak a törökök. Felszámoltatott a latin nyelv révén egybetartott Hungaria, és megszületett a Habsburgoknak alávetett Magyarország. Ezt az új „alapítást” vagy „újjáalapítást” sem akkor, sem ma nem ünnepeljük. Magyarország kétszer is rettenetes vereséget szenvedett: egyszer, mikor a törökökkel szemben elveszett az ország, másodszor, mikor a túlélő magyarság zöme a török-ellenes felszabadító harcokban a törökök oldalára állt. Ahhoz hogy ünnepeljünk, győzelem kell – vagy ha nincs győzelem, legalább egy államférfi (egy „államnő” vagy akárki), aki előnyös tárgyalási pozíciót harcol ki a Habsburgokkal szemben. De ez is hiányzott. Buda visszavívásának idején a kor egyik legnagyobb magyar politikai gondolkodója és költője, a barokkosan bonyodalmas lelkű, az önálló Magyarország helyét a nyugati szövetségesek között kijelölni akaró Zrínyi Miklós már halott.

Akkor minek „szentistvánozunk”? És egyáltalán mért beszélünk még mindig magyarul? Hiszen a „visszafoglalás” birodalmi lendülete, a nyomában járó pusztulás felszámolta a százötven év alatt kialakult kényszerű paraszti önszerveződés kereteit is. Szép elgondolás, hogy a szláv és német telepesek udvarán kiszáradt a körtefa, ha azok nem magyarul szóltak hozzá, de hát nem ilyenek a körtefák – az emberen túli valóság bármilyen emberi nyelvnek megadja magát (Vagy azt képzeljük, megadja magát.) Talán a hódoltság idején megszilárdult magyar identitás lehetett vonzó? Az az identitás, amely mitológiai múltként tekintett vissza a középkori Hungariára?  Amely a magyar nyelvet, a hozzá kötődő múltat és a függetlenségi törekvést egymáshoz rendelte? A plebejus nemzettudatnak a XVII. század óta része ez a szabadságvágy. Éltek ugyan nagy hungarusok a XIX. században is – közöttük talán Liszt Ferenc volt a leghíresebb – de a hódoltság korában kialakult autonómia-eszménytől ők sem tudtak szabadulni.

 

És mért is akartak volna szabadulni? Mindegy, hogy kik veszik birtokkba a régi szavakat és történeteket. Nem is az emlékező számít, hanem csak az emlékezet.

De a nevezetes „felszabadulás” megszilárdított két szabadság-ellenes ideológiát és hozzá kötődő hatalmi diskurzust. Ha a magyarságot – a történelmi tények ellenében – etnikai minőségnek tekintjük, akkor mindig találhatsz olyan magyarokat, akik előtted érkeztek, és akik azt várják, hogy ezt tiszteletben tartsd. Nemcsak heted-, tized-, hanem akárhányad-íziglen is. Az alárendelődés szép lassan a véredbe ivódik. Még néhány évszázad, és a hátsó sorban te is ott táncolsz „lelkesülten” Hoppáré herceg esküvőjén – a magyar operettek ilyen nyomorúságos szolgalelkeknek láttatják a „hű” parasztokat.

 

Akkor identitásodat rábíznád inkább az emlékezet szakembereire, az értelmiségre? Majd a tanár úr megmondja, hogy hol, mikor, hova kell letérdepelned, hogy hol, mikor, milyen sorrendbe kell vezekelned Géza, Sámson, Anasztáz és ki-tudja-milyen királyokért. A múlt, mint örökös teher. Mint járom és adósság. Az emlékezet, amit szakértőkre kell bíznunk, hiszen mi magunk kevesen vagyunk hozzá. Felelőtlenül emlékezgetni merészelnél? Csak várd a szakértőt, ő majd megmondja, hogy mettől a meddig…, és hogy fontos-e egyáltalán…

 

Mi a fontosabb? Az emlékezet vagy maguk az emlékezők? Az emlékezet intézményesüléséhez tényleg hozzátapadtak az ilyen szabadság- és autonómia-ellenes beidegződések. Ez is morbus hungaricus, csak sokkal nehezebb visszaszorítani, mint a Habsburg-katonákat tizedelő kiütéses tífuszt. De a „visszafoglalás” korának örökségéhez tartozik.

Maradnak hát a szavak, a szavaink. Hiszen a magyar nyelv a mi bástyánk és reménységünk. No de melyik magyar nyelv? A finnugor, a török, a babilóniai, az urdu-murdu vagy a sumér? Mert a nyelvhez a szabályok és a jelek mellett hozzátartoznak a történetével kapcsolatos teóriák is. Én – titokban – nem tartom magammal egészen egyenrangúnak azokat, akiket nem győznek a meg a szabályos hangmegfelelés érvei… És sokáig nem is értettem, milyenféle indítékok, érzelmek munkálhatnak az ilyen nevetséges őskeresésben. (És az igazság, hogy ma sem teljesen értem.) De közben kezembe került a baloldali szabadságharcos, a magyar munkásmozgalom megalapításánál is ott serénykedő Táncsics Mihály a magyar nyelv ősiségét (leg-leg-ősiségét) bizonygató tanulmánya. Végtére is egy népfi, egy plebejus hazafi mire legyen büszke? Árpádra, Werbőczire vagy az ikes igékre?

