Sokan könyörtelen szélhámosnak tartották Benjamint.
Senki sem értette, mért hurcol magával egy terhes, beteg nőt, mért mutogatja, és mért kényszeríti, hogy vele vándoroljon.  Ha valóban a felesége, akkor mért nem pihennek meg? Ha pedig a rabszolganője, akkor mért nem hagyja meghalni az út szélén? Már az is megkönnyebbülés lenne, ha valahol  nyugodtan kilehelhetné a lelkét szegényke! Mert a nagy sürgés-forgásban még meghalni sincs ereje.
Riolda nagyon jól tudta, hogy a születéshez és a meghaláshoz is nyugalom kell. Ezért bolyonganak a meggyilkolt katonák lelkei a csatamező fölött: még nem hiszik el, hogy semmi keresnivalójuk a földön, hogy lehetetlen az életet kezek-lábak nélkül folytatni. De olyan hirtelen haltak meg, hogy a föld még képtelen őket befogadni.
No de hány éves lehet ez a szegény gyerek? Akármilyen ráncos az arca, töprengett Riolda, talán a tizennégyet sem töltötte be.
De számolni Benjamin mindkettőjüknél jobban tudott.
Ha a Kivonulás könyvének betűit elosztjuk a Rajnán található gázlók számával, akkor megkaphatjuk a tíz elveszett törzs családfőinek pontos számát, a lakhelyük koordinátáit, és ez pontosan annyi, ahány nap múlva megszületik kettejük gyümölcse, a fiúk… Aki majd egyesíti a tizenkét törzset, és létrehozza a Andalúziában az Új Királyságot… Majd pontosan pontosan annyi nap múlva, ahányszor elosztjuk…
Rioldát kezdetben szórakoztatta, hogy Benjamin még a rómaiaktól örökölt rossz térképeket, a kelták útjelző köveit is a saját kiválasztottsága bizonyítékának tekinti. Mért is ne, kérdezett vissza a fiú. Hiszen Isten két csodálatos könyvet írt: a Tórát és a természetet. Hát lehetetlen, hogy a kettő ne vonatkozzon egymásra! Hogy a két nagy Könyv, a Tér és az Írás közt ne létezzen valami titkos, csak a beavatottaknak feltáruló kapcsolat!
Miközben osztott-szorzott, Riolda elszörnyedve bámulta a két nagy mű közti eleven kapcsot, Leát. Az óriási has már-már elszívta a nedveket az arcából, kiszívta a színeket a hajából, hogy a hajdani gyereklányból két csontos kezet és feketén villogó, odvas fogakat hagyjon. És a szeme! Úristen, a szeme! Mint a tyúkoké: vizenyős, riadt, áttetsző, félelmetes.
Riolda meghökkent: talán én is ilyen elgyötört kis öregasszony voltam, mikor Sjön oldalán, terhesen Dániában vándoroltam?
A szóáradat közben megpróbálta szóra bírni a gyereklányt, kérdezgette, hol született, hogy érzi magát, fiút szeretne vagy kislányt, de Lea csak bámult rá a rémülettől világos, óriási, riadt szemekkel: egyetlen szót sem értett. Pedig aki nem akarja érteni a másikat, az könnyebben lemond az életéről.
– Nem igazán szeret vándorolni a feleséged – súgta Benjaminnak.
De Benjamin csak a parancsolatokról és a számokról dünnyögött tovább, a parancsolatokról, amiket ha gondosan és alaposan megvizsgálunk…, ha  összeadjuk és kivonjuk…
– No de ti már nem vagytok zsidók,  Benjamin – szólt közbe Riolda. – Megesztek mindent, amit az úton találtok. Azt se tudjátok, hogy milyen nap van.  És már nincs is rendes ruhátok.
Benjamin legyintett: hiszen mit számít a ruha, az ünnep, az ennivaló… Hiszen ő nem akárki. Megbízta egy frank hatalmasság, hogy utazzon el az Omajjádok új fővárosába, és keressen egy nagyhatalmú szövetségest, aki hajlandó csapatokat küldeni Andalúziába.  És ismer egy másik keresztény nagyurat, aki azt akarja, hogy sólymokat hozzon Tuniszból, és öt egészséges, hibátlan madárért kínál egy várkastélyt… Ami, ugyebár, megfontolandó, hiszen nem születhet egy sárkunyhóban a Messiás.
Riolda arra sem vette a fáradtságot, hogy Hildi palotájának ablakából dél felé mutogasson. Csak a fiatal lányt bámulta, aki erre a dühödt álmokkal is jóllakó, sovány férfira bízta az életét. Aki észre sem veszi, hogy a felesége haldoklik. Mert a tarisznyás álmodozókon gyorsabban kitör az őrület, mint a hadvezéreken vagy a koronás főkön. Hiszen túl sok időt töltenek egyedül. A mondatait „én”-nel kezdik, de úgy fejezik be, mintha egy egész hadsereg, egy nép vagy egy birodalom állna mögötte.
