Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), a Telihold Velencében (2020, Jelenkor) c. esszékötete Szépíró-díjas lett. Versei Át (2022, Napút) címmel jelentek meg. Térey-ösztöndíjas, jelenleg Budapesten él.
Bejegyzések

„Talán az te halálod volt az én vétkem”

Hozzászólás most!

Nényei Pál: Ne bántsd a Zrinyit!

A magyar irodalom olvasói között sokáig hallgatag kisebbséget képviseltek a Zrínyi-rajongók. Akik nem tudósai ugyan a régi magyar irodalomnak, de akiket elbűvölt, hogy a Szigeti veszedelem az egyik legnagyobb magyar erotikus költő életművébe illeszkedik. Akik különösnek tartották személyesség, szexuális intimitás és egyetemes mondanivaló összefonódását, akik ha nem is értették, de izgalmasnak találták a Syrena-kötet egész koncepcióját.
És miért is hallgatag ez a kisebbség? Nemcsak azért, mert nem igazán sikkes dolog régi költőket olvasni. Hanem mert a Syrena-kötet kapcsolódási pontjait nem könnyű ma bármiféle olvasói elvárással összeegyeztetni: Zrínyi erotikus, de mélységesen politikai, egyetemes (hatalmas mitológiai, asztrológiai, teológiai összefüggésre épülő) és mégis nemzeti. Olyan komplex alkotás, ami a barokkos allegorizálás miatt mégsem felel meg a mi sokértelműséggel kapcsolatos olvasói elvárásainknak.
De mi az az „egy-értelem”, amire az allegória utal? Vajon megfejthető-e? Nényei Pál, Az irodalom visszavág szerzőjének lenyűgöző Zrínyi-monográfiája épp erre tesz ígéretet.
Ám ha megfejthető, kérdezhetjük, akkor hogyan lehet, hogy eddig nem vették észre?[1] A Zrínyi-kutatók egy része sokáig csak egy ragyogó hadvezér és államférfi költői kísérletének, egy grandiózus politikai terv illusztrációjának tekintette a Szigeti veszedelmet, amire a Nagy Dédunoka egészen nyúlfarknyi időt (egész pontosan egy telet!) fordított. Természetesen tudjuk, hogy az eposz nem önmagában jelent meg, hogy a Szigeti veszedelem előtt és után nyugtalanítóan szenvedélyes szerelmes versek is helyet kaptak, de ezeket a verseket a Zrínyi-filológia sokáig amolyan „mellékletként” könyvelte el. Miközben persze a kötetkompozíció világirodalmi előképét is kereste, mintha a hatások feltárása helyettesíthetné a mű értelmezését.)
A magyar irodalomtörténet-írás amúgy is hajlamos volt mindig önéletrajzi ihletésű költeményeknek, amolyan főúri veszedelmes viszonyok tükrének tekinteni a Zrínyi-verseket, és iszonyatos nagy forrásanyag bevonásával történelmi figurákként azonosítani a versek szereplőit (Vadász, Viola, Arianna, Hajnal, Titirus, Licaon stb.) Az ilyen értelmezésekkel én Nényei Pálnál jóval elnézőbb vagyok. Mert hiszen olyan nyugtalanság, szexuális tapasztalat, elfojtás, düh, csalódás, bűntudat, tehát személyes élményanyag bujkál ezekben a versekben, hogy azt semmi módon nem állíthatjuk, hogy Zrínyi, ez a Szigeti veszedelemben is annyi személyes élményt, mindennapi tapasztalatot feldolgozó költő, amolyan iskolai feladatként megverselte volna a mitológia szerelmi történeteit.
De mi is ez a személyes élmény? Mi is ennek a szerelmi élményanyagnak a mozgatója? Nényei Pál szerint a Zrínyi-féle Átváltozások mélyén kimondva-kimondatlanul ott rejlik a kimondhatatlan: a feleséggyilkosság. Természetesen nagy merészség a kötetkompozíció értelmezését egy, évtizedekkel Draskovich Mária Eusebia halála után fennmaradt pletykákhoz és a Káldy-kötetben található possessor-bejegyzéshez kapcsolni. Ám a koncepciót a Syrena-kötetben más motívumok is alátámasztják: mérgező fák, megmérgezett asszonyok, köztük a leghíresebb, a szerelme hibájából „mérges vizet” ivó Cumilla. És Nényei Pál érvelése olyan meggyőző, olyan katartikus erejű, hogy nehéz kivonni magunkat a hatása alól, bár bizonyítani persze a szerző sem tudja a gyilkosságot.

barocco_n_poussin_paesaggio_con orfeo e euridice_1648

A „kimondhatatlan” körbejárása nemcsak egy hajdani botrány öncélú leleplezése, hanem az interpretáció kulcsa, mozgatórugója, ami segít értelmezni a Syrena-kötetben található számos alakváltást, a köteten végigvonuló fény–árnyék-szimbolikát. Az elemzés katartikus hatást kelt, ám mégsem teljes. Ha az egész kötetet meghatározza az asztrológia és mitológia, akkor a szerző mért nem kísérli meg a címlapon található embléma mitologikus értelmezését? Tudjuk, a kötet világirodalmi párhuzamainak felderítésére korábban számos kísérlet történt, de vajon milyen irodalmi (esetleg képzőművészeti) párhuzamai lehetnek a Nényei által felfedett fény–árnyék-szimbolikának?

Pedig a megújulásnak a tavaszi nyitóképek, a híres Natureingangok óta nagy kultusza van az udvari kultúrában. A provanszál renovelar jegyei nem is korlátozódnak csak a trubadúr tavaszkultuszra, hanem kiterjednek a morálisan, transzcendensen is értelmezett ifjúság (joven), sőt a poétikai megújulás (novel chan) tiszteletére, a sirventésekben pedig a társadalom politikai megújítására, a rend „helyreállítására”. A trubadúrok zárt kertjei, a híres tavaszi nyitóképek tulajdonképpen fényekből és hangokból (madárénekből) konstruált zárt terek, ám a legnyilvánvalóbb fényszimbolika nem is ezeket, hanem a hajnal „eljövetelét” ünneplő verseket, az albákat jellemzi.  A provanszál Guiraut de Bornelhnél például:

Reis glorios, verais lums e clartatz,
Deus poderos, Senher, si a vos platz…

A tavasz és a tél természetesen a Syrena-kötetben is hangsúlyos szerepet kap. De még inkább a hajnal és az éjszaka ellentéte, amely a mitológiai és asztrológiai (át)értelmezés, továbbgondolás révén (Orion-bika-Éósz) az újraértelmezés kulcspontjává válik. Ám az udvari megújulás-kultusz alapján akár a „Szigetet”, az eposznak is nevet adó zárt teret is értelmezhetnénk metaforikusan. De azt el kell ismernünk, hiába tudnánk a Zrínyi-féle számmisztikusan is kifejezhető, nagy fény- és árnyjátéknak (Alderán–Aldebarán, Hajnal) felsorolni az udvari-középkori előzményeit, ez a motívumsor egyetlen – legalábbis általam ismert világirodalmi műben – sem alakult át ilyen grandiózus, politikai, poétikai, mitológiai koncepcióvá.
A teória kidolgozója, Nényei Pál – meglehet – több okból sem lesz a magyar filológusok kedvence. És nemcsak azért, mert a befogadás és megfejtés kalandját hol esszéisztikusan, hol szenvedélyesen (kéziratát épp a történelmi Zrinyi halálának napján zárva) taglalja, hanem a filológusok ellen intézett drámai kirohanásai miatt. Hiszen a Syrena-kötetet az ő elfogultságaik, történelmi részletekben elvesző, a költői koncepció egészére nem mindig tekintő magyarázataik is felejtésre ítélték – az unalom, a szigorlati és középiskolai kötelezők, a szűk körű konferenciák és rémségesen vaskos konferenciakötetek  mélységes mély alvilágába száműzték. De vajon teljesen igaza van-e,
Az biztos, hogy Zrínyiből, ahogy Janus Pannoniusból, Balassi Bálintból is, mára halott költő lett. És nem bántani kéne, nem újabb és újabb lábjegyzetekkel elárasztani a műveiket, hanem megszeretni és olvasni őket.

Nényei Pál: Ne bántsd a Zrinyit!
Kortárs Könyvkiadó. 2015.

[1] Mint a szerző is utal rá ebben az összefüggésben, a Szigeti veszedelem számmisztikus összefüggéseinek felfejtése is csak a XX. közepén kezdődött el.

Bejegyzések

Underground…

1 hozzászólás

Vannak hivatalos és nem-hivatalos, törvényes és törvénytelen embertársaink. „Rendes emberek”, akik rendelkeznek útlevélszámmal, szállással, bankszámlával, biztosítással, jól dokumentált ősökkel, fényképalbumokba rendezett nagymamával és nagypapával és „rendetlenek”, akik csak egymástól és nem az államtól vagy a törvényektől függnek. Emberek, akiktől elrabolták a papírjaikat, emberek, akiknek nem voltak papírjaik, akik nem is tudják igazolni, hogy kifélék-mifélék…, akik hiába igazolják, senki nem hisz nekik.  Ők azok, akik nyugodtan nevezhetik magukat fogorvosnak, archeológusnak, nem tudnak dokumentálni semmit – a törvényen kívül, már-már virtuális módon élnek köztünk.
Az ő szabadságuk és kötetlenségük azonban látszólagos. Hiszen csak a biztos egzisztenciával bíró ember lehet szabad és magányos, a hajléktalanoknak –  hogy életben maradjanak –,  szükségük van a többi hajléktalanra, ahogy a menekülteknek a menekült-társakra, a velük emigráló vagy őket befogadó rokonokra. Mert a biztonságot ebben a párhuzamos világban sem adják ingyen: ezért lehet a hontalanság és a nincstelenség a kiszolgáltatottság és a hiearchia melegágya.  Kiben bízzon egy papírjaitól, nevétől és identitásától megfosztott ember, ha nem a gazdájában vagy a futtatójában? Talán ezzel is összefügg, hogy soha nem volt ennyi rabszolga, mozgásától, az önrendelkezés szabadságától  megfosztott ember, mint a posztmodern Európában. Mert csak a jól kiépített, intézményes egzisztencia biztosíthatja a teljes függetlenséget.
Ma a hajléktalanságot, a vándorló életmódot  a nincssel, a szegénységgel azonosítjuk, de ez nem mindig volt így Európában. A kora középkorban még egész népek, népcsoportok nomadizáltak. És később sem a legszegényebbek, a leginkább jogfosztottak, azaz a parasztok vándoroltak, hanem lovagok, költők, szerzetesek, mesterlegények, diákok. A lófrálás, a lézengés, a csavargás, a bizonytalanság, a kaland, a helyváltoztatás a privilégizált rétegek kiváltsága volt, nem a legnyomorultabbaké. Hiszen csak azok lehettek az érett középkor „földönfutói”, azok próbálhattak szerencsét, akik szabadon rendelkeztek önmagukkal. A vándorlás persze nem volt kockázatmentes. Középkori életviszonyok között nem is lehetett „osztályon felül” utazni: már egy erdőn vagy hegyen való átkelés felért egy életveszéllyel… ráadásul a lovak lesántultak, a hajók zátonyra futottak, a mostohák pedig „egy szál pendelyben” kergették el a fiaikat és lányaikat… A mozgásszabadsággal mindig együttjárt a hajléktalanság és lezüllés kockázata. Ám valamiképp társadalmi elvárás volt, hogy a fiatalok a „mostoha” viszonyok között is megőrizzék saját identitásukat. Nemcsak lovagregények, hanem népmesék is megőrizték az erdőkben kóborló, ott egyszerű emberekkel magabiztosan kommunikáló, magukat mostoha viszonyok közt is könnyedén feltaláló hófehérkék, királylányok  emlékezetét.
Az érett középkor  „csavargói” természetesen se etnikailag, se vallásilag nem különbözött az őket körülvevő, letelepedett emberektől, és sok esetben magasabb státuszúak is voltak, mint a „röghöz kötöttek”. . A hajléktalanság amolyan ideiglenes állapot volt, ennek megfelelően soha nem merültek feledésbe a két világot összekötő kommunikációs technikák. A vándoroknak próbára kellett tenni önmagukat, a letelepedett embereknek pedig készen kellett állniuk, hogy útmutatást (szállást, segítséget) nyújtsanak.