 

Az ikes igékre. 

Az anyanyelv a beszélőt a valóság fölötti uralom képzetével ruházza fel, emellett elhiteti vele, hogy nincsenek régebbi építőelemei a civilizációnak, mint a szavaink. De nem mindenkinek adatott meg az, mint Esti Kornélnak, hogy a száz legszebb török jövevényszót száz csók kíséretében adja vissza egy török kislánynak. A csók vajon nem annak beismerése, hogy a szavaink oly régiek és természetesek, mint a mozdulataink? Ám vannak, akik nem tudják, melyik is az a száz jövevényszó. És vannak, akik nem szeretnek csókolózni. Nekik való a sumér-akkád-urdu-murdu nyelvrokonság.

Mi a fontosabb? Az emlékezet vagy az emlékező?

 

Az angolszász krimikben és horrorfilmekben a múlthoz, a régiséghez mindig a romlottság, az elvetemültség, a feslettség érzése társul. Ha egy ház nagyon régi – az amerikai filmekben legalább száz-százötven éves – akkor a falakat azon mód birtokba veszi a szorongás, majd a szorongás nyomában járó kísértetek. Nevetséges lenne? A múlt csak a mi jelenünk szabadságviszonyai közt számíthat felszabadítónak vagy csüggesztőnek. Én gyerekkorom legfelszabadítóbb pillanatait a régi iskolám, a hajdani kanizsai vár köveiből épült Batthyány-fogadó padlásán csatangolva éltem át. Onnan fentről – igen, a múlt fennségéből – alátekintve a jelen sérelmei, rettentő alá-fölé-rendelődései, a hetvenes évek tekintélyelvű kisszerűsége már nem is tűnt olyan nyomasztónak és örökérvényének. És míg fülembe bömbölt a buszpályaudvar megafonja, beborítva a főteret a furcsábbnál furcsább zalai falunevekkel –Gyülevész, Hahót, Kányavár, Pölöskefő, Hagyárosbörönd, Galambok –, megbűvölten bámultam a szemben lévő Törvényház vörös csillagát.

 

Egyszer majd a kommunisták is eltakarodnak. Ahogy eltakarodtak a grófok, a Batthyány-ak, a Habsburgok, de még a törökök is. Kamasz voltam: diadalmasan és feltétel nélkül azonosultam az elnyomottakkal. (Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy kicsit mindannyian törökök, Habsburgok, grófok és kommunisták vagyunk.)

De akárkik vagyunk, nincs olyan hatalom, ami a szavaknál erősebb lehetne. Ezek a falunevek itt lebegtek a törökök előtt is, és senki nem tudta maradéktalanul birtokba venni őket. Általunk léteznek, csakis általunk, de nem halnak meg velünk együtt – nincs az a diktátor, aki eleven szavakat temethetne a koporsójába, gondoltam elégedetten. És végül már olyan jókedvűen hallgattam ezeket az utánozhatatlanul urdu-murdu neveket, mint a fiatal telepesek, akik a „nagy visszafoglalás” után először tették be a lábukat Zala megyébe.

Fiume visszafoglalása

Én nagy kerülőutakkal érkeztem a tengerhez. Bár a hajdani Budapest-Fiume-expressz egyik legendás állomásán születtem, először nem Abbáziában vagy Fiumében, hanem a Tejo partján, Lisszabonnál láttam meg a tengert.

Nem is volt olyan könnyű a nyolcvanas években kijutni az Adriára. A sínek megvoltak, a vonatok szakadatlanul robogtak Zágrábba és Rijekába, de Balatonszentgyörgy után már egyenfrizurás tisztek szállták meg a kocsikat, hogy kifaggassák az utasokat: Hova utazik? Kije-mije lakik Nagykanizsán? Hány napig marad a határsávban?

A tenger túl volt rajtunk. De elvágva a parttól, több száz kilométerre az Adriától Nagykanizsa mégis tengeri város maradt. Hiszen soha nem heverte ki az adriai piacok elvesztését, hogy impozáns pályaudvara szinte elhagyatva és feleslegesen ásítozik a zalai dombok közepén. Fiumében engem néhány utcarészlet a nagykanizsai belvárosra emlékeztet, mintha a „gabonahajókkal” a tengert járó kanizsai kereskedők fiumei mintára akarták volna a városunkat szépíteni.

