Mi történik veled, ha rabsága esel?
Megváltozik a légzésed? Másként nő a hajad? Gyorsabban száguld a vér az ereidben?
Hákim nem vizsgálhatta saját magán a jeleket. Három éves korában került anyjával arab fogságba, de olyan okos volt, hogy urai szabadulni akartak tőle… menj, Hákim, tanulj…, szerezz Allahnak dicsőséget, de ne beszélj nekünk halhatatlan rovarokról, rajjá szervezett emberekről… Hákim hajlongott, ha kellett, és minden hónapban megajándékozta a gazdáit kitömött sáskákkal, halhatatlanná tett pókokkal.
Mindenki jól járt, remek üzlet volt. Ám egyetlen gazda sem kívánta, hogy Hákim a fedele alatt éljen, vagy a többi szolgával együtt az asztala körül szorgoskodjon. És egyetlen gazdája sem adott megbízást további bogarakra, de elfogadták az ajándékait. Hákim persze már annyi pénzt gyűjtött össze, hogy akár hússzorosan is megválthatta volna magát, de a gazdái semmilyen váltságdíjat nem fogadtak el: majd meglátjuk, mi lesz…, várd ki a sorod, légy türelemmel…
Hákim régóta biztos volt benne, hogy a műhelyének a bérleti díját már nem is Abu-Bakrú, a törvényes gazdája fizeti. Ahogy abban is biztos volt, hogy Abu-Bakrú rögtön kapva kapna a váltságíjon…, örömmel kapva kapna, ha valakik ezt megengednék. Ezek a valakik mindig alkonyatkor tűntek fel a műhelyében, ócska köpenyt borítottak a ruhájukra, de a derekukon fityegő kardról Hákim látta, hogy katonák.
Hogyan hizlalhatnánk embernagyságúra a hangyákat? Hogylehetne szárnyakat növeszteni az oroszlánra? Miképp lehetne rábírni a  katonákat, hogy a hadjáratok közben állva aludjanak…? És hogy lehetne elérni, hogy a Próféta országaiban csak fiúkat szüljenek a mohamedánok anyák…? És ne egyet-egyet, hanem kettőt vagy hármat hordjanak ki a méhükben?

Hákim elmagyarázta, hogy egyetlen rovar nem nőhet elefánt nagyságúra, hogy repülni a madarak is csak csöves csontokkal tudnak… Hogy nem lehet kitenyészteni a hármasiker-szülő anyákat, mert a mag, amiből a magzat kifejlődik, emberi szemnek láthatatlan. A katonák hümmögtek, aztán Allah végtelen bölcsességét dicsérve csapkodták a kardjukat, végül egy római villát és tizenegy rabszolganőt ígértek Hákimnak, ha megtervez egy lóháton is szállítható jövőbe látó gépet. Hiszen Allah mindenütt háborút vív a sötétséggel – nemcsak a földön, hanem a vízben és a levegőben! Ám Hákim nem vágyott palotákba, és még csak el sem tudta képzelni, mit csináljon tizenegy rabnővel.
Ám annyit törte a fejét az észlelés különböző módjain, hogy lassan meg is feledkezett a tudatlanságukat és félelmüket dölyffel palástoló katonákról. És szívesebben barátkozott a sejkek orvosaival, akik csudálatos dolgokat tudtak test és lélek titkairól. Van valami különleges fluidum a gyerekekben, magyarázták Hákimnak. Ha kiverik egy gyerek fogát, és a kitört fogat azonnal a helyére tapasztják, a fog megint gyökeret ereszt. Hát nem csudálatos Allah kegyelme? És vannak olyan vak gyerekek, akik úgy látnak a sötétben, olyan ügyesen tudják a hangokat a fejükben képpé alakítani, hogy egymaguk kitalálnak a legsötétebb labirintusból is.
Hákim nem hitt a fluidumokban, és ami azt illeti, Allah kegyelmében sem. Ahogy nem hitt a női vizelet mérgező voltában, az emberi hangon síró mandragórákban vagy a sárkányok keltette tengeráramokban. Viszont felajánlotta a cádizi orvosoknak, hogy haladéktalanul megvizsgálja, hogyan nőnek vissza ezek a kitört fogak a gyerekek szájába. Ehhez elég néhány rabszolgagyerek! És még a vak gyerekek észlelését is lehetne tudományosan tanulmányozni, csak le kéne fűrészelni a koponyacsontjukat, és gondosan megvizsgálni, a vakság miféle elváltozásokat indít el az agyban. Emeljék ki a fiúk szemgolyóját, mérjék le, vizsgálják meg… ha félnek az eleven testektől, boncoljanak halottakat! Ám a cádizi orvosok – Allah hitvány, puhány szolgái – elszégyellték magukat.
