Bánki Éva összes bejegyzése

Írás, olvasás, élőbeszéd

A „könyv” kultusza iránti fenntartásokat nemcsak posztmodern műveltségkutatók fogalmaztak meg: a „holt betűkkel” szembeni gyanakvás ennél jóval régebbi keletű. Élőbeszéd és írás szembeállításakor nem okvetlenül a barbárság és kultúra, elit- és populáris kultúra, „buták” és „okosak” vagy „régiek” és „modernek” állnak szemben egymással. A „könyvvel” szembeni (olykor filozófiailag, vallásilag, politikailag megalapozott) ellenérzések közül most azokat vesszük szemügyre, amelyek segítenek árnyalni az olvasás „hanyatlásával” kapcsolatos aggodalmainkat.

            Tényleg félnünk kell-e – és ha igen, mitől?

            Az alább érintett korszakok (klasszikus görögség, korakereszténység, udvari kultúra) mindegyike más- és másféleképpen ugyan, de támaszkodott az írás valamilyen formájára, tehát nem az írásbeliség teljes elutasításáról van szó, hanem az írás kizárólagosságát elutasító politikai, esztétikai, teológiai álláspontokról.

*

Az olvasás koronként és társadalmi közegenként is igen változó művelet, amely önmagában is befolyásolhatja a szövegek jelentését. (Saját magunk is megtapasztalhatjuk ezt: nem mindegy, hogy egy költeményt először kézírásban vagy nyomtatásban olvasunk, ahogy az sem, hogy egy verssel először ágyban fekve, egy könyvtár félhomályában vagy nyilvános felolvasáson találkozunk.) Az alfabetikus írást először a görögök alkalmazták irodalmi szövegek lejegyzésére. A szóközök és a központozás hiánya ugyan megnehezítette a csendes olvasást – a középkorig még az ún. mormoló olvasás is egészen marginálisnak számított – de az abc-jelek elsajátítása ekkor már nem igényelt életre szóló stúdiumokat: olvasni bárki megtanulhatott. Az írás és az olvasás egy demokratikusan megszerveződő közösség kifejezőeszköze lett.

            De az emberi hang trónfosztására az antikvitás korszakában nem következett be. És nem a szóközök, a központozás vagy valami más technikai nehézség miatt. miatt. A klasszikus görög kultúra a némaságot a felejtéssel azonosította, nemcsak a görög hősök, hanem az egyszerű polgárok is a hírnév, a kléosz (szó szerint „hang”) bűvöletében élt. Az írásnak csak annyiban volt létjogosultsága, amennyiben a hírnevet, az együttes műélvezést vagy a felolvasást követő vitát, dialógust szolgálta. Természetesen voltak a klasszikus kor görögjeinek közösségi identitást biztosító irodalmi szövegeik (az Iliász és az Odüsszeia mindenekelőtt), de vallási tanokat rögzítő „szent könyvük” egy sem. A mitológia maga is élőszóban vagy képek, elbeszélések révén terjedt.

            A görögök magát az „olvasót” sem becsülték sokra. Hiszen a (fel)olvasó csak beszélő szerszám, aki a hangját, érzékszerveit, tüdejét, lélegzetvételét rendelkezésre bocsátja egy halott szerzőnek – és nemcsak az írónak, hanem a felolvasást hallgató szabad, a halott szerzővel vitatkozni akaró, szabad férfiaknak. Szókratész olyannyira hitt a szóbeli dialógus és egyáltalán a szóbeliség szabad emberhez és szabad gondolkodóhoz méltó erejében, hogy a hagyomány szerint egyetlen szót sem írt le.

            Mint a Platón-dialógusokból is tudhatjuk, vendégségekben, lakomákon többnyire rabszolgák olvasták fel a gazdáik által papírra vetett logoszt. Az olvasót a klasszikus görögség a serdületlen fiú vagy éppen a rabszolga szerepével azonosította. Hiszen a (fel)olvasó azzal, hogy „aláveti” magát (a testét mások rendelkezésére bocsátja), tulajdonképpen a passzív, megvetett szexuális partner szerepébe kerül – hiszen nem más ő, mint egyszerű befogadó. És vajon az értelmét és a testét mások „használatára” bocsátó személy, azaz az „olvasó” lehet-e jó állampolgár? Vagy lehet-e jó katona? Jesper Svenbro véleménye szerint (Az olvasás kultúrtörténete, szerk. Guglielmo Cavallo–Roger Chartier) ilyen politikai aggályok is szerepet játszhattak abban, hogy Spártában az olvasást és az olvasni tanulást mindig a „szükséges legkevesebbre” korlátozták.

            Olvasni – szolgaság, beszélni – szabadság. Az Írás feltétlen tiszteletében nevelkedett farizeus, Pál is egy akkor még szóbeli hagyományra, az evangéliumra hivatkozik az ószövetségi törvénytisztelet és írásmagyarázat ellenében. Az ószövetségi zsidóság kultúrája természetesen a „Könyv” feltétlen tiszteletén alapul – ne feledjük, Isten maga is író, a Tóra tanúsága szerint saját ujjaival rögzíti a törvényt a kőtáblákon. Pál viszont egyik levelében így beszél: “Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2 Kor 3,6)

            A Rómaiakhoz írt levél tanúsága szerint pedig rögzíti: “Most azonban, miután meghaltunk annak a számára, ami fogva tartott minket, megszabadultunk a törvénytől, úgyhogy az új életben a Lélek szerint szolgálunk, nem pedig az Írás betűje szerint, mint a régiben” (Róm 7,6).  Szigorú értelemben véve persze a „betű” itt a Törvény betűjét, és nem magát az írás aktusát jelenti. Ámde a Lélek Pál szerint valamiféle hermeneutikai tényezőként lép be az Újszövetségbe, az apostolok életidejébe: int, magyaráz, új értelmet ad – az élőszó megtestesítőjeként működik. Az „írást” Pál is – a klasszikus görögökhöz hasonlóan – valamilyen hiearchikus, autoriter hagyományként értelmezi.

            Pál természetesen nem az Írás vagy írásos kultúra ellen küzd. Tanítását is írásban, levelekben fejti ki – de levelekben, nem teológiai traktátusban és nem is könyvben.  Platónhoz hasonlóan Pál is egy olyan műfajt választott tehát, ami nagyon távol áll attól, amit dogmatikus írásnak nevezhetnénk. A törvény a leginkább dogmatikus, mert egyirányú beszéd. A Pál által választott levélformának nincs is ószövetségi előzménye.

            A kereszténység térítő vallás volt, nem, nem is tudta volna nélkülözni az élőszó, a közvetlen meggyőzés erejét. De nemcsak a térítő mozgalmak és a vallási megújulások ötvözték példátlan sikerrel az élőszó- és írásbeliség előnyeit. Az európai irodalom kialakításában olyan fontos szerepet játszó középkori udvari kultúra is majdnem mindvégig az írásbeliség és szóbeliség határán mozgott.

            Ez a tény azért is érdemel különös figyelmet, mert hiszen a középkor átvette a „könyv” kultuszát – mint tudjuk, a korszak emblematikus olvasója már nem a felolvasást barátaival hallgató, a halottak „szavaival” vitába szálló filozófus, hanem a cellája mélyén, áhítatos magányban a Bibliát olvasó szerzetes. A latin nyelvű kultúra előtt kezdetektől nyitva állt az írásbeliség biztosította nyilvánosság – de csak a latin kultúra előtt, a népnyelvű műveltség előtt nem. A vulgáris nyelvű irodalmak egészen Dantéig nem számítottak teljesen egyenrangúnak, a nem-latin nyelvű irodalom sokáig csak amolyan második nyilvánosságként létezett.

            Kérdés, hogy ez vajon a hátrányára vált-e?

            Az udvari kultúra amúgy soha nem nélkülözte egészen az írásbeliséget, bár azt nehéz eldönteni, hogy a trubadúrok mikortól kezdik el lejegyezni a verseiket, és hogy a korai trubadúrok mindegyike tudott-e olvasni. Mert elképzelhető-e ennek a lírának a formai sokszínűsége az írásbeliség – meglehet alkalmi, meglehet esetleges – támasza nélkül? Ám az első nagy trubadúrantológiák mind-mind a provanszál trubadúrlíra elvirágzása után születtek, tehát lényegében egy már halott költészetet rögzítenek. A dalok eközben egy én–te-kommunikációra épülnek (a költői én megszólítja a hölgyét, eseng a kegyeiért, óvja a hízelgőktől etc.), a versek már retorikai felépítettségük okán is beletartozni látszanak az udvari szóbeliségbe, az udvari mindennapokba. Ezeket a költeményeket nyilvánosan előadták, hivatásos énekesek terjesztették, ünnepeken felelevenítették. Míg az első latin nyelvű költemények (szerelmi dalok is!) könnyebben megtalálták az utat az írásbeliséghez, ezeknek a verseknek sokáig a szóbeliség lehetett a legfőbb közege.

            És vajon esztétikailag silányabbak-e ezek a szövegek, mert később és nehezebben „találtak kiadóra”?

            Ámde a szóbeli és írásbeli kultúra határán a terjesztés, a költemény terjesztése, elfogadtatása kevésbé tervezhető. A trubadúrok nagyon gyakran a „szállni”, szárnyalni” metaforákkal fejezték ki egy költemény elterjedését: tehát az  irodalmi szöveg amolyan madarakhoz hasonló, élő organizmusként, saját törvényekkel bíró lényként közvetíti a költő szavait. A vers nemcsak a trobar (a költészet) törvényeinek van alávetve, hanem az udvari élet kiszámíthatatlan változásainak is. A nagy trubadúrantológiákkal, a költemények összegyűjtésével mindez megváltozni látszik, nemcsak a vers szövege kap rögzített formát, hanem a vers mellett azonnal megjelenik a költemény értelmezése, a razo is. Nemcsak a könyv zárul rá a költeményre, hanem az interpretáció, a kommentár is.