Délen szabadság, nyitottság, a szentlélek szavára még emlékező tengeri szél, itthon kopottság, szűkösség, szorongó félálmok. Ne nevess, ne sírj, ne idegeskedj! Mit szólnak a szomszédok!? Mi-lesz-így-belőled? A dél felé száguldó vonat sípja – mint a szelet, Maestralnak hívták az expresszvonatot is – minden gyerekkori rémálomba belehasított, ritmust adva ezzel a félelemnek. Máig szentül hiszem, hogy a mi városunk „kanyarodójában” húzta meg Péterfy Jenő a ravaszt, hogy itt támadta meg az őrült lány Esti Kornélt, hogy nagy ügyefogyottan itt csókolták meg először egymást a szerelmesek: a Fiume felé tartó nászutasok, a mester feleségét elszöktető iparoslegények, a kalaposlányokkal kiruccanó katonatisztek…

Képeslap-emlékezetté halványodó századforduló. közhelyek! És mégis, hogy féltem az ezerszer is elolvasott „vonatos” Esti Kornél-novellától! De mitől is féltem? Hogy majd rám ugrik egy ismeretlen fiú a tenger felé száguldó vonaton? Vagy – szörnyű kimondani, de még elképzelni is – én leszek az, aki a kerekek ütemes zajától felhevülve ráugrik egy ismeretlenre? Hogy megszégyenülök, és soha nem érkezem meg?

Aztán pincérek, hordárok, bámészkodó nénik közt lökdösődve, hatalmas daruk és óceánjárók közt először megpillantva a tengert, láttam, hogy a tenger nem a „jók” kiváltsága. Egyébként Lisszabon is „magyar kikötőhely”, innen és Sevillából indultak a mindezidáig legsikeresebb értelmiségi kirajzás résztvevői, a XVII-XVIII. századi magyar jezsuita misszionáriusok. Hogy aztán Latin-Amerikában hidakat építsenek, folyókat szabályozzanak, iskolákat igazgassanak és szálkás latin betűikkel feljegyezzék az indián írásokat. Mert hiszen Magyarország sokszor üzente az alacsony származású fiataloknak: kívül tágasabb. Talán ezért is van a kikötő szónak magyar nyelvben egy kicsit bús konnotációja: a kikötőkből elindulni szokás, és nem visszatérni.

Ám mi nem búsulni jöttünk Horvátországba, hanem fagyizni, fürdeni, megmártózni a tengeri szélben, szellőzni egy kicsit! A múlt panoptikumszerű helyreállításától már úgyis eliszonyodtam. Az első nap órákat töltöttem Abbázia, ennek az orosz milliárdosok pénzén felújított mesevárosnak a híres Angolparkjában, mígnem arra neszeltem fel, hogy tökéletesen egyedül vagyok egy simulacrum-valóságban. És talán számítógép vezérli a föld alatt kapaszkodó gyökereket, talán egy szoftver ellenőrzi a percenként felcsapó madártrillákat, rám kényszerítve így egy precízen kimért, de álságos, és ebben a tökéletes formájában soha nem létezett múltat.

Fiume – szerencsére – egészen valóságos város. Itt olyan mély sebeket ejtett a szocializmus, hogy egyetlen befektető vagy elmés látványtervező sem vesződne a felújításával. Próbálom a brigádtrappban a tenger felé igyekvő, a kinyúlt fürdőruháikban a hullámok közt lubickoló horvát néniket összevetni a velhákkal, a tősgyökeres portugál hölgyekkel, vagy a régi, kalapos-nyakkendős őnagyságákkal, akik a régi fényképeken merengenek. De hiába próbálom.

Pedig a horvát asszonyok is hagyománytisztelők. Ha nem a strandra nyargalnak, akkor az unokáikat terelgetik a templomokban vagy „mély gyászt öltve”, sétafikálnak a városban. Fekete cipő, hőségtől nyúlós fekete nejlonharisnya, fekete blúz, fekete szoknya, fekete minden – ilyet is csak gyerekkoromban láttam…

Ám hova lett a régi fény, a város régi eleganciája! A hajdani Fiume választékosságát dicsérő, a város mostani elszlumosodásán kesergő útikönyvek tágabb összefüggésekbe ágyazzák a tengerben pancsoló, öreg nénik látványát. Fiuméből „Jugoszlávia foglya”, ízig-vérig szocialista nagyváros lett, erre az emlékeztet a sok nyugdíjas fizikai munkás, és a város történelmi dombjait, levendulával benőtt udvarait körbeölelő paneltenger. Meglehet, nekem is úgy kéne éreznem, hogy a hogy a konyhaablakukból a Kvarner-öböl pompájában gyönyörködő nyugdíjasok tőlem veszik el a kilátást?

De nem érzem úgy. A társadalmi szegregációra való törekvés nem is volt mindig a nemzeti gondolkodás része. Lang Jakab, II. Rákóczi Ferenc udvari orvosa neves fürdőhelyek közelében curatoriumokat, lábadozókórházakat szervezett a beteg bakáknak is. És ha az úri közönséget Stubnyafürdőn nem zavarták az „üdülő” parasztbakák, akkor mért zavarnának a békés horvát nénik minket?