– Minket, a hitvesemet és engem nem állíthat meg senki és semmi.
Riolda egy aranyat kotort elő, és szégyenkezve Lea kezébe nyomta.
– Hát látod, egyetlenem – suttogta Benjamin, ahogy kiértek a palotából. –  Minket vérbeli királynők támogatnak.

Lea már oda se figyelt.
Lemondott a napokról, hiszen ünnepek nélkül nem létezett az időnek se iránya, se folytatása. Lemondott arról, hogy imádkozzon, lemondott arról, hogy számon tartsa az álmokat. De legalább a hideget sem érezte. És micsoda szerencse, hogy nincsenek lovaik, hogy már mindenhova gyalog mennek! Talán ennek köszönheti, hogy a legutolsó magzata megmaradt, hogy hallja a szívverését, hogy legalább nincs ezen a sáros földön egyedül. Mert Benjamin is csak egy erőszakos kísértet: húzza maga után, és míg bolyonganak az erdőkben, más, láthatatlan kísérteteknek szónokol. Néha betámolyognak egy sáros földvárba, itt Benjamin még többet, még lelkesebben beszél, de legalább kapnak enni és megszárítkozhatnak a tűznél.
Ám mostanában már egyre ritkábban engedik be őket a földvárakba. Amíg rendes ruhájuk volt, amíg nem volt az arcuk beesett, gyakrabban asztalhoz ültették őket: a ház ura meginvitálta Benjamint egy vadászatra, a ház úrnője nyalánkságokat és teát hozott Leának. De egyre ritkábban ilyen szívélyesek az emberek.
– Te csak légy büszke! – intette mindig Benjamin. – Mi a Narbonne-i Solomon-ház üzenetét visszük. Te csak húzd ki magad, és járj felemelt fejjel!
Lea már nem is tudott visszaemlékezni, mikor hallotta ezt először. Kihúzni sem tudta magát, hiszen a szűnni nem akaró terhességek miatt egyre jobban fájt a dereka. A lábán is régesrég elfertőződtek a sebek, és ahhoz sem volt ereje, hogy a ruhájából, a hónaljából kiszedje a tetveket. Ahogy lassan megadta magát a sorsából áradó sötétségnek, már csak a villámcsapásoktól és a láthatatlan szárnyak suhogásától és az őszi viharoktól rettegett. Az Alpokban már látott villám sújtotta embereket, és jól emlékezett arra a fekete, eleven vibrálásra, ami napok múlva is körbevette az elszenesedett holttesteket.
Ez az egyetlen halál, gondolta, amire senki sem készülhet fel.
Lea már kislányként is gyűlölte a sietséget.

Pár nap múlva is egy irtózatos fenyőerdőn vonultak keresztül, és reménykedtek benne, hogy a vihar előtt valami falut vagy barlangot találnak. Benjamin szerint csak osztani-szorozni kell, és reménykedni, mert az Úr csak azokat szereti, akik soha-nem-hátranézve, akik felemelt-fejjel, akik mindig-előre… Talán igazat mondtak a pásztorok, lesz itt valami falu, ha kitartóan gyalogolnak…
Lea már sóhajtozni sem mert. Suhogtak a fenyőfák, úgy hajladoztak, mint fiatal rabszolgák egy hatalmas, gonosz, láthatatlan Úr korbácsa alatt. Lea megborzadt, hiszen már megtelt a levegő azzal a fémes suhogással, ami azt jelenti, hogy a vihar vagy  óriási, láthatatlan szem messziről figyeli őket. És hirtelen belehasított Leába, hogy a villámoknál is jobban fél Benjamintól! Hogy ennek a képtelen vándorlásnak nincs is értelme!
Visszafordulni persze nem volt bátorsága.  Meghajolt a szél korbácsütései alatt, összecsuklott egy fenyőfa alá, és hagyta, hogy a nyirkos, sáros föld magába szívja.
Benjamin még órákig nem fogja észrevenni, hogy lemaradt.

De különös módon nem a másik valóságban, nem a Narbonne-i olajfák között ébredt, és nem is az édesanyja hangját hallotta. Pedig minden porcikáját meleg járta át, gyantaszagú, illatos, boldog meleg. Vagy mégsem boldog ez a meleg? Gyerekkorából még jól emlékezett a láz lüktetésére, a rengeteg édes ízre, ölelésre, amivel otthon gyógyítgatták. De az asszony a tűznél most nem illatos teákkal, hanem sörrel kínálja. Lea héberül motyogott, mire a kunyhóban kitört a nevetés. Harsány, jóindulatúan csikorgós, de idegen nevetés.
Mint a kutyaugatás.
Uram, engedj már hazamenni! Eressz el engem!
Gyorsan, kétségbeesve visszazuhant a láz önkívületébe.
Aztán másféle arcok hajoltak föléje.