            Maguk a trubadúrok is úgy érezték, nincs költészet az élőszó, az udvar mindent megelevenítő közelsége nélkül. A verseket inspiráló, befogadó és a szemmel látható (tehát a költő közelében élő) közönség nélkül mi értelme van verset írni? Guiraut Riquier, aki saját szemével látta a dél-francia udvari kultúra szétverését, a déli udvarok felperzselését a polgárháborúban, úgy érezte, ő az utolsó költő. Vele befejeződik az udvari líra.

*

            A modern és posztmodern költőknek nem kell évtizedekig vagy évszázadokig várniuk, hogy eljussanak az írott szó nyilvánosságához, ezért sem kell attól tartaniuk, hogy egy politikai földindulás a költészetet is megsemmisítheti. Ma sem a könyv vagy a könyvpiac jutott válságban. Magyarországon még mindig bővül a könyvpiac, a „könyvnek” megvan a maga presztízse. Nem a könyv vagy a könyvkultúra sorvadt el, hanem a könyvet körülvevő vagy azt megelevenítő szóbeli kultúra, vagyis az olvasó és a szerző (a dictator) közti eleven, kétoldali, közvetlen, direkt oda-visszacsatoláson vagy számos áttételen át alapuló kapcsolat.

            Számos jele van ennek a kortárs irodalomban. Az olvasás valamiféle foglalkozás lett. Hiszen a szépirodalom „önreflexív” jellegét csak a beavatott vagy a „nagyon beavatott” olvasók élvezhetik. Vagy a nagyon „tájékozottak” – akiket a kritikusok már „tájékoztattak”, hiszen a beavatottság ma elsősorban nem általános irodalmi tájékozottságot vagy különleges nyelvi érzékenységet jelent. A kortárs irodalom olvasói többnyire kötelezőnek fogadja el azt az értelmezési keretet, amit a magas kultúrát körülvevő hivatalos-félhivatalos értelmezők kijelölnek. A könyv nem csaponghat szabadon „fülemüle módjára”, mert hiszen a modern könyvkiadásban az értelmezés minden lépése kijelölt és eltervezett.  Szakértők hada gondoskodik arról, nehogy a buta olvasó valamit félreértsen.

            Hogyha az olvasó könyvet vesz a kezébe – hogy a klasszikus görögség metaforáinál maradjunk –, nemcsak a szerző „életét” hosszabbítja meg, hanem az irodalmi világot körülvevő hivatalos kommentátorok életét is. Az olvasó választhat ugyan a művek között, de még a szabadsága, az értelmezői szabadsága illúzióját sem őrizheti meg (gondoljunk csak a könyvek borítójára vagy fülszövegére). És hogy a szépirodalmat körülvevő értelmezi világ hatalmi viszonyai mennyire nem függetlenek a nagypolitikától, jól jelzi, hogy az irodalmi kánonok ma Magyarországon a politikai megosztottságnak a függvényei – vannak balos és jobbos ízlésirányok, ahogyan baloldali és jobboldali irodalom is. Hogy mindez így is maradjon, arról a „független” ízlés-komisszárok gondoskodnak.

            Talán nem volt teljesen alaptalan az ókori görögök gyanúja, amely szerint a könyvnek, az olvasásnak való egyoldalú kiszolgáltatottság a politikai önrendelkezésről, szabadságról való lemondással is együtt jár. De furcsa változások tanúi vagyunk manapság. Az olvasók maguk sem akarnak az írók és kommentátoraik által összefirkált, egyszerű „fehér lapok” lenni. Bár a szépirodalom olvasói egyre fogynak – azok a törvénytisztelő olvasók, akik kifizetik, hazaviszik, „megszívlelik” a könyveket a politikai vonzalmaiknak megfelelő kritikai visszhang alapján orientálódva – egyre nő azok száma, akik maguk is valamilyen alkotóként akarnak beleszólni a kortárs irodalomba: beiratkoznak valamilyen „kreatív írás”-kurzusra, befizetnek valamilyen „írótáborba”, aktívan blogolnak, kritikusként vagy szerzőként is publikálnak.

            Nevezhetnénk ezt akár az olvasó lázadásának is. Az élőszó világát, közegét egy posztmodern világban már nem lehet teljesen visszahódítani, „megeleveníteni”, de terjednek az írásos kommunikációnak azok a formái, amelyek a szóbeli közvetítés spontenaitásával kecsegtetnek. A passzívnak, engedelmesnek, nőiesen befolyásolhatónak, könnyedén meghódíthatónak hitt olvasó – a trubadúrok, ahogy a régi görögök nem vonakodtak a „befogadást” szexuális sztereotípiák segítségével érzékeltetni, az írás-olvasást, alkotást-befogadást amolyan szexuális aktusnak tekinteni – az irodalmi színtér aktívabb, cselekvőbb, elevenebb szereplője akar lenni. A korábbi határok elmosódnak: eddig természetes volt, hogy az író is olvas, ma az is természetes, hogy az olvasó is ír vagy írni próbál.

            Ezek a most kezdődő változások átalakítják-e vajon a kortárs magyar irodalom hatalmi viszonyait? Az írás-olvasás interaktívabbá válását, a passzív, már-már alattvalói befogadói pozíció átalakulását – ha már ez úgyis világjelenség, ha már védekezni ellene úgyis képtelenség – maguk a hiearchia csúcsán lévők igyekeznek befolyásolni. Kevés önálló ars poeticával bíró irodalmi lap van még a neten, de a kiadók, kiadócsoportok már igyekeznek a netes irodalmi fórumok mögé „beállni”, a netes irodalmat és a kortárs irodalom netes visszhangját a befolyásuk alatt tartani. A nagyobb íróiskolák nem régiók vagy mesterek köré szerveződnek „spontán módon”, hanem ezeket tudatosan szervezik az írószervezetek, amelyek így saját értékrendjük, saját „istállójuk” reprezentációját akarják erősíteni. Ámde a neten és facebookon szerveződő irodalomnak annyira mások a kondíciói, annyira mások a terjesztési lehetőségei, hogy semennyi pénzzel vagy „éberséggel” nem lehet teljes mértékig ellenőrzés alá vonni. Természetesen egy netes irodalmi fórum sikere nem pusztán az olvasók számán múlik. De nagyon-nagyon sok olvasó azt is lehetővé teheti, hogy egy irodalmi fórum kikerülhesse az irodalmi élet hiearchikus intézményrendszerét, és azt is el tudja fogadtatni, hogy egy irodalmi mű tartósan egy képlékenyebb, dialógikusabb befogadói közegben maradjon.

            Vajon milyen szövegeket fog inspirálni ez a képlékenyebb, a recepciót, de magát az alkotás folyamatát is ellenőrizni akaró befogadói közeg? A hierarchikus hatalmi viszonyok lebomlása hogyan hat vissza a szövegekre?

            Egyáltalán „szállni” fognak-e megint a versek?

Enni, ölni, halni (Tom Rob Smith: A 44. gyermek)

Az erdőben két éhes gyerek vadászik egy kóbor macskára, egy éhes felnőtt pedig a két gyerekre… így kezdődik a történet. A mélyen elhallgatott ukrajnai éhínség idejére visszautaló gyilkosságsorozatot kell kinyomoznia egy botcsinálta detektívnek. Mégpedig az ötvenes évek Szovjetuniójában, egy olyan világban, ahol az emberi viszonyok nehezen írhatók le a szeretet–gyűlölet, barát–ellenség, igazság–hazugság ellentétpárokkal, és ahol az emberi cselekedetek nehezen fejthetők fel az ok-okozatiság eszközeivel. Egy olyan társadalomban, ahol ölelés és ölés között keskeny a határvonal, és ahol az ösztönélet is menthetetlenül átpolitizálódott.
De mért az ezredforduló után jött el egy ilyen, a szovjet ötvenes évekről szóló politikai bűnregénynek az ideje?
A 44. gyermekről Magyarországon kevés értelmezés született. Nem is csoda: a Tom Rob Smith alkalmazta szabad függő beszéd jóval kevésbé átütő és művészi, mint az amerikai krimiíróké vagy akár Móriczé, Tar Sándoré. A szocializmusban született olvasóknak falsnak tűnhet a regény referencialitása is: a boldogsággal kapcsolatos illúziókat ugyanis a leg(kő)keményebb diktatúrák sem nélkülözhetik.
Pedig Smith – annyi populáris angolszász szerzőhöz, Martina Cole-hoz vagy P. D. James-hez hasonlóan – a XIX. századi realizmus hagyományát igyekszik tovább éltetni. Ámde egy diktatúra „otthonosságáról” vajmi keveset tudunk meg az A 44. gyermek című regényből. Ez a roppant egyenetlen színvonalú regény (amelyet talán jobb lenne példázatnak nevezni) egy olyan szélsőségesen reménytelen világot mutat be, ahol nem létezhet igazság és felelősség. És Smith nemcsak megrajzol egy ilyen társadalmat, hanem ezt teszi meg egy sorozatgyilkos utáni hajsza keretéül.
Márpedig ahol az egyéni felelősség szikrája sem létezik, ott nincs igazi nyomozás, és (elvileg) nem létezhet igazi krimi.