1472892_443773585745193_46185920_n

Ma viszont a két világ, a hajléktalanok és letelepedettek között nincs semmilyen átjárás. A hajléktanságnak szaga van – elég egyszer „lesüllyedned”, beleragad a prórusaidba, és többé nem mosod le magadról.
De mi az, amit elveszít manapság egy hajléktalan? Nyilván nem a hajlékát, mert attól senki nem lesz földönfutó, hogy örökké szállodákban lakik, vagy egyszer nyáron megalszik a barátaival a tengerparton. Semmilyen ifjúkori kaland nem veszélyezteti az útlevélszámmal, iratokkal, facebook-profillal, e-mail-címmel kifejezhető önazonosságot. De még egy iratait és pénzét egy idegen nagyvárosban elveszítő család sem lesz egyik napról a másikra, automatikusan hajléktalan – ahogy a „hajléktalanság” sem szűnik meg attól, ha egy csavargót ellátnak iratokkal, intézményes és online személyazonossággal. Remek facebook-profillal, rendezett iratokkal, diplomamásolatokkal  is el lehet az örökös nincstelenségbe és örökös ismeretlenségbe süllyedni. A hajléktalanság mentális állapot is: annak elfogadása, hogy ezt érdemlem, és immár képtelen vagyok intézményes és online személyazonosságomat működtetni és a többségi társadalommal elfogadtatni.  A többség szemében a hajléktalanok örökre átléptek egy másik dimenzióba.
A jogfosztottság és kívülmaradás elfogadásának lelki mechanizmusa különösen érdekes. Az ókori Róma rabszolgái se külsejükben, se műveltségükben nem feltétlenül különböztek a rabszolgatartóiktól, és bár voltak ugyan rabszolgalázadások, egyetlen római rabszolgáról sem tudunk, aki mosolyogva fordult volna oda az őt korbácsoló rabszolgatartóhoz: na, ne nevettesd ki magad,  szeretjük a görög filozófiát, mind a ketten emberek vagyunk, barátom… Nem lehet jó rabszolga az, akinek alávetettségére minden nap fáradtságos korbácsütésekkel kell figyelmeztetni. A jogfosztottságot csak a beletörődés és az emlékezet teszi teljessé.
És talán hasonló okokból nem lázadnak fel a mi hajléktalanjaink. Nem foglalják el a „hajlékosok” lakásait, laptopjait, papírjait, bútorait, bankszámláit, nem intéznek szervezett támadást a hajlékok, bankok, színházak, lakóparkok világa ellen. Mert mindig van egy beavató élmény, valamilyen erőszak, trauma, megaláztatás, lelki megrendülés, ami miatt a hajléktalan megmásíthatatlannak érzi „hajléka”, identitása, társadalmi helyzete elvesztését.
Az ókori Rómának szüksége volt a rabszolgák munkájára, ezt a nyilvánvaló tényt hangsúlyozták a presszió és megfélemlítés szimbolikus gesztusai: rabszolgákat feláldozó cirkuszi játékok, rabszolgákat felvonultató diadalmenetek… és igen, a lázadó vagy szökött rabszolgák keresztre feszített tetemei az utak mellett. A mai hatalomnak persze ilyen otromba gesztusokra nincs szüksége – de az nem igaz, hogy ma nincs gazdasági jelentősége a törvénytisztelő társadalmat körülvevő szürke zónának. A hajléktalanok, illegalitásban élők egy része dolgozik, ők képezik a fekete munkaerő kiapadhatatlan tartalékait. Ebbe a szürke zónába, a láthatatlanok közé süllyedhetnek le a „haszontalanok”, vagyis a „törvénytisztelő társadalom” kihullott, megcsömörlött vagy akár gyógyíthatatlan függőséggel és pszichikai betegséggel küzdő tagjai. És a polgárok életét körülvevő  illegális világnak más funkciója is van: ugyan mire menne a gazdasági és politikai elit a hajléktalanok világán „átáramló” prostitúció és kábítószer nélkül? A vérbeli menedzserek többsége megveti természetesen a hajléktalanokat, de nyilván igényt tart a hozzájuk kötődő szolgáltatásokra, ami nélkül talán elviselhetetlen volna a „magány illúziója”. A hajléktalanoknak is szüksége van Batemanra, ahogy Batemannek is a hajléktalanokra és a kurvákra (B. E. Ellis).
A törvényen kívüliek, rendezetlen státuszúak tömege nagy teher a fogyasztói társadalomnak. De kérdés, megőrizhető volna-e nélkülük a jogállam és jóléti állam illúziója, a szolgáltatások megszokott színvonala, a magasabb osztályok mentális egyensúlya?
A mai kor jogfosztottjait, menekültjeit, hajléktalanjait, hófehérkéit nem az útmenti kereszteken bomladozó gusztustalan holttestek látványa figyelmeztetik a minket és őket elválasztó áthághatatlan határvonalra, hanem jóval kifinomultabb kommunikációs technikák. A gúny, a megvetés, a megvető pillantások súlya, a nemi erőszak. Ma már ugyanis senki sem várja azt a „vándoroktól”, hogy a leglehetetlenebb körülmények között, a legeslegsűrűbb erdőben is megőrizzék identitásukat, hanem hogy legyenek hálásak, hogy ne piszkoljanak össze semmit… Hogy ne beszéljenek, ne látszódjanak, ne zavarjanak…, hogy tegyenek úgy, mintha nem is volnának…
Mit is mondana Hófehérke a hercegnek, akit hosszú bolyongás után a törpék befogadtak, rabszolgamunkára kényszerítettek, megerőszakoltak, végül megállás nélkül szapultak a kétbalkezessége, az ügyetlensége, a haszontalansága miatt… ?
Kérlek, herceg, mondd meg a mostohaanyámnak, hogy egész életemben hálátlan és beképzelt voltam, és hogy mennyire szégyellem, hogy a tükör hazudott…

10410953_760350754045786_93702871646913217_n

(Megjelent a Sikoly 2015-os őszi számában)

Bejegyzések

Fordított idő – kritikák, interjúk

Hozzászólás most!

Bánki Éva: Fordított idő – a mély tenger névtelenjei. Jelenkor Ki­adó,
Bu­da­pest, 2015. 280 ol­­dal, 3490 Ft

INTERJÚK

Tiszatáj: http://tiszatajonline.hu/?p=91750

Librarius: http://librarius.hu/2015/11/09/banki-eva-a-lanyom-tanitott-meg-magikus-lenyeknek-tekinteni-az-allatokat/?utm_source=dlvr.it&utm_medium=facebook

Art7: http://art7.hu/irodalom/idocsapdak/

A szem: http://aszem.info/2015/12/vele-vagy-ellene-azt-gondolom-a-nyugati-keresztenyseg-egyik-meghatarozo-kerdese-ez/

 

KRITIKÁK A FORDÍTOTT IDŐRŐL:

 

Szabó Imre:

http://www.szegedilap.hu/cikkek/irodalom-tortenes/szabo-imre–idegenek–es-megis-ismerosek.html

Bene Zoltán:

http://www.spanyolnatha.hu/uj-lapszam/papir-vaszon-deszka/a-mitosz-mint-egyeduli-valosag-banki-eva-regenyeben/4018/

L. Kovács  Laura

http://www.irodalmiszemle.bici.sk/eber/2508-forditott-nk-forditott-idk

Botár Attila:

http://www.prae.hu/prae/portfolio.php?uid=4999&fid=7055&type=1

 

Draskovics Edit:

http://holdkatlan.hu/index.php/bemutato/recenzio/3631-draskovics-edit-versekbol-kirakott-jovo

Rajnavölgyi Géza cikke a jan. 15-ei Élet és Irodalom 9. oldalán (nem linkelhető) Cím: “A jövőre emlékezik”

 

Fekete  J. József

http://www.irodalmijelen.hu/2016-jan-4-1830/kitalalt-kozepkor-vagy-mai-migracio-regenye

Zoltán Nádor http://lenolaj.hu/2015/12/22/onmagunk-fele-banki-eva-forditott-ido/

Rieger Zoltán:

http://www.magyarszo.com/hu/2907/Velemeny_Olvasolampa/136701/Ford%C3%ADtott-j%C3%B6v%C5%91-%E2%80%93-ford%C3%ADtott-k%C3%B6z%C3%A9pkor.htm

Szekeres Nóra: “Mese, mítosz, történelem”

a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában
2016. I. 30. 14. old. (nem linkelhető)

 

Hutvágner Éva:  A Nyugati szél szigetének királynője (Bánki Éva: Fordított idő)

az Apokrif 2015. 4. számában (megjelenés 2015. II. 2.)
(egyelőre nem linkelhető)

 

Keresztes Krisztina a “szem”-ben: Rév(ület)be érés?

Rév(ület)be érés?

 

Nyeste Zsolt: Hullámok hátán a hajó
NAPÚT 2016/IV. (nincs még online)

Nádor Zoltán: A  másság és identitás politikai következményei a fantasykben és a történelmi regényekben – Bánki Éva új regénye, a Fordított idő kapcsán – Irodalmi Szemle. 2016. június. 44-47.
(Nincs még online)

Polgár Anikó: Kígyózó köldökzsinór, szélnek eresztett nevek
(Kalligram, 2016. jún.)

