Bánki Éva összes bejegyzése

Európa − vízipókoknak

Borító
Európa
Európaiak Nélkül

ALEŠ DEBELJAK: Európa Európaiak Nélkül c. könyve kapcsán

Már a mûfajjal is bajban vagyunk. Tankönyv? Személyes eszmefuttatás? “Haladónak” mondható euroszkeptikus érvek gyûjteménye – egy olyan szellemi környezetben, ahol mindenféle euroszkeptikusság provinciális elmaradottságságnak számít?

Egy nagy “Európa-olvasókönyv”, amely Bibótól Montesqieu-ig ívelõ tájékozottsággal tekinti az Európa egyesülésével vagy egyesülhetetlenségével kapcsolatos véleményeket? Netalán az “európai paradigmáról vallott szlovén álláspont”? Természetesen nemcsak “hivatalos álláspont”, hanem egy hírneves szlovén író és gondolkodó eszmefuttatása. Debeljak mûve illeszkedik az 1945 utáni közép-európai nemzeti-európai kérdésekkel is számot vetõ “önkritikai hagyományba” is, amelyet a cseh eszmetörténetben Jan Patoèka, Václav Èerny képvisel. Nálunk ma nincs ilyen hagyomány, de azért igyekszünk Debeljak könyvét magyarul olvasni.

 

A szlovén és a magyar “álláspont” (a személyes is) természetesen alaposan különbözik. Aleš Debeljak a nemzetállami múlttól való “menekülésként” is láttatja az Európa Uniót. Hiszen az EU bizonyos értelemben nem más, mint a gloire-jától megfosztott, nemzeti önbecsülésében megtépázott “Franciaország folytatása más eszközökkel”, a németek számára pedig egy másféle újrakezdés, egy újrafogalmazott európai hegemónia ígérete. Bár az EU-t a “vad” nacionalizmusok ellenében fogalmazták meg, ez burkolt módon egyszerre ad helyet a “nagyok” nemzeti önérvényesítésének és a nemzeti múlttól való menekülésnek.

És nemcsak a nagyoknak, ha magunkra gondolunk. Két vesztes világháború, Trianon, több százezer deportált állampolgár, a diktatúra után ma (újra) egy nagyhatalom periférikus országa vagyunk. Az unió a magyaroknak kiút a rendszerváltás keltette csalódásból is: gazdasági, társadalmi bajok, élethalálharcot vívó politikai elitek. Az “eredmény” egyetlen 1989-ben elképzelt “alternatívának” sem feleltethetõ meg teljesen. (Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák.)

Délnyugati szomszédunk, Aleš Debeljak szülõföldje más utat járt be. Az önálló államiságot elõször 1991-ben (gyõztes háborúval) kivívott Szlovénia (egy másik Monarchia-maradvány), a talán sokkal kevesebb feudális reflexszel és történelmi kudarccal terhelt szlovén társadalom természetesen nem “menekült” az EU-ba, másként élte át a csatlakozást is. Érdekes kifejezést használ Debeljak: állami szuveneritása jó részét “átruházta” az Európai Unióra.

Nemcsak a rendszerváltás, az eltérõ történelmi múlt tapasztalatai, hanem az Európai Unió szempontjából jelentõs három és fél év választja el a szlovén eredeti és a magyar fordítás megjelenését. Azóta átéltük az EU-alkotmány körüli vitát, túl vagyunk az Európával kapcsolatos népszavazásokon. A franciaországi zavargások többeket elbizonytalanítottak abban, hogy az európai egyesülést akadályozó okok nemzetiek, nem pedig társadalmiak.

Az európai megosztottság okait számba vévõ Aleš Debeljak nemcsak a társadalmi kérdéseknek, hanem Európa nyelvi széttagoltságának is kevés jelentõséget tulajdonít. Ez nekünk meghökkentõ, mert éppen a “nyelvbe költözés” lenne a magyar nemzettudat megõrzésének a legadekvátabb módja – ahogy a két világháború közötti nagy “nyelvvédõ”, Kosztolányi Dezsõ is szorgalmazta. (Antoine Meillet és Kosztolányi “nyelvvitájának” politika-filozófiai dimenzióiról Alain Finkelkraut írt az Ellenségek és a démonokban.)

