Bánki Éva összes bejegyzése

Tormay és Dosztojevszkij

„A proletárforradalom leverését követő fehérterror első évében még Dosztojevszkij nevét sem volt tanácsos leírni” – írja Rejtő István a Dosztojevszkij Magyarországon (1850-1945) című tanulmányban[1]. Pedig Dosztojevszkij egyfajta „nemzeti minimumnak” számított a húszas évek első felének végletesen megosztott kulturális életében. A baloldalon tapasztalható Dosztojevszkij-rajongás 1919 után is folytatódik, miközben a radikális jobboldal, és annak jövendő „nagyasszonya”, Tormay Cécile is Dosztojevszkijre hivatkozik. Tormay Bujdosó könyve a beteljesült politikai prófécia és a figyelemreméltó írói teljesítmény példájaként idézi meg Dosztojevszkij Ördögökjét. A húszas évek második felében tovább folytatódik a Dosztojevszkij-kultusz: magyar kiadók versengve adják ki az orosz író műveit, jelentős – köztük nyugatos – kritikusok írnak róla elismerően és mint Rejtő megállapítja, „(t)íz év leforgása alatt több mint nyolcvan írás jelent meg az íróról. Ilyen nagymérvű visszhangja külföldi írónak még nem nemigen volt irodalmunkban…[2]”
            Milyenek is voltak ezek a visszhangok, ezek a különböző párt- és hitvallású írók tollából származó Dosztojevszkij-értelmezések? A magyar Dosztojevszkij-recepció hogyan kapcsolódik a poitikai változásokhoz[3] és a magyar elbeszélői hagyományhoz? Míg Dosztojevszkij művei közül a Szelíd teremtés (A szerény asszony címmel) már 1879-ben megjelenik, addig az első hosszabb tanulmányra 1884-ig kellett várni. A Bujdosó könyv szempontjából különösen érdekes, hogy Rajeczki István nem az a nyugaton már diadalútjára indult Bűn és bűnhödést mutatja be, hanem épp Dosztojevszkij Ördögökjét[4]. Rajecki célja, hogy – a Dosztojevszkij-regényt egyfajta „tényirodalomnak” tekintve – az Oroszországban egyre erősödő „nihilista mozgalomról” számoljon be a Budapesti Szemle olvasóinak[5].
            Hiszen az oroszországi nihilisták régóta foglalkoztatták a magyar elbeszélő irodalmat. Az egykori 48-as forradalmár, Jókai Mór is világkatasztrófát látott a nihilista veszélyben. Tatrangi Dávid, A jövő század regényének főhőse, Otthon állam alapítója világháborút visel a nihilistákkal szemben, és restaurálja is a cár hatalmát Oroszországban[6]. A szombatos Tatrangi Dávid nem a zsidókkal küzd, az általa alapított ország, a modern részvénytársaság mintájára megtervezett Otthon Állam egyes kutatók szerint[7] nem más, mint Izraelnek – a Pesten tanuló és Jókait is nagyon tisztelő Herzl Tivadart megihlető előképe.
            A két mű megjelenését alig ötven év, de a romantikus, szabadelvű, a zsidókkal is rokonszenvező „antinihilistát”, Jókai Mórt és a Horthy-korszak reprezentatív írónőjét világok választják el. Nemcsak a társadalmi tapasztalatok (liberalizmus válsága, világháború, kommün), nemcsak az emberi-alkati különbségek, hanem a regénypoétika terén bekövetkezett változások is. Jókainál is, Tormaynál is egy magánember, egy civil készül fel az Oroszországból jövő nihilizmus elleni harcra, a „világ” megmentésére. Jókainál egy népmesehős-szerű fiú, egy technikai találmányok és a haladás bűvöletében élő „népi sarj” áll a középpontban, addig Tormaynál egy konzervatív úrhölgy, egy, a társadalmi szervezkedésből is részt vállaló írónő. („Hát nincs itt egy férfi?”). Tormay műve, a Bujdosó könyv nem „nemzetközi színpadon” játszódik, ő az elbeszélését nem a cselekmény formálásával, nem a „mesével” igyekszik egyetemes érvényűvé, példázatossá tenni. Az egyes szám első személyű elbeszélés (amelyet a kortársak „krónikaként” olvastak) nem a Jókai-féle, „mesebeli 1952-es évben” kezdődő romantikus utópia, hanem bonyolult módon megalkotott énregény.
Tormay akár próféciaként és irodalmi előképként is utalhatna a magyar anti-nihilista regényre, de ő nem teszi. Nem  A jövő század regényére hivatkozik a Bujdosó könyv kitüntetett helyén, hanem Dosztojevszkij Ördögökjére. Miért is? Tormay antiszemitizmusával összeegyeztethetetlen lett volna a szombatos hős, A Horthy-kor reprezentatív írónője amúgy is hadban áll a 19. század liberalizmusával, a Jókai-féle romantikus, hazafias liberalizmussal is. A Bujdosó könyvben talán a regény „sokat mondó” címe az egyetlen, amelyben Tormay a magyar irodalmi hagyománnyal való folytonosságot vállalja. Tormay, ez a konzervatív, de oly kevéssé hagyománytisztelő író szinte minden esetben csak azért hivatkozik kanonizált műalkotásokra, magyar és világirodalmi klasszikusokra, hogy érvénytelennek nyilvánítsa azokat. Hiszen a Bujdosó könyv – a szerző történelemfelfogásának megfelelően – a történelem utáni világ elbeszélése, ahol a tradíció, vagyis mindenféle humanista tradíció lelepleződött és érvényét vesztette[8]. Tormay ennek ellenére (mint erre Dosztojevszkij kapcsán céloz) különleges írói feladatnak tartotta, hogy egy „világ végi” politikai eseményert pusztán nyelvi eszközökkel tegyünk egyetemessé.
            Az eksztatikus nyelvi túlzásokra hajlamos Tormay, noha egyfajta írói előképéként tünteti föl Dosztojevszkijt, a kortársak többségétől eltérően a Bujdosó könyvben eléggé mértéktartóan nyilatkozik: jelentős írónak, politikai megfigyelőnek láttatja, de nem varázslónak, látnoknak, Baba-Jagának vagy megváltónak, mint kortársai többsége. Pedig Dosztojevszkij neve egyfajta mágikus hívószó volt a 18-19-ben, sőt a huszas években is. Tormaytól, ha a miszticizmus vagy irracionalizmus nem is, de a szlavofil messianizmus igencsak idegen volt, talán ebben saját miszticizmusa riválisát is láthatta. Mindenesetre Tormay az orosz író iránt érzett tisztelete nem ért véget a Bujdosó könyvvel: tudjuk, hogy a a huszas évek második felében Németh Lászlót magyar Dosztojevszkijként üdvözölte[9].
            Míg a magyar baloldal és a nyugatosok Dosztojevszkij-képe könnyen nyomon követhető, addig a Napkeletben megjelent Dosztojevszkij-cikkek és egyáltalán a jobboldal, a két világháború közötti szélsőjobb Dosztojevszkij-képének feldolgozása még irodalomtörténészre vár. Márpedig a magyar közönség sokféle Dosztojevszkij-olvasattal megismerkedhetett. Már a háború előtt megjelenik de Vogüe Dosztojevszkij spiritualizmusát ünneplő Az orosz regénye, a háború után Mereskovszkij teljesen másféle felfogású tanulmánya, a Gorkij és Dosztojevszkij, és a Lukács Gyögy tollából – igaz, német nyelven – Dosztojevszkijt, mint a nyugati regényirodalom megújítóját bemutató értelmezésA huszas években megjelenő Dosztojevszkij-kötetetek elé jelentős nyugatos kritikusok (az Ördögök elé Schöpflin Aladár) írnak előszót[10].
            Ezek, az irodalomtörténet-írásban ma is számon tartott értelmezések sem fedhetik el, hogy Dosztojevszkijt a korban egyesek ténylegesen is prófétának tekintették, az egyes Dosztojevszkij-hősökben a korabeli Magyarországon megvalósítható életmintákat láttak. A magyar irodalomban aligha volt még európai szerzőnek ehhez hasonló hatása. Lengyel József „zoszimázásra” vonatkozó elítélő megjegyzéseiből (Visegrádi utca) arra következtethetünk, hogy egyes tinédzser-forradalmárok Marxnál is sűrűbben forgatták Dosztojevszkijt. Természetesen ez rajongás a „tudatosabb” forradalmárok megvetését vívta ki. Közismert, hogy Sinkó Ervinék kötelező Dosztojevszkij-felolvasásokkal próbáltak meg 1919-ben az átnevelésre kijelölt fehér tiszteket „jó útra téríteni”[11]. Egy író, aki valamiképp több mint író. Nagy kérdés, hogy Tormay szerzőképére (gondoljunk csak a Bujdosó könyv híres passzusára, ahol „lángként”, egyfajta női szentlélekként jeleníti meg magát[12]) nem hatott-e ez az eksztatikus Dosztojevszkij-kultusz?
A ma már megmosolyogtató metaforák egy része nem is Dosztojevszkij spirituális hatására, „jövendöléseire”, hanem a regényeinek a szerkezetére vonatkozik – olyasmikre, amikhez nem rendelkeztek megfelelő fogalmi apparátussal a szerzők. Trócsányi Zoltán az orosz vasorrú bába, a mindent látó, mindent halló, mindent megszagoló Baba-Jaga alakjának megidézésével vezeti be a Dosztojevszkij breviárium Dosztojevszkij-értékelését. Ez az indítás persze Dosztojevszkij démonikus-prófétikus vonásait[13] emeli ki, és a dosztojevszkiji írásművészetet egyfajta egzotikus, „erdei” couleur localba helyezi. Pedig a szerzői tudat metaforája, a mindent látó-mindent halló Baba-Jaga a regényekben „testet öltő” többszólamúság értelmezését is felvetik.
            De a nagy hatású „breviárium” szerzője, Trócsányi Zoltán, a Nyugathoz közelálló Dosztojevszkij-fordítók és kritikusok, mint Schöpflin Aladár is ellentmondásos (zseniálisan ellentmondásos, roppant egzotikus, és olykor zűrzavaros, néha egyenetlen) írót láttak Dosztojevszkijben, nem a par excellence regényírót, nem a nyugati regényirodalom megújítóját, mint Lukács és Bahtyin. A szerzői tudatot gyakran összemosták az elbeszélőivel, állásfoglalásaik jóval kevéssé koncepciózusak és meggyőzőek, mint Bahtyin grandiózus regényelmélete.
            A regény, a , sőt a MŰ „fölötte” állhat szerzője, elbeszélője, a szövegben megidézett szereplői elfogultságainak, és „komplex képet adhat” – na miről is?, – a valóság vagy egy korszak „komplexitásáról”? Természetesen nem lehet tagadni, hogy a szerzői és az elbeszélői tudat nem ugyanaz, hogy vannak korlátolt és nem korlátolt regényírók, és hogy a polifónia fogalma nagyon jól használható a Dosztojevszkij-féle regénytípus bemutatásában – ahogy tagadhatatlan az is, hogy az orosz író ténylegesen megújította az európai regényirodalmat. De ha a regényíróknak van valamilyen „tudományos módszerük”, amivel „meghaladhatják” elfogultságaikat, akkor mi szükség van egyáltalán az eszmetörténet vagy akár a történelem tanulmányozására, hiszen épp a regényírók a legkorrektebbek „módszereik révén”?
            Elfogadva a regényírók (mint ahogy bármely ember) jogát a „komplex tapasztalatokra” és a politikai elfogultságokra is (amely együtt jár az olvasó azon jogával, hogy bizonyos mértékig a világnézete miatt szeressen vagy bíráljon műveket) én jobban szeretem a bevallottan elfogult műveket a megfellebezhetetlen tárgyilagosság látszatát keltő társadalmi regényeknél. A közismerten elfogult, a Horthy-korszak társadalmában kiemelt társadalmi szerepet játszó „nagyasszony” Tormay Cécile a Bujdosó könyvben éppen tárgyilagos próbál lenni.
            Neki is megvannak a módszerei. Az „igazság” letétményese nem az elbeszélő, hanem maga a „könyv”, amely a száműzött igazság módjára bujdosik, rejtőzködik. (A bujdosás – amely egyébként a magyar irodalom egyik legtúlterheltebb szava[14] – előbukkan az Ördögökben a „bujdosó” Iván cáreviccsel kapcsolatban is.) Az író nem is regénynek, hanem „könyvnek” aposztrofálja művét, amellyel elbeszélését az autentikus igazság, a kinyilatkoztatás, szinte a Szentírás rangjára emeli. Ez a „rang” nemcsak a regénybeli én megfellebezhetetlen ítéleteivel függ össze, hanem a műben felsorakoztatott számtalan irodalmi utalással is. Hiszen a regények, versek, színdarabok, amivel az elbeszélő, Cécile a bujkálása során „üdítené magát” – mind-mind elcsépeltek, idejétmúltak. Nem könyvek, hanem csak „szép mesék”.
De alig van olyan magyar társadalmi regény, amely a Bujdosó könyvnél több különböző osztályba, foglalkozási ágba tartozó embert megszólaltatna. Tormay kényesen vigyáz arra, hogy „bujdosása” során – tárgyilagosnak mutatkozva – a legkülönfélébb műveltségű és helyzetű emberekkel (vasutasokkal, parasztokkal, katonákkal, munkásokkal) dialógust, mégpedig politikai dialógust kezdeményezzen. Az elbeszélő nem beszél róluk, hanem beszélteti őket. A szövegben gyakori irodalmi olvasmányok is ezt a célt szolgálják: a „könyv” a halottakkal, Jókaival, Arannyal, Kafka Margittal folytat eleven párbeszédet.
            Vajon mennyivel lenne a Bujdosó könyv „korrektebb”, ha Tormay, mondjuk, a mű közepe táján megszólaltatna egy „rendes zsidót” is, aki elhatárolódna a kommünároktól, vagy másképp kontrázna a regénybeli Cécile-nek. Hiszen az elbeszélő-főhős számára az összes szereplő csak ugródeszka, nem preformált tárgy, nem autonóm eszmét képviselő egyéniség, a dialógus tehát mindig látszólagos – ez a legfontosabb különbség, ami a Tormay-regényt a nemcsak eszméket, hanem sorsokat is egymásba tükröztető, valóban polifonikus Dosztojevszkij-művektől elválasztja. Természetesen a Bujdosó könyv művészileg nem azért kevésbé sikeres vállalkozás, mert szerzője nem másol automatikusan a korban (is) népszerű regényformákat. De az tagadhatatlan, hogy a sokféle „vélemény” felvonultatásával Tormay is törekszik egyfajta univerzális tárgyilagosságra.
            Dosztojevszkij szinte csak városi helyszíneket ismer, hagyományos természetleírással alig találkozunk a műveiben, nála tényleg az egymással dialógust folytató egyenrangú tudatok emelik ki a helyszíneket a maguk partikularitásából. Tormaynál a „nihilisták összeesküvése” a romantikus költemények díszletei előtt zajlik: a mező megrándul, az égbolt a félelmében kitágul, a város a szenvedéstől megvonaglik… Nem egy elfogult hősnő, hanem egy nőiesen érzékeny/sebezhető test módjára képzelt Természet áll a „zsidóság bűvölő tekintetével” szemben.
A természeti elemek, a szél, a köd, a napfény, az eső egész művön végigvonuló megszemélyesítése retorikailag jól illeszkedik a szinte evidenciákként megjelenő általános alanyokhoz („a magyar”, „a zsidó”, „a város”, „a vidék”). Ezek hatását erősítik az „azt beszélik…”, „azt suttogja az ősz…”-típusú szerkezetek. A személyes tapasztalat egyfajta lírai univerzalizmusba torkollik, a történelemi események színterei, maga a környezet, az eseményeket körülvevő szimbolikus terek egyfajta érző-szenvedő kolletív tudatként viselkednek. A többes szám első személyű elbeszélő használatánál sokkal szuggesztívebb írói megoldás ez.
            A Bujdosó könyv szerkezetére hathatott egyfajta sajátosan értelmezett Dosztojevszkij-poétika, de a regény világnézete természetesen nem vezethető le ebből. Kézenfekvő megoldás lenne ez utóbbit Tormay „retrográd” származásával, osztály-előítéleteivel magyarázni[15], mintha csak léteznének „regénybe illő” és „kevéssé regénybe illő” tapasztalatokkal rendelkező osztályok. Amúgy valószínűnek tarthatjuk, hogy a századfordulón eszmélkedett, hazafias neveltetésű, középosztálybeli nők többsége semmi haladót nem látott a kommünárok ténykedésében, és csapásként élte át az ország feldarabolását – de vajon ebből levezethető-e Tormay bizarr miszticizmusa, paranoid összeesküvés-elmélete, történelemmagyarázó elvvé váló miszticizmusa? (Ami nem jelenti azt, hogy a magyar nőmozgalom reprezentatív figurájának számító Tormay ne befolyásolhatta volna később saját osztályának nőtagjait.)
            Nyitva hagyjuk a kérdést, hogy Dosztojevszkij után lehetséges-e (és ha igen, miként) a radikális politikai elfogultságot, a téma partikularitását (egyetlen országban, egyetlen év alatt végbemenő politikai események sorozatát) univerzális érvényű példázattá emelni. Ami viszont bizonyos, hogy Tormay Cécile – többek között Dosztojevszkij példája nyomán – megpróbálkozott ezzel.