Persze a frusztráló békék, vereségek és kiegyezések, az osztályönzés és az előítélet nagyon hamar véget vetettek a legrokonszenvesebb és leghaladóbb curatorium-hálózatnak… És nemcsak a társadalmi és harctéri sebeket egyaránt orvosló gyógycentrumoknak, hanem a társadalmi szolidaritás parancsának. Fiume, a „kijárat az Adriára” a soha meg nem valósult nagy- vagy inkább kis-birodalmi álmok kikötője, ahol a fiatalok megitták életük első olaszos tejeskávéját és megismerkedtek a szerelemmel, ugyanaz a város, ahol hajóra zsuppolták a szegényeket. A legnagyobb önkéntes kivándorlás különös módon épp a legtávlatosabb gazdasági fejlődés korában következett be. Hogy ők, a kilátástalanság miatt a „rengő tengert” választó szegények milyennek látták Fiumét, hogy ők megkóstolták-e a híres olasz tejeskávét, hogy találkoztak-e a korzón Esti Kornéllal, azt nem jegyezte fel az emlékezet. Pedig találkozhattak, hiszen valamilyen úton-módon nekik is el kellett jutni a vasútállomásról a kikötőbe.

A sors ne ismerne tréfát? Dehogynem. Az ábrándos Fiume leghíresebb szülötte nem egy formabontó magyar költő, nem egy elegáns, de azért szecessziósan”botrányos életű világutazó, hanem Kádár János. A magyar hagyomány elposványosítója ebben a csodálatosan ellentmondásos városban született.

De ne fájdítsuk magunkat! Nézzünk inkább a sirályokat! Milyen otrombák, ahogy a mólón tipegve fel-alá rikácsolnák, ám megszépülnek, mihelyt kitárt szárnyakkal rábízzák magukat a légáramokra. Talán azért röpdösnek annyit, hogy a csúfságukból kiváltsák magukat. És mi sem azért ábrándozunk, hogy a választékosságunkkal elbűvöljünk másokat, hanem hogy egyszer – a földön botorkálva is – beteljesítsük végre a dolgokban rejlő lehetőségeket.

„Botorkáljunk” hát végig a panelrengetegen, és ismerkedjünk meg a lépcsőházak előtt hűsölő, a tengeri szellő jótékony hatását élvező öreg bakákkal! A Lang Jakab Kuratórium öreg ösztöndíjasai nem örvendenek feltétlen népszerűségnek a városban. Figyeld, milyen durván szólnak be az Esti Kornél nyomában bódult lepkék módjára köröző lányoknak.

Mert nagy a tülekedés, nagy a lárma a lenti utcákban. Hosszú időbe telt a Pittsburgh környékén szétszóródott munkásokat, a latin-amerikai vízügyeseket mind hazahívni. Hol fog ennyi temérdek ember elférni? De itt egy fagyi – pisztácia, csoki, velencei álom, mandula – vagy te jobban szeretnél egy jeges kávét? Ha fagyiból van velencei álom, akkor mért nincs hirtelen szeszély is? Vagy örök szenvedély? De ma nem érnek rá a cukrászok, az expresszvonatok ontják az utasokat, az utasok a korzón egymás sarkát tapossák, jó, ha győzik vaníliafagylalttal. Fiume szabad város (több neve is van, mint a férjes asszonyoknak), és fél Kelet-Közép-Európa idetart, hogy megmártózzon a tengeri szélben, eszmét, nyelvet csereberéljen.

Mi-lesz-így-belőled? Mit szólnak majd a…?

Mit szólnának? Itt szabadon kiválhatsz, szabadon elvegyülhetsz.

De bármekkora is a lárma, az a kamaszálmok mélyéből érkező éjjeli expresszel csak ketten érkeznek. Az idősebbik nő csodálkozva forgatja a fejét, pedig rájuk se hederít senki, itt aztán senkinek sem kell szégyenkeznie. Kipp-kopp, kipp-kopp… nevetségesen kopott, gurulós bőröndjeik nagyot koppannak a köveken.

Nocsak! Az őrült lány és az anyukája. Lassan mindenki hazatér ide.

Mariska

Előre-hátra, jobbra-balra. Előre-hátra, páros-páratlan.

Valaki csak ide-oda tologatja a súlyát, mást meg csak az idegesség rángat oda-vissza. De hogy ki a jó táncos? Az meglátszik már a kéztartásán, meglátszik azon, ahogy odalép a táncolókhoz, ahogy mozdul, ahogy megformálja a teret maga körül.  Valami könnyedség álmában is a föld fölé emeli.