Toys are seen among the rubble of damaged shops in Aleppo's al-Amereya district

Talán még a morbiditástól viszolygó olvasók is emlékeznek rá, hogy néhány sorozatgyilkos – köztük a regénybeli gyilkos lehetséges előképe, Andrej Csikatilo is – évekig, évtizedekig kedvére gyilkolhatott prostituáltakat vagy gyerekeket. A szovjet államvédelem mindig is a legtehetségesebb fickókat gyűjtötte egybe, miközben a szovjet rendőrségnek nem volt igazi presztízse.  A rendőrök nem is elkapni akarták a valódi tettes(eke)t, hanem példát statuálni, minél előbb „rábizonyítani” a tettet valamelyik csavargóra vagy futóbolondra. Hiszen nem a rendszerrel volt a baj. Hanem a beilleszkedni nem tudókkal.
A ténytisztelet és a logikus gondolkodás kihívás egy diktatúra mindent uniformizáló szimbolizmusa ellen. De hogyan születhet meg egy nagy detektív ebben a világban, ahol ügyek nem, csak az ügy létezhet? A regény főhőse, a rejtélyes gyilkosságsorozat megfejtője, Lev nem szabadságharcos. Csak a szovjet titkosszolgálat buzgó fogaskereke, aki – bár nem szadista és nem paranoiás – mégis a legnagyobb lelkesedéssel igyekszik ellátni a feladatát. Egyszer (amolyan hűségpróbaképpen) azt a parancsot kapja, hogy tartóztassa le a feleségét, és bizonyítsa rá, hogy hazaáruló.
Lev nemet mond. De nem a szerelem mindent legyőző hatalma miatt, és nem azért mert a szexualitás megnyitja előtte a szabadság birodalmát – nem! Ez az a pont, ahol a regény nyíltan szembemegy az egyik legfontosabb irodalmi előképpel, Orwell 1984-ével. A szex A 44. gyermekben sötét fenyegetés, nyilvános vagy privát megaláztatás: a szovjet állampolgárok még éjszaka sem maradnak ellenőrzés nélkül, az ágyban is felügyelik egymást. Nem különb ennél Raisza és Lev házassága sem: Raisza azért ment hozzá Levhez, mert félt, hogy a férfi megöleti, és Lev azért menti meg Raiszát, mert az asszony – önvédelemből – terhesnek hazudja magát.
És nem is a születendő gyermek miatt mond Lev nemet.
Hanem csak.
Mert valamikor nemet kell mondani. A felesége elleni vád a saját integritását fenyegeti. És mert a rengeteg átverés, bűn ellenére Raisza és Lev „összetartanak” – ha nem is mint férj és feleség, de mint a háborút közösen túlélni akaró gyerekek. Ebben a regényvilágban – ahol a gyerekek azt sem szeretik, ha a tanár az osztályteremben megjegyzi a nevüket – a legszokványosabb emberi kapcsolatok sem írhatók le a nyugati normák szabályai szerint.
Sztálin halála megakadályozza a szovjet államgépezetet, hogy kivégezze a „szerelmespárt”. Levet egy távoli város rendőrségére helyezik, és ott rátestálnak egy sorozatgyilkos utáni hajszát. A csillogóan megkonstruált, íróasztalok mögött kiagyalt kémügyek után a transzszibériai expressz kis állomásain, elhagyott gyártelepeken, kocsmákban találja magát. Mint valami Tolsztoj-hős, megtér az orosz valósághoz.
A hatóság természetesen lezárja a nyomozást. Pedig az igazság valamilyen foszlánya feltünedezik a kommunizmus nem hivatalos nyilvánosságában, a népi folklórban: eszerint a transzszibériai expressz vonalán eltűnt gyerekek ügye összefügg, mert hiszen a németek gyerekgyilkosságokra kiképzett kémeket hagytak a megszállt területeken… Ám aki valóban meg akarja fejteni a gyilkosságokat, annak szembe kell néznie a szovjet történelemmel A gyerekeket ugyanis nem bántalmazzák szexuálisan, hanem egy éhes társadalom érzékszervét, a gyomrot tépik ki belőlük. És nemcsak a kitépett gyomor, hanem a gyerekek szájába tömött falevél is az ukrajnai éhínségre utal.
Rendes állampolgár meg sem értheti a gyilkos üzeneteit. Vagy mégis?
De hogy lehet a tettest egy olyan társadalomban megnevezni, amely csak a kollektív bűnösség fogalmát ismeri? És mi okból harcol az „igazságért” egy volt titkosszolgálati tiszt és gyáva felesége? Csak. Nem erkölcsi felháborodásból, hanem mert a nyomozás láza fogva tartja őket. Vesztenivalójuk úgy sincs: Lev és Raisza azt hiszik, csak idő kérdése, és előbb-utóbb a gulágra hurcolják őket.

És most kérjük az olvasót, hogy lapozza át azokat a fejezeteket, ahol Lev egy kitört foggal kilazítja a fogolyszállító vonat deszkáit, és Raiszával faluról falura menekülnek, míg tisztázzák a „félreértéseiket” (brrrr!), és új lángra lobban a szerelmük… (Ezekre az oldalakra mentség talán az elsőkönyves szerző életkora.) Lev leleplezi a gyilkost, a felettesei elfogadják a bizonyítékokat, és kinevezik a moszkvai rendőrség főfelügyelőjének.
A regény végére megszületik hát a szovjet Sherlock Holmes. Szükség van a jó rendőrökre, mert hiszen az imperialisták most már ilyen „alávaló” köztörvényes bűncselekményekkel akarják felforgatni az államrendet. És Lev tényleg jó rendőr: karizmatikus, makacs, logikus gondolkodású, megvesztegethetetlen.
Lev nem szökik Nyugatra – pedig megtehetné (!) –, hanem marad. Benne marad a saját történetében. És ezzel elfogadja, hogy az igazság – minden igazság – a kulturális környezet foglya, tehát lényegében megfejthetetlen. (Ahogy szembesül ezzel egy „posztszocialista” rendőr is, Tar Sándor Szürke galambjának főhadnagya, vagy az Édes Anna rezignált, a teljes megértés lehetetlenségét belátó vizsgálóbírója.) Hiszen a társadalmi-kulturális környezet nemcsak kitermeli, hanem többértelművé, mi több, megfejthetetlenné is teszi a jeleket. És mi túlságosan is benne vagyunk ahhoz, hogy bármivel kapcsolatban igazunk lehessen. És talán ez magyarázza, mért játszik el annyi XX. századi társadalmi regény – és nemcsak antidetektívregény – a „félresikerült nyomozás” toposzával.
Raisza és Lev a diktatúrában lehetséges két értelmes magatartást is példázza. Hisz a regény meglehetős iróniával ábrázolja a „kelet-európai ellenzékiség” történelmi gesztusait. Lev felesége mindig a „Nyugat” felől szemléli önmagát, egy másik kultúra felismeréseit alkalmazza önmagára: tiltott Hemingway-köteteket rejteget, „megkeseredett” irodalomtanárokkal barátkozik, „számon tartja” a rendszer bűneit – tenni persze nem tesz semmit. Lev viszont nem akar senkinél jobb lenni, ő egyszerűen csak akar lenni. Az ő értékrendjében a szolidaritás az integritás legfőbb mércéje, ez köti elbűvölően cinikus feleségéhez, mint ahogy egyébként a Szovjetunióhoz is.
Menni vagy maradni? Az ördög utáni hajsza – és persze a rosszon túli „rossz világ” rajza – mellett Lev és Raisza „eltéphetetlen szembenállása”, az ő befejezetlen vitájuk is a Mester és Margaritára emlékeztet bennünket. Mert ne feledjük, a Mester és Margarita nem csak egy orosz író története – a mesteré, aki a művészet révén „kiírja magát” Moszkvából, és a regény segítségével kimenekül az orosz valóságból –, hanem egy rossz költőből lett történészé, Hontalan Iváné is.
Hontalan Iván marad. Ahogy Lev, a gonosz kémelhárítóból lett rendőr is. Ennek az önként vállalt többértelműségnek az ethoszát pedig talán meg sem értettük volna a rendszerváltáskor.

(És meglehet, kár volt ezzel is szembenéznünk.)

 

Tom Rob Smith: A 44. gyermek. (Fordította Saliga Zsuzsanna) Budapest, Európa Kiadó, 2009.

Versek a dobozban (Esőváros)

Vajon miért nem szerette a rímeket? Talán mert leveleket sem szeretett kapni. Csak írt, örökösen írt, dr. Oetkernek, valamelyik kegyelmes asszonynak Magyarországra, Asta Nielsennek Berlinbe, de megsértődött, ha viszonzásként neki fényképet, autogramot, választ, receptkönyvet küldtek, hisz ezek azt hiszik, futok utánuk, mondta mélyen megsértve. Anci világában, ahol már minden megtörtént jó előre, nem volt értelme a válaszoknak vagy váratlan összecsengéseknek. Így aztán megmaradt a szenteknél, pedig Ferenc atya szerint a híveknek is szokott válaszolni a Jóisten, de Anci soha nem kért jelet. Azt sem szerette, ha valamelyik gyerek rángatja a kérdéseivel, talán azok a kérdések voltak az ő igazi kérdései, amikre nem lehetett felelni, de hát nem tudom, hiszen sohasem beszélt magáról. Sötétkékben, szépen megfésülve, a fején kalappal azért el-eljárogatott a templomba, mintha csak fogorvoshoz indulna.

Így járt később Mikében is, de már fejkendőt hordott, fekete harisnyát, fekete ruhát, mozgása a sötét ruhák alatt is megigézett, elképzeltem, ahogy lebeg a templom felé fehér hálóingben. Tormámé nagyon templomos asszony, mondták róla a szomszédok, de én kételkedtem ebben. Anci, ahogy a Bujdosók legtöbbje, a szellemvilágban hitt, a Jóistent egy olyan kormányzónak képzelve, aki nem a mi országunkban lakik. A hangulatot viszont szerette: a gyertyákat, a szavakat, az ima szavai közt rejtőző ürességet, a tömjént, a térdeplést, de a legnagyobb kísértettől, a tömjénfüstben reszkető Istentől irtózott. Mutogatta magát a templomban, illegette magát sötétkék, majd fekete ruhásan, de legalább biztos volt benne, hogy a Jóisten egyetlen levelére sem fog válaszolni.