Hákimnak mostanában kevés pártfogója és még kevesebb barátja maradt. Azt is csak a piactéren lődörögve hallotta, hogy az igazhitűek seregeit megállította pár szedett-vedett, kis törzsfőnök a frankok országában. Talán ez  az oka annak, hogy az ő kísérletei egyre kevésbé érdeklik a katonákat. A cádiziak persze még megvásárolják a kitömött rovarait, hogy egymást riogassák  a hajnalig nyúló mulatságokon, de az élő és a halott test különbsége, az észlelés számtalan válfaja nem érdekel senkit.

Ám még a barátoknál is fájdalmasabb volt egy igazi gazda hiánya. Unalmában Hákim odatévedt Abu-Bakrú, a szegény piacfelügyelő házához. Térdet hajtott, érdeklődött a kegyelmes úr egészsége felől, és felajánlotta, hogy vicces kitömött állatokat hoz az unokáknak. De az öreg arca megrándult, mintha azt mondaná: menj utadra, hidd el, semmi közöm hozzád…!
Talán tényleg semmi köze nem volt hozzá, de Hákim mégsem volt teljesen szabad. A műhelyében tartott rovarokból megérezte, hogy távollétében valaki járkál a szobájában, átkutatja a feljegyzéseit, figyeli minden lépését, és otthagyja a vizes falak közt a rémületét. A sáskák zavarodottan keringtek, a pókjai napokig nem jöttek elő – pedig a rovarok életrendjét a legnehezebb felborítani, hisz az ember túlságosan nagy, már-már érzékelhetetlen számukra. Talán csak valami óriási erdőnek látják, nem pedig magányos lénynek, akinek határozott, a többi teremtményhez hasonló akarata van.
Hákim mégsem veszhetett el az istenhit és az észlelés összefüggéseit feltáró tapasztalatokban. Mert hiszen az iszlám, az Allah követelte odaadás nem tökéletesen alkalmas-e arra, hogy egyetlen érzékszervvel és irányító értelemmel ruházza fel mindazokat a lényeket, akik külön-külön ürítenek és táplálkoznak? De vajon nem ugyanezt a csodálatos egymásra-hangolódást láthatjuk-e a nagyvárosokban?
A piactéren azért kóválygott szívesen, mert ott sok mindent megtudhatott a csillogó, fényes szövetekről, a perzsa kelmékről, amit Toledo alatt a lepkék gubójából kislányok szőnek. Séta közben szinte látta az irdatlan szövőgyárat, ahol egy ezerkezű Lány gombolyítja egy ezerféle alakban élő Lepke gubóinak millióit, és már attól boldog volt, hogy maga elé képzelte a munkafolyamat ezernyi részletét. De vajon nem lehetne-e az emberi párosodást ugyanilyen összehangoltan megtervezni, megkímélve az egyes embert az epekedés kínjától is?
Ám vajon ki hangolhatná össze ezt a csodás, már-már tökéletesnek tűnő együttműködést? Ki irányíthatná az ennyire tökéletes társadalmat? És mi az, ami bennünket, embereket képessé tesz arra, hogy búnkat-bajunkat feledve csoportban ténykedjünk? És ha erre mind képesek vagyunk, miért nem egyszerre halunk meg és párosodunk? Ő maga alig várta, hogy egyszer szemtől szemben találkozzon a nagy Tervezővel.
Ám a férfiak, akik átvizsgálták a műhelyét, elolvasták a feljegyzéseit, megzavarták a rovarait, biztosan nem voltak ilyen isteni lények. Talán még arra sem voltak alkalmasak, hogy csodás labirintusban, egy isteni Selyemvárosban dolgozzanak, és értő kezekkel szaporítsák a lepkéket és a rabszolganőket.
De már várta őket.

Az egyik esős, tavaszi hajnalon támadtak rá. Felverték a Narancsárusok utcáját, feldúlták Nárí anyó kunyhóját, betörték a műhelye ajtaját, őt magát arccal lefelé leszorították az ágyára. Ha megnyikkansz, örökre véged van, te utolsó-nyamvadt-átkozott!