[1] Tanulmányok a magyar-orosz irodalmi kapcsolatok köréből I-III. (Szerk. Kemény G. Gábor.) Akadémiai Kiadó. Budapest. 1961. II. 293-339. 326. A tanulmány Rejtő István Az orosz irodalom fogadtatása Magyarországon (Akadémiai Kiadó. Budapest. 1958.) Dosztojevszkij-fejezetének kissé kibővített, átdolgozott változata.
[2] Rejtő, 329.
[3] Pető Andrea hívta fel a figyelmemet, amit aztán mások és saját emlékeimmel is megerősíthetek, hogy a rendszerváltást megelőző „zsizsegésben”, a nyolcvanas évek budapesti bölcsészkarán is milyen fontos szerepet kaptak nemcsak a Dosztojevszkij regénypoétikájáról folytatott viták (Király Gyula, Kovács Árpád, Balassa Péter és mások legendás Dosztojevszkij-szemináriumain), hanem Dosztojevszkij jövőképéről való „tűnődések”. is Bár a nyolcvanas évek Dosztojevszkij-kultusza nem fogható a tizes-huszas évekéhez, úgy látszik, hogy a magyar Dosztojevszkij-recepció hullámhegyei és -völgyei nem választhatók el a magyar politikai élet változásaitól sem.
[4] A regény Az ördöngősök címmel magyarul csak 1909-ben jelenik meg. (Légrády. Budapest. Szabó Endre fordítása)
[5] Rejtő, 297.
[6] Az orosz nihilisták más Jókai-művekben is felbukkannak. (Pl. Szabadság a hó alatt, Asszonyt kísér – Istent kísért)
[7] Ld. Ferenczi László és Szörényi László a miskolci Új holnapban megjelent tanulmányait: Ferenczi László: Megjegyzések a Herzl-irodalom néhány kérdéséhez (Új holnap, 1997. 14. sz. 9-18.), Szörényi László: Herzl és Jókai (19-27)
[8] A regény elbeszélője így elmélkedik a történelmi események során megváltozott világról. „…A civilizáció csak épületállvány, amelyet teleakasztottak hirdetésekkel, hogy ne lássák, hogy mögötte nincsen épület. Az állvány egyetlen lökésre összedől. Itt már beomlott, és üres telken kószálnak a farkasok…[8] Tormay Cécile: Bujdosó könyv. (a belső borító szerint A Pallas Kiadó 1920-as és 22-es kiadása nyomán.) Gede Testvérek Bt. Budapest. 2003. 143. (Minden későbbi hivatkozásom erre a kiadásra vonatkozik.)
[9] Lukáts János előszava Németh László Az emberi színjáték c. regényéhez. Kráter. Bp. 2005.
[10] minderről bővebben lásd Rejtőt.
[11] Hammerstein Judit: Egy optimista feljegyzései Moszkvában – In: Egyenlítő. 2007/7-8. 66-72.
[12] A regénybeli én ily döbbenetes szavakkal beszél önmagáról: „…A széttépett, a megcsúfolt, a csüggedt hazában, mi, asszonyok vagyunk a hit – mondtam ekkor. – Magam csak egy bolyongó láng vagyok, vigyenek a tüzéből, hordják szét a sötétben, világítsanak be vele az otthonaikba…”.
[13] „Dosztojevszkij regényeket ír, de ezek nem regények, hanem szörnyűséges varázslási és prófétai évkönyvek. Minden regény óriási hősköltemény, hét strófában, minden strófa száz oldal és a hét strófában a hét főbűnök…” (Trócsányi Zoltán: Dosztojevszkij breviárium. Dante Könyvkiadó. Budapest. 1923., 10-11. ol.)
[14] Erről a Bujdosó könyv elemzése kapcsán már írtam: (Bánki Éva: Lobogó sötétség. Tormay Cécile: Bujdosó könyv – In: Múltunk. 1998/II. 91-104. 93.)
[15] Kádár Judit kitűnő tanulmánya többek között ebből bezeti le Tormay politikai nézeteit (Az antiszemitizmus jutalma. Tormay Cécile és a Horthy-korszak – Kritika 2003/3. 9-12.)

Hozsanna a boldog olvasónak!

Nettitia K. Froese

 

Lemúria legtetején

(A lapidaritás dicsérete:

Régi és új asztali párbeszédek,

Gnómák, koanok és egyéb szeszélykék)

zEtna. Basiliscus. Zenta. 2009.

 

Abi al-Maarri semmit sem csinál. Történetét (a semmit-sem-csinálást) fia, Ibu al-Mukaffa Mahfúz jegyzi le. Abi al-Maarrinak van természetesen saját füzete, „magánynaplója”, de gyakran összekeveri a betűket, és amúgy is hajlamos a „marhaságok leírására”. Készülő főműve a posztalkímia alapműve, a magában csak Efezusi betűknek nevezett, a világegyetem minden tudását egybegyűjtő világlexikon. De az Olvasóval társalgó neves tudósnak nemcsak (el nem készülő) főműve, hanem honlapja is van, amire – mint azt szomorúan kénytelen tudomásul venni – nem klikkel senki sem. De semmi tragikum.

            „Az írás magányossá tesz, önzővé és önimádóvá”, állítja Abi al-Maarri.

            Hát az olvasás?, kérdezhetnénk Abi al-Maarritól .

            Ezekben, a filozófiai párbeszédek paródiájának ható mulatságos esszécskékben – ahol Abi al-Maarri, mint tudjuk, „semmit sem csinál – a „boldog olvasóra” való tekintettel szinte minden divatos (áltudományos) témát körbejárunk. Abi al-Maarri megosztja velünk a mimézisről, az íróvá válásról, a „művészet haláláról”, az idő újabb cáfolatáról, a halálstílusról, a forma hipochondriájáról vallott okfejtéseit Abi al-Maarri „tanításai” között felbukkan egy beszélgetés Cervantes-szel, a Gólem-mese új verziója és az „igazság” E. A. Poe haláláról. Mégpedig egy Lovecraftot imitáló novella formájában. Néhány történet/esszécske nem más, mint filozófiai anekdota.

A párbeszédekben mindvégig hárman vannak: az Apa, a Fiú és a fejezetek elején megszólított (a hiányában is jelenlévő) Kedves vagy Boldog Olvasó. Abi al-Maarri alkotói neurózisa nem túl tragikus, nagy pompával és az évezredek keleties lomjaival ékesített dolgozószobájában („szentélyében”) szunyókál, a fiával veszekszik, és/vagy a nőkről vagy a tengerpartról álmodozik. És legtöbbször falatozik. Abi al-Maarri „pozíciója” mégis szigorúan élet és világ feletti, szentélye8849 mmagasságban helyezkedik el. Az idő és a mindennapi élet fölé tornyosulva él.

            Tényleg? Abi al-Maarri ugyan tényleg semmit sem csinál (esetleg a „olvasójával” elmélkedik annak kedvenc témáin), de magányos semmittevése sem nem misztikusan magasrendű, sem fájdalmasan groteszk. A főnixmintás kaftánba, a Heltai és Füst Milán kicsit fáradt orientalizmusába öltöztetett, a bibliotékája poros tekercsei között gubbadó  hős igazi közép-európai: könyvekről beszél, nőkről és ételekről álmodozik. Hogy a fejszéjét nagyobb fába (műbe, szerelembe) vágja, ahhoz túlzottan beképzelt, lusta, művelt és neurotikus. Egy tohonya vén fráter. Mintha egy vidéki egyetem mindentudó irodalomprofesszorát hallanánk a „szentélyében” a fő kérdésekről, a posztmodern konikus figuráiról elmélkedni.

            A maszk, a bölcselkedő, vén kéjenc (ál)orcája megnevettet, de le is leplezi „fő kérdéseinket”,  a végső kérdésekbe vetett hitünket, hedonizmusunkat és persze irodalmi nagyjaink egy részét is. Hiszen a mű szerzője, Nettitia K. Froese egy (elsősorban tekintélyelvű irodalmakban népszerű) irodalmi műfajt parodizál, ihlethiányos öreg esszéisták/írók/költők naplóregényeit, esszéregényeit, memoárjait, a „Megmondom az Tutit a Szárhegy Tetejéről”-típusú irodalmi hümmögéseket. Vagy egy Nettitia K. Froese álarca mögé bújt kritikus vall az olvasás, az örökös olvasás csapdáiról? Vagy egy Bevezetés az Irodalomelméletbe típusú csalfaság görbe tükrét olvassuk?