Használhatatlan asszony volt, mondta pár nappal a temetés után a bátyám, használhatatlan, de milyen gyönyörű. Dolgozni nem tudott, szülni nem szeretett. Kirázta magából a gyerekeket, aztán üldögélt az ablaknál egész életében, először sötétkék ruhásan, aztán fejkendősen, és gyűjtögette a halálból visszatérőkről, az asztrállényekről, magányos házakban hallott kopogásokról, visszatérő szellemekről szóló híreket, és persze a mesterkémekről is, akiben talán legelső szerelmét, Mályi Gézát sejthette. A doboz, ami Béla átadott nekem, tele volt a régi, nagy felvidéki vacsorákat idéző receptekkel, ezek között én rábukkantam néhány avokádós, fogolypecsenyés, kagylós, fenyőmagos különlegességre. Anci talán szerette az ilyesmiket, „áztassuk ki a tintahalat, mielőtt megfűszerezzük”, „vágjunk ketté két avokadó körtét”. Dunaszerdahelyen még senki sem látott tintahalat vagy avokadót, úgyhogy az ízét bármilyennek elképzelhette, ahogy a Clèves hercegnő eredetijét. De a receptek és az újságkivágások közé szórt verseket nem válogattam szét időrendben. Anciról nehéz volt elhinni, hogy hitt volna bármilyen fejlődésben.

Valami gyanús dolog egy női dobozban.

Néhány verset egy brünni gépészeti kiállítás összefirkált katalógusán találtam.

Kőgyár.
Szélgyár.
Madárgyár.
Valaki a teremtményeket gyűlöli,
és hibákat ejt bennük: öregséget,
könnyet, mérget. Sebet, amit másik
méreg gyógyít, ellenszert, amit más
megmérgez: halált és vereséget.
Romlott és végtelen teremtő
nézi magát mindegyik művében.

……………………………….

Magától hajlik az erő a gépekben,
hamarosan háború lesz, és szavakat
dobál egy gép szerteszét, beszédtől
lobog a szén, míg a föld mélyén
egy ló hordja halálos terhét.
Fölöttünk villanyfényes madarak
cikáznak. Minden mozdulatuk parancs.

Anci gépes verseiről eszembe jut egy régi beszélgetés Galántán. Hát nem a romlás és a halál közös bennünk, kérdezgették a parasztok, akik elámultak a sok kitalált, mesterséges önjárón. De Anci számára talán a kiterveltség tűnhetett a legnyomasztóbb hasonlóságnak.

Míg kopik bennük a sebesség,
rohan mindegyik gép vagy állat
a sötét értelme felé. Hogy mikor
fellázadnak, ne legyen bennük titok,
csak csavar, szalag, szeg, gomb. 

……………………………………….

A lélek a testbe,
a csont a földbe kerül. És a föld?
Kié lesz végül?
Zuhan lefelé.
Adják, megveszik.
Halott kéz, sok halott kezet.
Aludna minden lélek a levegőben,
de nem lehet. Csak z
uhan minden élő,
amíg sötét 
és tömör ponttá lesz.

Hogy mi történt a fiatal Csernai Bandi (a köztes szellem) és Anci között a híres szeánszokon, az csak a többi versből, az Esőváros-ciklusból tudható. Bandira te hasonlítasz, szokta Anci mondogatni, de nem én időzhettem vele a cukrászdákban, és nem én látogathattam a párnás-függönyös szobákban, ha beteg lett. Mostani hiú felháborodásom illik is az Anci-féle világtörténethez.

Virágnyomok közt él a beteg és az orvos,
két édes, fűszerekkel teli, egymást gyógyító test,
emészt a szerelem, mondja harangvirágszínű szoknyában
a beteg, elemészt ez a surrogó, lágy esőhöz hasonló beszéd,
felel az orvos, esténként zsírt és kenyeret eszik,
vagy csak hallgat, mert gyógyító fű a beszéd, illata édes,
évek, évek múlnak el hiábavaló, titkos szerelemben.

Csernai Bandi, a fogorvos csak álom volt. Tudom, hogy a Mályi Géza-féle forró, gyerekkori szerelem kísért ezekben a versekben. Nem a lélekelemzés vagy a köztes szellemek súgják ezt, hanem az M. G. monogram a papír sarkán.

Nincs este. Gondolataim mégis
megtalálnak. Mintha hálóinget vennék
délután. Vége a futkosásnak. Meleg
áramlik bennem, 
szerelemszag,
türelmetlenség.

Ennek Anci írásai közt a címét is megtaláltam.

 Szabadon

Egy gésa öltözik, majd levelet diktál,
vár még, a haját igazítja, körme hegyével
gyümölcsöskertet rajzol egy üvegtálra.
Üvegből vannak a körmei, és üvegből van a kert is,
reggel tüllel borítja, este kék lakkal fedi,
így él. Üzeneteket kap, és ha nem vigyáz,
éjjel madarak törnek rá. A szeretői csak annyit
árthatnak, mint eső az üvegkertben.
Ő a hóról álmodik.

Szerdahely 1920-tól névtelen város lett, Dunajska Streda, igazi Esőváros, ahol Anci szerint nem változik semmi. De egy álom útmutatását követve a versek helyszínét mégsem merem azonosítani Dunaszerdahellyel. Halála után tíz évvel sógornőm egy hófehér kisvárosban ült az ablak előtt, körülötte magasba szökő trópusi növények, ő pedig az üvegen át nézte a lágy esőszálakat. Ez az álomban látott hely inkább egy El Pintacora nevű helyhez hasonlított, ezt a dél-amerikai kisvárost egyszer a tévében láttam, egy forradalmárral készült riportban. A szakállas férfi fölött látszott a felirat: Café Ana, és olyan ablakai voltak a kávézónak, ahol Anci is szívesen üldögélt volna. Azóta álmomban többször is vesszatértem erre a helyre, és mikor elmentem az ablak előtt, megkocogtattam az üveget. Anci nyugodtan ült, összezárta a térdénél a titokdobozt, és én szerettem volna kérdezni valamit, de a Bujdosók – úgy látszik – beszédesebbek a szellemekkel, mint a rokonokkal.

Először a gombák és a tövisek
jelennek meg, aztán a tea
belülről megéget, így aztán
csókokra vágysz, az a másik száj
meg kívülről éget. Kié leszek hát,
kérded súlyos betegen,
és egyre szebb vagy, az eső
hűvös cseppekkel vigasztal.
Szalad a tánc az utcákon,
mikor meghalsz, hűvös égbolt
gondolkodik feletted.

És Dunaszerdahely, az örökös esők mosta város mintha tényleg a Csendes-óceán legcsendesebb partján terült volna el. Az eső oltalmában  színes lepkék, avokádó-erdők növekednek, Csallóköz alig kiismerhető termékenysége.

Örökös esők közt, kimerülten
tapad a völgy a város köldökéhez.
a függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
A szakadó esőben a szavak is átváltoznak?
Ösvények taposnak egymáson, az esők alatt
talán az ő hangjukat hallom. Felébredek.
Hegyek és szavak között zuhog a városra a víz.

És Anci egzotikus receptjeinek a hátlapján pedig ez a vers:

A málnabokrok gyökere
belevés neveket a földbe,
és megszüli élő fizetségét,
húsos bogyóit. Lenn él ő,
évei nélkül, egyedül. 

…………….. 

Az udvarban fekete, álmos
víz, az eső sűrű acélfésű, fölötte
titkolózó, örökfényes nap, az angyalok
repülőgépei, áttetsző arany mindegyik (…) 

Hogyan találkoznak az idők mögött a szerelmesek, akiket világrendszerek, nagyhatalmak, koncepciós perek választanak el? Mikor találkoznak? Minden nap, mondja Anci, hiszen a verseiben nincsenek történetek, a tegnap is örökké tart.

A híd folyókról álmodik,
a folyó hídról, a híd engem szeretne
megpillantani, aki csak álmodom.
A fényben remegő íve emlékezik.
A vonatfütty – saját álma –
utolér, ha ébren vagyok. 

……….. 

Lobognak a fák.
Végigsuhan a városon
az eső egy szalagja. Aztán
semmi, a fák megnyugosznak,
karjukat felemelik, mint a szüzek
a lámpásaikat, mikor még
tele volt az éjszaka.

Anci telt fiatalasszony volt. A sudársága emlékeztetett Legelső Földszerző Anna szépségére. De persze a szellemek rabja volt, nem egy ősanya, aki Esőváros nedveiből táplálkozik. Egyszer saját magát mégiscsak megrajzolta így:

Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. beszédes,
finom inak. Az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap
egymagában, zuhogó felhők között. 

A „magyar évek” voltak a spirituális remény és balsejtelem évei. Mintha egy túl régi világ akart volna hozzánk visszatérni. A szépséges magyar zászlók mögött a kegyelmes urak. Olyan világ, amelyben a szerepeket elfeledtük, de amelyben észrevettük, milyen otthontalanul vagyunk otthon mindegyikben. Hiszen a zászlókat is elcsúfította az előérzet, hogy a nagy lobogás árát majd mi fizetjük meg. De az is lehet, hogy Ancit félreértem, sógornőmet – meglehet – csak valamilyen spiritiszta lap indította arra, hogy a „romlott földi világtól” búcsút vegyen.

Egyes versek helyén csak Mályi Gézához írott szerelmesleveleket találtam. Ezeket megtűzdelte szótárakból kimásolt angol és orosz szavakkal, mintha az idegen nyelvek varázslatával próbálná meg hajdani szerelmét utolérni. Hogy ezek a levelek mikor íródtak? Mit számít? Anci sohasem mérgezte  magát dátumokkal. A titkosszolgálatok, amik Mályi Gézát földrészről földrészre kergették, védelmezték Esőváros falait.

Negyedik mágus

„Ne engedj több tavaszt, Babilon,
a házak roskadoznak a ragyogástól,
az ég festett madarai és képek közé rajzolt
csillagok – mit tehetnének – meghallgatják
a jóslatainkat.” Így szólt a mágusok közt
a legnagyobb, hisz megijedt az emberi szótól,
amely teherbe ejti az asszonyokat, és táncolni
kényszerít minden képet a mennybolton.
Hallgattak rá unokahúgai. A szépek, az imáktól
és aranytólékesek. Babilon por lett.
Visszaadták 
a halálnak a képzeletet.

Miért pont négy mágus? Miért a negyedik? Ki tudja?

