Bánki Éva összes bejegyzése

Lent is, fent is – Konferencia Makkosjánosiban

 

Bal kéz felől egy rozsmező, szemben egy sportpálya és a szovjet hősi emlékmű, a szovjet emlékmű mellett pedig a lágerbe hurcolt magyarok emlékműve. Középen a háromemeletes szálloda − itt tartjuk a kárpátaljai magyar kulturális egyesületek[1] támogatásával az I. Nautilus Szabadegyetemet (…így, római számmal).

Kezdetben nem sok reményt fűzök hozzá. Nem szeretem az ilyen határon túli, „magyarozós” konferenciákat. A nagy együttevéseket, a nagy együttivásokat, ahol a „magyar a magyarral”… Aztán a végén szétosztják a pénzt, és mindenki mehet: ki erre, ki arra. Eltelik egy év, és közben nem is ismerik egymást.

No de lássuk csak! A kárpátaljaiak profi szervezők: Dupka György már a szobák szétosztásáról intézkedik, mindenkinek a lelkére kötve, időben legyen a konferenciateremben. A „nagyteremben” megint elfog a csüggedés. Villogó laptopok, farmernadrágok, tornacipők − a másik oldalon barázdás, komor arcok, csöndes megilletődöttség. És milyen furcsák a kárpátaljaiak! Mintha az értelmiségük csak idősekből és nagyon fiatalokból állna. Közben azzal vigasztalom magam, mi sem vagyunk mind egy szálig „pestiek”, innen-onnan jöttünk, hozzászoktunk ahhoz, hogy szót értsünk bárkivel.

De mintha az időjárás sem tudná eldönteni, hogy mit tegyen. Egyik percben tűz a nap, a másik percben már fenyegetnek a felhők − de mit tegyünk, ahogy Dupka György kéri, helyet foglalunk. Helyet foglalunk – két külön tömbben, akár a külön-külön helyről szalajtott, várostromra készülő hadseregek.

Lemennek a kötelezők, a szokásos üdvözlő beszédek, aztán a felvezető előadások  is (techné vagy mítosz? mi lesz itt még?) és közben egyre nő bennem a szorongás. Nézem a kezemben szorongatott programot. Ugyan mi köze Herta Müllernek és Háy Jánosnak a turulmadárhoz? Hogyan kapcsolódik a ruszin folklór Schelling esztétikájához és a modern narratológiához? Az esti beszélgetésen egy kicsit megkönnyebbülök. A két „tábor” közötti távolság kicsit oldódni látszik. Az Együtt folyóirattól Bakos Kiss Károly és Lengyel János olvas fel, a Nautilusból én Kondor Péterrel. Aztán beszélgetünk.

Mert vannak közös tapasztalatok, igen. Egy százötvenezer fős kárpátaljai magyar közösségben és egy önszerveződő, egy diáklapból önerőből továbbfejlődő kulturális portálban, alkotóközösségben. Mindannyian tudjuk, mit jelent lépésről-lépésre felépíteni egy szellemi műhelyt, tekintélyektől függetlenül, árnyékban dolgozni, és közben majd’ minden szellemi kezdeményezésnek teret engedni. Hagyni, hogy a szél fújjon.

A konferencia igazi, szakmai értelemben vett nyitóelőadására, a Történetek a magyar irodalomból című előadásra másnap kerül sor.  Kránicz Gábor a magyar „prózafordulat” emblematikus szövegét, Mészöly Saulusát veszi – a teológiai és az irodalomelméleti értelmezés felé egyaránt nyitottan – górcső alá. Hogy lehet Saulusból Paulus? Mit jelent a megtérés? Hiszen az Apostolok cselekedetei és a páli levelek is eltérően vélekednek a múlt, a Saulus-korszak szükségességéről. Nem kell-e a saját múltunkat mélyebben átélni ahhoz, hogy túlléphessünk rajta? Kránicz Gábor költői gonddal felépített előadása azt is megengedi, hogy mindezt a mi irodalmunkra is értsük.

Tényleg, mért is vagyunk itt?

A fiatalabbak előadásai szinte kivétel nélkül erre a találkozóra készültek, és megpróbálnak a mi együttélésünkre (együtt-ülésünkre) valamilyen érvényes perspektívát felkínálni. Szóba került a regionalitás és a hatalom viszonya (Vincze Ferenc), a Herta Müller szemével látott Románia (Borbély András), a radikális mellérendelés a Sinistra körzetben és a Saulusban (Borbáth Péter). Ez utóbbi természetesen Kránicz előadására és a megtérés-problématikra is rímel. Közben a kárpátaljaiak a modern irodalomtudomány módszereivel próbálták felfedni a saját irodalmukat: Bakos Kiss Károly Fodor Gézát és Nagy Zoltán Mihályt olvassa újra, Marcsák Gergely Kovács Vilmost értelmezi.

Ugyan mi már próbáltunk „készülni” a kárpátaljai irodalomra, olvastunk Penckófert, Nagy Zoltán Mihályt, Vári Fábiánt, de most különös találkozni egy olyan értelmezői közösséggel, akiknek még vannak „szent szövegeik”, a kánonjuk középpontjában olyan megfellebbezhetetlen tekintélyű költőik-íróik. Ez természetesen az elemzői módszerek árnyalását is megköveteli.

Megköveteli… megköveteli… Délután már azt a csüggedtséget érzem, mint a jó konferenciákon. Minden előadás túl hamar ér véget. És túl gyorsan kezdődik a következő.

Ebéd után besétálunk a faluba, be-bepillantunk a parasztportákra. Osztrák csínnyel díszített kis palotácskák, odvas, az ötvenes évek szegénységét lehelő udvarok fekete ruhás nénikkel. De bármelyik utcába térünk be, mindenhol visszaköszönnek. Rengeteg idő él Kárpátalján egymás mellett. És ezt tapasztaljuk este is. Az Együtt bemutatója, Vári Fábián László és Bartha Gusztáv beszélgetése annyira profi, hogy a Duna tévé is közvetíthetné (ez természetesen nem mondható el az ezt követő szilaj tivornyáról és táncbemutatóról.)

Reggel indul megint a Nautilus Expressz, újrakezdődik a konferencia-drill. Most azok az előadások tetszenek, amik sehol máshol nem lennének ilyen érvényesek, csak ebben a rozstáblák és emlékművek övezte hotelben. Ilyen Dupka György előadása is: ő a kárpátaljai könyvkiadás ürügyén a kárpátaljaiak túléllési technikáiról beszél. (mítosz és techné…?) De ez a sajátos atmoszféra megváltoztatja az egyetemi közegbe illő előadások hangsúlyait is. A mondatok más fénytörésbe kerülnek. Ez történik Orbán Gyöngyi előadásán: ő Németh László pedagógiai írásai kapcsán – ez is meglepő! – a hermeneutika pedagógiai programját mutatja. És megismerjük egy „kicsiny” irodalmi közeg előnyeit. Csordás László olyan bátor előadást vág le a kárpátaljai fiatal irodalomról, amely „nagymagyarul” se a JAK, se a FISZ konferenciáin nem hangozhatna el.

De itt elhangzik. És az esti felolvasások (Borbáth Péter, Borbély András, Lőrincz P. Gabriella) már kötetlen műhelytalálkozó jellegét öltik. De hiába, most már fáradt mindenki. Hűvös van, az eső elered. A szél egyre erősebb, szinte ide-oda dobálja a falut.

A jó konferenciához – ezt Klaniczay óta tudjuk – „mászni” kell, testmozgás nélkül ugyanis minden közösség működésképtelen. Tehát július harmadikán „mászunk”, azaz a munkácsi várhoz kirándulunk: ez a búcsúajándék. De a háromnapos szellemi-érzelmi együttlét, a konferenciázás-ivás-beszélgetés, az örökös figyelem és reflektálás már érezteti a hatását: kóválygó fejjel, csukott szemmel mászunk felfelé.

Pedig ez az impozánsan magasodó vár mindazt megtestesíthetné, amit én labanc-dunántúli-katolikus szemmel esztelenségnek tartok: a harcot az utolsó csepp vérig, az én nem adom meg magam-virtust. Amúgy kényelmetlen, mogorva vár ez a Munkács, körülöttünk ukrán, magyar, szlovák turistacsoportok hömpölyögnek (mindenki a maga történelmében, a maga idegenvezetőjével).

Mi most nem a várról beszélünk, nem is a történelmi „esztelenségekről”, hanem a cukormókusokról. Mert már közös nyelvünk van, valaki kibök egy szót, és kirobban a nevetés. Mintha csak éveket húztunk volna le egy lövészárokban. Pedig Dupka Gyögy előadása nagyon érdekes, csak éppen rettentő hideg van, és olyan nyers szél csapkod, mintha ránk ereszkedett volna a 17. századi kis jégkorszak. A magyar barokk rettentő ideje.

Telnek az évek, a gyümölcsfák a kertekben nem tudnak termőre fordulni, nincs más, csak köd, eső, vallásos és szerelmi szenvedély – Zrínyi Ilona sok ilyen júliust élhetett át ezeken a várfalakon botorkálva. A „hős anya”, aki majd két kamaszgyereket hagy el egy zavaros fejű kalandorért – mert a személyes méltóság, az identitás megőrzése akármilyen őrült tettet megér. Mert tartani kell a várat, tartani kell, akármilyen áron is.