            Mindegy. Az a legfontosabb, hogy e mulatságos könyvet végigkuncogd, Kedves Olvasó. És ha végigkuncogtad, akkor se dobd félre, hanem tartsd a hátizsákodba. Ha egyszer nagyképűsködnél, akkor vonulj félre, üsd fel, olvass el belőle pár mondatot.

Tanulj belőle. Mert talán mégiscsak tankönyv ez.

“Provincias Marítimas de Transilvania”

 

Kovács András Ferenc időben első, Tengerész Henrik intelmei című kötete, benne a címadó verssel 1983-ban jelent meg a Kriterion Kiadó gondozásában.[1] Kovács András Ferenc akkor még nem volt “KAF”, az egyik legtöbbet elemzett, legnagyobb hatású kortárs magyar költő, a kötet megjelenését követően majd’ tíz évet kellett várnia a magyarországi elismertségre.[2]

A magyar történelmi és irodalmi emlékezetben nem a portugál Tengerész Henrikhez, hanem egy másik “jeles férfiúhoz”,[3] Szent István nevéhez fűződnek az “intelmek”. A hajózás, a hajó lehet(ne) persze az állam, a birodalom metaforája is, de a költeményben Tengerész Henrik nem államférfiként és nem egy jövendő államférfinak ad tanácsot, ráadásul tanácsai sem megfellebbezhetetlenek vagy “szentek”, hiszen, mint a költemény mottója elárulja, a hercegnek “igaza volt, és mégis tévedett”.

A Tengerész Henrik intelmeit át- meg átszövik a hispán kultúrára való utalások, a jellegzetes luzitanizmusok, kezdve a mottóban említett Andrès (sic!) da Costától Szent Jakab haváig, a portugál hercegtől, Don Enriqueztől a legendás tengerésziskola színhelyéig, Sagresig. A költemény intertextuális összefüggésrendszere egy bárhol bárki (akár egy, a nyolcvanas évek Erdélyében élő költő) által elérhető, a portugálok számára meg egyenesen iskolásnak számító művelődéstörténeti ismeretanyagból bomlik ki. Ámde a portugál költészetre nem jellemző a drámai monológ – igaz, a Tengerész Henrik intelmei nem is próbál egy portugál vers parafrázisának látszani.

No de ki beszél egyáltalán ebben a költeményben? A mottóban megidézett Andrès da Costa (Kovács András?), aki születésnapján érkezik Sagresbe, vagy pedig a “jeles férfiú”, a tengerésziskolát alapító portugál herceg? Egyáltalán drámai monológot olvasunk-e? Nem lehetséges, hogy dialógust? A harmadik strófában a lírai beszélőtől nem veszi-e át valaki más a szót, nem szakítja-e félbe a monológot egy másik beszélő, megakasztva ezzel az “intelmeket”?[4] Persze ha igen, akkor sincs szó két egymást kizáró nézőpont drámai szembesítéséről.

Hiszen nincs igazi tekintély. A beszélőnek nem lehet kitüntetett pozíciója: az intelmet adó és az intelmet megfogadó, a tanár-tanítvány, az atya-fiú szerep a költeményben nem válik szét élesen − hiszen a jó kormányzáshoz talán, de a magánélethez (a “hajózáshoz”) nem lehet általános irányelveket rendelni. Navigare necesse est − ám a tengerbe mindenki belehal, a “jeles férfiak” ugyanúgy, mint a névtelen fiatalemberek. A zuhanást-süllyedést-aláhullást (vagyis a halált) kívánó vagy átélő beszélő lehet maga Henrik, a mottóban megidézett Andrès da Costa vagy akárki más. Nem véletlen, hogy Henrik neve arra a fiatalemberre (is) utal, akinek apja nevezetes “intelmeit” nem állt módjában megfogadni, épp ifjúkori halála révén vált nevezetessé (Henrik = Imre). A költeményben − a tulajdonnév sajátosan magyar implikációja miatt − egy halott ifjú int egy másik halottat. A mű ennek ellenére (talán a patriarchális viszonyon való ironizálás, talán a tengeren “elszenvedhető” erotikus kalandok felsorolása okán) nem tragikus hangú különösebben.

A Tengerész Henrik intelmei a transzszilvanizmus hetvenes-nyolcvanas évekbeli ideológiai átértelmeződésének folyamatába is beilleszthető, hiszen az “intelmet” parodizáló vers előtérbe állít egy, az erdélyi költő-elődökétől eltérő költői szerepet. A Tengerész Henrik intelmei (a kötet is, nemcsak a címadó vers) szakít a kisebbségi költőtől elvárt patetikus világszemlélettel, a kisebbségi lét középpontba állításával és a költészet társadalmi szerepvállalásával[5]. És szakít a transzszilvanizmusban mindig is oly kitüntetett szerepű “helytállás” átesztétizálásával is − jellemzően a költemény az “elsüllyedés-alámerülés” olthatatlan szükségességéről vagy vágyáról is beszél.

De ez a korábbitól eltérő költőszerepet és énstratégiát bemutató költői alakmás miért épp portugál? A kérdés azért is izgalmas, mert Tengerész Henrik árnyéka − noha a portugál herceg nem költő-előd − szinte beborítja Kovács András Ferenc egész ifjúkori költészetét. Mint már említettük, a Tengerész Henrik intelmei lesz KAF első, 1983-ban megjelent kötetének a címadó verse, noha ebben a kötetben más lírai alakmások is szerepelnek, a tékozló fiú, Il Transilvano, Pulcinello, Übüper stb. A 2003-ban a Pallas Akadémiánál megjelent reprezentatív válogatásba (melynek KAF a Tengerész Henrik búcsúzik címet adta) a híres, 1983-ban megjelent vers mellé egy újabb Tengerész Henrik-es verset ír, és ez lesz a kötet címadó verse, egy egész költői életszakaszt, a “Tengerész Henrik-korszakot” prezentálva.

A portugál herceg, úgy vélem, a Kovács András Ferenc költészetére oly nagy hatású Fernando Pessoa árnyékából lépett ki: így a “jeles férfiú” nevéhez tapadó “felfedező-felfedezés” jelentése is kettős értelmet kap. De a Pesoát egész életében körüllebegő titokzatos magányosság, tehát a Pessoa-mítosz nem is volt alkalmas arra, hogy önmagában egy “vidám poéta”[6] alteregója legyen − ellentétben az elérhetetlen messzeségről álmodozó, életében nem sokat utazó, ámde mégis tengerésziskolát alapító, egy Pessoáénál jóval általánosabb életmodellt sugalmazó “jeles férfiú” alakjával. Ez a lírai én (a nyári útra keléstől óvó/óvakodó) portugál herceg nagyon jól illik Kovács András Ferenc első kötetének mediterrán alteregóihoz (Il Transilvano, Pulcinello, Übüper és mások).

Külön tanulmányt érdemelne Portugália, a kulturális másságot (és annak meghittségét) megtestesítő “portugálság” kitüntetett szerepe a magyar posztmodernben. Erdély felől azonban Portugália nemcsak “más”: hiszen keletről nézve a hispániai ország az európai civilizáció éppoly előretolt helyőrsége, mint nyugat felől Erdély, amely a Rejtő-regény címéről irodalmi csoportosulásokat, lapokat nevez el büszkén. De merre van az előre? Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy míg a költők a nemzeti romantika idején abban az irányban keresték költői “őshazáikat”, amerre Kőrösi Csoma is kutatta a magyarok “eleit”, addig az erdélyi posztmodern átrajzolja ezeket az útvonalakat, lelki-szellemi tájékozódási pontokat. A portugál couleur local versben megjelenített elemei mind a jellegzetes erdélyi tájtól, mind a vörösmartys őshazaálmoktól különböznek: “szélvész libikókái”, “szárnyashalak”, “flották”, “billegő roncsok”, “zenebonáló örvények”. Ez a felületesnek látszó tematikai változás is a transzszilvanizmus lassú átrendeződését jelzi − és persze azt is, hogy a posztmodern magyar költőknek a reformkori magyar költőkkel ellentétben van saját tengerélményük.

A Kovács András Ferenc lírájára jellemzőnek tartott poeta doctus-tradíció, intertextualitás, identitásvesztés, kulturális emlékezet, és – tegyük hozzá – a mediterrán motívumkincs más erdélyi költők munkásságát is meghatározza. Az utóbbi években több erdélyi és anyaországi folyóiratban jelentek meg részletek Bogdán László portugál ihletésű versciklusából (versfolyamából? verses regényéből?), a Ricardo Reis tahiti fekete füzetéből. A Bogdán-féle Reis – ellentétben a Pessoa-alteregóval – nemcsak egy, hanem több tengert is “kipróbál”, a költő elutaztatja a hősét az Adriához is (a ciklus alciklusa: Bolyongások a dalmát szigetvilágban) és a Csendes-óceánhoz is. De Bogdán László szétmeséli, szétdiskurulja a Pessoa megteremtette klasszicizáló, szigorúan fegyelmezett reisi versvilágot, izgalmas epikus és dialogikus keretet adva a Reis-motívumoknak, amely a Pessoa-féle költői törekvésektől teljességgel idegen. Az erdélyi-tahiti Ricardo Reis terjedelmes szabadversekben (!) levelez Fernando Pessoával, Fernando Pessoa heteronímjeivel, miközben élénk párbeszédbe bonyolódik Pessoa kortársaival is. Mindeközben – mint valami portugál Childe Harold – örökké úton van, szeli a tengereket.

A Reis-versek ki- és szétbeszélését, a brazil doktor, a híres heteroním és Pessoa találkozását már a Nobel-díjas Saramago kiötlötte regényében, a Ricardo Reis halálának évében. Ebben a műben a Pessoa-idézetek klasszikus szövegközi versként funkcionálnak. És a versek, a keményre csiszolt, zárt lírai formák “szétbeszélése” is jóval egyszerűbb: a fojtogató társadalmi környezet, amelyet Saramago rajzol a versek és a Brazíliából hazatérő Reis doktor köré, előbb ellenpontozza, aztán kiüríti és elszigeteli a versbéli közléseket: Pessoa és heteronímje végül el is hagyják Lisszabont. A lírai és epikus elemek Bogdánnál ennél bonyolultabb módon keverednek.

A Pessoa-heteronímok Bogdán költészetében egyébként már a Reis-versfolyam előtt, az Argentín szárnyasok kötetben is megjelennek. De a vershagyományt és az olvasói elvárásokat “kijátszó” műnemi ambivalencia sokáig még nem jellemző a termékeny és sokoldalú sepsiszentgyörgyi költőre, nem jelenik meg a több magyar költő stílusát kisajátító 1998-as verseskötetében, az Átiratokban sem. A szigorúan zárt versvilágok (versformák, klasszicista motívumok) epikus “mozgósítása”, az izgalmas feszültség forma és tartalom, a műben megidézett műfajok, műnemek között csak Bogdán későbbi költészetére jellemző. Egy huszadik századi nő két háborún átívelő életsorsát huszonnégy szonettben meséli el (Az erdélyi Madonna), ennek a műnek már az alcíme is rendkívül zavarba ejtő: Fejezetek egy regényből. Ennél is izgalmasabb az Irodalmi Jelennél megjelentetésre szánt Ricardo Reis-opus tervezett felépítése: a már ismert versciklus után – a szerző levélbeli közlése szerint – egy Ricardo Reis-regény következik, amelyet majd egy másik versciklus zár le.

Nemcsak az alakmások (vagy inkább szövegmások) és műfajok, műnemek forgataga, nemcsak az identitásvesztést, a játékos intertextualitást megideologizáló Pessoa-kultusz vagy a drámai monológ formájának kedvtelése emlékeztet itt a Kovács András Ferenc jelképezte lírai hagyományra, hanem az is, hogy az átiratok, variációk, átdolgozások tengerében kirajzolódik  a kelet-közép-európai sorsra, értelmiségi létformára való utalásrendszer is.[7] Valami nonszenszbe hajló vidám képtelenség és fanyar önirónia hatja át Kovács András Ferenc “jeles férfiúját” és Bogdán László Reis doktorát, ezt a mondatok világában (vagy tengerében) fuldokló, élő és halott költőkkel familiáris kapcsolatot ápoló, erotikus meglepetésekre, új és új tengerekre áhítozó, idős könyvmolyt. Ez természetesen messzemenőkig idegen a “portugál” Pessoától. Ám nekünk – miközben varázslatosan idegen – mégiscsak meghitten otthonos.

A KAF-féle portugál képet, Tengerész Henrik-alakmást, a Bogdán-féle Ricardo Reis-t (ahogy Kovács András Ferenc és Bogdán László oly sok más költői szerepét is) valószínűleg magyar műfordítások ihlették. Ez azért is különös, mert az erdélyi irodalomban a műfordításnak nincs az anyaországihoz hasonló jelentősége. Az erdélyi posztmodern mostani, nyugatias orientációja mellett feltűnő, hogy nem létezik erdélyi műfordítás-történet, és a fordításnak nincs igazi fóruma. De még mindezzel számot vetve is meglepő, hogy a heteronímekkel annyiféle játékot űző erdélyi irodalomnak tulajdonképpen nincs Pessoa-fordítója. (Ahogy az is meglepő, hogy a magyarországi Pessoa-fordítók – köztük jeles költők – miért elégednek meg a műfordító szerepével.)