Kezek nyúlnak a takarója alá, egy kékruhás, idősebb asszony vizsgálgatja, hogy mennyi hús van rajta, mekkora a hasa, a bokája körül milyen mélyek a sebek. Lea nem szégyellte magát, valahogy természetesnek tartotta, és örült annak, hogy pár napja elmúlt a hónapok óta tartó vérzése. És tudta, hogy a kékruhás idegenek azt latolgatják, hány napja van, hogy a szülést megéri-e. Mert hiába beszéltek halkan és nyugodtan, Lea egyre több mindent értett, és kezdetben még azt sem tartotta csudálatosnak, hogy a kérdéseire mosolyogva válaszoltak. Az édesanyja mesélte, hogy a haldoklók  az idegenekben is saját szüleiket látják, minden idegen szóban megérzik az anyanyelvüket.
Mielőtt meghal, mindenki hazajut egy pillanatra.
De ez a pillanat most nem akart elmúlni.
Egyre többen állták körül az ágyát, és ezen az ismerős-ismeretlen , nyugodt és boldog nyelven beszéltek. Lea megragadta a kékruhás asszony kezét, és zokogva könyörgött, hogy ne hagyják magára.
Az idegenek betakarták prémekbe, óvatosan szánra kötözték, és meghagyták, hogy egész úton a hetvenhetedik zsoltárt szavalja.
Hetvenhetedik zsoltár? Lea görcsösen sírt. Ezek a kékruhás, nyugodt emberek nem látszottak zsidóknak – vagy nem olyannak látszottak, mint amilyennek ő a zsidókat megszokta. De hát bármi lehetséges, töprengett. Ebben a szörnyűséges, sörszagú kunyhóban átaludta a novemberi esőket, hogy szikrázó hóra, ragyogó, hideg napsütésre ébredjen. És erre az anyanyelvére hasonló, és mégsem teljesen ugyanolyan héber beszédre.
A szán körül egyre több nyugodt, kékruhás idegen tűnt fel. Jóindulatúan méregették, egy boldogan mosolygó fiatalasszony mézes dióval kínált mindenkit.
Talán angyalok, gondolta Lea. Tiltja-e az Úr, hogy az angyalok, ha  csikorgósra fordul az idő, szőrmekabátot hordjanak?
Aztán mégiscsak erőt vett magán. –Ti kik vagytok? – kérdezte a legelső öregasszonytól.
Az idős nő nyugodtan kisöpörte a hópelyheket az arcából, aztán föléje hajolt. Ragyogó, sötét szeme volt, mint a Solomon-ház összes asszonyának.
– Nagyon régen nem találkoztunk, gyermekem.  De most mégis segítünk rajtad. Úgy látjuk, hogy elpazaroltad az életedet, nagyon gyenge és beteg vagy, nem fogod túlélni a szülést. De szeretjük a gyerekeket, a fiúkat és a lányokat. Ha eleget imádkozol, a gyerekednek még életet adhatsz.
Lea megremegett. Ezek a titokzatos, jóindulatú emberek a gyerek életét akarják megmenteni, nem az övét.

Hannának megjósolták: a lányának öt élete lesz.
De mire kell egy lánynak öt élet?
Egy is sok, gondolta Hanna.
Ő Alexandriából menekült el hét évesen, bejárta Líbiát, Tunéziát, Marokkót, eladták a családjával Tuniszban, míg végül egy jámbor zsidó megváltotta őket, így került Narbonne-ba. Ő feleennyi vesződést sem kívánt a lányának, Leának. De az öt élet, jósolgatták az asszonyok, talán azt jelenti, hogy Leának öt fia lesz. Öt eleven olajfa, öt csatamén, öt oroszlán, öt kivont kard. Meglátod, büszke lehetsz rá.
Hanna három napig vajúdott egyetlen gyerekével, úgyhogy nem kívánt a lányának ötszörös büszkeséget. De hogy mit kívánt, az nem sokat számított. Megtűrt özvegyként élt Moises bácsi házában, és esélye sem volt férjhez menni, hisz a sok vesződés kiszívta a csontjaiból az életet, a bőréből a színt. Az a fajta volt, aki ki se fejlődik egészen, és máris elkezd töpörödni. Mintha a fiatalságát valamelyik sivatagi úton hagyták volna a szülei.
Csak a nevét hozták volna magukkal. Hanna.
Azt könnyű megjegyezni.
És Hanna életét nemcsak az ilyen jóslatok nehezítették. Egy örökké úton levő családban nem sok idő jut egy lánygyerekre. Az ő szülei is csak Narbonne-ban vették észre, hogy Hanna azért beszél motyogva, azért keveri a nyelveket, mert alig hall valamit.
A szavak, mint vibráló lepkék röpködnek a fogalmak körül.
Hanna képtelen volt az összeset ellesni és a fejben tartani. Néhány szó mindig eltűnt, mint a sivatagi úton az ismerősök.