Ilyen híres táncosok voltak a Palotás-testvérek, de ezt már gyerekkoromban sem nézték jó szemmel. Hisz mi okuk van szaporázni? Mi okuk van nevetgélni? Csak nem valami orcátlanság vagy nyegleség? Minek tánclépésben vonulni, mikor a fal mellett sunyítva, alulról felfelé pislogva is mindenhova oda lehet érni a templomba? 

És nemcsak a parasztok gondolkodtak így. Akiktől elvesznek hetven holdat, az ne kérkedjen, hanem duzzogjon, bújjon a sarokba, vagy legalább lehajtott fejjel, szemébe húzott kalappal járjon. De a Palotás-testvérek szinte dicsekedtek a jókedvükkel. Mariska ringatózva járt, Stevie pedig vasárnaponként minden járókelőt háudujudúval köszöntött.

Volt valami titkuk, mi így gondoltuk.

Nem is hiszem, hogy Stevie beszélt angolul, csak büszke volt rá, hogy “színamerikai”, hogy Kentuky-ban látta meg a napvilágot. Merthogy a Palotások sem voltak mindig gazdagok: az első tizenöt holdat még az öreg Palotás kaparta össze a feleségével Amerikában. És ha már megvolt az első tizenöt, akkor jött a többi, mert Palotásnénak semmi nem volt elég, éjjel-nappal kapart, gyűjtött, hajladozott. És mégis hogy megvert a Jóisten két ilyen hebrenccsel.

A legkisebb gyerek, Jancsi mindig az anyja nyomában, rá aztán nem lehetett panasz. A hetven holdból kilenc hold lett, de azt is nehezen művelték cselédek nélkül. Nem volt irgalom, reggeltől estig hajladozni kellett, és a földhöz még így is kevesen voltak. Palotásné nem győzte a lányát győzködni: itt az ideje, miért akarsz elszáradni, hisz az a világ rendje… 

Nyárra ősz, őszre tél, télre tavasz.

Palotásné ki is nézett egy tagbaszakadt, szófogadó fiút, aki mint a menyét a tyúkot, úgy bámulta Mariskát a lakodalmakban. Dani, aki a másodunokatestvére vagy kije-mije volt az öreg Palotásnének, meg is udvarolhatta volna Mariskát egyszerűen. De Mariskát – hiába ült úgy az asztalnál, mintha tánc közben csak pihenőt tartana – nem volt könnyű még megszólítani sem. A bátyja úgy követte, mint  napfényt az árnyéka, vagy jó táncost a fáradtsága.

Hogy te nem akarod? Neeeem? Na, majd adok nektek!

Hosszú tavaszra rövid nyár jön. A rikácsolásra véget nem érő átkozódás, szitkozódás, ajtócsapkodás. De Palotásné még egyszer felemelhette a fejét, mikor látta, hogy ott áll a lánya a templomban talpig fehéren, szerényen, félénken. Megszakad a szív, ahogy a nóta mondja. De egyszer az utolsó vendég is elmegy, a lányos háznál is beteszik a kaput, az ifjú férj még rákacsint a cimboráira – szegény Danit ekkor látták utoljára.

Nem tetszett szegénynek a házasság, mondta Mariska, és vidáman megrántotta a vállát. Mindenkit ez a vállrándítás háborított fel, mert csak egy elvetemült perszóna viselkedhet így, nem egy szégyenben maradt fiatalasszony, akinek otthon kéne sírdogálnia.

És ugyan mi nem tetszett Daninak? A ruha, a húsleves, a hálószoba? Hova megy egy huszonkét éves fiú pénz, rokonok, katonakönyv nélkül az októberi éjszakában? Én is ott ültem a konyhában a rokonok között, kóstolgattam a süteményt, hörpölgettem a bort, szörnyülködtem és találgattam a többiekkel. Hova ment úgy Dani, hogy a szüleitől el sem búcsúzott? És vajon megcsókolták-e egymást? Előtte vagy utána  fogta el Danit a nagy kiábrándulás?

A Szende-szülők úgy rettegtek az új világtól, hogy csak hosszú nógatás, rábeszélés után mertek a rendőrséghez fordulni. Mert egy nagy, megdönthetetlen bizonyítékuk mindenképpen volt: nem így tartaná a fejét Mariska, nem járna ilyen peckesen, ha nem lenne gyilkos. Mert aki így jár-kel, aki így tartja a fejét, az a férfiakba a nagykést is beleböki. Senki sem kételkedett benne: a házban emésztették el szegény Danit.

 

Utoljára kérdem, Mariska. Ne tessék a türelmünkkel visszaélni, ne tessék hetet-havat összehordani, mert a mi türelmünk véges. Most nem arról az éjszakáról kérdezgetjük. Hanem mondja meg az udvarlója nevét! Merthogy egy ilyen szép lány… az teljes képtelenség… Halljuk, Mariska! Mondja hangosabban! Meglátja, könnyebb lesz utána .

Ki-be, ki-be, ki-be.

Ki a zárkából, be a kihallgató szobába.