Pessoa nincs, de a galego költők  nem hiányoznak az erdélyi műfordítás-irodalomból. Az erdélyi műfordítás-irodalom doyenje, Jánosházy György a marosvásárhelyi Látó folyóiratban közöl galego fordításokat, és a 2008. júniusi számban közzétett a galego irodalomról egy kis ismertetőt, amelynek a végén bejelentette, hogy a galego költők szövegeiből versválogatást készít. Mivel tudjuk, hogy a fordító (hiszen nem tehet mást) mindig kortárs irodalmi szövegeket “készít”, érdemes megvizsgálni, a mai erdélyi irodalomban mit is “helyettesít” a galego költészet.

A galego irodalom egyébként tényleg számos izgalmas interpretációs lehetőséget rejt. Középkori irodalmát (különösen a sok obszcenitással átitatott szatirikus dalait) a bahtyini karneváli kultúra érdekes megnyilvánulásának tekinthetjük,[8] a női dalokat pedig értékelhetjük és fordíthatjuk a gender studies szempontjai érvényesítésével.[9] A középkori tárgyú epikus (a XX. században olykor a mágikus realizmust megelőlegező) műveket szemlélhetjük a XIX. századi magyar múltkeresés vagy éppen a Krúdy-epika fényében[10] – de Jánosházy György egyiket sem teszi.

A 2007. júniusi Látóban így foglalja össze a galego irodalommal kapcsolatos fordítói munkáját, és e szavakkal számol be a születő antológiáról: “A távoli Galícia kiadványai nemigen jutnak el ide Európa legvégéről, Herkules oszlopaitól. Jórészt az internetről kellett összegyűjtenem az anyagot, nincs hát rendszer és tervszerűség a válogatásban, csupán személyes viszonyulás – de azt hiszem, így is bepillantást nyújt egy valaha fényesen indult, és hosszú elakadások után lázasan újraindult költészetbe. (…) Az itt közölt anyag felülválogatás egy készülő kis kötetből.A fordító bevezetője alapján a galego irodalom egy hagyományok súlya alatt roskadozó, saját történetét mindig újrakezdő és újraíró, lényegében folyton a saját identitását kereső irodalom.

Hamis interpretáció volna ez?

Jánosházy György, ez a nagy formakultúrájú költő nem elsősorban a középkori líra különleges gyöngyszemei közül válogat, hanem a nyugatos fordítóhagyomány eszközeivel XIX–XX. századi galego költőket tolmácsol. Ezekben a fegyelmezett, igényes versszövegekben nem is Babits és kortársai nyelve, szemlélete köszön vissza, hanem az Újhold-nemzedéké – ami azért is különös, mert az erdélyi irodalom a két világháború között és azután is mindig hajlamos volt öntörvényűségét, “sajátszerűségét” hangsúlyozni. A Jánosházy György által fordított galego költők a legnyugatiasabb nyugatos költők – Kolozsvárról. Mélyen urbánus, kifinomult költészet ez.

(A fenti példa nem csak a műfordítástörténet, a romanisztika, a hatástörténet vagy a műfordításkritika szempontjából tanulságos. Az idős erdélyi műfordító és a galego költők “találkozása” azt is bizonyítja, hogy az internet segítségével mennyire kiküszöbölhetőek lettek a kultúrák találkozását mindeddig monopolizáló közvetítő intézmények: tanszékek, könyvtárak, kultúrdiplomáciai “felelősök”, lektorok, szakértők.)

A portugál és spanyol nyelvű irodalom – bár nagyon sok helyen élnek spanyol vagy portugál nyelvű kisebbségek – nem ad kulturális mintát a “másságban élésre”, a tartósan kisebbségi helyzet elfogadására vagy elviselésére. A galego irodalom viszont annál inkább, hiszen a galegók a múltban mindig is “kisebbségben” éltek, galego állam a történelemben sohasem létezett. A galegók sikeres autonómiatörekvései, a jogok kiteljesedéséért vívott harcuk viszont szolgálhatnak kulturális modellként a kelet-közép-európai kisebbségeknek.

Ilyen politikai szimpátián vagy kíváncsiságon alapuló kulturális közeledésre a múltban is találhatunk példát. Nagyon sok esetleges oka lehet a magyarokra vonatkozó hivatkozásoknak az ibériai népek művelődéstörténetében (Hunyadi János katalán kultusza vagy a portugál királyi ház magyar eredetével kapcsolatos legendák[11]), de az bizonyos, hogy a magyarok iránti folyamatos, XV–XVII. századi érdeklődést nyilván a törökökkel (a muzulmánokkal, azaz a mórokkal) folytatott hősies küzdelmek is gerjesztették.

Ma nincsenek “mórok” sem az Ibériai-félszigeten, sem Kelet-Közép-Európában, és az érdeklődés iránya is megfordulni látszik. Az erdélyi magyar értelmiség csodálva vagy épp rokonszenvvel figyelheti a galegóknak az autonómiáért folytatott küzdelmeit, és ez a politikai kíváncsiság/rokonszenv is megalapozhat egy fordítói irányultságot és életművet. Az ember tragédiájának galego fordítója, számos galego népmese tolmácsolója, a spanyolországi önkormányzati és nyelvtörvények fordítója, Asztalos Lajos is XIX–XX. századi költőket fordít, és igényes fordításaiban a magyar közösségi-politikai költészet megújítására, korszerűsítésére tesz kísérletet – amely mélyen ellentétes a KAF-féle “portugál iránnyal”. A Korunk 2008. augusztusi műfordításszáma – amely a tekintetben is megújítja a műfordítás-kritikát, hogy hangsúlyosan foglalkozik a kisebbségi irodalmak fordításával, a posztkoloniális kultúrák és egyáltalán a “peremterületek” kulturális tapasztalataival – Asztalos Lajos galego versfordításait, nagyon helyesen, politikai kontextusba helyezi.

Tényleg sokféle tenger és tengerpart van: az Erdélyből megálmodott Portugáliák és Galíciák nem is hasonlítanak egymásra.



[1] A költemény később kétszer is megjelent: Kompletórium. (Válogatott és új versek 1977–1999). Jelenkor. Pécs. 2000., Tengerész Henrik búcsúzik. (Tizenhét vers.). Pallas-Akadémia. Csíkszereda. 2003.

[2] Kovács András Ferenc magyarországi elismertetéséért legtöbbet Szigeti Csaba és Kulcsár Szabó Ernő tettek. (Szigeti Csaba: Lábjegyzetek egy lábjegyzetelt palimpszesztushoz – In: Jelenkor, 1993/XI. 893-901, Kulcsár Szabó Ernő: Poesis memoriae. A lírai mnemotechnika és a kulturális emlékezet “újraírása” Kovács András Ferenc verseiben – In: Kortárs. 1994/VI.70-89.) A további – szinte beláthatatlan terjedelmű – szakirodalomról lásd a Digitális Irodalmi Akadémia Mészáros Márton által készített összefoglalóját: http://www.pim.hu/object.DFA71EFC-CD5B-498B-A95F-A4771FA169DE.ivy

[3] A mottó: “Szent Jakab havában érkeztem Don Enri- // quezhez Sagresbe, éppen a születésnapomon. // A jeles férfiú többek között óva intett a hajó- // zástól. Igaza volt, és mégis tévedett…” (Andrès da Costa: A hajózás hasznáról)

[4] “…szent jakab havában hagyd a tengert // nézd kiravaszkodtam ügyesen a dolgot // bekalkuláltam a teljes állatövet…”

[5] Cs. Gyímesi Éva: Gyöngy és homok. Ideológiai értékjelképek az erdélyi magyar irodalomban. Kriterion. Bukarest. 1992.

[6] Margócsy a “vidámságot”, a magyar lírának ezt a Csokonai Vitéz Mihály költészetére is emlékeztető aspektusát emeli ki Kovács András Ferenc költészetében. (Margócsy István: Magyar táncsz. Kovács András Ferenc: Kompletórium) – In: Holmi, 2000. VIII. 1010-1015.)

 

[7] Elek Tibor: “szövegek közötti térben”. Bogdán László újabb verseiről – In: Forrás. 2008. III. 46-50.

[8] Lényegében az Udvariatlan szerelem galego-portugál költeményeinek fordítói is ezt teszik. (Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája. Főszerk.: Bánki Éva, Szigeti Csaba. Prae.hu. Budapest. 2006.)

[9] Ezt teszi tanulmányaiban és fordításaiban Ladányi-Turóczy Csilla.

[10] Bánki Éva: Álvaro Cunqueiro és a galego próza virágkora – In: Polisz. 2006. XI.

[11] Rákóczi István: Egy történelmi tévedés anatómiája. In.: Magyar-Portugál kapcsolatok, ELTE Portugál Tanszék kiadása. Budapest. 1987. 55-76. o.

“Provincias Marítimas de Transilvania”