Összeomlott a 17. századi magyar társadalom reményhorizontja, mormolom magam elé – mert ennyi konferenciázás nem múlik el nyomtalanul. Lerogyok a kút elé, és fáradtan hallgatom tovább Dupka Györgyöt: körömszakadtukig harcoltak itt a kurucok, aztán körömszakadtukig harcoltak itt a 48-as honvédek… úgy látszik, a vár, az ellenállás mítosza nem múlt el a „kis jégkorszakkal”. Még eljut a fülembe, hogy a szovjet hadsereggel hazatérő Illés Béla is innen, a munkácsi várból vonult „le”, hogy buzdító beszédet intézzen a lágerekbe összeszedett magyar értelmiségiekhez…

Mert hiszen a szimbólumok varázslatosak! És Saulusból sosem lehet Paulus. A szovjet katonává lett Illés Béla sem feledkezhetett meg arról, hogy az igazi győzelem a vár bevétele. És minek is nevezte Illés a Kárpátalja megszállásáról szóló regényét? Hát természetesen Honfoglalásnak. De én ekkor már ekkor torkig vagyok a történelemmel, a jelképek harcával, a csehek által beolvasztott turulmadárral (pedig jó ég, micsoda történet az is!), csak ülök és bámulok magam elé. Hirtelen mellém telepszik a sofőrünk lányismerőse, és fojtott hangon kezd suttogni: a nagyanyám azt mondta, hogy a kút mélyén a rejtekutak… hogy ki lehet a várból jutni… hogy van, aki már megtalálta…

No lám! A népi kultúra! A népi kultúra remény-horizontja! Ott a tátong a vár másik oldalán a tizenhét méter mély „dögkút” (a régészek nevezik így, „fanyar humorral”), a dögkút a kárpátaljai történelem halottaival, az itt kivégzett magyarokkal, ruszinokkal és ukránokkal, és erre ez a kerekképű lány „titkos átjárókról” mesél!? De csak mesél, egyre mesél, mondja, mondja, mondja… és én egyre növekvő zavarral hallgatom. Neki kijét, melyik rokonát hurcolhatták ide? És én végre megértem, miért elpusztíthatatlan a kárpátaljai magyarság, hogyan kell itt túlélni… Ahogy ez a lány – ez a mi legeslegutolsó előadónk – szövi a mese szálait, szinte megszépül. A nagyanyám is megmondta… innen ki lehet jutni…

Még végigloholunk a tárlókon, bepillantunk a vár kápolnájába, (ide a kivégzésük előtt a rabok is „bepillanthattak”), aztán rohanunk a buszhoz. És kezdetét veszi a hosszú, félálomszerű utazás Budapestig. Mindenhol verssorok, ukrán cukorkák, visszaöklendezett emlékek. „Te tudtad, hogy Fodor Géza milyen jó verseket ír?”

Vagy Fodor Géza verseiről nem is a vonaton, hanem másnap beszélgettünk?

Mindegy. Előttem-mögöttem-mellettem már alszanak. A lepényszerűen elnyúló állomások közt már én is aludni próbálok. De hirtelen olyan vágyakozás fog el Makkosjánosi és az egész „konferenciázás” után, hogy kiveszem a táskámból, és újra böngészgetni kezdem a programot.

De hogy is hívták azt a szállodát? A szállodát a rozsföld és a szovjet emlékmű között? Töröm a fejem, míg végre eszembe jut: Helikon.

Helikon, ahol a múzsák… Hát persze.



[1] A mondat túl nehézkes lett volna az összes kárpátaljai támogató egyesület, társszervező felsorolásával, akiknek pedig mind köszönettel tartozunk: Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia, Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége

Költők, szavak, bálványok (Irodalmiság és kinyilatkoztatás az Ószövetségben és a páli levelekben)

Lábán csak harmadnap értesült arról, hogy Jákob elment. Akkor maga mellé vette hozzátartozóit, és hét napi járóföldön át üldözte, míg el nem érte a Gileád helységénél. Isten azonban eljött az arám Lábánhoz álomban azon az éjszakán, és ezt mondta neki: Vigyázz, ne mondj Jákóbnak se jót, se rosszat!

Amikor Lábán utolérte Jákóbot, Jákób már sátrat vert a hegyen. Lábán is a Gileád hegységén vert sátrat hozzátartozóival együtt. Lábán azt mondta Jákóbnak: Mit tettél? Engem rászedtél, leányaimat meg elhajtottad, mint fegyverrel ejtett foglyokat? Miért titokban mentél el, és miért szedtél rá engem? Miért nem szóltál nekem? Akkor örömmel és énekkel, dobbal és citerával bocsátottalak volna el. Még azt sem engedted meg, hogy megcsókoljam unokáimat és leányaimat. Ez egyszer balgán cselekedtél. Volna erőm hozzá, hogy elbánjak veletek, de atyátok Istene a múlt éjjel ezt mondta nekem: Vigyázz, ne mondj Jákóbnak se jót, se rosszat! Ha már mindenáron el akartál menni, mivel nagyon kívánkoztál apád házába, miért loptad el a házi istenemet? Jákób erre így felelt Lábánnak: Mert féltem, és azt gondoltam, hogy elveszed tőlem erőszakkal a leányaidat. De akinél megtalálod a házi istenedet, az ne maradjon életben. Hozzátartozóink előtt vizsgáld meg, mi van nálam, és vidd a magadét! Jákób ugyanis nem tudta, hogy Ráhel ellopta azt. Bement tehát Lábán Jákób sátrába, Lea sátrába és a két szolgáló sátrába, de nem találta. Azután kijött Lea sátrából, és Ráhel sátrába ment. Ráhel közben fogta a házi bálványt, egy teve nyergébe tette, és ráült. Lábán pedig fölforgatta az egész sátrat, de nem találta. Ráhel ugyanis azt mondta az ő apjának: Ne haragudjék az én uram, hogy nem tudok fölkelni előtte, mert asszonyok baja van rajtam. Kutatta tehát, de nem találta a házi bálványt.

Ekkor Jákób haragra lobbant, és pörölni kezdett Lábánnal. (…) Már húsz esztendeje vagyok nálad, juhaid és kecskéd nem vetéltek el, nyájad kosait nem ettem meg. Amit a vad széttépett, nem vittem hozzád, magam térítettem meg, tőlem kérted számon azt is, amit elloptak tőlem, nappal vagy éjjel. Nappal a hőség emésztett, éjjel meg a hideg, szememet kerülte az álom. Ilyen húsz esztendőm volt a házadnál: tizennégy évig szolgáltalak két leányodért, hat évig meg juhaidért. Te pedig tízszer is megváltoztattatd a béremet  (I Móz 31, 25–41).

Tovább is olvashatnánk ezt a remekül megkomponált jelenetet a Gileád hegységben kardoskodó családfőkről, a nagy felfortyanásokról, vádakról, esküdözésekről, de elég ennyi is, hogy a szövegrész iróniájában megmerítkezzünk. Hiszen ezek a ravasz és számító családapák, Lábán és Jákób mindketten hazudnak, vagy nem fejtik ki „az igazság minden részletét”: a féltékeny Lábán többször is megszegte a Jákóbbal kötött szerződést – amellett nem is tekinthetjük jószívű nagypapának azt, aki centiméterről centiméterre átkutatja távozni készülő lányai sátrait.  A fondorkodó Jákób pedig – akármit is állít „felháborodásában” – tényleg Lábán rovására szaporította föl a nyáját a legkülönfélébb mágikus praktikákkal (I Móz 30, 37–43).

Nem is tudjuk, hogy após és vő erőfitogtatásában van-e valamilyen valós fenyegetés. És nincs-e egy kicsit „túlszervezve” Jákób menekülése, aki feleségeivel a mezőn olyan körmönfont komolysággal beszéli meg a „szökés” részleteit, mint egy nagy cselre készülő hadvezér (I Móz 31, 4–16). Egyáltalán mennyire tekinthető még érvényesnek az a patriarchális értékrend, ahol após és vő folyamatosan becsapják egymást, ahol a lányok „uramnak” szólítják az apjukat, de ha tehetik, szemrebbenés nélkül meglopják.

Egyáltalán jelentenek-e  még ebben a világban a szavak valamit?