Hannának arról sem lehetett fogalma, hogy milyen családi alkuk révén került Moises bácsi házába. De itt már szégyellte, hogy ügyefogyottnak nevezik, ezért rászokott arra, hogy ne az emberek szájáról, hanem a gesztusaiból, a pillantásaiból olvasson. Hogy megpróbálja kitalálni, mit akarhatnak mondani. De annyira megviseltnek és árnyékszerűnek tűnt, hogy a jó Moises bácsi csak a rabszolgagyerekek felügyeletével bízta rá.
Mintha Hanna csak árnyéka lenne a saját nevének.
A „jámbor Hanna” minden nap enni adott a gyerekeknek, megigazította a fekhelyüket, és elkülönítette azokat, akiknek a szemén látszott, hogy már nem húzzák sokáig. És amíg motyogva, bólogatva tett-vett közöttük, megfigyelte közöttük a barátság, az összetartás apró jeleit – a túlélés sok-sok trükkjét, amit a gyerekek útközben tanultak egymástól.
Moises bácsi szláv rabszolgákat vitt a cádizi piacra. Serdülő fiúkat, serdülő lányokat. Itt, az olajfaligetben rendezett be egy szállást, hogy a gyerekek erőre kaphassanak. Őt nem a túlélés ezer trükkje érdekelte, csak annyi, hogy minél többen túléljék az utazást.
És semmi különös nincs abban, ha egy távoli rokonnak nevezett, alázatos szolgálólány egy másik alázatos szolgához megy feleségül. Hisz Isten mindenkinek jót akar. Moises bácsi nemkülönben. De az már igazi csoda, váratlan ajándék, ha ez az alázatos szolgáló egy csodálatos szépségű lánynak ad életet. Leának, egy fürtös, örökké nevető kislánynak, aki mintha megtalálta volna Hanna valamelyik sivatagi úton elvesztett fiatalságát, és elhozza volna megmutatni Narbonne-ba.
Természetesen abban sincs különös, hogy mikor egy ilyen csodálatos szépségű, öt reménybeli  élettel terhes lány megszökik egy Benjaminnak nevezett kalandorral, mindenki az anyát hibáztatja. Micsoda ügyefogyott! Egy gyereke van a mamlasznak, és erre az egyre sem képes vigyázni! Úgyhogy nem is vette zokon senki, hogy az immár magányos Hanna kiköltözik az egyik közös hálóteremből, és behurcolkodik egy elhagyott szerszámos bódéba.
És esténként már nem a sógornők-nagynénik arcát fürkészi, hanem azon töpreng, hogy tudna az egyetlen fontos embernek, a saját lányának üzenetet küldeni. Hiszen ki másra gondolhatna? A férjét öt hónap alatt vesztette el, az apja út közben, idegenek közt halt meg – de tőle, Hannától elfelejtett a halálos ágyán búcsút venni. Nem, nem neheztelt rá, hanem egyszerűen csak megfeledkezett. És Hanna neki nem bocsátotta meg, amit a tulajdon lányának elnézett: hogy úgy ment el, hogy nem mondott egy istenhozzádot sem.
De hogy üzenhetne egy süket kis öregasszony egy idegen országban kóborló gyereknek?
Eltelt négy hónap, eltelt öt hónap. A rokonokat már a szokatlan szárazság és egy hatujjú gyerek születése tartja izgalomban.
Pedig talán már növekszik is egy magocska Lea hasában. De ha rátör a hányinger, ha szédül, ha émelyeg, akkor kihez fordul az ő egyetlen lánya? Meglehet, az elveszett tíz zsidó törzset kutató Benjamin már régesrég magára hagyta. Vagy nem magára hagyta, csak eladta néhány dirhemért. Hol van, mit csinál most Lea, az egyetlen? Egy koszos bordélyban szolgálja ki a vendégeket, vagy elégedett, boldog fiatalasszonyként üldögél egy kertben?
Régebben Hanna görcsösen fürkészte az  arcokat, és sok mindent ellesett Moises bácsi lakomáin. És most a csendbe merülő éjszakai kertben volt ideje sok mindenen elgondolkodni. Hogy érezheti egy költő Jeruzsálem szíve lüktetését, ha még ki se tette a lábát Narbonne-ból? Mit csinál egy szív, ha egy másik szívre gondol? Le tudja-e győzni a távolságot?
Hogy tudná elérni, hogy a lánya még egyszer rápillantson?
Egy könyvtekercset rejtett a ruhája alá, és hajnalonként a zsoltárokból próbálta meg kibogozni a betűk értelmét, megtanulni olvasni, átlépni a jelek birodalmába. Hiszen nemcsak az létezik, amit megtapintunk. Vannak csalhatatlan jelei, ha egy gyerek hazudik vagy meg fog halni – ezt ő, Hanna megtapasztalta a rabszolgák között. És nemcsak azt élhetjük át, amit a saját szemünkkel látunk. Hanna beszélt szláv gyerekekkel, akik az úton értesültek a szüleik haláláról – de hogyan értesülhettek bármiről, ha a szülők egy másik országban búsultak utánuk?