Portugál és galego inspirációk a kortárs erdélyi irodalomban
Kovács András Ferenc időben első, Tengerész Henrik intelmei című kötete, benne a címadó verssel 1983-ban jelent meg a Kriterion Kiadó gondozásában.[1] Kovács András Ferenc akkor még nem volt “KAF”, az egyik legtöbbet elemzett, legnagyobb hatású kortárs magyar költő, a kötet megjelenését követően majd’ tíz évet kellett várnia a magyarországi elismertségre.[2]
A magyar történelmi és irodalmi emlékezetben nem a portugál Tengerész Henrikhez, hanem egy másik “jeles férfiúhoz”,[3] Szent István nevéhez fűződnek az “intelmek”. A hajózás, a hajó lehet(ne) persze az állam, a birodalom metaforája is, de a költeményben Tengerész Henrik nem államférfiként és nem egy jövendő államférfinak ad tanácsot, ráadásul tanácsai sem megfellebbezhetetlenek vagy “szentek”, hiszen, mint a költemény mottója elárulja, a hercegnek “igaza volt, és mégis tévedett”.
            A Tengerész Henrik intelmeit át- meg átszövik a hispán kultúrára való utalások, a jellegzetes luzitanizmusok, kezdve a mottóban említett Andrès (sic!) da Costától Szent Jakab haváig, a portugál hercegtől, Don Enriqueztől a legendás tengerésziskola színhelyéig, Sagresig. A költemény intertextuális összefüggésrendszere egy bárhol bárki (akár egy, a nyolcvanas évek Erdélyében élő költő) által elérhető, a portugálok számára meg egyenesen iskolásnak számító művelődéstörténeti ismeretanyagból bomlik ki. Ámde a portugál költészetre nem jellemző a drámai monológ – igaz, a Tengerész Henrik intelmei nem is próbál egy portugál vers parafrázisának látszani.
No de ki beszél egyáltalán ebben a költeményben? A mottóban megidézett Andrès da Costa (Kovács András?), aki születésnapján érkezik Sagresbe, vagy pedig a “jeles férfiú”, a tengerésziskolát alapító portugál herceg? Egyáltalán drámai monológot olvasunk-e? Nem lehetséges, hogy dialógust? A harmadik strófában a lírai beszélőtől nem veszi-e át valaki más a szót, nem szakítja-efélbe a monológot egy másik beszélő, megakasztva ezzel az “intelmeket”?[4] Persze ha igen, akkor sincs szó két egymást kizáró nézőpont drámai szembesítéséről.
Hiszen nincs igazi tekintély. A beszélőnek nem lehet kitüntetett pozíciója: az intelmet adó és az intelmet megfogadó, a tanár-tanítvány, az atya-fiú szerep a költeményben nem válik szét élesen − hiszen a jó kormányzáshoz talán, de a magánélethez (a “hajózáshoz”) nem lehet általános irányelveket rendelni. Navigare necesse est − ám a tengerbe mindenki belehal, a “jeles férfiak” ugyanúgy, mint a névtelen fiatalemberek. A zuhanást-süllyedést-aláhullást (vagyis a halált) kívánó vagy átélő beszélő lehet maga Henrik, a mottóban megidézett Andrès da Costa vagy akárki más. Nem véletlen, hogy Henrik neve arra a fiatalemberre (is) utal, akinek apja nevezetes “intelmeit” nem állt módjában megfogadni, épp ifjúkori halála révén vált nevezetessé (Henrik = Imre). A költeményben − a tulajdonnév sajátosan magyar implikációja miatt − egy halott ifjú int egy másik halottat. A mű ennek ellenére (talán a patriarchális viszonyon való ironizálás, talán a tengeren “elszenvedhető” erotikus kalandok felsorolása okán) nem tragikus hangú különösebben.
A Tengerész Henrik intelmei a transzszilvanizmus hetvenes-nyolcvanas évekbeli ideológiai átértelmeződésének folyamatába is beilleszthető, hiszen az “intelmet” parodizáló vers előtérbe állít egy, az erdélyi költő-elődökétől eltérő költői szerepet. A Tengerész Henrik intelmei (a kötet is, nemcsak a címadó vers) szakít a kisebbségi költőtől elvárt patetikus világszemlélettel, a kisebbségi lét középpontba állításával és a költészet társadalmi szerepvállalásával[5]. És szakít a transzszilvanizmusban mindig is oly kitüntetett szerepű “helytállás” átesztétizálásával is − jellemzően a költemény az “elsüllyedés-alámerülés” olthatatlan szükségességéről vagy vágyáról is beszél.
De ez a korábbitól eltérő költőszerepet és énstratégiát bemutató költői alakmás miért épp portugál? A kérdés azért is izgalmas, mert Tengerész Henrik árnyéka − noha a portugál herceg nem költő-előd − szinte beborítja Kovács András Ferenc egész ifjúkori költészetét. Mint már említettük, a Tengerész Henrik intelmei lesz KAF első, 1983-ban megjelent kötetének a címadó verse, noha ebben a kötetben más lírai alakmások is szerepelnek, a tékozló fiú, Il Transilvano, Pulcinello, Übüper stb. A 2003-ban a Pallas Akadémiánál megjelent reprezentatív válogatásba (melynek KAF a Tengerész Henrik búcsúzik címet adta) a híres, 1983-ban megjelent vers mellé egy újabb Tengerész Henrik-es verset ír, és ez lesz a kötet címadó verse, egy egész költői életszakaszt, a “Tengerész Henrik-korszakot” prezentálva.
A portugál herceg, úgy vélem, a Kovács András Ferenc költészetére oly nagy hatású Fernando Pessoa árnyékából lépett ki: így a “jeles férfiú” nevéhez tapadó “felfedező-felfedezés” jelentése is kettős értelmet kap. De a Pesoát egész életében körüllebegő titokzatos magányosság, tehát a Pessoa-mítosz nem is volt alkalmas arra, hogy önmagában egy “vidám poéta”[6] alteregója legyen − ellentétben az elérhetetlen messzeségről álmodozó, életében nem sokat utazó, ámde mégis tengerésziskolát alapító, egy Pessoáénál jóval általánosabb életmodellt sugalmazó “jeles férfiú” alakjával. Ez a lírai én (a nyári útra keléstől óvó/óvakodó) portugál herceg nagyon jól illik Kovács András Ferenc első kötetének mediterrán alteregóihoz (Il Transilvano, Pulcinello, Übüper és mások).
Külön tanulmányt érdemelne Portugália, a kulturális másságot (és annak meghittségét) megtestesítő “portugálság” kitüntetett szerepe a magyar posztmodernben. Erdély felől azonban Portugália nemcsak “más”: hiszen keletről nézve a hispániai ország az európai civilizáció éppoly előretolt helyőrsége, mint nyugat felől Erdély, amely a Rejtő-regény címéről irodalmi csoportosulásokat, lapokat nevez el büszkén. De merre van az előre? Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy míg a költők a nemzeti romantika idején abban az irányban keresték költői “őshazáikat”, amerre Kőrösi Csoma is kutatta a magyarok “eleit”, addig az erdélyi posztmodern átrajzolja ezeket az útvonalakat, lelki-szellemi tájékozódási pontokat. A portugál couleur local versben megjelenített elemei mind a jellegzetes erdélyi tájtól, mind a vörösmartys őshazaálmoktól különböznek: “szélvész libikókái”, “szárnyashalak”, “flották”, “billegő roncsok”, “zenebonáló örvények”. Ez a felületesnek látszó tematikai változás is a transzszilvanizmus lassú átrendeződését jelzi − és persze azt is, hogy a posztmodern magyar költőknek a reformkori magyar költőkkel ellentétben van saját tengerélményük.
A Kovács András Ferenc lírájára jellemzőnek tartott poeta doctus-tradíció, intertextualitás, identitásvesztés, kulturális emlékezet, és – tegyük hozzá – a mediterrán motívumkincs más erdélyi költők munkásságát is meghatározza. Az utóbbi években több erdélyi és anyaországi folyóiratban jelentek meg részletek Bogdán László portugál ihletésű versciklusából (versfolyamából? verses regényéből?), a Ricardo Reis tahiti fekete füzetéből. A Bogdán-féle Reis – ellentétben a Pessoa-alteregóval – nemcsak egy, hanem több tengert is “kipróbál”, a költő elutaztatja a hősét az Adriához is (a ciklus alciklusa: Bolyongások a dalmát szigetvilágban) és a Csendes-óceánhoz is. De Bogdán László szétmeséli, szétdiskurulja a Pessoa megteremtette klasszicizáló, szigorúan fegyelmezett reisi versvilágot, izgalmas epikus és dialogikus keretet adva a Reis-motívumoknak, amely a Pessoa-féle költői törekvésektől teljességgel idegen. Az erdélyi-tahiti Ricardo Reis terjedelmes szabadversekben (!) levelez Fernando Pessoával, Fernando Pessoa heteronímjeivel, miközben élénk párbeszédbe bonyolódik Pessoa kortársaival is. Mindeközben – mint valami portugál Childe Harold – örökké úton van, szeli a tengereket.
A Reis-versek ki- és szétbeszélését, a brazil doktor, a híres heteroním és Pessoa találkozását már a Nobel-díjas Saramago kiötlötte regényében, a Ricardo Reis halálának évében. Ebben a műben a Pessoa-idézetek klasszikus szövegközi versként funkcionálnak. És a versek, a keményre csiszolt, zárt lírai formák “szétbeszélése” is jóval egyszerűbb: a fojtogató társadalmi környezet, amelyet Saramago rajzol a versek és a Brazíliából hazatérő Reis doktor köré, előbb ellenpontozza, aztán kiüríti és elszigeteli a versbéli közléseket: Pessoa és heteronímje végül el is hagyják Lisszabont. A lírai és epikus elemek Bogdánnál ennél bonyolultabb módon keverednek.
A Pessoa-heteronímok Bogdán költészetében egyébként már a Reis-versfolyam előtt, az Argentín szárnyasok kötetben is megjelennek. De a vershagyományt és az olvasói elvárásokat “kijátszó” műnemi ambivalencia sokáig még nem jellemző a termékeny és sokoldalú sepsiszentgyörgyi költőre, nem jelenik meg a több magyar költő stílusát kisajátító 1998-as verseskötetében, az Átiratokban sem.A szigorúan zárt versvilágok (versformák, klasszicista motívumok) epikus “mozgósítása”, az izgalmas feszültség forma és tartalom, a műben megidézett műfajok, műnemek között csak Bogdán későbbi költészetére jellemző. Egy huszadik századi nő két háborún átívelő életsorsát huszonnégy szonettben meséli el (Az erdélyi Madonna), ennek a műnek már az alcíme is rendkívül zavarba ejtő: Fejezetek egy regényből. Ennél is izgalmasabb az Irodalmi Jelennél megjelentetésre szánt Ricardo Reis-opus tervezett felépítése: a már ismert versciklus után – a szerző levélbeli közlése szerint – egy Ricardo Reis-regény következik, amelyet majd egy másik versciklus zár le.
Nemcsak az alakmások (vagy inkább szövegmások) és műfajok, műnemek forgataga, nemcsak az identitásvesztést, a játékos intertextualitást megideologizáló Pessoa-kultusz vagy a drámai monológ formájának kedvtelése emlékeztet itt a Kovács András Ferenc jelképezte lírai hagyományra, hanem az is, hogy az átiratok, variációk, átdolgozások tengerében kirajzolódik a kelet-közép-európai sorsra, értelmiségi létformára való utalásrendszer is.[7] Valami nonszenszbe hajló vidám képtelenség és fanyar önirónia hatja át Kovács András Ferenc “jeles férfiúját” és Bogdán László Reis doktorát, ezt a mondatok világában (vagy tengerében) fuldokló, élő és halott költőkkel familiáris kapcsolatot ápoló, erotikus meglepetésekre, új és új tengerekre áhítozó, idős könyvmolyt. Ez természetesen messzemenőkig idegen a “portugál” Pessoától. Ám nekünk – miközben varázslatosan idegen – mégiscsak meghitten otthonos.
A KAF-féle portugál képet, Tengerész Henrik-alakmást, a Bogdán-féle Ricardo Reis-t (ahogy Kovács András Ferenc és Bogdán László oly sok más költői szerepét is) valószínűleg magyar műfordítások ihlették. Ez azért is különös, mert az erdélyi irodalomban a műfordításnak nincs az anyaországihoz hasonló jelentősége. Az erdélyi posztmodern mostani, nyugatias orientációja mellett feltűnő, hogy nem létezik erdélyi műfordítás-történet, és a fordításnak nincs igazi fóruma. De még mindezzel számot vetve is meglepő, hogy a heteronímekkel annyiféle játékot űző erdélyi irodalomnak tulajdonképpen nincs Pessoa-fordítója. (Ahogy az is meglepő, hogy a magyarországi Pessoa-fordítók – köztük jeles költők – miért elégednek meg a műfordító szerepével.)
Pessoa nincs, de galego költők vannak, ők nem hiányoznak az erdélyi műfordítás-irodalomból. Az erdélyi műfordítás-irodalom doyenje, Jánosházy György a marosvásárhelyi Látó folyóiratban közöl galego fordításokat, és a 2008. júniusi számban közzétett a galego irodalomról egy kis ismertetőt, amelynek a végén bejelentette, hogy a galego költők szövegeiből versválogatást készít. Mivel tudjuk, hogy a fordító (hiszen nem tehet mást) mindig kortárs irodalmi szövegeket “készít”, érdemes megvizsgálni, a mai erdélyi irodalomban mit is “helyettesít” a galego költészet.
A galego irodalom egyébként tényleg számos izgalmas interpretációs lehetőséget rejt. Középkori irodalmát (különösen a sok obszcenitással átitatott szatirikus dalait) a bahtyini karneváli kultúra érdekes megnyilvánulásának tekinthetjük,[8] a női dalokat pedig értékelhetjük és fordíthatjuk a gender studies szempontjai érvényesítésével.[9] A középkori tárgyú epikus (a XX. században olykor a mágikus realizmust megelőlegező) műveket szemlélhetjük a XIX. századi magyar múltkeresés vagy éppen a Krúdy-epika fényében[10] – de Jánosházy György egyiket sem teszi.
A 2007. júniusi Látóban így foglalja össze a galego irodalommal kapcsolatos fordítói munkáját, és e szavakkal számol be a születő antológiáról: “A távoli Galícia kiadványai nemigen jutnak el ide Európa legvégéről, Herkules oszlopaitól. Jórészt az internetről kellett összegyűjtenem az anyagot, nincs hát rendszer és tervszerűség a válogatásban, csupán személyes viszonyulás – de azt hiszem, így is bepillantást nyújt egy valaha fényesen indult, és hosszú elakadások után lázasan újraindult költészetbe. (…) Az itt közölt anyag felülválogatás egy készülő kis kötetből.A fordító bevezetője alapján a galego irodalom egy hagyományok súlya alatt roskadozó, saját történetét mindig újrakezdő és újraíró, lényegében folyton a saját identitását kereső irodalom.
Hamis interpretáció volna ez?
Jánosházy György, ez a nagy formakultúrájú költő nem elsősorban a középkori líra különleges gyöngyszemei közül válogat, hanem a nyugatos fordítóhagyomány eszközeivel XIX–XX. századi galego költőket tolmácsol. Ezekben a fegyelmezett, igényes versszövegekben nem is Babits és kortársai nyelve, szemlélete köszön vissza, hanem az Újhold-nemzedéké – ami azért is különös, mert az erdélyi irodalom a két világháború között és azután is mindig hajlamos volt öntörvényűségét, “sajátszerűségét” hangsúlyozni. A Jánosházy György által fordított galego költők a legnyugatiasabb nyugatos költők – Kolozsvárról. Mélyen urbánus, kifinomult költészet ez.
(A fenti példa nem csak a műfordítástörténet, a romanisztika, a hatástörténet vagy a műfordításkritika szempontjából tanulságos. Az idős erdélyi műfordító és a galego költők “találkozása” azt is bizonyítja, hogy az internet segítségével mennyire kiküszöbölhetőek lettek a kultúrák találkozását mindeddig monopolizáló közvetítő intézmények: tanszékek, könyvtárak, kultúrdiplomáciai “felelősök”, lektorok, szakértők.)
A portugál és spanyol nyelvű irodalom – bár nagyon sok helyen élnek spanyol vagy portugál nyelvű kisebbségek – nem ad kulturális mintát a “másságban élésre”, a tartósan kisebbségi helyzet elfogadására vagy elviselésére. A galego irodalom viszont annál inkább, hiszen a galegók a múltban mindig is “kisebbségben” éltek, galego állam a történelemben sohasem létezett. A galegók sikeres autonómiatörekvései, a jogok kiteljesedéséért vívott harcuk viszont szolgálhatnak kulturális modellként a kelet-közép-európai kisebbségeknek.
            Ilyen politikai szimpátián vagy kíváncsiságon alapuló kulturális közeledésre a múltban is találhatunk példát. Nagyon sok esetleges oka lehet a magyarokra vonatkozó hivatkozásoknak az ibériai népek művelődéstörténetében (Hunyadi János katalán kultusza vagy a portugál királyi ház magyar eredetével kapcsolatos legendák[11]), de az bizonyos, hogy a magyarok iránti folyamatos, XV–XVII. századi érdeklődést nyilván a törökökkel (a muzulmánokkal, azaz a mórokkal) folytatott hősies küzdelmek is gerjesztették.
            Ma nincsenek “mórok” sem az Ibériai-félszigeten, sem Kelet-Közép-Európában, és az érdeklődés iránya is megfordulni látszik. Az erdélyi magyar értelmiség csodálva vagy épp rokonszenvvel figyelheti a galegóknak az autonómiáért folytatott küzdelmeit, és ez a politikai kíváncsiság/rokonszenv is megalapozhat egy fordítói irányultságot és életművet. Az ember tragédiájának galego fordítója, számos galego népmese tolmácsolója, a spanyolországi önkormányzati és nyelvtörvények fordítója, Asztalos Lajos is XIX–XX. századi költőket fordít, és igényes fordításaiban a magyar közösségi-politikai költészet megújítására, korszerűsítésére tesz kísérletet – amely mélyen ellentétes a KAF-féle “portugál iránnyal”. A Korunk 2008. augusztusi műfordításszáma – amely a tekintetben is megújítja a műfordítás-kritikát, hogy hangsúlyosan foglalkozik a kisebbségi irodalmak fordításával, a posztkoloniális kultúrák és egyáltalán a “peremterületek” kulturális tapasztalataival – Asztalos Lajos galego versfordításait, nagyon helyesen, politikai kontextusba helyezi.
            Úgy látjuk hát, tényleg sokféle tenger és tengerpart van: az Erdélyből megálmodott Portugáliák és Galíciák nem is hasonlítanak egymásra.