De nem lett könnyebb. A rendőrség a maga módszereivel csak oda jutott, mint az őrskútiak: Stevie-nek és Mariskának viszonya volt, az ifjú férj és Stevie a lakodalom után összeszólalkozott. És hogy ki kezdte, hogyan, mit számít… kulákok, ronda képmutatók. Az öregek azért segédkeztek Danit eltüntetni, mert tartottak a falu szájától.

Így volt, Mariska? Na, csak bólintson!

De nem volt elég bólintani. A falut meg a rendőröket még az is érdekelte, hogy előtte vagy utána. Hogy megvolt-e? És hogy hogy tudták ennyi évig Stevie-vel titkolózni? Csak nem a régi Palotás-malomba jártak sugdolózni? Ha nem sugdolózni mentek, akkor mit csináltak?

Ki-be, ki-be, ki-be.

Hiába, az őrskútiak is csak ugyanazokat a regényeket olvasták, mint a rendőrök: fátyol és menyasszonyi koszorú a sarokba hajítva, miközben a fiatal férj azt zokogja, hogy tehetted ezt velem, szerelmem? Áruld el, ki tette! Senkit sem zavart, hogy Dani olyan részeg volt, hogy már egy habverőt és egy menyasszonyt se tudott  megkülönböztetni.

Engem sem zavart. Tizenöt éves voltam. Én is leleplezést akartam.

Mi görnyedtek voltunk mind, a Palotás-testvérek magabiztosak.

 

És mégsem lett az őrskúti ügyből kirakatper. A hatvanas években még voltak a kulákok, de már csak duzzogtak, nehezteltek – ugyan ki emlékezett rájuk szívesen? És milyen bűnügyi hír, amihez semmilyen képet nem mellékelnek? Mert Palotás Mária lehajtott fejjel fejjel is túlságosan szép volt, ráadásul Stevie sem testesítette meg a dúvad parasztfiút, aki óvatlan pillanatban előugrik a bokorból, és letépi a nők bugyogóját… A két Palotás-testvérre védelmezően ráborult a neve, és ez a név nem hagyta őket megcsúnyulni a fogságban sem. De hát Soósra vagy  Savanyúra mégse keresztelhették át őket?

És milyen bűncselekmény az, ahol nem találják a holttestet?

Se élő, se halott vőlegény nem veszhet el egy rendes országban. Ám hiába találtak vérfoltokat mindenhol a szakértők, Dani holtteste nem került elő. A technika csodákra képes, egy jó laboros azt is tudja, hogy ki hova hugyozott, de ugyan mire megy négy élő emlékezetével?

A Palotások nem voltak összetartók, ahogy körbeszaglászta őket a félelem, darabokra hullottak. Jancsiból, a legkisebből csak úgy ömlött a szó: ki, kivel, miért, hányszor. Hogy Stevie ütött a mángorlóval, hogy Mariska döfött a késsel, és együtt cipelték ki a vérző testet az istállóba. De az öreg Palotás kitartott a gügyeségben: amíg a világ a világ, ő nem látott, nem hallott, nem vett észre semmit. De a legmeghökkentőbb az öreg Palotásné volt: a perbeszédek alatt sikoltozott, az ügyészt letegezte, közben az öklét rázta a gyerekeire. Gyertek-csak-haza-na-majd-kaptok-tőlem

És vajon nem az anya őrülete volt a Palotás-család legnagyobb titka? Olyan nagy titok, amihez képest eltörpült, hogy Stevie és Mariska néha a malomhoz jártak? Mi túlságosan hozzászoktunk, hogy  évről évre hangosabban átkozódik, hogy nem tud magának parancsolni, de az csak a bíróságon derült ki, hogy Palotásné nem is tudja, milyen is az a világ, ahol kézzel-lábbal próbál uralkodni.

Bíró elvtárs, adja haza őket, ellátom én a bajukat! Na, majd kapnak tőlem!

És nem az a legvalószínűbb, hogy Palotásné volt az, aki Stevie és Dani veszedését hallva előkapta a kést, mert nem-hagyhatja-veszni a-család-becsületét. De ki mit mondott, ki mit kapott fel, min veszekedtek? Jancsi a két nagy testvérére vallott, végül Mariska magára vállalta a késszúrást.

A legnagyobb táncban is elfárad az ember.

Mariska tizenöt évet kapott, Stevie tizenkettőt, az öregek és Jancsi négyet-négyet.

 

A távolságokat és a titkokat is elássa az idő, ha már elköltözöl, nincs az a faluszépe, akire szívesen gondolnál. Ha egyetemre mész, azt is szégyelled, hogy azon a régi „ügyön” annyit tanakodtál. Hogy kamaszkorodban minden délután elbicikliztél a Palotás-malomhoz, mert azt gondoltad, a szél majd odasodorja hozzád a testvérek hangját. De már tornatanár voltam, elvált férj, reménybeli és komoly igazgatóhelyettes (kinevezés előtt vagy után), ugyan már mért utaztam volna Őrskútra, hogy megnézzem, Palotás Mária hogy battyog haza a batyujával. Hogy megvan-e a jókedve? Mert hiszen hiába engedték ki előbb, apja-anyja meghalt, a házukban már nem kiabált senki, hogy a falakat összetartsa. A Jancsi öccse az ajtókat is eladta a nagy bánatában. Csak-azért-iszom-mert-akkora-szégyent-hoztál-rám.