Ám Jákób és Lábán családi „búcsúját” mégsem tarthatjuk igazán mulatságosnak, noha a Biblia szövegvilágától a humor nem teljesen idegen[1]. A mindig mindent túlfondorkodó Jákób itt ugyanis egy mondattal többet mond a kelleténél: „akinél megtalálod a házi istenedet, az ne maradjon életben.” Lábán nem talál rá a bálványra, de az átok után Ráhel, Jákób kedvenc felesége belehal Benjámin születésébe (I Móz 35, 16–20.) A Gileád hegyi perpatvarban már-már kedélyesen idejétmúltnak látszó patriarchális szokásrend és az ezt kifejező nyelv mégis visszaigazoltatik, mégpedig Jákób számára a legfájdalmasabb módon: Ráhel, a kedvenc feleség nem éli túl, hogy a férje megátkozta. Az akaratlan átok, az epikailag teljesen célszerűtlen fogadkozás (a „jószívű nagypapa” így is, úgy is átkutatná a sátrakat) rímel Jákób édesapjának, Izsáknak akaratlan áldására, mikor is Jákób „fondorkodva”, a saját édesapját becsapva tesz szert az elsőszülöttségi áldásra. De ennek az „akaratlan áldásnak” és „akaratlan átoknak” döbbenetes, Isten terveivel egybehangzó következményei lesznek: Jákób menekülése, Ráhel nagyfiának, Józsefnek az elkényeztetése, a zsidók egyiptomi letelepedése, a vándorlás a pusztában, a kinyilatkoztatás a Sínai-hegyen. (A Bibliában amúgy nem szokatlan, hogy üdvtörténeti jelentőségű motívumok, cselekmények kiindulópontja egy idillinek látszó jelenet. A magvető előképe egy paraszti idillben, a Ruth könyvében bukkan fel, ahol is egy idősödő parasztgazda és egy szép „szemfelszedőnő” találkozását ismerjük meg. Igaz, ebben a könyvben se Ruthra, se Boázra, a „magvetőre”, Dávid dédapjára nem vetül tragikus árnyék.)

Itt már fel kell tennünk a kérdést: elemezhetjük-e egyáltalán irodalmi művek mintájára a Szentírás könyveit? Vagy a bálványimádás és a halálbüntetés között szemantikai kapcsolatot teremtő jelenet epikus szcénáját „mellékesnek”, „esetlegesnek”, történelmi és vallási tapasztalatok puszta „lenyomatának” kell-e tekintenünk? – ezt nem gondolom. Ám a Biblia, noha ezer szállal kapcsolódik az irodalmi hagyományhoz és az irodalmi mű számos kritériumával rendelkezik, mégsem csak irodalom − leginkább nem csak elbeszélő irodalom. A határok még az irodalmi műelemzés eszközeivel is könnyen kitapinthatók. Maradva a Gileád-hegyi találkozásnál: mi lesz például a házi bálvánnyal, amit Ráhel élete kocáztatásával lopott ki apja házából? Márpedig ez a bálvány, mint fizikai valóságában létező tárgy soha többé nem bukkan elő. Egy történetíró vagy akár regényíró nem feledkezhetne meg a hősei életében ilyen nagy szerepet játszó tárgyról. De vannak más ilyen, az elbeszélő művekben szokatlan „eltűnések”? Mi lett például a frigyládával? Hova tűnt ez a tárgy a maga tárgyi valóságában[2], aminek a birtoklásáért csatákat vívtak, de a Szentírás mintha egyszer csak „elfeledkezne” róla? Mintha a konkrét dolgok és események minden epikus következmény nélkül lebbennének át valamilyen metaforikus vagy fogalmi valóságba. Ezek a gyakori epikus és kauzális következetlenségek is megerősíthetik a kételyt az olvasóban: a Mózes 31-ben tényleg csak a Gileád hegyén összeszólalkozó, valamilyen történeti időben élt patriarchák mulatságos (és következményeiben tragikus) erőfitogtatásáról olvasunk?

De térjünk vissza a Ráhel rejtegette házi bálványhoz! A „bálvány”, a „másik isten” mintha megragadott volna egy aprócska fadarabot (mert ilyennek kell elképzelnünk Lábán „házi istenét”), hogy aztán „megtestesüljön” könyvről könyvre a „Baálokban”, hogy időről időre kiváltsa Mózes, a próféták és a Mindenható haragját. Márpedig nem minden ószövetségi könyv vélekedik ugyanúgy a bálványok, a „más istenek” hatalmáról. A Zsoltárok többször is leszögezik, „nincs más rajtad kívül” (hogy „egyedül te vagy az, akinek Úr a neve”[3] és „minden nép a te örökséged”),[4] „minden az enyém az ég alatt”,[5] jelenti ki az Úr a Jób könyvében, de a történeti könyvekben, ahol Isten népe más kultúrákkal találkozik, különösen sokszor előkerülnek a tevenyergekbe rejtett „istenek”.

A „másik isten” léte nemcsak szociológiai, vallási, hanem, nyelvi-filozófiai problémakör is. Hogyan van, ami nincs, és mégis van rá valamilyen szavunk? A szavak, a szavaink lennének a hibásak? Az Úr nem engedi végigmondani Bálámnak az átkot, hanem a kimondani szándékozott szavakat megváltoztatja, elismerve ezzel, hogy Bálám, a moábita király által felbérelt varázsló szavai igenis képesek megváltoztatni a valóságot. A Bálám-epizódban (IV Móz 22–23) az idegenség ereje nem a „faragott képben”, hanem a szavakban van.

Miképpen van, ami nincs? Hogy mondhatjuk, hogy az Úron kívül nincsen más Isten, hiszen meg tudjuk őket nevezni? Ha megnevezzük őket, akkor valamiképpen léteznek, hatalmunk van fölöttük vagy hatalmuk van fölöttünk. A nevükön szólítva űzzük el őket? Gyógyításai során Jézus párbeszédet folytat a démonokkal, akik ugyan nem egyenrangúak vele, de léteznek, kétségkívül léteznek. Az ellen-világ sivalkodik, visszabeszél, könyörgőre fogja, van köztük néma és süket lélek is (Mk 9, 14–29), az egyiknek még a nevét is tudjuk: Légió.

De honnan jönnek? Az evangéliumokban amolyan beszélő vírusoknak tűnnek, Jézus harcot folytat velük, de mintha elfogadná, hogy ennek a világnak is megvannak a maga szabályai és törvényei (Lk 8, 27–39), sőt Gadarában teljesíti is a „gonosz lelkek” kérését, ám az érdekes módon eszébe sem jut, hogy megtérítse őket. Ám ha ilyen „megszállt tárgynak” tekintjük Ráhel házi bálványát, akkor érthető lenne, hogy maga a tárgy mért tűnik el a történetből, de ez semmiképpen sem tekinthető epikus vagy éppen történetírói megoldásnak. Igaza van Northrop Frye-nak,[6] a Bibliában a külvilágra való utalás csak másodlagos.

Pedig a „nem-létező”, az Istenen kívüli világ megszólítása/megnevezése a nyelv és a valóság határait feszegeti. Az Apostolok cselekedetei és a páli levelek többféle megoldást kínálnak erre. (Meg kell jegyeznünk, mind a két szövegcsoport a mássággal való intenzív találkozás nyomán született: a zsidó-keresztény egyház kilép korábbi, hagyományos kereteiből, és téríteni indul.) Aki idegen nyelveken ért és beszél – az apostolok ezt az adományt nyerik el pünkösdkor –, az a többi istent is megtanulja „néven nevezni”. Így jutunk el, a nem-zsidók elől Tárziszba menekülő prófétától (Jónás) a Tárziszból származó apostolig (Pál)[7].

A levelekben Pál − ha jól értem ezeket − a korszakfogalom bevezetésével, a történelem újragondolásával próbálja ezen ellentmondásokat feloldani. Igen, valaha léteztek törvények (vagyis a törvény) és „hatalmasságok,” de Jézus Krisztus azóta felszabadított bennünket az alávetetésből, a szolgaságból és a megbéklyózottságból. Jézus nem a „hatalmasságokat” dönti meg, hanem felszabadít bennünket, elveszi a varázserejüket, „holt betűkké”, hűlt templomokká, velünk élő múlttá változtatja őket.

De az Apostolok cselekedetei felvet egy teljesen másféle megközelítést is.

Pál ekkor kiállt az Aeropágosz közepére, és így szólt: „Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek. Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből; hiszen ő ad mindenkinek életet, lehelletet és mindent. Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek:

Bizony, az ő nemzetsége vagyunk.

Mivel tehát az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség. A tudatlanság időszakait ugyan elnézte az Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból.

Amikor a halottak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások pedig azt mondták: Majd meghallgatunk erről máskor is. (ApCsel 17, 22–32.)

Pál az athéniakkal való találkozás során roppant kompromisszumképes térítőnek bizonyul. Minden tekintetben előzékeny és udvarias, a pogányok vallásosságát dicséri, a történelmet és az üdvtörténetet részekre osztva itt is felveti a világkorszakok gondolatát (a tudatlanság időszakait ugyan elnézte az Isten…). Ám hiába minden, mégis kudarcot vall: a testben való feltámadás gondolata az antik kultúra szempontjából olyannyira értelmezhetetlen, hogy a beszédnek ezen a pontján kezd a hallgatóság gúnyolódni[8].