Talán két testet összeköthet a vágyakozás. Akármilyen messze vannak.
A lányom a vesém, a májam, a szívem. Nemcsak a húsom, a vérem, hanem a lélegzetem, az egyetlenem.
Lefekvés előtt tudatosan készült rá, hogy a lányával álmodjon. De álmában mindig egy sivatagi úton vesztegelt a szüleivel, és vártak valakire, aki soha nem érkezett meg. Ám egyszer, mikor hajnalban ébren kuporgott a viskója előtt, mégiscsak megpillantotta a lányát. Mintha a vágy szétfeszíthetné a távolságot, és Lea egy fényfolt közepén, az olajfák tövében sétálgatna. Hanna nemcsak a pihéket látta a lánya szája szélén, hanem a bőrét pettyező, apró, vörös kiütéséket?
Talán valami járvány? Fertőző betegség? Vagy romlott húst evett?
De esze ágában nem volt odarohanni, hiszen miközben jól látta az arca minden részletét, azt is tudta, hogy elviselhetetlenül messze van. Irgalmatlanul nagy hegyek között, ahol afrikai szemnek szokatlan, bágyadt, halványfehér virágok nőnek. Minden idegen volt itt: a kövek színe, a bokrok formája, a levélkék erezete – és még a Lea mellett baktató Benjamin sem tűnt igazi zsidónak: valami sityakot viselt, és a rá jellemző orcátlansággal magyarázott valamit két tagbaszakadt, szakállas óriásnak.
Miközben Lea, az ő lánya rémült és tanácstalan.
Az efféle képek minden hajnalban utolérték. Látta a lányát zuhogó esőben  hajóra szállni, látta megérkezni valami felperzselt kikötőbe, megszállni hegyek közt rejtőző kastélyban, pusztai karavánszerájban, erdei kalyibában, látta várakozni a , ködben, szélviharban, tikkadt forróságban… Hanna szó nélkül követte ezt a tehetetlen kínlódást, értelmetlen vándorlást országról országra. Közben Benjamin elégedettnek tűnt, új és új kalpagokat húzott a fejére, és mindig másféle fintorokkal és taglejtésekkel próbálkozott. Mintha nem utazó lenne, hanem maga az út, ami egy örökké beteg, örökké terhes asszonyt hurcol. Mert nemcsak Benjamin, hanem Lea is állandóan változott: kitelt az arca, ha terhes volt, ha elvesztette a magzatát, lesoványodott – mert akinek nincs maradása, annak nem lehet gyereke, ezt megtanulta Hanna a saját sógornőitől. Még csak két év telt el, de már olyan nyúzott és leátlan volt, hogy senki sem ismert volna rá, ha bekopog csak úgy a Moises-birtokra, hogy egy pohár tejet kérjen.
Ez a végtelen vánszorgás Leát gyorsabban megemésztette, mint őt kiskorában a sivatagi utak. De miért? Talán Leából hiányzott az a tanulni vágyás, nyugtalan kíváncsiság, ami őt, Hannát megtartotta.

De a Moises-birtok nem volt olyan hatalmas, hogy a hajnali látomások örökre titokban maradjanak. Hiszen micsoda dolog! Lea és Benjamin hajnalonként meg-megjelennek az olajfák között, ráadásul az öreg Hanna a kedvükért megtanult írni-olvasni. Moises a hírre csak legyintett: ugyan mit csináljon hajnalonként egy szegény, félsüket öregasszony? Mióta világ a világ, az ilyen Hanna-félék ábrándokkal kénytelenek vigasztalódni. Bármit is mondtak a nőkről a tudós barátai, a szíve mélyén megvetette őket.
Ám a nagynénik-sógornők nemcsak a szegény kis Leáról, hanem egy mesebeli városról is beszámoltak. Ahol lebegnek a házak a tengeren, ahol nincsenek fák, ahol hajókkal járnak a rokonok vendégségbe. Egy csodás városról, ahol a nők olyan üvegdarabkákban nézegethetik magukat, amik az arcvonásaikat tükrözi.
Moises apó most már tényleg elszörnyedt. Persze nem lehetetlen, hogy egy asszony Velencéről hírt hall – de ugyan ki feltételezné a félsüket, csúf kis Hannáról, hogy a piacokon téblábol, hogy kereskedők között sündörög, hogy tudós utazókkal próbálja meg az álmokat a tényekkel összevetni. Ha jól emlékezett, Hanna még világéletében nem hagyta el a birtokát egyedül.
Egyik hajnalban maga is kimerészkedett a rabszolgaszállás melletti olajfákhoz.
– Látom kedves húgocskám, hogy a mi szegény Leánk miatt mennyit aggodalmaskodsz!