Hákim elmosolyodott. Meg se nyikkanj!  Otromba katonák. Ők felzavarják Nárí anyát, felverik a Narancsárusok utcáját, és miközben a borzongó hajnali hűvösség is felkavarodni látszik, rá csendet parancsolnak
Hákim türelmesen megvárta, míg a rettenettől megdermedt, kedves rovarai újra magukhoz térnek, és félénken újra zizegni kezdenek. Mintha erőt adhatnának a szárnycsapásaikkal!
– Vajon igaz-e, kedves testvérem, hogy téged a Tökéletes Város terve foglalkoztat?
Hákim nem láthatta a kérdező arcát, ezért csak találgatott.
Parancsoláshoz szokott, tanult ember, de nem arab. Meglehet, nem is gót papok közül való, akik felvették a mohamedán hitet, vagy arabul celebrálják a miséiket. Ők már-már elfelejtettek latinul, de még fel lehet ismerni a szófüzésükről.
De nem halogathatta tovább a választ: – Nem kövekkel foglalkozom, testvér, hanem eleven teremtményekkel. Olyan lényekkel, akikbe Allah életet lehelt.
– És arról hallottál-e, hogy az Omajjádok a sivatagba miféle várost terveznek?
– Ezért kár volt rám törni az ajtót az éjszaka közepén! Megzavarni a rovarokat, halálra ijeszteni a szomszédokat! Nem vagyok kém, egyszerű ezermester vagyok, mit érdekelnek engem az Omájjádok? Engem akkor hívnak, ha megvetemedik valamelyik ajtó, vagy csak elkeveri a szomszédasszony a kulcsot, vagy baj van a kéménnyel, füstöl, nem szelel, és a család nem akar költeni egy drágább mesteremberre…
A kérdező nevetve félbeszakította. Lámpást gyújtott, és letelepedett az ágya szélére. Hákim orrát megcsapta egy drága illatszer és lovak szaga – bár nem született arab, de mégiscsak katona.
A férfi, mintha csak diskurálni jött volna, kiterített a térdén egy pergamentekercset.
Körök, számok, gondosan megtervezett vonalak. A város tervétől a lélegzete is elakadt Hákimnak.
A főtér körül sugárszerűen elnyúló körutak, gondosan tervezett sikátorok, és minden utca végén egy vasrácsos kapu, amit a katonák éjszakánként gondosan kulcsra zárnak. Egy irdatlan laktanya, ahol nemcsak katonák, hanem asszonyok, gyerekek és öregek is laknak, ahol az utca elöljárója parancsnoki rangot visel, ahol a kalifa döntheti el, hogy a lányok hány éves korukban menjenek férjhez, viseljenek-e cipőt, hogy hogyan és hányszor szüljenek gyereket. Egy nagyszabású, katonai  terv: városnegyedenként kétszáz elöljáróval és ötezer felnőtt férfival.
– Ez Bagdad városa – magyarázta az idegen. – Még csak a főtér és két városnegyed épült fel, mert még az igazhitűek is csak rövidlátó barmok, akik  nem akarják önként otthagyni a szülőföldjüket.  De nekünk is ilyen város kell, még ennél a Bagdadnál is gondosabban tervezett. És nem a sivatagba, hanem a Tajo partjára.
A fény most rávetődött az idegen arcára.
Hidegen megvillanó, szürke szem, ráncos, sápadtfehér bőr, és furcsán szögletes áll, mintha Allah a vésőjével még készen állna, hogy imitt-amott igazítson rajta. Igazi szláv katonaarc. És az a sebhely a homlokán!
Hákim térdre hullott: – Te vagy a nagy Al-Zadzsr, az Építő, a mi kalifánk és jobbkeze!
És átfutott rajta, ez a férfi ugyanolyan rabszolga, mint én vagyok. Egy türelmes gondolkodó-gép, akit a rabság már sok mindenre megtanított. Ha a terv nem volna titkos, akkor nem az éjszaka közepén törné rám az ajtót…
Ennek ellenére furcsa várakozást érzett.

Hildi és Vilmos kisebbik fia, Dieter jobban látott félhomályban, mint ragyogó napsütésben.
A lemenő nap ferde sugarai között, mikor is olyan szikrázó lesz a fák zöldje, a dombok aranyos kontúrja, és az arcokból is csak sötét, homályos foltok maradnak, megpillantotta az emberekben a legtitkosabb gondolatokat. Kiben az álnokságot, kiben a félelmet, kiben a mindent megemésztő akaratot és a gyűlöletet.
–Talán bizony betűket látsz a homlokukon? – kérdezgette Dietert a bátyja és a nővére. – Vagy csak azt látod, hogy eltorzulnak a vonásaik? Az hogy lehet, hogy neked idegenek is megmutatják igazi természetüket?