A tizenkettedik aztán év aztán kiokádta Stevie-t is a börtönből, aki talán nem lévén szófogadó, semmi kedvezményt nem kapott. De Mariska addig sem tétlenkedett, hozzáment egy öreg nagy-nagy-bácsikájához (a „névért”, úgy mondták), és  pénzzé tette a Palotás-malmot. Pókhálós, roggyant malom volt, lassan-lassan elvásta az idő, csak a körülötte lévő föld ért valamit.

Palotás Stevie-t már egy dauerolt hajú, sötétkék kosztümös Mariska várta az állomáson. De hogy hol kezdtek új életét az asszonynévvel és a pénzzel, sokáig titok maradt. Persze látták itt-ott őket, mindenki ismert valakit, aki látta a Palotásokat táncolni a Balaton-parton, maltert hordani egy építkezésen, az Operánál taxiba szállni. Híresztelték, hogy Mariskát elvette egy doktor, hogy Stevie öngyilkos lett…, hogy Stevie elvett egy háromgyerekes vasutasözvegyet, hogy Mariska öngyilkos lett… Látták őket párban, páratlanul, meggazdagodva, elszegényedve, de igazán látni senki nem látta őket.

Pedig Mariskára a falusiak most nagyobb jóindulattal tekintettek, hiszen az egyszerű tények sem ugyanazok, ha két évig, vagy tizenkét évig rágjuk őket. A Szende-szülőket a sírba kergette, hogy nem tudták eltemetni a fiúkat. Hát mibe került volna Mariskának megüzenni, hogy hol van a holttest? Ha az öccsének megbocsátott, ha – talán – az anyja helyett magára vállalta a késszúrást, akkor mibe került volna üzenni a Szende-szülőknek?

Talán azért nem üzent semmit, mert nem volt mit üzennie. Talán igazat mondott: nem volt semmiféle holttest.

A legkopottabb igazság is ér valamennyit. Az iszákos Jancsi fel-feljárogatott Pestre, hogy hol kétszáz, hol ötszáz forintot kuncsorogjon ki a testvéreitől. Megvannak, mormogta. Mi ebben a csoda! Van egy nővére, hát aztán…! Régesrég megbűnhődött, de most Pesten lakik a testvérével. Nem kaptak ők olyan nagy pénzt azért a roggyant malomért, hogy Érden két külön házat vegyenek. Egyetlen házban is elférnek.

Páros-páratlan. Van akinek hűtőládája van, van akinek szerető testvére. De azért megbecsüljük a kisebb csodákat! Bámulatos, ha egy nő negyvenévesen gyereket szül, egy kislányt, aztán még egyet: egy szőkét és egy feketét. Nagyon derék nő, mesélte róla Jancsi, még terhesen is a Zöld bagolyban szakácsnősködött. Stevie veséje azonban nem bírta a szabad életet, leszázalékolták, tavaly el is temették szegényt. Persze  fél vesével sem hevert tétlenül a bátyja, tett-vett a házban, és minden éjszaka kiment a  vonat elé, hogy a húgát hazakísérje. Oda-vissza. Előre-hátra. Páros-páratlan.

No de kopogós cipőkben nem lehet már fel-alá rohangálni a fazekak között, gondoltam. Nem lehet tánclépésben futkosni a hortobágyi palacsintákkal, a brassóikkal, a feltétekkel. Egy nagygazdalány, aki fejére tapadt hajjal pácolódik a diák- és vasutas-szagban! Mert a Zöld bagoly amolyan gyorskocsma volt a Kelenföldi pályaudvar és egy egyetemi kollégium közt félúton. Igazi gyorskocsma, ahol minden szakács, futtában sózta a zsíroskenyeret, futtában vizezte a bablevest, futtában csomagolta az ételmaradékot, mert az holnap is jó lesz.

Én negyvenévesen már nem annyira szégyelltem a múltamat, úgyhogy betértem a lányaimmal egy egy adag brassóira – egy extra adagra. Mert minden extra volt ezen a helyen: a gombapörkölt, a sör, a kiszolgálás, a somlói, a hortobágyi palacsinta. Röpködött a sok-sok extra az asztalok között a hagyma- és az olajszagban, én meg közben a lengőajtót, a lengőajtó mögött hajladozó szakácsnőt figyeltem. Zutty-sutty, bele a fazékba, hát nem teketóriáznak annyit, mint egy régi lakodalomban!