Ahogy leolvasta a szájáról a szavakat, Lea engedelmesen térdre rogyott: – Igen, én már annyit aggódom, hogy már nem is tudom az álmokat a valóságtól megkülönböztetni.
A válasz józansága még inkább kétségbe ejtette Moisest. Hiszen ki hallott már olyan bolondról, aki a képzelgéseit ne tartaná örökérvényűnek? Talán mégiscsak igaza lehet a mór tudósoknak, akik a távolba-látást nem tartják vénasszonyos babonának.
És bár világ életében undorodott a hajnali kertek nyirkosságától, most letelepedett az egyik buckára.
– Nehéz lehet neked telente egy fűtetlen, szűk kalyibában.
Hanna hálásan motyogott. Moises megnyugodhatott: a szegény kis Hannának esze ágában sincs visszaköltözni a házába.
De akárhogy tekergette a nyakát, semmi mást nem látott az olajfák között, csak kesze-kusza fényeket, mintha a hajnal csak súgva, lopakodva akarná birtokba venni a világot.
Vagy ez nem is igazi hajnal, hanem a hajnalok hajnala? De vajon mit akarhatnak mondani ezzel a költők?
– És mit gondolsz, húgocskám? Sikerrel jár-e a mi Benjaminunk? Rátalál-e az elveszett törzsekre?
Hanna megrándult. Neki az elveszett tíz törzsnél, a halhatatlanságnál, sőt Moises legtitkosabb terveinél is fontosabb volt a saját gyereke.
– Mit számít? Lea olyan gyenge, hogy Benjamin hamarosan magára hagyja.
De mégsem merte pártfogója kérdését figyelmén kívül hagyni.
– Már régesrég északon járnak. És nyugodj meg, Moises! Akire gondol valaki, az nem veszhet el.

Mi történik veled, ha rabsága esel?
Megváltozik a légzésed? Másként nő a hajad? Gyorsabban száguld a vér az ereidben?
Hákim nem vizsgálhatta saját magán a jeleket. Három éves korában került anyjával arab fogságba, de olyan okos volt, hogy urai szabadulni akartak tőle… menj, Hákim, tanulj…, szerezz Allahnak dicsőséget, de ne beszélj nekünk halhatatlan rovarokról, rajjá szervezett emberekről… Hákim hajlongott, ha kellett, és minden hónapban megajándékozta a gazdáit kitömött sáskákkal, halhatatlanná tett pókokkal.
Mindenki jól járt, remek üzlet volt. Ám egyetlen gazda sem kívánta, hogy Hákim a fedele alatt éljen, vagy a többi szolgával együtt az asztala körül szorgoskodjon. És egyetlen gazdája sem adott megbízást további bogarakra, de elfogadták az ajándékait. Hákim persze már annyi pénzt gyűjtött össze, hogy akár hússzorosan is megválthatta volna magát, de a gazdái semmilyen váltságdíjat nem fogadtak el: majd meglátjuk, mi lesz…, várd ki a sorod, légy türelemmel…
Hákim régóta biztos volt benne, hogy a műhelyének a bérleti díját már nem is Abu-Bakrú, a törvényes gazdája fizeti. Ahogy abban is biztos volt, hogy Abu-Bakrú rögtön kapva kapna a váltságíjon…, örömmel kapva kapna, ha valakik ezt megengednék. Ezek a valakik mindig alkonyatkor tűntek fel a műhelyében, ócska köpenyt borítottak a ruhájukra, de a derekukon fityegő kardról Hákim látta, hogy katonák.
Hogyan hizlalhatnánk embernagyságúra a hangyákat? Hogylehetne szárnyakat növeszteni az oroszlánra? Miképp lehetne rábírni a  katonákat, hogy a hadjáratok közben állva aludjanak…? És hogy lehetne elérni, hogy a Próféta országaiban csak fiúkat szüljenek a mohamedánok anyák…? És ne egyet-egyet, hanem kettőt vagy hármat hordjanak ki a méhükben?

Hákim elmagyarázta, hogy egyetlen rovar nem nőhet elefánt nagyságúra, hogy repülni a madarak is csak csöves csontokkal tudnak… Hogy nem lehet kitenyészteni a hármasiker-szülő anyákat, mert a mag, amiből a magzat kifejlődik, emberi szemnek láthatatlan. A katonák hümmögtek, aztán Allah végtelen bölcsességét dicsérve csapkodták a kardjukat, végül egy római villát és tizenegy rabszolganőt ígértek Hákimnak, ha megtervez egy lóháton is szállítható jövőbe látó gépet. Hiszen Allah mindenütt háborút vív a sötétséggel – nemcsak a földön, hanem a vízben és a levegőben! Ám Hákim nem vágyott palotákba, és még csak el sem tudta képzelni, mit csináljon tizenegy rabnővel.