Takács László: Virtuális világok (Art/7)

Virtuális világok

Steinmacher Kornélia: „Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen” (Bánki Éva: Fordított idő)
Új forrás. 2017. Január

Fittler Áron: Emberi és transzcendens határán: Bánki Éva Fordított idő című regényének főhősnőjéről. In: Opus. 2016. VIIII. évf. 5. szám(52-55.)

 

 

 

FORDÍTÁSOK

Angolul egy részlet Lippard Batu fordításában: https://www.facebook.com/groups/274745055072/?pnref=story

 

A könyv rajongói oldala a

Bánki Éva: Fordított idő, Patrick de Mela: Fordított – fejezetek

név alatt található a facebookon:

https://www.facebook.com/B%C3%A1nki-%C3%89va-Ford%C3%ADtott-id%C5%91-Patrick-de-Mela-Ford%C3%ADtott-fejezetek-679002518841709/?fref=ts

———————-

ELSODORT IDŐ (INTERJÚK, KRITIKÁK)

INTERJÚK:

https://www.magyarszo.rs/hu/3524/mellekletek_kilato/174136/K%C3%B6z%C3%A9pkori-t%C3%BCkr%C3%B6n-%C3%A1t-l%C3%A1tni-vil%C3%A1gunkat.htm

http://hangtar.radio.hu/share-1-20171014_223000?fbclid=IwAR0oubMihmYNqsnHofDeajp39t2uF-dEaG8vwgqPbf2CWnuHCAiWSY0HtKI#!#2017-10-14

http://lenolaj.hu/2017/09/26/mar-es-meg-kozott-elsodort-ido-beszelgetes-banki-evaval/?fbclid=IwAR37_AYnEWWUL4E7lnCEGgy3jqhQlD02GejHwHxtJNiHkJfjw5g7oMIVGEY

http://www.kultura.hu/elsodort-ido?fbclid=IwAR3Us8JoYIdxK4pfDgVFchXq1C7i6Dik7n5GpUlnrRmWC568XMJdGweKnm0

— https://dunszt.sk/2018/10/22/a-kizokkent-ido-nyomaban/

— http://www.ambroozia.hu/index.php/2018-3/142-2018-3-kritika/592-szollosi-matyas-banki-eva-elsodort-ido-cimu-regenyerol

http://www.szegedilap.hu/cikkek/irodalom-tortenes/benes-krisztina–az-ido–hatalom.html?fbclid=IwAR3SOZtnO129MGAgcSsl7jgfSmfzeG9sivphGDk_fyKuqwjPJJ7MkFDSUiQ

— http://lenolaj.hu/2018/04/04/szabadsag-es-vagy-rend-banki-eva-elsodort-ido-rieger-zoltan-kritikaja/?fbclid=IwAR3HgRMV6WoMmK9glWayMqfbEuLD8oQ5kiFW59Q4oqm3NSQeXyLTg-aSb2Q

— https://aszem.info/2018/01/az-ido-halojaban-banki-eva-elsodort-ido/?fbclid=IwAR3nuw0TY4soJ1ICRYc19oSPSTC-JNAYa4ApxcJK_tocPg4OeBmkCGt66yQ

— Fekete J. https://www.magyarszo.rs/hu/3526/Velemeny_Olvasolampa/174292/Europa-Minor.htm?fbclid=IwAR3NclhAgUv21KTDPVyOVGCRRBwoaaOuyOYqFxNELv124-UbyEXsovK9JTc

— http://www.naputonline.hu/2017/10/07/draskovics-edit-az-ido-illuzioja/?fbclid=IwAR0f1MGLUCiJMOfpnPFTw4IzJ4e0uWvFqoCXDVJJsFl7pbk4qvKEfhGlGuU

— http://tiszatajonline.hu/?p=117028&fbclid=IwAR35C1azb6mFoZPS1ytYKMKCYC0TTXo1ukiUL75_LfHcQdMp0pB1vTY3dDg

— https://www.es.hu/cikk/2018-03-29/hutvagner-eva/empatia-nelkul.html?fbclid=IwAR28gt5rFwvxd3RZUKTW1NGTLUNx5iGiEqjsCP7Wne8ywVmKxJjHZ4wz3MI

— http://www.spanyolnatha.hu/archivum/2017-5/75/papir-vaszon-deszka/elsodort-ido-br-banki-eva-elsodort-ido-cimu-koteterol/4559/?fbclid=IwAR3BEpYPppghrQ8iLH1QJujBc4RHj30uSobqMLAoQclwXaMWcgFAhtlmZGY

— http://art7.hu/irodalom/banki-eva-elsodort-ido-2/?fbclid=IwAR0xHTGxhIJTgly4olRQPel2ioOQ412vCgrZsen9LVUjqjzC7to2JETKfro

— http://media.rtv.rs/sr_lat/szempont/38088?fbclid=IwAR1JfnczQdwdgEtF09G5QcPoqtY846CiTj6tZLXDpxRhx79taqr8H5PDVJs

https://www.magyarszo.rs/hu/3775/mellekletek_uveggolyo/189266/Elsodr%C3%B3-t%C3%B6rt%C3%A9netek.htm

— http://www.esolap.hu/archive/81/1968.html?fbclid=IwAR0_6jTNb9htBFZBvw25AQz1J3ymZBreVLObyb4ErSWw1e0C9LV3x6J_J1c

— Botár Attila a Pannon Tükörben: http://pannontukor.hu/2018/04/08/lapszamajanlo-20182-tanulmanyok-kritikak/?fbclid=IwAR0O2Ewr3gUr-Qp90bzCJRkiLpM-YPFwDNFB8Wg-wYKrs7XjZcgN5Hz8OAU