A nyelvbe zártság nemcsak bölcsõ és koporsó, hanem billog is lehet. Mikor elõször utaztam a barátnõmmel Portugáliában az emberek elkerekedett szemmel hallgatták, mi, magyarok miféle vízipóknyelven beszélünk. (Akkor vetítették Portugáliában szinkronizálás nélkül a Vízipók csodapók címû rajzfilmet.) Egyszerûbb portugálok szerint ennyire idegen nyelv nincs, ez csak olyan handabanda-nyelv, kitalált “vízipóknyelv”, a baszknál is rettenetesebb.

A nyelv – amely számunkra az identitás alapköve – virtuálisabb, és épp ezért könnyebben átörökíthetõ, mint a régi patriotizmus alapélménye, a tájhoz, kisvilághoz, régióhoz való ragaszkodás, melyet a konzervatívok egy része ma is mindennél elõbbre valónak tekint. Létezhet-e egyáltalán a mi régiónkban saját élményeinken alapuló vagyis természetes szülõföldélményünk? Számomra épp annyi képzelõerõt követel elképzelni a középkori Marseille-t, Catullus Rómáját, mint anyai nagyszüleim Csallóközét vagy apai õseim Morvaországát. Tulajdonképpen nem éltem egyikben sem, ám mégsem egyformán ragaszkodom mindegyikhez. A huszadik századi kelet-közép-európai történelmet figyelembe véve talán tévedés (pedig Debeljak így gondolja) egyre táguló koncentrikus körökként felfogni az európai identitást. A “kisebb körökhöz” való identitás ma pontosan olyan virtuális és nehezen megfogható, mint “európai polgárnak” lenni.

A személyes emlékezet egyre virtuálisabbá váló tereihez alkalmazkodik a hivatalos “emlékezéstudomány” is. A kitûnõ Magyar mûvelõdéstörténeti lexikonban már nem is kapnak teret a helyek, alig találkozunk önálló címszókként városokkal, folyókkal, hegyekkel. Ha lapozgatunk benne, szinte csak fogalmak, tárgyak, személynevek hömpölygését figyeljük. Ilyenné lettünk.

Európa hagyományos kettéosztottságának vizsgálatakor tér ki Debeljak a közös mentális keret, a szolidaritás kérdésére. (l. Negatív jelképes földrajz.) Európában alig van befogadó hagyomány, és tudjuk, a történelmi Európa is a “háború szellemébõl” született. (Azért ez nem teljesen igaz. Debeljak megfeledkezik Danténak Az egyeduralom címû mûvében is megrajzolt Európa-víziójáról.) Ha a háború szellemérõl beszélünk, nem feltétlenül valamilyen imperialista hagyományra gondolunk. Hanem a fenyegetettség pszichózisára, amely díszletként mindig ott komorlott az “európázó” szellemi törekvések hátterében Magyarországon is.

A Mátyás-kori humanizmus a maga nyugatias udvari reprezentációjával, Corvináival, idecsõdített tudósaival a török fenyegetés árnyékában virágzott. A Csezmicei-(Vitéz-)klán tagjai nemcsak Európa-szerte csodált mecénások és humanisták, hanem az európai összefogást elõkészíteni akaró diplomaták is. Az egyik legeurópaibb, már életében világhírû magyar költõ – pontosabban egy délszláv, valószínûleg horvát származású hungarus –, Janus Pannonius egészen bukásáig a törökellenes védekezést sürgetõ magyar államférfi volt.

De nemcsak az állami reprezentációba illeszkedõ, hanem a spontán “európaizálódás” is erõsödhet a fenyegetettség légkörében. Gondoljuk csak Babits Mihály és Szerb Antal más-más nézõpontú, de egyként heroikus magánvállalkozásaira, a valamifajta közös európai keretet kijelölni óhajtó irodalomtörténeteire. A két világháború közötti lenyûgözõ egész nyugatos mûfordításhagyomány is értelmezhetõ ekként.