Ám annyit törte a fejét az észlelés különböző módjain, hogy lassan meg is feledkezett a tudatlanságukat és félelmüket dölyffel palástoló katonákról. És szívesebben barátkozott a sejkek orvosaival, akik csudálatos dolgokat tudtak test és lélek titkairól. Van valami különleges fluidum a gyerekekben, magyarázták Hákimnak. Ha kiverik egy gyerek fogát, és a kitört fogat azonnal a helyére tapasztják, a fog megint gyökeret ereszt. Hát nem csudálatos Allah kegyelme? És vannak olyan vak gyerekek, akik úgy látnak a sötétben, olyan ügyesen tudják a hangokat a fejükben képpé alakítani, hogy egymaguk kitalálnak a legsötétebb labirintusból is.
Hákim nem hitt a fluidumokban, és ami azt illeti, Allah kegyelmében sem. Ahogy nem hitt a női vizelet mérgező voltában, az emberi hangon síró mandragórákban vagy a sárkányok keltette tengeráramokban. Viszont felajánlotta a cádizi orvosoknak, hogy haladéktalanul megvizsgálja, hogyan nőnek vissza ezek a kitört fogak a gyerekek szájába. Ehhez elég néhány rabszolgagyerek! És még a vak gyerekek észlelését is lehetne tudományosan tanulmányozni, csak le kéne fűrészelni a koponyacsontjukat, és gondosan megvizsgálni, a vakság miféle elváltozásokat indít el az agyban. Emeljék ki a fiúk szemgolyóját, mérjék le, vizsgálják meg… ha félnek az eleven testektől, boncoljanak halottakat! Ám a cádizi orvosok – Allah hitvány, puhány szolgái – elszégyellték magukat.
Hákimnak mostanában kevés pártfogója és még kevesebb barátja maradt. Azt is csak a piactéren lődörögve hallotta, hogy az igazhitűek seregeit megállította pár szedett-vedett, kis törzsfőnök a frankok országában. Talán ez  az oka annak, hogy az ő kísérletei egyre kevésbé érdeklik a katonákat. A cádiziak persze még megvásárolják a kitömött rovarait, hogy egymást riogassák  a hajnalig nyúló mulatságokon, de az élő és a halott test különbsége, az észlelés számtalan válfaja nem érdekel senkit.

Ám még a barátoknál is fájdalmasabb volt egy igazi gazda hiánya. Unalmában Hákim odatévedt Abu-Bakrú, a szegény piacfelügyelő házához. Térdet hajtott, érdeklődött a kegyelmes úr egészsége felől, és felajánlotta, hogy vicces kitömött állatokat hoz az unokáknak. De az öreg arca megrándult, mintha azt mondaná: menj utadra, hidd el, semmi közöm hozzád…!
Talán tényleg semmi köze nem volt hozzá, de Hákim mégsem volt teljesen szabad. A műhelyében tartott rovarokból megérezte, hogy távollétében valaki járkál a szobájában, átkutatja a feljegyzéseit, figyeli minden lépését, és otthagyja a vizes falak közt a rémületét. A sáskák zavarodottan keringtek, a pókjai napokig nem jöttek elő – pedig a rovarok életrendjét a legnehezebb felborítani, hisz az ember túlságosan nagy, már-már érzékelhetetlen számukra. Talán csak valami óriási erdőnek látják, nem pedig magányos lénynek, akinek határozott, a többi teremtményhez hasonló akarata van.
Hákim mégsem veszhetett el az istenhit és az észlelés összefüggéseit feltáró tapasztalatokban. Mert hiszen az iszlám, az Allah követelte odaadás nem tökéletesen alkalmas-e arra, hogy egyetlen érzékszervvel és irányító értelemmel ruházza fel mindazokat a lényeket, akik külön-külön ürítenek és táplálkoznak? De vajon nem ugyanezt a csodálatos egymásra-hangolódást láthatjuk-e a nagyvárosokban?
A piactéren azért kóválygott szívesen, mert ott sok mindent megtudhatott a csillogó, fényes szövetekről, a perzsa kelmékről, amit Toledo alatt a lepkék gubójából kislányok szőnek. Séta közben szinte látta az irdatlan szövőgyárat, ahol egy ezerkezű Lány gombolyítja egy ezerféle alakban élő Lepke gubóinak millióit, és már attól boldog volt, hogy maga elé képzelte a munkafolyamat ezernyi részletét. De vajon nem lehetne-e az emberi párosodást ugyanilyen összehangoltan megtervezni, megkímélve az egyes embert az epekedés kínjától is?
Ám vajon ki hangolhatná össze ezt a csodás, már-már tökéletesnek tűnő együttműködést? Ki irányíthatná az ennyire tökéletes társadalmat? És mi az, ami bennünket, embereket képessé tesz arra, hogy búnkat-bajunkat feledve csoportban ténykedjünk? És ha erre mind képesek vagyunk, miért nem egyszerre halunk meg és párosodunk? Ő maga alig várta, hogy egyszer szemtől szemben találkozzon a nagy Tervezővel.