Dieter csak vonogatta a vállát.
Ugyan hogy mutatnák meg magukat az emberek, hiszen talán maguk sem tudják, hogy mit éreznek. Hiszen melyik lovag az, aki úgy társalog a lemenő nap fényében, hogy magában mondogatja: csak a kisfiúkat szeretem, félek a haláltól, gyűlölöm apámat, gyáva vagyok…
– És ugyan mit látsz az én arcomon? – kérdezgette nevetve Gudrida, a nővére,
De Dieter ilyenkor nem válaszolt.
Ha rátört ez a borzongató éleslátás, akkor nem is látta a testvéreit.
Ha a ferde napsugarak között pillantott rájuk, akkor csak egy árnyékot látott, ami könnyedén, sőt szeretettel rejtette el Vilmost, a gyönyörű, magabiztos bátyját és Gudridát, a mindig gyöngyözve nevető nővérét. Vagy nem is árnyék, hanem csak könnyedén felvert porfelhő.
Szívszorító megfigyelések voltak ezek, hiszen Dieter, hármójuk közül a legkisebb, rajtuk kívül nem akart tartozni senkihez. Az utakon lomhán vonuló kereskedők és katonák mind ösztövérek, betegesek voltak. S mintha ez nem lenne elég, furcsa fájdalmak és szomorúságok gyötörték őket.
Ők hárman bezzeg soha nem fáztak, soha nem éheztek! Mintha a fiatalságuk minden földi bajtól megvédte volna őket.
Az idegenek ámulva nézegették őket: először csak dadogtak, aztán megpróbáltak a közelükben maradni, hízelegni, hajbókolni, óvatosan hozzájuk érni: végigsimítani a hajukat vagy a fegyvereiket. Mindig csak búcsúzáskor vallották be, hogy soha, sehol nem láttak még ennyire tökéletes lényeket.
Dietert mulattatta a rajongásuk. A testvéreitől kicsit lemaradva hallgatta, ahogy a férfiak makogva szerelmet vallanak a nővérének, ahogy az asszonyok (és igen, nemcsak a nők, hanem a katonák is!) szerelmi elragadtatással bámulnak Vilmosra, a fiútestvére.
Maradjatok! Ne menjetek el!
Adjatok a hajatokból egyetlen tincset!
Ők hárman csak nevettek a sok csacska ömlengésen – ezeken a férfiakon és asszonyokon, akiknek bár családjuk volt, túléltek több háborút, de úgy bámultak rájuk, mintha elveszett testvérüket látnák a keresztúton.
Dieter viszont nem volt képes a csodálatukat viszonozni.
Ő bennük csak bűnöket, betegségeket, félelmeket látott bennük.
És örült, hogy a két nagyobb testvérének, Vilmosnak és Gudridának  eszük ágában sincs velük maradni – ezekkel a vesztesekkel, ahogy csak egymás közt hívták ezeket a mindent szájtátva bámuló, a társaságukra áhítozó idegeneket.
Akiknek a tisztelete nőttön nőtt, mikor elárulták, hogy kinek a fiai-lányai. Hogy a normann erdőkben apjukat, Vilmos herceget keresik, és amíg meg nem találják, addig is hercegi fiatalokhoz méltó életet akarnak élni.
Hát mi sem természetesebb.
De a vesztesek nem így gondolták ezt. Továbbra is elkerekedett szemekkel bámultak rájuk, sőt hajbókolva felelgettek, de ezután már nem próbáltak hozzájuk érni, és azt sem hagyták, hogy egyedül maradjanak a gyerekeikkel.
No de mit csinálnak ezek az úton kóborló katonák, parasztok, kalmárok, csavargók, mesteremberek, kalandorok, ha tőlük elköszönnek? Dieter ezt is könnyedén kiolvasta az arcukból: átadják magukat a gyűlöletnek, az irigységnek és a fájdalomnak, mert hiszen a szenvedély és a betegség kínjai nem nagyon különböznek. No de mit álmodnak? Hogy viselkednek este a családjuk körében? Mit tesznek, ha a villám belecsap a kunyhójukba? Ha egyedül maradnak a rémálmaikkal?
Milyen az éhség? Milyen is az igazi hideg?
Milyen is a testet-lelket próbára tevő igazi fáradtság?