A második világháború utáni nyugat-európai identitás – ha van ilyen – éppen a tõlünk, a vasfüggöny mögül jövõ fenyegetés árnyékában formálódott. Mi, “keletiek”, ha nyugatra tévedtünk, persze nem azt éltük át, hogy fenyegetõek, hanem hogy kiszolgáltatottak vagyunk. Az elsõ “nyugati”, akivel külföldön (1986-ban) hosszabb eszmecserét folytattam egy minket –hátizsákkal utazgató, “keleti” kislányokat – megszólító, jólöltözött holland úr volt a Párizs–Amszterdam vonaton. Minden fantáziámra szükség volt, hogy rájöjjek, ez az ékesszóló “úr” a bordélyházakban végzendõ “tiszta és érdekes” munka elõnyeit ecsetelgeti. Hogy ilyen egyáltalán van, az olyan valószínûtlennek tûnt egy dunántúli kisvárosban töltött gyerekkor után, mintha egy krokodilt kínált volna eladásra.

A vasfüggöny leomlása a szegénység és kiszolgáltatottság olyan bugyrait tárta föl, hogy az emberkereskedõk nem szorulnak rá a német nyelvû ékesszólásra, az útikönyvvel a térdükön utazgató diáklányok hiábavaló gyõzködésére. Ezek kriminalisztikai kérdések, mondhatjuk – bár lehet-e pusztán kriminalisztikai “kérdés”, amely ma is sok százezer közép- és kelet-európai nõt sújt?

Debeljakkal együtt én is úgy látom, hogy a régi vasfüggöny Európában túl mély nyomokat hagyott. Ha egy nagy nemzet képviselõje eljön hozzánk, és hajlandó a mi irodalmunkkal foglalkozni, természetesnek tartjuk, hogy villámgyorsan összefoglalja, mi a jó, mi a rossz bennünk. Tudjuk persze, hogy a nagy nemzetek nacionalizmusa bocsánatos, a kicsiké félelmetes és kártékony, de egy közép-európai író akkor sem merne így viselkedni “nyugaton”, ha pusztán stilisztikai kérdésekrõl lenne szó. Hogy így érezhessünk, el kell mennünk a határon túli magyarokhoz, vagy még vadabb helyekre, keletebbre, ahol amúgy úgysem szoktunk megfordulni.

A kelet-közép-európai érzékenykedés és sértõdöttség majd úgyis begyógyul. Elõbb-utóbb a köztünk lévõ párbeszéd is változik, ráadásul az unió annyi elõnyt kínál, hogy egyszerûen nem lesz érdemes megsértõdni. Ha marad is némi megkülönböztetés, jobban járunk, ha ezzel nem törõdünk.

De a Debeljak által annyit emlegetett “jugoszláv lecke” az európai szolidaritás másféle dimenziót veti fel. Mint tudjuk, az amerikaiak vetettek véget a nyugat-európaiak által majdhogynem karba tett kézzel nézett, “atavisztikus, törzsi indulatok által generált öldöklésnek” titulált háborúnak. Nemcsak a passzivitás volt félelmetes, hanem a “nem segítés” retorikája. Természetesen van szolidaritás – állítják az európai elitek –, de aki erre áhítozna (mint pl. a bosnyákok), az az atavisztikus indulatai, törzsi szenvedélyei, egyáltalán (mondjuk ki) a bunkósága miatt ezt úgysem érdemli meg.

Nézzük meg közelebbrõl ezt a szolidaritást! A mai Európában – ahol színes bõrû diákok Franciaországban már azt tanulják, hogy õk is “gallok” – már nem lehet érvelni a “vér jogaival”, a “vér és föld” mitológiája szerencsére elfogadhatatlan. Ez az érvrendszer, mint Debeljak megállapítja, Európában végérvényesen csõdöt mondott Németország egyesítésekor. A nyugatnémetek ugyanis nem ölelték kebelükre az oszikat, a keleti tömbbõl jövõ, “segélyekre ácsingózónak”, “agymosottnak” titulált németek egyáltalán nem számíthattak olyan szívélyes fogadtatásra, mint a hatvanas-hetvenes évek menekültjei.