Ebbe a sok zuttyantásba Palotás Mária nyilván a börtönkonyhán tanult bele.

–  Itt dolgozik a konyhán egy régi ismerősöm, a Marika – kezdtem a pincérnőnek.

– Marika?! No de ő kedden szabadnapos. Soha nem dolgozik.

Szeretjük az erőt, de csak akkor szeretjük, ha a hatalmunkban van. Ha úgy érezzük, elpusztíthatjuk egyetlen szavunkkal, egyetlen kézmozdulattal. Hiszen én most elronthatom Palotás Mária összes keddjét és összes hétfőjét: mesélhetnék a pincérnőnek a híres nászéjszakáról, miközben álnokul dicsérem Mária kitartását, aki ennyi börtön után is, hát tényleg nem lehetett könnyű…  És mesélhetnék valami extra különlegeset Stevie-ről, a lányai apjáról, aki fél vesével sem hagyta, hogy Mariska egyedül kóboroljon… 

De számít-e valamit egy 62-es nászéjszaka? Repülj páva! Kit érdekel?

Mariska már igazi öregasszony lehet: szürke haj, vastag derék, olajtól bűzlő ujjak, semmi extra. Én viszont jól tartottam magam, sőt most tartottam magam igazán jól magam: társastánc-tanfolyamokat szerveztem egy csomó vidéki városban, francia keringő, angol keringő, roki, rumba, csacsacsa – a szülők lelkesen fizettek, mert ki tudja, milyen világ jön még. De engem még mindig érdekelt, hogy hány évesek lehetnek az ő lányai, hogy tényleg a veséje vitte-e el Stevie-t, és hogy előtte vagy utána szúrták bele a kést a Szende-gyerekbe? Vagy engem sem érdekelt már? Csak azt a lányt kerestem, aki úgy járt, mintha táncolna, akit séta közben is a mozdulatok öröme tartott meg.

Nem voltam boldogtalan, ó, dehogy! Csak az én lányaim ügyetlenek voltak, és nem szerettek táncolni.

Egyszer mégis majdnem megláttam Máriát Balatonföldváron. A keszthelyi vonat fülkéjében egy Palotás Mária-arcú nő rendezkedett két fiatal lánnyal. Igazi női kupé volt, amit mosolyogva szeret nézegetni az ember: csomagtartóra aggatott bikinik, ide-oda-hányt tubusok, törölközők és két rendetlen, a Balatontól lázadó hangulatba került, borzas kamaszlány. Talán átkiabálhattam volna a szerencsétlen anyának, tegyen néhány tánclépést, forogjon körbe-körbe a fülkében, mert emlékeztet egy régi lányra. Vagy megkérdezhettem volna: Dani vagy Stevie, páros vagy páratlan, előtte vagy utána…

És akkor mit hallanék?

Kedd van! Marika ma nem dolgozik.

Tánctanár vagyok, de azt nem szeretem, ha a szép nők másokkal táncolnak. Azt akarom, hogy mint a legjobb műkorcsolyázónők egyedül forogjanak, közben őrjöngjön az egész stadion, hogy aztán a legvégén magányosan, mosolyogva, felemelt fejjel suhanjanak át az öröklétbe. De ritka az olyan műkorcsolyázó, aki akkor is táncolna, ha a fények kialszanak. Egy ilyen tüneményt azért mégiscsak láttam. A világbajnokság égszínkék, nyalóka-szőke, babatüllös tündérkéi közé egyszercsak berobbant egy Palotás Mária-arcú mexikói nő. De annyi Teresa, Maria, Pilar volt a nevében, hogy mire az összeset megjegyeztem, mosolyogva ellibbent. Mint gyerekkorom Máriáját, őt is a tánc vitte magával.

 

De azért néha eljárogatak kisvárosi táncbemutatókra, hogy megnézzem az agyonzselézett, kifestett arcú lányokat, akik meg akarják mutatni, hogy milyen is a latinos szenvedély. De már hiába nézegetem őket, ha már Palotás Mária lányai sem járnak dzsesszbalettre – ami azt illeti, talán meg sem ismerném egyiket sem.  És egyáltalán mit mondhatnék Mariskának? Mit mondhatnék, ha a pódium szélén feltűnne, karján az unokája kabbaláival, mindenféle plüss pingvinekkel, cicákkal, majmocskákkal? Tegezzem vagy magázzam? Kérdezzem meg…? No de mit kérdezzek? Hogy Balatonföldvárról kényelmesen megérkezett? Vagy hogy mi történt 1962-ben?

A tények nemcsak egy vagy tizenkét év alatt változnak.

Akkor, igen, akkor még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy összevert huszonkét éves fiú kimászik az istállóból, és pénz, iratok, reménység nélkül új életet kezd. Bele a vakvilágba, bele a könnytelen októberi hidegbe. Ma már tudom, hogy több életünk van.

De ez is mit számít? Többet kellett volna táncolnunk.