De a görög „jövendőmondó lelkekkel” is szót értő Pál (ApCsel 16, 16–18) vajon milyen messzire ment el az Aeropágoszon? Azt állítja, hogy Isten félig-meddig már a kinyilatkoztatás előtt megmutatta magát a pogányoknak, akik „ismeretlenül” is tisztelték? Az Aeoropágoszon, a görög kultúra szimbolikus középpontjában Pál feladja azt, ami a kereszténységet minden más vallástól megkülönbözteti? A görögökkel beszélve Pál vajon nem a kinyilatkoztatás egyedülálló voltát tagadja? Ezek szerint a kereszténység amolyan „korszakos vallás” − egyszer a görög istenek vannak érvényben, máskor a Teremtő? Visszatérnénk a tevenyergekben rejtegetett bálványokhoz, és a többi „korlátozott érvényű” házi istenhez? De ennek az „ismeretlen istennek” szobrot állító művelt világ kulturálisan nincs-e távol a patriarchák szenvedélyesen meghitt világától? Mint Jelenits István felfigyelt rá, Pál itt a más vallások közé való beilleszkedés lehetőségeit keresi.[9] Pál kétségbeesetten próbálja a zsidó-keresztény Isten egyedülálló voltát összeegyeztetni azzal a ténnyel, hogy hallgatói más istenekről is tudomással bírnak.

Pál egy költeményre hivatkozik az Aeropágoszon, és emellett hangsúlyosan a költészet tanúságára (Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek). Természetesen mindez a gyakorlott hittérítő empátiáját (és persze ravaszságát) dicséri: otthon vagyok a ti kultúrátokban, nézzétek, még idézni is tudok… De a költészet „megidézését” Athénban mégse sorolhatjuk be lelkiismeretfurdalás nélkül a Biblia „humoros jelenetei” közé. A leveleiben Pál többször idéz költeményeket, de soha nem beszél a költői alkotásról magáról. Itt viszont igen, mégpedig nagyon is különös kontextusban. Azt állítja, hogy Isten ugyan független a költészettől magától (nem szabad azt hinnünk, int Pál, hogy művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség), ennek ellenére a költészet érvényessége mégsem köthető a világkorszakokhoz, vagyis nem korszakfüggő, mint a vallások vagy a „hatalmasságok”. A költészet tekinthető valamilyen spontán kinyilatkoztatásnak, amikor is a nyelv „elárulja magát”, és a költők révén – akaratlanul –felfedi Isten titkait.

Tehát amolyan külön beszéd.

Ez is a pünkösd, a „nyelvek ünnepének” tanulságaihoz tartozik.


[1] Csak néhány példa: IV Móz, 22–23, ApCsel 12, 12–17.

[2] Ezeket a tárgyi „eltűnéseket” már a tárgyak epikus bemutatása is előkészíti. Másképpen léteznek vagy nem léteznek ezek a tárgyak, mint ahogy elbeszélő művekben megszokhattuk. Hasonlítsuk csak össze frigyláda leírását Akhilleusz pajzsával! Mennyivel szemléletesebben, mennyivel konkrétabban „létezik” az utóbbi! A tárgyi ábrázolásokban megjelenő különbségek nem magyarázhatók egyszerűen a zsidó és az antik görög kultúra szemléleti különbségeivel, inkább a tárgyi világnak, az „itt és most”-nak a Bibliában és az eposzokban különböző státuszával.  A frigyláda, mintha már akkor is inkább csak szavakban létezne, amikor kifaragják. (Borbély András vetette fel, hogy a Biblia bálványai és „szent tárgyai” amolyan ikonokként, „szellemtestekként” vannak jelen: tárgyi valóságosságuk feloldódik abban, amit megmutatnak.)

[3] Zsolt 83, 19–21.

[4] Zsolt 82, 8.

[5] Jób 41, 3.

[6] Northrop Frye.Kettős tükör: A Biblia és az irodalom, ford. Pásztor Péter, Bp., Európa, 1996.

[7] Kránicz Gábor közlése

[8] ezzel illusztrálva: „…mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság.” (1 Kor 1, 23)

[9] Jelenits István: Az Apostolok cselekedeteiaz újabb kommentárok tükrében. = Studia Universitatis Babes-Bolyai, I, (Theologia Catholica Latina, 45), 2000. 37-44. 41.

Elisabeth & Darcy

Szigorúan őrzött lányintézet. A város, aminek a határában áll, nincs is a térképen. Az intézmény címe nem nyilvános, ahogy a telefonszáma sem.


 

Egyházi fenntartású intézet. Ide olyan gyereklányok kerülnek, akiket a családjuk fenyeget, akik nem illenek sehova, vagy akiknek nem találnak helyet az állami intézményekben. Szigorúan őrzött lányok, tizenhárom-tizenhat évesek.  A „leánymenhely” kastélynak épült (ne túlozzunk, csak amolyan kiskastélynak), azóta volt már téesziroda, lovarda, de az egyház visszafoglalta. A falak mögött az országút megcsavarodó íve, marcona jegenyefák, unalmas szántóföldek.

A fák árnyéka börtönrácshoz hasonló rajzot fest az országútra.

Én csak irodalmat tanítok itt. Hetente hoznak-visznek. Az óradíj mellé ebéd is dukál, unalmas tök- vagy sárgaborsó-főzelék.

A nyolc lány egymás között is álnevet visel: Babett, Angelina, Hercegnő, Juanita, Kacsa, Dagi, Titanilla, a Görög lány. Ez valami biztonsági rendszabály? Vagy amolyan ösztönös szerepjáték, része a rehabilitációnak?

Az intézet „titkos” ugyan, de a lányok szívesen beszélnek magukról. Juanita is. Őt fogságban tartják az akarata ellenére. Pedig visszavárnák. Még hogy visszavárnák!  Elfogadnák őt olyannak, amilyen. Hiszen ez a saját teste. Azt csinál vele, amit akar, nemde? Ő csak bulizni szeret. A szerelem, ami megemészt… ki az, aki nem ezt akarja? Neki az alakja is megvan, a szíve is… és megvan, baszdki, a temperamentuma. No, igen, a bal veséjét átszúrták. De az hétszentség, hogy nem őt akarták… Hiszen mindig mindent megcsinált. Amire csak megkérték a rokonai.

Ugye, normális vagyok, tanár néni?

Nem vagyok tanár néni, mondom. Csak a vendégük. Hetente meglátogatom őket, hogy könyvekről meg filmekről beszéljünk. Ha azt mondanám, gyere velem, én vagyok a legjobb barátnőd, akkor beleugrana a hátizsákomba, és velem jönne.

Akárhova. Örökre.

Kacsa sohasem beszél. Eszik, ha sétálunk, eszik, ha videót nézünk, eszik, ha mesélek. Mikor kérdem, hogy hívják, azt dünnyögi: morzsás vagyok, nem tudok beszélni. Harap, nyel. Persze nincs annyi kenyér a világon, ami Kacsának elég lenne. Iszik, nyel. Kortyol, nyel. De nincs annyi víz, amivel leöblíthetné ezt a rengeteg kenyeret. Kényszeres evő, kényszeres ivó. Ő még nem emésztette meg a szerelmet.  Sovány, apró, imbolyogva járó lány.  Huszonkét hetes terhes.

A szőke Babett nem ide tartozik. Ő – ahogy mondja – nem ilyen koszfészekbe, nem ilyen analfabéta, láthatatlan falatokat marcangoló lányok közé illik. Te, ide figyelj, az én apám orvos. Megengeded, ugye, hogy tegezzelek, biztos. Az én apám tegezte a tanár néniket. Babett együtt járt a papával Egyiptomban, Tunéziában, Marokkóban. Csak kettesben. Egy orvos és a kislánya. Tudod, mit csináltak a fáraókkal az egyiptomiak? Babett nem kenyérhéjat, hanem a mumifikálás részleteit marcangolja. Elszáradt karok, kitépett szemek. Kiszippantott agyvelő az orron át. Szerinted milyen az? Betesznek, kivesznek valamit a testedbe. Fúj! De te semmit sem érzel.

Babett, az orvos lánya tizenhárom éves és most hét hónapos terhes. Talán a papa (?). De én itt nem kérdezősködhetek.

A Görög lány nem görög, hanem macedón vagy esetleg albán, de hát ki tudja? A Balaton-Felvidéken, egy bezárt villában találták, egy szót sem beszél magyarul. Neki nincsenek sérülései, csak fél a sötéttől, fél, ha túlságosan közel mennek hozzá, fél, ha hozzáérnek a hajához, fél, ha megfogják a kezét… Az apácák szerint ravasz. Nem akarja, hogy bármi kitudódjon, nem akar az övéihez visszatérni. A gyámhatóság sem tudja, hogy mit tegyen. Az apácák sem. Egy lány, aki nem tűri el, hogy bármilyen európai nyelven a közelébe férkőzzenek.

Hát most rehabilitálják.

A Görög lány ugyanúgy vagdossa csuklóját, ahogy a többiek. Mint egy miniatűr, szabálytalan jegenyesor, olyanok a lányok csuklóin a vágások. Tanár néni, ugye, normális vagyok?

Ma még rengeteg időnk van. A nappaliban videón nézzük a nagy lánykérést, Elisabeth és Mr. Darcy egymásra találását. Elisabeth szégyenlősen elpirul, a „gőgös Darcy” elmosolyodik, szívet melengető napfény táncol az angliai pázsiton. És tessék, viszontlátják egymást, mondom a lányoknak – és ők is mosolyognak, ők, akik a bántalmazóikat szeretik, a rossz apákat, akik megerőszakolták őket, a rossz rokonokat, akik kiállították őket az országútra. De ki tudja, hogy milyen árnyékokból szövik a szerelmeket?