Csavargás egy regény közepében és a Nagy Lepényen

Kis szigetről indult, amolyan szelekkel és tengerrel benőtt földdarabról Bánki Éva regénytrilógiája. Tavalyi megjelenésű a Fordított idő címet viselő első darabja vállalkozásának. (Jelenkor Kiadó). Az idővel már régen kísérletezik az elbeszélő próza, s nyugvópontra nem tud jutni, lévén a kezdet kezdeténél, a teremtés gondolatában is ott állt az idő. Hogy mi lesz a sorsa a művészet, az irodalom, inkluzíve az epika kezén, azt nehéz előre látni. Még az is megeshet, hogy a regény fölfalja az időt. A térből már keveset hagyott. Vajon jól láttuk-e, hogy a teremtés az idővel, kezdetben (εν αρχή) történt? És hogy a teremtésen kívül nincs képzelet. Emlékezhetünk-e a képzeletünkre? Képzelhetünk-e vajon felejtést? És emlékezést képzelhetünk-e? (Ennyi kérdést! Bele lehet veszni…)
1.
A képzelet az emlékezésre támaszkodik és onnan rugaszkodik el.
Micsoda paradoxon! Még egy kockadobásnak is számosabb az esélye, mint a fönti állítás igenlésének vagy cáfolásának.
Az emléknyomokkal úgy állunk, hogy a sajátjainkon kívül a nagy közös „itatóhely” hozamát is igénybe vesszük. Nincs bizonyítva, de nem a fantáziánk gyümölcse kizárólag, hogy ez különböztet meg bennünket más élőlényektől. Riolda királynő engramjai is a nagy antropológiai tárolóhelyről származnak Bánki Éva regényében, amelynek most második folytatása látott napvilágot. (Bánki Éva: Elsodort idő. Bp., 2017, Jelenkor Kiadó.) Lehet ezer és egy éjszakán keresztül mesénkkel fogva tartani a halált, az esztendő mifelénk mégis három napból áll, ahogy a Bánki-regény is hármas tagolású.
2.
Élünk a gyanúperrel, hogy az író nem pusztán regénytrilógiát szándékozott elénk tenni, inkább az egykori nagyregény kompozícióját élesztgetné. Mondjuk, ez formai kérdés, talán magánügy is. Magánügy? Ami ebben a – képzelt – védekezésben akadály lehet, az az írás, a beszédmód vallomás jellege. Mert mi egyebet tesz az író, mint kérve kéretlenül szüntelen vallomást. A konfesszió tetten érhető az elbeszélés különböző szintjein. Hanna és az özvegy zsidóasszony Narbonne-beli élete előzménye valódi találkozásuknak, melyre a Tökéletes Városban kerül sor. Riolda még a Nyugati szél szigetének egyik könyvtári füzetében találkozik Hanna és leánya, Lea szomorú történetével, és ugyancsak könyvtárban – más időben, más helyszínen – pillantják meg egymást a regénycselekmény során. Elismerve, törvényesítve a képzelet valós megidéző, -termékenyítő erejét. Az értesítés / értesülés (narráció) a maga helyére úgy illeszkedik, mint történet a történetbe. Az elbeszélés vezetésének arabeszk-szerűsége is narratív elem, miként a fejezetcímek időpontjai is két-három históriai és koholt kultúrkör kronológiájára utalnak. („május nónáján, a levelibéka napján” 151. p.). Valami történt az idővel, tudatja már a regénytrilógia első könyve is. „Romlott.” „Összeomlott.”, „Beteg.” Válogathatunk a jelzők, minősítések közül. Az idő amolyan Hamlet utáni lett. A gravitációs hullámok által mostanában megnyílt idő-titkok, idő-redők is mintha ebből a regényből léptek volna elénk. Már-már fölösleges is valamely holnapi, holnaputáni recenzióban, irodalomelméletben idősíkokról beszélni. Nem sík. Bánki Éva gyakran mozdítja elő a regény cselekményét kérdőmondatokkal. Akár ilyen egyszerűvel: „És ha egyszer túl sokan leszünk?…” (12. p.) Ám vallomás jellegű és nem csupán retorikai / költői a következő kérdés: „Mi történik veled, ha megszabadítanak a szabadságodtól” (124. p.) De a következő felvetés is konfesszionális tépelődés, nem is minden máig ható érvény nélküli a kérdés: „És sokszor eltöprengett, hogy nem lehetne-e az emberi párosodást is ugyanilyen szakértő előrelátással megtervezni, megkímélve a lelkeket a lehangoló várakozás kínjaitól.” (128. p.) A kérdések között egész csokor rohamoz bennünket, amelyek egy korszak „levegőjében vannak”, de – valamelyes változtatásokkal – nem csak az európai középkor alapkérdései: „Igaz-e, amit az angolszászok rebesgetnek? Hogy a tökéletes nyelvet már feltalálták Sevillában? Hogy a normannok a Brit-szigetek lerohanására készülnek? Hogy a győzelemtől megittasodott frankok vissza akarják állítani a Római Birodalmat? Igaz-e, hogy egy isteni eredetű dinasztia, az Abásszídák győztek Afrikában, és a kalifájuk nem fáradtságosan, bányákból nyeri az aranyat, hanem fekete bőrű, muszlim angyalok hozzák neki Indiából?” (72-73. p.) Az idővel való játszadozás a hozzá kapcsolódó tér sérülésével jár. És sérülés nincs szenvedés nélkül. És szenvedés nincs változás nélkül. Szembe lehet ugyan állítani a történelmet, amely fejlődést, a mítoszt, amely változást, metamorfózist idéz elő, de az ilyen szembeállítások értelmüket vesztik a vallomásosság mozzanatában. Márpedig az újabb regény lapjai és talán az újabb valóság talaja a vallomás nélkül üres és terméketlen. A 19. századi svájci tudós, J. J. Bachofen figyelmeztet is, hogy „A mítosz és történelem elválasztásának […] az emberi fejlődés folyamatosságával kapcsolatban semmiféle jelentősége és létjogosultsága nincs.”*
3.
Riolda születésének, sorsának, kalandjainak, megrendültségének, azaz életének első másfél évtizedét (Fordított idő) szűkebb terjedelmű könyvben meséli el, mint ezt az egyetlen „feketerigós” évet, amit szigetétől, királyságától, családjától távol tölt, s ami most Elsodort idő címen hív a vén Európa térségein és kuszált idejében új kalandokra. Talán a dolgok letisztulásának lehetünk tanúi, vagy még szövevényesebbé, gubancosabbá válik a parányi sziget királynője körül a kontinens históriája, kérdezhetjük. Ha arra a lepényre gondolunk, ami földrészünk az első krisztusi évezred vége előtt és felé – jókora része nyers, másrészt elégett, kilyukadt, odakozmált, forró, elhűlt – fel kell, hogy tűnjön, micsoda formális egybeesések, időbeli koincidenciák, „ritmikus hasonlóságok” vannak Európa mai állapotával. Riolda bolyongásai révén fontos és kiemelt, amire rámutat Bánki Éva: az utópiák féktelen küzdelme. Utópiák helykeresése a földrész – csupán geológiailag! – szilárd talaján. Hispániától Dániáig, a brit szigetvilágig: Northumbriáig. (U-tópia: hely, ami nem hely, de igazi európai – és filmes! – fogalom lett immár Ázsiától Dél-Amerikáig!) Hol van Cádiz? És hol Réiens? Térképet is szerkeszthetett volna az író az idő valódi és hely nélküli helyeiről a könyvébe. A regény plaszticitásának erősítése ennek nem látná bizonyára kárát, de a világ szétregényesítése fölötti irónia is kibukkanhat az ilyen térképek alól. (Lásd William Faulkner képzeletbeli kantonjának, megyéjének [Yoknapatawpha County] mappáját az Absolon, Absolon! kötetből.) Illighaen, a normann krónikás jövendölése az első könyvben, hogy a kereszténység nem éri meg a következő éveket, elhamarkodott volt. Ahogy elhamarkodott az a mostanság lábra kapott kijelentés is, hogy Európa vagy keresztény lesz, vagy pedig nem lesz. (Európa legfeljebb kereszténynek hazudja magát, s erről nem csak az elmúlt évszázad tanúskodik.) De az üdvtörténet nem ilyen kijelentések alapján zajlik. Garaboly példát lehetne a regényből mutatni arra, hogy Riolda életútjának leágazásai milyen választási lehetőségeket kínáltak. A regény igen találóan, színesen teríti elénk, hogy a szereplői mennyire állnak össze sorsból, illetve mennyire személyiségek. Az előbbiek egyedek, egyének, mint Hildi hercegasszony, akinek a históriában eljátszott szerepe adja meg súlyát (érzékelhetjük, láthatjuk: súlytalanságát). Egyén a gyerekkereskedelemmel foglalkozó Moises bácsi, de az általa felnevelt, később sorsokat és neveket és mániát változtató Benjamin is. Külön említést érdemel Hildi három elveszett gyermeke, akik itt (valamint a trilógia első könyvében!), az Odillon szerint „katolikus” rengeteget járva kísértenek, s adott időpillanatban maga Odillon apát is fehérruhás kísértetként bukkan eléjük. Sorsából kilépett, (becsvágyat, érdekközösséget, boldogulást, illúziókat, vallásokat maga mögött hagyó) hősnő viszont Riolda, aki személyiséggé tisztul, levetve magáról a kezdeti, sorsa – különbözősége – által rámért, sodródást, sodortatást.
4.
Az elveszett zsidó törzsek keresése, Ethelred király rajongó (és dilettáns) hitbuzgalma, a Tökéletes Város, amely munkafunkcióra korlátozott (korabeli „piszivel”: tökéletesített) emberpéldányokat állít elő, a normann hercegnő gátlástalan hataloméhsége, a pogány harcosból lett keresztény apát, Odillon szakrális építészetben megnyilvánuló vallási akarnoksága, a hamis ereklyéket keresztény templomoknak kínálgató Benjamin mind-mind akár egy eddig ismeretlen Sterne-regényből léptek volna elő. Még a rabszolgából a kalifa nagyvezérévé felkapaszkodott Al-Zadzsr is komoly birodalom alapításán, a világ mohamedánjainak egyesítésén töri a fejét. A mániák változó intenzitású gyűjteménye teszi oly feszültté, ellentmondásossá és fordulatossá Rioldának a királyságán kívül töltött esztendejét, egyben a regényt is. Ám ebben a történetben minden képzelet szülte akarnokság, szenvedély, téboly (mánia görög fogalom, egyik értelme: megszállottság) a jövő birtoklására irányul. Minden szenvedést a jövővel való összemérés (jövőbe vetettség?) mint lehetséges (kalkulált), elképzelt pozitív hozam igazol. A cél, más kifejezéssel élve: hagyományt kényszeríteni a jövőre. Stratégia és önfeledt játék (például olvasás) pontjai között. Így jutunk, ilyen gyanútlanul az esztétikumon túl a politika értelmezési tartományába.
5.
De minden politikai megoldásnak útját állja, hogy ez a jövő egy szigeten, kódexlapokba zárva várakozik olvasójára.
—-
* Bachofen: Mítosz és az ősi társadalom. Bp., 1978, Gondolat K. 104. p.

— Polgár Anikó az Elsodort időről az októberi
Irodalmi szemlében:

http://irodalmiszemle.sk/…/pluricentrizmus-az-irodalmi-sz…/…

Időcsapdák és a múlt felszabdalt csontvázai
POLGÁR Anikó

A fiús lovagregények női változatával, az időviszonyok elbizonytalanításával kísérletező Bánki Éva 2015-ben Fordított idő. A mély tenger névtelenjei címmel adott ki egy a kora középkorban játszódó regényt, a középpontban Rioldával, a tenyerén különös barázdákat viselő, bizonytalan származású királylánnyal. Csak a Fordított idő II. alcímmel 2017-ben megjelent újabb kötet fülszövegéből derül ki, hogy Riolda története trilógiává fog kerekedni. A regénytrilógia második kötetében nem csupán az ismerős szereplők további sorsának bemutatása folytatódik, hiszen az idő továbbra is „fordított”: nem a linearitás, a jövő felé haladás az egyetlen lehetséges útja.
Az események a kora középkor egy meghatározatlan évszázadában játszódnak, amikor az időt nem vette még birtokba az egyetemes érvényű naptár, a megkérdőjelezhetetlen kalkuláció, bár vannak egyedi kísérletek az idő megregulázására. A világ kitágult ugyan (ezt az is jelzi, hogy Észak- és Nyugat-Európa lakói az első kötetben még Bizáncot tartották kitalált helynek, a másodikban már Indiát), ám az információk terjedése továbbra is nehézkes, a fiktív és valós, az evilági és túlvilági szétválaszthatatlan keveredésben van. Az olvasás mellett az utazás a kíváncsiság kielégítésének leghatásosabb módja, a főszereplő, Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője tkp. adatgyűjtésre, illetve az elsodort idő nyomainak felkutatására indul.
A regény kulcstémája az emlékezet, melynek térbeli dimenziói vannak ugyan, ám ezekben a terekben gyakran köd honol, sötétség és homály. A szóbeszéd szerint a Grál egy erdőben van elrejtve, s a belőle kiáradó erő zavarja össze az időt. Az időben és térben, illetve az emberi agyakban kialakult káoszt a számok tudnák megszüntetni: a naptárak adatai, a kincstári összeírások és leltárok tényszerűsége, illetve a templomépítés geometriája. A tényleges számadatoknál azonban fontosabb maga a számolás folyamata. Még Krisztus születése sem lehet ebben a pogány alapú, frissen kereszténnyé lett világban az idő mérésének biztos kiindulópontja, hiszen a kereszténységhez való csatlakozásnak a pogány múltat eltörlő privát ideje változó, a felvett hithez tartozó fogalmak annyira újak, hogy múltjukat nem hozzák magukkal. A saját idő eltörlődik, az átvett idő pedig nem válhat sajáttá, hiába hangzanak el – önigazolásként – ehhez hasonló mondatok: „Három hete keresztelkedtem, azóta nem hiszek a kísértetekben.” (75). A bizánci kőfaragók hiába próbálják a magukkal hozott múltat szembesíteni az ittenivel, végül kénytelenek megalkudni, a keresztény templomi mozaikon a keresztet cipelő Krisztus mellett az erdőben kísértő szellemgyerekeket is ábrázolni: „Nincs ilyen jelenet a Bibliában […]. De mit tehettünk volna? Nekünk is áldozatot kellett hoznunk.” (82.)
A regényben fontos szerepet kap az eltűnés és felkutatás motívuma. Riolda megbízatása, hogy a normann királynő eltűnt gyerekeit előkerítse, párhuzamba kerül a tíz elveszett zsidó törzs keresésével. A párhuzamra a tizenkettes szám is utal, hiszen Riolda mellé a királynő12 fiatalembert ad testőrül, s ez a szám az elérhetetlen teljességet, a 12 izraeli törzset, de a mennyei Jeruzsálemet alkotó 12 drágakövet is jelentheti. A legfeltűnőbb persze az idő eltűnése, s a keresés azért van eleve kudarcra ítélve, mert a hiányt csak a különböző naptári rendszerek egymáshoz igazítása mutatja ki: talán nem is az idő tűnt el, csak a számítások hibásak.
A regénybeli eltűnések és keresések az elveszett múlt utáni írói kutatásnak is a metaforái. Nemcsak egyes szereplők végeznek ugyanis nyomozói munkát, hanem az író is, az irodalomban azonban a nyomozás folyamata sokszor fontosabb, mint tényleges eredményei. A megelőző kutatások nélkül az irodalmi fikció is szegényesebb lenne, még akkor is, ha a fantáziavilág az adatolható tényeknél sokkal fontosabb. Nemcsak a gyerekeket sodorta el az idő Hilditől, a tíz zsidó törzset a megmaradt kettőtől, hanem a történelem anyaga is elsodródott a regényírótól, hogy így átjárhatóvá váljon a történelmi regény és a fantasy közötti határ. Ha így fogjuk fel az eltűnéseket, akkor az időt mintha cselekvőnek képzelnénk, egy hömpölygő entitásnak, mely erővel el tud ragadni tőlünk minden megtörténtet. A regény címe azonban nem az idő aktivitását, hanem passzív kiszolgáltatottságát fejezi ki. De ha „a béke a felejtéssel kezdődik” (14.), ahogy ezt Riolda szigetén gondolják, akkor a múlt feltárása csak viszályokat szülhet. Az elsodort idő így az a hagyományokkal nem gondoló, csak a ma praktikumát látó nyugalom lenne, mely Riolda írni-olvasni nem tudó családját és alattvalóit jellemzi.
Riolda mégis elindul egyrészt saját múltjának helyszíneire, másrészt a jövő városaiba, hogy a történelem elsodort éveit mint nő vegye birtokba. A történelem női változata íródik itt meg: ennek a regénynek a tereit elsősorban a nők lakják be, lényük a férfiaké fölé helyeződik, már csak azért is, mert a nő élete a gyerekeiben megsokszorozódik. A Northumbriában találkozó három nőalak, Edmunda, a kamaszkirályné, az érett, energikus Riolda és a beteges, idősödő Hildi mintha a női lét egymás utáni fokozatait jelölnék: a gyerekes hiszékenységet a megfontolt kíváncsiság, majd az ironikus közöny követi.
Riolda háromgyerekes családanya, aki úgy hagyja ott (nehéz szívvel, de kíváncsiságtól hajtva) egy évre az alattvalóit, férjét, gyerekeit, mint ahogy ma egy írónő fogad el egy alkotói ösztöndíjat vagy ahogy egy kutatónő indul hosszabb tanulmányútra. Feltűnő a Riolda és férje közti aránytalanság: Sjön egyszerűen csak ügyes és becsületes férj, ugyanakkor írástudatlan, nem akar uralkodni, nincsenek magasabb életcéljai. Mintha egy olyan mai házasságról lenne szól, ahol a férj háttérbe szorul művész, tudós vagy sztárfelesége mellett, ahol a feleségnek van jobban jövedelmező állása, s inkább a férj marad otthon a gyerekekkel. A mai fogalmaink szerint felvilágosultnak tartható európai nő persze anakronisztikusnak tűnne egy középkori történelmi regény közegében, de egy olyan fantáziavilágban, ahol halott nők szülhetnek, fájdalmat és vágyakat nem érző kísértetek bolyonghatnak az erdőkben, Riolda tündérlénye egyáltalán nem okoz meglepetést.
A halál utáni lét Bánki Éva leírásában nem borzongató és félelmetes, inkább megnyugtató és kedélyes. A kísértetek olyanok, mint a gyerekek, akik nem érzékelik, hogy lenne valami vesztenivalójuk, határtalannak és korlátok nélkülinek érzik létüket, s nem teljesen értik a köztük és a hétköznapi emberek „felnőttvilága” közti különbséget. „A fiatal halottak szeretnek összevissza csatangolni” – jellemzi a helyzetüket a normann erdőkben kóborló kísérteteket megállítani akaró szerzetes. A fiataloknak más a szenvedéshez és a halálhoz való viszonyuk, mint az érettebb felnőtteknek, ezért mutatkozik a középkor halálkultusza kamaszos hóbortnak. A regényben feltűnik egy finom iróniával bemutatott, fiatal uralkodópár (mai fogalmaink szerint gyerekek, ma még az iskolapadban lenne a helyük), aki a végítélet eljövetelét mindennaposnak tekinti: a tizenöt éves, várandós királynő minden este viszi magával az ágyba a fésűjét és az ékszereit, nehogy felkészületlenül találjon rá a halál.
A fordított idő igazi közege nem a történelem, hanem a legenda, az álom és a mese. Velence városa „időcsapda”, „mesebeli és titokzatos” (265.). Meseszerű az is, ahogy az elveszett zsidó törzsek egyike, Dán népe megkerül, ugyanakkor lehet, hogy a kimerült Lea csak álmodta az egészet, miután összeesett az erdőben. A navirok, akikhez kerül, tartják a zsidó szokásokat, de nincsenek könyveik. A magyarázat misztikus, mint a tudatlan zsidó fiú meséjében, aki imaszövegek helyett az ábécé betűit énekelte, mondván, hogy a világ ura úgyis megformálja belőlük a szükséges szavakat: „minek olvasnánk, hiszen mi magunk vagyunk a szent betűk” (153–154.). Nemcsak a sokak által kutatott titkot ismerő, eltűntnek nyilvánított zsidók, hanem a sok földet bejárt asszonyok is helyettesíthetik a könyveket: a mórok Tökéletes Városában ők lesznek a nyitott kódexek. A mórok fogságába esett nők azért mesélnek, hogy életben maradhassanak: a Hákimot történetekkel szórakoztató Riolda olyan, mint Sehrezádé. Mesélés közben kénytelen rájönni, hogy a mórok értékrendje fordított, valós információkat nem érdemes megosztani velük, hiszen csak a mesés képtelenségeket tartják hitelesnek. A mórok úgy tekintenek a nőkre, „mint visszataszító, és mégis csodás ösztönlényekre. Amolyan bölcs tevékre, akik a hajcsáraiknál is jobban tudják, hogy kell a sivatagban tájékozódni” (238.).
Az állatvilág többször is párhuzamba kerül az emberek világával. Riolda szabad életének metaforikus kifejeződései a regényben gyakran felbukkanó madarak. A Rioldát a diktatúra városából Velencébe szállító hajó neve Merula, vagyis fekete rigó, s a fekete rigó jele köti össze az Európát bebolyongó királynőt a lányával, Fionával is. Madárdíszek vannak a velencei paloták mozaikjain is, s különböző madárfajták kerülnek be abba a sajátos naptárba is, mellyel az elbeszélő az alcímek tanulsága szerint titokzatos módon méri az időt. A mórok Tökéletes Városa viszont attól is olyan félelmetes, hogy egyáltalán nincsenek benne madarak. A szabadon szálló madarak ellenképei a kiszolgáltatott nők: ilyen a férjének, majd a naviroknak alárendelt, később a szülésben kiszenvedő Lea, s még inkább a mór selyemgyárban dolgozó, szláv rabszolgalányok, akik nem tudják élve elhagyni a műhelyt, mert egy ízületet vagy inat átvágtak a bokájukon.
A regény kortárs nyelvezetébe szervesen épül be az ókor és a középkor gnómikussága. Néhány jellegzetes, a szövegegészet is meghatározó szentencia: „Az uralom tulajdonképpen nőkhöz illik, mert a férfiaknál kitartóbban viselik el a bűntudatot” (71.), „titkok nélkül minden ember por és hamu lenne” (275.), „A szenvedés tapasztalata erősebb a szerelemnél is” (100.). Ez utóbbi idézet Illighaentől, a normann krónikástól, az előző kötet meghatározó szereplőjétől származik. Továbbra is felbukkannak a titokzatos költőnek, N. hercegnek a versei is, s a költőiség a regény nyelvezetének egyébként is meghatározó eleme. Köztudott, hogy a középkor az antik világ romjaira épült, de ritkán olvasható ennek ilyen csodálatosan költői, ugyanakkor vizuális hitelességű megfogalmazása, mint Bánki Éva regényében: „Mint a partra vetett csontvázak, úgy ragyogtak a fehér templomromok az őszi napsütésben – bizonyságául annak, hogy ez a föld nem a miénk, hogy idegen istenek hatalma alatt állunk.” (261.). A múlt csontvázait felszabdalják, darabjait ereklyekereskedők hozzák-viszik, az új létmód, egy névcsere vagy egy identitásváltás mögött azonban mindig ott vannak az útnak indító, régi-új célokat felvillantó, teljesen soha fel nem táruló titkok.

(Bánki Éva: Elsodort idő. Fordított idő II., Budapest, Jelenkor, 2017.)

 

 

 

 

 

 

Bejegyzések

De ugyan ki vagy, fiacskám?

Hozzászólás most!

Hány száz vagy hány ezer zsidó tűnhet el egyszerre?
Bármit is mondanak a bölcsek, a Tóra a hallgatás könyve.
Mi lett azzal a kőtáblával, amire a Teremtő a saját ujjával véste a törvényeket? És mi történt a frigyládával? Hova lett Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftali, Efrájim és Menáse törzse?

Benjamin,  Moises apó fogadott fia igazi rejtvényfejtő volt. A bölcsek mégis megvetették, mert nem lapozgatta áhítattal a szent könyveket. A kalmárok is lenézték, mert nem gyűjtött vagyont, és nemhogy házat, de még sátrat sem épített: a felesége halála után nem gondolt az újranősülésre. És még a kerteket sem gondozta, ahogy az egy jámbor együgyűhöz illik. Pedig Narbonne-ban mostanában csodálatos idők jártak: aki letelepedett itt, a határszélen, az megkapta a rómaiak kertjeit, és élhetett, mint Nábót a boldog időkben Erec Jiszraelben.
Ma új világ van. Mandulafák, cseresznyefák, borospincék, elhagyott olajütők. És hozzá egy kidőlt-bedőlt római fürdő, ahol szép békésen fügét száríthatnak a faragott mozaiklapokon Ábrahám fiai.