Már ma is azt látjuk, hogy a közös államkeret (és igen, a gazdagság) elõbb-utóbb elfeledteti a “keletnémet” sérelmeket. Mint a 2005-ös népszavazás bizonyította, a “vér jogaira” Magyarországon is egyre kevésbé fogékonyak. (Ráadásul ez az érvrendszer nálunk egyenesen történelmietlen, különösen, ami a Felvidéket és Bácskát illeti.) De akkor a szolidaritás mindössze annyit jelent, hogy küldünk egy kis pénzt, ám maradjatok a feneketeken?

Mit tegyünk a “határon túli” (Európa vagy a nemzetállam határain túli) szolidaritást váró szegényekkel? Csak akkor lehetünk szolidárisak, ha elfogadjuk az õ érveiket? A kettõs állampolgárság mellett érvelõk szájából elhangzottak “véres”, történelmi, a nyelvi közösséget hangsúlyozó, de liberális érvek is. A baloldal nehéz helyzetbe került, hiszen többnyire szegény és elesett, szociálisan kiszolgáltatott emberek amorf szolidaritásigényét kellett elutasítani. Maradt a régi elõítélet: a határon túli magyarok – bár akad egy-két jó közöttük is – segélyekre ácsingózó, szélsõséges eszmékkel “felheccelt” jöttmentek, akikkel sajnos – akárhogy szeretnénk – semmit sem tudunk kezdeni.

Európában szerencsére sehol sem érvényesülhet a lex sanguinis, a “vér joga”. Azt látjuk viszont, hogy egyelõre nincs ezt helyettesítõ kulturális keret (hiszen egyesek még a nyelvet sem tekintik annak) – amelyik csoport pedig ennek ellenére is szolidaritást vár, az a végén megnézheti magát. Az európai elit és köztük a magyar tökéletes ihlettelensége miatt az európai szolidaritás kezdeteit máshol kell keresnünk.

A kozmopolita ma Magyarországon sok helyütt szitokszónak számít. A felvilágosult, többek között kanti ihletésû világpolgár-eszmeiség kevés követõre talált a reformkor elõtti Magyarországon. Pedig a 19. századi magyar nemzetállam létrejöttében romantikus kozmopoliták is részt vettek. Széchenyi idején (aki “egy nemzettel ajándékozta meg Európát”) Petõfi úgy ítélte meg, hogy a “vadregényes” Kárpátoknál, vagyis a szlovákság szülõhazájánál nagyobb távlatokat nyújt a magyar Alföld. A nemzethez tartozás politikai rendszerek közötti tudatos választás is volt. Ám ez a romantikus kozmopolitizmus nem tûrte sem az iróniát, sem a felületességet, még “belehalni” is szinte kötelezõ volt. (Ilyenféle, “mindent egy lapra feltevõ” logika szerint él a romantikus kozmopolita nagy mintaképe, Vörösmarty Romjának “ifjú kalandora”.) A magyar szabadságharcban nemzetközi forradalmárok véreztek. “Ich bin ein Berliner”, mondták – és ez nem egyetlen napra szólt.

Ma már megmosolyogtatónak tartjuk a 19. század komikus sebességgel “magyarosodó” német polgárait, zsidó kereskedõit, alföldi szlovák nagygazdáit. Azért mosolygunk, mert a fantáziánk (mint azt az elmúlt évek politikai eseményei bizonyították) sokkal korlátozottabb, ha bármiféle szolidaritásról van szó. A múlt századi romantikus identitáskeresés és viharos szabadságmánia nem csak a magyarországi felsõ- és középosztályokon söpört végig. Az Amerikába “kitántorgott” parasztfiatalok között jócskán akadtak gazdafiúk, akik engedtek a Szabadság-szobor és a kalandvágy – testi szerelemhez hasonló – csábításának.