Mindenki mosolyog. A Görög lány is.

 

Én mindig vigasztaló, gyógyító történeteket keresgélek. Az eltört szívek összeforrnak, a szerelmesek viszontlátják egymást – ha máshol nem – az „angliai pázsiton”. Népmesék, szerelmes regények, Biblia. Megpróbálunk dühösek lenni, utána megbocsátani.

Tudod, mi az az Isten hidege? Senki sem tudja. Mesélek arról, hogy húsvétkor milyen kellemes meleg van Jeruzsálemben, de egy csalódott tanítvány, aki úgy érezte, hogy Jézus elárulta, mégis odaférkőzött a tűzhöz, melegedni, mert már nem bírta tovább. Beszél-beszél, fűhöz-fához kapkod, nem gyáva ember, mikor először meglátta a katonákat, még a kardjával hadonászott…

Itt hideg van, mondja a Dagi. Itt mindig irtó hideg van. Összebújunk, vacogunk az a római katonák között Péterrel együtt – minket is megvesz az Isten hidege, lobog a tűz, de mi mégis fázunk, kiadjuk a dühünket, beszélünk össze-vissza (elhagytál, becsaptál, elárultál – az csapott be, akit a legjobban szerettem). Végül megbánjuk, aztán kinézünk a napsütötte jegenyékre, az unalmas kukoricaföldekre, és örülünk a feltámadásnak.

A Kacsa rág és mosolyog. Mosolyog a Görög lány is. Babett boldogan felnevet, elfelejti, hogy mennyivel különb náluk. A meleg, koraesti fényben a jegenyefasor árnyéka is megenyhül. Szelíd karcolások.

Van még idő! Nézzük meg még egyszer hogy találkozik Elisa és Mister Darcy! Már rég lejárt az időnk, de megnézzük. Azok a mondatok abban a régi regényben talán jóvátesznek valamit: Értse meg! Úgy érzem, ki kell öntenem a szívemet.

Persze minden kamaszlány egy elképzelhetetlen városban él, szörnyű szorongások, szörnyű félelmek között. Egy olyan városban, ami nincs is a térképen.

De ahol ezek a lányok élnek, az másképpen valószerűtlen hely. Hiszen mikor szállítják be a szegény Kacsát egy elmegyógyintézetbe? Mi lesz Babettel, ha megszüli a gyerekét, és kiderül, nincs hova mennie? És meddig tűri el a gyámhatóság, az egyház, hogy egy ravasz kislány bolondot csináljon belőle? Mert a Görög lány biztosan jobban ért magyarul, mint azt az apácák hiszik. Ez a „görög lány” messze a legértelmesebb közülük. Azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, a szomszéd faluból származik.

Mr. Darcy lóra száll. Még utoljára búcsút int Elisabethnek. A lányok is felszabadultan sóhajtoznak és integetnek. Vigyázz magadra, Darcy!, kiabálják.

Övék a jövő. Nyolc meghatott, gyönyörű kislány.

Fekete-fehér

Fekete-fehér. Fehér-fekete. Fekete-fehér.

 

Sokan kérdezik: polgárháború vagy mi lesz ennek a vége?

Mindenki emlékszik egy olyan pillanatra, amikor úgy érzi, (még) tehetett volna valamit.  Hát, íme, az én pillanatom.

 

1992. Csúcsforgalom, kánikula. Minden lélegzetvételre megdöccenő 9-es busz, tele hazafelé tartó munkásokkal.

Öt óra sincs. Olyan szúrós a fény, hogy fáj a poros üvegen át kibámulni.

A Baross utcai megállónál csak ketten szállnak fel, a fiú kilencéves lehet, a lány hét – a csipkeblúzos, gyönyörű kislányt már láthatóan elcsigázta a forróság és a várakozás. Ahogy fellépnek az első ajtónál, a kislány elkezd ficeregni: egy könyök ide, egy lábacska oda – az ember nem arra született, hogy úgy álljon itt összepréselve, mint valami szardínia– míg a nagy igyekezetben, ficergésben sikerült az első ülésen ülő nénit bokán rúgnia.

Nem egy néni volt, ott ült mellette a másik. Ők is nyilvánvalóan testvérek, hatvanasok, egyformák, jóindulatúak, lapátkezűek, tányérképűek. Két csontos, fáradt igásló. A fizikai munkát végző asszonyok méltóságával terpeszkedtek el, májfoltos kezükkel védték a szemüket a naptól. Az egyik megszólalt, „ne ficeregj, kislányom”, a másik lassan, résztvevőn rábólintott – egy ilyen kis ógás-mógás, nagymamás rendreutasítás igazán helyénvaló volt a túltömött buszon.

De a fiúban rögtön eltörött valami.

Ahogy a másik néni is megmozdult, rikácsolni kezdett:

Ismeri ő ezt a két rákos kurvát! Ismeri őket, bizony ismeri, az apjának dolgoztak a Horváth Mihály téren! Huszonöt évig szoptak és basztak, abba mentek tönkre. Mert ki nem látja ezt, hogy tönkrementek, hogy a rák már megette a szívüket! Amíg napi húsz-harminc férfit szoptak le, addig jó soruk volt, nem volt idejük kínozni a gyerekeket

Senki sem mert megrezzenni sem. A nénik azonnal kővé meredtek, a többi utas előreszegezte a fejét, és rápillantani sem mert a gyerekre. A busz kínosan, lépésben haladt, mintha ő is sokkot kapott volna a csúcsforgalomban. Ha megtörténhet, hogy egy kilenc éves kisfiú terrorizál hatvan utast (kés, fegyverek, elektromos sokkoló nélkül, pusztán a retorika erejével), akkor ugyanezek az emberek, hogy „fegyvereztek volna le” nyilasokat,  ÁVO-sokat, különítményeseket?

Senki nem mert a gyerekre rápisszenni sem.

Pedig a feszültség kibírhatatlan volt. A fojtott gyűlölet és a gyávaság bűze, a zoknikból, hónaljakból, tokákból, farpofákból, térdhajlatokból áradó, pállott izzadtságszag. A busz döccent egyet a villamossíneken. Erre a mögöttem álló lány lehányta a vállamat.

A körút után már kevés is lett volna egy „csillapodj le”-megjegyzés. Ha ez a gyerek velünk utazik Kőbányáig, akkor a végállomáson cafatokra tépik. Az új felszállók beljebb lökték a fiút és kislányt, a fiú folytatta-folytatta, és lassan mindenkit átjárt a legfelszabadítóbb narkotikum, a bosszúvágy.

Már csak idő kérdése volt, hogy ez a gyűlölet mikor emészti meg őket.

A „kishúg”, akinek a védelmében megaláztak hatvan embert, már nem ficergett, nem is mosolygott, hanem ömlöttek a könnyei. Eszembe jutott, hogy úgy vetek véget a szózuhatagnak, hogy odanyújtok egy papírzsebkendőt, és elkezdek vele beszélgetni – de egyszercsak belém csapott, hogy ez a fiú elsősorban nem is a néniket, nem is az utasokat, hanem a saját kishúgát akarja befenyíteni.

Hiszen a „karakán” kisfiú mögött nyilván ott áll a nagy példa, az édesapa, aki rögtön „szétcsap” a járókelők, az osztálytársak között, ha azok az ő engedélye nélkül közelednének a kislányához. Ha ránéznek, ha megszólítják, ha játszani hívják, ha nem az ő jóváhagyásával próbálnak meg vele barátságot kötni. A ficergő, eleven kislányból nem sokára megfélemlített, magányos kamaszlány lesz, a család rabszolgája, mert te csak ne izgulj, én majd mindenkit leverek, én agyonbaszok mindenkit, aki szóba áll veled.

Ha a kislányhoz szólok, a létező legrosszabbat követem el.

A busz kínosan, lépésben haladt, a fiú egyre csak rikácsolt, és nekem eszembe jutott, ha az egészet egy fotelben elnyúlva olvasom, felfigyelnék a beszéd költői retorizáltságára. A gondolatritmusra, a játszi túlzásokra, az abszurd csavarásokra. Szabadság, szerelem… ugyan már! A düh az egyik legparázslóbb, legerősebb, legelevenebb ihlető – ez adja a káromkodásnak a játékos lendületet és a „cifraságot”.

Már ott tartottunk, hogy a nénik ennivalót sem fogadtak el az apjától, azzal laktak jól, amit a kapualjakban összeszopogattak… Sőt olyan szorgalmasak voltak, hogy minden éjszaka félretettek „mini adagokat” nejlonzacskókban, hogy maradjon a jóból reggelire is. Hogy amíg dolgoztak, úgy fel voltak „dobva”, hogy „elölről-hátulról”, sőt „oda-vissza”át tudták ugrani a körúti villamost. Hát ilyen dolguk volt! De most már hiába sírnák vissza! Mi maradt ennek a két rákos banyának? Hogy itt üldögéljenek a buszon, és kislányokat kínozzanak.