Ám a férfiak, akik átvizsgálták a műhelyét, elolvasták a feljegyzéseit, megzavarták a rovarait, biztosan nem voltak ilyen isteni lények. Talán még arra sem voltak alkalmasak, hogy csodás labirintusban, egy isteni Selyemvárosban dolgozzanak, és értő kezekkel szaporítsák a lepkéket és a rabszolganőket.
De már várta őket.

Az egyik esős, tavaszi hajnalon támadtak rá. Felverték a Narancsárusok utcáját, feldúlták Nárí anyó kunyhóját, betörték a műhelye ajtaját, őt magát arccal lefelé leszorították az ágyára. Ha megnyikkansz, örökre véged van, te utolsó-nyamvadt-átkozott!
Hákim elmosolyodott. Meg se nyikkanj!  Otromba katonák. Ők felzavarják Nárí anyát, felverik a Narancsárusok utcáját, és miközben a borzongó hajnali hűvösség is felkavarodni látszik, rá csendet parancsolnak
Hákim türelmesen megvárta, míg a rettenettől megdermedt, kedves rovarai újra magukhoz térnek, és félénken újra zizegni kezdenek. Mintha erőt adhatnának a szárnycsapásaikkal!
– Vajon igaz-e, kedves testvérem, hogy téged a Tökéletes Város terve foglalkoztat?
Hákim nem láthatta a kérdező arcát, ezért csak találgatott.
Parancsoláshoz szokott, tanult ember, de nem arab. Meglehet, nem is gót papok közül való, akik felvették a mohamedán hitet, vagy arabul celebrálják a miséiket. Ők már-már elfelejtettek latinul, de még fel lehet ismerni a szófüzésükről.
De nem halogathatta tovább a választ: – Nem kövekkel foglalkozom, testvér, hanem eleven teremtményekkel. Olyan lényekkel, akikbe Allah életet lehelt.
– És arról hallottál-e, hogy az Omajjádok a sivatagba miféle várost terveznek?
– Ezért kár volt rám törni az ajtót az éjszaka közepén! Megzavarni a rovarokat, halálra ijeszteni a szomszédokat! Nem vagyok kém, egyszerű ezermester vagyok, mit érdekelnek engem az Omájjádok? Engem akkor hívnak, ha megvetemedik valamelyik ajtó, vagy csak elkeveri a szomszédasszony a kulcsot, vagy baj van a kéménnyel, füstöl, nem szelel, és a család nem akar költeni egy drágább mesteremberre…
A kérdező nevetve félbeszakította. Lámpást gyújtott, és letelepedett az ágya szélére. Hákim orrát megcsapta egy drága illatszer és lovak szaga – bár nem született arab, de mégiscsak katona.
A férfi, mintha csak diskurálni jött volna, kiterített a térdén egy pergamentekercset.
Körök, számok, gondosan megtervezett vonalak. A város tervétől a lélegzete is elakadt Hákimnak.
A főtér körül sugárszerűen elnyúló körutak, gondosan tervezett sikátorok, és minden utca végén egy vasrácsos kapu, amit a katonák éjszakánként gondosan kulcsra zárnak. Egy irdatlan laktanya, ahol nemcsak katonák, hanem asszonyok, gyerekek és öregek is laknak, ahol az utca elöljárója parancsnoki rangot visel, ahol a kalifa döntheti el, hogy a lányok hány éves korukban menjenek férjhez, viseljenek-e cipőt, hogy hogyan és hányszor szüljenek gyereket. Egy nagyszabású, katonai  terv: városnegyedenként kétszáz elöljáróval és ötezer felnőtt férfival.
– Ez Bagdad városa – magyarázta az idegen. – Még csak a főtér és két városnegyed épült fel, mert még az igazhitűek is csak rövidlátó barmok, akik  nem akarják önként otthagyni a szülőföldjüket.  De nekünk is ilyen város kell, még ennél a Bagdadnál is gondosabban tervezett. És nem a sivatagba, hanem a Tajo partjára.
A fény most rávetődött az idegen arcára.
Hidegen megvillanó, szürke szem, ráncos, sápadtfehér bőr, és furcsán szögletes áll, mintha Allah a vésőjével még készen állna, hogy imitt-amott igazítson rajta. Igazi szláv katonaarc. És az a sebhely a homlokán!
Hákim térdre hullott: – Te vagy a nagy Al-Zadzsr, az Építő, a mi kalifánk és jobbkeze!
És átfutott rajta, ez a férfi ugyanolyan rabszolga, mint én vagyok. Egy türelmes gondolkodó-gép, akit a rabság már sok mindenre megtanított. Ha a terv nem volna titkos, akkor nem az éjszaka közepén törné rám az ajtót…
Ennek ellenére furcsa várakozást érzett.