Ők hárman, testvérek évek óta csak utazgattak fel-alá. Vilmos, a legidősebb, Gudrida, a nővére, és ő, Dieter, mert hiszen valakinek harmadiknak is kell lennie. Ők hárman, testvérek évek óta semmit sem csináltak, csak sétáltak fel-alá és vártak. Ha egy ág megkarcolta a vállukat, nem éreztek fájdalmat. És soha nem kívánkoztak az erdőn kívüli világba.
És azt is csak egy bőbeszédű fazekastól tudták meg, hogy hány és hány jövendölés, ballada, költemény, regény foglalkozik a személyükkel! Hogy mekkora megtiszteltetés akár véletlenül is megpillantani őket! Hogy hány fogadót, költőversenyt, kiskocsmát, vendéglőt, sőt lovagi tornát neveztek el a tiszteletükre! Dieter meghökkent: ez a nyilvánvaló tisztelet azt jelentette, a mindennapi emberek – fura betegségeikkel és szenvedélyeikkel – messzebb vannak tőlük, mint ő sejtette. Hogy ezeknek a veszteseknek van vesztenivalójuk! Mint ennek a fazekaival fel-alá utazgató, szánnivaló mitugrásznak is!
Aki évekig fog a velük való találkozásról mesélgetni!
Évekig?Dieter lepillantott a fáradt sugaraktól árnyékba vont, fáradt és mégis lelkesen mosolygó arcra.
– Neked már csak hónapjaid vannak, drága barátom!

És nekik mennyi idejük van?
A három csodálatos testvérnek, akiknek a bőrét semmi sem sebezheti meg, se a faágak, se az idő múlása? Dieter hajlamos volt azt hinni, hogy ő és a testvérei az erdő titokzatos neszeiből táplálkoznak. Ezért nem fáradnak el soha, ezért nem esnek kétségbe.
Az ő történetük már megíródott, ezért nincs okuk a félelemre.

De voltak a fazekasnál ravaszabb utazók is az erdőben.
A fehérruhás agg, aki a keresztúton megállította őket, azt állította, hogy már hónapok óta a nyomukban van. De nem az erdő neszeiről, nem Gudrida szépségéről, nem a szerelem legyőzhetetlenségéről vagy holmi rejtélyes előjelekről akart velük diskurálni.
Hófehér ruha volt rajta, mintha az ősi szektához, a keresztényekhez tartozna. De még ez a hófehér ruha is koszosnak tűnt a betegesen fehér, kiszáradt bőrével összehasonlítva. Mint a tengeri homok, gondolta Dieter. Alig képes elrejteni az összeaszott csontjait és az akaraterejét.
Az öreg nem hajbókolt előttük, még csak különösebben meghatottnak sem tűnt.
– A nagyon várt gyerekek nehezebben halnak meg, mint a többiek – kezdte. – A szüleik olyan fényes jövőt álmodnak nekik, hogy se élni, se meghalni nem tudnak. Pedig látnotok kéne már apátok csontjait, és végre megérteni, hogy nincs keresnivalótok a földön, át kell mennetek a legsötétebb kapun, vissza kell térnetek az őseitekhez. Mi keresnivalótok van még erre? A kereszténység birtokba veszi a városokat, a falvakat, aztán az erdőket. Nekünk nincs szükségünk kísértetekre!
Gudrida elnevette magát. Mintha valami pajzán adomát hallgatna,  amin hercegkisasszony létére kénytelen felkacagni.
– Hát nem szégyelled magad? Hány éves vagy? És azt nem tudod, hogy visszajönnek a mórok, és nyakon csípnek benneteket?
Dieter vette át a szót: – Még néhány nap, kedves barátom, és férgek rágják szét a testedet.
Annyiszor elmondta ezt már, és annyiszor nézett szembe a félelemtől üvegessé váló szemekkel!  De az öreg csak legyintett:
– Hát mi más volna az élet rendje, Dieter? De magam is lovag voltam fiatalkoromban. Sajnállak benneteket, és szörnyűséges veszteségnek tartanám, ha a szépségetek nyom nélkül elpusztulna.  De hát mért ne lehetnének szobrok a mi templomainkban? Művész faragta, csodás képmások, amik nemcsak a láthatatlannak, hanem a teremtett világ szépségeinek is emléket állítanak. Az apátsági templomunkban ti, Vilmos gyermekei fogjátok majd a keresztúton bandukoló, megfáradt Krisztust kísérni. Halhatatlanok lesztek! Három szépséges pogány fiatal, két ragyogó fiú és egy tündöklő lány, akik angyalok között, mint az Idő gyermekei vonulnak Krisztus és a csőcselék után. Majd meglátjátok, özönleni fognak az emberek a templomainkba!