A buszsofőr elégelte meg az egészet. Amikor a busz egyik váratlan döccenése megállította a szózuhatagot, kivágta az ajtót, és rájuk ripakodott: takarodjatok! Most a fiú dühe a sofőrre zúdult: megkapod majd, szólok az apámnak, elkapunk, meg leszel majd ölve, meg leszel baszva, meglátod, anyád meglát, és ő is azt mondja, te egy gecifia vagy…

Én a dermedten lefelé kászálódó kislányt figyeltem. Most sem „ficergett”, az arca zöld volt a sokktól és a megaláztatástól. Talán először rosszul mértem föl? Most úgy láttam, nagyon is tudja, hogy az egész befenyítés valami nagyon körmönfont módon őellene irányul. Te aztán nem ugrálhatsz! Te azzal állhatsz szóba, akivel mi akarjuk.

Én is „lekászálódtam” a Horváth Mihály téren, hogy egy kártyás telefonról felhívjam a rendőrséget, és bejelentsem, hogy a 9-es busz vezetőjét halálos fenyegetés érte.

És hány éves az a fiú, kérdezte a vonal végén xy tizedes.

Mondtam, úgy kilenc. Éreztem, hogy mosolyog, mikor figyelmeztet: Ugyan már, tessék megnyugodni! Nem történt semmi.

Ma a netes fórumokat, a nyilvánosan kiöklendezett gyűlöletfolyamokat olvasgatva érzem úgy magam, mint mikor a fiút hallgattam a 9-es buszon. Csak épp a felnőttek pállott előítéleteiből, önismétlő, unalmas, rögeszméiből épp az az abszurd módon túlzó, játékos gonoszság, gyermeki cifrázás hiányzik, ami a fiú beszédét éltette.

Hiába, a gyűlölet is csak olyan, mint a többi érzelem. Frissen a jó.

Na, de mit lehet tenni, egyáltalán nekem mit kellett volna tennem egy olyan helyzetben, ahol mindenki szenved, ahol percről-percre, döccenésről-döccenésre nő a gyűlölet?

Tanulság nincs. Amit tegnap kellett volna mondanod (ne kattanj be, nem történt semmi!), az ma már nem érvényes.

Már más szavak kellenének.

Nem fáj, amit megszelídítenek

Napok óta maradékot evett. A hűtőben talált szalámivégek mellé egy kis kekszet, kockacukrot, és esténként megivott két-három pohár citrompótlós vizet. Már hetek óta nem volt pénze. És hogy minden még rosszabb legyen, herpesz hasogatta a szája sarkát. Egy csúnya, láthatatlanul növekvő seb.

 

De nem fáj annyira, amit megszelídítenek.
Herpesz, herpeszke, az én herpeszem, dúdolta délután, és a dzsekijét összehúzva besurrant a pékségbe. Nagyon éhes volt, zsemlét akart, legalább egy zsemlét, egyetlenegyet. De rossz ajtón lépett be, a tömeg előrenyomta, és már mennie kellett, be, a polcok közé, az áruházba, ahova a nyilak mutatták. Zsófi felsóhajtott – szerencsére ideje mindenre volt –, fogott egy kosarat, és besétált a tömegbe.

Ám nem sétált, nem úgy sétált, mint aki… Mert akinek nincs pénze, az másképp sétál, az oldalazva jár, mint aki lopni indul. Először banánhalmok, konzervhalmok közt kóválygott, ám szerencsére bent, az áruházban is tartottak pékárut. Odaoldalgott a szeletelt kenyerekhez, belegyömöszölt egy zsemlét a nejlonzacskóba, és ekkor látta meg a szottyadt, akciós fánkokat. Elkenődött cukormáz, töredezett cukorbevonat, 55 Ft, spórolós kisnyugdíjasoknak  is megéri.
De nem Zsófinak. Zsófi mégis elkezdett számolni.
Nem a pénzt számolta, hanem a fánkokat. Egy, kettő, három; és már érezte, hogy a számok közönséges ízekké változnak, a szikkadt csokimáz elroppan a szájában, lassan megadja magát és szétolvad. A gyomrában izgatott bizsergést érzett. A kosarával odasétált a hűtőpulthoz. Megszámolta a pizzákat, négy, öt, hat, választott melléjük egy csomag túrógombócot, egy mélyhűtött gesztenyemasszát, végül egy nagy doboz fagylaltot is, hét, nyolc, kilenc, mert hát gondolni kell a holnapra… Végül nagy darab sajtokat számolt össze, és az egészhez hozzácsapott egy kis kaviárt, tonhalfilét is.
Ennyi mindenre inni kell, így hát odasétált a százszázalékos gyümölcslevekhez.
A pénztárnál kifizette a zsemléjét, és aztán átsétált a szemközti drogériába. Fuldoklott az idő, mikor elindult a városba, de most a nap, mintha csak kikívánkozna a felhői mögül, rátartin ragyogott.

Zsófi régebben is sokat számolt.  Kislány korában ült az íróasztalánál, és számokat írt egy kockás füzetbe, szépen, sorban, egymás után. A számok még nem jelentettek pizzákat, fánkokat, még kristálytiszták, érinthetetlenek voltak, és ő élvezte, hogy míg lassan-lassan múlik a délután, a számok csak gyűlnek, dagadnak. Ha felszólították az iskolában, a számaiba menekült. Leülni, mondta a tanár, ötvenhárommillió-ötszázhuszonkilencezer-nyolcszázhatvanhat, mondta magában Zsófi. És jó volt, hogy minden napra egy kicsivel több szám jutott – nemcsak több szám, hanem egy kicsivel több reménység, egy kicsivel több hatalom. Ám egyszer csak megroppant a számegyenes: Zsófi addig számolt, míg megnyert egy futóversenyt, aztán megnyert egy másikat, aztán még egyet, és a hatodikban már egyre jobban tanult, haladt előre, akár a többiek.
A számolós füzet, ahova régen a millióit írta, elveszett.

De mintha most visszatérnék a régi neurózisomhoz, töprengett. Nincs munka, nincs haladás, nincsenek fiúk, és még a lakást sem tudom fizetni. Virtuális kielégülés, paranoia, kényszerneurózis, tudathasadás, mondogatta magának a fürdőszobában. Kényelmesen lezuhanyozott, beágyazott, és olyan jóllakottan járt-kelt fel-alá, mint a farkas, akinek követ varrtak a hasába. Hiába, eltelítődtem, gondolta: pizzák, fánkok, túrógombóc, meg egy kis kaviár. Kész, végem, de közben semmilyen kétségbeesést nem érzett. Remekül aludt – mint régen, felhúzott térdekkel –, másnap hajat mosott, levágta a körmeit, beáztatta a zoknijait.
Az anyja kémiatanár volt, az apja szakoktató egy szakmunkásképzőben, úgyhogy Zsófi egész gyerekkora a józan ész dicséretében telt el: legyen magadhoz való eszed, mondogatták, ha ábrándozni akart egy kicsit. Az anyjának már az akupunktúra is gyanús volt, nem beszélve a bölcsészetről és a pszichológiáról. Merthogy a szülei nem ábrándoztak, egyre csak számoltak, hogy kínkeservvel előkaparhassák Zsófi tandíját, azaz a józan észre valót.
Mondta, mondogatták, nyögte Zsófi, és kicsavarta a zoknikat. Egy barátja lakásában lakott, aki a legjobb barátja barátnőjéhez vagy a legjobb barátnője barátjához utazott el Angliába, így valahogy. De még tizennyolc nap. Zsófi pontosan ennyi ideig maradhat.
Gyorsan megcsinálta a haját, és indult nézelődni. De előtte megnyalogatta a száját, végighúzta a nyelvét a sima, jóllakott húson. Csodák csodája, eltűnt a herpesze.

Tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc. Már nem elégedett meg a lejárt szavatosságú, tejberizsekkel, az óriás túró rudikkal, a sárgára festett pudingokkal, amikért néhány napja – akkor még üres gyomorral, behúzott vállakkal járkált – majd elepedt. Most valami igazibbra vágyott. Húsz, huszonegy, huszonkettő, huszonhárom. Sajtra, sonkára, gyümölcsökre. És persze fel is kéne öltöznie. Amióta apa meghalt, tönkrementek a trikói – amúgy is minden szertefoszlott, szétfeslett –, és kéne már egy rendes pizsama is.  És egy jó cipő, mert olyan elkárhozott érzés  lyukas cipőben klaffogni! Nem egy cipő, hanem mindjárt kettő, huszonhét, huszonnyolc. És mi lenne, ha az egészhez hozzászámolna egy komoly ébresztőórát is?
De vajon mi történne, ha egyszer meghívnák vendégségbe? Én nem kérek semmit, magyarázkodna a háziasszonynak, jóllakom azzal, hogy mindent összeszámolok.