A 19. századi romantikus kozmopolitizmus emlékezete többé-kevésbé hiányzik a szlovén Debeljak horizontjából. Pedig ezzel szembeállítva látszanak leginkább a mai kozmopolitizmus gyengéi. Az örökös úton levést hangsúlyozó, a saját lelkük tájai és az idegenség villódzó képei között sodródó “érzékeny utazók” tapasztalata mûvészileg nagyon értékes, ám megkockáztatjuk azt az állítást, hogy a tömegek szemében csak a romantikus kozmopoliták tetteinek (Byron hajóra száll, hogy meghaljon a görög szabadságért stb.) van erkölcsi érvénye

Az osztályok közötti, a nemzeti határokon is átívelõ szolidaritást Debeljak csak megemlíti, ám érdemben nem foglalkozik ezzel. Az unió ma szembeállítja a lengyel villanyszerelõket és a franciákat, a spanyol gyümölcstermelõket és a magyar parasztokat. De az EU-népszavazás és a 2006-os franciaországi társadalmi események egy másfajta forgatókönyvet is megengednek. A különféle nációjú osztályok – akiket az unió bürokratái a projekteik révén kulturálisan mégiscsak közel hoznak egymáshoz – éppen a nemzeti és uniós elitek ellenében fognak össze. Így csapna vissza “az európaiaknak mindig kell egy ellenség” elmélet?

A hagyományos ellenség az európai történelem szerint mindig keletrõl jött: arabok, törökök, oroszok. Ám mit találunk Európától nyugatra? Barátot, példaképet, ellenséget? Egy olyan szövetségest, amellyel nem “ítéltettünk könnyû viszonyra”, ahogy Debeljak finoman fogalmaz. Az Amerika–Európa ellentétet a második világháború eltérõ értelmezésébõl is le lehet vezetni. Ezt az USA az amerikai nacionalizmus gyõzelmének fogta fel, míg Európa a szélsõséges népképviselet és nacionalizmus vereségének. Ám az Egyesült Államok társadalma, kultúrája annyiféle értelmezési lehetõséget kínál fel, hogy mindenki megtalálhatja benne a megfelelõt. Amerika ma is a Kelethez hasonló mítoszpótlék.

Nem kevés európai vallja azt, hogy Európa azoknak a földje, akik “kimaradtak Amerikából”. A Szabadság-szobor a Boldogság-szobor. Bár a magyar parasztság tradicionális Amerika-rajongását 1989 után mintha elfújták volna, de a mítosz elemeit sokan örököltük. Egy kis ízelítõ: Az ember igyekszik, az ember boldogul. Gépek, gyerekek, szellemek. Március 15-én odateszem Kossuth képét a borotválkozótükrömhöz, és elnyomok egy könnycseppet. Már nem tudunk magyarul. Az a lényeg, hogy értjük a filmeket. Az asszony az, aki olvas regényeket. Nõknél az ilyesmi gyakran elõfordul.

Halálfélelmet éreznék, ha tényleg rám virradna egyszer egy oklahomai farmon. De talán örökölt elfogultságaim miatt nem vagyok az “amerikanizálódás” kísértetével szemben gyanakvó. Az amerikanizálódást persze én sem kulturális és gazdasági minták szolgai átvételeként értem. Tudjuk, hogy a nemzetek szövetsége lényegileg más, mint a független államok szövetsége. És el kell ismernünk, hogy lényegileg más a hátunk mögött hagyott (?) kulturális hagyományok szerkezete is. De Európának mindaz hátravan még, amit az amerikaiak kitaláltak: szolidaritás, közös célok, közös kulturális keret (Richard Rorty: Esetlegesség, irónia, szolidaritás).