Benjamin talált gyerek volt, huszonegy esztendeje egy marsiliai utcasarkon találta Moises bácsi. Szakadt kipát viselt, az ő nyelvén kért kenyeret, hát hogy hagyhatta volna ott az utcasarkon zokogni. Hát te ki vagy, fiacskám, kérdezgette. Elcsatangoltál? Hogy kerülsz ide? Mi történt édesapáddal? De Benjámin csak annyit tudott felelni, hogy éhes, ám se az apja, se a nagyapja nevére nem emlékezett.
De ugyan ki vagy, fiacskám? Benjamin erre négy évesen ugyanúgy nem tudott felelni, mint huszonhárom, huszonnégy vagy huszonöt évesen. Éveken át csak lődörgött a jóindulatú Moises bácsi fiai, unokái, unokaöccsei, katalán földről hozott nevelt fiai között.
Miközben a bácsi jámborsága köpenyként borult az óriási házra, és nemcsak a fiúkra és a szerencsés unokaöccsökre, hanem a lányaira és az unokahúgocskákra. Ebből a hálás és vidáman zsibongó gyerekseregletből kerültek ki a Narbonne-i Nagy Moises öszvérhajcsárai, teherhordói és katonái. Mert a jó Moises bácsi vitte délre a szláv rabszolgákat, és ő juttatta el a frank nagyurakhoz a kalifák legszebb kelméit, legjobb fűszereit.
Hiszen kiben bízzon az ember, ha nem azokban, akiket a sátoros ünnep idején maga hívott az asztalához?
De Benjáminban, a marsiliai kisfiúban soha nem bízott meg. Már az is megfordult a fejében, hogy ez a gyermek – ha nem is démon, amitől Isten őrizz! – talán valami keveréklény, tündéranya vagy ember fia, esetleg görög–zsidó vagy latin–zsidó fajzat. Mert a kis Benjámin négy évesen nem tudta az apját megnevezni, de már gagyogott görögül és latinul. Hát milyen istenfélő fiúcska képes erre, szörnyülködtek Moises feleségei – és ha ennyi mindent tud, hogy-hogy nem emlékszik az anyja nevére? Moises végül arra jutott, hogy Benjamin egy zsidó családnál nevelkedett, szökött rabszolgagyerek.
De ha már így történt, akkor a bölcs ember nem próbálja firtatni azt,, amit a Teremtő jónak látott eltitkolni előle.
Amúgy a fiú – akit ő nevezett el Benjaminnak –, kezdetben nem is okozott csalódást. Erős volt, mozgékony, hűséges, és úgy ragadtak rá a nyelvek, mint kifakadt fügére a darazsak. Mintha a kis Benjamin élete első négy évében egyszer már megtanulta volna az összes nyelvet, és elég lett volna néhány innen-onnan elkapott mondat, hogy kamaszkorában bármelyikre visszaemlékezzen. Eligazodott a baszk nyelvben, a germán, az arab, a latin millió változatában, és csodák csodája, még a Narbonne mellett elszállásolt szláv rabszolgákkal is szót értett.
A bölcs Moises annak köszönhette a hatalmas vagyonát, hogy szekérkaravánjaiba nem szívesen vett fel idegeneket. Benjamin nyelvtudása, ügyessége pedig végképp feleslegessé tette a keresztény vagy pogány vezetőket, a gyülevész, magát tolmácsnak hazudó, a rakományt lopkodó, már az első nagyobb városban lerészegedő népséget. És Benjamin nemcsak megkérdezni tudta, milyen messze van Poitiers, hogy hány nap az út a hágókig, hanem érezte is a városok vagy a hegyek között a távolságot. És nemcsak dicsérni tudta az afrikai árukat a frankoknak, hanem tájékozódott a viszonyaik felől, és hogyha úgy hozta a sor, elkísérte őket vadászni.
De mit szólnak egy zsidó kereskedő unokaöccséhez – bármilyen jelentéktelen, fogadott unokaöccséhez is – aki bal karján vadászsólymot egyensúlyozva egy frank nagyasszonynak udvarol? Ki látott ilyet? Aki nemcsak fűszereket ad el falánk szerzeteseknek, hanem az énekükben is gyönyörködik?
Hallatlan! Nevetséges és felesleges.
De vajon tényleg felesleges-e?

hodorov_unicorn_large

Nem tévednek-e Moises rokonai, a nagy Narbonne-i kereskedőcsaládok, akik a fiaikat csak arabra taníttatják, és északról mint barbár, ködös senkiföldjéről beszélnek? Talán nem is véletlenül, hiszen onnan nyersanyag, prém és rabszolga áramlik, míg délről fűszerek, brokátok, gyönyörűen megmunkált kardok és palástok? A keresztények ráadásul a legostobább munkához, a kertészkedéshez sem értenek. Hasonlítsuk össze Hispánia és Frankföld virágoskertjeit!
No de Benjamin ezekben a szedett-vedett, gyéren lakott, bizonytalan országokban érezte jól magát. Túlságosan jól, vélekedett Moises, ami nem jelenti azt, hogy a hite éppenséggel ne lehetne szilárd, vagy hogy az északi törzsfőktől kapott hírek ne lehetnének fontosak! Hisz egy bölcs kereskedő nemcsak a kalifa embereit ismeri és tiszteli, hanem a germánokat is, akiktől a prémeket és szláv rabszolgákat vásárolja. Az idők mindig könyörtelenül változnak. Hova lettek mára a zsidókat pusztító rómaiak? Mi lett a színházaikkal, a légióikkal, a dölyfös mosolyukkal, a dölyfös vigyorukkal, a híres útjaikkal? Lesújtott rájuk a rettenetes Isten bosszúálló kardja. De ez nem jelenti, hogy a világnak ne lenne szüksége aranyra, borostyánra, szőke nőkre és prémekre, hogy megengedhetné egy kereskedő, hogy a régi római kereskedőutak feledésbe merüljenek.
De hogy a hite éppenséggel…?
A legutóbbi bizánci utukról emberei, a legmegbízhatóbb fiúk és unokaöccsök furcsa kérdésekkel tértek haza. Mi lett azzal a kőtáblával, amire a Teremtő a saját ujjával véste a törvényeket? És mi történt a frigyládával? Hova lett Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftali, Efrájim és Menáse törzse?  Moises nem kételkedett benne, hogy Benjamin volt az, aki az ő nyugodt és tisztelettudó embereit felkavarta.
Benjaminban amúgy is az volt a legrettenetesebb, hogy hiába öltözködött és beszélt zsidóként, nagyon is könnyű volt elképzelni egy másik világ fogadott unokaöccseként, egy frank nagyúr kíséretében tanácsadóként vagy csak egyszerű fegyverhordozóként. De vajon mi járhat éjszakánként Benjamin fejében? Pénz, nők, hatalom, tudás? Hogy egyszer saját pénzváltó boltja legyen? Egy mórok védelmezte apró üzlet, ahol a hozzá hasonló kereskedők dalokat, híreket, aranyat csereberélnek? Vagy ő is csak egy tündérről álmodik, mint a legalávalóbb keresztény mihasznák? Vagy talán nem is a nők között érzi jól magát? Ezért temette el egyetlen könnycsepp nélkül a kis Zippát, akivel ő, Moises megajándékozta a második karavánút után? Talán Benjamint a fiúk érdeklik…? Moises ezen sem csodálkozott volna. De egy megfontolt és becsületes kereskedő hogy bízhatna vagyont érő rakományt egy olyan emberre, akinek nem ismeri a legtitkosabb gondolatait? Vagy meglehet, ezen a gondolatokon nincs is mit megismerni: Benjamin csak egy egyszerű tökfej, akit más nem hoz lázba, csak a drága hátaslovak és a nyargalászás.
Moises apó jámbor ember volt, de most mégis megkérte a tizenöt éves unokáját, Leát, hogy kicsit sündörögjön a fiú körül, hízelegjen neki, mórikálja magát, faggassa ki…,mert talán egyszer őszinte lesz valakihez Benjamin. Ám a legkedvesebb lányunoka, Lea a beszélgetés után napokig nem tudott aludni; étvágytalan, rémálmok gyötrik, panaszkodott az édesanyja.  Moises ettől nem ijedt meg, ő nemcsak jámbor volt, hanem tapasztalt apa-nagypapa: nincs az a derék, ártatlan zsidó lány, akinek megártana, ha szerelmes lesz egy egészen kicsit valamelyik bátyjába vagy unokatestvérébe. Az ártatlan bizsergés csak meghozza a vágyat a férjhez menésre, egy ilyen kis rémüldözés még egyetlen lányt sem akadályozott abban, hogy jó anya legyen.
De attól, amit az ártatlan kis Lea mesélt, a jámbor Moisesnek is rémálmai lettek. Két hónapja Benjamint megkérte egy nagyon baráti gróf egy apró, de azért nagyon baráti szívességre: Bizánc felé vigyen már el az egyik barátja bácsikájának egy apró ereklyét! És mihelyt a csontocskát Benjamin betette a nyeregtáskába, az úton csodák történtek! Benjamin meglátta az úton, a bokrok közt a halottak szellemeit, a meg nem született gyerekek lelkét, az útszéli kunyhók között a jövő égbeszökő palotáit!
Moises felordított: még hogy szellemek, még hogy paloták, még hogy kísértetek! Hát a királyok nem saját kezűleg verték ki Izraelből a halottlátókat, szélhámosokat és más hasonszőrűeket!?
Hogy az ő rakományának a felügyelője…! Hogy az ő fogadott fia…!
Ordítva, a haját tépve, a kisgyerekek játékait és gyümölcskosarakat rugdosva járta körbe a szobákat, míg végre ráakadt Benjaminra a kert mélyén, a hajdani római fürdő árnyékában.
– Te anyátlan-apátlan fattyú, hát hozzád beszélek! Hogy hozhattál ekkora szégyent a házamra? Hát nem tiszteled a Törvényt, te Belzebúb, te anyátlan-apátlan fattyú? Hát nem félsz attól, hogy mint Jezabelnek, neked is kutyák nyalják föl a véred? Megfertőzöd a házam az idegenek ördöngösségeivel?
Benjamin nyugodtan felemelte a fejét. És miután meghallotta, miért dühöng Moises, vidáman ránevetett.
Dehogy, dehogy. Az az édes kis Lea valamit félreértett.
Dehogy akar ő az utak szélén kísérteteket kergetni!
És aztán szép csendesen felsorolta a kiürült római provinciákat. Megnevezte a néptelen, vagy legalább gyéren lakott, de termékeny szállásterületeket. Hiszen mért kéne a zsidóknak keresztül-kasul utazgatni a világban, hízelegni mohamedánnak, kereszténynek, pogánynak, mikor saját országuk is lehetne! Egy saját grófság vagy önálló királyság, ahol zsidó nagyurak védik a határt a saját zsidó katonáikkal…, ahol zsidó pénzt vernek a zsidó királyok képével, ahol nem óvatoskodva, lehajtott fejjel vonulnak szombatonként templomba, ahol a zsidó király egyenrangúként látja vendégül más országok fejedelmeit, ragyogó istállókat, borospincéket tart fenn, és ahol válogatott zsidó költők zengik el tetteit…
– Ó, te Belzebúb! Ó, te szerencsétlen – ordított fel Moises. – Hát hogy lehetnénk mi boldogok Jeruzsálem nélkül? – De gondolatban azért ő is végigvette a kiürült provinciákat. – Honnan találsz annyi zsidót, te, izgága szerencsétlen, akikkel benépesítheted az új grófságodat?
– Ne aggódj, bácsikám! Pár év alatt megtalálom én neked az elveszett tíz törzset! Meglátod, Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftali, Efrájim és Menáse fiai hálásak lesznek, hogy a saját földjükön élhetnek!
Moisest most még jobban dühítette Benjamin nyugodt pökhendisége: – Hát nem tiszteled a Törvényt, te anyátlan-apátlan árva? Te csirkefogó! Te Belzebúb! Hát nem félsz attól, hogy az lesz a sorsod, mint Jezabelnek? Hogy vagy képes megfertőzni a házam az idegenek ördöngösségével? És Benjamin nyugodt tekintete előtt órákon át toporzékolt az érett fügéken taposva.
Aztán eszébe jutott, hogy Mohamed is árva fiú, egy kereskedő szerény megbízottja volt, akit kezdetben kinevettek, és mégis egyesítette az arab törzseket. Milyen gyorsan, milyen elegánsan, milyen vakmerően! A zsidó országról szőtt álom is vakmerő és kockázatos…, és igen, azt is el kell ismerni, hogy nevetséges. De mindezzel együtt mégsem lehetetlen. Van már saját országa a longobárdoknak, a burgundoknak, a beduinoknak, a szászoknak, minden rendű-rangú népnek, ugyan mért is volna képtelenség egy önálló zsidó grófság a muzulmán-keresztény határvidéken?
Nyugodtan megvacsorázott, kényelmesen megfürdött és átöltözött, aztán a háza legbelső, ablaktalan szobájában, ahol egyetlen feleség, unokaöcs, unokahúg se láthat semmit, amit még a Teremtő napvilága sem jár át, komoly képpel, egy szigorú szónoklat után  kétszáz bizánci solidust adott át Benjaminnak.