[1] A költemény később kétszer is megjelent: Kompletórium. (Válogatott és új versek 1977–1999). Jelenkor. Pécs. 2000., Tengerész Henrik búcsúzik. (Tizenhét vers.). Pallas-Akadémia. Csíkszereda. 2003.
[2] Kovács András Ferenc magyarországi elismertetéséért legtöbbet Szigeti Csaba és Kulcsár Szabó Ernő tettek. (Szigeti Csaba: Lábjegyzetek egy lábjegyzetelt palimpszesztushoz – In: Jelenkor, 1993/XI. 893-901, Kulcsár Szabó Ernő: Poesis memoriae. A lírai mnemotechnika és a kulturális emlékezet “újraírása” Kovács András Ferenc verseiben – In: Kortárs. 1994/VI.70-89.) A további – szinte beláthatatlan terjedelmű – szakirodalomról lásd a Digitális Irodalmi Akadémia Mészáros Márton által készített összefoglalóját: http://www.pim.hu/object.DFA71EFC-CD5B-498B-A95F-A4771FA169DE.ivy
[3] A mottó: “Szent Jakab havában érkeztem Don Enri- // quezhez Sagresbe, éppen a születésnapomon. // A jeles férfiú többek között óva intett a hajó- // zástól. Igaza volt, és mégis tévedett…” (Andrès da Costa: A hajózás hasznáról)
[4] “…szent jakab havában hagyd a tengert // nézd kiravaszkodtam ügyesen a dolgot // bekalkuláltam a teljes állatövet…”
[5]Cs. Gyímesi Éva: Gyöngy és homok. Ideológiai értékjelképek az erdélyi magyar irodalomban. Kriterion. Bukarest. 1992.
[6] Margócsy a “vidámságot”, a magyar lírának ezt a Csokonai Vitéz Mihály költészetére is emlékeztető aspektusát emeli ki Kovács András Ferenc költészetében. (Margócsy István: Magyar táncsz. Kovács András Ferenc: Kompletórium) – In: Holmi, 2000. VIII. 1010-1015.)
[7] Elek Tibor: “szövegek közötti térben”. Bogdán László újabb verseiről – In: Forrás. 2008. III. 46-50.
[8] Lényegében az Udvariatlan szerelem galego-portugál költeményeinek fordítói is ezt teszik. (Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája. Főszerk.: Bánki Éva, Szigeti Csaba. Prae.hu. Budapest. 2006.)
[9] Ezt teszi tanulmányaiban és fordításaiban Ladányi-Turóczy Csilla.
[10] Bánki Éva: Álvaro Cunqueiro és a galego próza virágkora – In: Polisz. 2006. XI.
[11] Rákóczi István: Egy történelmi tévedés anatómiája. In.: Magyar-Portugál kapcsolatok, ELTE Portugál Tanszék kiadása. Budapest. 1987. 55-76. o.

„Most itt van az azután…”(Tormay Cécile Bujdosó könyvéről)

            Tormay Cécile (1876-1937), noha írói kvalitásait soha senki nem vonta kétségbe, a magyar irodalom nagy elfeledettje. A sokáig a világirodalom rangos alkotójának tartott (Szabó Magda előtt a legnagyobb nemzetközi elismertséget örvendő) írónő, aki jelentős szerepet vállalt mind a magyar nőmozgalomban[1], mind a Népszövetségben[2] is, ma radikális politikai nézetei miatt vállalhatatlan a magyar írók többségének.

 