Az európai “szolidaritás” mellett a “közös kulturális keret” kérdése áll Debeljak vizsgálódásának középpontjában. Ahogy az európai alkotmány, úgy az EU szimbolikus tárgyai is eltekintenek a kulturális sokszínûség érzékeltetésétõl, avagy a “misztikus pótlékok laboratóriumától” Amint Debeljak rámutat, az eurókon is semmivel sem azonosítható “holdbéli tájak”, nemzeti kultúrák “feletti” mûszaki alkotások (viaduktok, hidak) sivár sorozatát találjuk. Mi történne, ha a tíz- vagy százeuróson nagy irodalmárok, nemzeti nagyságok szerepelnének? Képzeljünk el egy bankjegyet, melynek egyik oldalán Voltaire menyétarca, a másikon Miczkiewitz lángoló tekintete. Felrobbanna a kezünkben, ha fizetni próbálnánk vele a szupermarketben.

Pedig a sokszínû a kultúra az egyik leginkább szerethetõ dolog Európában. De az unió elitje – márpedig egyelõre csak “elitje” van, mégpedig nem választott, hanem kinevezett elitje – vonakodik ezt a sokszínûséget jelképekben is megjeleníteni. “Az Európai Unió nélkülözi a bárki számára hozzáférhetõ közös történetet”, állapítja meg Debeljak. Pedig volnának minták az egyenrangúnak tekintett, párhuzamos hagyományok közös bemutatására. Már nálunk is. Így tárgyalja Bollobás Enikõ is az amerikai irodalmat most megjelent irodalomtörténetében. Milan Kundera is ilyen “sokközpontú” kultúrát tartott kívánatosnak a Közép-Európa tragédiájában.

Ám vajon az európai kultúra párhuzamosan egymás mellett futó sínekhez, vagy egyelõre inkább a középkori mesék “veszedelmes tengereihez” hasonlít? Vad tengeráramok, tengeri kígyók, zátonyok, víz alatti szörnyek, ceteknek álcázott szigetek, szigeteknek álcázott cetek? Nem volna-e hazugság Európát akár most a békésen egymás mellett élõ hagyományok múzeumaként bemutatni?

És mi történne, ha minden európai nép legalább egy géniusza kapna egy helyet a bankjegyeken? (Sokkal több címlet kéne.) Ha a nagy 19. századi német géniusz, Goethe hátoldalán a provanszál Mistral mosolyogna? Nem a kis népek iránti ellenszenv sugallja, hogy Mistral (meg a provanszálok) “nem jól járnának”. Egy regionális irodalmi hagyományt megalapozó író – legyen bármekkora géniusz – kénytelen okkal több figyelmet szentelni a közösség, a nyelv megmaradásának, mint egy folyamatosan mûködõ irodalom csúcspontján alkotó író.

Lehet, hogy a multikulturalizmusra, a többközpontú, párhuzamos elbeszélésekre vonatkozó eszmék igazak vagy kívánatosak, de egyelõre nem vonatkoztathatók minden fenntartás nélkül az európai múltra. (Talán ezt bizonyítja, hogy az európai alkotmány egyetlen eszmeáramlatot, egyetlen alkotót nem nevez meg. Nem találjuk sem Voltaire-t, sem Mickiewitz-et. A katolikusokat, a protestánsokat, a hászidokat sem. Egyelõre nehéz elképzelni egy olyanféle európai sokszínûséget, amely nem változtatja régimódi skanzenné, a “kölcsönös tolerancia kulturális gettójává” (Debeljak) az egyes kultúrákat.

A kulturális konfliktusoktól, a jelképek “háborújától” való szorongás a mai, lényegében gazdasági alapon szervezett Európában szinte tapintható. Debeljak nagyon sokat beszél a “kulturális keretrõl”, a szív “közös szokásairól”, de egyáltalán nem reflektál a mûvelõdés szerkezetében végbement változásokra. A jelenség amúgy is túl rejtélyes ahhoz, hogy kizárólagos okokra (tévé, egyetemi reformok, “amerikanizálódás” stb.) vezessük vissza. Sok angol matróz a 17. században kifizette a belépõjegyet, hogy állva végighallgassa Shakespeare tragédiáit, ma egy átlagos magyar szakos világirodalom vizsgán két dráma a limit.