 

„Utópia nyelve ez, vagy ha nem, hát nagyon úgy hangzik”

 

Egy új Rabelais-fordításról nem beszélhetünk anélkül, hogy ne „sajnálkozzunk” azon, hogy Rabelais milyen sokáig (talán mind a mai napig) nem vált részévé a magyar olvasó világirodalmi tájékozódásának.
François Rabelais „mindenevő”, bölcs óriásokról szóló öt könyve, ez a szatirikus humanista enciklopédia, különös és mulatságos lovagregény-paródia természetesen számos fordítási nehézséget felvet. De hát a Shakespeare- és Dante-fordítások is szolgálnak nehézségekkel – igaz, másfélékkel –, ám ezek a fordítások mégiscsak a magyar irodalmi emlékezet részei lettek. Vajon akkor Rabelais miért maradt nálunk mindvégig kicsit idegen? Miért nem sikerült nekünk, magyar olvasóknak érintkezési pontot találnunk ezzel a művel?
Pedig Rabelais „meghonosításával” próbálkoztak már ófrancia irodalomban jártas professzorok (Süpek Ottó), alanyi költők is (Faludy György), nagyreményű, a műfordításba épp csak belekóstoló fiatal fordítók (Kemény Katalin) is. A nagy étvágyú óriások kalandjaiból született már színpadi mű (Thália Színház), tündérmese-átirat (Komor András), átköltés, filológiailag hű, archaizáló vagy éppen modern nyelven megszólaló fordítás. Megjelentek belőle részletek, és megjelent – mégpedig többször, többféle megközelítésben – a teljes mű is. Most Gulyás Adrienn tollából végre napvilágot látott egy minden tekintetben lendületes, jól olvasható, karakteres, emellett filológiailag is gondos fordítás.
A nem lebecsülhető fordítási nehézségeken túl vajon mi lehet(ett) az oka a mű „idegenségének”? Miért nem akartuk Rabelaist-t korábban megérteni?
Maga a sok-sok nyelvet, sok-sok kifejezésmódot ütköztető Rabelais-mű is számtalanszor utal a megértés, a fordítás és a közvetítés problémájára. A Panurge felbukkanását bemutató jelenetet a megértés és egyáltalán a fordítás „tükrének” is tekinthetjük. Panurge egyszercsak megjelenik Párizsban Pantagruel és kísérete előtt, és arra a hétköznapi, franciául elhangzó kérdésre, hogy mi járatban van, germánul, spanyol-mór keveréknyelven, baszkul, görögül, hollandul, héberül, dánul is megfelel. A hétköznapi kérdésre egy hétköznapi válasszal: éhes, egy falat kenyeret szeretne. Pantagruel és barátai egy szavát sem értik, és még azt is csak több-kevesebb sikerrel találgatják, hogy éppen melyik nyelven beszél. Ám végül is eloszlik a mulatságos félreértés: Panurge megszólal Pantagruel anyanyelvén.

Az ég szerelmére, barátom, nem beszél franciául? – mondta Pantagruel.
– De igen, uram – válaszolta a jóember –, Istennek hála! Francia az anyanyelven, és számomra ez a legtermészetesebb nyelv, mert Franciahon virágoskertjében, Touraine-ben születtem és cseperedtem(…)