            Tormay Cécile ma nemcsak a bal-, hanem a politikai jobboldalon sem kívánatos. Nemcsak kendőzetlen és még a negyvenes években is túlzónak számító antiszemitizmusa okán, hanem úriasszonyos osztálygőgje miatt sem. Tormayt – gróf Zichy Rafaelné, gróf Mikes Árminné barátnőjét –, más fajvédő magyar írókkal ellentétben senki soha nem vádolhatta – nem is vádolta – „népies” elfogultsággal, vagy akár a népi kultúra iránti érzékenységgel. Talán ennek is köszönhető, hogy Tormay Cécile-nek, Wass Alberttel ellentétben, ma sincs reneszánsza, a Bujdosó könyv kiadására 1989 után csak a Gede testvérek[3] vállalkoztak, ahol Anatole France és és Gabriele d’Annunzio levelezőpartnerének, a Horthy-kor reprezentatív írónőjének regényét együtt közlik Luzsénszky Alfonz, Bosnyák Zoltán „műveivel”.
             Tormay, akit 1937-ben leszbikus botránnyal vádoltak meg, semmiképp sem nevezhető a konzervatív-keresztény nőideál megtestesítőjének. A Bujdosó könyvben új nőszerepet teremt meg: az izgága, férfiasan jövő-menő, mindenhol összeesküvéseket leleplező írónő alakját. Mintha a regénybeli Cécile alakjára a Monarchia végnapjainak legendás újságírója, a világjáró, a Redl-ügyet is „leleplező” Egon Erwin Kisch lett volna hatással. Tormay összekapcsolja a „mozgalmár” és „tényfeltáró újságíró” (többnyire baloldali ihletésű) figuráját a nemzete sorsán aggódó nagyasszony szerepével.
            De a regénybeli „én” – amelynek mitikus, a jövendő közéleti szerepvállaláshoz „igazított” dimenziói már 1919 után színre lépő Tormay Cécile-t ígérik – nemcsak „üldözött nő”, 1918-19 „szemtanúja”, hanem mint a Szentlélek modernkori megtestesülése eleven bizonyság Isten emberi történelemben játszott szerepére. A regénybeli én ily döbbenetes szavakkal beszél önmagáról: „…A széttépett, a megcsúfolt, a csüggedt hazában, mi, asszonyok vagyunk a hit – mondtam ekkor. – Magam csak egy bolyongó láng vagyok, vigyenek a tüzéből, hordják szét a sötétben, világítsanak be vele az otthonaikba…”.
            Talán a jövendő közéleti figurának bemutatott regénybeli „én” (főhős, elbeszélő) és regénynek a két világháború közötti politikai közgondolkodásban betöltött szerepe teszi, hogy a Bujdosó könyvet a rendszerváltás után részletesen elemző Kádár Judit inkább foglalkozik a regény szerzőjének politikai szemléletével, közéleti szerepvállalásával, szexuális botrányaival, vélelmezhető pszichikai zavaraival, mint a mű – egy, a magyar irodalmi hagyományban újszerű regény – nyelvi megformáltságával[4].
Nem véletlenül. A Nobel-díjra is jelölt, a század első két évtizedében igen termékeny Tormay Cécile igencsak próbára teszi az elemzőit. Nehéz ugyanis összeegyeztetni a korban roppant népszerű „életképek”, történelmi- és családregények világát, szerzői tudatát a Bujdosó könyvvel. Bár ma is születnek érdekes elemzések[5] Tormay két korai, a századfordulón még a világirodalom jelentős alkotásai között számon tartott Emberek a kövek között (1911) és Régi ház (1914) című regényeiről, de ma már nehéz elképzelni, minek is köszönhette korábban a sikereit.
            Mi tesz egy neobiedermeier írónőt „női szentlélekké” és egy ma is borzongással emlegetett regény, a Bujdosó könyv szerzőjévé? A válasz könnyű: a gyűlölet. A huszadik század ismer fasiszta írók alkotta, esztétikailag értékes műveket, ám sem Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére, sem Ezra Pound Cantókja – bármi is volt szerzőjük politikai hovatartozása – nem azonosítható teljes mértékig egyetlen politikai irányvonallal. Emellett nehéz is lenne a francia író és amerikai költő műveit egyszerű személyes állásfoglalásként olvasni, míg a Bujdosó könyvben azonban ezt a vallomásforma is lehetővé teszi.
            Tormay Cécile – a szokványos memoárirodalmon túlmutató szándékait – a cím is leleplezi. Ki vagy mi bujdosik ugyanis? A főszereplő, a könyvnek titulált regény vagy maga az igazság? A kérdés nem könnyű, hiszen a regényben ábrázolt „én” nemcsak egyszerű történelmi szereplőnek, hanem női szentléleknek, megváltónak is tekinti magát. A címben megidézett bújik, bujdos, bujdosó szó a magyar irodalom egyik „legsúlyosabb”, szemantikailag egyik leginkább terhelt szava: a „bujdosás” egy létező társadalmi csoport megnevezése mellett a számkivetettek, az igaztalanul üldözöttek epitethon ornansa („Bujt az üldözött, és felé kard nyúlt barlangjában…”). Petőfi a bujdosás biblikus értelmét hangsúlyozza a XIX. század költőiben („pusztában bujdosunk, mint hajdan / Népével Mózes bujdosott…”). Ebben a teljesen innovatív műben, a bujdosó könyv, a regény „sokat mondó” címe talán az egyetlen, amelyben Tormay a magyar irodalmi hagyománnyal való folytonosságot vállalja.
            De a „bujdosásnak”, a bujkálásnak nemcsak politikai vagy vallásos, hanem érzelmi-szexuális értelme is lehet. Tormay az édesanyjának, a regény legmagasztosabb, szinte szerelmes odaadással ábrázolt nőalakjának ajánlja a művet. A szereplő bujdosása, a nagy apokalipszis és számkivetettség akkor ér véget, amikor a regény zárójelenetében a bujdosó hazatér, és beleomlik vagy inkább belebujik anyja karjába.
            Az író nem is regénynek, hanem „könyvnek” aposztrofálja művét, amellyel elbeszélését az autentikus igazság, a kinyilatkoztatás, szinte a Szentírás rangjára emeli. Ez a „rang” nemcsak a regénybeli én megfellebezhetetlen ítéleteivel függ össze, hanem a műben felsorakoztatott számtalan irodalmi utalással is. Hiszen a regények, versek, színdarabok, amivel az elbeszélő, Cécile a bujkálása során „üdítené magát” – mind-mind elcsépeltek, idejétmúltak. Nem igazi könyvek, nem könyvek, csak „szép mesék”. Egyetlen elbeszélés szolgál csak illő tanúsággal: az Ördögök, Dosztojevszkij a regény elején, kitüntetett helyen megemlített nagyregénye.
            Ám továbbra is homályban marad, hogy ki vagy mi bujdos hát: a kézirat, az elbeszélő, az igazság. Mintha 1918-19-ben a rejtőzködés, a „bujdosás” ideje jött volna el: a „jóknak” és az „igazaknak” bujdosniuk kell – köztük a „könyv” elbeszélőjének, a kommünárok által üldözött Tormay Cécile-nek[6] is. A természeti elemek, a szél, a köd, a napfény, az eső egész művön végigvonuló megszemélyesítése retorikailag jól illeszkedik a szinte evidenciákként megjelenő általános alanyokhoz („a magyar”, „a zsidó”, „a város”, „a vidék”). Ezek hatását erősítik az „azt beszélik…”, „azt suttogja az ősz…”-típusú szerkezetek. A regényben egymást érik a bombasztikus hatású, metonímián alapuló („örökös tüntetésekben rángatózik a lázbeteg város…”[7], és ehhez hasonló) kijelentések.
Mindez összefügg a szerző már első regényeiben megfigyelhető, sajátos szimbolizmusával[8] is. Tormay már a Régi házban sem beszélteti a szereplőit, hanem az őket körülvevő presztízs- és műtárgyakkal jellemzi őket, ám e technika természetesen nem érvényesülhet egy politikai regényben. Hiszen a Bujdosó könyv hiába vonultat fel töménytelen szereplőt, az elbeszélésének nincsenek autonóm egyéniségei, ellentétben Dosztojevszkij polifonikus, nemcsak eszméket, hanem sorsokat is egymásba tükröztető Ördögökjével.
            Tormaynál a természeti elemek és politikai katasztrófák apokaliptikus színpadán, 1918-19-ben a zsidóság „bűvölő tekintetével” csak a bátor „magyar nő” finom arcéle, gyöngéd tekintete áll szemben. Hiszen mindvégig két szervezkedés párhuzamos – hol titkos, hol nyilvános – történetét olvashatjuk: a kommünárokét és az ellenforradalmárokét. De sokáig mintha az élményeit naplószerű feljegyzésekbe sűrítő, a későbbi közéleti szerepre készülő regénybeli „én” lenne az egyetlen, aki mitikus „szempárbajt” vív ezzel a sátáni tekintettel. Az annyit emlegetett „magyar nőknek”, de még Tormay harcostársainak, a „női összeesküvőknek” sincs életkoruk, egyéniségük, csak nevük – többnyire történelmi nevük[9].
            Ez az egyéniségeket, osztályokat („dölyfös paraszt”), embercsoportokat a természeti elemek állandóságával felruházó szemléletmód illik a Bujdosó könyv évszak-szimbolikájához. A regénybeli én örökösen úton van, rója a pesti utcákat, vagy vidéken utazgat, és ehhez a kerethez természetesen illenek az allegorizált természeti elemek.Ebbe a keretbe – a Bujdosó könyvből összeállíthatnánk 1918-19 meterológiai eseménytörténetét is – illeszkedni látszanak a plasztikusan leegyszerűsített emberi „állandók” is. A típusok, az osztály- és rasszjegyek. És mindenekelőtt a „bűvölő tekintetek”.
            Ugyanis ez a transzcendens küldetésre vállalkozó, mindentudó (és rendkívüli módon izgága) „én”, azaz a regénybeli Cécile az egyszerű biologizmus segítségével tudja a Tanácsköztársaságot, a „nagy összeesküvést” leleplezni. A testi fogyatékosság is narratív funkciót kap, az „árulást” magyarázza: pl. mindjárt a regény elején: „(a) gyűlölet eredete mély volt és engesztelhetetlen, mert nem eszmei ellentétekből, Károlyi organizmusából sarjadt. A degenerált, farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú és tehetségtelen főúr nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészséges (…) A nyomorék irigy gyűlölete volt ez, az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben[10] Ez a biologizmus nemcsak embercsoportok, politikai eszmék jellemzésére szolgál, hanem meghatározza Tormay bizarr miszticizmusát, sőt esztétikai nézeteit is[11].
Ez a testies, gyakran önmaga paródiájaként ható determinizmus ellentétben áll a magyar és európai irodalomra való számtalan hivatkozással. De az ellentét csak látszólagos: Tormay – mint már említettem – szinte minden esetben csak azért hivatkozik kanonizált műalkotásokra, hogy érvénytelennek nyilvánítsa őket. Hiszen a Bujdosó könyv a szerző történelemfelfogásának megfelelően a történelem utáni világ elbeszélése, ahol a tradíció (mindenféle humanista tradíció[12]) lelepleződött és érvényét vesztette. A regény elbeszélője így elmélkedik a történelmi események során megváltozott világról. „…A civilizáció csak épületállvány, amelyet teleakasztottak hirdetésekkel, hogy ne lássák, hogy mögötte nincsen épület. Az állvány egyetlen lökésre összedől. Itt már beomlott, és üres telken kószálnak a farkasok…[13].
A Bujdosó könyv tudósításnak álcázott vízióiban a felhők mögött megsebzett városok vonaglanak, tekintetek villannak, az „elkínzott” horizont előtt „ősellenségek” vívják ősi harcukat. A szerző zaklatott, lüktető prózanyelvét nevezhetjük expresszionistának is, ám én erősebbnek érzem a romantikus és szimbolikus versnyelvvel való rokonságot; ilyen értelemben Tormay nyelvteremtő fantáziája rokon a nagy „ellenség”, Ady Endre látomásos költészetével is. Mikor a regénybeli én vidéken „bujdosik”, az olvasó úgy érezheti, az „eltévedt lovas” országába jutottunk. Ám semmilyen „szimbolikus látás” nem kell, hogy az olvasó értse, kit ért Tormay a fő ellenségen: „A nagy, keleties szem, amely ránk nem tudott hatni lenyűgözésével soha, gonoszul figyel most. Követ a tekintetével, amerre járunk, leskelődik, zaklat, fenyeget…”[14])
            Ezekben a víziókban összeolvadnak fantazmagóriák és valószerűnek tűnő emléknyomok. Ám Tormay miszticizmusának semmi köze nincs a zsidó-keresztény hagyományhoz. Ez az irracionalizmussal összefonódó[15], bizarr, lidércnyomásos, szinte mindig gyűlöletből fakadó megszállottság nem ismeri a kegyelmet, az örömöt és a szabadságot. (Egy groteszk vidéki „életképében” jegyzi meg: „A feltámadás itt elmaradt, és a sírásók röhögve ülnek a sírokon.[16]”) Ám a Bujdosó könyv nem az emberi megváltatlanság regénye, hanem egy párhuzamos politikai összeesküvés története. Minthogy a „tetteseket” leleplezik, akár politikai thrillernek is nevezhetnénk.
            1918-19 – démonok, megváltó mozgalmárok, éjszaka mélyéből feltűnő rémalakok, szentlélekként viselkedő írónők, szeánszok módjára, az „éjszaka mélyében” szerveződő szerveződő politikai mozgalmak. Íme, Magyarország, ez a kísértet járta hely. És egy olyanféle katolicizmus, mely már-már ezotériával érintkezik. Tormay miszticizmusa semmiképp sem egyedülálló a két világháború közötti magyar irodalomban A korszakról, a „politikai fordulópontról” írott Édes Anna szintén bővelkedik az ezoterikus utalásokban. Vizyné egy spiritiszta szeánszon próbál lánya szellemével kapcsolatba lépni, aki csak annyit üzen neki: édesanya. (Ez a jövendő cselédlány nevére rímel: édesanya, édesanya… Édes Anna)
            Kosztolányi gyakran írt át a „másvilágba”. Margitka, egy halott kiscsecsemő nevében írnak képeslapot Esti Kornéllal, és nem az Édes Anna az egyetlen Kosztolányi-regény, ahol a holtak mélyértelmű dolgokat vagy blődségeket „üzengetnek” a túlvilágról a rokonaiknak. Az irracionalizmus és az ezotéria iránti felfokozott érzékenység talán kortünet[17], és a „kísértetesség” talán nemcsak Tormaynál kapcsolódik 1918-19 recepciójához és a politikum témájához. Ilyenféle kíváncsiság vagy inkább érzékenység Kosztolányit is jellemezte – őt játékosan, ironikusan, míg a női váteszt, Tormayt teljesen komolyan.
A Tormay által (gyakran igen hatásos) költői prózában előadott összeesküvés-történet olykor akkor is unalmasnak hatna, ha eltekintenénk – amitől persze nem lehet eltekinteni – hogy kevés mű „büszkélkedhet” a Bujdosó könyvhöz hasonló „gyűlölet-töltettel”. A mű csak akkor válik igazán regényszerűvé, mikor a regénybeli Cécile elhagyja a „megrontott várost” és Észak-Magyarországra indul „bujdosni”. A regény második felében megcsillannak Tormay regényírói erényei.
Dagályos eszmefuttatások helyett kitaposott cipők, hagymázas „szempárbajok” helyett körbe-körbe-járó vonatok. Politikusok helyett névtelen csavargók, koldusok, vasutasok. A Galgaguta-Aszód-Balassagyarmat közötti vonatúton, az egyéni fenyegetettség árnyékában – „milyen kényelmes lenne, ha az az asszony ott kölcsönadná az arcát[18]– eltörpülnek a korábbi „látomások”. Tormaynak nincs érzéke a cselekménybonyolításhoz, viszont mesteri atmoszféra-teremtő. Groteszk vidéki életképei („halálképei”) a kései olvasót már-már Krasznahorkai vagy Tar Sándor néhány leírására emlékeztethetik.
A Bujdosó könyv nemcsak témája vagy a benne megrajzolt új „nőszerep”, hanem a szerkezete miatt is radikálisan újszerű. Ha utal is a magyar elbeszélélő hagyományra, azt – ellentétben például Wass Alberttel vagy Szabó Dezsővel – csak a tagadás gesztusával teszi. Míg ma a 19. századi narratívákhoz való visszatérést, azok játékos vagy épp ironikus felidézését, a Mikszáth-, Jókai-hagyomány „kibeszélését” kártékony maradiságnak, a régi Magyarország visszasírásának tekinti a kortárs magyar kritika egy része, addig érdemes tudni, hogy elsőként épp az ultraradikális Tormay Cécile állította, hogy 1918-19 után mindenféle elbeszélői hagyomány értelmetlenné vált[19]. Azaz a hagyományos magyar elbeszélésformák oly mértékben kötődnek a Régi Magyarországhoz, hogy a „megváltozott világ” másfajta elbeszélést kíván. Hogy egyes elbeszéléstípusok politikai törekvések álarcai volnának? Ez a marxista esztétikára is hajazó felfogás egybecseng Tormaynak a civilizációról, mint puszta „épületállványról” vallott pesszimista koncepciójával.
(Teljes cikk: Múltunk. 2008. II. szám)


[1]              A két világháború közötti magyar nőmozgalom ernyőszervezetének, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének (MANSZ) egyik alapítója volt, és mindvégig emblematikus alakja maradt.
[2]              Tormay 1936-ban Mme Curie megüresedett helyét foglalta el a Népszövetség Szellemi Együttműködés Szellemi Bizottságában.
[3]              én is ezt a kiadást idézem: Bujdosó könyv. (a belső borító szerint A Pallas Kiadó 1920-as és 22-es kiadása nyomán.) Gede Testvérek Bt. Budapest. 2003. Minden későbbi hivatkozásom erre a kiadásra vonatkozik.
[4]           Kádár Judit: Az antiszemitizmus jutalma. Tormay Cécile és a Horthy-korszak. Kritika 2003/3. 9-12. Ha ma még beszélnek Tormayról, csakis ilyen politikai-szexuális vonatkozásban (ld. Onagy Zoltán a terasz.hu-n Tormayról 2007. áprilisában.www.terasz.hu)
[5]              Bencsik Gábor előszava: Tormay Cécile: Emberek a kövek között. Kard és Jogar Kft. kiadása, Budapest, 2001., Pirint Andrea érdekes és alapos esszéje (A régi ház mint kortörténeti dokumentum. Adalékok Tormay Cécile életművének újrafelfedezéséhez)  nem kérdőjelezi meg a korábban a műveknek tulajdonított esztétikai értéket (Az Új forrás 2006-os esszépályázatára érkezett írás: http://www.jamk.hu/ujforras/0709_12.htm)
                : http://www.jamk.hu/ujforras/0709_12.htm)
[6]              Hogy mennyire volt valós a Tormay-t ért fenyegetés valós fenyegetés, azt csak a korszak kutatója döntheti el.
[7]              Bujdosó könyv, 193.
[8]           Erről kimerítően Hankiss János monográfiájában: Tormay Cécile. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása, Budapest, 1939.
[9]              Az előkelően személytelen, „látomásszerűen” elsuhanó arisztokrata hölgyek nemcsak Tormay szublimált vágyképeit vagy éppen ábrázolástechnikája sajátosságait példázzák. A regénybeli nőalakok „elsuhanós” személytelensége azt is jelzi, hogy Tormay milyen ellentmondásos viszonyban van a két világháború közötti jobboldal, a „fehér irodalom” az általa szerkesztett Napkeletben is megjelenő női eszményképeivel (erről Sipos Balázs: „Asszonyfejjel férficélokért…” Olvasatok és ábrázolások egy újkonzervatív korszakról – In: Házastárs? Vetélytárs? Munkatárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Szerk.: Palasik Mária-Sipos Balázs. Napvilág Kiadó. Budapest. 2005. 11-38). Jellemző vagy inkább sokatmondó, hogy Tormay az oly becses „tehetséges” jelzőt egyetlen nővel kapcsolatban használja – mégpedig egy férfivel való összehasonlításban – ez pedig a kommunista Rosa Luxemburg. (Bujdosó könyv, 204.)
[10]             Bujdosó könyv, 26.
[11]             „A gondolat olyan, mint a vér” – írja épp a művészet kapcsán (Bujdosó könyv, 421.)
[12]             Érdekes Tormay Cécile-nek, a Régi ház írónőjének a régi épületekről és építészetről szóló fejtegetése: „Gyermekkorom óta szeretem a sokrekeszes ódon bútorok titkos fiókjait, szeretem a furfangosan szerkesztett házakat. (… ) Most már tudom, hogy nincs olyan szokás vagy megnyilatkozás az emberek életében, amely mögött támadás vagy védelem ne rejtőznék… (Bujdosó könyv, 185.).
[13]             (143.)
[14]             Bujdosó könyv, 223. A szem-metafora máshol rögeszmésen ismétlődik: „a keleties szemű démoni bűvölő, amely öngyilkos letargiába zsibbasztotta a nemzetet…” (260.)
[15]         Tormay a történelemről: „Megszámlálhatatlan szál húzódik a történéseken. Némelyik simán, láthatóan fut a felszínen, némelyik eltűnik, kuszálódik, csomók kötődnek rá. A csomókat kibontani nem lehet, mert sötétség van felettük…” (Bujdosó könyv, 226.)
[16]             Bujdosó könyv, 280. old.
[17] Monográfiájában (A szellem örvényében. Universitas Kiadó. 2002.) Tarjányi Eszter nem sorolja Tormayt az ezotéria iránt különösen érdeklődő magyar írók közé. Óvatossága valamelyest érthető is: Tormay a két világháború közötti katolikus nőmozgalom vezető alakja.
[18]             Bujdosó könyv, 339.
[19]             A hagyományos „nőirodalom” is idetartozik. Az elbeszélő a nagy előd, Kafka Margit olvasása közben érzi, hogy a „halál gondolata járt a szép élő könyv felett (Bujdosó könyv, 152).