Négy vadász kergette egymást a Bujdosó-ház falvédőjén. Anci egy utazás kezdetén, 1964. április 14-én halt meg, persze én korábban azt hittem, ilyen nap, ilyen hónap csak szerelmes fiatalasszonyhoz illik. Ma már illene beismernem, hogy szerelmes voltam, hogy most is mindig rá gondolok, de a legvégére inkább csak ezt a verset másolom ide. Az ismétlődések mágikus, igéző varázslatáról szól, amelyből Anci soha nem tudta magát megszabadítani.

Beleszakad a nap a sokadik tengerbe.
Minden éj, minden nap felfedez
új bolygókat, növő és belehaló
tengert mindegyik útján. De mi
azt hisszük, mindig ugyanott jár. 

Aztán már csak papírfecnik vannak, egy-egy papírfecnin ugyanaz a szám, ugyanaz a betű.

images

Lent is, fent is – Konferencia Makkosjánosiban

 

Bal kéz felől egy rozsmező, szemben egy sportpálya és a szovjet hősi emlékmű, a szovjet emlékmű mellett pedig a lágerbe hurcolt magyarok emlékműve. Középen a háromemeletes szálloda − itt tartjuk a kárpátaljai magyar kulturális egyesületek[1] támogatásával az I. Nautilus Szabadegyetemet (…így, római számmal).

Kezdetben nem sok reményt fűzök hozzá. Nem szeretem az ilyen határon túli, „magyarozós” konferenciákat. A nagy együttevéseket, a nagy együttivásokat, ahol a „magyar a magyarral”… Aztán a végén szétosztják a pénzt, és mindenki mehet: ki erre, ki arra. Eltelik egy év, és közben nem is ismerik egymást.

No de lássuk csak! A kárpátaljaiak profi szervezők: Dupka György már a szobák szétosztásáról intézkedik, mindenkinek a lelkére kötve, időben legyen a konferenciateremben. A „nagyteremben” megint elfog a csüggedés. Villogó laptopok, farmernadrágok, tornacipők − a másik oldalon barázdás, komor arcok, csöndes megilletődöttség. És milyen furcsák a kárpátaljaiak! Mintha az értelmiségük csak idősekből és nagyon fiatalokból állna. Közben azzal vigasztalom magam, mi sem vagyunk mind egy szálig „pestiek”, innen-onnan jöttünk, hozzászoktunk ahhoz, hogy szót értsünk bárkivel.

De mintha az időjárás sem tudná eldönteni, hogy mit tegyen. Egyik percben tűz a nap, a másik percben már fenyegetnek a felhők − de mit tegyünk, ahogy Dupka György kéri, helyet foglalunk. Helyet foglalunk – két külön tömbben, akár a külön-külön helyről szalajtott, várostromra készülő hadseregek.

Lemennek a kötelezők, a szokásos üdvözlő beszédek, aztán a felvezető előadások  is (techné vagy mítosz? mi lesz itt még?) és közben egyre nő bennem a szorongás. Nézem a kezemben szorongatott programot. Ugyan mi köze Herta Müllernek és Háy Jánosnak a turulmadárhoz? Hogyan kapcsolódik a ruszin folklór Schelling esztétikájához és a modern narratológiához? Az esti beszélgetésen egy kicsit megkönnyebbülök. A két „tábor” közötti távolság kicsit oldódni látszik. Az Együtt folyóirattól Bakos Kiss Károly és Lengyel János olvas fel, a Nautilusból én Kondor Péterrel. Aztán beszélgetünk.

Mert vannak közös tapasztalatok, igen. Egy százötvenezer fős kárpátaljai magyar közösségben és egy önszerveződő, egy diáklapból önerőből továbbfejlődő kulturális portálban, alkotóközösségben. Mindannyian tudjuk, mit jelent lépésről-lépésre felépíteni egy szellemi műhelyt, tekintélyektől függetlenül, árnyékban dolgozni, és közben majd’ minden szellemi kezdeményezésnek teret engedni. Hagyni, hogy a szél fújjon.

A konferencia igazi, szakmai értelemben vett nyitóelőadására, a Történetek a magyar irodalomból című előadásra másnap kerül sor.  Kránicz Gábor a magyar „prózafordulat” emblematikus szövegét, Mészöly Saulusát veszi – a teológiai és az irodalomelméleti értelmezés felé egyaránt nyitottan – górcső alá. Hogy lehet Saulusból Paulus? Mit jelent a megtérés? Hiszen az Apostolok cselekedetei és a páli levelek is eltérően vélekednek a múlt, a Saulus-korszak szükségességéről. Nem kell-e a saját múltunkat mélyebben átélni ahhoz, hogy túlléphessünk rajta? Kránicz Gábor költői gonddal felépített előadása azt is megengedi, hogy mindezt a mi irodalmunkra is értsük.

Tényleg, mért is vagyunk itt?

A fiatalabbak előadásai szinte kivétel nélkül erre a találkozóra készültek, és megpróbálnak a mi együttélésünkre (együtt-ülésünkre) valamilyen érvényes perspektívát felkínálni. Szóba került a regionalitás és a hatalom viszonya (Vincze Ferenc), a Herta Müller szemével látott Románia (Borbély András), a radikális mellérendelés a Sinistra körzetben és a Saulusban (Borbáth Péter). Ez utóbbi természetesen Kránicz előadására és a megtérés-problématikra is rímel. Közben a kárpátaljaiak a modern irodalomtudomány módszereivel próbálták felfedni a saját irodalmukat: Bakos Kiss Károly Fodor Gézát és Nagy Zoltán Mihályt olvassa újra, Marcsák Gergely Kovács Vilmost értelmezi.

Ugyan mi már próbáltunk „készülni” a kárpátaljai irodalomra, olvastunk Penckófert, Nagy Zoltán Mihályt, Vári Fábiánt, de most különös találkozni egy olyan értelmezői közösséggel, akiknek még vannak „szent szövegeik”, a kánonjuk középpontjában olyan megfellebbezhetetlen tekintélyű költőik-íróik. Ez természetesen az elemzői módszerek árnyalását is megköveteli.

Megköveteli… megköveteli… Délután már azt a csüggedtséget érzem, mint a jó konferenciákon. Minden előadás túl hamar ér véget. És túl gyorsan kezdődik a következő.

Ebéd után besétálunk a faluba, be-bepillantunk a parasztportákra. Osztrák csínnyel díszített kis palotácskák, odvas, az ötvenes évek szegénységét lehelő udvarok fekete ruhás nénikkel. De bármelyik utcába térünk be, mindenhol visszaköszönnek. Rengeteg idő él Kárpátalján egymás mellett. És ezt tapasztaljuk este is. Az Együtt bemutatója, Vári Fábián László és Bartha Gusztáv beszélgetése annyira profi, hogy a Duna tévé is közvetíthetné (ez természetesen nem mondható el az ezt követő szilaj tivornyáról és táncbemutatóról.)

Reggel indul megint a Nautilus Expressz, újrakezdődik a konferencia-drill. Most azok az előadások tetszenek, amik sehol máshol nem lennének ilyen érvényesek, csak ebben a rozstáblák és emlékművek övezte hotelben. Ilyen Dupka György előadása is: ő a kárpátaljai könyvkiadás ürügyén a kárpátaljaiak túléllési technikáiról beszél. (mítosz és techné…?) De ez a sajátos atmoszféra megváltoztatja az egyetemi közegbe illő előadások hangsúlyait is. A mondatok más fénytörésbe kerülnek. Ez történik Orbán Gyöngyi előadásán: ő Németh László pedagógiai írásai kapcsán – ez is meglepő! – a hermeneutika pedagógiai programját mutatja. És megismerjük egy „kicsiny” irodalmi közeg előnyeit. Csordás László olyan bátor előadást vág le a kárpátaljai fiatal irodalomról, amely „nagymagyarul” se a JAK, se a FISZ konferenciáin nem hangozhatna el.

De itt elhangzik. És az esti felolvasások (Borbáth Péter, Borbély András, Lőrincz P. Gabriella) már kötetlen műhelytalálkozó jellegét öltik. De hiába, most már fáradt mindenki. Hűvös van, az eső elered. A szél egyre erősebb, szinte ide-oda dobálja a falut.

A jó konferenciához – ezt Klaniczay óta tudjuk – „mászni” kell, testmozgás nélkül ugyanis minden közösség működésképtelen. Tehát július harmadikán „mászunk”, azaz a munkácsi várhoz kirándulunk: ez a búcsúajándék. De a háromnapos szellemi-érzelmi együttlét, a konferenciázás-ivás-beszélgetés, az örökös figyelem és reflektálás már érezteti a hatását: kóválygó fejjel, csukott szemmel mászunk felfelé.

Pedig ez az impozánsan magasodó vár mindazt megtestesíthetné, amit én labanc-dunántúli-katolikus szemmel esztelenségnek tartok: a harcot az utolsó csepp vérig, az én nem adom meg magam-virtust. Amúgy kényelmetlen, mogorva vár ez a Munkács, körülöttünk ukrán, magyar, szlovák turistacsoportok hömpölyögnek (mindenki a maga történelmében, a maga idegenvezetőjével).

Mi most nem a várról beszélünk, nem is a történelmi „esztelenségekről”, hanem a cukormókusokról. Mert már közös nyelvünk van, valaki kibök egy szót, és kirobban a nevetés. Mintha csak éveket húztunk volna le egy lövészárokban. Pedig Dupka Gyögy előadása nagyon érdekes, csak éppen rettentő hideg van, és olyan nyers szél csapkod, mintha ránk ereszkedett volna a 17. századi kis jégkorszak. A magyar barokk rettentő ideje.

Telnek az évek, a gyümölcsfák a kertekben nem tudnak termőre fordulni, nincs más, csak köd, eső, vallásos és szerelmi szenvedély – Zrínyi Ilona sok ilyen júliust élhetett át ezeken a várfalakon botorkálva. A „hős anya”, aki majd két kamaszgyereket hagy el egy zavaros fejű kalandorért – mert a személyes méltóság, az identitás megőrzése akármilyen őrült tettet megér. Mert tartani kell a várat, tartani kell, akármilyen áron is.