De később keservesen bánnia  kellett a nagylelkűségét.
Benjamin még azon az éjszaka megszökött, felkutatta és magával vitte a házban található összes térképet, és Moises legjobb lován megszöktette Leát, az ő legkedvesebb unokáját is.
Nem is a ló és nem is a sok aranypénz fájt a legjobban Moisesnek. Még csak nem is a szégyen: hiszen Narbonne-ban a nagy titkolózás ellenére is kitudódott, hogy miféle tervet finanszírozott hebehurgyán és meggondolatlanul. Hanem a bizonyosság, hogy soha többé nem látja élve Leát.
Moises világlátott, tapasztalt öregember volt.
Mindig úgy gondolta, hogy a fantasztákból nem lesznek jó férjek.

 

Bejegyzések

Állatok, emberek (Jo Nesbø: Leopárd)

Hozzászólás most!

A legmesszebbre járunk Afrikától.

Az egyik norvég turistaszövetség decensen, puritánul berendezett hegyi menedékházában, a Håvassshüttén garázdálkodik egy sorozatgyilkos. Harry Hole nyomozó fojtogató, évtizedes családi titkok, részegen elkövetett, szörnyű ocsmányságok során át rágja át magát a tettesig. Mert Harry, a norvég szuperdetektív nem Sherlock-Holmes-módra, a bűnösöktől gondos távolságot tartva „rekonstruálja” a bűncselekményt, hanem életét kockáztatva befurakodik a ragadozók közé.
És ez a mindenféle családi és politikai borzalmakat komótosan feltérképező (megrágó) regény mintha soha nem akarna véget érni. Ahogy haladunk előre, újabb és újabb megfejtések tűnnek valószerűnek. Talán mert a bűnök egyhangúbbak, a bűnösök és az indítékok hasonlóbbak az ilyen négyágyas Håvasshüttékben, mint a klasszikus angol krimik szalonjaiban és könyvtáraiban. A skandináv krimikben nincsenek jellegzetes típusok (inas, vénkisasszony, cserfes szobalány, vidéki földesúr), mert itt az anyagi különbségek nem eredményeznek jól megkülönböztethető társadalmi viselkedésmintákat. A Harry által felvázolt gyilkos profilja nagyon sok emberre illik.
Ám ez a „komótosság” nem jelenti, hogy a Nesbø-regények ne lennének megrázó, katartikus olvasmányok. Ahogy azt sem, hogy ez a „nyúlós” detektívregény-típus ne lenne tökéletesen alkalmas a skandináv demokráciák feltérképezésére. A Håvasshütte már-már ősemberi összezártságában lehullanak a felső-középosztálybeli életforma kellékei, a márkás sportcipők és sportruhák, és néhány elmormolt köszönés és körbekínált üveg után már halljuk a sóhajokat, látjuk a szeretkező párokat. Hajnalban aztán mindenki gondosan elmosogat, mormolva elköszön, és felkészül rá, hogy átutalással fogja rendezni a számláját. Itt, a havas csúcsok közt rejtőző hüttékben még a bűnök is demokratikusak: a négyágyas szobákban együtt alszik a szocialista parlamenti képviselő, a neves ügyvéd, a titkárnő, vagy akár az afrikai zsoldosseregben kiképzett katona. Az emberek irigylésre méltó társadalmi egyenlősége fura ellentétben áll a párkapcsolatokban megnyilvánuló iszonyatos hiearchiával és kiszolgáltatottsággal.

639120590_b642dc9a2b

Nekünk, kelet-európaiaknak ez irigylésreméltó, de némiképp visszataszító világ. Ha a két világháború közt Csehszlovákiában szocializálódott nagyszüleim tudtak volna róla, hogy nem messze tőlük létezik egy ennyire demokratikus világ, akkor nem az Egyesült Államokba vágynak, hanem Norvégiába. De én már nem vágyok ide: épp Nesbø-tól, a skandináv krimiírók legjobbikától tudom, hogy az ennyire demokratikus Håvassshüttékben előbb-utóbb mindig elszabadulnak az indulatok: a hétköznapokban nehezen kommunikáló, tiszteletet hírből sem ismerő, civilizálatlan részegek úgy esnek egymásnak, mint egy duhaj parasztlakodalom második hajnalán a kínkeservesen huzakodó ángyok, nénék, bátyák. Csak ez tiszteletreméltó és dúsgazdag világ. De mindenkinek van oka „eltüntetni” a másikat, és mindenkiben van annyi indulat, hogy meg is tegye – megsüsse, megegye, szétlője, agyonbeszélje, megerőszakolja, porig alázza a másikat. Ellentmondás nélkül, mégis bűntudatosan.
Mért is ne? Emberek vagyunk mindannyian.
A legközösebb, leguniverzálisabb  közös nevező, azaz a bennünk élő állat a szexen-politikán-erőszakon keresztül megnyilvánuló hatalomvágy. Rendőrt és bűnözőt, jó és rossz állampolgárt nem is a vágyak milyensége különbözteti meg, hanem hogy mennyire képesek konszolidáltan viselkedni, a mindennapi életben is örömet találni. Ha igen, akkor hamarosan főrendőrök és főgengszterek, Oslo urai lehetnek, mint Harry riválisa, a regénybeli Bellmann főfelügyelő.
Ám ennek a furcsa egylényegűségnek nemcsak a politikai következményei félelmetesek. A regénybeli gyilkosságokat egy almának nevezett kínzóeszközzel követik el. Az áldozat beveszi az aranygömböt a szájába, erre szögek ugranak elő belőle, míg végül a szerencsétlen önként vet véget a saját kínlódásának. Az almát ugyanis sem kiköpni, sem lenyelni nem lehet, ez csak Harry Hole-nek sikerül. A bűn zsoldja a halál – de nem akármilyen halál! Az alma az egyik legszörnyűbb gyarmatosító, a belga Lipót császár nevét viseli, ráadásul a kínzóeszközt csakis Afrikában lehet megvásárolni – épp ott, ahová a regénybeli sorozatgyilkos csalja az utolsó áldozatait.  Leopold – leopárd.
„Esős évszak és szárazság, nappal és éjszaka, étkezés és prédává válás, élet és halál. Itt a természet rendje határoz meg mindent. Úszni kell az árral, túl kell élni, ameddig csak lehet…” (522.). Senki sincs aki Tony szavait megcáfolná, vagy akár félbeszakítaná az Afrika újra-gyarmatosításáról szőtt brutális monológjait. Mert a szex mögött ott van valamilyen meg nem cáfolható társadalmi és történelmi tapasztalat is, a mindent beborító, a gyarmatosítást, Fekete-Afrikát, Oslo mindennapjait, de még a puritán Havashüttéket is meghatározó bűn és az ehhez fűződő kiszolgáltatottság. Valamilyen demokratikus és eredendő gyalázat, amivel együtt születtünk. Nők és férfiak. Fehérek és feketék.

A skandináv krimi, mint a híres Millenium-trilógia is eltéphetetlen kapcsolatot tételez szexualitás és politika között. De ez a felismerés sehol sem annyira mitikus dimenziójú, elviselhetetlen és borzalmas, mint Jo Nesbø bűnről szőtt, hatalmas látomásaiban.

 

(Jo Nesbø: Leopárd. Ford.: Petrikovics Edit
Animus, Budapest, 2012.)

Bejegyzések

Talán (Fordított idő II.)

Hozzászólás most!

 