Szépen, hűtlenül

A nyugatosok és a műfordítás
A túrós csusza, pirospaprika, cigányzene ellenében a magyar irodalomban szokásos, a nyugatos költők óta szokásos „műfordítás”, „formahű fordítás” eszménye nagyobb jogot formálhatna a hungarikum elnevezésre.
            Mi is a „formahű fordítás”? Mi is az a csodálatos „verscsináló elv”, amellyel magyar nyelven a világirodalom számos költői alkotása „megszületett”? A költő – miközben több-kevesebb tartalmi hűséggel ragaszkodik az „eredetihez”[1] –, bizonyos formai szabályok „megtartásával” az eredetivel szinte egyenrangú műalkotást „teremt meg”. A műfordítás egy versről írt vers, de valami titokzatos módon mégiscsak az eredetihez. Ez különbözteti meg a műfodítást a parafrázistól [2].
            De milyenek is ezek a formai szabályok? A nyugati nyelvek döntő többsége nem ismeri az időmértéket, ennek ellenére mégiscsak beszél például jambusokról. A nyugatos műfordító – ha – ezt a jambust időmértékben adja vissza, hiszen a magyar nyelv igenis alkalmas az antik verselésre. De vajon a magyar időmérték – amelynek a létezését humanista filológusok bizonyították be – azonos volna-e az ógörög verseléssel[3]? (Az ógörög költők ezt nem alternatívaként fedezték fel saját hagyományos verselésük mellett.) Egyáltalán a formai ismétlődés szabályai – hasonlóan a fizikai valóság fölött repkedő ideákhoz – az egyes nyelvek valóságától elválaszthatók-e? Én úgy gondolom, a formai és tartalmi hűség nem több, mint puszta illúzió.
            A nyugatos műfordítás elvei könnyen megkérdőjelezhetők. És nem véletlen, hogy ezek az elvek azokhoz a költőkhöz álltak a legközelebb, akik szívesen hittek a nyelvek fölött lebegő platonikus rend, az egyes európai nemzeteket összekötő kulturális örökség meglétében, tehát valamiféle neokonzervativ eszmeiségben. Ha a jambusokat és „közös örökségünket” gondosan számon tartjuk – gondolhatta az Az európai irodalom történetének szerzője, Babits tanár úr is –, akkor az emberek bolondok lesznek háborúzni.
            Nem szokatlan-e ilyen hátsó szándék egy műfordítótól[4]? 1920 után a politikai szándékok már Babits műfajválasztásaiban is nyilvánvalók (latin himnuszok), de tetten érhető a magyar műfordítás-irodalom talán legnagyobb teljesítményének, az Isteni színjátéknak a nyelvi megoldásaiban is. A Dante-mű nyelvét Babits a liturgikus nyelvhasználat felé mozdítja el, tehát valamiképp „visszaközépkorosítja”, az „individualista látnok” helyett a „középkor nagy összegzőjét” hangsúlyozza. (Természetesen mindkét felfogás „helyes”. Épp az ilyen határozott hangsúlyok miatt nevezhetünk egy fordítást karakteresnek.)
            Persze nem egyedül Babits és a Babits-tanítványok teremtették meg a nyugatos műfordítás-irodalmat, amelynek köszönhetően ma azt mondhatjuk, négy műnem létezik a magyar irodalomban: líra, epika, dráma – és műfordítás, természetesen. Egy nagy fordítói életmű egy nyugatos költő az irodalmi kánonban betöltött helyét is megszabhatja. Tóth Árpád ma azért lehet a legnagyobbak között számontartott költő, igazi „érettségi tétel”, mert legnagyobb költeményeit mint műfordító „írta meg”. (A költők többségének a formahű fordítás nem gúzs, hanem felszabadulás – akár a saját görcsössége okozta korlátok alól is.)
            A klasszikus nyugatos műfordító többnyire világnyelveken olvasó, humán gimnáziumban érettségizett, latinos iskolázottságú, nyugatias orientációjú, a világirodalmat többnyire az európai irodalomra szűkítő[5], művelt, nagy formakultúrájú költő, aki rendszerint művészibbnek tartja a verses formát az epikusnál, az elit irodalmat a populárisnál. Noha a nyugatosok hihetetlen mennyiségű művet fordítottak magyarra, közülük az egyik legkiválóbb, Kosztolányi kételkedett a magyar irodalom „tolmácsolhatóságában” (és nem a magyar irodalom ma sokat ócsárolt ún. „provincializmusa” miatt[6].)
Ám érdekes, hogy az „eredetivel” gyakran egyenrangú vagy akár azt felülmúló fordítások/parafrázisok mégsem csak a két világháború közötti elit irodalomra jellemzők. És nemcsak Karinthy híres Micimackó-fordítására gondolhatunk! Rejtő Jenő – régen az irodalmi „szakma” által lenézett, ma már a kritika által is magasztalt – légiós regényei angolszász kalandregények sémáira épülnek, bizonyítva ezzel, hogy nemcsak a versmértékek, hanem a popkultúra elemei is univerzálisak. A szereplőtípusok, a cselekményséma Rejtőnél mind angolszász – ámde a sajátos nyelvi humor, a párbeszédekben megmutatkozó lelki habitus annyira kelet-közép-európai, hogy jobb sem kell. A Rejtő-regényekről is elmondható – ami sok-sok nyugatos műfordításról –, a „másolat” jobb, mint az eredeti.
            De nemcsak a Rejtő Jenő-féle igényes populáris irodalom, hanem a Nyugat folyóirat sem érte meg a szocializmust. Ám a nyugatos műveltség- és műfordítás-eszmény igen: a Kádár-kor szűkösen áporodott szellemi viszonyai között a nyugati útlevelére néha hiába váró polgár Kavafisz vagy Pessoa költeményeinek „formahű” (és elsőrangú) fordításaival kezében utazhatott a budapesti villamoson. Virtuális utazások egy politikailag zárt térben.
            A kilencvenes évektől egyre nagyobb teret kap két olyan költészettípus, amelyet a nyugatosok elhanyagoltak: az obszcén és az abszurd költészet. De most már a műfordítás a Nyugat korában sziklaszilárdnek hitt elvei is megváltoztak (megkérdőjeleződtek), az intertextuális fordítások korában nem könnyű a „műfordítás” és az „átköltés” között különbséget tenni. Kortárs költők állnak elő „saját” középkorukkal, „saját” Pessoájukkal, és írnak nem létező trubadúrok vagy humanisták nevében saját verseket, amelyek – különösen Kovács András Ferenc vagy épp Csehy Zoltán versei – a kortárs magyar költészet gyöngyszemei is.
             Lezárulván a Nyugat mitikus száz éve, könnyen befejezhetnénk ezt a cikket is így: „kalandra fel!…”, „csak így tovább…” és a többi. Pedig őszintén csodálva a magyar műfordítás-irodalom sokszínűségét – és megszerkesztve két műfordítás-antológiát –elképzelhetőnek tartok egy olyan nézőpontot, amely ezt a hihetetlenül gazdag műfordítás-hagyományt nemcsak áldásnak, hanem nyűgnek is tekinti. A műfordító-költők többnyire mind poeta doctusok. És a formai virtuozitáson alapuló „játékosság” – nemritkán tapasztaljuk – gyakran fordul át infantilizmusba, bölcsészkari játszadozásba, vagy épp unalomba, és néha úgy vélhetjük, a műfordítóknál dicsért „nagy műveltség” sem más, mint szimpla sznobéria. Az is nyilvánvaló, hogy az idegen költők maszkjában való megszólalás nem minden esetben válik hasznára a lírai spontenaitásnak[7].
            De ezek a műfordítás-irodalom főként másod-harmad-vonalára jellemző „szeplők” talán jók láthatóak voltak a húszas-harmincas-negyvenes években is. A jövőre nézve én nagyobb veszélynek vagy tán kihívásnak tartom, hogy az a „nyugat”, vagyis nyugati elitkultúra, amelyre a Nyugat költői „vigyázó szemüket” vetették – és amelynek masszív védfalaiban a szocialista Magyarországra „bezárt” nyugatos magyar költők sem kételkedtek –, mindeközben maga is hihetetlenül átalakult.
            A mai kultúra egyik legizgalmasabb jelensége a hihetetlenül innovatív, percről percre változó távol-keleti popkultúra. De nem tudunk hozzáfogni. Nem tudjuk megközelíteni. Nem „elit”, nem „nyugati”, és még a „formahűség” sem jöhet szóba, mert nyelvileg (is) annyira távoli. Hogy aztán a „közös latin örökségről” már ne is beszéljünk…
Hogy fogjunk hozzá? Mit csináljunk vele?


[1] Rába György híres monográfiájában a nyugatos műfordítókat „szép hűtleneknek” nevezte. (Rába György: A szép hűtlenek. Bp. Akadémiai Kiadó. 1969.)
[2] Lényegében nincs világos határvonal eredeti műalkotás, parafrázis (vagyis átköltés) és műfordítás között. Melyik eredeti versről nem mondható el, hogy egy „versről írt vers”? A parafrázist pedig gyakran csak az különbözteti meg a műfordítástól, hogy a fordító gyakran a saját nevét írja a költő helyére.
[3] Minthogy Európa egyesítését semmiféle filozófiai fellendülés nem követte, ezért aprócska hiánynak tűnik, hogy nincs korszerű európai verstan sem, amelyben az egyes versrendszerek egymással világosabban összemérhetők lennének.
[4] A Nyugat-centenárium évében mintha megfeledkeznénk arról, hogy a nagy nyugatosok nem csak úgy általában képviselték a „haladást”, hanem egymástól különböző (akár politikai) eszmerendszerrel bíró gondolkodók is voltak. De a rendszerváltás utáni politikai gondolkodás mintha nem tartana igényt a babitsi konzervativizmusra – ugyanúgy, ahogy a Kosztolányi képviselte liberalizmusra, az Ady-féle polgári radikalizmusra vagy akár a Juhász Gyula képviselte baloldali hagyományra. A nyugatosokból csak haláluk után lettek „l’art pour l’art költők”.
[5] Sajnos azonban be kell látnunk, hogy a mi nemzetköziségünk csak európai, majdnem kizárólag a mi szûkebb világrészünkre vonatkozik, s úgynevezett széles látókörünk legföljebb Oroszországtól Spanyolországig, Norvégiától Görögországig ível, már nem ér el se Kamcsatkáig, se Beludzsisztánig, se Kínáig, se Indiáig, ahol pusztán néprajzi általánosságokat, irodalmi külsõségeket észlelhetünk…” írta a Kínai és japán költők címmel a korban úttörő fordításgyűjteményt megjelentető Kosztolányi Dezső (In: Kosztolányi Dezső: Ércnél maradandóbb. Vál. Réz Pál. Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1975. 199.)
[6] Ilyen tekintetben is nagyon érdekes Kosztolányi Lenni vagy nem lenni című előadása (In: Kosztolányi:Látjátok, feleim. Vál. Réz Pál. Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1976. 18-19.
[7] Viszont igazi nyertese a manapság Magyarországon új életre kelt, rengeteg formai bravúrt megcsillogtató gyerekirodalom.