Összeomlott a 17. századi magyar társadalom reményhorizontja, mormolom magam elé – mert ennyi konferenciázás nem múlik el nyomtalanul. Lerogyok a kút elé, és fáradtan hallgatom tovább Dupka Györgyöt: körömszakadtukig harcoltak itt a kurucok, aztán körömszakadtukig harcoltak itt a 48-as honvédek… úgy látszik, a vár, az ellenállás mítosza nem múlt el a „kis jégkorszakkal”. Még eljut a fülembe, hogy a szovjet hadsereggel hazatérő Illés Béla is innen, a munkácsi várból vonult „le”, hogy buzdító beszédet intézzen a lágerekbe összeszedett magyar értelmiségiekhez…

Mert hiszen a szimbólumok varázslatosak! És Saulusból sosem lehet Paulus. A szovjet katonává lett Illés Béla sem feledkezhetett meg arról, hogy az igazi győzelem a vár bevétele. És minek is nevezte Illés a Kárpátalja megszállásáról szóló regényét? Hát természetesen Honfoglalásnak. De én ekkor már ekkor torkig vagyok a történelemmel, a jelképek harcával, a csehek által beolvasztott turulmadárral (pedig jó ég, micsoda történet az is!), csak ülök és bámulok magam elé. Hirtelen mellém telepszik a sofőrünk lányismerőse, és fojtott hangon kezd suttogni: a nagyanyám azt mondta, hogy a kút mélyén a rejtekutak… hogy ki lehet a várból jutni… hogy van, aki már megtalálta…

No lám! A népi kultúra! A népi kultúra remény-horizontja! Ott a tátong a vár másik oldalán a tizenhét méter mély „dögkút” (a régészek nevezik így, „fanyar humorral”), a dögkút a kárpátaljai történelem halottaival, az itt kivégzett magyarokkal, ruszinokkal és ukránokkal, és erre ez a kerekképű lány „titkos átjárókról” mesél!? De csak mesél, egyre mesél, mondja, mondja, mondja… és én egyre növekvő zavarral hallgatom. Neki kijét, melyik rokonát hurcolhatták ide? És én végre megértem, miért elpusztíthatatlan a kárpátaljai magyarság, hogyan kell itt túlélni… Ahogy ez a lány – ez a mi legeslegutolsó előadónk – szövi a mese szálait, szinte megszépül. A nagyanyám is megmondta… innen ki lehet jutni…

Még végigloholunk a tárlókon, bepillantunk a vár kápolnájába, (ide a kivégzésük előtt a rabok is „bepillanthattak”), aztán rohanunk a buszhoz. És kezdetét veszi a hosszú, félálomszerű utazás Budapestig. Mindenhol verssorok, ukrán cukorkák, visszaöklendezett emlékek. „Te tudtad, hogy Fodor Géza milyen jó verseket ír?”

Vagy Fodor Géza verseiről nem is a vonaton, hanem másnap beszélgettünk?

Mindegy. Előttem-mögöttem-mellettem már alszanak. A lepényszerűen elnyúló állomások közt már én is aludni próbálok. De hirtelen olyan vágyakozás fog el Makkosjánosi és az egész „konferenciázás” után, hogy kiveszem a táskámból, és újra böngészgetni kezdem a programot.

De hogy is hívták azt a szállodát? A szállodát a rozsföld és a szovjet emlékmű között? Töröm a fejem, míg végre eszembe jut: Helikon.

Helikon, ahol a múzsák… Hát persze.



[1] A mondat túl nehézkes lett volna az összes kárpátaljai támogató egyesület, társszervező felsorolásával, akiknek pedig mind köszönettel tartozunk: Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia, Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége

Költők, szavak, bálványok (Irodalmiság és kinyilatkoztatás az Ószövetségben és a páli levelekben)

Lábán csak harmadnap értesült arról, hogy Jákob elment. Akkor maga mellé vette hozzátartozóit, és hét napi járóföldön át üldözte, míg el nem érte a Gileád helységénél. Isten azonban eljött az arám Lábánhoz álomban azon az éjszakán, és ezt mondta neki: Vigyázz, ne mondj Jákóbnak se jót, se rosszat!

Amikor Lábán utolérte Jákóbot, Jákób már sátrat vert a hegyen. Lábán is a Gileád hegységén vert sátrat hozzátartozóival együtt. Lábán azt mondta Jákóbnak: Mit tettél? Engem rászedtél, leányaimat meg elhajtottad, mint fegyverrel ejtett foglyokat? Miért titokban mentél el, és miért szedtél rá engem? Miért nem szóltál nekem? Akkor örömmel és énekkel, dobbal és citerával bocsátottalak volna el. Még azt sem engedted meg, hogy megcsókoljam unokáimat és leányaimat. Ez egyszer balgán cselekedtél. Volna erőm hozzá, hogy elbánjak veletek, de atyátok Istene a múlt éjjel ezt mondta nekem: Vigyázz, ne mondj Jákóbnak se jót, se rosszat! Ha már mindenáron el akartál menni, mivel nagyon kívánkoztál apád házába, miért loptad el a házi istenemet? Jákób erre így felelt Lábánnak: Mert féltem, és azt gondoltam, hogy elveszed tőlem erőszakkal a leányaidat. De akinél megtalálod a házi istenedet, az ne maradjon életben. Hozzátartozóink előtt vizsgáld meg, mi van nálam, és vidd a magadét! Jákób ugyanis nem tudta, hogy Ráhel ellopta azt. Bement tehát Lábán Jákób sátrába, Lea sátrába és a két szolgáló sátrába, de nem találta. Azután kijött Lea sátrából, és Ráhel sátrába ment. Ráhel közben fogta a házi bálványt, egy teve nyergébe tette, és ráült. Lábán pedig fölforgatta az egész sátrat, de nem találta. Ráhel ugyanis azt mondta az ő apjának: Ne haragudjék az én uram, hogy nem tudok fölkelni előtte, mert asszonyok baja van rajtam. Kutatta tehát, de nem találta a házi bálványt.

Ekkor Jákób haragra lobbant, és pörölni kezdett Lábánnal. (…) Már húsz esztendeje vagyok nálad, juhaid és kecskéd nem vetéltek el, nyájad kosait nem ettem meg. Amit a vad széttépett, nem vittem hozzád, magam térítettem meg, tőlem kérted számon azt is, amit elloptak tőlem, nappal vagy éjjel. Nappal a hőség emésztett, éjjel meg a hideg, szememet kerülte az álom. Ilyen húsz esztendőm volt a házadnál: tizennégy évig szolgáltalak két leányodért, hat évig meg juhaidért. Te pedig tízszer is megváltoztattatd a béremet  (I Móz 31, 25–41).

Tovább is olvashatnánk ezt a remekül megkomponált jelenetet a Gileád hegységben kardoskodó családfőkről, a nagy felfortyanásokról, vádakról, esküdözésekről, de elég ennyi is, hogy a szövegrész iróniájában megmerítkezzünk. Hiszen ezek a ravasz és számító családapák, Lábán és Jákób mindketten hazudnak, vagy nem fejtik ki „az igazság minden részletét”: a féltékeny Lábán többször is megszegte a Jákóbbal kötött szerződést – amellett nem is tekinthetjük jószívű nagypapának azt, aki centiméterről centiméterre átkutatja távozni készülő lányai sátrait.  A fondorkodó Jákób pedig – akármit is állít „felháborodásában” – tényleg Lábán rovására szaporította föl a nyáját a legkülönfélébb mágikus praktikákkal (I Móz 30, 37–43).

Nem is tudjuk, hogy após és vő erőfitogtatásában van-e valamilyen valós fenyegetés. És nincs-e egy kicsit „túlszervezve” Jákób menekülése, aki feleségeivel a mezőn olyan körmönfont komolysággal beszéli meg a „szökés” részleteit, mint egy nagy cselre készülő hadvezér (I Móz 31, 4–16). Egyáltalán mennyire tekinthető még érvényesnek az a patriarchális értékrend, ahol após és vő folyamatosan becsapják egymást, ahol a lányok „uramnak” szólítják az apjukat, de ha tehetik, szemrebbenés nélkül meglopják.

Egyáltalán jelentenek-e  még ebben a világban a szavak valamit?

Ám Jákób és Lábán családi „búcsúját” mégsem tarthatjuk igazán mulatságosnak, noha a Biblia szövegvilágától a humor nem teljesen idegen[1]. A mindig mindent túlfondorkodó Jákób itt ugyanis egy mondattal többet mond a kelleténél: „akinél megtalálod a házi istenedet, az ne maradjon életben.” Lábán nem talál rá a bálványra, de az átok után Ráhel, Jákób kedvenc felesége belehal Benjámin születésébe (I Móz 35, 16–20.) A Gileád hegyi perpatvarban már-már kedélyesen idejétmúltnak látszó patriarchális szokásrend és az ezt kifejező nyelv mégis visszaigazoltatik, mégpedig Jákób számára a legfájdalmasabb módon: Ráhel, a kedvenc feleség nem éli túl, hogy a férje megátkozta. Az akaratlan átok, az epikailag teljesen célszerűtlen fogadkozás (a „jószívű nagypapa” így is, úgy is átkutatná a sátrakat) rímel Jákób édesapjának, Izsáknak akaratlan áldására, mikor is Jákób „fondorkodva”, a saját édesapját becsapva tesz szert az elsőszülöttségi áldásra. De ennek az „akaratlan áldásnak” és „akaratlan átoknak” döbbenetes, Isten terveivel egybehangzó következményei lesznek: Jákób menekülése, Ráhel nagyfiának, Józsefnek az elkényeztetése, a zsidók egyiptomi letelepedése, a vándorlás a pusztában, a kinyilatkoztatás a Sínai-hegyen. (A Bibliában amúgy nem szokatlan, hogy üdvtörténeti jelentőségű motívumok, cselekmények kiindulópontja egy idillinek látszó jelenet. A magvető előképe egy paraszti idillben, a Ruth könyvében bukkan fel, ahol is egy idősödő parasztgazda és egy szép „szemfelszedőnő” találkozását ismerjük meg. Igaz, ebben a könyvben se Ruthra, se Boázra, a „magvetőre”, Dávid dédapjára nem vetül tragikus árnyék.)