Ha kiforgatjuk az Európa-erõd hírhedt metaforáját, akkor azt látjuk, hogy a várárkokat nem az egyelõre nem létezõ európai haderõ elesett katonái, hanem az elit kultúra nagy nevei borítják. Évrõl évre kevesebb lesz, amit bele lehetne foglalni az “európai keretbe” (ha egyszer lesz ilyen.) Mickiewitz – na és már kit érdekel? Az általam ismert kis nemzetekben (Portugália, Magyarország) általános az aggodalom, hogy mi lesz velünk, ha “nem sikerül” megõrizni a nemzeti örökséget. Ennek ellenére alig látunk nagyszabású kísérleteket a múlt kreatív átörökítésére. Magyarországon szinte egyetlen kivétel a már említett Magyar mûvelõdéstörténeti lexikon, ez a sajátos nézõpontú Kelet-Közép-Európa-történet.

Felejtés nélkül nincs kultúra, a középkori irodalmak “ébredése” is csak akkor kezdõdhetett el, mikor az antik múlt olyan messzeségbe került, hogy nem béníthatta meg a költõket. De milyen társadalmi változásokkal jár a mostani “felejtés”, a mûveltség átstrukturálódása? Az Európai Unió ma még az európai elitek, a fentrõl kinevezett EU-bürokraták projektje – állítja Debeljak. A nemzeti eliteket pedig – hiszen a “nemzeti nagyság” ábrándképeit mindenütt megsebezte a 20. század – csakis a múlt nagy kulturális csúcsteljesítményeiért tisztelik.

A tömegessé vált felsõoktatás – hiszen tehetséggondozásra alig van mód – egy ideig talán még mindenütt az elitek gyerekeinek kedvez. A “magas kultúra” fellegvárai pedig megkopnak kezdeményezés, lendület, innováció híján. Egyre kevéssé lesz fontos a dolog. Pedig a hagyományos intézmények, beszédmódok (legyenek bár közben nemzetiek is) mégiscsak egy olyan, nemzetek fölötti kulturális tér részei, melyek együtt mégiscsak biztosítják az egységet a sokféleségben.

A helyzet hasonlít a 11–12. századhoz. Az akkori nagy “Európa-projekt”, a mindenütt jelenlévõ és nemzetek felett lévõ keresztény egyház nem szolgált keretül minden kulturális törekvésnek. A nagy, univerzális latin kultúrából Nyugaton kirekesztõdtek vagy ahhoz képest súlytalannak minõsültek más kulturális vívmányok. A nemzeti nyelvû irodalmak, a széttartás akkori alakzatai.

Az Európai Unió berzenkedése a kulturális vízióktól (“mert úgyis minden vízió egyszer korrumpálódik”) oda vezethet, hogy hiába áll fenn egy nemzetközi intézményrendszer és kapcsolatháló, a kulturális újjászületések nem is igyekeznek tudomást venni errõl. Nem különbözõ (akár nemzeti) kultúrák élnek békésen egymás mellett, hanem egy egyre sápadtabb bürokratikus intézményrendszer és a sok zsivajgó, fõként egymással hadakozó, a “széllel szemben” kialakított beszédmód. A vízipókok harca a mókusokkal, a mókusok harca az üregi nyulakkal.

Jelen pillanatban az Európai Unió bürokratikus kerete, eszmeisége messze van attól, hogy ellensúlyozni tudja a “széthúzó erõket”, amelyek – úgy vélem – elsõsorban társadalmiak, és messze nem nemzetiek. Az unió talán az európai elitek utolsó nagy projektje, és pontosan ez nehezíti az elfogadását is.

De a jól ismert igazsággal zárhatjuk: nincs más alternatíva. Erre figyelmeztet Aleš Debeljak lenyûgözõen inspiratív könyve is. És ez akkor is igaz, ha ez a mondat lelkesítõbben hangzott néhány éve.