A soknyelvű csodalény, a fantasztikus Panurge csak egy nagyon mindennapi dolgot kér: „Könyörgök, hozasson enni!” A csillapíthatatlan éhségű óriások világában ez a leghétköznapibb kérés. Összetartozunk, cimbora! Olyan vagyok, mint te – ezt sugallja Panurge válasza. Az idegenség ellenállhatatlan varázsa nem feledtetheti el a közöset.
Persze a móka után Panurge, a csodálatos kaméleon már nem is számít köznapi kéregetőnek. A meghökkent Pantagruel biztosítja is, hogy ezentúl „elválaszthatatlanok leszünk, „mint Aineiász és Akhátész”.
Ez a kis jelenet a több száz éves művek közvetítésének nehézségeit is példázza. Az idegenség csak az ismerőssel, a megszokottal együtt lehet hatásos és szeretetre méltó. Ám mi, az ezredfordulón élő, nem Rablelais-n szocializálódott olvasók hogyan ismerjünk rá ebben a „nyársforgató enciklopédiában” (Németh László kifejezése) az ilyen pofonegyszerű, a mi világunkra vonatkozó összefüggésekre? Ugyan mit kérhetne mitőlünk, a mai magyar olvasóktól Panurge? Hiszen ez a világ nem a mi világunk. Hol van már az az avítt lovagregényvilág, az a humanista könyvmolykultúra és az a késő középkori egyházias vaskalaposság, amit Rabelais (és különösen legravaszabb, legkörmönfontabb hőse, Panurge) lelkesen parodizál? Meglehet, követni tudjuk Rabelais utalásait – ebben nagyon sokat segítenek a fordító kiváló jegyzetei –, de saját tapasztalatunkként felismerni már nemigen. Ki szeret úgy nevetni, hogy a fél szemével mindultalan a lapalji lábjegyzeteket kell pásztáznia?
És talán nem is csak a szokásos kulturális nehézségekkel kell számolnunk. A nyugati magaskultúrára felnéző, azt feltétel nélkül csodáló vagy azt zsigerből elutasító, tehát mindig is vagy-vagy-ban gondolkodó magyar olvasónak talán nehéz elfogadnia egy olyan művet, amely arisztokratikus és populáris kulturális jelenségek örökös egymásba játszását, vidám egymás mellett élését hirdeti. Én úgy vélem, végső soron ez lehetett az oka Rabelais mind ez idáig tartó „idegenségének”. Mi nem szoktunk hozzá az is-is-hez, mint Rabelais vidám, a népi és udvari örömöket egyaránt kedvelő óriásai.
Nem mintha a mi kultúránk nem szolgálna elég, szatírára méltó jelenségekkel. Hiszen a mi posztmodern tudományosságunk, médiavircsaftunk, irodalmunk, nyelvhasználatunk is van olyan mulatságos, mint ez a feledésre ítélt, késő középkori, kora humanista, arisztokratikus vagy populáris kultúra. Ez lehetne az a „falat kenyér”, amit közös tapasztalatként ismerhetnénk fel a beszélgetés végén. Ám a magyar műfordítás-hagyomány nem nevezné szabályos fordításnak azt, ahol a szerző nyíltan „aktualizálna”, ha celebecskékkel helyettesítené be az Arúr-lovagokat, ha a humanista tudorok álarcában mai megmondóembereket pécézne ki, vagy ha nyíltan utalna a kelet-közép-európai kulturális miliőre.
De a tilos és a szabad között nincs éles választóvonal. Egy műfordítás (minthogy műfordítás szükségszerűen kortárs alkotás is) mindig a saját valóságunkra vonatkozik – mert olvasás közben úgyis arra vonatkoztatjuk, mást nemigen tehetünk. A műfordító áttetszővé teheti saját szövegét, megkönnyítheti – ha akarja – az olvasó termékeny „félreértését” akkor is, ha nem halmozza a neologizmusokat, akkor is, ha nem aktualizálgat lépten-nyomon, ha nem „költ bele” a szövegbe, ha nem csinál Pantagruelből vagy Panurge-ből egy XXI. század elején tébláboló egyetemistát. Az ilyen áthallásokon is múlik, hogy egy fordításból eleven kortárs mű lesz vagy pedig csak egy cím, egy tétel a világirodalom olvasmányjegyzékben.
Nézzük csak a „jelek háborúját”, Panurge és az angol professzor híres vitáját! Egy angol tudós érkezik ugyanis Párizsba, hogy megmérkőzhessen Pantagruellel, aki amúgy nemcsak kíváncsiságot, hanem olthatatlan érzéki vágyat is kelt mindenkiben. Születésekor már a bábák is így kiáltanak fel: „annyit iszunk majd, amennyit nem szégyellünk”, de a felnőtt Pantagruel is ilyen csodálatot vált ki a tudomány képviselőiből – a puszta méreteivel. „Ha a tudás és a bölcsesség tapintható és emberi szemmel látható alakot öltene, mindenki rajongva imádná”, kiált fel az angol, mikor először megpillantja Pantagruelt.
És a Navarrai Kollégium dísztermében sajátos tudományos paradigma-váltás tanúi leszünk. A megismerés lázában vagy inkább szomjában élő angol „jelháborúra” (jelbeszéddel lefolytatott tudományos disputára) hívja ki a „csodálatos” Pantagruelt, vagy ha őt nem is, akkor legalább Panurge-öt. Ezt a csatát Panurge meg is nyeri: az angol tudós nyilvánosan elfingja, összeszarja magát, és a performance végén – a „szaktudósok” zajos tetszésnyilvánítása közben – ő maga jelenti be ellenfele, Panurge győzelmét. Sőt arra is kész, hogy tanulmányban örökítse meg a viadal emlékét: „…írásba fogom foglalni minden állításunkat és végkövetkeztetésünket, nehogy valaki azt higgye, zagyvaság volt az egész…”.
Ezt a tudományos viadalt igen sokféleképpen interpretálhatjuk. A tudományos semmitmondásra Panurge a legteljesebb semmit mondással válaszol: szó szerint „megfingatja” ellenfelét. A jelenet egyfajta sajátos angol-francia nemzeti párbaj is, aminek a koreográfiájában nem nehéz észrevenni a hetvenkedő ördög megtréfálásáról szóló népmeséket is. (A párizsiak úgy beszélnek az angolról, hogy az „maga a vauvert-i ördög”.) Nemigen tudjuk, hogy mit jelentenek Panurge jelei a vita során (kitátja a szájat, fújtat, miközben nyilvánosan húzogatja azt a bizonyos többszínű szalagokkal díszített „triszmegisztoszi gatyapőcét”.), ám talán okkal vélhetjük úgy, ez a sok trágárság az angol szexuális gátlásaira, netán a homoszexualitására utal. (A nyilvánosan „beszaratott”, azaz „megkönnyebbült” angol hálálkodása is mintha ezt erősítené.)
Ez a roppant trágár és mulatságos jelenet a fordításban is roppant trágár és mulatságos. A tudományos ellenfelek, a párbajhősök „emberesen finganak”, „ecetet pisálnak” és bűzlenek, mint akik „bakot nyúztak”. Semmi finomkodás, semmi eufémizmus. Ennyi alpáriság mellett különösen jól érvényesül az angol tudós fennkölt halandzsája, tekintélyelvű tudományos utalásai, szentírás-idézetei, ünnepélyes fogadkozásai, (látszólagos) önbizalomtól duzzadó körmondatai. A fordítónak „emberes” humora van, nem tagadhatjuk.
A szorbonacchusok gyülekezete, a mindenféle blöffnek hajbókoló, a mindenféle újdonságtól magát összeszaró (mi több, „boldogan összeszaró”) tudományos világ rajza, állhatna legközelebb egy kelet-közép-európai értelmiségi mindennapos élettapasztalataihoz. De a fordító mintha tudatosan kerülne minden gunyoros áthallást. Lehet, hogy ez bizonyos fordítói felfogás szerint ez dicséretes – „nem adja meg magát az olcsó hatáskeltésnek” –, de én úgy gondolom, az ilyen önmegtartóztató szigorból is megárt a sok. Egy-két áthallás igazán „emelne” az angol tudós szónoklatán.
Gulyás Adrienn a latin idézeteket természetesen ebben a párbeszédben is meghagyja, és lábjegyzetben közli a fordításukat. Ez kétségkívül így pontos. No de a lábjegyzetek bogarászása közben elvész az egymástól különböző nyelvi regiszterek brutális szembesítése! Véleményem szerint bocsánatos bűn lenne legalább a Szentírás-idézeteket lefordítani, és a latin eredetit csak lábjegyzetben megadni. Nemcsak azért, mert a mai olvasó jóval távolabb áll attól a latin (egyházi vagy humanista) műveltségtől, mint Rabelais kortársai, hanem mert a XVI. századi franciáknak, Rabelais szereplőinek nem is állhatott a rendelkezésükre elterjedt anyanyelvi Szentírás.
Ugyanez vonatkozik a francia szólásokra vagy közmondásokra. A jelenetben kulcsfontosságú, a „tudományos párbajt” népi kontextusba helyező vauvert-i ördögre való utalás semmit nem mond a magyar olvasóknak. A kifejezés a mai francia olvasóknak nem teljesen ismeretlen, hiszen a mai francia nyelvben még él az au diable Vauvert-fordulat. Mi, magyar olvasók viszont szegényebbek lettünk egy jó szójátékkal vagy fordulattal. Érdemes-e hát ilyen esetekben is megmakacsolni magunkat, lábjegyzetekben magyarázkodni, nem volna-e jobb egy szójátékot kreálni vagy egy magyar mondásra hivatkozni?
Bármilyen ízesek is a fordító leleményes, a népi ponyvák szikráit idéző fordulatai, ez a hang nem könnyíti meg, hogy Rabelais világában a sajátunkra ismerjünk. A mai magyar nyelvben ugyanis a népiesség, a tájszavak ma már nem okvetlenül ellenkultúrát jelentenek. Egy-két finom utalás a mi intellektuális hablatyolásunkra, a mi vesszőparipáinkra, a mi diskurzusainkra milyen üdítő lenne! Ám azért találunk a későbbi fejezetekben néhány ilyen finom utalást. Például mikor a végszóban az elbeszélő a murcitól összezavart agyregiszterei miatt sopánkodik.
Faludy nem vállalta a „szabályos fordítás” igáját, nem tartotta meg Rabelais tájnyelvi fordulatait, ámde az ő átköltése mégis szárazabb és élettelenebb, és ami a fő, mérhetetlenül egyhangúbb, mint Gulyás Adrienn filológiailag is pontos fordítása. Ez nem is meglepő: hiszen nincsen annál sikamlósabb, mint a populáris és arisztokratikus kultúra, tájnyelv és választékos udvari nyelv, magas tudomány és evés-ivás, „szarománia” vidám egymásba játszása. A fiatal műfordító, még túlzott szigora dacára is, sokkal több spektrumát idézi meg a mai magyar nyelvnek – és ezzel együtt természetesen a korabeli francia műveltségnek is –, mint Faludy.
És mennyi-mennyi fordítói leleményre bukkanunk a felsorolásokban! Egy-egy ilyen pantagrueli felsorolás-zuhatagban szinte a magyar nyelv minden regiszterét felismerhetjük! Gulyás Adrienn, a fordító nemcsak érzékelteti, hanem egyenesen megeleveníti azt a nyelvi-kulturális habzsolhatnékot, ami a rabelais-i felsorolásokat élteti. Episztemon túlvilágról szóló beszámolójában: „A dán Ogier kardműves volt, / Tigranész király tetőfedő, / restauráló Galien pocokhajhász, / Aymon négy fia foghúzó / Callixtus pápa pinafodrász…” vagy „Traianus békapecér volt, / Antonius lakáj, / Commodus borostyánfaragó, / Pertinax diópucoló, / Lucullus pecsenyesütő, / Justinianus ószeres, / Hektór kukta, / Akhilleusz kévekötő, / Kambüszész öszvérhajcsár, / Artaxerxész potyaleső…”. Nem volt még olyan Rabelais-fordítás a magyar irodalomban, amelyik ennyiféle hangot szólaltatott volna meg, mint Gulyás Adrienn Rabelais-je.
Hogyan sikerülhetett mindez? A műfordítók képmutató pillanataikban gyakran beszélnek úgy magukról, mint a világirodalom napszámosairól, a magyar irodalom alázatos, szerény katonáiról, akik minden invenciót a forrásszövegnek tulajdonítva gondosan elhárítanak maguktól minden költői dicsőséget. Ám egy ekkora vállalkozásnál – és úgy hírlik, Gulyás Adrienn nemcsak a Pantagruelt, hanem Rabelais másik négy könyvét is lefordítja –ilyen felvetésnek még a gondolata is nevetséges volna.
A Rabelais-filológia megismerése önmagában is egész embert kívánó feladat, a Rabelais-fordítás, különösen a jó, az ennyire ihletett fordítás pedig megköveteli, hogy a fordító – egy, a molekuláris gasztronómiában jártas mesterszakács módjára – összetevőkre, ízekre, molekulákra bontsa a magyar nyelvet, hogy a magyar nyelvi hagyományt újraalkotva úgy tehessen, mintha a mi anyanyelvben programozott műveltségünknek is része lenne a lovagregény-irodalom, a latin humanista kultúra. Ez pedig mindenképpen költői invenciót és költői bátorságot kívánó feladat. Azt is mondhatnók, férfimunka.
Gulyás Adrienn, akárcsak a „teljes mű” első magyar fordítója, Kemény Katalin, fiatal nőként vágott bele a Rabelais-fordításba. (Ezek után meg is kérdezhetnénk: van-e olyasmi, mint női irodalmi ízlés?) A Kemény-fordítást illető kritikák, így Komor András 1937-es, a Nyugatban megjelent, meglehetősen vállveregető bírálata is, igencsak leereszkedő módon utalnak a fordító korára és nemére, mi több, „lányos szemérmességére”… De azért az ilyen, ma már  komikus sztereotípiákon túl is felvetődhet az olvasóban a kérdés, vajon milyen személyes invenciók késztetnek arra egy fordítót – aki akár fiatal, akár öreg, akár nő, akár férfi –, hogy éveket áldozzon Rabelais-ra az életéből? Talán a nyugati egyetemeken szerzett tapasztalatai, az ott tapasztalt – a mienknél jóval könnyedebb, jóval kevésbé görcsös – kulturális relativizmus inspirálta? Hiszen a fordító nem légüres térben, nem elefántcsonttoronyban, nem a forrásszöveggel „összezárva” dolgozik. Bármilyen sokat gondoljunk a fordítói invencióról, azért nem kizárólagosan ezen múlik egy fordítás sikere. Egy jó fordításnak, a magyarul is eleven Rabelais-nak ugyanúgy szólnia kell a XVI., ahogy a XXI. századról.
Vajon miért 2010-ben jött el a magyar irodalomban a szatirikus összegzés ideje? Talán ezekre a kérdésekre nem is lehet most még válaszolni.
De bármik is legyenek az okok, csak azt kívánhatjuk, hogy a fordító lendülete Gargantua és Pantagruel legutolsó kalandjáig kitartson.

 

François Rabelais: Pantagruel
Gulyás Adrienn fordítása
Osiris Kiadó, 2010

 

(Megjelent a Holmi 2011-es I. számában.)