Itt már fel kell tennünk a kérdést: elemezhetjük-e egyáltalán irodalmi művek mintájára a Szentírás könyveit? Vagy a bálványimádás és a halálbüntetés között szemantikai kapcsolatot teremtő jelenet epikus szcénáját „mellékesnek”, „esetlegesnek”, történelmi és vallási tapasztalatok puszta „lenyomatának” kell-e tekintenünk? – ezt nem gondolom. Ám a Biblia, noha ezer szállal kapcsolódik az irodalmi hagyományhoz és az irodalmi mű számos kritériumával rendelkezik, mégsem csak irodalom − leginkább nem csak elbeszélő irodalom. A határok még az irodalmi műelemzés eszközeivel is könnyen kitapinthatók. Maradva a Gileád-hegyi találkozásnál: mi lesz például a házi bálvánnyal, amit Ráhel élete kocáztatásával lopott ki apja házából? Márpedig ez a bálvány, mint fizikai valóságában létező tárgy soha többé nem bukkan elő. Egy történetíró vagy akár regényíró nem feledkezhetne meg a hősei életében ilyen nagy szerepet játszó tárgyról. De vannak más ilyen, az elbeszélő művekben szokatlan „eltűnések”? Mi lett például a frigyládával? Hova tűnt ez a tárgy a maga tárgyi valóságában[2], aminek a birtoklásáért csatákat vívtak, de a Szentírás mintha egyszer csak „elfeledkezne” róla? Mintha a konkrét dolgok és események minden epikus következmény nélkül lebbennének át valamilyen metaforikus vagy fogalmi valóságba. Ezek a gyakori epikus és kauzális következetlenségek is megerősíthetik a kételyt az olvasóban: a Mózes 31-ben tényleg csak a Gileád hegyén összeszólalkozó, valamilyen történeti időben élt patriarchák mulatságos (és következményeiben tragikus) erőfitogtatásáról olvasunk?

De térjünk vissza a Ráhel rejtegette házi bálványhoz! A „bálvány”, a „másik isten” mintha megragadott volna egy aprócska fadarabot (mert ilyennek kell elképzelnünk Lábán „házi istenét”), hogy aztán „megtestesüljön” könyvről könyvre a „Baálokban”, hogy időről időre kiváltsa Mózes, a próféták és a Mindenható haragját. Márpedig nem minden ószövetségi könyv vélekedik ugyanúgy a bálványok, a „más istenek” hatalmáról. A Zsoltárok többször is leszögezik, „nincs más rajtad kívül” (hogy „egyedül te vagy az, akinek Úr a neve”[3] és „minden nép a te örökséged”),[4] „minden az enyém az ég alatt”,[5] jelenti ki az Úr a Jób könyvében, de a történeti könyvekben, ahol Isten népe más kultúrákkal találkozik, különösen sokszor előkerülnek a tevenyergekbe rejtett „istenek”.

A „másik isten” léte nemcsak szociológiai, vallási, hanem, nyelvi-filozófiai problémakör is. Hogyan van, ami nincs, és mégis van rá valamilyen szavunk? A szavak, a szavaink lennének a hibásak? Az Úr nem engedi végigmondani Bálámnak az átkot, hanem a kimondani szándékozott szavakat megváltoztatja, elismerve ezzel, hogy Bálám, a moábita király által felbérelt varázsló szavai igenis képesek megváltoztatni a valóságot. A Bálám-epizódban (IV Móz 22–23) az idegenség ereje nem a „faragott képben”, hanem a szavakban van.

Miképpen van, ami nincs? Hogy mondhatjuk, hogy az Úron kívül nincsen más Isten, hiszen meg tudjuk őket nevezni? Ha megnevezzük őket, akkor valamiképpen léteznek, hatalmunk van fölöttük vagy hatalmuk van fölöttünk. A nevükön szólítva űzzük el őket? Gyógyításai során Jézus párbeszédet folytat a démonokkal, akik ugyan nem egyenrangúak vele, de léteznek, kétségkívül léteznek. Az ellen-világ sivalkodik, visszabeszél, könyörgőre fogja, van köztük néma és süket lélek is (Mk 9, 14–29), az egyiknek még a nevét is tudjuk: Légió.

De honnan jönnek? Az evangéliumokban amolyan beszélő vírusoknak tűnnek, Jézus harcot folytat velük, de mintha elfogadná, hogy ennek a világnak is megvannak a maga szabályai és törvényei (Lk 8, 27–39), sőt Gadarában teljesíti is a „gonosz lelkek” kérését, ám az érdekes módon eszébe sem jut, hogy megtérítse őket. Ám ha ilyen „megszállt tárgynak” tekintjük Ráhel házi bálványát, akkor érthető lenne, hogy maga a tárgy mért tűnik el a történetből, de ez semmiképpen sem tekinthető epikus vagy éppen történetírói megoldásnak. Igaza van Northrop Frye-nak,[6] a Bibliában a külvilágra való utalás csak másodlagos.

Pedig a „nem-létező”, az Istenen kívüli világ megszólítása/megnevezése a nyelv és a valóság határait feszegeti. Az Apostolok cselekedetei és a páli levelek többféle megoldást kínálnak erre. (Meg kell jegyeznünk, mind a két szövegcsoport a mássággal való intenzív találkozás nyomán született: a zsidó-keresztény egyház kilép korábbi, hagyományos kereteiből, és téríteni indul.) Aki idegen nyelveken ért és beszél – az apostolok ezt az adományt nyerik el pünkösdkor –, az a többi istent is megtanulja „néven nevezni”. Így jutunk el, a nem-zsidók elől Tárziszba menekülő prófétától (Jónás) a Tárziszból származó apostolig (Pál)[7].

A levelekben Pál − ha jól értem ezeket − a korszakfogalom bevezetésével, a történelem újragondolásával próbálja ezen ellentmondásokat feloldani. Igen, valaha léteztek törvények (vagyis a törvény) és „hatalmasságok,” de Jézus Krisztus azóta felszabadított bennünket az alávetetésből, a szolgaságból és a megbéklyózottságból. Jézus nem a „hatalmasságokat” dönti meg, hanem felszabadít bennünket, elveszi a varázserejüket, „holt betűkké”, hűlt templomokká, velünk élő múlttá változtatja őket.

De az Apostolok cselekedetei felvet egy teljesen másféle megközelítést is.

Pál ekkor kiállt az Aeropágosz közepére, és így szólt: „Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek. Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből; hiszen ő ad mindenkinek életet, lehelletet és mindent. Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek:

Bizony, az ő nemzetsége vagyunk.

Mivel tehát az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség. A tudatlanság időszakait ugyan elnézte az Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból.

Amikor a halottak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások pedig azt mondták: Majd meghallgatunk erről máskor is. (ApCsel 17, 22–32.)

Pál az athéniakkal való találkozás során roppant kompromisszumképes térítőnek bizonyul. Minden tekintetben előzékeny és udvarias, a pogányok vallásosságát dicséri, a történelmet és az üdvtörténetet részekre osztva itt is felveti a világkorszakok gondolatát (a tudatlanság időszakait ugyan elnézte az Isten…). Ám hiába minden, mégis kudarcot vall: a testben való feltámadás gondolata az antik kultúra szempontjából olyannyira értelmezhetetlen, hogy a beszédnek ezen a pontján kezd a hallgatóság gúnyolódni[8].

De a görög „jövendőmondó lelkekkel” is szót értő Pál (ApCsel 16, 16–18) vajon milyen messzire ment el az Aeropágoszon? Azt állítja, hogy Isten félig-meddig már a kinyilatkoztatás előtt megmutatta magát a pogányoknak, akik „ismeretlenül” is tisztelték? Az Aeoropágoszon, a görög kultúra szimbolikus középpontjában Pál feladja azt, ami a kereszténységet minden más vallástól megkülönbözteti? A görögökkel beszélve Pál vajon nem a kinyilatkoztatás egyedülálló voltát tagadja? Ezek szerint a kereszténység amolyan „korszakos vallás” − egyszer a görög istenek vannak érvényben, máskor a Teremtő? Visszatérnénk a tevenyergekben rejtegetett bálványokhoz, és a többi „korlátozott érvényű” házi istenhez? De ennek az „ismeretlen istennek” szobrot állító művelt világ kulturálisan nincs-e távol a patriarchák szenvedélyesen meghitt világától? Mint Jelenits István felfigyelt rá, Pál itt a más vallások közé való beilleszkedés lehetőségeit keresi.[9] Pál kétségbeesetten próbálja a zsidó-keresztény Isten egyedülálló voltát összeegyeztetni azzal a ténnyel, hogy hallgatói más istenekről is tudomással bírnak.

Pál egy költeményre hivatkozik az Aeropágoszon, és emellett hangsúlyosan a költészet tanúságára (Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek). Természetesen mindez a gyakorlott hittérítő empátiáját (és persze ravaszságát) dicséri: otthon vagyok a ti kultúrátokban, nézzétek, még idézni is tudok… De a költészet „megidézését” Athénban mégse sorolhatjuk be lelkiismeretfurdalás nélkül a Biblia „humoros jelenetei” közé. A leveleiben Pál többször idéz költeményeket, de soha nem beszél a költői alkotásról magáról. Itt viszont igen, mégpedig nagyon is különös kontextusban. Azt állítja, hogy Isten ugyan független a költészettől magától (nem szabad azt hinnünk, int Pál, hogy művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség), ennek ellenére a költészet érvényessége mégsem köthető a világkorszakokhoz, vagyis nem korszakfüggő, mint a vallások vagy a „hatalmasságok”. A költészet tekinthető valamilyen spontán kinyilatkoztatásnak, amikor is a nyelv „elárulja magát”, és a költők révén – akaratlanul –felfedi Isten titkait.

Tehát amolyan külön beszéd.

Ez is a pünkösd, a „nyelvek ünnepének” tanulságaihoz tartozik.


[1] Csak néhány példa: IV Móz, 22–23, ApCsel 12, 12–17.