Gyerekszülés?
Az asszonyok sem szívesen beszélnek róla. Csak legyintenek, mintha egy legyet hessentenének el, vagy mindentudón összekacsintanak, mint a katonák, akik mintha másra sem emlékeznének a háborúból, csak a nagy ivászatokra.
A legvéresebb, legkomolyabb dolgokra nem találunk szavakat.
És Hildi, az öreg normann hercegnő  nem volt se legyintgetős, se kacsingatós fajta. Tizenegy magzatot hordott ki, tizenegy csecsemőt táplált a saját tejéből. Ötöt temetett el kisgyerekként, hármat gyilkoltak meg a szeme láttára, és három felnőtt gyereke tűnt el nyomtalanul. Most ötven esztendősen akkora volt, mint egy hatalmas gálya, egy feldíszített hadihajó, amivel diadalmas királyok hozzák-viszik a hadizsákmányt. Csak éppen Hildinek nem volt senkije. A gyerekei már földdel teli szájjal, örök álomba merülve várták a feltámadást – merthogy a feltámadásra vártak, az nem lehetett vitás.
A normann hercegnőt két komor képű keresztény szerzetes kísérte a tanácskozásra.
Hildit ennek ellenére megkülönböztetett tisztelet övezte.
De csak lassan, kínlódva foglalt helyet, és felszisszent, ahogy a párnákon elhelyezkedett – mert akárhány miatyánk sem segíthet a meglazult méhizmokon, amelyek fájdalmas bőrzacskóvá teszik a kiszolgált méhet.
Riolda elszörnyedve számolgatta: vajon hány órát lovagolhatott Hildi, mire a kíséretével megérkezett Ettenburgba?
De bármennyire is hasonlított egy megöregedett, megsebzett, magát kínlódva vonszoló bölényhez, hatalmasan és betegen is szép volt. Hildi elképedve bámulta: a nyaka karcsú és ránctalan, a vonásai szabályosak és tetszetősek, és nagyon hirtelen őszülhetett meg, mert úgy tűnt, a feje körül selymes, fehér szalagokból font glóriát visel a feje körül. Vagy a hirtelenszőkék másként öregszenek? Minden szőke nőben van valami csillogó, valami ünnepi, jutott eszébe Illighaen egyik régi bölcsessége, és most megint elfogta az a kislánykori irigység, mint mikor Hildi fátylát cipelte a normann udvarban. Hildi, aki a metszően kék szemén kívül más ékszert nem viselt, most is átnézett rajta.
És bár mindenki ügyefogyottnak és gyengének tartotta, ő volt a legfontosabb vendég, számtalan uradalom, kastély, hajó és erdő ura. És vajon erényeink miatt szeretnek minket? Erényeink miatt tisztelnek. A férfiak, akiket Hildi szeretett és elárult, holtan és láthatatlanul most is körbevették.
Az angolszászok ráfüggesztették a tekintetüket, de csak a két szerzetes beszélt Hildi helyett: buzgón keverték az angolszász szavakkal a latin végződéseket, az összefogást az üdvösséggel a közelgő világvégével, a múltat a jövő idővel, az ír királyokat a viking fejedelmekkel…
Etelrid, az angolszász király nem bírta tovább.
– Mi a véleménye az összefogásról a mi kegyelmes nővérünknek?  Hogy vélekedik a távolba-látásról? Hogy tetszenek a csodafegyverek?
A felriadt Hildi úgy bámult Etelreidre, mintha megbolondult volna.
Hogy micsoda…? Távolba-látás? Csodafegyverek?
Előredőlt és felsorolta, hány katonát, hány lovat, és mekkora uradalmakat biztosít majd az északi szövetségnek. És hogy a felajánlást megtoldja, tíz évre lemondott húsz szláv rabszolgájáról és három kereskedelmi vitorlásáról. Vaskos ujjain számolt, akár a parasztasszonyok, akik birkákra alkusznak a piacon. Ám a hajók, a rabszolgák, a katonák, a mezők és a patakok valóságosak lettek attól, hogy Hildi felemelte az ujjait.
–  Ennyi – mondta.
Aztán megint a papjai vették át a szót: elosztották a várható évek számát a Jelenések könyvében található összes jövendöléssel, a húsz szláv rabszolgát a babiloni fogságból hazatérő családok számával, és megtoldották még Hildi felajánlását egy muszlim hitre tért tudós, Illighaen hagyatékával. Riolda felszisszent, de Hildinek, a gyermektelen anyahercegnőnek szempillája se rebbent.
– A láthatatlan ellen csak láthatatlan fegyverekkel lehet harcolni – bólogatott Etelreid.
A csendesen pihenő Hildi összébb húzta a köpenyét:
– És végül adok még pár zsidó rabszolgát. Éltek már muzulmán országban, ügyes fiúk, könnyen tanulnak. Egy jó kém megfizethetetlen. Többre mentek velük, mint a böjtökkel, csodafegyverekkel, tudós madarakkal.
A szerzetesek rögtön tiltakozni próbáltak, miközben Riolda eltöprengett: ez a lomha Hildi honnan szerzett vajon kémeket? Melyik épeszű zsidó az, aki háború idején kiteszi a lábát Hispániából?
No de Hildi nem arról volt híres, hogy fecsegni szeret.
Etelreid felé fordulva, nagy kínlódva, tenyerét a hasára szorítva felemelkedett.
Kedves-drága-egyetlen testvérem!
Isten áldja meg szent seregeidet!
Rioldára rá se pillantott.
Ámen-ámen-ámen. Isten-áldjon-meg- minden-tettedben-kedves-testvérem.
Most szemtől szemben álltak az angolszász királlyal, de nem tudták, hogy melyikük hajtson először térdet.
Mint mindig mindenben, most is Hildi volt az erősebb.
Etelreid félszegen meghajolt előtte.
– És bocsásd meg testvérem, hogy nem foglalom el a nekem rendelt várat. Beteg öregasszony vagyok, jobb lesz nekem a saját sátramban.

Ebben a bíborfonállal díszített, szőnyegekkel díszített, hatalmas sátorban látogatta meg aznap délután Riolda. Elámult a rettenetes anyahercegnő vakmerőségén: egy háromlábú széken egyes-egyedül ült a sátor közepén. Vagy még sincs egyedül?
Ki lehet az a fiúcska, aki ott bujkál a sátorponyvák között.
–Hát nem ismersz föl, kegyelmes hercegnő? Riolda vagyok.
Hildi elmosolyodott: – Jól felvitte Isten a dolgodat! Nem te lennél, ha nem az induló sereg körül sertepertélnél, Riolda.
A sátorban nyoma sem volt feszületnek, keresztény képecskéknek, ereklyéknek, de még egy másik – kisebb – széknek sem, ahova a papok letelepedhetnek, hogy Hildi mellett kivonjanak, osszanak, szorozzanak.
– Ezek a keresztények a legjobbak – szólalt meg anélkül, hogy Riolda kérdezte volna. – Ha imádkozol, akkor békén hagynak. Mért hadakoznék én olyanokkal, akik nálam is erősebbek? Akik már otthon vannak a frank udvarban? Az északi széllel sem szokás hadakozni, hiszen mindannyiunknál erősebb.
És bár most nem fújt az északi szél, csendes, őszi délután volt, mind a ketten hallgattak. Az eső úgy motoszkált, úgy dobolt körülöttük, mint a lelkifurdalás.
–Te voltál, aki utoljára látta Vilmos gyermekeit, az én három legkedvesebb magzatomat.
Riolda engedett a büszkeségéből, és lekuporodott melléje.
Kamasz voltam, gondolta. Betöltött a kalandvágy, a saját tizennégy évem, alig emlékszem a gyerekekre.
De mondani nem mondott semmit. Csak hallgattak, vártak valamire.
– Következő évben aztán egy másik szolgát küldtem hozzájuk. Küldtem vele pénzt, ennivalót, csizmát, a szolgát megeskettem, hogy senkinek sem árulja el a rejtekhelyüket. A feleségét és a gyerekét túszul tartottam az udvarban, de a szolga visszajött a kétségbeeséstől őrjöngve. Nemcsak a halászt nem találta meg, akire a gyerekeket bíztam, de még az öblöt, a falut sem. Aztán a fríz hadjárat után én magam kerekedtem fel, katonákkal kutattam át az öblöket, kivallattam a parasztokat, de soha senki nem hallott a faluról, ahol elbújtattam a gyerekeket.
Riolda elképedt.
Most már jól emlékezett a hatalmas körtefára, a farönkből faragott asztalra, ahol a halásszal, a gyerekek gondviselőjével beszélgetett.
– Ha a teremtő isten úgy szeretne minket, ahogy a papjaim mondják – jajdult fel Hildi – a világ nem űzhetne ilyen gonosz tréfát velem.
És ahelyett, hogy a puffadt hasára ejtette volna vissza a felemelt tenyerét, a combját püfölte.
– Ha még élnek, akkor szeretném viszontlátni őket! Ha meghaltak, ott akarok állni a sírjuk mellett. Hogy viseljem el, hogy a gyerekeim névtelenül fel-alá ténfergő halottak lettek?
Lüktettek a kézfején az erek, de sírni most sem tudott.
Rioldának kedve támadt megkérdezni, miért nem menekült el hajón a gyerekekkel, pontosan úgy, ahogy a férje, Vilmos azt megtervezte? Mi szükség volt az árulásra, az intrikákra, a kicserélt, titokban elrejtett gyerekekre?
És eszébe jutott, hányszor de hányszor hallotta a titokzatos eltűnésekről rémüldözni Illighaent és Vilmos herceget. Ez talán valami normann hagyomány lehet? Csillapíthatatlan félelem a személytelenségtől, gyógyíthatatlan rettegés az önfeladás és a névtelenség gyalázatától? Meglehet, ezért irtóznak a germán nagyurak a Prófétától. És meglehet, ezért nem menekült Hildi hajóval Dániába: ott névtelenül kellett volna élnie.
– Nyugodj meg, Hildi, könyörgöm!A gyerekek nem évtizedekben mérik az időt. Akármennyi nap vagy év adatott meg nekik, te világra hoztad őket,megajándékoztad a lélegzeteddel, a bőröd melegével…
De a hercegnő oda se figyelt.
Lázasan hadarva magyarázta, hogy a Bretagne-ban elrejtett gyerekekeit néhány utazó igenis látta: megfogták a kezüket, megtapintották a hajukat. A gyerekek pedig boldogan eldicsekedtek apjukkal, Vilmos herceggel… Csak az a szörnyű, az a felfoghatatlan, hogy ezek a találkozások mindig alkonyatkor estek meg! Amikor ő, Hildi felkeresi ezeket a titokzatos völgyeket és erdőket, semmi nyoma nincs a hercegi gyermekeknek, ennek a három kivételesen szép teremtménnynek. és felfoghatatlan, hogy maguk az utazók sem találnak vissza ugyanazokra az ösvényekre. Mert ez a három gyerek egy másik időben él. Egy másik időben… a maga elmondhatatlan, tökéletes szépségében.
A sátor mélyén megint meglebbent az árnyék.
Egy furcsa sapkát viselő, idegen kisfiú. Talán Hildi mégsem tud egészen egyedül lenni.
– Mondd csak, Hildi, zsidó rabszolgák gondoskodnak rólad?
Kotnyeleskedő, udvariatlan kérdés volt, de Hildi nem fortyant fel.
És ahogy másról kezdett beszélni, csillapodott is a dühös reszketése.
–Talán hallottál a navirokról, mi Normandiában csak keresőknek hívjuk őket. Misztikus utazók, akik nem tudják elviselni, hogy a tizenkét törzsükből tíznek nyoma veszett. Mások látták őket erre-arra-amarra, de zsidó még nem találkozott velük színről színre. Ha pedig egy nép ekkora hűségre képes, akkor én, egy szegény öregasszony mért ne kerestetném saját gyerekeimet?
Riolda soha életében nem hallott a navirokról.
Biztos volt benne, hogy szegény, öreg, gyámoltalan Hildi szélhámosok markába került. No de gyerekek híján mindenki arra fecsérli a pénzét, amire akarja.
– Annak örülök, Hildi, hogy támogatod a szövetségünket.
A hercegnő most először elmosolyodott.
– Ne gondold, hogy bolond vagyok, gyermekem. Én még a mórok ellen sem támogatok beszélő gépeket, szárnyas nemtudommicsodákat. Mintha nem a gyerekszülés lenne a legnagyobb, legfelforgatóbb titok. De te józan és okos ember vagy. Ha te bejárod a földet, és sehol nem találod a gyerekeimet, elmúlnak a kínjaim, megnyugodhat az én méhem, nyugodt szívvel átléphetek az örökös sötétségbe.

17961-steampunk-blimp-1920x1080-fantasy-wallpaper