[2] Ezeket a tárgyi „eltűnéseket” már a tárgyak epikus bemutatása is előkészíti. Másképpen léteznek vagy nem léteznek ezek a tárgyak, mint ahogy elbeszélő művekben megszokhattuk. Hasonlítsuk csak össze frigyláda leírását Akhilleusz pajzsával! Mennyivel szemléletesebben, mennyivel konkrétabban „létezik” az utóbbi! A tárgyi ábrázolásokban megjelenő különbségek nem magyarázhatók egyszerűen a zsidó és az antik görög kultúra szemléleti különbségeivel, inkább a tárgyi világnak, az „itt és most”-nak a Bibliában és az eposzokban különböző státuszával.  A frigyláda, mintha már akkor is inkább csak szavakban létezne, amikor kifaragják. (Borbély András vetette fel, hogy a Biblia bálványai és „szent tárgyai” amolyan ikonokként, „szellemtestekként” vannak jelen: tárgyi valóságosságuk feloldódik abban, amit megmutatnak.)

[3] Zsolt 83, 19–21.

[4] Zsolt 82, 8.

[5] Jób 41, 3.

[6] Northrop Frye.Kettős tükör: A Biblia és az irodalom, ford. Pásztor Péter, Bp., Európa, 1996.

[7] Kránicz Gábor közlése

[8] ezzel illusztrálva: „…mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság.” (1 Kor 1, 23)

[9] Jelenits István: Az Apostolok cselekedeteiaz újabb kommentárok tükrében. = Studia Universitatis Babes-Bolyai, I, (Theologia Catholica Latina, 45), 2000. 37-44. 41.

Elisabeth & Darcy

Szigorúan őrzött lányintézet. A város, aminek a határában áll, nincs is a térképen. Az intézmény címe nem nyilvános, ahogy a telefonszáma sem.


 

Egyházi fenntartású intézet. Ide olyan gyereklányok kerülnek, akiket a családjuk fenyeget, akik nem illenek sehova, vagy akiknek nem találnak helyet az állami intézményekben. Szigorúan őrzött lányok, tizenhárom-tizenhat évesek.  A „leánymenhely” kastélynak épült (ne túlozzunk, csak amolyan kiskastélynak), azóta volt már téesziroda, lovarda, de az egyház visszafoglalta. A falak mögött az országút megcsavarodó íve, marcona jegenyefák, unalmas szántóföldek.

A fák árnyéka börtönrácshoz hasonló rajzot fest az országútra.

Én csak irodalmat tanítok itt. Hetente hoznak-visznek. Az óradíj mellé ebéd is dukál, unalmas tök- vagy sárgaborsó-főzelék.

A nyolc lány egymás között is álnevet visel: Babett, Angelina, Hercegnő, Juanita, Kacsa, Dagi, Titanilla, a Görög lány. Ez valami biztonsági rendszabály? Vagy amolyan ösztönös szerepjáték, része a rehabilitációnak?

Az intézet „titkos” ugyan, de a lányok szívesen beszélnek magukról. Juanita is. Őt fogságban tartják az akarata ellenére. Pedig visszavárnák. Még hogy visszavárnák!  Elfogadnák őt olyannak, amilyen. Hiszen ez a saját teste. Azt csinál vele, amit akar, nemde? Ő csak bulizni szeret. A szerelem, ami megemészt… ki az, aki nem ezt akarja? Neki az alakja is megvan, a szíve is… és megvan, baszdki, a temperamentuma. No, igen, a bal veséjét átszúrták. De az hétszentség, hogy nem őt akarták… Hiszen mindig mindent megcsinált. Amire csak megkérték a rokonai.

Ugye, normális vagyok, tanár néni?

Nem vagyok tanár néni, mondom. Csak a vendégük. Hetente meglátogatom őket, hogy könyvekről meg filmekről beszéljünk. Ha azt mondanám, gyere velem, én vagyok a legjobb barátnőd, akkor beleugrana a hátizsákomba, és velem jönne.

Akárhova. Örökre.

Kacsa sohasem beszél. Eszik, ha sétálunk, eszik, ha videót nézünk, eszik, ha mesélek. Mikor kérdem, hogy hívják, azt dünnyögi: morzsás vagyok, nem tudok beszélni. Harap, nyel. Persze nincs annyi kenyér a világon, ami Kacsának elég lenne. Iszik, nyel. Kortyol, nyel. De nincs annyi víz, amivel leöblíthetné ezt a rengeteg kenyeret. Kényszeres evő, kényszeres ivó. Ő még nem emésztette meg a szerelmet.  Sovány, apró, imbolyogva járó lány.  Huszonkét hetes terhes.

A szőke Babett nem ide tartozik. Ő – ahogy mondja – nem ilyen koszfészekbe, nem ilyen analfabéta, láthatatlan falatokat marcangoló lányok közé illik. Te, ide figyelj, az én apám orvos. Megengeded, ugye, hogy tegezzelek, biztos. Az én apám tegezte a tanár néniket. Babett együtt járt a papával Egyiptomban, Tunéziában, Marokkóban. Csak kettesben. Egy orvos és a kislánya. Tudod, mit csináltak a fáraókkal az egyiptomiak? Babett nem kenyérhéjat, hanem a mumifikálás részleteit marcangolja. Elszáradt karok, kitépett szemek. Kiszippantott agyvelő az orron át. Szerinted milyen az? Betesznek, kivesznek valamit a testedbe. Fúj! De te semmit sem érzel.

Babett, az orvos lánya tizenhárom éves és most hét hónapos terhes. Talán a papa (?). De én itt nem kérdezősködhetek.

A Görög lány nem görög, hanem macedón vagy esetleg albán, de hát ki tudja? A Balaton-Felvidéken, egy bezárt villában találták, egy szót sem beszél magyarul. Neki nincsenek sérülései, csak fél a sötéttől, fél, ha túlságosan közel mennek hozzá, fél, ha hozzáérnek a hajához, fél, ha megfogják a kezét… Az apácák szerint ravasz. Nem akarja, hogy bármi kitudódjon, nem akar az övéihez visszatérni. A gyámhatóság sem tudja, hogy mit tegyen. Az apácák sem. Egy lány, aki nem tűri el, hogy bármilyen európai nyelven a közelébe férkőzzenek.

Hát most rehabilitálják.

A Görög lány ugyanúgy vagdossa csuklóját, ahogy a többiek. Mint egy miniatűr, szabálytalan jegenyesor, olyanok a lányok csuklóin a vágások. Tanár néni, ugye, normális vagyok?

Ma még rengeteg időnk van. A nappaliban videón nézzük a nagy lánykérést, Elisabeth és Mr. Darcy egymásra találását. Elisabeth szégyenlősen elpirul, a „gőgös Darcy” elmosolyodik, szívet melengető napfény táncol az angliai pázsiton. És tessék, viszontlátják egymást, mondom a lányoknak – és ők is mosolyognak, ők, akik a bántalmazóikat szeretik, a rossz apákat, akik megerőszakolták őket, a rossz rokonokat, akik kiállították őket az országútra. De ki tudja, hogy milyen árnyékokból szövik a szerelmeket?

Mindenki mosolyog. A Görög lány is.

 

Én mindig vigasztaló, gyógyító történeteket keresgélek. Az eltört szívek összeforrnak, a szerelmesek viszontlátják egymást – ha máshol nem – az „angliai pázsiton”. Népmesék, szerelmes regények, Biblia. Megpróbálunk dühösek lenni, utána megbocsátani.

Tudod, mi az az Isten hidege? Senki sem tudja. Mesélek arról, hogy húsvétkor milyen kellemes meleg van Jeruzsálemben, de egy csalódott tanítvány, aki úgy érezte, hogy Jézus elárulta, mégis odaférkőzött a tűzhöz, melegedni, mert már nem bírta tovább. Beszél-beszél, fűhöz-fához kapkod, nem gyáva ember, mikor először meglátta a katonákat, még a kardjával hadonászott…

Itt hideg van, mondja a Dagi. Itt mindig irtó hideg van. Összebújunk, vacogunk az a római katonák között Péterrel együtt – minket is megvesz az Isten hidege, lobog a tűz, de mi mégis fázunk, kiadjuk a dühünket, beszélünk össze-vissza (elhagytál, becsaptál, elárultál – az csapott be, akit a legjobban szerettem). Végül megbánjuk, aztán kinézünk a napsütötte jegenyékre, az unalmas kukoricaföldekre, és örülünk a feltámadásnak.

A Kacsa rág és mosolyog. Mosolyog a Görög lány is. Babett boldogan felnevet, elfelejti, hogy mennyivel különb náluk. A meleg, koraesti fényben a jegenyefasor árnyéka is megenyhül. Szelíd karcolások.

Van még idő! Nézzük meg még egyszer hogy találkozik Elisa és Mister Darcy! Már rég lejárt az időnk, de megnézzük. Azok a mondatok abban a régi regényben talán jóvátesznek valamit: Értse meg! Úgy érzem, ki kell öntenem a szívemet.

Persze minden kamaszlány egy elképzelhetetlen városban él, szörnyű szorongások, szörnyű félelmek között. Egy olyan városban, ami nincs is a térképen.

De ahol ezek a lányok élnek, az másképpen valószerűtlen hely. Hiszen mikor szállítják be a szegény Kacsát egy elmegyógyintézetbe? Mi lesz Babettel, ha megszüli a gyerekét, és kiderül, nincs hova mennie? És meddig tűri el a gyámhatóság, az egyház, hogy egy ravasz kislány bolondot csináljon belőle? Mert a Görög lány biztosan jobban ért magyarul, mint azt az apácák hiszik. Ez a „görög lány” messze a legértelmesebb közülük. Azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, a szomszéd faluból származik.

Mr. Darcy lóra száll. Még utoljára búcsút int Elisabethnek. A lányok is felszabadultan sóhajtoznak és integetnek. Vigyázz magadra, Darcy!, kiabálják.

Övék a jövő. Nyolc meghatott, gyönyörű kislány.